A munka és a belépés eredendően gyakorlati jellegűek; ezek Isten munkájára és az ember belépésére utalnak. Az ember belépését rendkívüli mértékben megnehezíti az ember teljes képtelensége arra, hogy a mélyére hatoljon Isten igazi arcának és Isten munkájának. Sok ember a mai napig sem tudja, hogy milyen munkát fog Isten elvégezni az utolsó napokban, vagy hogy miért tűrt el Isten rendkívüli megaláztatást azért, hogy eljöjjön a hús-vér testbe, és jóban-rosszban az ember mellett álljon. Isten munkájának céljától kezdve Isten utolsó napokra vonatkozó tervének céljáig – az ember mindezzel kapcsolatban teljes sötétségben tapogatózik. Az emberek különféle okokból mindig langyosak és bizonytalanok^[1] voltak a belépést illetően, amelyet Isten megkövetel tőlük, ez pedig rendkívül megnehezítette Isten hús-vér testben végzett munkáját. Már-már úgy tűnik, az emberek mind akadályokká váltak, és még ma is homályban vannak. Ezért úgy gondolom, beszélnünk kellene az Isten által az emberen végzett munkáról és Isten sürgős szándékáról, hogy mindannyiótokat Isten hűséges szolgáivá tegye, akik, mint Jób, inkább meghalnának, semmint hogy elutasítsák Istent, eltűrve minden megaláztatást; és akik, mint Péter, egész lényüket felajánlják Istennek, és az utolsó napokban Isten bizalmasaivá válnak, akiket Ő megnyert magának. Bárcsak minden testvér képes lenne mindenét odaadni és egész lényét felajánlani Isten mennyei akaratának, hűséges szolgává válni Isten házában, és az Isten által neki ajándékozott végtelenség ígéretét élvezni, hogy az Atya Isten szíve hamarosan békés nyugalmat élvezhessen. „Teljesíteni az Atya Isten akaratát” – ez legyen mindazok jelszava, akik Istent szeretik. Ezek a szavak szolgáljanak az ember számára útmutatóként a belépéshez és iránytűként, amely cselekedeteit vezérli. Ezzel az elhatározással kell rendelkeznie az embernek. Maradéktalanul beteljesíteni Isten munkáját a földön és együttműködni Isten hús-vér testben végzett munkájával – ez az ember kötelessége, mígnem egy napon, amikor Isten munkája véget ér, az ember örömmel elbúcsúzik Tőle, Ő pedig idejekorán visszatér a mennyei Atyához. Hát nem ez az a felelősség, amelyet az embernek teljesítenie kell?

Amikor a Kegyelem Korában Isten visszatért a harmadik égbe, Istennek az egész emberiség megváltásáért végzett munkája valójában már a befejező részéhez ért. A földön mindössze a kereszt maradt, amelyet Jézus a hátán hordozott, a finom vászon, amelybe Jézust göngyölték, és a Jézus által viselt töviskorona és bíborszínű köpeny (azok a tárgyak, amelyekkel a zsidók gúnyolták Őt). Vagyis Jézus keresztre feszítése nagy port vert, de aztán a helyzet újra lecsillapodott. Ettől kezdve Jézus tanítványai elkezdték továbbvinni az Ő munkáját, mindenütt pásztorolva és öntözve a gyülekezeteket. Munkájuk tartalma a következő volt: arra kértek minden embert, hogy tartson bűnbánatot, vallja meg bűneit és keresztelkedjen meg, az apostolok pedig mindannyian elindultak, hogy terjesszék Jézus keresztre feszítésének belső történetét, az erről szóló szépítetlen beszámolót, így senkinek nem volt más választása, mint leborulni Jézus előtt, hogy megvallja bűneit; továbbá az apostolok mindenhová elmentek, közvetítve a Jézus által mondott szavakat. Ekkor kezdődött meg a gyülekezetek építése a Kegyelem Korában. Jézus ebben a korban beszélt még az ember életéről és a mennyei Atya szándékairól is, de mivel ez egy más korszak volt, ezek közül a kijelentések és gyakorlatok közül sok nagymértékben eltért a maiaktól. Lényegüket tekintve azonban megegyeznek. Mindkettő Isten Lelkének munkája a hús-vér testben, egészen és pontosan. Ez a fajta munka és kijelentés mindmáig folytatódik, így az ilyesmiben még mindig osztoznak a mai vallásos intézmények, és teljes mértékben változatlan maradt. Amikor Jézus munkája befejeződött, és a gyülekezetek már rátértek Jézus Krisztus helyes útjára, Isten közben elindította munkája egy másik szakaszára vonatkozó tervét, ami az Ő hús-vér testbe való eljövetele volt az utolsó napokban. Ahogy az ember látja, Isten keresztre feszítése már lezárta Isten megtestesülésének munkáját, megváltotta az egész emberiséget, és lehetővé tette, hogy Ő magához ragadja az alvilág kulcsát. Mindenki úgy gondolja, hogy Isten munkája teljesen megvalósult. Valójában Isten szempontjából az Ő munkájának csak egy kis része valósult meg. Ő csak annyit tett, hogy megváltotta az emberiséget; de nem hódította meg az emberiséget, és főleg nem változtatta meg az ember sátáni ábrázatát. Ezért mondja Isten: „Bár megtestesülésem hús-vér teste keresztülment a halál fájdalmán, nem ez volt megtestesülésem teljes célja. Jézus az Én szeretett Fiam, és a keresztre szegezték Értem, de Ő nem fejezte be maradéktalanul az Én munkámat. Csak annak egy részét végezte el.” Így Isten megkezdte terveinek második fordulóját, hogy folytassa a megtestesülés munkáját. Isten végső szándéka az volt, hogy tökéletessé tegye és megnyerje az összes embert, akit megszabadított a Sátán karmai közül; Isten ezért készült ismét arra, hogy vállalja a megtestesülés veszélyét. A „megtestesülés” arra utal, aki nem hoz dicsőséget (mivel Isten munkája még nem fejeződött be), de aki a szeretett Fiú identitásában jelenik meg; Ő a Krisztus, akiben Istennek kedve telik. Ezért mondhatjuk, hogy ez a „veszély vállalása”. A megtestesült hús-vér test ereje csekély, nagy óvatossággal kell eljárnia^[2], és az Ő ereje a nyomába sem ér a mennyei Atya hatalmának; Ő csak a hús-vér test szolgálatát végzi, beteljesítve az Atya Isten munkáját és az Ő megbízását, anélkül hogy más munkában részt venne, és a munkának csak egy részét végzi el. Ezért nevezték Istent „a Krisztusnak”, mihelyt eljött a földre – ez a név beágyazott jelentése. Azért mondjuk, hogy eljövetelét próbatételek övezik, mert a munkának csak egy darabja készült el. Továbbá annak, hogy az Atya Isten csak „Krisztusnak” és „szeretett Fiúnak” nevezi Őt, de nem adta Neki az összes dicsőséget, pontosan az az oka, hogy a megtestesülés hús-vér teste azért jön el, hogy a munkának egy részét elvégezze, nem azért, hogy a mennyei Atyát képviselje, hanem hogy a szeretett Fiú szolgálatát teljesítse. Amikor a szeretett Fiú teljesíti az egész megbízatást, amelyet a vállára vett, akkor adja meg Neki az Atya a teljes dicsőséget az Atya identitásával együtt. Mondhatjuk, hogy ez „a mennyei törvénykönyv”. Mivel a mennyei Atya és Az, aki eljött a hús-vér testbe, két különböző birodalomban vannak, csak a Lélekben tekintenek egymás felé: az Atya rajta tartja a szemét a szeretett Fiún, de a Fiú nem látja az Atyát a messzeségből. Mivel azok a funkciók, amelyekre a hús-vér test képes, túlságosan csekélyek, és mivel Őt bármelyik pillanatban megölhetik, mondhatjuk, hogy ez az eljövetele a legnagyobb veszéllyel jár. Ez annyit tesz, hogy Isten újra otthagyja az Ő szeretett Fiát a tigris szájában, ahol az élete veszélyben forog, egy olyan helyre állítva Őt, ahol a Sátán jelenléte leginkább koncentrált. Isten még e zord körülmények között is átadta az Ő szeretett Fiát egy olyan hely népének, amely tele van mocsokkal és kicsapongással, hogy „neveljék fel Őt felnőttkoráig”. Azért van ez így, mert egyedül e cselekedet által tűnhet Isten munkája megfelelőnek és természetesnek, és ez az egyetlen módja annak, hogy teljesítse az Atya Isten minden kívánságát, és befejezze az Ő munkájának utolsó részét az emberiség körében. Jézus nem tett semmi többet, mint hogy beteljesítette az Atya Isten munkájának egy szakaszát. A megtestesülés hús-vér teste által állított korlát és az elvégzendő munka különbségei miatt Maga Jézus sem tudta, hogy lesz majd egy második visszatérés a hús-vér testbe. Ezért egyetlen Biblia-magyarázó vagy próféta sem merte világosan megjövendölni, hogy Isten az utolsó napokban újra megtestesül majd, vagyis újra eljön a hús-vér testbe, hogy elvégezze a testben végzett munkájának második részét. Ezért nem jött rá senki, hogy Isten már régóta a hús-vér testben rejtőzik. Nem csoda, hiszen Jézus csak akkor kapta meg ezt a megbízatást, miután feltámadt és felment a mennybe, ezért nincs világos jövendölés Isten második megtestesüléséről, és ez felfoghatatlan az emberi elme számára. A Biblia összes prófétai könyvében egy szó sem említi ezt világosan. Azonban amikor Jézus eljött, hogy munkálkodjon, már volt egy világos jövendölés, amely úgy szólt, hogy egy szűz gyermeket fogan, és fiút fog szülni, ami azt jelenti, hogy Ő a Szentlélek révén fogantatott. Isten még erről is azt mondta, hogy halálos veszedelem mellett történt, akkor hát mennyivel inkább így lehet ez ma? Nem csoda, hogy Isten azt mondja, ez a megtestesülés több ezerszer nagyobbak veszélyeket rejt, mint amelyek a Kegyelem Korában fenyegették Őt. Isten sok helyütt megjövendölte, hogy meg fog nyerni egy csapat győztest a Színím földjén. Mivel ezeket a győzteseket a világ keleti részén kell megnyernie, ezért a hely, ahová Isten a második megtestesülése során lép, kétségkívül Színím földje, pontosan az a hely, ahol a nagy vörös sárkány fekszik összetekeredve. Itt fogja megnyerni Isten a nagy vörös sárkány leszármazottait, hogy az teljes vereséget szenvedjen és megszégyenüljön. Isten fel fogja ébreszteni ezeket az embereket, akiket súlyosan megterhel a szenvedés, fel fogja kelteni őket, míg teljesen fel nem ébrednek, kivezeti őket a ködből, és eléri, hogy elutasítsák a nagy vörös sárkányt. Felébrednek majd álmukból, felismerik a nagy vörös sárkány lényegét, képesek lesznek teljes szívüket Istennek adni, felemelkedni a sötét erők elnyomásából, felkelni a világ keleti részén és Isten győzelmének bizonyítékává válni. Csak így fog Isten dicsőséget nyerni. Egyedül ezért hozta el Isten azt a munkát, amely Izráelben ért véget, arra a földre, ahol a nagy vörös sárkány fekszik összetekeredve, és csaknem kétezer évvel távozása után újra eljött a hús-vér testbe, hogy folytassa a Kegyelem Korának munkáját. Az ember szabad szemmel úgy látja, hogy Isten új munkába kezd a hús-vér testben. Isten nézőpontjából azonban Ő a Kegyelem Korának munkáját folytatja, csak éppen egy néhány ezer éves folytonossági hiány után, munkája helyszínét és programját is megváltoztatva. Bár az a képmás, amelyet a húsból való test a mai munka során felöltött, Jézustól teljesen különbözőnek tűnik, Ők ketten ugyanabból a lényegből és gyökérből fakadnak, és ugyanabból a forrásból származnak. Kívülről talán sok köztük a különbség, de munkájuk belső igazságai teljesen azonosak. Végül is a korszakok éppolyan különbözőek, mint az éjszaka és a nappal. Akkor hát hogyan követhetne Isten munkája egy változatlan mintát? Vagy hogyan akadályozhatnák egymást az Ő munkájának különböző szakaszai?

Jézus egy zsidó ember külsejét öltötte fel, a zsidók öltözködéséhez alkalmazkodott, és úgy nőtt fel, hogy zsidó ételeket evett. Ez az Ő normális emberi aspektusa. Ma azonban a megtestesülés hús-vér teste egy ázsiai polgár alakját ölti, és a nagy vörös sárkány nemzetében nő fel. Mindez semmilyen módon nem áll ellentétben Isten megtestesülésének céljával. Inkább kiegészítik egymást, és teljesebb megvalósuláshoz segítik Isten megtestesülésének igazi jelentőségét. Mivel a megtestesülés hús-vér testére „Emberfiaként” vagy „a Krisztusként” hivatkoznak, a mai Krisztus külsejéről nem lehet ugyanazokkal a kifejezésekkel beszélni, mint Jézus Krisztusról. Végtére is ezt a hús-vér testet „Emberfiának” nevezik, és egy húsból való test képmását viseli. Isten munkájának minden szakasza meglehetősen mély jelentést tartalmaz. Jézus azért fogantatott a Szentlélektől, mert bűnösöket kellett megváltania. Neki bűn nélkül valónak kellett lennie. De csak a legvégén, amikor Ő arra kényszerült, hogy a bűnös hús-vér test hasonlatosságává váljon, és magára vette a bűnösök bűneit, csak akkor szabadította meg őket az átkozott kereszttől, a kereszttől, amellyel Isten megfenyítette az emberiséget. (A kereszt Isten eszköze az emberiség megátkozására és megfenyítésére; valahányszor megátkozás és megfenyítés kerül említésre, ott konkrét utalás szerepel a bűnösökre.) A cél az volt, hogy elérje, hogy minden bűnös megtérjen, és a keresztre feszítés révén rábírja őket, hogy vallják meg bűneiket. Vagyis az egész emberiség megváltása érdekében Isten megtestesült egy húsból való testben, amely a Szentlélektől fogantatott, és Magára vette az egész emberiség bűneit. Hogy ezt hétköznapi nyelven írjam le: Ő felajánlott egy húsból való, szent testet cserébe minden bűnösért, ami annyit tesz, hogy Jézust „vétekáldozatként” a Sátán elé helyezték, így „könyörögve” a Sátánhoz, hogy az egész ártatlan emberiséget, amelyet megtaposott, adja vissza Istennek. Ezért volt szükséges a Szentlélektől való fogantatás a megváltás munkája ezen szakaszának beteljesítéséhez. Ez szükséges feltétel volt, egyfajta „békeszerződés” az Atya Isten és a Sátán közötti csatában. Ez az oka annak, hogy a munkának ez a szakasza csak akkor zárult le, miután Jézus átadatott a Sátánnak. Isten megváltó munkája azonban ma eddig példátlan fokú nagyszerűséget ért el, és a Sátánnak többé nincs ürügye, hogy követeléseket támasszon, így Istennek többé nem kell a Szentlélektől fogantatnia, hogy megtestesüljön. Mivel Isten eredendően szent és ártatlan, Isten ebben a megtestesülésben már nem a Kegyelem Korának Jézusa. Ő azonban még mindig az Atya Isten akaratáért testesül meg, és azért, hogy az Atya Isten kívánságait beteljesítse. Ugye ez nem egy észszerűtlen módja a dolgok magyarázatának? Talán Isten megtestesülésének egy adott szabályrendszerhez kell alkalmazkodnia?

Sok ember a Bibliában keres bizonyítékot, remélve, hogy talál egy jövendölést Isten megtestesüléséről. Honnan is tudhatná az ember a maga zavarodott és széttagolt gondolataival, hogy Isten már régen abbahagyta a Bibliában végzett „munkát”, és „túllépett” annak korlátain, hogy lelkesen és mohón belekezdjen abba a munkába, amelyet már régen eltervezett, de az embernek soha nem említett meg? Az emberek értelme túlságosan hiányos. Miután épphogy csak megízlelték Isten természetét, felmennek egy emelvényre és egy csúcsminőségű „kerekesszékbe” ülnek teljes nemtörődömséggel, hogy szemrevételezzék Isten munkáját, sőt, még odáig is elmennek, hogy bombasztikus, terjengős beszéddel, amelyben mindenről szó esik a nap alatt, nekiállnak kioktatni Istent. Sok „öregúr”, olvasószemüveget biggyesztve az orrára és szakállát simogatva, kinyitja a „régi évkönyv” (a Biblia) megsárgult lapjait, amelyeket egy életen át olvasott. Motyogó szavakkal és láthatólag lelkesen csillogó szemmel egyszer a Jelenések könyvéhez lapoz, majd Dániel könyvéhez, aztán Ézsaiás könyvéhez, amelyet oly jól ismer mindenki. Egyik apró szavakkal sűrűn teleírt oldal után a másikra bámul, némán olvas, agyában szüntelenül forognak a fogaskerekek. A kéz hirtelen abbahagyja a szakáll simogatását, és cibálni kezdi azt. Időnként még hallani is lehet, ahogy kiszakad belőle egy-egy szál. Ez a szokatlan viselkedés meglepi a szemlélőt. „Mi ez a heveskedés? Mitől olyan mérges?” Ha ismét az öregúrra nézünk, látjuk, hogy most már a szemöldöke is felborzolódott. Ezüstös szemöldökének szőrszálai libatollakként konyulnak le pontosan két centiméternyire az öregúr szemhéjától, mintegy véletlenszerűen és mégis oly tökéletesen, ahogy az öregúr szemei a penészesnek látszó oldalakra tapadnak. Miután jó néhányszor visszatért ugyanazokra az oldalakra, többé nem bír magával, talpra ugrik, és fecsegni kezd, mintha valakivel cseverészne^[3], bár izzó pillantása továbbra is az évkönyv felé irányul. Hirtelen letakarja az aktuális oldalt, és „egy másik világ” felé fordul. Mozdulatai olyan sietősek^[4] és ijesztőek, hogy szinte meglepetésként érik az embert. Az egér, amely előmerészkedett a lyukból, és amíg az öregúr csendben volt, épp kezdett annyira megnyugodni, hogy szabadon merjen mozogni, most annyira megrémül a hirtelen mozdulatoktól, hogy gyorsan visszaiszkol a lyukba, eltűnik benne, mint egy füstkarika, és soha többé nem dugja elő az orrát. Most az öregúr bal keze újrakezdi egy időre felfüggesztett szakállsimogató mozdulatait, fel-le, fel-le. Elsétál az ülőhelyéről, az asztalon hagyva a könyvet. Az ajtó repedésén és a nyitott ablakon át befúj a szél, könyörtelenül becsapja a könyvet, majd újra kinyitja. A jelenetben van valami kimondhatatlan elhagyatottság, és úgy tűnik, mintha az egész teremtett világ elhallgatott volna, a könyv lapjai közt susogó szél hangját kivéve. Az öregúr a háta mögött összekulcsolt kézzel lépdel fel-alá a szobában, hol megáll, hol újra elindul, időnként megrázza a fejét, ajkai pedig mintha e szavakat ismételgetnék: „Ó! Istenem! Tényleg ezt tennéd?” Időnként ezt is mondja egy fejbólintással: „Ó, Istenem! Ki fürkészheti ki a Te munkádat? Hát nem nehéz a Te lábnyomaidat felkutatni? Hiszem, hogy Te nem teszel dolgokat azért, hogy bajt keverj, hacsak nincs jó okod rá.” Az öregúr most erősen összeráncolja a szemöldökét, összeszorítja a szemeit, arckifejezése alapján úgy tűnik, hogy zavarban van, ugyanakkor nagyon erőlteti magát, mintha valami lassú és határozott számítást készülne végezni. Szegény öregúr! Leélte az egész életét, és aztán „szerencsétlen módon” oly későn bukkant rá erre a dologra. Mit lehet ezzel kezdeni? Én is tanácstalan vagyok, és nincs hatalmam, hogy bármit is tegyek. Kinek a hibája, hogy a régi évkönyve megsárgul az idő múlásától? Kinek a hibája, hogy a szakálla és a szemöldöke kérlelhetetlenül, fehér hóként borítja be arca különböző részeit? Mintha a szakálla szőrszálai rangidős voltát jelképeznék. De ki tudhatta, hogy az ember annyira megbolondulhat, hogy egy régi évkönyvben kezd kutatni Isten jelenléte után? Hány lapja lehet egy régi évkönyvnek? Valóban feljegyezheti teljes pontossággal Isten minden cselekedetét? Ki meri ezt garantálni? Az ember viszont tényleg azt gondolja, hogy Isten megjelenését keresi és Isten szándékainak tesz eleget, ha szavakat elemezget és szőrszálakat hasogat^[5], és ettől reméli belépését az életbe. Talán olyan könnyű ily módon belépni az életbe, amilyennek hangzik? Nem a legabszurdabb és legostobább fajta hamis érvelés ez? Te nem találod-e ezt nevetségesnek?

Lábjegyzetek:

1. „Bizonytalanok” – ez azt jelenti, hogy az emberek nem rendelkeznek világos rálátással Isten munkájára.

2. „Ereje csekély, nagy óvatossággal kell eljárnia” – ez arra utal, hogy a hús-vér testnek túl sok nehézséggel kell szembenéznie, és az általa végzett munka túlságosan behatárolt.

3. „Cseverészés” – annak metaforája, hogy az emberek milyen rút arcot vágnak, amikor Isten munkáját kutatják.

4. „Sietős” – ez az „öregúr” buzgó, kapkodó mozdulataira utal, ahogy a Bibliához fordul.

5. „Szavakat elemezget és szőrszálakat hasogat” – ez a tévhitek szakértőit gúnyolja, akik aprólékos részletességgel vitatkoznak egyes szavakról, de nem keresik az igazságot, és nem ismerik a Szentlélek munkáját.