Ma mindannyian tudjátok, hogy Isten a helyes életpályára vezeti az embereket; arra vezeti az embert, hogy az megtegye a következő lépést egy másik korba; arra vezeti az embert, hogy túllépjen ezen a sötét, régi korszakon, ki a hús-vér testből, elhagyva a sötétség erőinek elnyomását és a Sátán befolyását, hogy minden egyes személy a szabadság világában élhessen. Egy gyönyörű holnapért és azért, hogy az emberek léptei holnap már bátrabbak legyenek, Isten Lelke mindent eltervez az ember számára, és hogy az embernek nagyobb örömben legyen része, Isten a hús-vér testben minden erőfeszítését annak szenteli, hogy előkészítse az utat az ember számára, siettetve az ember által vágyva vágyott nap elérkezését. Bárcsak mindannyian megbecsülnétek ezt a gyönyörű pillanatot! Nem könnyű találkozni Istennel. Bár sohasem ismertétek Őt, már régóta együtt vagytok Vele. Bár mindenki örökké emlékezne ezekre a gyönyörű, de mulandó napokra, és nagyra becsült tulajdonává tenné azokat itt a földön! Isten munkája már régen feltárult az ember előtt – de mivel az emberek szíve túlságosan bonyolult, és mivel ez soha nem érdekelte őket, Isten munkája megrekedt az eredeti alapjánál. Gondolataik, elképzeléseik és lelki látásmódjuk, úgy tűnik, továbbra is elavultak, olyannyira, hogy sokuk mentális szemlélete az ősidőkben élt primitív emberekéhez hasonlít, és a legcsekélyebb mértékben sem változott. Ennek eredménye, hogy az emberek még mindig zavarodottak és bizonytalanok az Isten által végzett munkával kapcsolatban. Még inkább bizonytalanok azzal kapcsolatban, hogy mit csinálnak ők maguk, és mibe kellene belépniük. Mindez hihetetlen nehézségek elé állítja Isten munkáját, és meggátolja, hogy az emberek élete valaha is előbbre jusson. Az emberek a lényegük és gyenge képességük miatt alapvetően képtelenek felfogni Isten munkáját, és ezeket soha nem kezelik úgy, mint fontos dolgokat. Ha előrehaladást szeretnétek az életetekben, el kell kezdenetek odafigyelni létezésetek részleteire, megértve mindegyiket, hogy irányíthassátok az életbe való belépéseteket, hogy alaposan átformálhassa mindegyikőtök szívét, és megoldhassátok a szívetekben lévő üresség és a benneteket sújtó fásult és sivár lét problémáit, hogy mindegyikőtök megújuljon belülről, és valóban olyan életet élvezhessen, amely magasabb szintű, transzcendens és szabad. Az a cél, hogy mindegyikőtök képes legyen életre kelni, lélekben újraéledni és egy élőlény hasonlatosságával rendelkezni. Mindazon testvérek között, akikkel kapcsolatba kerültök, ritkán akad bárki, aki friss és élénk. Mind olyanok, mint az ősi majomemberek, együgyűek és ostobák, láthatólag a fejlődésre való bármiféle kilátás nélkül. Ami még rosszabb: azok a testvérek, akikkel Én kapcsolatba kerültem, olyan faragatlan tuskók voltak, mint valami hegyi vademberek. Alig tudnak valamit a jó modorról, és még kevesebbet a viselkedés alapvető szabályairól. Sok olyan fiatal nővér van, akik rendesnek és intelligensnek tűnnek ugyan, és olyan széppé serdültek, mint megannyi virág, viszont „alternatív” módon öltözködnek. Az egyik nővér^[a] haja az egész arcát eltakarja, így a szeme ki sem látszik. Bár arcvonásai tiszták és erényesek, a hajviselete visszataszító, és azt a furcsa érzést kelti az emberben, mintha ez a lány az első számú gonosztevő lenne valami javítóintézetben. Tiszta és ragyogó szemeit, amelyek olyanok, mint smaragdok a vízben, ruházata és hajviselete ellenpontozza, és emiatt olyanok, mint két lámpás, amelyek hirtelen kigyúlnak a koromfekete éjszakában, fel-felvillannak vakító ragyogással, amely rettegést kelt az emberek szívében – ugyanakkor úgy tűnik, mintha szándékosan igyekezne elrejtőzni valaki elől. Amikor találkozom vele, mindig igyekszik kitalálni valamit, hogy eltűnhessen a „helyszínről”, mint valami gyilkos, aki épp most ölt meg valakit, és a lelepleződéstől rettegve folyamatosan kitér minden elől; másrészt azokra a fekete afrikaiakra^[1] emlékeztet, akik nemzedékeken át rabszolgasorban éltek, és sohasem emelhetik fel a fejüket mások előtt. Ennek a magatartási spektrumnak a javítása, egészen ezeknek az embereknek az öltözködési és testápolási szokásáig, több hónapos munkát venne igénybe.

A kínai nép több ezer éven át rabszolga életet élt, és ez oly mértékben behatárolta gondolataikat, felfogásukat, életüket, nyelvüket, magatartásukat és cselekedeteiket, hogy a legcsekélyebb szabadságuk sem maradt. Több ezer év történelme ezt az életerős, lelkes népet valami lélektelen hullákhoz hasonló dologgá koptatta. Sokan élnek a Sátán böllérkése alatt, sokan élnek vadállatok odújához hasonló otthonokban, sokan eszik ugyanazt az élelmet, mint az ökrök vagy a lovak, és sokan hevernek érzéketlenül és szétszórva az „alvilágban”. Külső megjelenésre az emberek nem különböznek az ősembertől, pihenőhelyük olyan, mint valami pokol, társak gyanánt pedig mindenféle mocskos démon és gonosz szellem veszi körül őket. Kívülről nézve az emberi lények magasabb rendű „állatoknak” tűnnek, valójában azonban mocskos démonokkal élnek és lakoznak együtt. Mivel senki nem viseli gondjukat, az emberek a Sátán által bekerítve élnek, az ő csapdájában ragadva, kiúttalanul. Ahelyett, hogy azt mondanánk: kényelmes otthonukban összegyűlnek szeretteikkel és boldog, kielégítő életet élnek – azt kellene mondanunk: az emberi lények az alvilágban élnek, démonokkal cimborálnak és ördögökkel adják össze magukat. Valójában az embereket még mindig megkötözve tartja a Sátán, ott élnek, ahol mocskos démonok gyülekeznek, és ezek a mocskos démonok manipulálják őket, mintha az ágyuk kényelmes fészek volna, amelyben a holttestük szendereghet. Ha belépsz az otthonukba, az udvar hideg és kihalt, dermesztő szél fütyül a száraz ágak között. Ahogy benyitsz az „életterükbe”, a szoba koromfekete – ha kinyújtod a kezed, nem látod az ujjaidat. Az ajtó repedésén egy kis fény szivárog be, de a szoba ettől csak még komorabbnak és rémisztőbbnek tűnik. Időnként patkányok furcsa cincogása hallatszik, mintha játszadoznának. A szobában minden ijesztő és visszataszító, mintha a lakóját épp most fektették volna koporsóba. Az ágyat, a paplanokat és a jelentéktelen kis szekrényt a szobában mind belepte a por, a földön több kis zsámoly villantja ki a fogait és mereszti ki a karmait, a falakat pedig pókhálók borítják. Az asztalon egy tükör áll, mellette fából készült fésű. A tükörhöz lépve fogsz egy gyertyát és meggyújtod. Látod, hogy a tükröt belepte a por, egyfajta „sminkként” rakódva rá az ember tükörképére^[b], így az úgy fest, mint valami kriptaszökevény. A fésű tele van hajszálakkal. Ezek a tárgyak mind régiek és durvák, és olyanok, mintha nemrég használta volna őket valaki, aki épp az imént halt meg. A fésűre nézve az az érzésed, mintha egy holttest feküdne az oldalán. A fésűbe ragadt hajszálak, amelyekben már nem kering a vér, hullaszagot árasztanak. Jeges szél fúj be az ajtó repedésén, mintha egy kísértet préselné át magát a résen, hogy visszatérve birtokba vegye a szobát. A szobában nyomasztóan hideg van, és hirtelen olyan bűz támad, mint egy oszladozó holttest szaga. Ebben a pillanatban meglátod, hogy egy csomó minden lóg a falakon, az ágyon széttúrt, mocskos, büdös ágynemű hever, a sarokban gabonaszemek, a szekrényen áll a por, a padlót kosz és gallyak borítják, és így tovább – mintha mindezt az előbb használta volna egy halott ember, aki vonszolja magát, fogait vicsorgatja és a levegőt karmolja. Ez épp elég ahhoz, hogy végigfusson a hátadon a hideg. A szobában sehol sincs nyoma életnek, minden sötét és nyirkos, mint az alvilág és a pokol, amelyről Isten beszélt. Épp olyan, mint egy ember sírboltja, a festetlen szekrénnyel, zsámolyokkal, ablakkeretekkel és ajtókkal, amelyek gyászruhát öltöttek, és néma tisztelettel adóznak a holtaknak. Az ember évtizedek vagy évszázadok, sőt, akár évezredek óta él ebben az alvilágban, korán távozik és későn tér vissza. Virradatkor, amikor a kakas szól, kikelnek „sírjaikból”, felnéznek az égre és lenéznek a földre, majd nekilátnak aznapi tennivalóiknak. Amikor a nap lenyugszik a hegyek mögött, visszavonszolják fáradt tagjaikat a „sírba”, és mire megtöltötték a hasukat, már be is alkonyodik. Aztán, ha befejezték előkészületeiket másnapra, amikor majd ismét elhagyják a „sírt”, eloltják a lámpát, amely mintha foszforeszkáló tüzek fényét árasztaná. Ekkor a holdfényben már csak sírhalmok láthatók, amelyek apró dombocskák módjára terjeszkednek minden sarokban. A „sírok” belsejéből időnként horkolás emelkedő-ereszkedő hangja hallatszik. Az emberek mind mély álomban hevernek, és úgy tűnik, a mocskos démonok és kísértetek is mindannyian békésen pihennek. Néha varjak károgása hallatszik a messzeségből – az elhagyatott madárhangok hallatán az éjszaka néma csendjében végigfut a hideg a hátadon és égnek áll a hajad... Ki tudja, hány évet töltött az ember ilyen keretek között, meghalva és újraszületve; ki tudja, meddig maradtak az emberi világban, ahol emberek és kísértetek keverednek egymással, mi több, ki tudja, hányszor mondtak már búcsút a világnak. Ebben a földi pokolban az emberek boldogan élnek, mintha egy panaszszavuk sem lenne, mert már rég hozzászoktak az alvilágban való élethez. Így az embereket lenyűgözi ez a hely, ahol mocskos démonok lakoznak, mintha a mocskos démonok a barátaik és társaik lennének, mintha az ember világa egy huligánbanda^[2] lenne – mert az ember eredeti lényege régóta hang nélkül elenyészett és nyomtalanul eltűnt. Az emberek külsejében van valami mocskos démonokra emlékeztető; mi több, a cselekedeteiket is mocskos démonok manipulálják. Ma nem néznek ki másként, mint a mocskos démonok, mintha mocskos démonoktól születtek volna. Ráadásul az emberek rendkívüli szeretettel és támogatással fordulnak az őseik felé. Senki nem tudja, hogy az embereket már régóta annyira letiporta a Sátán, hogy olyanok lettek, mint a gorillák a hegyekben. Véreres szemeik könyörgő tekintettel néznek, és a belőlük áradó homályos fényben ott van egy mocskos démon baljós rosszindulatának halvány nyoma. Arcuk tele van ráncokkal, olyan repedezett, mint egy fenyőfa kérge, szájuk kitüremkedik, mintha a Sátán formálta volna, füleiket kívül-belül kosz lepi, hátuk görnyedt, lábaik alig bírják el a testüket, csontos karjaikat ütemesen lóbálják előre-hátra. Olyan, mintha csak csont és bőr lennének, másrészt viszont kövérek is, mint egy hegyi medve. Öltözködésük és testápolási szokásaik kívül-belül egy ősi majomra emlékeztetnek – mintha ezek a majmok még ma sem fejlődtek^[3] volna ki teljesen a modern ember formájáig, olyan elmaradottak!

Az ember egymás mellett él az állatokkal, és remekül kijönnek egymással, viták és szóbeli nézeteltérések nélkül. Ami az állatokra fordított gondját és törődését illeti, az ember erre rendkívül kényes, az állatok pedig az ember túléléséért léteznek, kifejezetten az ő hasznára, nekik ebből semmiféle előnyük nem származik, teljes mértékben és tökéletesen az embernek engedelmeskedve. Az ember és az állat kapcsolata minden látszat szerint szoros^[4] és harmonikus^[5] kapcsolat – a mocskos démonok pedig, úgy tűnik, ember és állat tökéletes kombinációi. Így hát az ember és a mocskos démonok a földön még bizalmasabb és még inkább elválaszthatatlan viszonyban vannak. Bár az ember elkülönül a mocskos démonoktól, mégis kapcsolatban marad velük; mindeközben a mocskos démonok semmit nem tartanak vissza az emberektől, és mindenüket nekik „szentelik”. Az emberek napról napra „a pokol királyának palotájában” mulatoznak, „a pokol királyának” (ősapjuknak) társaságában játszadoznak, az pedig manipulálja őket, úgyhogy mára az emberekre vastagon rászáradt a mocsok, és miután oly sok időt töltöttek az alvilágban, már rég nem is vágynak arra, hogy visszatérjenek „az élők világába”. Így, mihelyt meglátják a fényt, és szembesülnek Isten követeléseivel, Isten jellemével és az Ő munkájával, idegesség és szorongás tölti el őket, mert továbbra is arra vágynak, hogy visszatérjenek az alvilágba, és kísértetekkel lakozzanak együtt. Már régen elfelejtették Istent, így örökké a temetőben kóborolnak. Amikor találkozom valakivel, megpróbálok beszélni vele, és csak ilyenkor fedezem fel, hogy a személy, aki Előttem áll, egyáltalán nem is ember. A haja kócos, az arca mocskos, a vigyorgásában van valami farkasszerű. Továbbá olyan esetlennek tűnik, mint egy kísértet, aki épp most emelkedett ki a sírból és látta meg az élők világából való embereket. Ez a személy mindig mosolyra próbálja igazítani az ajkait; ez alattomosnak és egyúttal baljósnak tűnik. Amikor Rám mosolyog, olyan, mintha lenne valami mondanivalója, de nem találná hozzá a szavakat, így csak annyit tehet, hogy kifejezéstelen, buta arccal félreáll. Hátulról nézve úgy tűnik, „a kínai dolgozó nép nagyszerű képét” mutatja; ezekben a pillanatokban még utálatosabbnak tűnik, mert a régi, legendás Yan Huang/Yan Wang^[c] utódainak képét idézi, akiről az emberek beszélnek. Amikor kérdéseket teszek fel neki, némán lehajtja a fejét. Hosszú időbe telik, amíg válaszol, és amikor végre megteszi, nagyon gátlásos. Nem bírja nyugton tartani a kezeit, és úgy szopja két ujját, mint egy macska. Csak most jövök rá, hogy az ember keze úgy néz ki, mintha az előbb még a szemétben turkált volna, töredezett, elszíneződött körmeiről nem is hinnénk, hogy elvileg fehérnek kellene lenniük, és e „kecses” körmök alatt vastagon áll a kosz. Még gusztustalanabb, hogy a kézfejük úgy néz ki, mint a frissen kopasztott csirkebőr. Jóformán a kezeiken végigfutó minden ráncba beleivódott az ember munkájának vérrel-verejtékkel megfizetett ára, mindegyikben van valami koszszerűség, ami úgy tűnik „a talaj szagát” árasztja, hogy még jobban képviselje az emberi szenvedés szellemének értékes és dicséretre méltó jellegét – így a szenvedésnek ez a szelleme még az ember kezén is mélyen beleépült minden egyes ráncba. A ruhák közül, amelyeket az ember visel, tetőtől talpig, egyik sem emlékeztet egy állat szőrére, de fogalmuk sincs arról, hogy hiába olyan „tiszteletre méltók”, az értékük valójában kevesebb, mint egy rókaprémé – sőt, kevesebb, mint egyetlen pávatollé, mert a ruházatuk már rég olyan rúttá tette őket, hogy rosszabbul néznek ki, mint egy disznó vagy egy kutya. A leányzó alig valamit takaró felsője lelóg a háta közepéig, a nadrágja szára – mint a csirkebél – teljesen feltárja csúfságát a ragyogó napfény előtt. A nadrágja szára rövid és szűk, mintegy azért, hogy megmutassa, hogy a lábfeje már rég nem volt bekötve. A lábfeje nagy, már nem olyan, mint a régi társadalom „háromhüvelyknyi aranylótuszai”. Ennek a személynek a ruhája túlságosan nyugatias és egyúttal túlságosan olcsó. Amikor találkozom vele, mindig zavarban van, az arca bíborvörösre pirul, és még arra is képtelen, hogy felemelje a fejét, mintha mocskos démonok taposták volna le, és többé nem tudja rávenni magát, hogy más emberek szemébe nézzen. Az ember arcát por lepi. Ez a por, amely az égből hullott alá, úgy tűnik, teljesen méltánytalanul hull az ember arcára, és az úgy néz ki emiatt, mint a veréb pehelytollai. Az ember szemei is olyanok, mint a veréb szemei: aprók, szárazak és fénytelenek. Amikor az emberek beszélgetnek, beszédük szokás szerint akadozó és kitérő jellegű, mások számára utálatos és gusztustalan. Az ilyen embereket mégis sokan magasztalják, mint „a nemzet képviselőit”. Hát nem egy vicc ez? Isten meg kívánja változtatni az embereket, megmenteni, megszabadítani őket a halál sírboltjából, hogy megmenekülhessenek az alvilágban és a pokolban élt életükből.

Lábjegyzetek:

1. A „fekete afrikaiak” azokra a feketékre utal, akiket Isten megátkozott, és akik nemzedékeken át rabszolgasorban éltek.

2. A „huligánbanda” az emberiség romlottságára és arra utal, hogy az emberiség körében nincsenek szent emberi lények.

3. A „fejlődtek” szó a majomemberek „evolúciójára” utal a mai emberek formája felé. Szatirikus értelemben értendő. Valójában nem létezik olyan, amit az az elmélet mond, hogy ősi majmok alakultak át két lábon járó emberi lényekké.

4. „Szoros” – gúnyos értelemben.

5. „Harmonikus” – gúnyos értelemben.

a. Az eredeti szövegben ez áll: „az ő haja”.

b. Az eredeti szövegben ez áll: „az emberek arca”.

c. „Yan” és „Huang” két mitikus császár neve, akik Kína első kultúrhősei közé tartoztak. „Yan Wang” kínai nyelven „a pokol királyának” a neve. Mandarin nyelven kiejtve „Yan Huang” és „Yan Wang” majdnem pontosan ugyanúgy hangzik.