Ha az ember igazán képes belépni a Szentlélek munkájának megfelelően, élete gyorsan fejlődésnek indul, mint egy bambuszhajtás a tavaszi eső után. Az emberek nagy többsége a jelenlegi érettségéből ítélve egyszerűen nem tulajdonít jelentőséget az életnek, ehelyett bizonyos külsődleges, jelentéktelen dolgokat tart fontosnak. Vagy pedig ide-oda futkosnak, céltalanul, véletlenszerűen és szétszórtan munkálkodnak, nem tudva, melyik irányba kellene menniük, és még kevésbé azt, hogy kiért. Nem tesznek mást, mint „alázatosan elrejtőznek”. Az igazság az, hogy közületek nem sokan tudnak bármit is Isten utolsó napokra vonatkozó szándékairól. Alig ismeri valaki közületek Isten lépteit, de ami még rosszabb, senki nem tudja, mi lesz az Isten által elért végső eredmény. Mégis mindenki pusztán akaraterejére és kitartására támaszkodva elviseli azt, hogy mások fegyelmezik és megmetszik, mintha bemelegítene és arra készülne, hogy megfeszítse izmait^[1], alig várva a napot, amikor ismét emelt fővel járhat. Nem fűzök megjegyzést ezekhez a „furcsa látványosságokhoz” az emberiség körében, de van egyvalami, amit mindannyiótoknak meg kell értenetek. Most éppen a legtöbb ember az abnormalitás^[2] irányába fejlődik, és a belépés felé vezető lépteik zsákutcába^[3] vezetik őket. Sokan lehetnek, akik úgy gondolják, hogy ez egy, az emberi világon kívül eső utópia, amely után az ember vágyakozik, és azt hiszik, hogy ez a szabadság birodalma, de valójában nem az. Vagy talán azt is mondhatnánk, hogy az emberek már el is tévelyedtek. De függetlenül attól, hogy mit csinálnak az emberek, továbbra is arról akarok beszélni, hogy mibe kell az embernek belépnie. Sok ember érdemei és fogyatékosságai nem elsődleges témái ennek a fejtegetésnek. Remélem, hogy ti, testvérek, mindannyian képesek lesztek a megfelelő módon felfogni az Én szavaimat, és nem értitek félre szándékomat.

Isten megtestesült Kínában, vagy hongkongi és tajvani honfitársaink szavaival élve, a „szárazföldi Kínában”. Amikor Isten lejött a mennyből a földre, erről senki nem tudott sem a mennyben, sem a földön, mert ez az igazi jelentése Isten rejtett visszatérésének. Már régóta munkálkodik és él a hús-vér testben, mégsem tudott erről senki. Még ma sem ismeri fel ezt senki. Ez talán mindörökre rejtély marad. Az, hogy Isten most eljön a hús-vér testbe, olyasmi, amiről egy ember sem szerezhet tudomást. Bármilyen nagyszabású és hatásos is a Lélek munkája, Isten mindig szenvtelen marad, soha nem árul el semmit. Azt lehet mondani, hogy az Ő munkájának ez a szakasza ugyanolyan, mintha a mennyei birodalomban történne. Bár mindenki számára látható, akinek van szeme a látásra, mégsem ismeri fel senki. Amikor Isten befejezi munkájának ezt a szakaszát, az egész emberiség felébred majd hosszú álmából, és szakítani fog szokásos hozzáállásával^[4]. Emlékszem, Isten egyszer ezt mondta: „Olyan most hús-vér testben eljönni, mint a tigris barlangjába zuhanni.” Ez azt jelenti, hogy mivel Isten munkájának ebben a szakaszában Isten a nagy vörös sárkány lakhelyén jön el hús-vér testben, sőt, ott is születik meg, ezúttal rendkívüli veszéllyel néz szembe, amikor eljön a földre, még inkább, mint korábban. Késekkel, lőfegyverekkel, furkósbotokkal, husángokkal néz szembe, kísértésekkel néz szembe, tömegekkel néz szembe, akiknek az arcára kiül a gyilkos indulat. Bármelyik pillanatban megölhetik Őt. Isten úgy jött el, hogy haragot hozott Magával. Ámde azért jött el, hogy elvégezze a tökéletesítés munkáját, vagyis azért jött el, hogy elvégezze munkájának második részét, amely a megváltás munkája után a folytatást jelenti. Munkájának ezen szakasza kedvéért Isten a legnagyobb gondot és törődést fordította arra – és minden elképzelhető eszközzel törekszik arra –, hogy elkerülje a kísértések támadásait, alázatos és rejtett marad, és identitásával sohasem hivalkodik. Amikor Jézus megmentette az embert a keresztről, azért tette, hogy befejezze a megváltás munkáját; Ő nem azért jött, hogy a tökéletesítés munkáját végezze. Így Isten munkájának csak a fele került elvégzésre, és a megváltás munkájának befejezése az Ő egész tervének csak a felét tette ki. Amikor kezdődőben volt az új kor, a régi pedig visszavonulóban, az Atya Isten fontolgatni kezdte munkájának második részét, és megkezdte annak előkészületeit. Isten utolsó napokban való testet öltéséről nem szóltak a múltban világos próféciák, ami így megalapozta Isten e megtestesülésének fokozottan titkos voltát. Hajnalhasadtakor, az emberek sokaságának tudomása nélkül, Isten eljött a földre, és megkezdte életét a hús-vér testben. Az emberek nem tudtak e pillanat elérkeztéről. Talán mind mélyen aludtak; talán sokan voltak, akik éberen őrködtek és várták, sokan pedig talán némán imádkoztak a mennybéli Istenhez. De a sok-sok ember közül egyetlenegy sem tudta, hogy Isten már elérkezett a földre. Isten azért munkálkodott így, hogy zökkenőmentesebben végezhesse el munkáját, és jobb eredményeket érjen el, valamint meg akarta előzni azt, hogy még több kísértés érje Őt. Mire az ember tavaszi szendergése véget ér, Isten munkája már rég befejeződött, Ő pedig eltávozik, lezárva életét, amelyben a földön kóborolt és időzött. Mivel Isten munkája megköveteli, hogy Isten személyesen cselekedjen és beszéljen, és mivel az ember semmilyen módon nem avatkozhat bele, Isten rendkívüli szenvedést viselt el azért, hogy eljöjjön a földre, és Maga végezze el ezt a munkát. Az ember nem képes Isten munkáját helyettesíteni. Éppen ezért Isten több ezerszer nagyobb veszedelmekkel dacolt, mint a Kegyelem Korában, hogy lejöjjön arra a földre, ahol a nagy vörös sárkány lakik, és elvégezze az Ő saját munkáját, arra áldozva minden gondolatát és törődését, hogy megváltsa ezt az elszegényedett, trágyadombra került embercsoportot. Bár senki nem tud Isten létezéséről, Istent ez nem zavarja, mert ez nagy hasznára van az Ő munkájának. Mindenki rendkívüli módon gyalázatos és ádáz; hogyan is tűrnék hát el Isten létezését? Ezért marad csendben Isten, miután eljött a földre. Bármennyire is rendkívül kegyetlen az ember, Isten mindezt nem veszi a szívére, hanem csak folytatja a munkát, amelyet végeznie kell, hogy teljesítse a nagyobb megbízatást, amelyet a mennyei Atya ráruházott. Közületek ki ismerte fel Isten szeretetreméltóságát? Ki veszi jobban tekintetbe az Atya Isten terhét, mint az Ő Fia? Ki képes megérteni az Atya Isten akaratát? Az Atya Isten Lelke a mennyben gyakran aggódik, az Ő Fia pedig a földön állandóan imádkozik az Atya Isten akaratáért, és betegre aggódja Magát. Van-e bárki, aki tud az Atya Isten szeretetéről az Ő Fia iránt? Van-e bárki, aki ismeri a szeretett Fiú szívét, amellyel hiányolja az Atya Istent? Mennyben és földön elválasztva egymástól, ők ketten egyfolytában egymás felé néznek a távolból, Lélekben követve egymást. Ó, emberiség! Mikor leszel tekintettel Isten szívére? Mikor érted már meg Isten szándékait? Az Atya és a Fiú mindig is egymásra támaszkodtak. Akkor miért legyenek Ők elválasztva, az egyik fenn a mennyben, a másik lenn a földön? Az Atya úgy kötődik az Ő Fiához, ahogy a Fiú szereti az Ő Atyját. Akkor miért kell az Atyának ilyen mély, fájdalmas sóvárgással várnia a Fiút? Talán nem voltak sokáig elválasztva, de ki tudja, hány nap és hány éjjel epekedett az Atya fájdalmas sóvárgással, és mióta vágyakozik az Ő szeretett Fiának mielőbbi visszatérése után? Figyel, csendben ül és várakozik; ezek között a dolgok között nincs olyan, ami ne az Ő szeretett Fiának mielőbbi visszatérését szolgálná. A Fiúét, aki a föld határáig vándorolt – mikor találkozhatnak újra? Jóllehet, ha egyszer újra találkoznak, örökre együtt lesznek majd, de hogyan bírja ki Ő az elválasztottság több ezer napját és éjszakáját, míg egyikük fent van a mennyben, másikuk lent a földön? Néhány évtized a földön évezredeknek érződik a mennyben. Hogy is ne aggódna az Atya Isten? Amikor Isten a földre jön, éppúgy megtapasztalja az emberi világ számtalan hányattatását, mint az ember. Isten ártatlan – akkor hát miért kell, hogy ugyanazt a szenvedést viselje el, mint az ember? Nem csoda, hogy az Atya Isten oly sürgetően vágyik az Ő Fia után; ki értheti Isten szívét? Isten túl sokat ad az embernek; hogyan viszonozhatja ezt megfelelően az ember Isten szívének? Az ember azonban túl keveset ad Istennek; hogy is ne aggódna emiatt Isten?

Az emberek közül alig érti valaki Isten lelkiállapotának sürgető jellegét, mert az emberek képessége túlságosan gyenge, szellemük pedig meglehetősen tompa, és egyikük sem törődik azzal és nem figyel arra, amit Isten tesz. Ezért Isten folyamatosan nyugtalan az ember miatt, mintha az ember állati természete bármelyik pillanatban kiütközhetne. Ebből még világosabban látható, hogy Isten eljövetelét a földre az ember részéről rendkívüli kísértések követik. De annak érdekében, hogy egy embercsoportot teljessé tegyen, dicsősége teljében, Isten elmondta minden szándékát az embernek, és semmit nem rejtett el előle. Szilárdan elszánta magát, hogy teljessé teszi ezt az embercsoportot, és így, akár nehézséggel, akár kísértésekkel szembesül, Ő elfordítja tekintetét, és figyelmen kívül hagyja mindezt. Csak a saját munkáját végzi csendben, és szilárdan hiszi, hogy egy napon, amikor Isten dicsőséget nyer, az ember ismerni fogja Őt; továbbá hiszi, hogy miután Isten teljessé tette az embert, az teljes mértékben megérti majd Isten szívét. Jelenleg talán vannak emberek, akik Istent próbára teszik, félreértik vagy panaszkodnak Istenre; Isten ebből semmit nem vesz a szívére. Amikor Isten leszáll a dicsőségbe, az emberek mind megértik majd, hogy mindaz, amit Isten tesz, az emberiség boldogságát szolgálja, és mind megértik majd, hogy mindaz, amit Isten tesz, azért történik, hogy az emberiség jobban élhessen. Isten eljövetelét az ember részéről kísértések követik, és fenség és harag kíséri. Amikor Isten elhagyja az embert, Ő már rég dicsőséget nyert, és dicsősége teljében, a visszatérés örömével távozik majd. Bármennyire is elutasítják az emberek az Istent, aki a földön munkálkodik, Ő nem veszi a szívére, csak végzi a munkáját. A világ megteremtése Isten által több tízmillió évre nyúlik vissza. Ő eljött a földre, hogy mérhetetlen mennyiségű munkát végezzen el, és teljes mértékben megtapasztalta az emberi világtól érkező elutasítást és rágalmazást. Senki nem fogadja örömmel Isten érkezését; csak hidegen tekintenek Rá. E több ezer kemény év folyamán az ember magatartása már régen Isten elevenébe vágott. Ő nem figyel többé az ember lázadására, hanem másik tervet készített, hogy átformálja és megtisztítsa az embert. Az embertől jövő gúnyolódás, gyalázkodás, üldözés, nyomorúság, a keresztre feszítés szenvedése, a kiközösítés és így tovább, amivel Isten találkozott, amióta hús-vér testet öltött: Isten eleget ízlelt meg ezekből. Isten, aki hús-vér testet öltött, teljes mértékben elszenvedte az emberi világ nehézségeit. Az Atya Isten Lelke a mennyben már régóta elviselhetetlennek találja ezt a látványt, és fejét hátravetve, szemeit behunyva várja szeretett Fia visszatérését. Ő csak annyit kíván, hogy az emberiség hallgasson Rá és vesse alá magát, érezze a legmélyebb szégyent az Ő hús-vér teste előtt, és hagyjon fel az Ellene való lázadással. Ő csak annyit kíván, hogy az emberiség képes legyen hinni Isten létezésében. Ő már rég letett arról, hogy magasabb követelményeket támasszon az emberrel szemben, mert Isten túl nagy árat fizetett, az ember mégis nyugodtan alszik^[5], és a legkevésbé sem veszi a szívére Isten munkáját.

Bár mindabban, amit ma Isten munkájáról mondok, sok „alaptalan abszurditás”^[6] is lehet, az ember belépése szempontjából akkor is mélységesen releváns. Csak a munkáról beszélek valamennyit, aztán a belépésről is, de mindkét aspektus egyaránt nélkülözhetetlen, együttesen pedig még hasznosabbak az ember élete számára. Ez a két aspektus kiegészíti egymást^[7] és rendkívül hasznosak, mert lehetővé teszik, hogy az emberek jobban megértsék Isten szándékait, és felépítik a kapcsolat hídját ember és Isten között. A munkáról szóló mai beszélgetés által az emberiség kapcsolata Istennel még tovább fejlődik, a kölcsönös megértés elmélyül, az ember pedig képes lesz Isten terhét jobban figyelembe venni; az embernek azért kell megéreznie, amit Isten érez, hogy nagyobb hite legyen abban, hogy Isten meg fogja őt változtatni, és azért, hogy várja Isten újbóli megjelenését. Ez az egyetlen követelmény, amelyet ma Isten az emberrel szemben támaszt – hogy olyasvalaki képmását élje meg, aki szereti Istent, hogy Isten bölcsessége kikristályosodásának fénye felvillanjon a sötétség korában, az ember megélése pedig egy ragyogó lapot hagyjon maga után Isten munkájában, amely örökre fénylik a világ keleti részén, magára irányítva a világ figyelmét és az emberek sokaságának csodálatát. Ez egészen biztosan egy még jobb belépés a jelen korban azoknak, akik szeretik Istent.

Lábjegyzetek:

1. „mintha bemelegítene és arra készülne, hogy megfeszítse izmait”: gúnyos értelemben.

2. Az „abnormalitás” azt jelenti, hogy az emberek belépése torz, tapasztalataik pedig egyoldalúak.

3. A „zsákutca” azt jelenti, hogy az út, amelyet az emberek választanak, szembemegy Isten szándékaival.

4. „Szakítani fog szokásos hozzáállásával”: ez arra utal, hogy az emberek Istenről alkotott elképzelései és nézetei megváltoznak, mihelyt megismerik Istent.

5. „Nyugodtan alszik”: ez azt jelenti, hogy az emberek nemtörődöm módon állnak Isten munkájához, és nem tekintik azt fontosnak.

6. „Alaptalan abszurditás”: ez azt jelenti, hogy az emberek alapvetően képtelenek az Isten által mondott szavak mélyére ásni, és fogalmuk sincs, miről is beszél Ő. A kifejezés ironikusan értendő.

7. „Kiegészíti egymást”: ez azt jelenti, hogy a közösségben a „munka” és a „belépés” kombinálása még jótékonyabb hatással lenne Istenismeretünkre.