1Mózes 18:26 Jahve így felelt: Ha találok Sodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek.

1Mózes 18:29 Ismét szólt Hozzá, és ezt mondta: Hátha negyven található ott! Jahve így felelt: Nem teszem meg.

1Mózes 18:30 Szólt Ábrahám –, de hátha csak harminc található ott! Ő így felelt: Nem teszem meg.

1Mózes 18:31 Ábrahám ezt mondta: Hátha húsz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el.

1Mózes 18:32 Ábrahám ezt mondta: Hátha csak tíz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el.

Ez néhány szemelvény a Bibliából, melyeket kiválasztottam. Nem a teljes, eredeti változatok. Ha látni akarjátok azokat, magatok is utánanézhettek a Bibliában; kihagytam az eredeti tartalom egy részét, hogy időt takarítsak meg. Itt csak néhány kulcsfontosságú passzust és mondatot választottam ki, kihagyva számos olyan mondatot, amelyeknek nincs közük a mai közösségünkhöz. Az összes passzusban és tartalomban, amiről közösséget vállalunk, nem a történetek részleteire és bennük az ember viselkedésére fókuszálunk; helyette csak arról beszélünk, hogy mik voltak Isten gondolatai és elképzelései abban az időben. Isten gondolataiban és elképzeléseiben meglátjuk Isten természetét, továbbá mindabból, amit Isten tett, meglátjuk Magát az igazi Istent – elérve ezzel célunkat.

Isten csak azokkal törődik, akik képesek engedelmeskedni szavainak és követni parancsait

A fenti passzusokban több kulcsszó is szerepel: a számok. Először is, Jahve azt mondta, hogy ha talál ötven igaz embert a városban, akkor megkíméli az egész helyet, vagyis nem pusztítja el a várost. Volt valójában ötven igaz ember Szodomában? Nem volt. Nem sokkal később mit mondott Ábrahám Istennek? Azt mondta: „Hátha negyven található ott?” Isten azt mondta: „Nem teszem meg.” Aztán így szólt Ábrahám: „Hátha harminc található ott?” Isten így válaszolt: „Nem teszem meg.” És esetleg húsz? Nem teszem meg. Tíz? Nem teszem meg. Valójában volt tíz igaz ember a városban? Tíz nem volt, csak egy. És ki volt ez az egy? Lót. Abban az időben csupán egyetlen igaz ember volt Szodomában, de vajon Isten nagyon szigorú vagy akkurátus volt, amikor felmerült ez a szám? Nem, nem volt az! És amikor az ember azt kérdezgette: „Esetleg negyven?” „Esetleg harminc?” mígnem eljutott az „Esetleg tíz?” kérdésig, Isten azt mondta: „Még ha csak tízen lennének, akkor sem pusztítanám el a várost, hanem megkímélném, és megbocsátanék a többi embernek ezen a tízen kívül.” Ha csak tízen lettek volna, az elég szánalmas lett volna, de kiderült, hogy valójában még ennyi igaz ember sem volt Szodomában. Látod tehát, hogy Isten szemében a város népének bűne és gonoszsága olyan mértékű volt, hogy Istennek nem volt más választása, mint elpusztítani őket. Mit értett Isten az alatt, amikor azt mondta, hogy nem pusztítja el a várost, ha van ott ötven igaz ember? Ezek a számok nem voltak fontosak Isten számára. Az volt fontos, hogy vannak-e a városban olyan igaz emberek, amilyeneket Ő akart. Ha a városban csak egyetlen igaz ember is volt, Isten nem engedte volna, hogy a város elpusztítása miatt baja essen. Ez azt jelenti, hogy függetlenül attól, hogy Isten el akarta-e pusztítani a várost, vagy sem, és függetlenül attól, hogy hány igaz ember volt benne, Isten számára ez a bűnös város átkozott és utálatos volt, és el kellett pusztulnia, el kellett tűnnie Isten szeme elől, míg az igazak embereknek meg kellett maradniuk. A korszaktól és az emberiség fejlődési szakaszától függetlenül, Isten hozzáállása nem változik: gyűlöli a gonoszt, és törődik azokkal, akik az Ő szemében igazak. Isten eme egyértelmű magatartása egyben Isten lényegének igazi kinyilatkoztatása is. Mivel a városban csak egyetlen igaz ember volt, Isten nem habozott tovább. A végeredmény az volt, hogy Szodoma elkerülhetetlenül elpusztult. Mit láttok ti ebben? Abban a korban Isten nem pusztított el egy várost, ha volt benne ötven igaz ember, de akkor sem, ha tíz, ami azt jelenti, hogy Isten úgy döntött, hogy megbocsát és toleráns lesz az emberiséggel szemben, vagy elvégzi az útmutatás munkáját ama néhány ember miatt, akik képesek voltak félni és imádni Őt. Isten nagy hangsúlyt fektet az ember igaz cselekedeteire, nagy hangsúlyt fektet azokra, akik képesek imádni Őt, és nagy hangsúlyt fektet azokra, akik képesek jó cselekedeteket tenni Őelőtte.

A legkorábbi időktől napjainkig olvastatok valaha a Bibliában arról, hogy Isten közölte volna az igazságot, vagy beszélt volna Isten útjáról bárkinek is? Nem, soha. Isten emberhez intézett szavai, amelyekről olvasunk, csak azt közölték az emberekkel, hogy mit kell tenniük. Néhányan fogták magukat és megtették, néhányan nem; néhányan hittek, néhányan nem. Ez volt minden. Így annak a kornak az igaz emberei – akik Isten szemében igazak voltak – csupán azok voltak, akik meghallották Isten szavait és követték Isten parancsait. Szolgák voltak, akik véghez vitték Isten szavait az emberek között. Lehetne azt mondani, hogy az ilyen emberek ismerik Istent? Lehetne őket olyan embereknek nevezni, akiket Isten tökéletessé tett? Nem, nem lehetne. Tehát a számuktól függetlenül Isten szemében ezek az igaz emberek méltóak voltak arra, hogy Isten bizalmasainak nevezzék őket? Lehetett őket Isten tanúinak nevezni? Természetesen nem! Bizonyára nem voltak méltóak arra, hogy Isten bizalmasainak és tanúinak nevezzék őket. Hogyan nevezte hát Isten az ilyen embereket? A Biblia Ószövetségében sokszor előfordul, hogy Isten a „szolgám”-nak nevezi őket. Ez azt jelenti, hogy abban az időben Isten szemében ezek az igaz emberek Isten szolgái voltak, ők szolgálták Őt a földön. És hogy értette Isten ezt az elnevezést? Miért nevezte őket így? Vajon Istennek vannak normák a szívében azokat a megnevezéseket illetően, ahogy az embereket hívja? Bizonyára vannak. Istennek vannak normái, függetlenül attól, hogy az embereket igaznak, tökéletesnek, egyenesnek vagy szolgának nevezi. Amikor valakit a szolgájának nevez, szilárd meggyőződése, hogy az illető képes fogadni a küldötteit, képes követni a parancsait és képes végrehajtani azt, amit a küldöttek parancsolnak. Mit hajt végre ez az ember? Azt hajtja végre, amit Isten megparancsol az embereknek a földön. Abban az időben lehetett Isten útjának nevezni azt, amire Isten megkérte az embert, hogy megtegye és elvégezze a földön? Nem, nem lehetett. Mivelhogy abban az időben Isten csak néhány egyszerű dolgot kért az embertől; néhány egyszerű parancsot adott ki, mondván, hogy az ember csinálja csak ezt vagy azt, de semmi többet. Isten az Ő terve szerint munkálkodott. Mivel abban az időben sok körülmény még nem volt adott, az idő még nem érett meg, és az emberiség nehezen viselte Isten útját, Isten útja még nem kezdett el kiáradni az Ő szívéből. Isten az igaz embereket, akikről beszélt, és akiket itt látunk – akár harmincan, akár húszan vannak – a szolgáinak tekintette. Amikor Isten küldöttei eljutottak ezekhez a szolgákhoz, ők képesek voltak fogadni őket, követni a parancsaikat és a szavaik szerint cselekedni. Pontosan ezt kellett tenniük és elérniük azoknak, akik Isten szemében szolgák voltak. Isten megfontolt módon nevezi el az embereket. Nem azért nevezte őket a szolgáinak, mert olyanok voltak, mint ti most – sok prédikációt hallottak, tudták, hogy Isten mit akar tenni, sokat megértettek Isten akaratából és megértették az Ő irányítási tervét –, hanem mert őszinték voltak emberi mivoltukban és képesek voltak eleget tenni Isten szavainak; amikor Isten parancsolt nekik, képesek voltak félretenni, amit éppen csináltak, és végrehajtani azt, amit Isten parancsolt. Isten számára tehát a szolga cím másik jelentésrétege az, hogy együttműködtek az Ő földi munkájában, és bár nem ők voltak Isten küldöttei, ők voltak Isten szavainak földi végrehajtói és megvalósítói. Látjátok tehát, hogy ezek a szolgák vagy igaz emberek sokat nyomtak a latba Isten szívében. Arra a munkára, amelyre Isten készült a földön, nem kerülhetett sor Vele együttműködő emberek nélkül, és az Isten szolgái által vállalt szerepet Isten küldöttei nem vehették át. Minden feladat, amelyet Isten ezeknek a szolgáknak parancsolt, nagyon fontos volt Számára, ezért nem veszíthette el őket. E szolgák Istennel való együttműködése nélkül az Ő munkája az emberiség körében megtorpant volna, aminek eredményeként Isten irányítási terve és reményei semmivé foszlottak volna.

Isten nagyon is irgalmas azokkal szemben, akikkel törődik, és mélységesen haragszik azokra, akiket megvet és elutasít

A bibliai beszámolók szerint volt Istennek tíz szolgája Szodomában? Nem, nem volt! Méltó volt a város arra, hogy Isten megkímélje? A városban csak egy ember – Lót – fogadta Isten hírnökeit. Ebből kifolyólag Istennek csak egyetlen szolgája volt a városban, így nem volt más választása, mint megmenteni Lótot és elpusztítani Szodoma városát. Az Ábrahám és Isten közötti, fent idézett beszélgetés egyszerűnek tűnhet, de valami nagyon mélyreható dolgot szemléltet: Isten ecselekedeteit elvek vezérlik, és mielőtt döntést hozna, hosszú időt tölt megfigyeléssel és mérlegeléssel; semmiképpen sem hoz döntést vagy von le elhamarkodott következtetéseket idő előtt. Az Ábrahám és Isten közötti párbeszédekből kiderül, hogy Isten döntése, miszerint elpusztítja Szodomát, a legcsekélyebb mértékben sem volt rossz, hiszen Isten már tudta, hogy a városban nem volt negyven igaz ember, se harminc, se húsz. Még csak tíz sem volt. Az egyetlen igaz ember a városban Lót volt. A Szodomában történteket és annak körülményeit Isten megfigyelte, és mindez olyan ismerős volt Számára, mint a tenyere. Így a döntése nem lehetett rossz. Ezzel szemben Isten mindenhatóságához képest az ember annyira érzéketlen, annyira ostoba és tudatlan, annyira rövidlátó! Ezt látjuk az Ábrahám és Isten közötti beszélgetésekben. Isten a kezdetektől napjainkig kiárasztja Magából a természetét. Itt is szintúgy jelen van Isten természete, amit meg kellene látnunk. A számok egyszerűek – nem jelentenek semmit –, de van itt egy nagyon fontos kifejeződése Isten természetének. Ötven igaz ember miatt Isten már nem pusztítaná el a várost. Vajon ez Isten irgalmának köszönhető? Az Ő szeretetének és elfogadásának köszönhető? Láttátok már Isten természetének ezt az oldalát? Ha csak tíz igaz ember lett volna, Isten nem pusztította volna el a várost, emiatt a tíz igaz ember miatt. Vajon ez Isten elfogadása és szeretete, vagy nem? Isten nem pusztította volna el a várost ama igaz emberek iránti irgalma, elfogadása és törődése miatt. Ez Isten toleranciája. És végül milyen eredményt látunk? Amikor Ábrahám azt mondta: „Hátha csak tíz található ott”, Isten azt mondta: „Nem pusztítom el”. Ezután Ábrahám nem mondott többet – mert Szodomában nem volt ott az a tíz igaz ember, akire ő utalt, és nem volt több mondanivalója. Akkor megértette, hogy Isten miért határozta el, hogy elpusztítja Szodomát. Ebben milyen természetét látod Istennek? Milyen elhatározásra jutott Isten? Isten elhatározta, hogy ha ebben a városban nincs tíz igaz ember, akkor nem engedi meg, hogy létezzen és elkerülhetetlenül elpusztítja. Ez vajon nem Isten haragja? Ez a harag szemlélteti Isten természetét? Ez a természet Isten szent lényegének kinyilatkoztatása? Ez Isten igazságos lényegének kinyilatkoztatása, melyet az embernek nem szabad megsértenie? Miután megerősítést nyert, hogy Szodomában nincs tíz igaz ember, Isten biztos volt benne, hogy elpusztítja a várost és keményen megbünteti az ott élő embereket, mivel szembeszálltak Istennel, és mert olyan mocskosak és romlottak voltak.

Miért elemeztük így ezeket a passzusokat? Azért, mert ez a néhány egyszerű mondat teljes mértékben kifejezi Isten bőséges irgalmát és mélységes haragját. Miközben Isten nagyra becsülte az igaz embereket, irgalmas volt hozzájuk, elfogadta őket és törődött velük, Isten szívében mélységes utálat volt mindazok iránt Szodomában, akik romlottá váltak. Hát nem bőséges irgalom és mélységes harag volt ez? Milyen eszközzel pusztította el Isten a várost? Tűzzel. És miért tűzzel pusztította el? Amikor látod, hogy valamit tűzzel égetnek el, vagy amikor valamit el akarsz égetni, milyen érzéseid vannak vele kapcsolatban? Miért akarod elégetni? Úgy érzed, hogy már nincs szükséged rá, hogy nem akarsz többé ránézni? El akarod hagyni? Az, hogy Isten tüzet használt, elhagyást és gyűlöletet jelent, és azt, hogy nem akarta többé látni Szodomát. Ez volt az az érzelem, amely miatt Isten tűzzel rombolta le Szodomát. A tűz használata jelképezi, hogy Isten mennyire dühös volt. Isten irgalma és elfogadása valóban létezik, de Isten szentsége és igazságossága, amikor szabadjára engedi a haragját, megmutatja az embernek Isten azon oldalát is, amely nem tűri a sértést. Amikor az ember teljes mértékben képes engedelmeskedni Isten parancsainak és Isten követelményeinek megfelelően cselekszik, Isten bőségesen irgalmas az emberrel szemben; amikor az ember tele van romlottsággal, gyűlölettel és ellenségeskedéssel Vele szemben, akkor Isten mélységesen haragszik. Mennyire mélységes a haragja? Isten haragja addig tart, amíg nem látja többé az ember ellenállását és gonosz tetteit, amíg nem kerülnek többé a szeme elé. Csak akkor fog eltűnni Isten haragja. Más szóval, nem számít, hogy ki az illető, ha a szíve eltávolodott Istentől és elfordult Tőle, hogy soha többé ne térjen vissza, akkor függetlenül attól, hogy minden látszat szerint vagy szubjektív vágyai szerint hogyan akarja Istent imádni, követni és engedelmeskedni Neki testében vagy gondolkodásában, Isten haragja szüntelenül árad. Olyan lesz ez, hogy amikor Isten alaposan szabadjára engedi a haragját – miután bőven adott lehetőséget az embernek –, és az egyszer elszabadul, nem lesz rá mód, hogy visszafogja, és soha többé nem lesz irgalmas és toleráns egy ilyen emberiséggel szemben. Ez az egyik oldala Isten természetének, amely nem tűri a sértést. Itt az emberek számára normálisnak tűnik, hogy Isten elpusztít egy várost, mivel Isten szemében egy bűnnel teli város nem létezhetett, nem maradhatott fenn, és észszerű volt, hogy Isten elpusztítsa. Mégis, abban, ami Szodoma elpusztítása előtt és után történt, látjuk Isten teljes természetét. A kedves, szép és jó dolgokkal szemben elfogadó és irgalmas; a rossz, bűnös és gonosz dolgokkal szemben mélységesen haragvó, úgy, hogy haragja nem szűnik. Ez a két legfőbb és legkiemelkedőbb aspektusa Isten természetének, ráadásul Isten a kezdetektől a végsőkig kinyilatkoztatta őket: bőséges irgalom és mélységes harag. A legtöbben megtapasztaltatok valamit Isten irgalmából, de nagyon kevesen ismertétek fel Isten haragját. Isten irgalmassága és szeretetreméltósága minden emberben megmutatkozik; vagyis Isten minden emberrel szemben bőségesen irgalmas volt. Ugyanakkor Isten nagyon ritkán – vagy mondhatjuk, hogy sohasem – haragudott meg mélységesen egy emberre vagy csoportra közületek. Nyugalom! Előbb vagy utóbb minden ember meg fogja látni és tapasztalni Isten haragját, de most még nem jött el az idő. Miért van ez így? Azért, mert amikor Isten folyamatosan haragszik valakire, vagyis amikor rászabadítja mélységes haragját, az azt jelenti, hogy már régóta utálja és elutasítja ezt az embert, megveti a létezését és nem tudja elviselni a létezését; amint a haragja rázúdul, eltűnik. Ma Isten munkája még nem érte el ezt a pontot. Egyikőtök sem lesz képes elviselni, ha Isten egyszer mélységesen megharagszik. Most csak azt látjátok, hogy Isten bőségesen irgalmas mindannyiótokhoz, de még nem láttátok az Ő mélységes haragját. Ha vannak olyan emberek, akik továbbra sincsenek erről meggyőződve, akkor kérhetitek, hogy zúduljon rátok Isten haragja, hogy megtapasztaljátok, valóban létezik-e Isten haragja és természete, amely nem tűri, hogy az ember megsértse. Meg meritek tenni?

Az utolsó napok emberei Isten haragját csak a szavaiban látják, és nem tapasztalják meg igazán Isten haragját

Vajon érdemes beszélnünk Isten természetének két oldaláról, amelyeket a Szentírás e passzusaiban látunk? Miután meghallgattátok ezt a történetet, megújult a felfogásotok Istenről? Milyen felfogásotok van? Elmondható, hogy a teremtéstől kezdve egészen napjainkig egyetlen csoport sem részesült annyira Isten kegyelméből, irgalmából és szeretetreméltóságából, mint ez az utolsó csoport. Bár az utolsó szakaszban Isten az ítélet és a fenyítés munkáját végzi, továbbá fenséggel és haraggal végzi azt, Isten legtöbbször csak szavakat használ munkája elvégzéséhez; szavakat használ tanításra és öntözésre, ellátásra és táplálásra. Isten haragja mindeközben mindig is rejtve maradt, és attól eltekintve, hogy a szavaiban megtapasztalták Isten haragos természetét, nagyon kevés ember tapasztalta meg személyesen a haragját. Ez azt jelenti, hogy Isten ítélő és fenyítő munkája során – bár az Isten szavaiban kinyilatkoztatott harag lehetővé teszi, hogy az emberek megtapasztalják Isten fenségét és azt, hogy nem tűri a sértést – ez a harag nem terjed túl a szavain. Más szóval, Isten szavakat használ arra, hogy megdorgálja az embert, leleplezze az embert, megítélje az embert, megfenyítse az embert, sőt elítélje az embert – de Isten még nem haragszik mélységesen az emberre, és még csak alig zúdította rá a haragját az emberre, kivéve a szavaival. Így Isten irgalma és szeretetreméltósága, amelyet az ember ebben a korban megtapasztal, Isten valódi természetének kinyilatkoztatása, míg Isten haragja, amelyet az ember megtapasztal, csupán az Ő kijelentései hangnemének és érzetének hatása. Sokan tévesen ezt a hatást tekintik Isten haragja igazi megtapasztalásának és igazi ismeretének. Következésképpen a legtöbb ember azt hiszi, hogy látta Isten irgalmát és szeretetreméltóságát az Ő szavaiban, és látta azt is, hogy Isten nem tűri, hogy az ember megsértse, továbbá legtöbbjük még tudatosítani is kezdte Isten ember iránti irgalmát és toleranciáját. De bármilyen rosszul is viselkedett az ember, vagy bármilyen romlott volt is a természete, Isten mindig kitartott. A kitartással az a célja, hogy megvárja, hogy az Általa kimondott szavak, az Általa tett erőfeszítések és az Általa fizetett ár kifejtsék a hatást azokban, akiket meg akar nyerni. Egy ilyen kimenetelre való várakozás időbe telik, és különböző környezeteket kell teremteni az ember számára, ugyanúgy, ahogy az emberek nem válnak felnőtté, amikor megszületnek; tizennyolc vagy tizenkilenc évbe telik, sőt egyeseknek húsz vagy harminc évre van szükségük ahhoz, hogy igazi felnőtté érjenek. Isten ennek a folyamatnak a befejeződését várja, ennek az időnek az eljövetelét várja, és ennek a kimenetelnek az elérkezését várja. Amíg Isten várakozik, bőségesen irgalmas. Isten munkájának időszakában azonban rendkívül kevés emberre sújt le, egyeseket pedig azért büntet meg, mert súlyosan szembeszegülnek Istennel. Az ilyen példák még inkább bizonyítják Isten természetét, amely nem tűri a sértést az ember részéről, és teljes mértékben megerősítik Isten kiválasztottakkal szembeni toleranciájának és kitartásának valódi létezését. Természetesen e tipikus példákban Isten természetének részleges kinyilatkoztatása ezekben az emberekben nem befolyásolja Isten általános irányítási tervét. Valójában Isten munkájának ebben a végső szakaszában Ő végig kitartott a várakozás alatt, kitartását és életét pedig beváltotta az Őt követők üdvösségére. Látjátok ezt? Isten nem forgatja fel ok nélkül a tervét. Szabadjára engedheti haragját és lehet irgalmas is; ez természete két fő részének kinyilatkoztatása. Világos ez, vagy nem? Más szóval, amikor Istenről van szó, a jó és a rossz, az igazságos és az igazságtalan, a pozitív és a negatív – mindez világosan megmutatkozik az ember számára. Hogy Ő mit tesz, mit szeret, mit gyűlöl – mindez közvetlenül tükröződik az Ő természetében. Ezek a dolgok Isten munkájában is nagyon nyilvánvalóan és világosan láthatók, nem homályosak vagy általánosak, hanem lehetővé teszik, hogy minden ember különösen konkrét, igaz és gyakorlatias módon lássa Isten természetét, azt, amije van és ami Ő Maga. Ez Maga az igaz Isten.

Isten természete soha nem volt rejtve az ember elől – az ember szíve távolodott el Istentől

Ha nem vállalnék közösséget ezekről a dolgokról, egyikőtök sem lenne képes meglátni Isten igazi természetét a Biblia történeteiben. Ez tény. Azért van így, mert bár ezek a bibliai történetek feljegyezték Isten néhány cselekedetét, Isten csak pár szót szólt, és nem mutatta be közvetlenül a természetét, illetve nem nyilvánította ki nyíltan az akaratát az embernek. A későbbi nemzedékek ezeket a feljegyzéseket pusztán elbeszéléseknek tekintették, ezért az emberek számára úgy tűnik, hogy Isten rejtőzködik az ember elől, mármint nem Isten személye van elrejtve az ember elől, hanem a természete és az akarata. A mai közösségvállalásom után még mindig úgy érzitek, hogy Isten teljesen el van rejtve az ember elől? Még mindig úgy gondoljátok, hogy Isten természete el van rejtve az ember elől?

A teremtés óta Isten természete összhangban van a munkájával. Soha nem volt elrejtve az ember elől, hanem teljes mértékben nyilvánosságra hozta és világossá tette az ember számára. Az idő múlásával azonban az ember szíve egyre távolabb került Istentől, és ahogy az ember romlottsága egyre mélyült, úgy távolodott el egymástól ember és Isten. Az ember lassan, de biztosan eltűnt Isten szeme elől. Az ember képtelenné vált arra, hogy „lássa” Istent, ami miatt nincs „híre” Istenről; így nem tudja, hogy létezik-e Isten, sőt odáig megy, hogy teljesen tagadja Isten létezését. Következésképpen az ember nem azért nem érti meg Isten természetét, tulajdonait és lényét, mert Isten elrejtőzik az ember elől, hanem azért, mert a szíve elfordult Istentől. Bár az ember hisz Istenben, Isten nincs az ember szívében, és nem tudja, hogyan szeresse Istent, nem is akarja szeretni Istent, mert a szíve soha nem kerül közel Istenhez, és mindig elkerüli Istent. Ennek eredményeként az ember szíve távol van Istentől. Hol van hát az ember szíve? Valójában az ember szíve nem került sehová: ahelyett, hogy Istennek adta volna vagy feltárta volna Isten előtt, megtartotta magának. Ez annak ellenére így van, hogy egyesek gyakran imádkoznak Istenhez, mondván: „Ó, Istenem, nézz a szívemre – Te tudsz mindenről, amire gondolok”, és egyesek még meg is esküsznek, hogy Isten rájuk tekinthet, és vállalják a büntetést, ha megszegik az esküjüket. Bár az ember megengedi Istennek, hogy belenézzen a szívébe, ez nem jelenti azt, hogy az ember képes lenne engedelmeskedni Isten vezényléseinek és intézkedéseinek, sem azt, hogy sorsát, kilátásait és mindenét Isten irányítása alá helyezte. Így, függetlenül attól, hogy milyen esküt teszel Istennek, vagy mit nyilatkozol Neki, Isten szemében a szíved még mindig zárva van Előtte, mert csak azt engeded meg Neki, hogy belenézzen a szívedbe, de azt nem, hogy irányítsa azt. Más szóval, egyáltalán nem adtad át a szívedet Istennek, és csak szép szavakat mondasz, hogy Isten hallja; közben elrejted Isten elől különböző álnok szándékaidat, intrikáiddal, cselszövéseiddel és terveiddel együtt, és kapaszkodsz kilátásaidba és sorsodba, rettegve attól, hogy Isten elveszi őket. Ezért Isten soha nem látja az ember Iránta való őszinteségét. Bár Isten megfigyeli az ember szívének mélységeit, és látja, hogy az ember mit gondol és mit akar tenni a szívében, továbbá látja, hogy milyen dolgokat őriz a szívében, az ember szíve nem tartozik Istenhez, és nem adta át azt Isten irányításának. Ez azt jelenti, hogy Istennek joga van megfigyelni, de nincs joga irányítani. Az ember szubjektív tudatában nem akarja és nem is szándékozik átadni magát Isten intézkedéseinek. Az ember nemcsak elzárkózott Istentől, de még olyanok is vannak, akik kitalálják, hogyan csomagolják be szívüket, hogy mézemázos szavakkal és hízelgéssel hamis benyomást keltsenek, elnyerjék Isten bizalmát és elrejtsék valódi arcukat Isten elől. Azzal, hogy nem engedik meg Istennek, hogy lássa, az a céljuk, hogy ne engedjék meg Neki, hogy meglássa, milyenek is ők valójában. Nem akarják a szívüket Istennek adni, hanem meg akarják tartani maguknak. Ez a sorok között azt jelenti, hogy amit az ember tesz és akar, azt maga az ember tervezi el, számítja ki és dönti el; nincs szüksége Isten részvételére vagy beavatkozására, még kevésbé van szüksége Isten vezényléseire és intézkedéseire. Így akár Isten parancsairól, megbízatásáról, akár Isten emberrel szemben támasztott követelményeiről van szó, az ember döntései saját szándékain és érdekein, saját pillanatnyi állapotán és körülményein alapulnak. Az ember mindig az általa ismert tudást és felismeréseket, valamint saját intellektusát használja arra, hogy megítélje és kiválassza az utat, amelyen járnia kell, és nem engedi, hogy Isten beavatkozzon vagy irányítsa. Ilyen az ember szíve, amit Isten lát.

A kezdetektől napjainkig csak az ember volt képes beszélgetni Istennel. Vagyis Isten minden élőlénye és teremtménye közül az emberen kívül senki más nem volt képes beszélgetni Istennel. Az embernek van füle, amellyel hallhat, és szeme, amellyel láthat; van nyelve, saját gondolatai és szabad akarata. Rendelkezik mindazzal, ami ahhoz szükséges, hogy hallja Isten beszédét, megértse Isten akaratát és elfogadja Isten megbízatását, ezért Isten minden kívánságát ráruházza az emberre, mert olyan társává akarja tenni az embert, aki Vele egy lélek és Vele tud tartani. Amióta csak irányít, Isten arra várt, hogy az ember Neki adja a szívét, hogy Isten megtisztíthassa és felvértezhesse azt, hogy az ember Istennek megfelelő és Isten által szeretett legyen, félje Istent és kerülje a rosszat. Isten mindig is örömmel várta ezt az kimenetelt.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)