Az utóbbi időben leginkább az erkölcsi magatartással kapcsolatos néhány kijelentésről kommunikáltunk. Egyenként elemeztük, boncolgattuk és lelepleztük az erkölcsi magatartás minden aspektusára vonatkozó kijelentéseket, amelyeket a hagyományos kultúrában terjesztettek elő. Ez lehetővé tette, hogy az emberek felismerjék a hagyományos kultúrában pozitív dolgoknak tekintett erkölcsi magatartásról szóló különböző kijelentéseket, és átlássák azok lényegét. Amikor az ember tisztán látja ezeket a kijelentéseket, akkor kezd torkig lenni velük, és képes lesz elutasítani őket. Ezután fokozatosan el tudja engedni ezeket a dolgokat a való életben. Ha félreteszi a hagyományos kultúra helyeslését, az abba vetett vak hitét és az ahhoz való ragaszkodását, akkor képes lesz elfogadni Isten szavait, és szívébe fogadni az Ő követeléseit és azokat az igazságalapelveket, amelyekkel egy embernek rendelkeznie kell, hogy azok kiszorítsák onnan a hagyományos kultúrát. Így az illető képes lesz megélni az emberi hasonlatosságot, és elnyerni Isten jóváhagyását. Összefoglalva, az emberiség hagyományos kultúrája által képviselt különböző erkölcsi magatartásra vonatkozó kijelentések boncolgatásának célja az, hogy az embereknek világos megkülönböztető képességet és tudást adjon annak lényegéről, ami ezen erkölcsi magatartásra vonatkozó kijelentések mögött rejlik, és arról, hogy a Sátán hogyan használja fel azokat az emberiség megrontására, becsapására és irányítására. Az emberek így képesek lesznek pontosan megkülönböztetni, hogy mi az igazság és mik a pozitív dolgok. Pontosabban, miután világosan átlátnak ezeken az erkölcsi magatartásra vonatkozó kijelentéseken, látják azok lényegét, valódi természetét és a Sátán cselvetését, az embereknek képesnek kell lenniük arra, hogy pontosan tudják, mi az igazság. Ne keverjük össze a hagyományos kultúrát és azokat az erkölcsi magatartásról szóló kijelentéseket, amelyeket az emberekbe olt, az igazsággal. Ezek a dolgok nem az igazság képezik, nem helyettesíthetik az igazságot, és bizonyára semmi közük az igazsághoz. A hagyományos kultúra, bármire is irányuljon, és bármilyen konkrét kijelentései vagy követelményei legyenek is, csak az emberiség Sátán általi utasítását, indoktrinációját, megtévesztését és agymosását jelenti. A Sátán ármánykodását és a Sátán természetlényegét képviseli. Teljesen független az igazságtól és Isten követelményeitől. Tehát, függetlenül attól, hogy mennyire jó a gyakorlatod, ami az erkölcsi magatartást, annak végrehajtását, vagy a felfogását illeti, ez nem jelenti azt, hogy az igazságot gyakorlod, vagy hogy emberi mivolttal rendelkező és értelmes ember vagy, és egész biztosan nem jelenti azt, hogy képes vagy Isten akaratának megfelelni. Az erkölcsi magatartásra vonatkozó egyetlen kijelentésnek vagy követelménynek – függetlenül attól, hogy milyen személyt vagy viselkedést céloz meg – sincs köze Isten emberrel szemben támasztott követelményeihez. Ezeknek semmi közük ahhoz az igazsághoz, amelynek gyakorlását Isten megköveteli az embertől, vagy azokhoz az alapelvekhez, amelyeket az embernek be kell tartania. Elgondolkodtatok már ezen a kérdésen? Most már tisztán látjátok-e? (Igen.)

A hagyományos kultúra e különböző állításairól szóló részletes kommunikáció és tételes taglalás nélkül az emberek nem láthatják, hogy az általa felhozott állítások hamisak, megtévesztőek és érvénytelenek. Következésképpen az emberek a szívük mélyén még mindig azon hitvallás vagy szabályok részeként tekintenek a hagyományos kultúra kijelentéseire, amelyekhez a viselkedésükben és a magatartásukban igazodniuk kell. A hagyományos kultúrában jónak tekintett viselkedésmódokat és erkölcsi magatartást még mindig az igazságként kezelik, és ekként tartják magukat azokhoz, sőt összekeverik azokat az igazsággal. Ami még rosszabb, az emberek úgy prédikálják és népszerűsítik ezeket, mintha helyes, pozitív dolgok lennének, sőt, mintha ezek lennének az igazság; félrevezetik az embereket, megzavarják őket és megakadályozzák abban, hogy Isten elé járuljanak, hogy elfogadják az igazságot. Ez egy nagyon is valós probléma, amit mindenki láthat. Az emberek gyakran igazságnak veszik az emberek által jónak és pozitívnak tartott kijelentéseket az erkölcsi magatartásról. Még idéznek is a hagyományos kultúrából származó kijelentéseket és szavakat, hogy ezeket közöljék és prédikálják, amikor összejöveteleken vannak és Isten szavairól beszélgetnek. Ez egy nagyon komoly probléma. Az ilyen jellegű kérdéseknek vagy eseményeknek nem lenne szabad előfordulniuk Isten házában, de gyakran előfordulnak – ez egy nagyon gyakori probléma. Ez egy másik problémára is rámutat. Amikor az emberek nem értik a hagyományos kultúra és az erkölcsről szóló kijelentések valódi lényegét, akkor gyakran úgy kezelik a hagyományos kultúra erkölcsi magatartásról szóló kijelentéseit, mint pozitív dolgokat, amelyekkel felváltják vagy felülírják az igazságot. Vajon ez gyakori jelenség? (Igen.) Például a hagyományos kultúra olyan kijelentései, mint: „Légy kedves másokhoz.” „A harmónia kincs; a türelem drágakő.” „Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld.” „Légy kíméletes, ahol csak lehet: a kivégzéstől csak a fejek hullanak.” „Egy vízcseppnyi kedvességet egy bugyogó forrással kell viszonozni”, sőt, még népszerűbb kijelentések, mint: „Egy golyót is bevállalnék egy barátért.” „Egy hűséges alattvaló nem szolgálhat két királyt, egy jó asszony nem mehet hozzá két férjhez.” Ezek már-már hitvallásokká váltak, amelyek szerint az emberek viselkednek, valamint olyan kritériumokká és mércékké, amelyek alapján megítélik az ember nemességét. Tehát még azután is, hogy az emberek sokat hallottak Isten szavából és az igazságból, még mindig a hagyományos kultúra állításait és elméleteit használják mérceként, amelyekhez másokat mérnek és amelyekkel a dolgokat szemlélik. Miről is van itt szó? Ez egy nagyon komoly problémát vet fel, mégpedig azt, hogy a hagyományos kultúra nagyon fontos helyet foglal el az ember szívének mélyén. Hát nem ezt mutatja ez? (De igen.) Az összes különféle eszme, amelyet a Sátán az emberekbe oltott, mélyen gyökeret vert a szívükben. Eluralkodtak és általánossá váltak az egész emberiség életében, környezetében és társadalmában. A hagyományos kultúra tehát nemcsak fontos helyet foglal el az emberek szívének mélyén, hanem mélyen befolyásolja és irányítja is azokat az alapelveket és hozzáállásokat, valamint azokat a nézeteket és módszereket, amelyekkel az embereket és a dolgokat szemlélik, amelyek szerint viselkednek és cselekszenek. Még azután is, hogy az emberek elfogadják Isten szavainak hódítását, valamint leleplezését, ítéletét és büntetését, a hagyományos kultúra ezen eszméi még mindig fontos helyet foglalnak el lelki világukban és szívük mélyén. Ez azt jelenti, hogy ezek vezérlik az irányt, a célokat, az alapelveket, valamint azokat az attitűdöket és perspektívákat, amelyek megalapozzák azt, ahogyan az emberekre és a dolgokra tekintenek, ahogyan viselkednek és cselekszenek. Vajon ez nem azt jelenti, hogy az emberek teljesen a Sátán fogságába kerültek? Hát nem tény ez? (De igen.) Ez tény. Az emberek életmódja és életcéljai, a nézetek és hozzáállások, amelyekkel minden dologhoz viszonyulnak, teljes mértékben a hagyományos kultúrán alapulnak, amelyre a Sátán bátorítja őket és amit a Sátán olt beléjük. A hagyományos kultúra foglalja el a domináns helyet az emberek életében. Elmondható, hogy miután Isten elé járulnak, és meghallják az Ő szavait, sőt még azután is, hogy elfogadnak Tőle néhány helyes kijelentést és nézetet, a hagyományos kultúrából származó különböző gondolatok még mindig domináns, fontos helyet foglalnak el lelki világukban és szívük mélyén. E gondolatok miatt az emberek nem tehetnek mást, mint hogy a hagyományos kultúra módszereivel, nézeteivel és hozzáállásával tekintenek Istenre, az Ő szavaira és munkájára. Sőt, ezek alapján ítélik meg, elemzik és tanulmányozzák Isten szavait, munkáját, identitását és lényegét. Hát nem így van? (Így van.) Ez vitathatatlan tény. Még akkor is, ha az embereket már meghódították Isten szavai és munkája, az Ő cselekedetei, lényege, hatalma és bölcsessége, a hagyományos kultúra még mindig fontos helyet foglal el a szívük mélyén, olyannyira, hogy semmi sem tudja kiszorítani azt. Természetesen ez igaz Isten szavaira és az igazságra is. Még ha az embereket meg is hódította Isten, az Ő szavai és az igazság nem tudnak a hagyományos kultúra helyére lépni a szívükben. Ez nagyon szomorú és ijesztő. Az emberek ragaszkodnak a hagyományos kultúrához, miközben Istent követik, miközben az Ő szavait hallgatják, és miközben elfogadják Tőle az igazságot és a különböző eszméket. A felszínen úgy tűnik, hogy ezek az emberek Istent követik, de a különböző eszmék, nézetek és nézőpontok, amelyeket a hagyományos kultúra és a Sátán ültetett beléjük, megingathatatlan és pótolhatatlan helyet foglalnak el a szívükben. Bár az emberek minden nap esznek és isznak Isten szavaiból, gyakran imádkozzák és olvassák azokat, valamint elmélkednek azokon, az alapvető nézetek, elvek és módszerek, amelyek az emberek és dolgok szemlélésének, valamint a viselkedésüknek és cselekedeteiknek az alapját képezik, továbbra is a hagyományos kultúrán alapulnak. Ezért a hagyományos kultúra úgy hat az emberekre, hogy a mindennapi életükben aláveti őket a manipulációjának, irányításának és ellenőrzésének. Ez olyan megingathatatlan és elkerülhetetlen, mint a saját árnyékuk. Miért van ez így? Mert az emberek nem képesek a szívük mélyéről feltárni, boncolgatni vagy leleplezni a különféle eszméket és nézeteket, amelyeket a hagyományos kultúra és a Sátán ültetett beléjük; nem képesek felismerni, átlátni ezeket a dolgokat, fellázadni ellenük, vagy elhagyni őket; nem képesek úgy tekinteni az emberekre és a dolgokra, úgy viselkedni, vagy úgy cselekedni, ahogyan Isten mondja nekik, vagy ahogyan Ő tanít és utasít. Milyen kényszerhelyzetben él még mindig a legtöbb ember emiatt? Olyanban, amelyben a szívük mélyén vágynak arra, hogy az embereket és a dolgokat Isten szavai alapján szemléljék, aszerint viselkedjenek és járjanak el, ne sértsék meg Isten akaratát, és ne menjenek szembe az igazsággal, mégis, védtelenül és önkéntelenül továbbra is a Sátán által tanított módszerek szerint érintkeznek az emberekkel, viselkednek, és intézik az ügyeket. Szívük mélyén az emberek vágynak az igazságra, szeretnék, ha óriási vágyódás lenne bennük Isten iránt, hogy az embereket és a dolgokat Isten szavai szerint szemléljék, aszerint viselkedjenek és cselekedjenek, és ne sértsék meg az igazság alapelveit, a dolgok mégis mindig a kívánságaikkal ellentétesen végződnek. Még az erőfeszítéseik megduplázása után sem azt az eredményt kapják, amire vágynak. Bármennyire is küzdenek az emberek, bármennyi erőfeszítést is tesznek, bármennyire is elhatározzák és vágynak arra, hogy elérjék a pozitív dolgok szeretetét, végül nagyon kevés igazságot képesek csak gyakorolni, és a való életben az igazság kritériumainak elenyésző részét képesek csak betartani. Ez az, ami az embereket a szívük mélyén a legjobban elkeseríti. Mi ennek az oka? Az egyik ok nem más, mint az, hogy a különféle eszmék és nézetek, amelyeket a hagyományos kultúra tanít az embereknek, még mindig uralják a szívüket, és irányítják a szavaikat, tetteiket, elképzeléseiket, valamint azokat a módszereket és módokat, ahogyan viselkednek és cselekszenek. Az embereknek tehát egy folyamaton kell keresztülmenniük ahhoz, hogy felismerjék a hagyományos kultúrát, hogy boncolgassák és leleplezzék azt, hogy megkülönböztessék és átlássák, és végül, hogy örökre elhagyják azt. Ezt nagyon fontos megtenni, ez nem valami opcionális dolog. Ez azért van, mert a hagyományos kultúra már uralja az emberek szívének mélyét – sőt, egész énjüket is uralja. Ez azt jelenti, hogy az emberek az életükben nem tudják megállni, hogy ne sértsék meg az igazságot abban, ahogyan viselkednek, és ahogyan az ügyeket kezelik, és nem kerülhetik el, hogy a hagyományos kultúra irányítsa és befolyásolja őket, ahogyan ez a mai napig is így van.

Ha valaki szeretné teljesen elfogadni az igazságot az Istenbe vetett hitében, alaposan gyakorolni és elnyerni azt, akkor a hagyományos kultúra különböző eszméinek és nézeteinek mély és konkrét feltárásával, leleplezésével és megismerésével kell kezdenie. Nyilvánvaló, hogy a hagyományos kultúra ezen eszméi minden ember szívében fontos helyet foglalnak el, különböző emberek mégis a hagyományos kultúra indoktrinációjának különböző aspektusaihoz ragaszkodnak; minden ember más-más részére összpontosít. Egyesek különösen támogatják az állítást: „Egy barátért bevállalnék egy golyót.” Ők nagyon hűségesek a barátaikhoz, és a hűség mindennél fontosabb számukra. A hűség az életük. Születésük napjától kezdve a hűségnek élnek. Vannak, akiknek nagyon fontos a kedvesség. Ha valaki részéről szívességben részesülnek, legyen az nagy vagy csekély szívesség, azt a szívükre veszik, és annak viszonzása lesz a legfontosabb dolog az életükben – ez lesz az életfeladatuk. Vannak, akiknek fontos, hogy jó benyomást keltsenek másokban; arra összpontosítanak, hogy tiszteletreméltó, nemes, tisztességes emberré váljanak, és hogy mások tiszteljék és nagyra tartsák őket. Azt akarják, hogy mások elismerően beszéljenek róluk, azt akarják, hogy jó hírük legyen, azt akarják, hogy dicsérjék őket, hogy mindenkitől nagy tapsot kapjanak. A hagyományos kultúra és erkölcs különböző kijelentéseivel kapcsolatos törekvésében minden ember másra összpontosít. Egyeseknek fontos a hírnév és a gazdagság, másoknak a tisztesség, másoknak a tisztaság, megint másoknak a kedvesség meghálálása. Van, aki a hűséget, van, aki a jóindulatot, és van, aki az illendőséget értékeli – mindenkivel tisztelettudóan és jólnevelten viselkedik, mindig teret és elsőbbséget ad másoknak – és így tovább. Mindenki másra helyezi a hangsúlyt. Ha tehát meg akarod érteni, hogy a hagyományos kultúra milyen hatással van rád és hogyan irányít, ha tudni akarod, hogy mekkora súllyal bír a szíved mélyén, akkor elemezned kell, hogy milyen ember vagy, és mit értékelsz. Az „illendőség” vagy a „jóindulat” érdekel téged? A „megbízhatóságot” vagy a „türelmet” értékeled? Nézd meg különböző nézőpontokból, vizsgáld meg a tényleges viselkedésedet és boncolgasd, hogy a hagyományos kultúra melyik aspektusa volt rád a legmélyebb hatással, és hogy miért követed a hagyományos kultúrát. Amelyik lényegét követed a hagyományos kultúrának, olyan ember vagy. Amilyen ember vagy, az uralja az életedet – és ami uralja is az életedet, azt a dolgot kell felismerned, boncolgatnod, azon kell átlátnod, az ellen kell lázadnod, és azt kell elhagynod. Miután ezt feltártad és megértetted, fokozatosan le tudod vágni magad a hagyományos kultúráról, valóban elhagyhatod, és végül teljesen elszakadhatsz tőle, és ki tudod tépni a szíved mélyéről. Akkor képes leszel teljesen elhagyni és kiirtani azt. Ha ezt megtetted, akkor többé nem a hagyományos kultúra fogja a legfontosabb szerepet játszani az életedben, hanem Isten szavai és az igazság fogja lassan átvenni a vezető szerepet a szíved mélyén, és az válik az életeddé. Isten szavai és az igazság lassan fontos helyet foglalnak majd el ott, Isten szavai és Isten fognak a szíved trónjára ülni, és Királyként uralkodni. Minden részedet el fogják foglalni. Nem fogod-e akkor kisebbnek érezni az élet nyomorúságát? Nem lesz-e az életed egyre kevésbé nyomasztó? (Az lesz.) Nem lesz-e könnyebb számodra, hogy Isten szavai szerint szemléld az embereket és a dolgokat, aszerint viselkedj és cselekedj, hogy az igazság legyen a mércéd? (De igen.) Sokkal könnyebb lesz. Látom, hogy mindannyian nagyon elfoglaltak vagytok a mindennapi kötelességeitekkel. Isten szavainak olvasása mellett minden nap közösséget kell vállalnotok az igazsággal, olvasnotok, hallgatnotok, memorizálnotok és írnotok kell. Sok időt és energiát áldoztok, nagy árat fizettek, sokat szenvedtek, és talán sok doktrínát megértetek. Amikor azonban a kötelességetek teljesítésére kerül a sor, kár, hogy nem tudjátok gyakorolni az igazságot, és nem tudjátok felfogni az alapelveket. Annyiszor hallgattátok már az igazság különböző aspektusait és vállaltatok közösséget velük, de amikor valami történik veletek, nem tudjátok, hogyan éljétek meg, hogyan gyakoroljátok és hogyan használjátok Isten szavait. Nem tudjátok, hogyan gyakoroljátok az igazságot; még mindig keresnetek kell, és másokkal kell megbeszélnetek. Miért tart ilyen sokáig, hogy Isten szavai gyökeret verjenek az ember szívében? Miért olyan nehéz megérteni az igazságot, és az Ő szavain keresztül az alapelvek szerint cselekedni? Nem zárhatjuk ki, hogy ennek egyik fő oka az a hatalmas befolyás, amelyet a hagyományos kultúra gyakorol az emberekre. Már nagyon hosszú ideje fontos helyet foglal el az emberek szívében, és irányítja az emberek gondolatait és elméjét. A hagyományos kultúra szabad utat enged az ember romlott beállítottságainak; az emberek olyan könnyedséggel tárják fel azokat, ahogy a hentes bánik a késsel, vagy ahogy a hal úszik a vízben. Nem így van? (Így van.) A hagyományos kultúra szorosan kapcsolódik az ember romlott beállítottságaihoz, együttműködnek és erősítik egymást. Amikor a romlott beállítottságok találkoznak a hagyományos kultúrával, mint hal a vízzel, meg tudják mutatni képességeik teljességét. A romlott beállítottságok szeretik a hagyományos kultúrát, és szükségük van rá. Így a hagyományos kultúra évezredes kondicionálása alatt az embert egyre mélyebben megrontotta a Sátán, az ember romlott beállítottságai pedig egyre súlyosabbá váltak és egyre fokozódtak. A kultúra álcájában és csomagolásában ezek a beállítottságok nemcsak egyre súlyosabbá válnak, hanem egyre jobban is vannak leplezve. Az olyan beállítottságok, mint az arrogancia, az álnokság, a gonoszság, a hajthatatlanság és az igazság megelégelése egyre mélyebben vannak rejtve és álcázva – egyre ravaszabb módon mutatkoznak meg, így az embereknek egyre nehezebb észrevenni őket. Mivé vált hát fokozatosan az emberiség világa a hagyományos kultúra kondicionálása, oktatása, ámítása és ellenőrzése alatt? A démonok világává vált. Az emberek nem emberi módon élnek; nincs emberi hasonlatosságuk vagy emberi mivoltuk. És mégis, azok az emberek, akik ragaszkodnak a hagyományos kultúrához, akiket az már régóta indoktrinált, áthatott és megszállt, egyre inkább meg vannak győződve saját nagyszerűségükről, nemességükről és transzcendenciájukról. Ők hihetetlenül egoisták; egyikük sem gondolja, hogy jelentéktelen, hogy értéktelen, hogy csak egy apró teremtett lény. Egyikük sem akar normális ember lenni; mindannyian híresek, nagyok, bölcsek akarnak lenni. A hagyományos kultúra kondicionálása alatt az emberek nemcsak önmagukat akarják felülmúlni – az egész világot és az egész emberiséget felül akarják múlni. Hallottad már azt a dalt, amit a hitetlenek énekelnek: „Magasabbra akarok repülni, magasabbra szállni”, és azt, ami így szól: „Én csak egy kismadár vagyok, repülni akarok, de nem tudok magasra szállni.” Vajon ezek a szavak nem nélkülöznek-e minden értelmet, és nincsenek-e híján minden emberi mivoltnak és észnek? Vajon nem a Sátán vad üvöltései ezek? (De azok.) Ezek a Sátán őrült üvöltésének hangjai. Tehát akárhogy is nézzük, a hagyományos kultúra mérge már régen beszivárgott az ember szívébe, és ez nem olyasmi, amit egyik napról a másikra ki lehet küszöbölni. Ez nem olyan egyszerű, mint egy személyes hiba vagy rossz szokás leküzdése – fel kell tárnod gondolataidat, nézeteidet és romlott beállítottságodat, és az igazságnak megfelelően ki kell irtanod a hagyományos kultúra mérgező gyökerét az életedből. Ezután az emberekre és a dolgokra Isten szavai és követelményei szerint kell tekintened, Isten szavai és követelményei szerint kell viselkedned és cselekedned, és az Ő szavainak igazságát kell az életeddé tenned. Csak így jársz majd valóban a helyes úton, amint Istent követed és Benne hiszel.

Már sokat tettünk a hagyományos kultúra témájának boncolgatásáért és leleplezéséért, és hosszasan beszélgettünk róla. Függetlenül attól, hogy mennyit és milyen hosszan beszéltünk róla, a cél továbbra is az, hogy megoldjuk a különböző nehézségeket és problémákat, amelyek felmerülnek, miközben az emberek az igazságot keresik, vagy amelyek az életbe való belépésük során jelentkeznek. A cél az összes olyan korlát, akadály és nehézség elhárítása – ezek között a legkiemelkedőbbek a hagyományos kultúra különböző kijelentései, eszméi és nézetei –, amelyek az igazságra törekvő emberek útjában állnak. Mára lényegében befejeztük a hagyományos kultúra témájával foglalkozó közösségünket. Akkor vajon befejeztük a tanítást az igazságra való törekvéssel kapcsolatos témákról? (Nem.) Vajon a hagyományos kultúrát illető elmélkedésünk és boncolgatásunk az igazságra való törekvéshez kapcsolódott? (Igen.) Az igazságra való törekvéshez kapcsolódott. A hagyományos kultúra a legnagyobb nehézség, amellyel az emberek az az igazságra való törekvés ösvényén szembesülnek. Most, hogy befejeztük a tanítást a hagyományos kultúráról – az igazságra való törekvés legnagyobb akadályáról –, ma arról a kérdésről lesz szó, hogy „Miért kell az embernek törekednie az igazságra?” Miért kell az embernek törekednie az igazságra? Beszélgettünk-e már erről a kérdésről? Miért kell beszélnünk erről? Vajon ez egy fontos kérdés? (Igen.) Miért fontos? Osszátok meg gondolataitokat. (Meglátásom szerint az igazságra való törekvés közvetlenül kapcsolódik az ember üdvösségéhez. Mivel mindannyiunk beállítottsága rendkívül romlott, és a hagyományos kultúra már fiatal korunktól kezdve belénk ivódott és mélyen megmérgezett bennünket, ezért törekednünk kell az igazságra, különben nem leszünk képesek megkülönböztetni a Sátántól származó negatív dolgokat. Nem leszünk képesek gyakorolni az igazságot sem, és nem fogjuk tudni, hogyan járjunk el pozitívan és Isten akaratával összhangban. Nem lesz más választásunk, mint a romlott beállítottságunknak megfelelően cselekedni és viselkedni. Ha valaki így hisz Istenben, akkor végül is egy élő Sátán marad, nem pedig olyan valaki, akit Isten megmentene. Ezért nagyon fontos az igazságra való törekvés. Ráadásul romlott beállítottságunkat csak az igazságra való törekvés által lehet megtisztítani; ez az egyetlen módja annak is, hogy korrigáljuk téves elképzeléseinket arról, hogy hogyan kellene szemlélnünk az embereket és a dolgokat, és hogyan kellene viselkednünk és cselekednünk. Az ember csak az igazság megértése és elsajátítása után képes kompetens módon teljesíteni a kötelességét, és olyan emberré válni, aki aláveti magát Istennek. Ellenkező esetben önkéntelenül is követni fogja romlott beállítottságát, és olyan dolgokat tesz a kötelességében, amelyek megszakítják és megzavarják a gyülekezet munkáját). Két gondolatot is felvetettél. Mi volt a kérdésem? (Miért kell az embernek törekednie az igazságra?) Vajon ez egy egyszerű kérdés? Egyszerű, ok-okozati kérdésnek hangzik. Mindannyian osztjátok-e azt a nézetet, hogy az igazságra való törekvés egyrészt összefügg az ember üdvösségével, másrészt pedig azzal, hogy ne okozzon fennakadást vagy zavart? (Igen.) Ha így fogalmazunk, a kérdés valóban elég egyszerűen hangzik. Valóban ilyen egyszerű? Osszátok meg a gondolataitokat. (Úgy gondolom, hogy arra a kérdésre, hogy „Miért kell az embernek törekednie az igazságra?” elméleti szempontból egyszerűbb a válasz, de amikor a tényleges gyakorlásról és a valóságba való belépésről van szó, akkor ez nem egyszerű.) Hány kérdést foglal magában az, hogy „Miért kell az embernek törekednie az igazságra?” Olyan kérdéseket foglal magában, mint például: mi a jelentősége az igazságra való törekvésnek, mi ennek az oka – mi más még? (Az igazságra való törekvés fontossága.) Így van: magában foglalja az igazságra való törekvés fontosságát is; ezeket a kérdéseket tartalmazza. Ezeket a dolgokat figyelembe véve egyszerű-e a kérdés, hogy „Miért kell az embernek törekednie az igazságra?” (Nem.) Ezeknek a dolgoknak a fényében gondolkodjatok el újra a kérdésen, hogy „Miért kell az embernek törekednie az igazságra?” Először is nézzünk vissza – mi az igazságra való törekvés? Hogyan kell meghatározni? (Isten szavai szerint szemlélni az embereket és a dolgokat, és azok szerint viselkedni és cselekedni, az igazságot mércénknek tekintve.) Vajon így van? Válaszodból hiányzik a „teljesen” szó. Olvasd el újra. („Teljesen Isten szavai szerint szemlélni az embereket és a dolgokat, és azok szerint viselkedni és cselekedni, az igazságot mércénknek tekintve.”) A kérdés, hogy „Miért kell az embernek törekednie az igazságra?” kapcsolódik az emberek nézeteihez, ahogyan a dolgokat és embereket szemlélik, valamint magatartásukhoz és cselekedeteikhez. Arról szól, hogyan kell az embereknek a dolgokat és az embereket szemlélniük, hogyan kell viselkedniük és cselekedniük; és miért kell teljesen Isten szavai szerint szemlélniük a dolgokat és az embereket, valamint azok szerint viselkedniük és cselekedniük, az igazságot tekintve mércéjüknek. Miért kell ezt a cselekvési módot követniük – hát nem ez a kérdés gyökere? Nem ez-e az alapvető kérdés? (De igen.) Most már megértettétek a kérdés alapeszméjét. Térjünk vissza magához a kérdéshez: „Miért kell az embernek törekednie az igazságra?” Ez a kérdés nem egyszerű. Felöleli az igazságra való törekvés jelentőségét és értékét, és van benne még valami, ami a legnagyobb jelentőséggel bír: Az emberiségnek, lényegéből és ösztöneiből kiindulva, szüksége van az igazságra, akárcsak az életére, ezért törekednie kell arra. Természetesen ez az emberiség jövőjére és túlélésére is vonatkozik. Egyszerűen fogalmazva, az igazságra való törekvés az emberek üdvösségéhez és romlott beállítottságuk megváltoztatásához kapcsolódik. Természetesen az emberek által megélt különböző dolgokhoz, a kiáramlásaikhoz és a mindennapi életükben tanúsított viselkedésükhöz is kapcsolódik. Ha az emberek nem törekszenek az igazságra, akkor pontosan megállapítható, hogy a megmenekülésük esélye nulla. Ha az emberek nem törekszenek az igazságra, száz százalék az esélye annak, hogy ellenállnak Istennek, elárulják és elutasítják Őt. Bármikor és bárhol ellenállhatnak Istennek és elárulhatják Őt, és természetesen bármikor és bárhol megzavarhatják a gyülekezet és Isten házának munkáját, vagy tehetnek olyasmit, ami zavart vagy fennakadást okoz, szintén bármikor és bárhol. Ez néhány olyan egyszerű, alapvető ok, amiért az embereknek törekedniük kell az igazságra, amely a mindennapi életükben látható és megérthető. Ma azonban annak a kérdésnek, hogy „Miért kell az embernek törekednie az igazságra?” csak néhány lényeges részével fogunk foglalkozni: Már beszélgettünk e kérdés legalapvetőbb aspektusairól, amelyeket az emberek doktrínaként értettek meg és ismertek el, ezért ma nem ezekről az alapvető, egyszerű kérdésekről fogunk beszélni. Elég lesz, ha néhány fő eleméről fogunk beszélgetni. Miért foglalkozunk az igazságra való törekvés témájával? Nyilvánvaló, hogy van benne néhány fontosabb kérdés, olyan kérdések, amelyeket az emberek nem látnak át, nem tudnak róluk és nem fognak fel, de amelyeket szükséges felfogniuk és megérteniük.

Miért kell az embernek törekednie az igazságra? Ennek nem az alapvető aspektusaiból fogunk kiindulni, amelyeket az emberek már felfogtak és megértettek, sem abból a doktrínából, amelyet az emberek már ismernek. Hol fogjuk tehát kezdeni? Ennek a kérdésnek a gyökerénél kell kezdenünk, Isten irányítási tervével és Isten akaratával. Mit jelent a kérdés gyökerénél kezdeni? Azt jelenti, hogy Isten irányítási tervével és az emberiség teremtésével kezdjük. Amióta emberek vannak, amióta egy élőlény – a teremtett ember – befogadta Isten leheletét, Isten azt tervezte, hogy megnyerjen egy csoportot a soraikból. Ez a csoport képes lesz felfogni, megérteni és betartani az Ő szavait. Ők képesek lesznek arra, hogy sáfárai legyenek minden dolognak, Isten számtalan teremtményének, növényeknek, állatoknak, erdőknek, óceánoknak, folyóknak, tavaknak, hegyeknek, patakoknak, síkságoknak és így tovább, az Ő szavaival összhangban. Miután Isten elkészítette ezt a tervet, ennek megfelelően kezdte az emberiségbe helyezni a reményeit. Reméli, hogy egy napon az emberek képesek lesznek sáfárai lenni ennek az emberiségnek, a világban létező dolgoknak és a közöttük élő különböző teremtményeknek, és hogy ezt rendezett módon, az általa meghatározott módszerek, szabályok és törvények szerint tudják majd tenni. Bár Isten már kialakította ezt a tervet és ezeket az elvárásokat, a végső céljának elérése még nagyon sokáig fog tartani. Ez nem olyasmi, amit tíz vagy húsz év alatt meg lehet valósítani, nem is száz vagy kétszáz év alatt, és bizonyosan nem egy vagy kétezer év alatt. Hatezer évbe fog telni. E folyamat során az embereknek különböző időszakokat, korokat, korszakokat és Isten munkájának különböző szakaszait kell megtapasztalniuk. Meg kell tapasztalniuk a csillagok mozgását az égen, a tengerek kiszáradását és a sziklák összeomlását, drámai változásokat kell átélniük. Az első és a legkevesebb embertől kezdve az emberiség megtapasztalta a nagy magasságokat és mélységeket, a világ viszontagságait és változásait, majd az emberek száma fokozatosan nőtt, fokozatosan tapasztalatot szereztek, és az emberiség mezőgazdasága, gazdasága, életmódja és túlélési módszerei fokozatosan megváltoztak, és új módszerek jöttek létre. Csak egy bizonyos időszak és egy bizonyos kor elérése után érhetik el az emberek azt a szintet, amelyen Isten megítéli, megfenyíti és meghódítja őket, és amelyen Isten kifejezi számukra az igazságot, az Ő szavait és az Ő akaratát. Ahhoz, hogy elérje ezt a szintet, az emberiség nagy hányattatásokon ment keresztül, ahogyan minden dolog ezen a világon. Természetesen az egekben és a kozmoszban is drámai változások történtek. A változásoknak ez a sorozata fokozatosan következett be és jelent meg Isten irányítása mellett. Hosszú időbe telt, amíg az emberek eljutottak arra a pontra, hogy Isten elé járuljanak, és elfogadják az Ő hódítását, ítéletét és fenyítését, valamint az Ő szavainak ellátását. De ez rendben van; Isten tud várni, mert ez az Ő terve, és ez a kívánsága. Istennek sokáig kell várnia az Ő terve és kívánsága érdekében. Eddig is várt, ami valóban nagyon-nagyon hosszú idő volt.

Miután az emberek átmentek a tudatlanság, a megtévesztés és a zűrzavar kezdeti szakaszán, Isten bevezette őket a Törvény Korába. Bár az emberiség egy új korba lépett, Isten irányítási tervének egy új korszakába, bár az emberek többé nem éltek korlátlan, fegyelmezetlen életet, mint a juhnyájak, bár egy olyan életkörnyezetbe léptek, amelyben jelen volt a törvény irányítása, útmutatása és előírása, az emberek csak néhány egyszerű dolgot ismertek, amelyeket a törvény tanított, mondott vagy közölt, vagy amelyek már ismertek voltak az emberi élet keretein belül: például, hogy mi a lopás, vagy mi a házasságtörés, mi a gyilkosság, hogyan vonják felelősségre az embereket a gyilkosságért, hogyan viselkedjenek a felebarátaikkal, hogyan vonják felelősségre az embereket, ha ezt vagy azt teszik. Az emberiség a kezdeti körülményeiből, amelyben semmit sem tudott és semmit sem értett, eljutott odáig, hogy megtanult néhány egyszerű, alapvető törvényt az emberi viselkedésről, amelyekről Isten tájékoztatta őket. Miután Isten kihirdette ezeket a törvényeket, a törvény alatt élő emberek megtanulták követni a szabályokat és betartani a törvényt, a törvény pedig az elméjükben és a belső világukban korlátként és útmutatóként hatott a viselkedésükre, és az emberiségnek volt egy kezdeti emberi hasonlatossága. Ezek az emberek megértették, hogy követniük kell bizonyos szabályokat és be kell tartaniuk bizonyos törvényeket. Függetlenül attól, hogy mennyire követték azokat és mennyire szigorúan tartották be őket, mindenesetre ezeknek az embereknek több emberi hasonlatosságuk volt, mint azoknak, akik a törvény előtt éltek. Viselkedésüket és életüket tekintve bizonyos normák szerint és bizonyos korlátok között cselekedtek és éltek. Már nem voltak annyira elveszettek és tudatlanok, mint egykor, és már nem voltak annyira híján az életcéloknak. Isten törvényei és mindazok az állítások, amelyeket Isten nekik kijelentett, gyökeret vertek a szívükben, és egy bizonyos pozíciót foglaltak el ott. Az emberiség már nem volt tanácstalan, hogy mit tegyen; nem élt többé célok, irányítás és korlátok nélkül. Ennek ellenére még mindig messze elmaradt az Isten tervei és Isten kívánságai szerinti emberektől. Még mindig messze volt attól, hogy minden dolgok uraként tudjon cselekedni. Istennek még mindig türelmesen kellett várnia. Bár a törvény alatt élő emberek megtanulták Istent imádni, de ezt pusztán formailag tették. Isten pozíciója és képe a szívük mélyén teljesen eltért Isten valódi identitásától és lényegétől. Így még mindig nem voltak azok az emberi teremtmények, akiket Isten akart, és még mindig nem voltak azok az emberek, akiket Isten elképzelt, akik képesek minden dolgok sáfáraként cselekedni. A szívük mélyén Isten lényege, identitása és státusza csupán az emberiség Uralkodója volt, az emberek pedig csupán ennek az Uralkodónak az alattvalói vagy kedvezményezettjei voltak, semmi több. Istennek tehát továbbra is vezetnie kellett ezeket az embereket, akik a törvény alatt éltek és csak a törvényt ismerték, hogy tovább haladjanak. Ezek az emberek a törvényen kívül semmit sem értettek; nem tudták, hogyan kell minden dolgok sáfáraként cselekedni; nem tudták, hogy kicsoda Isten; és nem ismerték a helyes életmódot. Nem tudták, hogyan kell Isten követelményei szerint viselkedniük és élniük, és azt sem tudták, hogyan kell jelentőségteljesebben élni, mint ahogyan éltek, vagy hogy az embereknek mire kellene törekedniük az életükben, és így tovább. A törvény alatt élő emberek teljesen tudatlanok voltak ezek tekintetében. A törvényen kívül ezek az emberek semmit sem tudtak Isten követelményeiről, az igazságról vagy Isten szavairól. Mivel ez így volt, Istennek továbbra is el kellett tűrnie az emberiséget úgy, ahogyan a törvény alatt létezett. Ezek az emberek egy nagy lépéssel előrébb jártak azokhoz képest, akik korábban éltek – ők legalább megértették, hogy mi a bűn, és hogy be kell tartaniuk és követniük kell a törvényt, és a törvény keretei között kell élniük –, de még mindig messze elmaradtak Isten követelményeitől. Mindazonáltal Isten még mindig buzgón reménykedett és várt.

A korok és az emberiség fejlődésével, minden dolog működésével, valamint Isten kezének intézkedéseivel, az Ő szuverenitásával, vezetésével és irányításával az emberiség, minden dolog, és maga a világegyetem is folyamatosan halad előre. A törvény alatt élő emberiség, miután a törvény évezredeken keresztül korlátozta, nem volt többé képes a törvényt fenntartani, és követte Isten munkáját a következő korba, amelyet Isten indított el – a Kegyelem Korába. A Kegyelem Korának megérkezésekor Isten megkezdte a munkáját, előrevetítve azzal a ténnyel, hogy prófétákat küldött, hogy megjövendöljék azt. A munkának ez a szakasza nem volt olyan gyengéd vagy kívánatos, mint ahogyan azt az emberek elképzeléseikben képzelték, és nem is érezték olyan jónak, mint ahogyan azt gondolták; ehelyett kívülről úgy tűnt, hogy minden a próféciákkal ellentétesen halad. Ezekből a körülményekből egy olyan tény derült ki, amelyet az ember soha nem gondolt volna: az a tény, hogy a testet, amelyben Isten megtestesült – az Úr Jézust – a keresztre szegezték. Mindez meghaladta azt, amit az ember előre látott. Kívülről nézve mindez kegyetlen, véres eseménynek tűnt, szörnyű látványnak, mégis ez volt a kezdete annak, hogy Isten véget vetett a Törvény Korának, és egy új kort indított el. Ez az új kor a Kegyelem Kora, amelyet most mindannyian ismertek. Úgy tűnt, hogy a Kegyelem Kora Isten Törvény Korában mondott próféciáinak dacára jött el a. Minden bizonnyal abban a formában is eljött, hogy a megtestesült Istent a keresztre szegezték. Mindezek az események oly hirtelen és oly természetesen történtek, olyan körülmények között, amelyek már megérettek erre. Ilyen eszközöket használt Isten arra, hogy véget vessen a régi kornak, és egy új korszakot vezessen be – egy újat hozzon létre. Bár mindaz, ami e korszak legelején történt, olyan kegyetlen, véres és elképzelhetetlen volt, sőt hirtelen jött, és semmi sem volt olyan csodálatos vagy gyöngéd, mint ahogyan azt az ember elképzelte – habár a Kegyelem Korának nyitójelenete szörnyű látvány volt és szívszorító, mi volt benne az egyetlen dolog, amit érdemes volt ünnepelni? A Törvény Korának vége azt jelentette, hogy Istennek nem kellett többé eltűrnie az emberiség különböző viselkedésformáit a törvény alatt; azt jelentette, hogy az emberiség nagy lépést tett előre, Isten munkájával és tervével összhangban, belépett egy új korba. Természetesen ez azt is jelentette, hogy Isten várakozásának napjai lerövidültek. Az emberiség egy új korba, egy új korszakba lépett, ami azt jelentette, hogy Isten munkája nagy lépést tett előre, és hogy az Ő vágya fokozatosan megvalósul, amint munkája előrehalad. A Kegyelem Korának érkezése nem volt valami szép a kezdetén, de ahogy Isten látta, a hamarosan megjelenő emberiség, az az emberiség, amelyet Ő akart, egyre közelebb került az Ő követelményeihez és céljaihoz. Ez örömteli és dicséretes dolog volt, olyasmi, amit érdemes volt ünnepelni. Bár az emberiség keresztre szegezte Istent, amit az embernek szomorú dolog volt látni, a pillanat, amikor Krisztust a keresztre szegezték, épp azt jelentette, hogy Isten következő korszaka – a Kegyelem Kora – elérkezett, és természetesen azt is, hogy Isten munkája abban a korszakban a kezdetének küszöbén állt. Ennél is inkább azt jelentette, hogy Isten megtestesülésének eme nagy műve beteljesedett. Isten győztesként, új névvel és képmással állt a világ népe elé, és új munkájának tartalma megnyílt és feltárult az emberiség előtt. Eközben pedig ami az emberiséget illeti, többé nem bosszantotta folyamatosan a törvény gyakori megszegése, és nem büntette többé a törvény annak megszegéséért. A Kegyelem Korának eljövetele lehetővé tette az emberiség számára, hogy kilépjen Isten korábbi munkájából, és belépjen egy vadonatúj munkakörnyezetbe, a munka új lépéseivel és új módszereivel. Ez új belépést és új életet tett lehetővé az emberiség számára, és természetesen lehetővé tette, hogy Isten és az ember között egy olyan kapcsolat alakuljon ki, amely egy lépéssel közelebb vitte őket egymáshoz. Isten megtestesülése folytán az ember szemtől szembe kerülhetett Istennel. Az ember hallotta Isten tényleges, valódi hangját és szavait; az ember látta az Ő munkálkodásának módját, valamint az Ő természetét és így tovább. Az ember a saját fülével hallotta ezt, és a saját szemével látta, minden tekintetben; elevenen megtapasztalta, hogy Isten igazán és valóban az emberek közé jött, hogy Isten igazán és valóban szemtől szemben állt az emberrel, hogy Isten igazán és valóban eljött, hogy az emberek között éljen. Bár Isten munkájának időtartama abban a megtestesülésben nem volt hosszú, az akkori emberiségnek határozott és szilárd tapasztalatot nyújtott arról, hogy milyen érzés az ember számára valóban Istennel együtt élni. És bár azok, akik ezeket megtapasztalták, nem sokáig tették ezt, Isten sok szót szólt az Ő akkori megtestesülése során, és ezek elég konkrét szavak voltak. Sok munkát is végzett, és sokan követték Őt. Az emberiség végérvényesen befejezte a régi kor törvénye szerinti életét, és egy teljesen új korba érkezett: a Kegyelem Korába.

Az emberiség az új korba belépve már nem a törvény korlátai között élt, hanem Isten új követelményei és új szavai szerint. Isten új szavai és új követelményei miatt az emberiség új életet alakított ki, amelynek más volt a formája: egy olyan életet, amely az Istenbe vetett hitről szólt, amelynek más volt a formája és a tartalma. Ez az élet, a korábbi, törvény szerinti élethez képest egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy megfeleljen azoknak a normáknak, amelyeket Isten az emberrel szemben támasztott. Isten új parancsolatokat és új viselkedési normákat fogalmazott meg az emberiség számára, amelyek pontosabbak és inkább az emberiségre hangoltak, mint a korábbiak, valamint mércéket és alapelveket fektetett le az embereknek, hogy miként szemléljék az embereket és a dolgokat, továbbá hogyan viselkedjenek és cselekedjenek. A szavak, amelyeket Isten akkor mondott, nem voltak olyan konkrétak, mint a mostaniak, sem nem voltak akkora mennyiségben, mint most, mégis az akkori emberek számára, akik épp csak hogy kijöttek a törvény alól, ezek a szavak és követelmények elegendőek voltak. Tekintettel az akkori emberek érettségére és arra, hogy mivel voltak felszerelkezve, ők csak ezeket tudták elérni és megvalósítani. Isten például azt mondta az embereknek, hogy legyenek alázatosak, türelmesek, legyenek toleránsak, vegyék fel a keresztet, és így tovább; ezek mind konkrétabb követelmények voltak, amelyeket Isten a törvény nyomában támasztott az emberrel szemben, olyanok, amelyek az emberi mivolt megélésének módjára vonatkoztak. Ezen túlmenően az emberek, akik a törvény alatt éltek, a Kegyelem Korának eljövetele miatt bőséges és folyamatosan áramló kegyelmet, áldásokat és más hasonló dolgokat kaptak Istentől. Az emberiség élete abban a korban valóban rózsás volt. Mindenki boldog, és mindenki Isten szeme fénye volt, mindenkit a tenyerén hordozott. Meg kellett tartaniuk a parancsolatokat, és emellett némi jó magatartást is kellett tanúsítaniuk, olyat, amely megfelelt az ember elképzeléseinek és képzeteinek, de az emberiség nagyobb mértékben élvezte Isten kegyelmét. Az emberek például meggyógyultak a démoni megszállottság okozta betegségekből, és kiűzték belőlük a bennük lévő ocsmány démonokat és gonosz szellemeket. Amikor az emberek bajban vagy szükségben voltak, Isten kivételt tett a kedvükért, jeleket és csodákat mutatott, hogy meggyógyuljanak a különböző betegségekből, a testük jóllakjon, táplálékhoz és öltözethez jussanak. Annyi kegyelem és annyi áldás volt abban a korban, amit az ember élvezhetett. Az embereknek azon kívül, hogy egyszerűen betartották a parancsolatokat, legfeljebb türelmesnek, toleránsnak, szeretetteljesnek stb. kellett lenniük. Az embernek fogalma sem volt semmi másról, ami az igazsággal vagy Istennek az emberrel szemben támasztott követelményeivel kapcsolatos. Mivel az ember teljesen a kegyelem és Isten áldásainak élvezetére törekedett, és mivel az Úr Jézus akkor ígéretet tett az embernek, az megszokásból, vég nélkül kezdte élvezni Isten kegyelmét. Az emberek azt gondolták, hogy ha hisznek Istenben, akkor élvezhetik Isten kegyelmét, ez az ő jogos osztályrészük. Nem tudták azonban imádni a teremtés Urát, sem a teremtett lény státuszát vállalni, illetve teljesíteni a teremtett lény kötelességét, és nem tudtak jó teremtett lények lenni. Azt sem tudták, hogyan vessék alá magukat Istennek, hogyan legyenek hűségesek Hozzá, hogyan fogadják el az Ő szavait, és hogyan használják azokat az emberekről és dolgokról alkotott szemléletük, valamint a viselkedésük és cselekedeteik alapjául. Az ember meglehetősen tudatlan volt minden ilyen dologban. Aztán amellett, hogy az ember magától értetődően élvezte Isten kegyelmét, a halál után magától értetődően be akart jutni a mennybe, és ott az Úrral együtt élvezni a jó áldásokat. Mi több, a Kegyelem Korában élt emberiség, amely kegyelem és áldások közepette élt, tévesen azt hitte, hogy Isten nem egyéb, mint csupán egy irgalmas, szerető Isten, hogy az Ő lényege csak irgalom és szerető kedvesség. Számukra az irgalom és a szerető kedvesség Isten identitását, státuszát és lényegét jelképezte; az igazság, az út és az élet Isten kegyelmét és áldásait jelentette számukra, vagy esetleg azt, hogy egyszerűen felvették a keresztet és a kereszt útját járták. A Kegyelem Korában ennyi volt az emberek istenismerete és irányultsága Isten iránt, valamint irányultságuk az emberiséghez és magukhoz az emberekhez, illetve a róluk való ismeretük. Tehát, hogy rátérjünk az okokra és eljussunk a lényeghez, pontosan mi volt az, ami ezekhez a körülményekhez vezetett? Senki sem hibáztatható. Nem hibáztathatjuk Istent, amiért nem munkálkodott vagy nem beszélt konkrétabban vagy alaposabban, és nem háríthatjuk a felelősséget az emberre sem. Miért? Az ember a teremtett emberiség része, egy teremtett lény, aki kiemelkedett a törvényből, és eljutott a Kegyelem Korába. Akárhány évnyi tapasztalata is volt az embernek Isten munkájáról, ahogyan az előrehalad, az ember azt szerezhette meg és ismerhette meg, amit Isten adományozott neki, amit Ő tett. Ezen kívül azonban, az emberiségnek nem volt képessége arra, hogy megértse vagy megismerje azt, amit Isten nem tett, amit nem mondott és amit nem nyilatkoztatott ki. De ha az objektív körülményeket és a tágabb képet nézzük – amikor az emberiség, amely évezredek óta haladt előre, eljutott a Kegyelem Korába –, a megértése csak eddig terjedhetett, és Isten csak olyan munkát végezhetett, amilyet végzett. Ennek az az oka, hogy a Törvény Korából kikerült emberiségnek nem fenyítésre, vagy megítélésre, sem meghódításra volt szüksége, még kevésbé arra, hogy tökéletessé tegyék. Az emberiségnek abban az időben csak egy dologra volt szüksége. Mi volt az? Egy vétekáldozat, Isten drága vére. Isten drága vére, ez a vétekáldozat volt az egyetlen dolog, amire az emberiségnek szüksége volt, amikor kiemelkedett a Törvény Korából. Abban a korszakban tehát az emberiség szükségletei és tényleges körülményei miatt Isten munkája akkoriban az volt, hogy felajánlja saját megtestesülésének drága vérét vétekáldozatul. Ez volt az egyetlen mód a Törvény Kora emberiségének megváltására. Az Ő drága vérével, mint árral és mint vétekáldozattal Isten eltörölte az emberiség bűnét. És az embernek csak azután volt lehetősége bűntelenül megállni Isten előtt, elfogadni az Ő kegyelmét és folyamatos vezetését, miután a bűnei eltöröltettek. Isten felajánlotta drága vérét az emberiség számára, és mivel felajánlotta azt az emberiségért, az emberiség megváltást nyerhetett. Mit érthetett volna az emberiség, amelyik épp hogy megváltásban részesült? Mire volt szüksége az éppen megváltást nyert emberiségnek? Az emberiség nem rendelkezett volna az elfogadás képességével, ha azonnal meghódításban, ítéletben és fenyítésben részesül. Nem volt ilyen elfogadási képessége, és nem is voltak olyan körülmények, hogy mindezt megérthette volna. Tehát Isten vétekáldozata mellett, valamint kegyelmén, áldásain, toleranciáján, türelmén, irgalmán és szeretető kedvességén kívül az emberiség akkori állapotában nem tudott többet elfogadni, néhány egyszerű követelménynél, amelyeket Isten támasztott az ember viselkedésével szemben. Ezeket, és semmi többet. Ami pedig mindazokat az igazságokat illeti, amelyek mélyebben érintik az ember üdvösségét – hogy milyen helytelen eszméi és nézetei vannak az emberiségnek; milyen romlott beállítottsága van; milyen lényegi lázadás van benne Istennel szemben; mi a lényege a hagyományos kultúrának, amelyet az emberiség fenntart, amivel nemrég foglalkoztunk; hogyan rontja meg a Sátán az emberiséget; és így tovább –, ezekből az akkori emberiség egyáltalán semmit sem érthetett meg. Ilyen körülmények között Isten csak a legegyszerűbb módon, a legegyenesebb módon, a legelemibb magatartási követelményekkel figyelmeztethette az emberiséget és támaszthatott vele szemben követelményeket. Ezért a Kegyelem Korában az emberiség csak a kegyelmet élvezhette, és vétekáldozatként korlátlanul élvezhette Isten drága vérét. A Kegyelem Korában azonban a legnagyobb dolog már megvalósult. És mi volt az? Az, hogy az emberiségnek, amelyet Isten meg akart menteni, Isten drága vére által megbocsáttattak a bűnei. Ez egy ünneplésre méltó dolog; ez volt a legnagyobb dolog, amit Isten a Kegyelem Korában tett. Bár az ember bűne megbocsátást nyert, és az ember többé nem a bűnös képében vagy bűnösként lép Isten elé, mivel a vétekáldozat által bocsánatot nyert a bűneire, és most már alkalmas arra, hogy Isten elé járuljon, az ember kapcsolata Istennel még nem érte el azt a szintet, amelyet egy teremtett lény és a Teremtő közötti kapcsolat jelent. Ez még nem volt a teremtett emberiség és a Teremtő közötti kapcsolat. A kegyelem alatt álló emberiség még messze, nagyon messze volt attól a szereptől, amelyet Isten megkövetel tőle, hogy minden dolgok ura és sáfára legyen. Istennek tehát várnia kellett; türelmesnek kellett lennie. Mit jelentett az, hogy Isten várakozott? Azt jelentette, hogy az emberiségnek akkor Isten kegyelme közepette kellett tovább élnie, a Kegyelem Korának különböző munkamódjai között. Isten sokkal többet akar megmenteni, mint egy maroknyi embert vagy egy fajt; az Ő üdvössége messze nem korlátozódik egyetlen fajra vagy egyetlen felekezetre. A Kegyelem Korának tehát évezredeken át kellett tartania, éppúgy, mint a Törvény Korának. Az emberiségnek az Isten által vezetett új korban kellett tovább élnie, évről évre, nemzedékről nemzedékre. Hány korszakot kell az embernek így átélnie – hány változást a csillagokban, hány tenger kiszáradását és a sziklák pusztulását, hány óceán kell helyet adjon a termékeny földnek? Továbbá át kell élnie az emberiség változásait a különböző időszakokban, és a föld megannyi dolgát érintő különböző változásokat. Miközben mindezt megtapasztalta, Isten szavai, az Ő munkája, valamint az a tény, hogy az Úr Jézus megváltotta az emberiséget a Kegyelem Korában, eljutott a föld legtávolabbi sarkaiba is, végig az utcákon és sétányokon, minden szögletbe, amíg minden ház meg nem ismerte ezeket. Ekkor kellett annak a kornak – a Kegyelem Korának, amely a Törvény Korát követte – véget érnie. Isten munkája ebben az időszakban nem csupán abban állt, hogy csendben várakozott; miközben várt, különböző módon munkálkodott a Kegyelem Korának emberiségén. Folytatta kegyelemre alapozott munkáját, kegyelmet és áldást osztogatva e korszak emberiségének, hogy az Ő tettei, munkája, beszéde, valamint az Általa kimunkált tények és az Ő akarata a Kegyelem Korában minden ember fülébe eljusson, akit Ő kiválasztott. Lehetővé tette, hogy minden ember, akit kiválaszt, részesüljön az Ő vétekáldozatában, hogy többé ne a bűn képében, bűnösként álljon előtte. Habár az ember Istennel való kapcsolatáról már nem volt elmondható, hogy soha nem látta Őt, mint a Törvény Korában, ennél egy lépéssel előrébb volt, olyan volt, mint a hívők és az Úr kapcsolata, mint a keresztények és Krisztus közötti kapcsolat, mégis, egy ilyen kapcsolat nem az volt, amit Isten végső soron szeretne az ember és Isten, a teremtett lények és a Teremtő között. Az ő kapcsolatuk akkor még nyilvánvalóan elég messze volt a teremtett lények és a teremtés Ura közötti kapcsolattól, de ahhoz a kapcsolathoz képest, ami a Törvény Korában volt az emberiség és Isten között, ez nagy előrelépést jelentett. Ez örömre és ünneplésre adott okot. De akárhogy is volt, Istennek még mindig vezetnie kellett az emberiséget; előre kellett vezetnie az emberiséget, amelynek szíve mélységei tele voltak Istennel kapcsolatos elképzelésekkel, képzetekkel, kérésekkel és követelésekkel, lázadással és ellenállással. Miért? Mert az ilyen emberiség talán tudta, hogy élvezi Isten kegyelmét, és talán tudta, hogy Isten irgalmas és szerető, de ezen túlmenően a leghalványabb fogalma sem volt Isten valódi identitásáról, státuszáról és lényegéről. Mivel az ilyen emberiség átesett a Sátán rontásán, bár élvezte Isten kegyelmét, a lényege és a szíve mélyén lévő különféle elképzelések és gondolatok Istennel ellentétesek és Vele szemben állóak maradtak. Az ember nem tudta, hogyan kell alávetnie magát Istennek, vagy hogyan kell teljesítenie a teremtett lény kötelességét, még kevésbé azt, hogyan lehet megfelelő teremtett lény. Ennél természetesen még kevesebben voltak, akik tudták, hogyan kell imádni a teremtés Urát. Ha a világ számtalan dolga a romlott emberiség kezébe kerülne, amely oly nagy mértékben megromlott, az ugyanaz lenne, mintha a Sátán kezébe kerülne. A következmények teljesen ugyanazok lettek volna, semmi különbség nem lenne köztük. Istennek tehát még mindig folytatnia kellett a munkáját, folytatnia kellett az emberiség vezetését a munka következő szakaszába, amelyet végezni készült. Ez egy olyan szakasz volt, amelyre Isten hosszú ideig várt, olyasmi, amit régóta alig várt, olyasmi, amiért hosszú időn át tartó előzetes türelmével fizetett.

Most, hogy végre az emberiség élvezte Isten elégséges és túláradó kegyelmét, ez a világ és ez az emberiség, minden szempontból nézve, eljutott egy olyan szintre, ahol Isten az emberiség megmentésének igazi munkáját fogja végzezni. Eljutott arra az időre, amikor Isten meghódítja, megfenyíti és megítéli az emberiséget, amikor sok igazságot fog kifejezni, hogy tökéletesítse az emberiséget, és hogy az emberiségből megnyerjen egy olyan csoportot, akik minden dolgok sáfárai lehetnek mindezek között. Miután eljött ez az idő, Istennek nem kell többé türelmesnek lennie, és nem kell tovább vezetnie a Kegyelem Korának emberiségét, hogy kegyelemben éljen. Nem kell többé gondoskodnia a Kegyelem Korának emberiségéről, nem kell tovább pásztorolnia azt, vigyáznia rá vagy megőriznie; nem kell többé fáradhatatlanul és feltétel nélkül ellátnia az emberiséget kegyelemmel és áldásokkal; nem kell többé feltétel nélkül türelmesnek lennie a kegyelemben élő emberiséggel, amikor az mohón és szégyentelenül kunyerálja az Ő kegyelmét anélkül, hogy egyáltalán imádná Őt. Isten ehelyett azt fogja tenni, hogy kifejezi az Ő akaratát, az Ő természetét, a szíve igazi hangját és az Ő lényegét. Ez idő alatt Isten, miközben az emberiséget ellátja a sokféle igazsággal és szóval, amire szüksége van, kiárasztja és kifejezi az Ő valódi természetét is – egy igazságos természetet. Az Ő igazságos természetének kifejezése során pedig nem arról van szó, hogy üresen felajánl néhány ítélő és elítélő mondatot, és kész; ehelyett tényeket használ arra, hogy leleplezze az emberiség romlottságát, lényegét és sátáni ocsmányságát. Leleplezi az emberiség Vele szembeni lázadását, ellenállását és elutasítását, valamint a Róla alkotott különféle elképzeléseit és az Ő elárulását. Ebben a szakaszban a legtöbb, amit kifejez, túlmutat az irgalmon és a szerető kedvességen, amit az emberiség felé nyújt. Gyűlölet, undor, ellenszenv és ítélet van Benne az emberiség iránt. Ez a hirtelen, száznyolcvan fokos fordulat vagy változás Isten természetében és helyzetében felkészületlenül éri az emberiséget, és képtelenné teszi az elfogadásra. Isten egy hirtelen villámcsapás erejével fejezi ki az Ő természetét és az Ő szavait. Persze, ugyanakkor mérhetetlen türelemmel és toleranciával ellátja az emberiséget mindazzal, amire szüksége van. Isten különböző módokon és különböző nézőpontokból beszél és fejezi ki az emberiségnek az Ő természetét a legmegfelelőbb, legalkalmasabb, legkonkrétabb és legközvetlenebb módokon, amelyekkel a teremtett lényekkel bánhat, az Ő, mint Teremtő szempontjából. Ezek azok a módok – a beszéd és a cselekedetek terén egyaránt –, amelyekre Isten hatezer éve vágyakozva vár. Hatezer év vágyakozás; hatezer év várakozás – ezek Isten hatezer éves türelméről beszélnek, amelyekben benne foglaltatik az Ő hatezer éves előrelátása. Az emberiség még mindig az Isten által teremtett emberiség, de miután átment hatezer évnyi szüntelen, csillagokat keverő, tengereket elnyelő változáson, már nem az az emberiség, amelyet Isten a kezdet kezdetén teremtett, nem ugyanaz a lényege. Ezért, amikor Isten ma munkához lát, azt az emberiséget, amelyet most lát – bár olyan, amilyet várt – egyszerre utálja is, és persze túlságosan tragikus ezt látnia. Három dologról beszéltem itt; emlékeztek-e rájuk? Ilyen emberiség – bár ez az, amire Isten számított –, irtózik is tőle. Mi volt a másik dolog? (Túl tragikus Isten számára, hogy lássa.) Igen, túl tragikus Isten számára, hogy lássa. Mindhárom dolog egyszerre ott van az emberben. Mi volt az, amire Isten számított? Hogy egy ilyen emberiség, miután megtapasztalta a törvényt, majd a megváltást, végre eljusson a mai napig, azon az alapon, hogy megértett néhány alapvető törvényt és parancsolatot, amelyeket az embernek be kell tartania, és ne legyen többé egy olyan egyszerű emberiség, amelynek a szíve mélye üres, mint Ádámnak és Évának volt. Ehelyett bizonyos mennyiségű új dolog legyen a szívében. Ezeket a dolgokat várta el Isten az emberiségtől, hogy ezekkel rendelkezzen. Ugyanakkor azonban az emberiség egyúttal olyan, amelyet Isten utál. Mi az tehát, amit Isten utál? Hát nem tudjátok mindannyian? (Az ember lázadása és ellenállása.) Az emberiség tele van a Sátán romlott természetével, és egy olyan borzalmas életet él, amelyben nem egészen ember, sem nem egészen démon. Az emberiség már nem annyira egyszerű, hogy képtelen lenne ellenállni a kígyó csábításának. Bár az embereknek megvannak a saját gondolataik és nézeteik, a saját határozott véleményük és a saját módszereik a rengeteg esemény és dolog megítélésére, az emberiség emberekkel és dolgokkal kapcsolatos szemléletében, illetve a viselkedésében és cselekedeteiben egyáltalán semmi sincs meg abból, amit Isten akar. Az emberek tudnak gondolkodni és nézeteket vallani, és megvannak a cselekedeteikhez szükséges indokaik, eszközeik és hozzáállásuk, de mindaz, aminek a birtokában vannak, a Sátán romlottságából ered. Mindez a Sátán nézetein és filozófiáin alapul. Amikor az ember Isten elé járul, a szívében nyoma sincs az Isten iránti alázatnak, sem pedig az őszinteségnek. Az ember át van itatva a Sátán mérgével, és tele van a Sátán nevelésével és gondolataival, valamint romlott természetével. Mire utal ez? Istennek sok szót kell szólnia és sok munkát kell elvégeznie az emberért, hogy megváltoztassa az ember létmódját és Istenhez való hozzáállását – és persze még konkrétabban, hogy megváltoztassa az emberekről és dolgokról alkotott szemléletének, valamint viselkedésének és cselekedeteinek módját és mércéit. Mielőtt mindez megvalósulna, az emberiség Isten szemében utálat tárgya. Mi az, amire Istennek szüksége van, amikor megmenti utálatának tárgyát? Van-e öröm a szívében? Van-e boldogság? Van-e vigasz? (Nincs.) Egyáltalán nincs vigasz, és nincs boldogság sem. A szíve tele van undorral. Az egyetlen dolog, amit Isten ilyen körülmények között tesz azon kívül, hogy beszél, fáradhatatlanul beszél, az, hogy türelmet gyakorol. Ez a második eleme annak, amit Isten egy ilyen emberiséggel szemben érez, az Ő szemszögéből nézve: az utálat. A harmadik elem az, hogy túlságosan tragikus látványt nyújt. Isten eredeti szándékának fényében, amikor az emberiséget teremtette, Isten kapcsolata az emberrel a szülő és a gyermek kapcsolata, családi kapcsolat kellett volna, hogy legyen. A kapcsolatnak ez a dimenziója talán nem olyan, mint az emberiség vérségi kapcsolatai, de Isten számára felülmúlja az emberek testi vérségi kapcsolatait. Az az emberiség, amelyet Isten eredetileg teremtett, teljesen más hasonlatosságot mutat, mint az az emberiség, amelyet az utolsó napokban lát. Kezdetben az ember egyszerű és gyermeki hasonlatosságú volt, és tudatlansága ellenére a szíve tiszta és romlatlan volt. A szemében látni lehetett a szíve mélyén lévő tisztaságot és átláthatóságot. Nem volt meg az a sokrétű romlott beállítottsága, mint a mostani embernek; nem volt benne hajthatatlanság, arrogancia, gonoszság vagy csalárdság, és bizonyosan nem volt benne olyan beállítottság, hogy elege legyen az igazságból. Az emberek beszédéből és cselekedeteiből, a szemükből és az arcukból lehetett látni, hogy az az emberiség volt, amelyet Isten kezdetben teremtett és amelyet kedvelt. Végül azonban, amikor Isten ismét az emberiségre tekint, az emberek szíve már nem olyan mélyen tiszta, és a szemük sem olyan tiszta többé. Az ember szíve tele van a Sátán romlott természetével, és amikor találkozik Istennel, arca, beszéde és cselekedetei megvetendőek Számára. Van azonban egy tény, amit senki sem tagadhat, és e tény miatt mondja Isten, hogy az ilyen emberiség túl tragikus látványt nyújt az Ő szemének. Mi ez a tény? Ez az, amit senki sem tagadhat: Isten saját kezével teremtette ezt az emberiséget, amely ismét Elébe járult, de ez már nem az az emberiség, amely kezdetben volt. Az ember a szemétől kezdve a gondolatáig, egészen a szíve mélyéig, tele van ellenállással és árulással Istennel szemben; az ember szeméből, a gondolataiból és a szíve mélyéből nem árad más, mint a Sátán természete. Az ember sátáni beállítottságából fakadó hajthatatlanság, arrogancia, csalárdság, gonoszság és az, hogy elege van az igazságból, leplezetlenül és természetesen árad a tekintetéből és a megnyilvánulásaiból egyaránt. Még akkor is, amikor Isten szavaival szembesül, vagy szemtől szemben áll Istennel, az ember romlott, sátáni beállítottsága és a Sátán által megrontott lényege ily módon leplezetlenül kiárad. Csak egyetlen kifejezés képes megragadni azt, amit ennek a ténynek a megjelenése Istenben ébreszt, és ez úgy hangzik, hogy „túl tragikus ahhoz, hogy lássa”. Az emberiség, amely eljutott a mai napig és ebbe a korszakba, elérte Isten követelményeinek azt a szintjét, amit az Ő munkájának harmadik és végső szakasza, az emberiség megváltása megkövetel, úgy az ember tágabb környezetét tekintve, mint azoknak a helyzeteknek és körülményeknek minden egyes konkrét aspektusát, amelyekbe az emberek kerülnek – mégis, még ha Isten tele is van várakozással ezen emberiség iránt, gyűlölettel is tele van iránta. Isten persze még mindig úgy érzi, hogy az emberiség túlságosan tragikus látványt nyújt, ahogyan az emberek romlottságának egyik esetét a másik után szemléli. Mégis, ami ünneplésre érdemes, az az, hogy Istennek nem kell többé értelmetlen türelembe és értelmetlen várakozásba merülnie az ember érdekében. Azt a munkát kell elvégeznie, amelyre hatezer éve várakozik, amelyet hatezer évre előre látott, és amelyet hatezer éve alig vár: hogy kifejezze szavait, természetét és minden igazságot. Ez természetesen azt is jelenti, hogy az Isten által kiválasztott emberiség között fel fog emelkedni az a csoport, amelyet Isten már régóta várt, azok, akik minden dolgok sáfárai és minden dolgok urai lesznek. Ha a helyzet egészét nézzük, minden olyan messzire került a várttól; minden olyan fájdalmas és szomorú. Ám ami miatt Isten leginkább boldog lehet, az az, hogy az idő múlásának és a más kornak köszönhetően az emberiség számára véget értek a Sátán megrontásának való alávetettség napjai. Az emberiség átesett a törvény és Isten megváltásának keresztségén; végül eljutott Isten művének utolsó lépcsőfokához: ahhoz a szakaszhoz, amelyben az emberiség megmenekül, Isten fenyítésének, ítéletének, valamint hódításának elfogadása végeredményeként. Az emberiség számára ez kétségtelenül nagyszerű hír, Isten számára pedig minden bizonnyal olyan dolog, amelyre már régóta várt. Ez, bármely szemszögből nézve, az egész emberiség legnagyszerűbb korszakának az eljövetele. Bármely szemszögből tekintve, legyen az az emberiség romlottsága, a világ irányzatai, a társadalmi struktúrák, az emberiség politikája, az egész világ erőforrásai, vagy a jelenlegi katasztrófák, az emberiség végkimenetele közel van – ez az emberiség a végállomáshoz érkezett. Mégis ez a legkiemelkedőbb csúcspont Isten munkájában, az az idő, amely leginkább méltó az ember emlékezetére és ünneplésére. Úgyszintén ez egyben a legfontosabb és legkritikusabb időszak eljövetele is, az az idő Isten hatezer éves munkájában és az Ő irányítási tervében, amelyben az emberiség sorsa eldől. Ezért tehát bármi történt is az emberiséggel, és bármennyi ideig várt és tűrt is Isten, mindez megérte.

Térjünk vissza a felvetett beszédtémánkhoz, hogy „miért kell az embernek törekednie az igazságra?” Isten irányítási terve az emberek között három munkaszakaszra oszlik. Ő már befejezte az előző két szakaszt. Ezeket a szakaszokat szemlélve egészen máig – legyen az a törvény, vagy a parancsolatok időszaka –, azok haszna az ember számára nem volt több, mint a törvény, a parancsolatok, Isten neve, vagy a hit fenntartása a szívük mélyén, valamint néhány jó viselkedésforma és néhány jó tanítás fenntartása. Az ember alapvetően nem képes megfelelni az Isten támasztotta követelmény mércéjének, azaz, hogy minden dolgok sáfára és mindenek ura legyen. Hát nem így van? Az ember alapvetően képtelen erre. Ha az ember, aki végigjárta a törvényt és a Kegyelem Korát, arra kényszerülne, hogy megtegye, amit Isten megkövetel, akkor csak a törvény vagy a Kegyelem Korában rá árasztott kegyelem és áldások révén lenne képes foglalkozni minden dologgal. Ez messze elmarad Isten azon követelményétől, hogy az ember minden dolog sáfára kell, hogy legyen, és az emberiség nem tudja teljesíteni az Isten által megkövetelt dolgokat, sem azt a felelősséget és kötelességet, aminek a teljesítését megköveteli tőle. Az ember egyszerűen képtelen megfelelni Isten követelménye mércéjének, hogy minden dolog ura és a következő kor ura legyen. Isten tehát az Ő munkájának utolsó szakaszában kifejezi és elmondja az embernek mindazt az igazságot, amelyre az emberiségnek szüksége van, valamint minden szempontból elmondja a szükséges gyakorlati alapelveket, hogy az ember tudhassa, mi Isten követelményeinek a mércéje, hogyan kell foglalkoznia minden dologgal és hogyan kell szemlélnie azokat, hogyan lehet minden dolog sáfára, mi kell, hogy legyen a létezésének módja, és hogyan kell élnie Isten színe előtt, mint igazi teremtett lénynek a Teremtő uralma alatt. Amint az ember megértette ezeket, azt is megérti, hogy melyek Isten követelményei vele szemben; amint teljesítette ezeket, Istennek a vele szemben támasztott követelményei mércéjét is teljesítette. Tekintettel arra, hogy a törvény, a parancsolatok és a viselkedést illető egyszerű mércék nem helyettesítik az igazságot, Isten nagyon sok szót és igazságot fejez ki az utolsó napokban, amelyek az ember gyakorlatával, viselkedésével és cselekedeteivel, valamint az emberekről és dolgokról alkotott szemléletével kapcsolatosak. Isten elmondja az embernek, hogyan szemlélje az embereket és dolgokat, továbbá, hogy hogyan viselkedjen és cselekedjen. Mit jelent az, hogy Isten mindezt elmondja az embernek? Azt jelenti, hogy Isten elvárja tőled, hogy mindezen igazságok szerint szemléld az embereket és dolgokat, valamint ezek szerint viselkedj és cselekedj, és így élj a világban. Bármiféle kötelességet végzel, és bármiféle megbízatást fogadsz el Istentől, a veled szemben támasztott követelményei nem változnak. Amint megértetted – és ahogyan érted – Isten követelményeit, azok szerint kell gyakorolnod és teljesítened a kötelességedet, valamint végrehajtanod az Istentől kapott megbízatásodat, függetlenül attól, hogy Isten melletted van-e, vagy éppen vizsgál-e téged. Csakis ily módon válhatsz valóban minden dolgok urává, akiben Isten megbízik, aki alkalmas és aki méltó az Ő megbízatására. Vajon ez nem érinti azt a témát, hogy miért kell az embernek törekednie az igazságra? (De igen.) Most már értitek? Ezek azok a tények, amelyeket Isten meg fog valósítani. Tehát az igazságra való törekvés nem egyszerűen arról szól, hogy az ember leveti a romlott beállítottságát és nem ellenkezik Istennel. Az igazságra való törekvésnek, amelyről beszélünk, nagyobb a jelentősége és az értéke. Valójában ez magában foglalja az ember rendeltetési helyét és sorsát. Értitek? (Igen.) Miért kell az embernek törekednie az igazságra? Szűkebb értelemben ezzel azok a legalapvetőbb doktrínák foglalkoznak, amelyeket az ember megért. Tágabb értelemben pedig a legfőbb ok az, hogy Isten számára az igazságra való törekvés az Ő irányítására, az emberiséggel szemben támasztott elvárásaira és reményeire vonatkozik, amiket az emberiségre bíz. Ez Isten irányítási tervének egy része. Ebből látható, hogy bárki is vagy, vagy bármilyen rég is hiszel Istenben, ha nem törekszel az igazságra, vagy nem szereted azt, végül elkerülhetetlenül egy leszel azok közül, akiket kivetnek. Ez világos, mint a nap. Isten három munkaszakaszt végez el. Volt egy irányítási terve már az emberiség teremtésétől fogva, majd egyenként megvalósította annak minden egyes szakaszát az emberiségben, lépésről lépésre vezetve az embereket, egészen mostanáig. Milyen nagyszerű az Ő kimerítő fáradozása és az az ár, amit fizetett, és milyen hosszan tűrt annak a végső célnak az érdekében, hogy az Általa kifejezett igazságokat és követelményei mércéinek minden aspektusát, amelyeket elmond az emberiségnek, az emberbe dolgozza és azokat az ember életévé és valóságává tegye. Isten szemszögéből nézve ez egy nagyon fontos téma. Isten nagy hangsúly fektet erre. Isten oly sok szót fejezett ki, és mielőtt megtette volna, rengeteg előkészítő munkát végzett. Végül, ha nem törekszel vagy nem lépsz be ezekbe a szavakba most, hogy kimondta őket, akkor hogyan fog Isten látni téged? Milyen megnevezéssel fog illetni téged? Ez világos, mint a nap. Mindannyiótoknak, függetlenül a képességeitektől, a korotoktól vagy attól, hány éve hisztek Istenben, az erőfeszítéseiteket az igazságra való törekvés útjára kell fordítanotok. Nem szabad semmilyen objektív indoklást hangsúlyoznod, feltétel nélkül kell törekedned az igazságra. Ne vesztegesd el a napjaidat. Ha igyekszel, és mindent beleadsz, hogy az igazságra törekedj, mint életed nagy ügyére, megtörténhet, hogy az igazság, amit elnyersz, és amit a törekvéseddel el tudsz érni, nem az, amit szerettél volna. Ha viszont Isten azt mondja, hogy a törekvésedben való hozzáállásod és az őszinteséged alapján fogja meghatározni a számodra megfelelő rendeltetési helyet, akkor az milyen csodálatos lesz! Egyelőre ne arra összpontosíts, hogy mi lesz a rendeltetési helyed vagy a sorsod, vagy hogy mi fog történni és mit tartogat a jövő, vagy hogy képes leszel-e elkerülni a katasztrófát és túlélni ne gondolj, és ne kérd ezeket! Csak arra koncentrálj, hogy törekedj az Isten szavaiban és követelményeiben rejlő igazságra, jól teljesítsd a kötelességedet, és eleget tégy Isten akaratának, hogy ne bizonyulj méltatlannak Isten hatezer éves várakozására, az Ő hatezer éves várakozására. Nyújts némi vigaszt Istennek, hadd lásson némi reményt benned, és hadd teljesüljenek benned az Ő kívánságai. Mondd csak, vajon Isten rosszul fog-e bánni veled, ha ezt teszed? Biztosan nem. Ha pedig a végeredmény nem is olyan, mint amilyennek az ember szerette volna, hogyan kell ezt a tényt kezelnie teremtett lényként? Mindenben alá kell vetnie magát Isten irányításának és elrendezésének, minden személyes szándék nélkül. Hát nem ez az a perspektíva, amelyet a teremtett lényeknek választaniuk kell? (De igen.) Ez a helyes gondolkodásmód. Ezzel befejezzük közösségünket a fő témáról, hogy miért kell az embernek törekednie az igazságra.

Az előbbi közösségünk főként azt vizsgálta, hogy miért kell az embernek törekednie az igazságra Isten irányítási terve szempontjából, Isten szemszögéből. A másik oldalról nézve ez valamivel egyszerűbb. Magát az embert tekintve, az ember szemszögéből nézve, miért kell törekednie az igazságra? A legegyszerűbben fogalmazva: ha az ember a törvény alatt élne, és nem értené meg az igazságot, törekvése nem lenne más, mint a törvény fenntartása, vajon mi lenne végül az egészből? Az egyetlen, ami végül is ebből származhatna, az lenne, hogy a törvény elítélné az embert, mert képtelen a törvényt betartani. Onnan pedig tovább lépve a Kegyelem Korába – abban a korban az ember sok mindent megértett, és sok új információt kapott Istentől az emberre vonatkozóan, útmutatásokat és parancsolatokat az emberi viselkedést illetően. A doktrína szempontjából az ember jól járt. Az ember azonban még mindig azt remélte, hogy még inkább részesülhet Isten védelmében, jóindulatában, áldásaiban és kegyelmében anélkül, hogy megértette volna az igazságot; az ember nézőpontja még mindig az volt, hogy kérésekkel forduljon Istenhez, és miközben ezeket a kéréseket kifejezte, törekvése továbbra is a testi életre, a testi kényelemre és a jobb hús-vér test szerinti életre irányult. Törekvésének célja még mindig ellentétben volt az igazsággal, és az igazság ellen irányult. Az ember még mindig elmaradt attól, hogy képes legyen törekedni az igazságra, és nem tudott belépni egy olyan valódi életbe, amelyben az ember létének alapja az igazság. Ezek az ember életének realitásai, amit annak alapján él meg, hogy megértette a Kegyelem Korának minden törvényét, vagy parancsolatát és szigorát, azon az alapon, hogy még nem értette meg az igazságot. Amikor az ember életének ezek a realitásai, akkor gyakran elveszíti az irányt anélkül, hogy észrevenné. Épp, ahogy az emberek mondják: „Össze vagyok zavarodva és tanácstalan vagyok.” Az ember ilyen állandó zűrzavaros körülmények között gyakran elsüllyed a semmibe, a végcélja homályos lesz, nem tudja, hogy miért is él, vagy mit hoz a jövő, még kevésbé azt, hogy hogyan kell szembenéznie a különböző emberekkel, eseményekkel és dolgokkal, amelyeket a valós élet hoz elébe, vagy mi a helyes módja az ezekkel való szembenézésnek. Még Isten követői, a hívők között is sokan vannak, akik a parancsolatok megtartása, valamint Isten bőséges kegyelmének és áldásainak élvezete közben is státuszra, gazdagságra, ígéretes jövőre, társaik közötti kitüntetésre, rózsás házasságra, családi kiteljesedésre és vagyonra törekszenek – a mai társadalomban pedig a test, az élet és a kényelem élvezetére törekszenek; fényűző kastélyokra és autókra; világkörüli utazásokra, az emberiség titkainak és jövőjének kutatására törekszenek. Az emberiség, miközben elfogadja a törvények és a viselkedési mércék sokaságának szabályait és korlátait, továbbra is képtelen levetni azt a hajlamát, hogy vizsgálgassa a jövőt, az emberiség rejtélyeit és mindent, ami az emberiség ismeretét meghaladja. És miközben az emberek ezt teszik, gyakran érzik magukat kiüresedettnek, levertnek, sértettnek, bosszúsnak, nyugtalannak és félénknek, olyannyira, hogy sok mindenben, ami történik velük, nehezükre esik kontrollálni forrófejűségüket és érzelmeiket. Vannak emberek, akik rossz hangulatba, depresszióba, elfojtásba stb. süllyednek, amikor bármilyen felkavaró körülménnyel találkoznak, mint például nehéz munkahelyi körülmények, családi viszályok, családi és házassági problémák, vagy a társadalom diszkriminációja. Olyanok is vannak, akik szélsőséges érzésekbe merülnek; sőt, vannak olyanok is, akik úgy döntenek, hogy szélsőséges eszközökkel vetnek véget saját életüknek. Természetesen vannak mások, akik a visszahúzódást és a magányt választják. Ez pedig mit eredményezett a társadalomban? Elszigetelt férfiakat és nőket, klinikai depressziót és így tovább. A keresztények életében sem hiányoznak ezek a jelenségek, hanem gyakran előfordulnak. Mindent összevetve, ennek az a mélyen gyökerező oka, hogy az emberiség nem érti, mi az igazság, sem azt, hogy honnan jön és hová tart az ember, sem azt, hogy miért van életben és hogyan kellene élnie. Amikor szembesülnek a sokféle emberrel, eseménnyel és dologgal, amelyekkel találkoznak, nem tudják, hogyan kezeljék, hogyan oldják meg és vessék el ezeket, vagy hogyan lássanak és hatoljanak a mélyére mindezeknek, hogy boldogan és nyugodtan élhessenek a Teremtő szuverenitása és intézkedései alatt. Az emberiség nem rendelkezik ezzel a képességgel. Ha Isten nem fejezi ki az igazságot, és ha Ő nem mondja meg az embernek, hogyan szemlélje az embereket és dolgokat, hogyan viselkedjen és cselekedjen, akkor az ember a saját erőfeszítéseire, a megszerzett tudására, az életben elsajátított készségeire és az általa megértett játékszabályokra hagyatkozik, a viselkedési szabályok vagy az életre vonatkozó filozófiák mellett. Az emberek arra támaszkodnak, amit az életben tapasztaltak, és amin keresztülmentek, sőt, még a könyvekből tanultakra is – mégis, amikor szembesülnek mindazzal nehézséggel, amit a valós élet hoz számukra, tehetetlenek. Azoknak, akik ilyen körülmények között élik az életüket, a Biblia olvasása semmit sem ér. Még az Úr Jézushoz való imádkozás is hiábavaló, nemhogy a Jahvéhoz való imádkozás. Azzal sem oldják meg egyetlen problémájukat sem, hogy a régmúlt idők prófétáinak jövendöléseit olvassák. Ezért egyesek beutazzák a Földet, felfedezőútra mennek a Holdra és a Marsra, vagy olyan prófétákat keresnek, akik meg tudják jósolni a jövőt, és beszélgetnek velük. Az emberek szíve azonban azután is nyugtalan, örömtelen és vigasztalan marad, miután megtették ezeket. Az előrehaladásuk irányát és célját még mindig olyan megfoghatatlannak és üresnek érzik. Összességében, az emberiség élete ilyen üres marad. Mivel az emberiség életének ez a jelenlegi állapota, számos módot találnak ki a szórakozásra: például modern videojátékokat, bungee jumpingot, szörfözést, hegymászást és az ejtőernyőzést, amit a nyugatiak élveznek, továbbá a különböző drámákat, dalokat és táncokat, amelyeket a kínaiak kedvelnek, valamint a délkelet-ázsiai ladyboy-show-kat. Az emberek még olyan dolgokat is néznek, amelyek kielégítik lelki világukat és testi vágyaikat. De bármivel szórakoznak, bármit is néznek az emberek, a jövőt illetően a szívük mélyén tanácstalanok maradnak. Akárhányszor is járta valaki körül a világot, vagy akár ha a Holdon és a Marson is járt, amint visszatér és visszazökken, ugyanolyan enervált lesz, mint korábban. Sőt így, hogy elment, még szomorúbb és nyugtalanabb lesz, mintha nem ment volna el. Az emberek azt hiszik, hogy azért olyan üresek, olyan erőtlenek, olyan zavartak és megrendültek, hogy azért vágynak arra, hogy felfedezzék azt, ami ezután jön és ismeretlen, mert nem igazán tudnak szórakozni, mert nem igazán tudnak élni. Azt gondolják, hogy ez azért van, mert az emberek nem tudják, hogyan élvezzék az életet vagy a pillanatot; érdeklődési körük és hobbijaik primitívek, szerintük nem elég széleskörűek. Viszont bármennyi érdeklődési kört is ápolnak az emberek, bármennyi szórakozásban is vesznek részt, akárhány helyen jártak is a világban, még mindig úgy érzik, hogy az életmódjuk, a létezésük iránya és célja nem olyan, mint amilyennek szeretnék. Röviden, amit az emberek általában éreznek, az az üresség és az unalom. Vannak, akik ezen üresség és unalom miatt a világ összes ínyencségét szeretnék megízlelni; bárhová mennek, mindenhol csak enni akarnak. Mások arra törekednek, hogy bárhová mennek, jól érezzék magukat, és szórakoznak, esznek és mulatnak, mindezt teljes szívükből – de miután ettek, ittak és szórakoztak, üresebbek, mint azelőtt. Mit lehet ez ellen tenni? Miért lehetetlen lerázni ezt az érzést? Amikor az emberek zsákutcába kerülnek, néhányan közülük drogozni kezdenek, ópiumot fogyasztanak, extasyt szednek, és mindenféle anyagi dolgokkal stimulálják magukat. És mi az eredmény? Van-e bármilyen hatása ezeknek a módszereknek, ami megoldást tudna hozni az ember ürességére? Meg tudja-e oldani gyökerében a problémákat ezek közül bármelyik is? (Nem.) Vajon miért nem? Azért, mert az emberek az érzéseik szerint élnek. Nem értik az igazságot, nem tudják, hogy mi okozza az emberiség ürességét, nyugtalanságát, zavarodottságát és így tovább, és azt sem tudják, hogy milyen eszközökkel oldják meg ezeket a problémákat. Azt gondolják, hogy ha a testi élvezetekről gondoskodtak, és az érzéki szellemüket jóllakatták és megtöltötték, akkor az ürességérzés megszűnik a lelkükben. Vajon ez így működik? A helyzet az, hogy nem. Ha úgy jössz el ezekről a prédikációkról, hogy elfogadtad mint doktrínát, de egyáltalán nem törekszel ezekre vagy nem gyakorlod, és ha nem teszed Isten e szavait az emberekről és dolgokról alkotott szemléleted, valamint viselkedésed és cselekedeteid alapjává és mércéjévé, akkor a létmódod és az életszemléleted soha nem fog megváltozni. Ha pedig ezek a dolgok nem változnak, az azt jelenti, hogy az életed, annak stílusa és létezésének értéke soha nem fog megváltozni. Mit jelent az, hogy az életed létének stílusa és értéke soha nem fog megváltozni? Azt jelenti, hogy egy nap, előbb vagy utóbb, az általad megértett doktrínák a lélek pilléreinek fognak tűnni számodra; azok előbb vagy utóbb szólamok és elméletek lesznek számodra, olyan dolgok, amelyekkel betömöd a belső világodban lévő ürességérzést, amikor a helyzet úgy kívánja. Ha törekvésed iránya és célja nem változik, ugyanolyan leszel, mint azok az emberek, akik nem hallották Isten egyetlen szavát sem. A törekvésed iránya és célja továbbra is a szórakozás, a testi vigasz keresése lesz. Továbbra is úgy próbálod megoldani az ürességed és a zavarodottságod problémáját, hogy beutazod a világot és rejtélyek után kutatsz. Kétségtelen, hogy ezután ugyanazt az utat fogod járni, mint azok az emberek. Üresnek érzik magukat, miután megkóstolták a világ finomságait és élvezték annak nagyszerű luxusát, és te is így fogsz érezni. Lehet, hogy ragaszkodsz az igaz úthoz és Isten szavaihoz, de ha nem törekszel azokra vagy nem gyakorlod őket, akkor oda jutsz, ahova ők, gyakran érzed magad üresnek, megrendültnek, megbántottnak és elnyomottnak, igazi boldogság nélkül, igazi öröm nélkül, igazi szabadság, mi több, igazi béke nélkül. Azután pedig a végén ugyanaz lesz a sorsod, mint nekik.

Mit néz Isten, amikor az ember kimeneteléről van szó? Ő nem azt nézi, hogy hány szavát olvastad el, vagy hány prédikációt hallgattál meg. Isten nem ezekre a dolgokra tekint. Ő azt nézi, hogy hány igazságot nyertél a törekvésed során, hány igazságot tudsz gyakorolni; azt nézi, hogy az életedben az Ő szavait veszed-e alapul és az igazságot tekinted-e mércének az emberekről és dolgokról alkotott szemléletedben, valamint a viselkedésedben és cselekedeteidben – hogy van-e ilyen tapasztalatod és bizonyságtételed. Ha nincs ilyen bizonyságtétel a mindennapi életedben és annak során, hogy Istent követed, és ezek közül semmi sem igazolható, akkor Isten ugyanúgy tekint rád, mint a hitetlenekre. Vajon az, hogy így tekint rád, azt jelenti, hogy mindennek vége? Nem; messze nem arról van szó, hogy Isten ilyennek tekintene téged, és ennyiben hagyná a dolgot. Inkább arról van szó, hogy Ő fogja eldönteni a sorsodat. Isten az általad bejárt út miatt határozza meg számodra a kimenetelt; Ő az alapján határozza meg a sorsodat, hogy hogyan teljesítesz a törekvésed és célod tekintetében, az igazsághoz való hozzáállásod alapján, és hogy ráléptél-e az igazságra való törekvés útjára. Miért így határozza meg? Ha valaki, aki egyszerűen nem törekszik az igazságra, olvasta Isten szavait és nagyon sokat hallott belőlük, de mégsem képes az Ő szavait az emberekről és dolgokról alkotott szemléletének, valamint viselkedésének és cselekedeteinek mércéjeként elfogadni, akkor az a személy végül egyszerűen nem lesz képes megmenekülni. Itt van a legfontosabb dolog: Mivé válhat egy ilyen ember, ha megmarad? Válhat-e minden dolgok urává? Lehet-e Isten helyett minden dolog sáfára? Megérdemli-e a megbízatást? Hát a bizalmat? Ha Isten mindent átadna neked, vajon azt tennéd, amit az emberiség most tesz, válogatás nélkül megölnéd az élőlényeket, amelyeket Isten teremtett, válogatás nélkül elherdálnád a rengeteg dolgot, amit Isten teremtett, válogatás nélkül bemocskolnád azt a sok jót, amit Isten az emberiségnek ajándékozott? Hát persze, hogy ezt tennéd! Tehát, ha Isten neked adná ezt a világot és minden dolgot, vajon végül mi lenne mindennek a sorsa? Nem lenne igazi sáfáruk; a Sátán által megrontott emberiség bemocskolná és semmivé tenné őket. Végső soron minden dolog, minden dolog között az élőlények és a Sátán által megrontott emberiség ugyanarra a sorsra jutna: Isten elpusztítaná őket. Isten azt reméli, hogy nem fog ilyesmit látni. Ha tehát egy ilyen ember Istennek sok szavát hallotta, és csupán rengeteg doktrínát értett meg az Ő szavaiból, és még mindig képtelen felvállalni a kötelességet, hogy minden dolog ura legyen, vagy hogy Isten szavai szerint szemlélje az embereket és a dolgokat, azok szerint viselkedjen és cselekedjen, akkor Isten biztosan nem bíz rá semmilyen ügyet, mert alkalmatlan. Isten nem szeretné azt látni, hogy a Sátán által megrontott emberiség másodszorra is szétzilálja és semmivé gyalázza mindazt, amit Ő fáradságos munkával teremtett, és azt sem akarja, hogy az emberiség, amelyet hatezer éven át irányított, az ilyen emberek keze által pusztuljon el. Az egyetlen dolog, amit Ő látni akar az, hogy az Ő fáradságos teremtésének minden dolga továbbra is fennmaradjon az emberek azon csoportjának sáfársága alatt, akik elnyerik az Ő üdvösségét, Isten gondviselése, védelme és vezetése alatt, hogy tovább éljen a dolgok rendjének és az Isten által megparancsolt törvényeknek megfelelően. Milyen emberek azok, akik képesek ilyen súlyos felelősséget hordozni? Csak egyféle ilyen ember van, ők pedig azok, akikről beszélek, akik törekszenek az igazságra, ők azok, akik képesek az embereket és a dolgokat Isten szavaival szigorúan összhangban szemlélni, és azok szerint viselkedni és cselekedni, az igazságot tekintve mércéjüknek. Az ilyen emberek megérdemlik a bizalmat. Létmódjuk teljes mértékben kiemelkedik a Sátán által megrontott emberiség létmódjai közül; törekvéseik céljában és módjában, az emberekről és dolgokról alkotott szemléletükben, valamint viselkedésükben és cselekedeteikben képesek teljes mértékben Isten szavaihoz igazodni, és képesek teljes mértékben az igazságot tekinteni mércéjüknek. Az ilyen emberek azok, akik valóban alkalmasak arra, hogy tovább éljenek, és akik alkalmasak arra, hogy Isten minden dolgot a kezükbe adjon. Ezek azok az emberek, akik olyan súlyos felelősséget viselhetnek, mint Isten megbízatása. Isten biztos, hogy nem fog mindent átadni egy olyan embernek, aki nem törekszik az igazságra. Biztos, hogy nem fog olyan emberek kezére bízni mindent, akik egyszerűen nem hallgatnak az Ő szavaira, és biztos, hogy ilyen emberekre nem fog semmilyen feladatot bízni. Ők még a saját kötelességeiket sem tudják jól teljesíteni, nemhogy Isten megbízatását. Ha Isten mindent rájuk bízna, akkor egyáltalán nem lennének hűségesek, és nem cselekednének az Ő szavai szerint. Dolgoznának egy keveset amikor jókedvük van, amikor pedig nincs, akkor elmennének enni, inni és szórakozni. Gyakran lennének üresek és nyugtalanok, nem tudnák mihez kezdjenek, és teljesen hiányozna belőlük az Isteni megbízatáshoz való hűség. Isten biztosan nem ilyen embereket akar. Tehát, ha megérted Isten akaratát, és ismered a romlott emberiség hiányosságait, valamint azt, hogy milyen utat kellene választania a romlott emberiségnek, akkor az igazságra való törekvéssel kell kezdened. Hallgass Isten szavaira, és indulj el abba az irányba, hogy az embereket és a dolgokat teljes mértékben Isten szavai szerint szemléld, azok szerint viselkedj és cselekedj, az igazságot tekintve mércédnek. Igazodj ehhez a célhoz, ehhez az irányhoz, és előbb-utóbb eljön a nap, amikor Isten megemlékezik arról, amit ráfordítottál és fizettél, és elfogadja azt. Akkor értéke lesz annak, hogy élsz; Isten jóváhagy, és többé nem leszel hétköznapi ember. Nem azt kérik tőled, hogy olyan sokáig kitarts, mint Noé a bárka építésében, de legalább ebben az életben ki kell tartanod. Vajon megéred a százhúsz évet? Senki sem tudja, de elég, ha csak annyit mondunk, hogy ez nem a modern emberiség élettartama. Az igazságra törekedni most sokkal könnyebb annál, mint a bárka megépítése volt. Milyen nehéz is volt megépíteni a bárkát, akkoriban nem voltak modern eszközök – kizárólag emberi erővel készült, ráadásul kedvezőtlen környezetben. Hosszú ideig tartott, és kevesen segítettek. Nektek most sokkal könnyebb az igazságra törekedni, mint a bárka építése volt. A tágabb környezetetek és életetek szűkebb körülményei ilyen előnyös helyzetbe hoznak titeket, és ilyen könnyebbséget biztosítanak számotokra, ami az igazságra való törekvést illeti.

A mai beszélgetésünk arról, hogy „miért kell az embernek az igazságra törekednie”, nagyjából a téma két aspektusát ölelte fel. Az egyik egyszerű közlés volt Isten szemszögéből, az Ő irányítási tervéről, az Ő kívánságairól és az Ő vágyairól; a másik pedig az emberek problémáinak elemzése volt, a saját szemszögükből, ami arra szolgált, hogy megmagyarázza az igazságra való törekvés szükségességét és fontosságát. Az említett szempontok bármelyikét tekintve, az igazságra való törekvés az ember számára kiemelkedően fontos és rendkívül sürgős. Bármely szemszögből is nézzük, az igazságra való törekvés az életben az az út és cél, amelyet Isten minden követőjének, mindenkinek, aki hallotta az Ő szavait választania kell. Az igazságra való törekvést nem szabad egyfajta eszménynek vagy kívánságnak tartani, és az erről szóló kijelentéseket sem szabad egyfajta lelki vigasznak venni; inkább az Isten által mondott szavakat és az emberrel szemben támasztott követelményeit kell megragadnunk, és nagyon pragmatikusan a gyakorlásunk alapelvévé és alapjává kell tennünk a valós életben, hogy életünk célja és létmódunk megváltozzon, ami természetesen az életünket is érdemlegesebbé teszi. Ily módon, amint az igazságra törekszel, szűkebb értelemben, az út, amelyen jársz és a választásod helyes lesz – tágabb értelemben pedig végre megszabadulsz a romlott beállítottságodtól, mert az igazságra törekszel, és megmenekülsz. Azok, akik meg fognak menekülni, nem csupán Isten szeme fénye – ahogyan Isten látja őket – vagy az Ő kezében lévő kincsek, és még kevésbé nem csupán az Ő királyságának egyszerű pillérei. Az áldás, amely rád, mint a jövő emberiség tagjára vár, valóban nagy, olyan, amilyet még soha nem láttál, és soha többé nem is fogsz látni; jó dolgok fognak veled történni, egyik a másik után, oly módon, amit az elméd fel sem tud fogni. Mindenesetre, amit először most meg kell tenni, az az, hogy kitűzzük az igazságra való törekvés célját. E cél kitűzése nem arra való, hogy megoldást nyújtson lelki világod ürességére, sem pedig arra, hogy megoldja a szíved mélyén lévő elfojtás és felháborodás, illetve bizonytalanság és zavarodottság problémáját. Ez nem erre való. Sokkal inkább arra való, hogy valódi és igazi célként szolgáljon, amely irányába az ember viselkedhet és cselekedhet. Ez ilyen egyszerű. Egyszerű, nem gondoljátok? Nem meritek így kimondani, de tény, hogy ez nagyon is egyszerű – azon múlik, hogy az emberben megvan-e az elhatározás az igazságra való törekvésre. Ha valóban megvan ez az elhatározásod, akkor milyen igazság lehet az, amelynek nincs konkrét gyakorlási útja? Mindegyiknek megvan az útja, nem igaz? (Igen.) Azok számára, akik valóban elszántak, elérhető az a cél, hogy az igazság bármelyik területén legyen egy konkrét alapjuk az igazság gyakorlására, és hogy a munka bármelyik feladatára vonatkozóan legyenek konkrét gyakorlási alapelveik. Egyesek talán azt mondják: „Még mindig nem tudom, hogyan kell gyakorolnom, amikor problémákkal találkozom.” Ez azért van, mert elmulasztod a keresést. Ha keresnél, akkor lenne utad. Van egy mondás, ugye, amely így szól: „Keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek” (Máté 7:7). Kerestél-e már? Kopogtattál-e? Elmélkedtél-e az igazságról, amint Isten szavait olvastad? Ha energiát fektetsz ebbe az elmélkedésbe, akkor mindent meg fogsz érteni. Minden igazság benne van Isten szavaiban, csak el kell olvasnod és elmélkedned kell azokról. Ne légy rest, figyelj oda komolyan. Azokban a problémákban, amelyeket nem tudsz te magad megoldani, imádkoznod kell Istenhez, keresned kell az igazságot egy ideig, néha türelmesnek kell lenned, és várnod kell Istenre, az Ő idejében. Ha Isten olyan környezetet rendez számodra, amelyben mindent kinyilatkoztat, és megvilágosítja számodra szavainak egy-egy szakaszát, világosságot hozva a szívedbe, és konkrét alapelveid vannak a gyakorláshoz, akkor így vajon nem érted-e meg? Az igazságra való törekvés tehát nem annyira elvont dolog, és nem is olyan nehéz. Legyen szó akár a mindennapi életedről, akár a kötelességedről, akár a gyülekezeti munkáról, vagy a másokkal való kapcsolatodról, bármilyen szemszögből nézzük is, keresheted az igazságot, hogy irányt és kritériumokat mutasson a gyakorláshoz. Ez egyáltalán nem nehéz. Az embereknek most sokkal könnyebb hinniük Istenben, mint a múltban volt, mert Istennek egyszerűen oly sok szava van, és oly sok prédikációt hallgattok, és olyan sok tanítás szól az igazság minden aspektusáról. Ha valaki érti a szellemi dolgokat és van képessége, akkor máris megértette ezeket. Csak azok mondják mindig, hogy nem értik ezt vagy azt, és azok nem látják át soha a dolgokat, akiknek nincs szellemi megértésük és szörnyűek a képességeik. Ők, amint valami történik velük, összezavarodnak; az igazságról szóló közösség tisztázza a dolgot, de egy idő múlva ismét összezavarodnak. Mindez azért van, mert gondtalanul töltik napjaikat, nem törődnek a világgal. Egyszerűen túl lusták, és nem keresnek. A dolgok könnyen érthetővé válnak, ha keresel és többet olvasol Isten odaillő szavaiból, mivel ezek a szavak mind hétköznapi nyelven szólnak, és könnyen érthetőek. Bármely normális ember megértheti ezeket, az értelmi fogyatékosokat kivéve. Ezek a szavak sok mindent világosan megfogalmaznak, és mindent elmondanak neked. Hacsak nem az a helyzet, hogy nem tekinted nagy dolognak az igazságra való törekvést, ha a szíved mélyén valóban vágysz az igazság elnyerésére, és az igazságra való törekvést életed legfontosabb dolgának tartod, akkor semmi sem akadályozhat vagy tarthat vissza az igazság megértésében és gyakorlásában.

Az igazságra való törekvés legegyszerűbb szabálya az, hogy meg kell értened Istent, és mindenben alá kell vetned magad Neki. Ez az egyik része. A másik része az, hogy a kötelességeddel és azzal, ami a te dolgod – sőt ezen felül az Istentől kapott megbízatással és a kötelezettségeddel, valamint az olyan fontos munkával, amely kívül esik a kötelességeden, de meg kell tenned, olyan munkával, amelyet elrendeztek számodra, és amelynek elvégzésére név szerint elhívtak – meg kell fizetned az árat, bármilyen nehéz is legyen az. Még akkor is, ha a legteljesebb mértékben be kell vetned magad, még akkor is, ha üldöztetés fenyeget, és még akkor is, ha ez az életedet veszélyezteti, ne sajnáld az árát, hanem ajánld fel hűségedet és engedelmeskedj mindhalálig. Így nyilvánul meg a valóságban az igazságra való törekvés, annak valódi ráfordítása és valódi gyakorlata. Nehéz ez? (Nem.) Szeretem azokat az embereket, akik azt mondják, hogy nem nehéz, mert olyan szívük van, amely vágyik az igazság követésére, amely elszánt és hűséges – erő van a szívükben, így semmi sem nehéz, ami velük történik. De ha az emberekből hiányzik az önbizalom, ha kételkednek önmagukban, ahogy az emberek gyakran mondják, akkor számukra mindennek vége. Ha valaki olyan haszontalan, mint egy kupac sár, semmi sem ösztönzi, hogy bármi hasznosat tegyen, de felélénkül, amikor evésről, ivásról és szórakozásról van szó, és ha negatívvá válik, amikor nehézségekkel szembesül és hiányzik belőle a lelkesedés, nincs benne egy szemernyi motiváció sem, amikor az igazsággal kapcsolatos közösségről van szó, akkor az miféle ember? Olyan ember, aki nem szereti az igazságot. Ha az embernek a Kegyelem Korában vagy a Törvény Korában kellett volna az igazságot követnie, akkor az némi kihívást jelentett volna számára. Nem lett volna könnyű, mert az emberiség körülményei akkor másak voltak, és Isten velük szemben támasztott követelményeinek mércéje is más volt. Így az elmúlt korokban nem sok olyan ember volt, aki képes lett volna Isten szavaira figyelni és alávetni magát Neki, kivéve az olyan kiemelkedő embereket, mint Noé, Ábrahám, Jób és Péter. De Isten nem hibáztatta e két kor embereit, hiszen nem mondta meg az embereknek, hogyan érhetik el az üdvösség mércéjét. A munkának ebben a szakaszában, az utolsó korban, Isten világosan közli az emberekkel az igazságok minden aspektusát, amelyeket gyakorolniuk kell. Ha az emberek még mindig nem gyakorolják azokat, és még mindig nem tudják teljesíteni Isten követelményeit, azért nem Isten a hibás; ez az ember problémája, aki nem szereti az igazságot, és elege van belőle. Tehát az, hogy az emberek az igazságra törekedjenek ebben a korban, az igazságra való törekvés idején, nem kihívás számukra – sőt, olyasmi, amire képesek. Ez egyrészt azért van így, mert ezt minden elősegíti; másrészt pedig azért, mert az emberek körülményei és alapjai elegendőek ahhoz, hogy az igazságra törekedjenek. Ha valakinek végül mégsem sikerül elnyernie az igazságot, az azért van, mert a problémái egyszerűen túl súlyosak. Az ilyen ember bármilyen büntetést, bármilyen sorsot, bármilyen halált megérdemel. Nem érdemel szánalmat. Isten számára nem léteznek olyan kifejezések, hogy szánalom vagy együttérzés az emberek iránt. Ő határozza meg, hogy valakinek milyen sorsa legyen az emberrel szemben támasztott követelményei, rendelkezései, valamint az Általa felállított rend és szabályok alapján; és mivel egy adott teljesítmény egy adott kimenetelt eredményez, az ember jelenlegi és eljövendő élete ezáltal dől el. Ez ilyen egyszerű. Nem számít, hogy a végén hányan maradnak életben, vagy hányan bűnhődnek. Istent ez nem érdekli. Mit értettetek meg ezekből a szavakból? Milyen információt közvetítenek ezek számotokra? Tudjátok-e? Hadd lássam, elég okosak és találékonyak vagytok-e ahhoz, hogy válaszoljatok. Ha nem tudjátok, akkor egyetlen szóval értékellek benneteket: ostobák. Miért mondom azt, hogy ostobák vagytok? Megmondom nektek. Azt mondtam, hogy Istent nem érdekli, hogy hány ember marad életben, vagy hánynak lesz része pusztulásban és büntetésben a végén. Mit mond ez nektek? Ez azt mondja, hogy Isten nem rendelt el egy meghatározott számú embert. Küzdhetsz ezért, de az, hogy végül ki marad életben vagy ki bűnhődik, akár te, akár más, vagy bármely csoport, nem része egy olyan létszámnak, amelyet Isten már meghatározott. Isten úgy munkálkodik és úgy beszél, ahogyan most is teszi. Mindenkivel igazságosan bánik, és minden embernek bőséges lehetőséget ad. Bőven ad neked is lehetőséget, és bőséges kegyelmet, valamint szavainak, munkájának irgalmának és türelmének bőséges mértékét. Ő mindenkivel szemben igazságos. Ha képes vagy az igazságra törekedni, Isten követésének útján jársz, és el tudod fogadni az igazságot, bármennyi nehézséget viselsz vagy bármennyi kihívással szembesülsz, továbbá, ha a romlott beállítottságod megtisztul, akkor megmenekülsz. Ha képes vagy tanúságot tenni Isten mellett, méltó teremtett lénnyé válsz, és minden dolog méltó urává, akkor életben maradsz. Ha életben maradsz, az nem azért lesz, mert szerencsés vagy, hanem a saját ráfordításaid és erőfeszítéseid, valamint a saját törekvésed miatt. Az lesz, amit megérdemelsz és amihez jogod van. Nem lesz szükséged arra, hogy Isten bármi pluszt adjon neked. Isten nem ad neked kiegészítő útmutatást és képzést; nem mond neked kiegészítő szavakat, és nem tesz neked különleges szívességeket. Ő nem tesz ilyen dolgokat. Ez az erősebb túlélése, akárcsak a természetben. Minden állat az Isten által meghatározott rend és szabályok szerint hozza világra utódait, bármilyen számban születnek és halnak meg. Amelyek képesek a túlélésre, azok megmaradnak, amelyek pedig nem, azok elpusztulnak, és aztán újból szülnek. Azután akárhány is marad közülük életben, annyian vannak. Rossz esztendőben egy sem marad életben, jó esztendőben viszont több. Végül minden dolog egyensúlyban marad. Hogyan bánik tehát Isten az emberiséggel, amelyet teremtett? Isten hozzáállása ugyanaz. Így igazságosan megadja minden embernek a lehetőséget, és minden emberhez beszél, nyilvánosan és ellentételezés nélkül. Minden emberhez kegyes, és mindenkit felemel; minden embert vezet, gondoz és őriz. Ha végül az igazságot követve megmaradsz, és megfelelsz Isten követelményeinek, akkor sikerrel jársz. Ha azonban mindig zavaros fejjel töltöd napjaidat, balsorsúnak tartod magad, hajlamos vagy mindig túlzásba esni, nem tudod, hogy mit tegyél, mindig az érzéseid szerint élsz, anélkül, hogy törekednél az igazságra vagy a helyes úton járnál, akkor a végén semmit sem fogsz nyerni. Ha mindig csak átvergődni akarsz az életed napjain, figyelmen kívül hagyva Isten benned végzett munkáját, a legkevésbé sem törődve azzal, hogy Ő vezet, vagy hogy lehetőségeket ad neked, fegyelmez, megvilágosít és támogat, akkor azt fogja látni, hogy te egy buta bolond vagy, és nem fog tudomást venni rólad. Isten akkor fog munkálkodni rajtad, amikor az igazságra törekszel. Ő nem emlékezik meg a vétkeidről. Ha nem törekszel az igazságra, Isten nem fog kényszeríteni vagy magával rángatni. Ha törekszel, akkor nyerni fogsz; ha nem törekszel, akkor nem. Az emberek kedvük szerint törekedhetnek vagy nem törekedhetnek az igazságra. Ez az ő döntésük. Amikor Isten munkája a végére ér, el fogja kérni a válaszlapodat, és az igazság mércéjével fog lemérni téged. Ha egyáltalán nincs bizonyságtételed, akkor ki kell, hogy vessen; nem fogsz tudni életben maradni. Azt fogod mondani: „Annyi kötelességet teljesítettem, és annyi szolgálatot végeztem. Sokat áldoztam és sokat fizettem!” Isten pedig azt fogja mondani: „De törekedtél-e az igazságra?” Át fogod gondolni, és úgy fog tűnni, hogy húsz, harminc, negyven vagy ötven év alatt, amíg hittél Istenben, nem törekedtél az igazságra. Isten azt fogja mondani: „Te magad mondod, hogy nem törekedtél az igazságra. Akkor távozz tőlem. Menj, ahová akarsz.” Te majd azt mondod: „Nem gondolja Isten, hogy kár, hogy eggyel kevesebb embert mentett meg, mint amennyit kellett volna, hogy egy hiányozni fog a mindenek urai közül?” Ezen a ponton vajon Isten még mindig sajnálkozna? Isten elég hosszú ideig volt türelmes; elég sokáig várt. A veled kapcsolatos várakozásai kifutottak; Isten elveszítette a beléd vetett reményét, és többé nem törődik veled. Egyetlen könnyet sem fog hullatni érted, és nem fog több fájdalmat és szenvedést elviselni miattad. Miért van ez így? Mert minden dolog kimenetele a maga útján fog végbemenni, Isten munkája a végére ér, az Ő irányítási terve is a végére ér, Ő pedig megpihen. Isten senkinek sem fog örülni, és senki miatt sem fog fájdalmat érezni, vagy sírni. Természetesen amiatt sem fog örvendezni, hogy bárki életben marad, vagy hogy bárki képes lesz minden dolog urává válni. Miért van ez így? Isten túl sokat és túl sokáig foglalkozott ezzel az emberiséggel, és szüksége van pihenésre. Le kell zárnia a hatezer éves irányítási tervének könyvét, és nem fog többé törődni vele, semmit sem fog tervezni, nem fog többé szavakat szólni, vagy bármilyen munkát végezni az emberen. A jövőbeli munkát és az eljövendő napokat át fogja adni a következő korszak urainak. Mi az tehát, amit mondok nektek? Ezt mondom: Mivel most már tudjátok, hogy hány ember marad meg a végén, és ki lesz képes erre, mindegyikőtök törekedhet erre – az egyetlen út pedig, amelyen ezt megtehetitek, az igazságra való törekvés. Ne vesztegessétek el napjaitokat; nem lesz jó, ha zűrzavar van a fejetekben. Ha elérkezik az a nap, amikor Isten már nem emlékszik semmire, amit fizettél, és már nem érdekli, hogy milyen úton jársz, sem az, hogy mi lesz a sorsod, akkor azon a napon a kimeneteled valóban eldől. Mi az, amit most tennetek kell? Ki kell használnotok a jelent, amíg Isten szíve még fáradozik az emberiségért, amíg terveket készít az emberiség számára, amíg szomorkodik és nyugtalankodik minden emberi mozdulat és gesztus miatt. Az embereknek minél hamarabb dönteniük kell. Határozzátok meg törekvésetek célját és irányát; ne várjatok addig a tervezéssel, amíg Isten nyugalmának napjai elérkeznek. Ha addig a napig nem érzel igazi bánkódást, megbánást, szomorúságot és siránkozást, akkor mindez már túl késő lesz. Senki nem lesz képes megmenteni téged, még Isten sem. Ez azért van így, mert amikor eljön az idő, a pillanat, amikor Isten terve valóban véget ér, amikor elvégezte az utolsó tollvonást, és lezárja tervének könyvét, akkor már nem fog tovább munkálkodni. Istennek nyugalomra van szüksége; élveznie kell a hatezer éves irányítási tervének gyümölcseit, és élveznie kell a megmaradt emberek sáfárságát minden dolog felett, amit Őérte tesznek. Isten azt a látványt akarja élvezni, hogy a megmaradt emberek minden dolgot az Általa felállított szabályok és előírások szerint intéznek, aprólékosan követve az időszakok, minden dolog és az emberiség számára Általa teremtett rendet, anélkül, hogy bármit megsértenének, amit Ő akar, vagy amit Ő kíván. Isten szeretné élvezni a nyugalmát; szeretné élvezni a kényelmét, anélkül, hogy tovább aggódna az emberiségért, vagy munkálkodna érte. Értitek-e? (Igen.) Az a nap nemsokára itt lesz. Ha az emberek élettartamáról beszélnénk Ádám és Éva idejében, akkor az embereknek még évszázadai lehetnének hátra, és a hátralévő idő meglehetősen hosszú lenne. Gondolj csak arra, hogy mennyi idő kellett Noénak a bárka megépítéséhez. Azt hiszem, ma már nagyon kevés olyan ember van, aki száz évnél tovább él, de még ha kilencven vagy száz évig élsz is, hány évtized van még hátra számodra? Nincs sok. Akkor is, ha ma húszéves vagy, és lehet, hogy kilencven éves korodig élsz, tehát még hetven évet élsz, az még mindig kevesebb idő, mint amennyi idő alatt Noé megépítette a bárkát. Istennek hatezer év egy szempillantás, és ami az embernek hatvan év, nyolcvan év vagy száz év, az Istennek néhány másodperc – legfeljebb néhány perc; egy szempillantás. Még azok az emberek is, akik nem a helyes úton járnak, vagy nem törekszenek az igazságra, gyakran mondják: „Az élet rövid: egy szempillantás és megöregszünk; egy szempillantás, és a ház megtelik gyerekekkel és unokákkal; egy szempillantás, és az életünk véget ért.” Ám mi van akkor, ha törekszel az igazságra? Téged még jobban sürget az idő. Vannak, akik nem törekednek az igazságra, hanem egy üres világban élnek, napjaikat tengetve, mégis úgy érzik, hogy elég gyorsan telik az idő. Mi van akkor, ha törekszel az igazságra? Bármilyen körülmény, személy, esemény vagy dolog, ami Isten intézkedéséből adódik, megfelelő számodra, hogy egy ideig megtapasztald – és csak hosszú idő múltán fogod megszerezni azt a kevés kis tudást, rálátást és tapasztalatot. Ez nem könnyű. Aztán amikor valóban rendelkezel ezzel az ismerettel és tapasztalattal, akkor döbbensz rá: „Te jó ég! Az ember nem sokat nyer abból, ha egy életen át törekszik az igazságra!” Mostanában sokan írnak esszét a tapasztalati bizonyságtételükről, és azt látom, hogy vannak, akik húsz vagy harminc éve hisznek Istenben, de csak a tíz vagy húsz évvel ezelőtti kudarcaikról és bukásaikról írnak. Szeretnének írni valamilyen közelmúltbeli dologról és a jelenlegi belépésükről az életbe, de egy ilyen sincs. Tapasztalataik szánalmasan szűkösek. A tapasztalati bizonyságtétel megírása során egyeseknek vissza kell tekinteniük múltbeli kudarcaikra és bukásaikra, a rossz memóriájúaknak pedig mások kell segítsenek felidézni azokat. Mindössze ez az, amit tíz, húsz, sőt harminc év alatt nyertek az Istenbe vetett hitükben, amit nehéz leírni. Néhány fogalmazás még összefüggéstelen is, a különálló részek erőltetett módon állnak össze. Ezek valójában nem is tekinthetők élettapasztalatoknak, semmi közük az élethez. Ilyen szánalmas az ember, ha nem törekszik az igazságra. Hát nem így van? (De igen.) Ez így van. Remélem, hogy egyikőtök sem éri meg azt a napot, amikor Isten munkája véget ér, amikor bűnbánóan térdre esel Előtte, és azt mondod: „Most már ismerem magam! Most már tudom, hogyan kell törekedni az igazságra!” Késő! Isten nem fog odafigyelni rád; már nem fogja érdekelni, hogy olyan ember vagy-e, aki törekszik az igazságra, vagy hogy milyen romlott beállítottságod van, vagy hogy milyen hozzáállással vagy Iránta, és az sem fogja érdekelni, hogy milyen mélyen megrontott a Sátán, vagy milyen ember vagy. Amikor ez megtörténik, vajon nem fogsz-e teljesen megdermedni? (De igen.) Képzeld el most: ha tényleg eljönne ez a pillanat, szomorú lennél? (Igen.) Miért lennél szomorú? Arról van szó, hogy soha többé nem kapnál esélyt. Soha többé nem hallanád Isten szavait, Isten pedig soha többé nem aggódna érted; soha többé nem lennél az, akivel Ő törődik, vagy aki az Ő teremtménye. Egyáltalán nem lenne kapcsolatod Vele. Még belegondolni is félelmetes. Ha most el tudod ezt képzelni, és tényleg eljön az a nap, amikor erre a pontra jutsz, vajon nem fogsz-e megdöbbenni? Éppen úgy lesz, ahogy a Biblia mondja: Amikor eljön az az idő, az emberek a mellüket és a hátukat fogják verni, jajgatva és fogcsikorgatva, olyan sírással, mintha meghalnának. De a halálsikoly hiábavaló lesz – már minden túl késő lesz! Isten nem lesz többé az Istened, és te nem leszel többé Isten teremtett lénye. Nem lesz kapcsolatod Vele; nem fogsz kelleni Neki. Hogy milyen vagy, annak semmi köze nem lesz Istenhez. Nem zár többé a szívébe, és nem fog többé aggódni érted. Nem jutsz-e akkor az Istenbe vetett hited útjának végére? (De igen.) Ezért, ha képes vagy elképzelni, hogy eljöhet az az idő, amikor Isten megvet és elutasít, akkor becsüld meg a jelent. Talán Isten megfenyít vagy megítél, vagy foglalkozik veled és megmetsz, sőt, talán még meg is átkoz és durván megdorgál. Mindezeket érdemes megbecsülni: Isten legalább még mindig elismer téged mint az Ő teremtményét, legalább még vannak elvárásai veled szemben, legalább még a szívében vagy, és még mindig hajlandó téged dorgálni és átkozni, ami azt jelenti, hogy a szívében még mindig aggódik érted. Ez az aggódás nem olyasmi, amit valaki megvásárolhat az életével. Ne legyetek ostobák! Megértettétek? (Igen.) Ha igen, akkor nem vagytok igazán ostobák; csak megjátsszátok, nem? Remélem, hogy nem vagytok tényleg ostobák. Ha megértettétek ezeket a dolgokat, akkor ne vesztegessétek el napjaitokat. Az igazságra való törekvés az emberi élet nagy témája. Semmi sem olyan fontos, mint az igazságra való törekvés, és értékében semmi sem haladja meg az igazság elnyerését. Könnyű volt-e követni Istent mindmáig? Siess, és tedd fontos ügyeddé az igazságra való törekvést! Az utolsó napokban végzett munkának ez a szakasza a legfontosabb fázisa annak a munkának, amelyet Isten az Ő hatezer éves irányítási tervében végez az embereken. Az igazságra való törekvés a legmagasabb elvárás, amit Isten az Ő választott népével szemben támaszt. Azt reméli, hogy az emberek a helyes úton járnak, ami az igazságra való törekvés. Ne hagyd cserben Istent, ne okozz csalódást Neki, és ne kényszerítsd arra, hogy amikor eljön az utolsó pillanat, eltávolítson a szívéből, és ne aggódjon többé érted. Még csak gyűlöletet sem érezne irántad. Ne hagyd, hogy idáig jusson a dolog. Megértetted? (Igen.)

Mi volt a mai közösségünk témája? (Miért kell az embernek törekednie az igazságra.) Miért kell az embernek törekednie az igazságra – ez kissé nehéz téma, nem igaz? Miért nehéz? Azért, mert fontos. Ez rendkívül fontos minden ember jövője és minden ember élete szempontjából, és abból a szempontból, ahogyan az emberek létezni fog a következő korban. Úgyhogy remélem, hogy még néhányszor meghallgatjátok a mai előadást a témáról, hogy kissé elmélyítsétek a rátok gyakorolt hatását. Függetlenül attól, hogy a múltban törekedtél-e az igazságra, és függetlenül attól, hogy hajlandó vagy-e az igazságra törekedni, a mai alkalomtól kezdve – amikor arról volt szó, hogy „miért kell az embernek törekednie az igazságra” – és ezután, igyekezz elhatározni magad, és acélozd meg akaratodat az irányban, hogy az igazságra való törekvést válaszd. Ez a legjobb választás. Meg tudod ezt tenni? (Igen.) Nagyszerű. Ma arról volt szó, hogy miért kell az embernek törekednie az igazságra. A következő közösségi témánk az, hogy hogyan törekedjünk az igazságra. Most, hogy ezt elmondtam nektek, elmélkedjetek rajta egy kicsit, és nézzétek meg, hogy mit tudtok erről a témáról. Tekintsétek át előzetesen egy kicsit. Ezzel befejezzük a mai közösséget.

2022. szeptember 3.