Mostanában a hagyományos kultúra erkölcsi magatartásról alkotott különféle mondásairól nyújtottam közlést. Igen sokat beszéltem bizonyos konkrét mondásokról. Nos, van-e ennek a témának és tartalomnak bármi köze az igazsághoz? (Van.) Van-e, aki úgy gondolja, hogy ez a téma és tartalom nem tűnik az igazsághoz kapcsolódni? Ha ezt gondolja, akkor igazán gyenge képességű és a legcsekélyebb tisztánlátásnak is híján van. Könnyen érthető volt az e tárgyban vállalt közlésem? (Igen.) Ha nem beszéltem és boncolgattam volna ily módon, vajon összetévesztettétek volna ezeket az emberek által viszonylag pozitívnak tekintett, erkölcsi magatartást illető mondásokat az igazsággal, és továbbra is fenntartottátok volna őket? Először is, biztosan mondhatom, hogy a legtöbb ember pozitív dolognak tekinti ezeket a mondásokat, olyasminek, ami összhangban áll az emberi mivolttal és amit be kell tartani, illetve ami összhangban van a lelkiismerettel, az értelemmel, a követelményekkel, az elképzelésekkel és más hasonló, az emberi mivolthoz kapcsolódó dolgokkal. Elmondhatjuk, hogy a témáról szóló közlésem előtt szinte mindenki pozitívnak és az igazsággal összhangban állónak tekintette ezeket az erkölcsi magatartásról szóló különféle mondásokat. Miután hallottátok a közlésemet és a boncolgatásomat, vajon most már tudtok különbséget tenni az igazság és ezek az erkölcsi magatartásról szóló mondások között? Rendelkeztek efféle tisztánlátással? Egyesek azt mondják: „Nem tudok különbséget tenni közöttük, de mindenesetre, Isten közlését hallva most már látom, hogy van különbség ezen dolgok és az igazság között. Nem léphetnek az igazság helyébe, és még kevésbé mondható el róluk, hogy pozitívak vagy az igazságot jelentenék. Az pedig természetesen szóba sem jöhet, hogy ezeket Isten szavaival összhangban állónak, illetve az igazság követelményeinek vagy kritériumainak tartsuk. Semmi közük Isten szavaihoz, Isten követelményeihez vagy az igazság kritériumaihoz. Mindent egybevetve, függetlenül attól, hogy megfelelnek-e az emberi mivolt lelkiismeretének és értelmének, többé nem imádom ezeket a dolgokat a szívemben, és nem tekintem őket többé az igazságnak.” Ez azt mutatja, hogy a hagyományos kultúra ezen aspektusai többé nem játszanak vezető szerepet az emberek szívében. Amikor az emberek ezeket az erkölcsi magatartást illető mondásokat hallják, tudat alatt megkülönböztetik őket az igazságtól, és legfeljebb olyasminek fogják tartani, amit az emberek a lelkiismeretükben jóváhagynak. Ugyanakkor tudják, hogy ezek a mondások még mindig különböznek az igazságtól, és semmiképp sem léphetnek az igazság helyébe. Amint az emberek felfogják ezeknek az erkölcsi magatartásról szóló mondásoknak a lényegét, többé nem tekintik őket igazságnak, és nem tartják be, nem imádják és nem keresik ezeket akként – ez az elért alapvető hatás. Nos, mindennek a megértése milyen pozitív hatással van az emberek igazságra való törekvésére? Biztosan pozitív hatása lesz, azonban a hatás jelentősége attól függ majd, hogy milyen fokig érted az igazságot, illetve mennyi igazságot ismersz. Ezeket a szempontokat fontolóra véve nyilvánvalóan szükséges elemezni a hagyományos kultúrának az emberek által fenntartott, valamint az elképzeléseiknek megfelelő aspektusait. Ez az elemzés legalábbis eléri, hogy segítsen az embereknek tiszta megértést szerezni az igazságról, és megakadályozza, hogy erőfeszítéseik meddők legyenek, illetve a helytelen úton járjanak az igazságra való törekvésükben. Ezeket a hatásokat lehet elérni.

Legutóbb az erkölcsi magatartást illető négy mondásról beszélgettünk és azokat boncolgattuk, nevezetesen: „Ne tedd zsebre az utcán talált pénzt”, „Leld örömödet abban, hogy segítesz másokon”, „Légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben” és „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel.” Ma más mondásokat taglaló beszélgetéssel folytatjuk. A hagyományos kínai kultúra sok határozott állítást fogalmazott meg az erkölcsi magatartásról – függetlenül attól, hogy eredetileg mely korszakban vagy történelmi időszakban terjesztették elő ezeket az állításokat, azok mindmáig fennmaradtak és szilárd gyökeret eresztettek az emberek szívében. Amint telt az idő és fokozatosan új dolgok születtek, az ember számos új és különféle állítást fogalmazott meg az erkölcsi magatartásról. Ezek az állítások alapvetően az ember erkölcsi jellemével és viselkedésével szemben támasztott követelmények. Többé-kevésbé mind tisztában vagytok az erkölcsi magatartást illető négy mondással, amelyekről legutóbb beszélgettünk? (Igen.) Most folytassuk a következő mondást taglaló beszélgetéssel: „A kapott kedvességet hálásan viszonozni kell.” Az eszme, miszerint „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, a hagyományos kínai kultúra klasszikus mércéinek egyike annak megítélésére, hogy valakinek a viselkedése erkölcsös-e vagy erkölcstelen. Amikor valaki emberi mivoltának jó vagy rossz voltát, illetve erkölcsi magatartását értékelik, annak egyik fokmérője az, hogy viszonozza-e az általa kapott szívességeket vagy segítséget – hogy olyan ember-e, aki hálásan viszonozza a kapott kedvességet. Az emberek a hagyományos kínai kultúrában és az emberiség hagyományos kultúrájában az erkölcsi magatartás fontos mércéjének tekintik ezt. Ha valaki nem érti, hogy a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell, és hálátlan, akkor azt lelkiismeretlennek és olyannak tartják, aki nem méltó arra, hogy közösködjenek vele, és mindenkinek meg kell vetnie, vissza és el kell utasítania. Másfelől, ha valaki igenis érti, hogy a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell –, ha hálás és minden rendelkezésére álló eszközzel viszonozza a kapott szívességeket és segítséget –, azt lelkiismeretes és emberséges személynek tartják. Ha valaki támogatást vagy segítséget kap a másiktól, ám nem viszonozza, vagy csupán csekély háláját fejezi ki iránta egy egyszerű „köszönömmel”, és semmi több, akkor vajon mit fog gondolni a másik? Kényelmetlenül érezheti magát? Azt gondolhatja: „Ez a fickó nem érdemli meg a segítséget, nem jó ember. Ha így reagál, amikor olyan sokat segítettem neki, akkor sem lelkiismerete, sem emberi mivolta nincs, és nem érdemes közösködni vele”? Ha ismét ilyesféle emberbe botlana, akkor is segítene neki? Legalábbis nem szívesen. Hasonló körülmények között nem tűnődnétek el, hogy valóban segítenetek kellene-e vagy sem? A korábbi tapasztalatotokból levont tanulságotok az lenne, hogy „nem segíthetek csak úgy akárkinek – meg kell értenie, hogy a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell. Ha a hálátlan típus, aki nem fogja viszonozni a neki nyújtott segítségemet, akkor jobb, ha nem segítek.” Vajon nem ez lenne a véleményetek a dologról? (De igen.) Általában, amikor az emberek segítenek másoknak, pontosan mit gondolnak a segítségnyújtásukról? Vannak bizonyos elvárásaik vagy követelményeik a kisegített személlyel szemben? Mondja valaki azt, hogy: „Úgy segítek neked, hogy nem várok viszonzást. Semmit sem akarok nyerni tőled. Segíteni neked, amikor nehézségekbe ütközöl – ez az, amit tennem kell, és ez kötelességem. Nem számít, hogy van-e kapcsolatunk egymással vagy hogy képes leszel-e majd visszafizetni nekem a jövőben vagy sem, én csak az alapvető kötelességemet teszem hétköznapi emberként, és semmiféle viszonzást nem követelek. Nem számít, hogy viszonzod-e nekem vagy sem”? Léteznek olyan emberek, akik ilyesmiket mondanak? Még ha vannak is ilyen emberek, ezek csak kitalációk és nem egyeznek a tényekkel. A kínai történelmi regényekben igen sok a kitalált hős karakter, a nagy vörös sárkány országa által a modern társadalomban szőtt hősök pedig még fiktívebbek. Bár az emberek léteztek, a róluk szóló történeteket kitalálták. Ha e tények alapján nézzük, most már világos számotokra „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell” mondásnak – ennek az emberek erkölcsi magatartását megítélő mércének – az eredete, illetve az, hogy kitől származik? Talán egyesek még mindig nincsenek teljesen tisztában vele. Ebben a romlott emberi fajban az emberek mindegyikének van egyfajta eszménye és bizonyos elvárása az emberi társadalmat illetően. Milyen elvárásuk van? „Ha mindenki ad egy kis szeretetet, a világ csodálatos hellyé válik.” Ezen elvárás mellett az emberek azt is remélik, hogy szerető szívükért és az általuk fizetett árért viszonzást és ellentételezést kapnak. Egyrészről ez lehet anyagi értelemben vett ellentételezés, mint például pénzadomány vagy anyagi jutalom. Másrészről jelenthet szellemi értelemben vett ellentételezést – vagyis olyasmit, ami szellemi kiteljesedést hoz az embereknek azáltal, hogy olyan jutalomban részesülnek, ami megerősíti a hírnevüket, ami olyan címmel ajándékozza meg őket, mint a „minta dolgozó”, az „erkölcsi szerepmodell” vagy „erkölcsi példakép”. Az emberi társadalomban szinte mindenkinek van efféle elvárása a társadalommal és a világgal szemben – mind abban reménykednek, hogy jó emberek, a helyes úton járnak és segítő kezet nyújtanak a szükségben lévőknek, lehetővé téve az embereknek, hogy elnyerjék támogatásukat és bizonyos előnyökhöz jussanak. Remélik, hogy azok, akik segítséget kapnak tőlük, emlékezni fognak rá, hogy ki adta azt, illetve milyen módon jutottak abból előnyhöz. Természetesen azt is remélik, hogy amikor ők maguk is rászorulnak, lesz valaki, aki segítő kezet nyújt. Egyrészt amikor valakinek segítségre van szüksége, reméli, hogy néhányan szerető szívvel fordulnak felé; másrészt reméli, hogy amikor a szerető szívet tanúsítók nehéz időket élnek, ők is megkapják a szükséges segítséget. Az embereknek efféle elvárása van a társadalommal és a világgal szemben – valójában az a végcéljuk, hogy az emberiség harmonikus, békés és stabil társadalomban éljen. Hogyan keletkezett ez az elvárás? Ez az elvárás és a hozzá kapcsolódó állítás^[a] természetesen azért alakult ki, mert az emberek nem érzik biztonságban és boldognak magukat az efféle társas miliőben. Ilyenformán az emberek elkezdték annak alapján értékelni az egyén erkölcsi magatartását és jelleme nemességét, hogy az illető viszonozza-e mások kedvességét. Az emberek erkölcsi magatartásának mércéjéül szolgáló mondás – miszerint „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell” – pedig ebből a helyzetből született. Nem igen furcsa-e, ahogyan ez a mondás keletkezett? (De igen.) A jelenkorban az ember nem keresi és nem fogadja el az igazságot, és idegenkedővé vált az igazságtól. Az emberek kaotikus állapotban vannak, és annak ellenére, hogy egymás körében élnek, egyikük sincs tisztában azzal, hogy milyen felelősségeket kell megvalósítania, milyen kötelességeket kell végeznie, valamint milyen helyet kell elfoglalnia és milyen nézőpontot kell elfogadnia az emberek és a dolgok szemlélésében. Az emberek emellett azzal sincsenek tisztában, hogy milyen felelősséggel és kötelességgel tartoznak a társadalomnak, és bizonytalanok azt illetően, hogy milyen álláspontból vagy szemszögből tekintsenek és közelítsenek a társadalomhoz. Nem rendelkeznek pontos magyarázattal és ítélettel a világban történő dolgok mindegyikéről, és nem találják a gyakorlás helyes útját, amely megszabná, hogyan viselkedjenek és cselekedjenek. Egy egyre sötétebb, félelmetes, harcoktól, bosszúból elkövetett gyilkosságoktól, háborútól és mindenféle tisztességtelen bánásmódtól gyötört világgal szembenézve az emberek sóvárogják és várva várják a Szabadító eljövetelét. Ennek ellenére nem érdekli őket az igazság, és senki sem keresi tevékenyen Istent vagy az Ő munkáját. Még ha hallják is Isten kijelentéseit, nem keresik, és még kevésbé fogadják el őket. Az emberek mind ebben a tehetetlen állapotban élnek, és mind úgy érzik, hogy a társadalom hihetetlenül igazságtalan, sőt veszélyes. Mindenkinek jócskán elege van ebből a társadalomból és ebből a világból, és ellenségességgel teli velük szemben, de annak ellenére, hogy telve van ellenségességgel, még mindig abban reménykedik, hogy a társadalom egy nap jobbá lesz. Hogyan fest számára egy jobb társadalom? Egy olyan társadalmat képzel el, amelyben nincs többé harc és bosszúból elkövetett gyilkosság, amelyben mindenki harmonikusan működik együtt, senki sincs kitéve elnyomásnak, szenvedésnek vagy az élet béklyóinak, mindenki nyugodt, korlátoktól mentes, kényelmes és boldog életet élhet, normális kapcsolata lehet másokkal, tisztességesen bánhat másokkal, és persze vele is tisztességesen bánnak. Mert ebben a világban és az emberiség körében sosem volt tisztesség. Mindig csak harc és bosszúból elkövetett gyilkosságok vannak, de harmónia sosincs az emberek között. Mindig is ez volt a helyzet, függetlenül attól, hogy melyik történelmi korról beszélünk. Ezzel a brutális társadalmi környezettel és feltételekkel szembesülve egyetlen ember sem tudja, hogyan oldja meg ezeket a problémákat, hogyan oldja meg az emberek közötti harcokat és bosszúból elkövetett gyilkosságokat, illetve a társadalomban felmerülő tisztességtelen és igazságtalan helyzeteket. Pontosan annak a ténynek köszönhetően alakul ki ez a fajta utópisztikus vízió az elméjükben, hogy ezek a problémák léteznek, és az emberek nem tudják, hogyan oldják meg őket, milyen szempontból vagy nézőpontból, illetve milyen módszerrel kellene megoldaniuk ezeket a problémákat. Ebben az utópisztikus vízióban az emberek képesek harmóniában együtt élni, és a társadalom, valamint a körülötte lévő emberek mindenkivel tisztességesen bánnak. Mindenki abban reménykedik, hogy az „emberek mások iránti tisztelete tízszeresen kap viszonzást; ha te segítesz nekem, viszonozni fogom neked; és amikor neked van szükséged segítségre, sokan lesznek a társadalomban, akik segítő kezet nyújtanak és teljesítik társadalmi kötelezettségeiket; amikor pedig én szorulok segítségre, a segítségemre sietnek majd azok, akik korábban az én segítségemet élvezték. Ennek egy olyan társadalomnak kell lennie, amelyben az emberek segítik egymást.” Az emberek úgy hiszik, hogy az ember csak így élhet boldogan, harmóniában, valamint egy stabil és békés társadalomban. Úgy hiszik, hogy az emberek egymással szembeni küzdelmeit csak így lehet teljesen megszüntetni és megoldani. Úgy vélik, hogy amint ezek a problémák megoldódnak, az emberi társadalmat illetően a szívük mélyén dédelgetett elvárásaik és eszményeik megvalósulnak.

A nem hívők társadalmában van egy népszerű ének, melynek címe „A holnap jobb lesz.” Az emberek mindig azt remélik, hogy a dolgok a jövőben jobbra fordulnak. Ezzel nincs is semmi baj, de valóban jobbak lesznek a dolgok holnap? Nem, ez lehetetlen; a dolgok csak rosszabbra fordulhatnak, mivel az emberiség egyre inkább gonosszá válik, a világ pedig egyre sötétebb. Az emberiség körében nemcsak egyre kevesebben viszonozzák hálásan a kapott kedvességet, hanem egyre többen hálátlanok, és harapnak az őket tápláló kézbe. Inkább ez a jelenlegi helyzet valósága. Hát nem tény ez? (De igen.) Hogyan fajultak idáig a dolgok? Miért nem volt korlátozó hatása az emberekre a moralisták, a tanítók és a szociológusok által népszerűsített erkölcsi magatartást illető mércének, miszerint „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”? (Mert az emberek beállítottsága romlott.) Mert az emberek beállítottsága romlott. De vajon a moralisták, tanítók és szociológusok tudják ezt? (Nem.) Nem tudják, hogy a bosszúból elkövetett gyilkosságok és az emberek közötti küzdelmek alapvető oka nem az erkölcsi magatartásukkal kapcsolatos probléma miatt van, hanem inkább a romlott beállítottságuk miatt. Az embereknek fogalmuk sincs azokról a mércékről, amelyek szerint viselkedniük kellene. Vagyis nem tudják, hogyan viselkedjenek helyesen, és nem tudják, hogy pontosan mik a viselkedés alapelvei és útjai. Ezenfelül az emberek mindegyikének romlott a beállítottsága és sátáni a természete, a nyereségért élnek, és saját érdekeiket helyezik mindenek elé. Ennek eredményeképp a bosszúból elkövetett gyilkosságok és az emberek közötti küzdelmek problémája egyre súlyosabbá válik. Vajon az ilyen romlott emberek tartani tudják magukat az erkölcsi magatartás ama mércéjéhez, hogy „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”? Tekintve, hogy az emberek a legalapvetőbb értelmüket és lelkiismeretüket is elveszítették, hogyan tudnák hálásan viszonozni a kapott kedvességet? Isten mindig is vezette az embereket, mindent előkészített, ami a túlélésükhöz szükséges, ellátta őket napfénnyel, levegővel, élelemmel, vízzel és egyebekkel, és mégis, vajon hányan hálásak Neki? Közülük hányan képesek érzékelni Isten igaz szeretetét az emberiség iránt? Sok hívő van, akik bár oly sokat élveznek Isten kegyelméből, haragra gerjednek, szidják Istent és panaszkodnak az Ég igazságtalansága miatt, amint Isten egyszer-kétszer nem teljesíti a vágyaikat. Hát nem ilyenek az emberek? Még ha vannak is bizonyos egyének, akik képesek hálásan viszonozni a másoktól kapott kedvességet, milyen problémákat fog ez megoldani? Természetesen azok, akik ezt az erkölcsi magatartást illető mondást előterjesztették, jó szándékkal voltak – csak az a remény ösztönözte őket, hogy az emberek meg tudják szüntetni a gyűlölködésüket, el tudják kerülni a konfliktust, segíteni tudják egymást, harmóniában tudnak élni, javító hatással tudnak lenni egymásra, melegséget tudnak tanúsítani egymás iránt, és össze tudnak fogni, hogy szükség idején segítsék egymást. Mily csodálatos társadalom lenne az, ha az emberiség ilyen állapotba tudna lépni, de sajnos egy ilyen társadalom sosem fog létezni, mert a társadalom csupán a benne foglalt romlott egyének összessége. Az ember romlottsága miatt a társadalom egyre sötétebbé és gonoszabbá válik, és az ember eszméje egy harmonikus társadalomról sosem valósul meg. Miért nem valósulhat meg sosem ez az ideális társadalom? Egy alapvető és elméleti nézőpontból egy ilyen társadalom nem valósulhat meg az ember romlott beállítottságai miatt. A valóságban a pillanatnyi jó viselkedések, a jó erkölcsi magatartásból fakadó egyszeri tettek és a mások iránti szeretet, segítség és támogatás ideiglenes megnyilvánulásai és hasonlók egyszerűen nem tudják eloszlatni az ember romlott beállítottságait. És ami még fontosabb, ezek a dolgok természetesen nem tudják megoldani az afféle kérdéseket, hogy az embereknek hogyan kellene viselkedniük és hogyan kellene a helyes úton járniuk az életben. Tekintve, hogy ezek a problémák nem oldhatók meg, vajon lehetséges lesz e társadalom számára az, hogy elérje az emberek által eszményített és remélt harmonikus állapotot? Ez lényegében csak egy üres álom, és halovány az esélye, hogy megtörténjen. A morális „szentírások” népszerűsítésével és az emberek nevelésével ezek a moralisták arra próbálják ösztönözni őket, hogy jó erkölcsi magatartással segítsenek másokat és gyakoroljanak javító hatást másokra, azzal a céllal, hogy befolyásolják és jobbá tegyék a társadalmat. De vajon helyes vagy hibás ez az eszméjük, törekvésük? Egyértelműen hibás és nem megvalósítható. Miért mondom ezt? Azért, mert ők csak az emberek viselkedését, gondolatait és nézőpontjait, valamint erkölcsi magatartását értik, de fogalmuk sincs az afféle mélyrehatóbb dolgokról, mint az ember lényege, az ember romlott beállítottságai, az ember romlottságának forrása, illetve arról, hogy miként szüntethetők meg az ember romlott beállítottságai. Következésképp az erkölcsi magatartás afféle ostoba mércéit hirdetik, mint hogy „a kapott kedvességet hálásan kell viszonozni”. Aztán abban reménykednek, hogy az efféle mondást, az erkölcsi magatartást illető efféle mércét arra használják, hogy befolyásolják az emberiséget, nemzedékről nemzedékre, átalakítsák az ember viselkedési mércéit, és átalakítsák az emberi viselkedést illető irányt és célokat, miközben fokozatosan átalakítják a társadalmi légkört, valamint az emberek közötti kapcsolatokat, és az uralkodók és az uraltak közötti viszonyokat. Úgy vélik, hogy amint ezek a viszonyok átalakulnak, a társadalom többé nem lesz oly igazságtalan és nem lesz annyira tele harccal, ellenségeskedéssel és mészárlással. Ez némileg a közemberek javára válik, akik egy méltányos társas létkörnyezethez jutnak, és viszonylag elégedettebb életet élnek majd. A legnagyobb haszonélvező azonban nem a köznép lesz, hanem minden kor uralkodói, uralkodó osztálya és arisztokratái. Ezek a morális doktrínákat hirdető úgynevezett jeles személyiségek és bölcsek folyamatosan arra használják ezeket az emberiség által viszonylag nemesnek és az emberi mivolttal, valamint a lelkiismeretükkel összhangban állónak tartott morális doktrínákat, hogy neveljék és befolyásolják az embereket, és átalakítsák az erkölcsi szemléletüket, hogy önként egy civilizált, illetve bizonyos erkölcsi normákkal rendelkező társas környezetben éljenek. Ez egyrészt az átlagemberek mindennapi életének előnyére válik, mivel harmonikusabbá, békésebbé és civilizáltabbá teszi azt a társadalmi környezetet, amelyben élnek. Másrészt kedvezőbb feltételeket is teremt az uralkodók számára az emberek kormányzásához. Az erkölcsi magatartást illető kritériumokat közvetítő említett mondások a legtöbb ember eszméivel és elképzeléseivel összhangban állnak, és az emberek dicső jövőről alkotott utópisztikus vízióinak is megfelelnek. E mondások népszerűsítésével természetesen az a fő szándékuk, hogy kedvezőbb feltételeket teremtsenek az uralkodóknak a kormányzáshoz. Ilyen feltételek mellett a köznép nem fog bajt okozni, harmóniában és konfliktus nélkül él majd, és mindenki képes lesz készséggel tartani magát a társas viselkedést uraló erkölcsi mércékhez. Egyszerűen fogalmazva az efféle mondások népszerűsítése mögött rejlő szándék annak elérése, hogy az állam által uralt alattvalók, a tömegek engedelmesen és megfelelően cselekedjenek a társadalom erkölcsi mércéinek korlátai alatt, megtanuljanak engedelmeskedni a szabályoknak és kezelhető polgárokká váljanak. Ekkor vajon nem lennének viszonylag fesztelenek és nyugodtak az uralkodók? Ha az uralkodóknak nem kellene azon aggódniuk, hogy a tömegek fellázadnak ellenük és elbitorolják a hatalmukat, az vajon nem eredményezne egy úgynevezett harmonikus társadalmat? Vajon nem erősítené ez meg az uralkodók politikai erejét? Ezeknek a morális „szentírásoknak” alapvetően ez az eredete és ebben a kontextusban születtek. Kíméletesen szólva, a társadalmi erkölcs néhány alapvető mércéjét a tömegek viselkedésének és erkölcsi magatartásának szabályozása érdekében fogalmazták meg számukra. Vagyis ezek a mondások az egyének érdekében léteznek; lényegében valójában a társadalom és az ország stabilitása, valamint annak érdekében népszerűsítik őket, hogy az uralkodók hosszú időn át, az örökkévalóságig kormányozhassanak. Ez az úgynevezett moralisták valódi célja a hagyományos kultúra népszerűsítésével. Az uralkodók valójában nem törődnek a tömegek jóllétével, és még amikor úgy tűnik is, hogy igen, akkor is csak azért teszik, hogy fenntartsák politikai hatalmuk stabilitását. Csupán a saját boldogságuk, a hatalmuk és a státuszuk stabilitása, arra való képességük érdekli őket, hogy az örökkévalóságig uralkodhassanak a tömegek felett, valamint a lehetőség, hogy még több ország felett uralkodhassanak, azzal a végső céllal, hogy az egész világ felett átvegyék a hatalmat. Ezek az ördögi királyok indítékai és szándékai. Egyesek például azt mondják: „Régi paraszti sorból származunk, akik hosszan fáradoztak béresként földbirtokosoknak, és soha nem volt sajátjuknak mondható földjük. A Kínai Népköztársaság megalapítása után a kommunista párt megbuktatta a földbirtokosokat és a tőkéseket, saját földterületet adott nekünk, és parasztból birtokossá váltunk. Mindent a kommunista pártnak köszönhetünk, az a kínai emberek megmentője, és hálásan kell viszonoznunk a kedvességét, nem szabad hálátlannak lennünk. Egyesek lázadni akarnak a kommunista párt ellen – mily hálátlanok! Hát nem beleharapnak abba a kézbe, amely táplálja őket? Az embereknek nem szabadna ennyire lelkiismeret híján lenniük és elfelejteniük a gyökereiket!” Ez a kijelentés arra utal, hogy nem számít, jelenleg milyen létkörnyezetben lakozol, nem számít, milyen bánásmódnak vetettek alá, és hogy az emberi jogaid biztosítottak-e vagy sem, vagy hogy a létezéshez való jogod épp veszélyben van vagy megfosztottak tőle, akkor is mindig emlékezned kell, hogy hálásan viszonozd a kapott kedvességet, és ne feledkezz meg a gyökereidről. Nem szabad csúf, hálátlan emberként viselkedned, és folyamatosan és szüntelenül viszonoznod kell a kedvességüket, anélkül, hogy jutalmat várnál. Vajon az ilyen emberek nem rabszolgaként élnek még mindig? Úgy gondolják, hogy egykor a földbirtokosok és a tőkések rabszolgái voltak, de vajon a tőkések és a földbirtokosok valóban kizsákmányolták a köznépet? Vajon valóban rosszabb helyzetben voltak akkor a parasztok a mostani emberekhez képest? Nem. Ez a kommunista párt által koholt hazugság. A tények és a helyzet valósága most kerül apránként napvilágra. Állítása, miszerint a tőkések oly sok egyszerű ember verejtékét és erőfeszítéseit kihasználták, valamint a „fehér hajú lány” története mind kitaláció és hazugság – semmi nem igaz belőle. Mi a célja ezeknek a kitalációknak és hazugságoknak? Az, hogy meggyűlöltesse az emberekkel azokat a földbirtokosokat és tőkéseket, és örökkön a kommunista párt dicséretét zengjék és örökre alávessék magukat neki. A múltban sokan énekelték „a kommunista párt nélkül nem lenne új Kína” című dalt. Több évtizeden át Kína minden szegletében énekelték ezt a dalt, most azonban senki sem énekli. Egyszerűen túl sok a példa a kommunista párt kitalációira és hazugságaira, amelyek mindegyike ellentétben áll az objektív tényekkel. Most némelyek nyilvánosan leleplezik az igazságot, hogy mindenkinek megmutassák a helyzet valóságát. Bármely korról is van szó, az emberi társadalomban annak az erkölcsi magatartást illető mércének, miszerint „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, mindig volt bizonyos fokú hatékonysága az emberek viselkedésének korlátozásában, és az emberek emberi mivoltának fokmérőjeként szolgált. Egy ilyen mondás még fontosabb hatása természetesen az arra való felhasználása, hogy segítsen megerősíteni az uralkodók tömegek feletti uralmát. Bizonyos értelemben azt állíthatjuk, hogy ez a mondás az emberek viselkedésének és erkölcsi magatartásának korlátozására szolgál, és arra készteti az embereket, hogy az erkölcsi magatartás eme mércéjének keretei között gondolkodjanak és szemléljék a problémákat, majd e mérce alapján hozzanak ítéletet és döntéseket. Nem buzdítja az embereket, hogy teljesítsék mindazon kötelezettségeket, amelyeket az embernek teljesítenie kell mind a családja, mind általában a társadalom iránt, hanem a normális emberi mivolt normáinak és vágyainak súlyos megsértése mellett erőszakkal megmondja az embereknek, hogy mit és hogyan gondoljanak, mit és hogyan tegyenek. Ez a mondás egyfajta észrevehetetlen módszerként és láthatatlan keretként működik, amely vezeti, korlátozza és megbéklyózza az embereket, valamint tájékoztatja őket arról, hogy mit tegyenek és mit ne. Ennek az a célja, hogy az efféle közvéleményt és társadalmi erkölcsi mércét az emberek gondolatainak, nézőpontjainak, valamint viselkedés- és cselekvésmódjának befolyásolására használja.

Az erkölcsi magatartásról szóló afféle állítások, mint „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, nem mondják meg pontosan az embereknek, hogy milyen felelősségeik vannak a társadalomban és az emberiség körében. Ehelyett egyfajta módon megkötik és kényszerítik az embereket, hogy egy bizonyos módon cselekedjenek és gondolkodjanak, függetlenül attól, hogy akarják-e vagy sem, és az is mindegy, hogy ezek a kedvességek milyen körülmények között vagy kontextusban érik őket. Az ókori Kínából számtalan példája van a viszonzott kedvességnek. Például egy család befogadott és táplált, öltöztetett, harcművészetre nevelt és mindenféle tudásra tanított egy éhező koldus fiút. Megvárták, amíg felnő, majd bevételi forrásként kezdték használni, elküldték, hogy tegyen rosszat, öljön embereket és olyasmiket cselekedjen, amiket ő nem akart. Ha az általa kapott szívességek fényében nézitek a történetét, akkor jó dolog volt, hogy megmentették. Ám ha azt veszitek fontolóra, hogy később mire kényszerítették, valóban jó volt, vagy rossz? (Rossz volt.) Viszont a hagyományos kultúra afféle kondicionálása mellett, hogy „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, az emberek nem tudják ezt megkülönböztetni. A felszínen úgy tűnik, hogy a fiúnak nem volt más választása, mint hogy gonoszságokat tegyen és ártson az embereknek, hogy gyilkossá váljon – olyasmik, amit a legtöbb ember nem akarna tenni. De vajon az a tény, hogy ura utasítására ezeket a rossz dolgokat tette és ölt, vajon ott mélyen nem abból a vágyból fakadt, hogy viszonozza annak kedvességét? Különösen a hagyományos kínai kultúra ama kondicionálásának köszönhetően, hogy „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, az emberek nem tehetnek róla, de ezek az eszmék befolyásolják és irányítják őket. Ezek minden bizonnyal korlátozzák a cselekvésük módját és az e cselekvések mögötti szándékokat és indítékokat. Amikor a fiú ebbe a helyzetbe került, mi lett volna az első gondolata? „Ez a család megmentett engem és jók voltak hozzám. Nem lehetek hálátlan, viszonoznom kell a kedvességüket. Nekik köszönhetem az életemet, ezért nekik kell szentelnem azt. Bármit kérnek tőlem, meg kell tennem, még ha gonosztettről vagy emberölésről van is szó. Nem fontolgathatom, hogy az helyes-e vagy helytelen, egyszerűen viszonoznom kell a kedvességüket. Akkor is méltó lennék arra, hogy embernek nevezzenek, ha nem tenném?” Következésképp, amikor csak a család azt akarta, hogy öljön meg valakit vagy tegyen valami rosszat, mindenféle habozás vagy fenntartás nélkül megtette. A magatartását, cselekedeteit és feltétel nélküli engedelmességét vajon tehát nem az az eszme és szemlélet diktálta, miszerint „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”? Hát nem az erkölcsi magatartásnak ezt a mércéjét teljesítette? (De igen.) Mit láttok ebből a példából? A mondás, miszerint „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, jó dolog vagy sem? (Nem jó, nincs alapelv mögötte.) Tulajdonképpen a kedvességet viszonzó személynek igenis van alapelve. Nevezetesen az, hogy „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”. Ha valaki valami kedveset tesz érted, viszonzásul neked is kell. Ha ezt elmulasztod, akkor nem vagy ember, és nem szólhatsz semmit, ha elítélnek érte. A mondás szerint „egy vízcseppnyi kedvességet bugyogó forrással kell viszonozni” – ebben az esetben azonban a fiú nem egy apró kedvességet, hanem életmentő kedvességet kapott, így aztán még több oka volt, hogy egy élettel viszonozza azt. Nem tudta, mik a kedvesség viszonzásának határai vagy alapelvei. Úgy hitte, hogy az a család adta neki az életét, ezért cserébe nekik kell szentelnie azt és meg kell tennie, bármit követelnek tőle, legyen az gyilkosság vagy más gonosztettek. A kedvesség efféle viszonzásának nincsenek alapelvei vagy határai. A gonosztevők cinkosaként szolgált, és közben tönkretette magát. Helyesen tette, hogy így viszonozta a kedvességet? Természetesen nem. A dolgok intézésének ostoba módja volt. Igaz, hogy ez a család megmentette őt és lehetővé tette számára, hogy életben maradjon, ám a kedvesség viszonzása alapelveket, határokat és mértékletességet igényel. Ők megmentették az életét, ám az élete célja nem az, hogy rosszat tegyen. Az élet ételme és értéke, ahogyan az ember küldetése is, nem a gonoszság művelése és gyilkosság elkövetése, és nem élhet csakis azért, hogy a kedvességet viszonozza. A fiú tévesen hitte azt, hogy az élet értelme és értéke az, hogy hálásan viszonozza a kapott kedvességet. Ez súlyos félreértés volt. Vajon nem annak eredménye volt ez, hogy az erkölcsi magatartás e mércéje befolyásolta, miszerint „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”? (De igen.) Vajon ennek a kedvesség viszonzására vonatkozó mondásnak a hatása félrevezette őt, vagy megtalálta a helyes utat és a gyakorlás alapelveit? Egészen nyilvánvalóan tévútra jutott – ez világos, mint a nap. Ha nem létezne az erkölcsi magatartás eme mércéje, vajon az emberek képesek lennének döntéseket hozni a helyes és a helytelen egyszerű eseteiben? (Igen.) A fiú ezt gondolta volna: „Lehet, hogy ez a család megmentett engem, de úgy tűnik, hogy ezt csak a saját ügyük és jövőjük érdekében tették. Én csak egy eszköz vagyok, akit felhasználhatnak, hogy ártsanak vagy az életére törjenek bárkinek, aki megszakítja vagy akadályozza az üzleti vállalkozásaikat. Ez a valódi oka annak, hogy megmentettek engem. Csak azért húztak vissza a halál torkából, hogy a ráhatásukra gonoszságot tegyek és gyilkoljak – hát nem csak a pokolba küldenek engem? Nem fogok én ettől még jobban szenvedni? Ebben az esetben jobban jártam volna, ha egyszerűen hagytak volna meghalni. Nem is mentettek meg igazán!” Ez a család nem filantróp késztetésből és azért mentette meg a koldus fiút, hogy jobb élete lehessen, csupán azért tették, hogy irányítást szerezzenek felette, majd rávegyék, hogy bántson és ártson másoknak, illetve megölje őket. Valójában tehát jót vagy rosszat tettek? Elég világos, hogy rosszat tettek, nem jót – ezek a jótevők gonosz emberekké váltak. Vajon a gonosz emberek méltók a viszonzásra? Kell nekik viszonozni? Nem kell. Amint rájössz, hogy gonoszok, mit kell tenned? Távol kell tartanod magad tőlük, kerülnöd őket, és megtalálni az utat, hogy elmenekülj tőlük. Ez bölcsesség. Egyesek talán azt mondják: „Ezek a gonosz emberek már irányítást gyakorolnak felettem, úgyhogy nem egyszerű elmenekülni tőlük. A menekülés lehetetlen!” Leggyakrabban ezek a következményei a kapott kedvesség hálás viszonzásának. Mivel csak igen kevés a jó, és igen sok a gonosz ember, ha épp egy jó emberre akadsz, akkor rendben van, ha viszonzod a kedvességét, ám ha egy gonosz ember markába kerülsz, az épp olyan, mintha egy démon, a Sátán keze közé kerülnél. Mesterkedni fog ellened és játszik majd veled, és semmi jó nem származhat abból, ha a markába kerülsz. Túl sok példa akad erre a történelemben. Most, hogy tudjátok, hogy a kapott kedvességet hálásan viszonozni nem a viselkedés és a cselekvés módjának legitim mércéje, hogyan kell cselekednetek, amikor valaki kedvességgel ajándékoz meg? Mi a véleményetek erről? (Mindegy, ki segít rajtunk, a helyzettől függően el kell döntenünk, hogy elfogadjuk-e a segítségét vagy sem. Egyes esetekben rendben van, ha elfogadjuk a segítséget, ám máskor nem szabad vakon elfogadnunk a segítségét. Ha pedig elfogadjuk a segítséget, akkor is kell legyenek alapelveink és meg kell húznunk a határokat, hogyan viszonozzuk a kedvességét, elkerülendő, hogy gonosz emberek becsapjanak vagy kihasználjanak.) Ez a helyzet megközelítésének elvszerű módja. Továbbá, ha nem látjátok világosan a helyzetet, vagy zsákutcába jutottatok, imádkoznotok kell Istenhez, és kérni Őt, hogy nyisson egy utat számotokra. Ez lehetővé teszi, hogy elkerüljétek a kísértést és megmeneküljetek a Sátán karmaiból. Isten időnként a Sátán szolgálatait használja, hogy segítsen az embereknek, de ilyen esetekben ügyelnünk kell, hogy Istennek mondjunk köszönetet, és ne a Sátánnak viszonozzuk a kedvességet – ez elvi kérdés. Amikor a kísértés abban a formában érkezik, hogy gonosz ember ajándékoz kedvességet, először is tisztában kell lenned azzal, hogy pontosan ki is segít ki és nyújt támogatást, pontosan milyen a helyzeted, illetve, hogy vannak-e más utak, amelyeket választhatsz. Az ilyen eseteket rugalmasan kell kezelned. Ha Isten meg akar menteni, mindegy kinek a szolgálatait használja ennek eléréséhez, először is Istennek kell köszönetet mondanod és Tőle kell elfogadnod. Ne irányítsd a háládat kizárólag az emberek felé, arról nem is beszélve, hogy hálából felajánlod valakinek az életedet. Ez súlyos hiba. A lényeg az, hogy a szíved Istennek hálás, és Tőle fogadod el. Ha a kedvességgel megajándékozó, neked segítő vagy téged megmentő személy jó ember, akkor viszonoznod kell a kedvességét, de csak annyit kell tenned, amennyit a lehetőségeid engednek. Ha a neked segítő személy szándékai rosszak, és azt keresi, hogy mesterkedjen ellened és a saját céljainak elérésére használjon fel, akkor nem kell mindenáron viszonozni neki. Röviden, Isten górcső alá veszi az ember szívét, és amíg nem rossz a lelkiismereted és helyesek az indítékaid, addig ez nem probléma. Vagyis mielőtt megérted az igazságot, a cselekedeteidnek legalábbis összhangban kell lenniük az emberi lelkiismerettel és értelemmel. Képesnek kell lenned észszerűen megközelíteni ezt a helyzetet, hogy soha ne bánd meg a tetteidet, a jövőben sem. Mind felnőttek vagytok, és mindannyian sok mindenen mentetek keresztül a nagy vörös sárkány országában. Hiányzott-e az életetekből az elnyomás, az üldöztetés, a bántalmazás vagy a megaláztatás? Mind világosan látjátok, milyen mélyen romlottá vált az emberiség, így hát nem számít, milyen kísértéssel találkoztok, bölcsességgel kell közelítenetek hozzá, és nem szabad bedőlnötök a Sátán álnok cselszövéseinek. Bármilyen helyzettel néztek is szembe, az igazságot kell keresnetek, és csak azután döntést hoznotok, miután imádság és közösségvállalás révén megértettétek az alapelveket. Ebben az elmúlt pár évben az egyház a tisztítás munkáját végezte, és sok gonosz embert, álhívőt és antikrisztust lepleztek le, űztek el és zártak ki. A legtöbb ember sosem jósolta volna azt, hogy ez megtörténik. Tekintve, hogy még a gyülekezetben is oly sok a zavarodott, gonosz ember és az álhívő, feltételezem, hogy tisztában vagytok azzal, hogy a nem hívőknek mennyire romlottnak és gonosznak kell lenniük. Az igazság és bölcsesség nélkül az emberek semmit sem képesek tisztán látni, és a gonosz emberek, valamint a Sátán becsapja és rászedi őket, játszadozik velük. Ily módon a Sátán talpnyalói lesznek. Azok, akik nem értik az igazságot, és akiknek nincsenek alapelveik, csupán ostobaságokat tesznek.

Amikor egyesek nehéz helyzetben vagy veszélyben vannak, és történetesen segítséget kapnak egy gonosz embertől, aminek köszönhetően megszabadulhatnak szorultságukból, azt fogják hinni, hogy a gonosz ember jó ember, és tenni akarnak valamit érte, hogy kifejezzék hálájukat. A gonosz ember azonban az ilyen esetekben megpróbálja majd belevonni őket az aljas tetteibe, és arra használni őket, hogy rosszat csináljanak. Ha képtelenek visszautasítani, akkor ez veszélyessé válhat. Az ilyen emberek némelyike vívódni fog ezekben a helyzetekben, mert azt gondolja, hogy ha nem segít gonosz barátjának egy pár gaztettben, az úgy fog tűnni, mintha nem viszonozná ezt a barátságot, ugyanakkor sérti is a lelkiismeretét és a józan eszét, hogy valami rosszat tegyen. Így aztán ebbe a dilemmába bonyolódik. Ez az eredménye annak, ha a hagyományos kultúrának a kedvesség viszonzását illető említett eszméje befolyásol – az embereket megbéklyózza, megkötözi és irányítja ez az eszme. A hagyományos kultúrából eredő ezen mondások sok esetben átveszik az ember lelkiismeretének és józan ítélőképességének helyét; és persze az ember normális gondolkodásmódjára és helyes döntéshozatalára is hatással vannak. A hagyományos kultúra eszméi helytelenek és közvetlen hatást gyakorolnak az ember dolgokról alkotott szemléletére, ezzel rossz döntésekre késztetve őt. Az ősidőktől egészen napjainkig számtalan embert befolyásolt a kedvesség viszonzására vonatkozó erkölcsi magatartást illető fenti eszme, nézet és mérce. Még amikor az őket kedvességgel megajándékozó személy gonosz vagy rossz is, és aljas cselekedetekre és gaztettekre kényszeríti őket, akkor is szembemennek saját lelkiismeretükkel és józan eszükkel, és vakon megfelelnek, hogy viszonozzák a kedvességét, számos végzetes következmény mellett. Azt mondhatjuk, hogy sokak, akiket az erkölcsi magatartás e mércéje befolyásolt, megbéklyózott, korlátozott és megkötözött, vakon és tévesen fenntartják ezt a kedvesség viszonzását illető nézetet, sőt valószínűleg segítői és cinkosai a gonosz embereknek. Most, hogy hallottátok a közlésemet, világos képetek van erről a helyzetről, és el tudjátok dönteni, hogy ez ostoba lojalitás, és hogy ez a viselkedés mindenféle korlát szabása nélküli magatartásnak, illetve a kedvesség mindenféle megkülönböztetés nélküli felelőtlen viszonzásának számít, ami nélkülözi az értelmet és az értéket. Mivel az emberek félnek a közvélemény bírálatától és attól, hogy mások elítélik őket, kénytelen-kelletlen annak szentelik az életüket, hogy viszonozzák mások kedvességét, még akkor is, ha eközben feláldozzák az életüket, ami a dolgok intézésének téves és ostoba módja. A hagyományos kultúrából eredő említett mondás nem csupán megbéklyózta az emberek gondolkodását, hanem egy szükségtelen súlyt és kellemetlenséget is helyezett az életükre, a családjukra pedig további szenvedést és terheket rakott. Sokan nagy árat fizettek, hogy viszonozzák a kapott kedvességet – a kedvesség viszonzását társadalmi felelősségnek vagy saját kötelességüknek tekintik, és akár egész életüket is eltölthetik mások kedvességének viszonzásával. Úgy hiszik, hogy ez egy tökéletesen természetes és indokolt dolog, egy elháríthatatlan kötelesség. Hát nem ostoba és képtelen ez a nézőpont és cselekvési forma? Teljességgel feltárja, mennyire tudatlanok és felvilágosulatlanok az emberek. Mindenesetre ez az erkölcsi magatartást illető mondás, miszerint „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, ugyan lehet, hogy összhangban áll az emberek elképzeléseivel, de az igazságalapelvekkel nem egyezik. Nem összeegyeztethető Isten szavaival, és a dolgok intézésének helytelen szemlélete és módja.

Tekintve, hogy a kedvesség viszonzásának nincs köze az igazsághoz és Isten emberrel szemben támasztott követelményeihez, valamint kritikánk tárgya lett, pontosan hogyan is tekint Isten erre a mondásra? A normális embereknek milyen nézetekkel és cselekedetekkel kellene reagálniuk erre a mondásra? Tisztában vagytok ezzel? Ha valaki korábban kedvességgel ajándékozott meg, ami nagy előnyödre vált, vagy nagy szívességet tett neked, viszonoznod kellene neki? Hogyan kellene megközelítened az ilyen helyzetet? Nem az emberek szemléletét illető dolog ez? Ez az emberek szemléletét, valamint a gyakorlásuk útját illető dolog. Mondjátok el, mit gondoltok erről a dologról – ha valaki kedves hozzád, viszonoznod kell neki? Az problémás lesz, ha még mindig nem tudjátok felfogni ezt a kérdést. Korábban nem értettétek az igazságot, és úgy gyakoroltátok a kedvesség viszonzását, mintha az az igazság lenne. Most, miután hallottátok az elemzésemet és a kritikámat, láttátok, miben rejlik a probléma, de még mindig nem tudjátok, hogyan gyakoroljatok vagy foglalkozzatok ezzel a kérdéssel – még mindig nem tudjátok felfogni ezt a kérdést? Mielőtt megértettétek az igazságot, a lelkiismeretetek szerint éltetek, és mindegy volt, ki ajándékozott meg kedvességgel vagy ki segített neked, még ha gonosz emberek vagy gengszterek voltak is, biztosan viszonoztad neki, és kényszert éreztél, hogy akár egy golyót is bevállalj a barátaidért, sőt akár az életedet is vásárra vidd értük. A férfiaknak viszonzásul a jótevőjük rabszolgájává kell válniuk, míg a nők tegyenek házassági fogadalmat és szüljenek gyermeket neki – a hagyományos kultúra ezt az eszmét sulykolja az emberekbe, azt parancsolva nekik, hogy hálásan viszonozzák a kapott kedvességet. Ennek eredményeképp az emberek azt gondolják, hogy csak azok lelkiismeretesek, akik viszonozzák a kedvességet, és ha nem viszonozzák a kedvességet, akkor biztosan hiányzik belőlük a lelkiismeret és embertelenek. Ez az eszme mélyen gyökerezik az emberek szívében. Mondjátok meg, az állatok tudják viszonozni a kedvességet? (Igen.) Ha ez a helyzet, valóban haladónak tekinthetők az emberek csak azért, mert viszonozni tudják a kedvességet? Vajon az emberi mivolt jelének tartható az ember azon gyakorlata, hogy viszonozza a kedvességet? (Nem.) Akkor milyen véleménnyel kellene lenniük az embereknek erről a kérdésről? Hogyan kellene érteni az ilyesféle a dolgot? A megértést követően hogyan kellene hozzáállni? Ezek azok a kérdések, amelyek megoldására jelenleg mindannyiótoknak törekednie kellene. Kérlek, osszátok meg a nézeteiteket erről a dologról. (Ha valaki tényleg segítene megoldanom egy kérdést vagy egy problémát, először őszinte köszönetet mondanék, ám nem korlátozna vagy irányítana ez a helyzet. Ha nehézséggel találkozna, megtenném érte a tőlem telhetőt. Segítenék neki, ahol tudok, de nem kényszeríteném magam, hogy túllépjek a lehetőségeimen.) Ez a helyes szemlélet, és ez a cselekvésmód elfogadható. Valaki más is meg akarja osztani az ezzel kapcsolatos véleményét? (A múltban úgy tartottam, hogy ha valaki segítene nekem, viszonzásul nekem is segítenem kell neki, ha bajba kerül. Isten közlése és a „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon”, illetve „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell” nézet elemzése révén rájöttem, hogy alapelveket kell követni mások segítésekor. Ha valaki kedves volt hozzám vagy segített nekem, a lelkiismeretem azt diktálja, hogy én is segítsek neki, az általam ajánlott segítségnek azonban a körülményeimen és azon kell alapulnia, ami tőlem telik. Emellett csakis a nehézségei megoldásában és az életszükségletekről való gondoskodásban kell segítenem; gonoszság vagy rossz cselekedetek elkövetésében nem kell segítenem neki. Ha azt látom, hogy egy testvér nehézséget tapasztal, nem azért fogok segíteni neki, mert egyszer segített nekem, hanem azért, mert ez a kötelességem, a felelősségem.) Még valami? (Eszembe jutnak Isten szavai, aki azt mondta, hogy „ha valaki jót tesz velünk, azt Istentől kell elfogadnunk”. Vagyis amikor valaki kedvesen viselkedik velünk, azt Istentől kell elfogadnunk, és képesnek kell lennünk a helyén kezelni. Ily módon helyesen értelmezhetjük ezt a kedvesség viszonzásáról szóló nézetet. Isten azt is mondja, hogy azt kell szeretnünk, amit Isten szeret, és azt gyűlölnünk, amit Isten gyűlöl. Amikor segítünk másoknak, fel kell ismernünk, hogy az illető olyasvalaki-e, akit Isten szeret, vagy akit gyűlöl. Ezen alapelv szerint kell cselekednünk.) Ez az igazsághoz kapcsolódik – helyes alapelv és van alapja. Most ne arról beszéljünk, ami az igazsághoz kapcsolódik, hanem inkább azzal foglalkozzunk, hogy az embereknek hogyan kellene ehhez a dologhoz közelíteniük az emberi mivolt szemszögéből. Azok a helyzetek, amelyekkel találkozhattok, a valóságban nem mindig oly egyszerűek – nem mindig a gyülekezeten belül és a testvérek között történnek. Gyakorta a gyülekezet körén kívül fordulnak elő. Például egy nem hívő rokon, barát, ismerős vagy kolléga kedves lehet hozzád vagy segíthet neked. Ha helyesen tudsz hozzáállni ehhez az ügyhöz és helyesen tudod kezelni a neked segítő személyt, azaz úgy, hogy az összhangban áll az igazságalapelvekkel és mások számára helyénvalónak tűnik, akkor a hozzáállásod ehhez az ügyhöz és a róla való elképzeléseid viszonylag pontosak lesznek. Fel kell ismerni a hagyományos kulturális elgondolást, miszerint „a kapott kedvességet hálásan kell viszonozni”. A legfontosabb elem a „kedvesség” szó. Hogyan tekints erre a kedvességre? A kedvesség mely aspektusára és természetére utal ez? Mi a jelentősége annak, hogy „a kapott kedvességet hálásan kell viszonozni”? Az embereknek meg kell találniuk a válaszokat ezekre a kérdésekre, és semmilyen körülmények között nem szabad, hogy korlátozza őket a kedvesség viszonzásának ezen eszméje. Ez elengedhetetlenül fontos mindazok számára, akik az igazságra törekszenek. Az emberi elképzelések szerint mi a „kedvesség”? Egy kisebb szinten a kedvesség az, amikor valaki kisegít a bajban. Például valaki ad neked egy tál rizst, amikor éhezel, vagy egy üveg vizet, amikor majd szomjan halsz, illetve felsegít, amikor elesel és nem tudsz felkelni. Ezek mind kedvességek. Nagy kedvesség az, ha valaki megment, amikor kilátástalan helyzetben vagy – ez egy életmentő kedvesség. Amikor halálos veszélyben vagy, és valaki segít elkerülnöd a halált, az illető lényegében megmenti az életedet. Ez néhány dolog azok közül, amit az emberek „kedvességként” fognak fel. Az efféle kedvesség messze meghalad mindenféle csekély, anyagi segítséget; nagy kedvesség, amely pénzben vagy anyagi dolgokban nem mérhető. Azok, akik kapják, olyan hálát éreznek, amelyet lehetetlen egyszerűen pár köszönő szóval kifejezni. De vajon helyes az, ha az emberek így mérik a kedvességet? (Nem.) Miért mondjátok, hogy nem helyes? (Mert ez a mérés a hagyományos kultúra normáin alapszik.) Ez a válasz elméletre és doktrínára alapoz, és miközben helyesnek tűnhet, nem jut el a dolog lényegéig. Hogyan magyarázható ez tehát gyakorlati értelemben? Gondoljátok át alaposan. Nemrégiben hallottam egy videóról az interneten, amelyben egy ember elejti a pénztárcáját, és nem veszi észre. Egy kis kutya felveszi a tárcát, és a nyomába ered, majd, amikor az ember ezt látja, megveri a kutyát, amiért ellopta a tárcáját. Abszurd, nem igaz? Az embernek gyengébb az erkölcse a kutyáénál! A kutya tettei teljességgel összhangban álltak az erkölcsiség emberi normáival. Egy ember így kiáltott volna: „Elejtetted a pénztárcádat!” De mivel a kutya nem tudott beszélni, csupán némán felvette a tárcát és az ember után eredt. Ha tehát egy kutya képes a hagyományos kultúra által ösztönzött jó viselkedésformák némelyikét megvalósítani, az vajon mit árul el az emberekről? Az emberek lelkiismerettel és értelemmel születnek, tehát mind nagyobb képességgel rendelkeznek ezekre a dolgokra. Amíg valakinek megvan a lelkiismerete, addig eleget tud tenni az efféle felelősségeknek és kötelezettségeknek. Nem kell kemény munkát belefektetni vagy árat fizetni, kevés erőfeszítést igényel, és egyszerűen arról van szó, hogy valami hasznosat, olyasmit tegyünk, ami mások javára válik. De ennek a tettnek a természete valóban „kedvességnek” minősül? Felér ez a kedvesség szintjére? (Nem.) Mivel nem ér fel, kell az embereknek a viszonzásáról beszélniük? Felesleges lenne.

Most fordítsuk a figyelmünket az ember úgynevezett kedvességének témájára. Például vegyük egy kedves ember esetét, aki megment egy éhségtől összeeső koldust odakinn a hóban. Az otthonába viszi a koldust, megeteti és felöltözteti, majd megengedi neki, hogy a családja körében éljen és dolgozzon nekik. Függetlenül attól, hogy a koldus saját szabad akaratából önként jelentkezett dolgozni, vagy azért tette, hogy viszonozza a kedvességet, vajon a megmentése kedves cselekedet volt? (Nem.) Még a kis állatok is képesek segíteni egymásnak és megmenteni egymást. Az emberektől csupán egy apró erőfeszítést kíván, hogy ilyesmiket tegyenek, és bárki, aki emberséges, képes megtenni ilyesmit, és felérni hozzá. Azt mondhatnánk, hogy az efféle cselekedetek társadalmi felelősséget és kötelességet jelentenek, amelyet bárkinek, aki emberséges, teljesítenie kell. Nem enyhe túlzás, hogy az ember kedvességként jellemzi ezeket? Találó jellemzés ez? Például éhínség idején, amikor sokan éhezhetnek: ha egy gazdag ember rizzsel teli zsákokat osztogat a szegény háztartásoknak, hogy segítsen átvészelniük ezt a nehéz időszakot, az vajon nem csupán egyféle alapvető erkölcsös segítség és támogatás példája, aminek meg kell lennie az emberek között? Csak egy kevés rizst adott nekik – ez nem olyan, mintha az összes ételét elosztogatta volna, maga pedig éhezne. Valóban kedvességnek számít ez? (Nem.) Azok a társadalmi felelősségek és kötelezettségek, amelyek teljesítésére az ember képes, azok a cselekedetek, amelyekre az embernek ösztönösen képesnek kell lennie, és amelyeket meg kell tennie, valamint a mások számára segítő és jótékony egyszerű szolgálatok – ezek a dolgok semmiképp sem tekinthetők kedvességnek, ugyanis mind olyan eset, amikor az ember egyszerűen segítő kezet nyújt. Teljesen normális jelenség, ha egy megfelelő időben és helyen segítünk valakinek, akinek épp szüksége van rá. Ez egyben az emberi faj minden tagjának felelőssége. Egyszerűen egyfajta felelősség és kötelezettség. Isten megadta ezeket az ösztönöket az embereknek, amikor megteremtette őket. Milyen ösztönökre utalok itt? Az ember lelkiismeretére és értelmére utalok. Amikor látsz valakit elesni, az az ösztönös reakciód, hogy fel kell segítened. Ha látnád, hogy elesik, de úgy tennél, mintha nem látnád, és nem segítenéd fel, az terhelné a lelkiismeretedet, és rosszul éreznéd magad, amiért így cselekedtél. Akiben valóban van emberség, azonnal arra gondol, hogy felsegítse, ha látott elesni valakit. Nem fogja érdekelni, hogy az illető hálás-e neki, mert abban hisz, hogy ezt kell tennie, és nem érzi szükségét, hogy tovább fontolgassa a dolgot. Miért van ez? Ezek az ember Istentől kapott ösztönei, és minden lelkiismeretes és értelmes ember arra gondolna, hogy ezt tegye és így cselekedjen. Isten lelkiismeretet és humánus szívet adott az embernek – és mivel az embernek humánus a szíve, humánus gondolatai is vannak, valamint megvannak azok a nézőpontjai és megközelítései, amelyekkel egyes ügyeket illetően rendelkeznie kell, tehát képes természetesen és könnyedén megtenni ezeket a dolgokat. Semmiféle külső erőkről származó segítségre vagy ideológiai vezérfonalra nincs szüksége, sőt nevelésre vagy pozitív vezetésre sincs szüksége – ezek egyike sem kell neki. Épp olyan ez, ahogyan az emberek keresni fogják az ételt, amikor éhesek, vagy a vizet, amikor szomjasak – ez ösztön, amit nem kell a szülőknek vagy a tanároknak tanítaniuk –, természetesen jön, mert az ember sajátja a normális emberi mivolt szerinti gondolkodás. Az emberek hasonlóképp képesek végezni a kötelességeiket és a feladataikat Isten házában, és ez az, amit minden lelkiismeretes és értelmes embernek tennie kell. Így aztán szinte semmilyen erőfeszítést nem igényel az embertől, hogy segítsen az embereknek és kedves legyen hozzájuk; ez az emberi ösztön körén belül esik, és olyasmi, amit az emberek teljességgel képesek megvalósítani. Nem kell oly nagyra tartani, mint a kedvességet. Ugyanakkor sokan egyenlőségjelet tesznek mások segítése és a kedvesség közé, és állandóan emlegetik, folyton viszonozzák, arra gondolva, hogy ha nem teszik, nincs lelkiismeretük. Lenézik és megvetik magukat, sőt, még azon is aggódnak, hogy a közvélemény megrója őket. Kell ezek miatt a dolgok miatt aggódni? (Nem.) Sokan vannak, akik nem tudnak túllátni ezen, és folyamatosan korlátozza őket ez a probléma. Ezt jelenti az, ha valaki nem érti az igazságalapelveket. Ha például a sivatagba mennél egy barátoddal, és neki elfogyna a vize, biztosan adnál neki valamennyit a te vizedből, nem hagynád szomjan halni. Még ha tudnád is, hogy az egy üveg vized feleannyi ideig fog kitartani, ha ketten isztok belőle, akkor is megosztanád a vizet a barátoddal. Nos, miért tennéd? Mert nem bírnád elviselni, hogy te iszod a vizedet, miközben a barátod a szomjúságtól szenvedve néz téged tétlenül – egyszerűen nem bírnád elviselni a látványt. Mi késztetne arra, hogy ne bírd elviselni a szomjúságtól szenvedő barátod látványát? A lelkiismereted hívja elő ezt az érzést. Még ha nem is akarnál eleget tenni efféle felelősségnek és kötelezettségnek, a lelkiismereted gondoskodna róla, hogy képtelen legyél máshogyan cselekedni, és felzaklatna. Hát nem az emberi ösztönök eredménye mindez? Nem az ember lelkiismerete és értelme dönt minderről? Ha a barátod azt mondaná, hogy hálával tartozik neked, amiért adtál neki a vizedből ebben a helyzetben, talán nem lenne az is helytelen, hogy ezt mondja? Ennek semmi köze a kedvességhez. Fordított helyzetben, és feltéve, hogy ennek a barátodnak is van emberi mivolta, lelkiismerete és józan esze, ő is megosztaná veled a vizét. Ez csupán egy alapvető társadalmi felelősség, illetve viszony az emberek között. Ezek a legalapvetőbb társadalmi viszonyok, illetve felelősségek és kötelezettségek mind az ember lelkiismeretének, emberi mivoltának és az Isten által a teremtésekor neki adományozott ösztönöknek köszönhetően alakulnak ki. Normális körülmények között ezeket a dolgokat nem kell a szülőknek megtanítaniuk, vagy a társadalomnak bevésnie, és ennél is kevésbé igénylik, hogy mások ismételten figyelmeztessenek arra, hogy megtedd őket. A nevelés csak azok számára lenne szükséges, akikből hiányzik a lelkiismeret és az értelem, akikben nincsenek meg a normális kognitív képességek – például szellemi fogyatékos vagy együgyű emberek –, valamint a gyenge képességű, tudatlan és makacs emberek számára. A normális emberi mivolttal rendelkezőknek nem kell tanítani ezeket a dolgokat – a lelkiismeretes és értelmes emberek mindegyikének sajátja. Ezért tehát nem helyénvaló, hogy bizonyos viselkedést vagy cselekedetet erősen túlértékeljünk, mintha a kedvesség egy formája lenne, amikor csupán ösztönös volt, és megfelelt a lelkiismeretnek és az értelemnek. Miért nem helyénvaló? Az efféle viselkedésformák magasztalásával mindenkire nehéz súlyt és terhet helyezel, és ez természetesen lekötözi az embereket. Ha például a múltban valaki pénzt adott neked, átsegített egy nehéz helyzeten, segített munkát találni vagy megmentett, erre gondolsz majd: „Nem lehetek hálátlan, lelkiismeretesnek kell lennem, és viszonoznom kell a kedvességét. Vajon akkor is ember vagyok, ha nem viszonzom a kedvességét?” Függetlenül attól, hogy viszonzod-e neki vagy sem, igenis ember vagy, és továbbra is a normális emberi mivolt keretei között élsz. Egy efféle viszonzás semmin sem változtat. Az emberi mivoltod nem tapasztal változást, és a romlott beállítottságodat sem győzöd le, csak azért, mert jól megfizettél neki. Hasonlóképp nem is romlik a romlott beállítottságod, csak azért, mert gyengén törlesztettél neki. A ténynek, hogy viszonzást nyújtasz-e és kedvességet tanúsítasz-e vagy sem, egyáltalán semmi köze a romlott beállítottságodhoz. Természetesen, függetlenül attól, hogy van-e köze vagy nincs, Számomra ez a fajta „kedvesség” egyszerűen nem létezik, és remélem, ti is így vagytok ezzel. Hogyan kellene hát tekintened erre a dologra? Egyszerűen tekintsd kötelezettségnek és felelősségnek, és olyasminek, amit egy emberi ösztönökkel rendelkező személynek meg kell tennie. Úgy kell kezelned, mint emberi lényi felelősségedet és kötelezettségedet, és a legjobb képességed szerint kell teljesítened. Ez minden. Egyesek talán azt mondják: „Tudom, hogy ez a felelősségem, de nem akarok eleget tenni neki.” Ez is rendben van. A helyzetedtől és a körülményeidtől függően magad választhatsz. Az aktuális hangulatod alapján rugalmasabban is dönthetsz. Ha aggódsz, hogy a felelősséged teljesítését követően a megajándékozott állandóan próbál majd megfizetni neked, kérdezősködik utánad, és oly gyakran mond köszönetet, hogy az kényelmetlenné és zavaróvá válik, következésképpen nem akarsz eleget tenni ennek a felelősségnek, az is rendben van – rajtad áll. Egyesek megkérdezik: „Akik nem akarnak eleget tenni az efféle társadalmi felelősségnek, azoknak rossz az emberi mivolta?” Ez a helyes módja egy ember emberi mivolta megítélésének? (Nem.) Miért nem helyes? Ebben a gonosz társadalomban az embert a viselkedésében kell mérni, és mindenben, amit tesz, ismernie kell az illendőséget. Az természetesen még inkább szükséges, hogy az adott pillanatban felismerje a környezetet és a kontextust. Amint a nem hívők mondják, ebben a kaotikus világban az embereknek okosnak, intelligensnek és bölcsnek kell lenniük mindenben, amit tesznek – nem lehetnek tudatlanok és persze nem szabad ostobaságokat cselekedniük. Például egyes országokban a nyilvános helyeken az emberek bizonyos csalásokat szerveznek, amelyek során hamis balesetet színlelnek, hogy aztán csalárd módon kártérítést követeljenek. Ha nem látsz át ezeknek a gonosz embereknek a csalásán, és vakon a lelkiismereted szerint cselekszel, számíthatsz rá, hogy átvernek és bajba keveredsz. Ha például látsz egy idős asszonyt, aki elesett az utcán, erre gondolhatsz: „Teljesítenem kell a társadalmi felelősségemet, nem kell, hogy viszonozza nekem. Mivel emberséges vagyok, és van lelkiismeretem, segítő kezet kell nyújtanom neki, úgyhogy felsegítem.” Amikor azonban odalépsz, hogy felemeld, zsarolni kezd, és a végén neked kell kórházba vinned, és kifizetned a kórházi számláit, az érzelmi kártérítést és a nyugdíjkiadásokat. Ha nem fizetsz, beidéznek a rendőrségre. Úgy tűnik, hogy bajba keveredtél, nem igaz? Hogyan állt elő ez a helyzet? (Úgy, hogy a jó szándék vezérelt, és nem voltál bölcs.) Vak voltál, nem láttál tisztán, nem ismerted fel az aktuális trendeket, és nem láttad meg a helyzet hátterét. Egy ilyen gonosz társadalomban az embernek azért is meg kell fizetnie, ha óvatlanul felsegít egy idős embert, aki elesett. Ha valóban elesett volna, és szüksége lett volna a segítségedre, nem ítélhetnének el a társadalmi felelősséged teljesítéséért, dicsérni kellene téged, mivel a viselkedésed összhangban állt az emberi mivolttal és az emberi lelkiismerettel. Ennek az idős asszonynak azonban hátsó szándéka volt – valójában nem volt szüksége a segítségedre, csupán becsapott, te pedig nem láttál át a ravasz mesterkedésén. Azzal, hogy teljesítetted embertársi felelősségedet vele szemben, bedőltél a tervének, és most már nem ereszt, még több pénzt zsarol ki tőled. A társadalmi felelősség teljesítésének a rászoruló emberek segítéséről, valamint az ember saját kötelezettségeinek teljesítéséről kellene szólnia. Nem lenne szabad azzal végződnie, hogy rászednek vagy csapdába kerülsz. Sokan áldozatul estek ezeknek a csalásoknak, és most már világosan látják, mennyire gonoszok most az emberek, és milyen ügyesen szednek rá másokat. Bárkit becsapnak, függetlenül attól, hogy idegenek, barátok vagy rokonok. Micsoda szörnyű állapot! Ki idézte elő ezt a romlottságot? A nagy vörös sárkány volt az. A nagy vörös sárkány mélyen és brutálisan megrontotta az emberiséget! A nagy vörös sárkány mindenféle erkölcstelen dolgot megtesz, hogy a saját érdekeit előmozdítsa, az embereket pedig félrevezette a rossz példája. Ennek eredményeképp most hemzsegnek a csalók és a tolvajok. Ezek alapján láthatjuk, hogy sokan nem jobbak a kutyánál. Talán néhányan nem hajlandók majd efféle beszédet hallani, kényelmetlenül érzik magukat miatta, és azt gondolják: „Tényleg nem vagyunk jobbak a kutyánál? Tiszteletlenséget tanúsítasz irántunk és lenézel minket azzal, hogy mindig kutyához hasonlítasz minket. Nem tekintesz embernek minket!” Szeretnék emberként tekinteni rátok, de miféle viselkedést tanúsítottak az emberek? A helyzet az, hogy egyes emberek tényleg nem jobbak a kutyánál. Egyelőre ennyi a mondandóm erről a dologról.

Az imént arról beszéltem, hogy az, ha az emberek egy kicsit kisegítik egymást, nem tekinthető kedvességnek, hanem csak társadalmi felelősség. Természetesen az emberek eldönthetik, hogy mely társadalmi felelősségeket képesek a tőlük telhető legjobban teljesíteni. Teljesíthetik azon felelősségeket, amelyek teljesítésére alkalmasak, és dönthetnek úgy, hogy nem teljesítik azokat, amelyeket úgy találnak, hogy nem nekik valók. Ez az ember szabadsága és választása. A körülményeid, képességeid és természetesen az adott pillanatban fennálló kontextus és körülmények alapján eldöntheted, mely társadalmi felelősségeket és kötelezettségeket kellene teljesítened. Ehhez jogod van. Mely kontextusban keletkezett ez a jog? A világ egy túlságosan sötét hely, az emberiség túl gonosz, és a társadalomból hiányzik az igazságosság. Ilyen körülmények között először magadat kell védened, tartózkodnod kell az ostoba és tudatlan cselekvéstől, és bölcsességet kell gyakorolnod. Önmagad védelme alatt természetesen nem azt értem, hogy a pénztárcádat és a vagyonodat óvod attól, hogy ellopják, hanem azt, hogy a sérüléstől véded magad – ez kulcsfontosságú. A legjobb tudásod szerint teljesítened kell a felelősségeidet és a kötelezettségeidet, miközben gondoskodsz a saját biztonságodról. Ne fordíts figyelmet arra, hogy elnyerd mások tiszteletét, és ne ingasson meg, illetve ne korlátozzon a közvélemény. Nem kell mást tenned, mint teljesíteni a felelősségedet és a kötelezettségeidet. A saját helyzeted alapján kell döntened arról, hogyan teljesíted a kötelességedet; ne vállalj többet, mint amivel a körülményeid és a képességeid tekintetében boldogulni tudsz. Ne próbáld lenyűgözni az embereket színlelt képességekkel, amelyekkel nem rendelkezel, és nem szabad félned mások tiszteletlenségétől, megítélésétől vagy elítélésétől. Helytelen azért tenni dolgokat, hogy kielégítsd a saját hiúságodat. Csak annyit tegyél, amennyire képes vagy, annyit vállalj, amennyit a felelősségérzeted diktál, és annyi kötelezettséget teljesíts, amennyire képes vagy. Jogod van ehhez. Nem kell olyasmikbe kényszerítened magad, amiket Isten nem követelt meg tőled. Nincs értelme a lelkiismeretedet követve olyan dolgokat tenni, amelyeknek semmi közük az igazsághoz. Nem számít, mennyit teszel, Isten nem fog megdicsérni érte, és az nem fogja azt jelenteni, hogy igaz tanúságot tettél, arról nem is beszélve, hogy felszerelkeztél jótettekkel. Azokat a dolgokat illetően, amelyekre Isten követelményei nem vonatkoznak, hanem az emberek igénylik, hogy megtedd, meg kell legyen a saját választásod és alapelveid. Az emberek ne korlátozzanak. Elegendő, ha semmi olyasmit nem teszel, ami sérti a lelkiismeretedet, az értelmedet és az igazságot. Ha valakinek segítesz megoldani egy pillanatnyi gondját, akkor függni fog tőled, és azt hiszi majd, hogy meg kellene és meg is kell oldanod a problémáit. Teljesen függővé válik tőled, és ha csak egyszer is előfordul, hogy nem oldod meg a gondját, ellened fordul. Ez bajba sodor, és nem efféle kimenetelt akarsz látni. Ha ilyen kimenetelt jósolsz, akkor dönthetsz amellett, hogy nem segítesz neki. Más szóval, ebben az esetben nem lenne helytelen, ha tartózkodnál ennek a felelősségnek vagy kötelezettségnek a teljesítésétől. Ilyen szemléletet és hozzáállást kellene gyakorolnod a társadalommal, az emberiséggel, és egészen konkrétan ama közösséggel szemben, amelyben élsz. Vagyis csak annyi szeretetet nyújts valakinek, amennyit nélkülözni tudsz, és csak annyit tegyél meg, amennyire képes vagy. Ne menj szembe a meggyőződéseiddel abbéli erőfeszítésedben, hogy hivalkodj, ne próbálj olyasmit tenni, amire képtelen vagy. Arra sincs szükség, hogy olyan ár megfizetésére kényszerítsd magad, amelyet egy átlagember képtelen megfizetni. Röviden: ne kérj túl sokat magadtól. Csak azt tedd, amire képes vagy. Hogy hangzik ez az alapelv? (Jól hangzik.) Például a barátod kölcsönkéri az autódat, és átgondolod: „A múltban adott nekem kölcsön dolgokat, tehát jog szerint engednem kellene, hogy kölcsönvegye az autómat. Azonban nem vigyáz a dolgokra és nem is bánik takarékosan velük. Az is lehet, hogy a végén tönkreteszi az autómat. Jobban tenném, ha nem adnám kölcsön neki.” Így hát úgy döntesz, hogy nem veheti kölcsön az autódat. Helyesen teszed? Nem nagy ügy, hogy kölcsönadod-e vagy sem az autót – amennyiben pontosan és éleslátón érted a dolgot, csak tedd azt, amit a legmegfelelőbbnek tartasz, és igazad lesz. Ám mi van akkor, ha magadban erre gondolsz: „Rendben, kölcsönadom neki. Soha nem utasított vissza, amikor korábban kölcsönkértem tőle dolgokat. Nem annyira takarékos és gondos, amikor használ valamit, de rendben van. Ha megsérül az autóm, egy kevés pénzből megjavíttatom majd.” Ezután beleegyezel, hogy kölcsönadod neki az autódat, és nem utasítod el. Ez a helyes lépés? Ezzel sincs semmi baj. Ha például valaki, aki korábban segített neked, hozzád fordul, amikor a családja nehézségekkel kerül szembe, segítened kellene vagy sem? Ez a saját helyzetedtől függ, és nem elvi kérdés, hogy a segítség mellett döntesz-e vagy sem. Mindössze annyit kell tenned, hogy őszinte és ösztönös legyél, és a legjobb tudásod szerint tegyél eleget a felelősségednek. Ezzel az emberi mivoltod és a lelkiismereted körén belül cselekszel majd. Az, hogy teljességgel eleget teszel-e ennek a felelősségnek, illetve, hogy jól teszed-e, az nem fontos. Jogod van beleegyezni és elutasítani – nem mondhatják azt rólad, hogy nincs lelkiismereted, ha elutasítod, ahogyan azt sem, hogy a barátod kedvességet tanúsított, amiért kisegített. Ezek a tettek nem érnek fel arra a szintre. Értitek? (Igen.) Ez a beszélgetés a kedvességről, nevezetesen arról szólt, hogy miként szemléljétek a kedvességet, hogyan közelítsetek mások segítésének a kérdéséhez, illetve hogyan teljesítsétek a társadalmi felelősségeteket. Az embereknek az igazságalapelveket kell keresniük ezekben a dolgokban – nem oldhatod meg ezeket a kérdéseket pusztán azzal, hogy a lelkiismeretedre és az értelmedre hagyatkozol. Egyes különleges körülmények igen összetettek lehetnek, és ha nem az igazságalapelvek szerint kezeled őket, esélyes, hogy bajt és negatív következményeket idézel elő. Ezért tehát ezekben a dolgokban Isten választott népének meg kell értenie az Ő szándékait, és emberséggel, értelmesen, bölcsen és az igazságalapelvekkel kell cselekednie. Ez lenne a legmegfelelőbb megközelítés.

Ami azt a mondást illeti, miszerint „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, egy másik helyzet, amely előállhat, az az, hogy a kapott segítség nem valami kis dolog, mint egy üveg víz, egy maroknyi zöldség vagy egy zsák rizs, hanem olyan segítségnyújtási forma, amely hatással van a te és a családod megélhetésére, sőt, ami még a sorsodat és a jövőbeli kilátásaidat is befolyásolja. Például valaki korrepetálhat téged vagy adhat pénzügyi támogatást, aminek köszönhetően egy jó egyetemre járhatsz, jó munkát találhatsz, jól házasodhatsz vagy egy sor jó dolog történhet az életedben. Ez nemcsak egy apró szívesség vagy jelentéktelen segítség – sokan nagy kedvességnek is tekintik az efféle dolgot. Hogyan kellene megközelítenetek az efféle helyzetet? A segítségnyújtás ily formái az imént tárgyalt társadalmi felelősséghez és az ember által végzett kötelezettségekhez kapcsolódnak, ám mivel hatással vannak az ember túlélésére, sorsára és jövőbeli kilátásaira, sokkal értékesebbek pusztán egy üveg víznél vagy egy zsák rizsnél – sokkal nagyobb befolyást gyakorolnak az emberek életére, megélhetésére és e földön eltöltött idejére. Ily módon sokkal értékesebbek. Nos, a kedvesség szintjére kell-e emelni a segítségnyújtás e formáit? Hasonlóképp nem ajánlom, hogy ezeket a segítségnyújtási formákat kedvességnek tekintsük. Mivel ezeket a segítségnyújtási formákat nem kellene kedvességnek tekinteni, mi az alkalmas és megfelelő módja az efféle helyzet kezelésének? Vajon nem olyan probléma ez, amellyel az emberek szembesülnek? Például előfordulhat, hogy valaki letérített a bűnözői életről, helyretett, és munkát kaptál egy törvényes munkakörben, aminek köszönhetően jó életed lehet, megházasodhatsz, letelepedhetsz és a sorsod jobbra fordulhat. Vagy talán amikor nehéz helyzetben voltál és lecsúszva érezted magad, egy jó ember segítséget és útmutatást adott neked, ami pozitív módon változtatott a jövőbeli kilátásaidon, és lehetővé tette számodra a kiemelkedést, és hogy jó életet élj. Hogyan kellene megközelítened az ilyen helyzeteket? Emlékezned kellene az illető kedvességére és viszonoznod neki? Meg kellene találnod a módját, hogy ellensúlyozd és megháláld neki? Ebben az esetben hagynod kell, hogy alapelvek vezéreljék a döntéseidet, nemde? Meg kell állapítanod, milyen ember a te segítőd. Ha jó, pozitív személy, akkor azonkívül, hogy köszönetet mondasz neki, a továbbiakban normális kapcsolatot tarthatsz vele, barátok lehettek, majd, amikor segítségre van szüksége, a legjobb tudásod szerint tehetsz eleget a felelősségedet és a kötelezettségedet. Ennek a felelősség-, illetve kötelezettségteljesítésnek azonban nem szabad az adakozás feltétel nélküli formájává válnia, hanem inkább korlátozódjon arra, amit a körülményeid fényében tenni tudsz. Így kell megfelelő módon bánni az ilyen emberekkel ezekben a helyzetekben. Nincs szintbéli különbség kettőtök között – bár a másik segített neked és kedvességgel ajándékozott meg, attól még nem nevezhető a megmentődnek, ugyanis az emberiséget csak Isten mentheti meg. Csupán annyit tett, hogy Isten szuverenitása és intézkedései jegyében cselekedett azzal, hogy segítő kezet nyújtott – ez egész biztosan nem jelenti azt, hogy feletted áll, még kevésbé pedig azt, hogy a birtokában vagy és manipulálhat, valamint irányíthat. Nem áll jogában uralkodni a sorsod felett, és nem bírálhatja az életedet, illetve nem tehet rá megjegyzéseket; továbbra is egyenlőek vagytok. Mivel egyenlőek vagytok, baráti kapcsolatban lehettek egymással, és amikor az helyénvaló, segíthetsz neki a tőled telhető módon. Ez a társadalmi felelősséged és kötelezettséged teljesítése az emberi mivolt körén belül, és ezt jelenti megtenni azt, amit meg kell tenned az emberi mivolt alapján és szférájában – célzott módon teszel eleget a felelősségednek és a kötelezettségednek. Miért kell ezt tenned? Az illető segített neked a múltban, és lehetővé tette számodra, hogy előnyöket szerezz és jelentős nyereségre tégy szert, így hát az emberi mivoltodból eredő lelkiismeret azt diktálja, hogy barátként kezeld őt. Egyesek megkérdezik majd: „Kezelhetem közeli bizalmasként?” Ez attól függ, hogyan jöttök ki egymással, illetve hogy az emberi mivoltotok és preferenciáitok, valamint az, amit kerestek és ahogyan a világot látjátok, hasonló-e. A válasz tőled függ. Nos, ebben a különleges kapcsolatban vajon ez életeddel kellene megfizetned a jótevődnek? Mivel oly sokat segített neked, és oly óriási hatással volt rád, vajon az életeddel kellene megfizetned neki? Ez nem szükséges. A saját életed örökös tulajdonosa te vagy – Isten adta neked az életedet, és az a tiéd, senki más nem irányíthatja. Nem kell meggondolatlanul megengedned valaki másnak, hogy e kontextus és helyzet miatt irányítsa az életedet. Ez rendkívül ostoba módja a dolgok intézésének, és természetesen irracionális is. Mindegy, mennyire közel álltok egymáshoz barátként, illetve milyen szoros a kötelék közöttetek, te csak a saját egyéni felelősségedet láthatod el, normális kapcsolatot tartva, valamint az emberi mivolt és a józan ész körén belül segítséget nyújtva egymásnak. Az ilyen szintű kapcsolat racionálisabb és egyenlőbb. Végül is alapvetően azért lettetek barátok, mert az illető egyszer segített neked, te pedig emiatt úgy érezted, hogy érdemes barátnak tartani őt, illetve, hogy megfelelt annak a mércének, amelyet a barátaidtól megkövetelsz. Csak emiatt voltál hajlandó barátkozni vele. Ebbe a helyzetbe is gondolj bele: Valaki segített neked a múltban, bizonyos módokon kedves volt hozzád, és befolyással volt az életedre vagy valami fontos eseményre, ám az emberi mivolta és az általa járt út nem egyezik a te saját utaddal és azzal, amit keresel. Nem beszéltek közös nyelvet, nem kedveled az illetőt, és egy bizonyos szinten talán azt mondhatnád, hogy teljesen különböző az érdeklődési körötök és az, amit kerestek. Az utatok az életben, a világnézetetek és az életszemléletetek teljesen különböző – két teljesen eltérő embertípus vagytok. Hogyan kellene tehát megközelítened és reagálnod a segítségre, amelyet korábban nyújtott neked? Valóságos helyzet ez, amely előfordulhat? (Igen.) Nos, mit kellene tenned? Ez is egyszerűen kezelhető helyzet. Mivel mindketten különböző utakon jártok, miután a lehetőségeid fényében számodra megengedhető bármiféle anyagi térítést biztosítottál számára, úgy találod, hogy a hitetek túlságosan eltérő, nem tudtok ugyanazon az úton járni, sőt, barátok sem tudtok lenni, és kapcsolatot tartani sem tudtok a jövőben. Mi legyen a következő lépés, tekintve, hogy a továbbiakban nem tudtok kapcsolatot tartani? Tarts távolságot tőle. Lehet, hogy a múltban kedves volt hozzád, de szélhámoskodva és csalással boldogul a társadalomban, mindenféle aljas tettet elkövetve, és nem kedveled ezt a személyt, így hát teljességgel észszerű távol tartanod tőle magad. Egyesek azt mondhatják: „Nem lelkiismeretlen dolog így cselekedni?” Ez nem a lelkiismeret hiánya – ha tényleg valami nehézséggel találkozna az életében, még mindig kisegítheted, ám nem hagyhatod, hogy korlátozzon, illetve nem csatlakozhatsz hozzá a gonoszság és az esztelen tettek elkövetésében. Arra sincs szükség, hogy robotolj neki, csak azért, mert segített vagy nagy szívességet tett neked a múltban – ez nem a kötelezettséged, ő pedig nem érdemli meg az ilyen a bánásmódot. Jogodban áll eldönteni, hogy olyan emberekkel tartasz kapcsolatot, töltesz időt, sőt, akár barátkozol össze, akiket kedvelsz és akikkel kijössz – akik korrektek. Eleget tehetsz a felelősségednek és a kötelezettségednek az illető felé – ehhez jogod van. Természetesen megtagadhatod a barátkozást és azt, hogy dolgod legyen olyan emberekkel, akiket nem kedvelsz, és semmiféle kötelezettségnek és felelősségnek nem kell eleget tenned velük szemben – ehhez is jogod van. Még az sem helytelen, ha úgy döntesz, hogy otthagyod az illetőt és nem vagy hajlandó kapcsolatot tartani vele, illetve semmiféle felelősségednek és kötelezettségednek nem teszel eleget vele szemben. Szabnod kell bizonyos határokat a viselkedésednek, és különböző módon kell kezelned a különböző embereket. Nem kell gonosz emberekhez társulnod, sem a rossz példájukat követned – ez a bölcs döntés. Ne befolyásoljanak különféle tényezők, mint például hála, érzések és közvélemény – ez azt jelenti, hogy állást foglalsz és vannak alapelveid – ezt kell tenned. El tudjátok fogadni ezeket a módszereket és követelményeket? (Igen.) Bár a hagyományos elképzelések és kultúra bírálja az általam tárgyalt nézeteket, gyakorlati utakat és alapelveket, ezek a nézetek és alapelvek hathatósan megvédik minden emberi mivolttal és lelkiismerettel bíró ember jogait és méltóságát. Lehetővé teszik az emberek számára, hogy ne korlátozzák és ne béklyózzák meg őket a hagyományos kultúra erkölcsi magatartást illető úgynevezett normái, és felszabaduljanak ezeknek a hamisan jámbor és álságos dolgoknak a megtévesztése és félrevezetése alól. Ezek a nézetek és alapelvek azt is lehetővé teszik számukra, hogy Isten szavain keresztül megértsék az igazságot, Isten szavai és az igazság szerint éljenek, ne befolyásolják őket ezek az erkölcsről alkotott közkeletű vélemények, és megszabaduljanak az úgynevezett világi szokások korlátaitól és béklyóitól, hogy az embereket és minden dolgot Isten szavai szerint kezelhessenek, helyes szemléletük legyen, és teljesen levessék a világi dolgok, a hagyomány és a társadalmi erkölcs béklyóit és félrevezetését. Ily módon képesek lesznek a világosságban élni, megélni a normális emberi mivoltot, méltósággal létezni és elnyerni Isten dicséretét.

Ténylegesen milyen változást képesek a társadalmi erkölcsöt illető afféle mondások elérni az emberben, mint „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, és „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon”? Át tudják alakítani az ember státuszba és nyereségbe kapaszkodó sátáni beállítottságát? Át tudják alakítani az ember ambícióját és vágyát? Képesek megoldani az emberek közötti konfliktusokat és mészárlást? Lehetővé tudják tenni az emberek számára, hogy a helyes útra lépjenek az életben, és boldogan éljenek? (Nem.) Akkor valójában milyen hatásuk van a társadalmi erkölcs eme mércéinek? Legfeljebb csak ösztönöznek néhány jó embert arra, hogy jót cselekedjenek, és hozzájáruljanak a társadalom biztonságához és biztonságosságához? (Igen.) Ez minden, amit tesznek, és egyetlen problémát sem oldanak meg. Még ha ezeknek az úgynevezett erkölcsi magatartási mércéknek a kondicionálása mellett az emberek végül is képesek lennének ezekhez tartani magukat és megélni őket, az nem jelenti azt, hogy képesek lennének kitörni romlott beállítottságaikból, és megélni az emberi hasonlatosságot. Mondjuk például, hogy valaki szívességet tett neked, így te minden tőled telhetőt megteszel, hogy viszonozd neki – amikor egy zsák rizst ad neked, te egy nagy zsák liszttel viszonzod neki, amikor pedig öt kiló sertéshúst ad neked, te öt kiló marhával viszonzod. Mi lesz az eredménye annak, hogy folyamatosan törlesztetek egymásnak? Magatokban mindketten számolgatni fogtok, hogy ki járt jobban és ki járt rosszabbul, ez pedig félreértésekhez, harchoz és mesterkedéshez vezet kettőtök között. Hogy értem ezt? Úgy értem, hogy az erkölcsi magatartást illető követelmény, miszerint „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, nem csupán korlátozza és félrevezeti az emberek gondolkodásmódját, hanem számos kellemetlenséggel, súllyal, sőt gyötrelemmel is terheli az emberek életét. És ha ez valaki ellenségévé tesz téged, akkor még nagyobb bajban és kimondhatatlan szenvedésben lesz részed! Ezekbe az adok-kapokra épülő kapcsolatokba bonyolódás nem az az út, amelyen az embereknek járniuk kell. Az emberek mindig ilyen érzések és világi szokások szerint élnek, ami végül csak sok felesleges bajt hoz rájuk. Csak önkínzás és értelmetlen gyötrelem ez. A hagyományos kultúra és az erkölcsi magatartást illető állítások így vésődnek be az emberek elméjébe, és vezetik tévútra őket. A tisztánlátás teljes hiánya miatt az emberek tévesen úgy hiszik, hogy a hagyományos kultúra ezen aspektusai helyesek, és mércéjüknek és iránytűjüknek tekintik őket, szigorúan tartva magukat ezekhez a mondásokhoz, és a közvélemény felügyelete alatt élve. Fokozatosan és tudtukon kívül ezek a dolgok kezdik kondicionálni, befolyásolni és irányítani őket, majd tehetetlennek és meggyötörtnek érzik magukat, még sincs erejük kitörni. Amikor Isten felszólal, hogy leleplezze és megítélje a hagyományos kultúra eme, emberekben rejlő aspektusait, az sokakat még fel is háborít. Amikor ezek a dolgok teljességgel kitisztulnak az emberek elméjéből, gondolataiból és elképzeléseiből, hirtelen igen üresnek érzik magukat, mintha semmi nem lenne, amibe kapaszkodjanak, majd megkérdik: „Mit tegyek a jövőben? Hogyan éljek? Ezek nélkül nincs utam, sem irányom az életemben. Miért érzem magam oly üresnek és céltalannak, most, hogy ezek a dolgok kitisztultak az elmémből? Ha az emberek nem ezek szerint a mondások szerint élnek, akkor is embernek tekinthetők? Akkor is lesz emberi mivoltuk?” Ez helytelen gondolkodásmód. Valójában amint megszabadulsz a hagyományos kultúra ezen aspektusaitól, a szíved megtisztul, többé nem korlátoznak és béklyóznak meg ezek a dolgok, szabadságot és felszabadulást nyersz, és nem lesznek többé ezek a bosszúságaid – hogy ne akarnál megtisztulni tőlük? Amikor elhagyod a hagyományos kultúra ezen aspektusait, amelyek nem az igazságból erednek, legalábbis kevesebb szenvedésnek és gyötrelemnek leszel kitéve, és számos értelmetlen korláttal és aggodalommal leszámolhatsz. Ha el tudod fogadni az igazságot és Isten szavai szerint tudsz élni, a helyes útra lépsz az életben, és képes leszel a világosságban élni. Tökéletesen indokoltnak tűnhet fenntartani a hagyományos kultúra erkölcsi magatartást illető normáit, de vajon emberi hasonlatosságot élsz-e meg? A helyes útra léptél az életben? A hagyományos kultúra ezen aspektusai egyszerűen semmin nem tudnak változtatni. Nem tudják átalakítani az emberek romlott gondolkodását, sem a romlott beállítottságaikat, és még kevésbé tudnak változtatni az emberek romlott lényegén. Nincs semmilyen pozitív hatásuk, hanem ehelyett a tanításaikon, kondicionálásukon és befolyásukon keresztül eltorzítják és elferdítik az ember emberi mivoltát. Az emberek világosan felismerik, hogy az őket kedvességgel megajándékozó személy nem jó ember, de akkor is szembemennek saját meggyőződéseikkel, és viszonozzák neki, csak azért, mert az illető a múltban szívességet tett nekik. Mi készteti arra az embereket, hogy saját meggyőződéseik ellenére törlesszenek másoknak? Azért teszik, mert a hagyományos kultúrából eredő eszme, miszerint a kapott kedvességet hálásan kell viszonozni, gyökeret vert a szívükben. Félnek, hogy ha nem ellenkeznek a meggyőződéseikkel, és nem törlesztenek azoknak, akik segítettek nekik, a közvélemény majd elítéli őket, és hálátlanoknak tekintik őket, akik elmulasztották viszonozni a kapott kedvességet, zsugori, aljas jellemnek, valamint lelkiismeret és emberi mivolt nélkül való embereknek. Pontosan azért, mert félnek mindettől, és aggódnak, hogy a jövőben senki sem segít majd nekik, nincs más választásuk, mint hogy ennek a hagyományos kultúrában gyökerező, a kapott kedvesség hálás viszonzását illető eszmének a kondicionálása és béklyói közepette éljenek. Következésképp minden ember természetellenes, gyötrelmes életet él, amelyben saját meggyőződései ellenében cselekszik, és nem beszélhet nyíltan a saját nehézségeiről. Megéri ez a sok fáradságot? Vajon ez a kedvesség hálás viszonzásáról szóló eszme nem szenvedést okozott az embereknek?

Ami azt a mondást illeti, hogy „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, az imént arról beszélgettem veletek, hogy pontosan mi a „kedvesség”, hogyan tekint Isten az ember kedvesség-definíciójára, hogyan kellene az embernek kezelnie ezt a kedvességet, hogyan kezeld azokat, akik kedvesek voltak hozzád vagy megmentették az életedet, mi valójában a helyes nézőpont és út, milyen szerepet játsszanak ezek az életedben, hogyan kell az embereknek teljesíteniük a kötelezettségeiket, és hogyan kell az embernek bizonyos különleges körülményeket kezelnie, illetve mely nézőpontból kell szemlélnie ezeket. Ezek viszonylag összetett dolgok, amelyek nem tisztázhatók csupán néhány rövid megjegyzéssel, de én megosztottam veletek a kulcskérdéseket, a témát illető kérdések lényegét és a többit. Ha ismét efféle kérdéssel találkoztok, nem érzitek most már úgy, hogy többé-kevésbé világos lesz számotokra, hogy mely nézőpontot tegyétek magatokévá, és mely gyakorlati utat válasszátok? Egyesek azt mondják: „Elméletben világos számomra, de az embert hús és vér alkotja. Ha ebben a világban élünk, mindenképp ezek az erkölcsi mércék hatnak ránk, és befolyásol a közvélemény. Sokan így élnek, értékelve a kedves cselekedeteket és hálásan viszonozva minden kapott kedvességet. Ha nem így élek, a többiek biztosan bírálni fognak és megvetnek. Attól tartok, hogy az emberek embertelenséggel vádolnak majd, páriaként élhetek, és ezt nem bírom elviselni.” Mi itt a probléma? Miért korlátozza ez az embereket? Könnyen megoldható ez a probléma? Az, és elmondom neked, hogyan. Ha úgy érzed, hogy úgy élnél, mint a társadalom számkivetettje, amikor nem a hagyományos kultúra azon nézete szerint élnél, miszerint „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”; ha úgy érzed, hogy többé már nem hasonlítasz egy hagyományos kínai emberre, vagyis a hagyományos kultúrától eltérve nem élsz emberként, és hiányoznak belőled azok a vonások, amelyek emberré tesznek; ha azon aggódsz, hogy nem illeszkedsz a kínai társadalomba, hogy a kínai embertársaid megvetnek, és rothadt gyümölcsként tekintenek rád, akkor válaszd a társadalmi irányzatok követését – senki sem kényszerít, és senki sem fog elítélni. Ha azonban úgy érzed, hogy az évek során nem hozott sok előnyt számodra és fárasztó életmódot jelentett úgy élni, ahogyan a hagyományos kultúra diktálja, és mindig értékelni a kedvességet, és ha elhatároztad, hogy elengeded ezt az életmódot, és megpróbálod teljességgel az Én szavaim szerint szemlélni az embereket és a dolgokat, és azok szerint viselkedni és cselekedni, akkor az természetesen még jobb lenne. Még ha most elvi szinten értitek is ezeket a dolgokat, és jól átlátjátok a helyzetet, a saját dolgotok, hogy pontosan hogyan szemlélitek az embereket és a dolgokat, és a továbbiakban hogyan éltek és viselkedtek. A te döntésed, és teljességgel rajtad áll, hogy mily mértékben tudod elfogadni, amit mondtam, mennyiben tudod az egészet a gyakorlatba ültetni, és milyen messzire viszed. Én nem kényszerítelek. Én csupán az utat mutatom meg. Egy dolog azonban bizonyos: Megmondom neked az igazat, hogy ha a hagyományos kultúra szerint élsz, egyre embertelenebb és méltatlanabb életet fogsz élni, és rá fogsz jönni, hogy a lelkiismereted egyre érzéketlenebbé válik. Fokozatosan nyomorult életed lesz, amelyben sem emberre, sem szellemre nem hasonlítasz majd. Ha azonban az Én szavaim és az Általam említett alapelvek szerint gyakorolsz, garantálom, hogy egyre több emberi hasonlatossággal, lelkiismerettel, értelemmel és méltósággal fogsz élni – ez bizonyos. Amikor a későbbiekben ilyen helyzetekkel találkozol, képes leszel szabadon és felszabadultan élni, és békésnek, örömtelinek érzed majd magad. Az árnyékok és a terhek eltűnnek a szívedből, magabiztosnak érzed majd magad, és ki tudod húzni magad. Többé nem fertőznek, nem vezetnek félre és nem befolyásolnak a szekuláris világ szokásai, és méltósággal fogsz élni. Mindennap két lábbal állsz a földön, és minden egyes ügyet a legpontosabb módon fogsz kezelni, számos kitérőt és sok-sok szenvedést elkerülve, amelyeken nem kellene átmenned. Nem teszel majd semmi olyat, amit nem kellene tenned, sem olyan árat nem fizetsz, amit nem kellene megfizetned. Többé nem élsz másokért. Többé nem befolyásolnak az emberek nézőpontjai és véleményei. Többé nem korlátoznak a társadalmi vélemények és ítélkezések. Hát nem méltóságteljes élet ez? Hát nem szabad és felszabadult élet ez? Ekkor fogod úgy érezni, hogy Isten szavai szerint élni az egyetlen helyes út az életben, és az ember csak akkor hordozza az emberi hasonlatosságot és lel boldogságra, ha így él. A hagyományos kultúra ködében élve nem látod tisztán az utat, és tévesen úgy hiszed, hogy valami idealista utópia felé tartasz az ember világában. Végül azonban oda jutsz, hogy félrevezetnek, és a Sátán bolondja leszel, aki kínoz. Most, hogy hallottad Isten hangját, ma felfedezted az igazságot, és láttad a fényt eljönni az ember világába, eloszlattad a ködöt és világosan láttad az utat és az irányt, amelyet az életednek vennie kell. Sietve tartasz előre, és visszajössz Isten elé. Hát nem Isten kegyelme és áldása ez? Nos, eloszlattátok azt a ködöt, és láttátok fenn a tiszta eget? Talán már láttatok némi csillogást, és a világosság felé haladtok – ez a legnagyobb áldás. Ha halljátok Isten hangját, elfogadjátok és értitek az igazságot, eloszlatjátok a ködöt, elhagyjátok ezeket a helytelen dolgokat a hagyományos kultúrában és minden akadályt elmozdítotok, akkor ráléphettek az üdvösséghez vezető útra. Ez minden közlendőm az erkölcsi magatartást illető mondásról, miszerint „a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”. A továbbiakban együtt beszélgethettek még ezekről a szavakról, és teljes megértésre juttok majd. Az ember nem tud azonnali belépést nyerni ezekbe a dolgokba mindössze egy közösségvállalást célzó összejövetel után. Bár én most befejeztem a közlésemet az erkölcsi magatartást illető említett mondásról, ti pedig elméletben és elvi szinten értitek, a való életben nem könnyű elvetni ezeket a régi, hagyományos elképzeléseket. Lehet, egy ideig még ragaszkodtok ezekhez a régi eszmékhez és küzdötök velük. Legalábbis eltart egy ideig, mielőtt teljesen el tudjátok hagyni a hagyományos kultúra eme szempontjait, és teljesen el tudjátok fogadni Isten szavainak igazságát. Fokozatosan meg kell tapasztalnotok, átélnetek, majd megerősítést találnotok a való életben, valamint a társadalommal és az emberiséggel szembenézve. E tapasztalatok révén fokozatosan megismeritek majd Isten szavait és felfogjátok az igazságot. Ennek során gyarapodni kezdesz, előnyökhöz jutsz és jutalmakat aratsz, majd korrigálod a különféle emberekről, eseményekről és dolgokról alkotott téves nézeteidet és eszméidet. Ez az igazságra való törekvés folyamata és útja.

A következőkben arról a mondásról fogok közösséget vállalni, miszerint: „Áldozd fel a saját érdekeidet mások kedvéért.” Ez a mondás a hagyományos kínai kultúrában foglalt erényre utal, amelyet az emberek nemesnek és nagyszerűnek tekintenek. Ezek a vélemények természetesen egy kissé túlzóak és valószerűtlenek, de ettől függetlenül egyetemesen erényként ismerik el. Valahányszor valaki erről az erényről hall, az elméje bizonyos jeleneteket idéz fel, mint például: az emberek ételt tesznek egymás tányérjára, amikor együtt étkeznek, a legjobb falatokat meghagyva a többieknek; az emberek előre engedik egymást, miközben sorban állnak az élelmiszerboltban; az emberek hagyják, hogy mások vegyenek először jegyet a vasútállomáson vagy a reptéren; az emberek elsőbbséget adnak másoknak séta vagy vezetés közben, és előre engedik őket... Ezek mind a „mindenki egyért és egy mindenkiért” oly gyönyörű példái. E jelenetek mindegyike azt mutatja, hogy milyen szívélyes, harmonikus, boldog és békés a társadalom és a világ. A boldogság szintje mindent felülmúló. Ha valaki megkérdi őket, hogy miért oly boldogok, így válaszolnak: „A hagyományos kínai kultúra azt hirdeti, hogy áldozd fel a saját érdekeidet mások kedvéért. Mi mind gyakorlatba ültettük ezt az eszmét, és egyáltalán nem esik nehezünkre így tenni. Egyszerűen nagyon áldottnak érezzük magunkat.” Átfutottak ilyen jelenetek az elméteken? (Igen.) Hol találhatók ezek a jelenetek? A tavaszi fesztivál festményein, amelyeket a 90-es évek előtt aggattak a falakra a kínai újév ideje alatt. Az emberek elméjében, sőt az úgynevezett délibábokban és légvárakban találhatók. Röviden, a való életben nem léteznek ilyen jelenetek. Az „áldozd fel a saját érdekeidet mások kedvéért” természetesen a moralisták által támasztott követelmény is az erkölcsi mércék tekintetében. Az ember erkölcsi magatartását illető mondás, amely azt követeli, hogy az emberek cselekvés előtt maguk helyett először másokra gondoljanak. Először mások érdekeit kell figyelembe venniük, nem a sajátjukat. Másokra kell gondolniuk, és meg kell tanulniuk feláldozni magukat, vagyis fel kell adniuk saját érdekeiket, igényeiket, vágyaikat és ambícióikat, sőt akár odáig elmenniük, hogy feladnak mindent, ami az övék, és először másokra gondolnak. Attól függetlenül, hogy ember által megvalósítható-e ez a követelmény, először ezt kell megkérdeznünk: Milyen emberek indítványozzák ezt a szemléletet? Értik az emberi mivoltot? Értik ennek a teremtménynek – aki az ember – az ösztöneit és emberség-lényegét? A legcsekélyebb megértésük sincs. Az említett mondást előterjesztő emberek minden bizonnyal rendkívül ostobák voltak, hogy az áldozd fel a saját érdekeidet mások kedvéért irreális követelményét támasztották az emberhez hasonló önző teremtménnyel szemben, amelynek nem csupán gondolatai és szabad akarata van, hanem ambíciókkal és vágyakkal teli. Függetlenül attól, hogy az emberek képesek-e megvalósítani ezt a követelményt, az emberek mint teremtmények lényegéből és ösztöneiből adódóan az említett követelést támogató moralisták igazán embertelenek voltak. Miért mondom, hogy embertelenek voltak? Amikor például valaki éhes, ösztönösen a saját éhségét fogja érezni, és nem arra gondol, hogy más valaki éhes-e. Azt fogja mondani: „Éhes vagyok, enni akarok valamit.” Először magára gondol, ami normális, természetes és megfelelő. Aki éhes, nem fog a saját valódi érzéseivel szembemenni, és azt kérdezni, hogy „Mit akarsz enni?” Normális dolog az, ha valaki a másikat kérdezi, hogy mit akar enni, miközben ő maga éhes? (Nem.) Éjjel, ha valaki fáradt és kimerült, azt fogja mondani, hogy „Fáradt vagyok, aludni akarok.” Senki sem fogja azt mondani, hogy „Fáradt vagyok, úgyhogy lefeküdnél és aludnál helyettem? Amikor te alszol, kevésbé vagyok fáradt.” Hát nem lenne abnormális, ha így fejezné ki magát? (De igen.) Minden, amit az emberek képesek ösztönösen gondolni és megtenni, a saját érdekükben történik. Már akkor is egészen ügyesek, ha magukról képesek gondoskodni – ez emberi ösztön. Ha képes vagy önállóan élni, elérted azt a pontot, ahol saját magad megélsz és kezeled a dolgaidat, képes vagy gondoskodni magadról, el tudsz menni az orvoshoz, amikor megbetegszel, érted, hogyan kell felépülni a betegségből, és tudod, hogyan oldd meg az életben felmerülő összes problémát és nehézséget, akkor már egész ügyes vagy. Ugyanakkor az, hogy áldozd fel a saját érdekeidet mások kedvéért, azt igényli tőled, hogy mások érdekeinek javára hagyd el ezeket a szükségleteidet; ne tegyél magadért semmit, hanem először mások érdekeit tartsd szem előtt, és tegyél meg mindent másokért – vajon ez nem embertelen? Ahogyan Én látom, ez egyenesen az élethez való joguktól fosztja meg az embereket. Az élet alapszükségletei olyasmik, amit magadnak kell kezelned, miért kellene tehát másoknak feláldozniuk a saját érdekeiket, hogy megtegyék és kezeljék ezeket a dolgokat neked? Milyen emberré tenne ez téged? Valami módon értelmi fogyatékos, fogyatékkal élő vagy egy kisállat vagy? Ezek mind olyasmik, amit az embereknek ösztönösen kell tenniük – miért kellene másoknak feladniuk a tennivalóikat, és arra áldozniuk az energiájukat, hogy neked tegyék meg ezeket a dolgokat? Helyénvaló ez? Ez a követelmény, hogy áldozd fel a saját érdekeidet mások kedvéért, nem csupán nagy szavakat jelent? (De igen.) Hogyan hangzik ez, és honnan ered? Vajon nem abból fakad, hogy ezek az úgynevezett moralisták a legkevésbé sem értik az ember ösztöneit, szükségleteit és lényegét, valamint abbéli buzgóságukból, hogy az erkölcsi felsőbbrendűségükkel dicsekedjenek? (De igen.) Vajon ez nem embertelen? (De igen.) Ha mindenki feláldozná a saját érdekeit mások kedvéért, akkor hogyan kezelné a saját ügyeit? Valóban mindenki mást fogyatékkal élőnek, idiótának, értelmi fogyatékosnak vagy gyengeelméjűnek, illetve olyannak látsz, aki képtelen irányítani a saját életét? Ha nem, akkor mért kell feláldoznod a saját érdekeidet mások kedvéért, és az követelni, hogy mások adják fel érted a saját érdekeiket? Még egyes fogyatékkal élő emberek sem akarják, hogy mások segítő kezet nyújtsanak nekik, hanem maguk akarják megkeresni a kenyerüket és igazgatnia saját életüket – nincs szükségük arra, hogy plusz árat fizessenek értük, vagy további segítséget nyújtsanak nekik. Azt szeretnék, ha mások megfelelően bánnának velük – ez egy módja annak, hogy megőrizzék méltóságukat. Amit másoktól igényelnek, az a tisztelet, nem pedig együttérzés és sajnálat. Ez még inkább igaz azokra, akik tudnak magukról gondoskodni, nemde? Így az a követelmény, hogy áldozd fel a saját érdekeidet mások kedvéért, az Én szememben nem állja meg a helyét. Sérti az ember ösztöneit és lelkiismeretét, és legalábbis embertelen. Még ha a társadalmi normák, a közrend és a normális személyes kapcsolatok fenntartása is a cél, akkor sincs szükség ilyen oktalan és embertelen módon azt követelni, hogy mindenki menjen szembe az akaratával, és éljen másokért. Vajon nem lenne némileg torz és abnormális, ha az emberek másokért, nem pedig magukért élnének?

Mely körülmények között alkalmazható az áldozd fel a saját érdekeidet mások kedvéért követelménye? Ilyen körülmény az, amikor a szülők a gyermekeik kedvéért cselekszenek. Valószínű, hogy ezt csak korlátozott ideig teszik. Mielőtt a gyerekek felnőnek, a szülőknek minden tőlük telhetőt meg kell tenniük, hogy törődjenek velük. Azért, hogy felneveljék gyermekeiket, és biztosítsák számukra az egészséges, boldog és örömteli életet, a szülők feláldozzák a fiatalságukat, energiát fektetnek be, félreteszik a testi örömöket, sőt még a karrierjüket és a hobbijukat és feláldozzák. Mindezt a gyermekeikért teszik. Ez egy felelősség. Miért kell a szülőknek eleget tenniük ennek a felelősségnek? Azért, mert minden szülőnek kötelessége felnevelni a gyermekét. Ez megkerülhetetlen felelőssége. Az embereknek azonban nincs meg ez a kötelezettségük a társadalommal és az emberiséggel szemben. Ha gondoskodsz magadról, nem okozol bajt, és nem okozol bajt másoknak, akkor már egészen ügyes vagy. Van még egy körülmény: amikor a testi fogyatékkal élő emberek képtelenek gondoskodni magukról, és szükségük van arra, hogy a szüleik, testvéreik, sőt akár a szociális jólléti szervezetek támogassák őket az életben és segítsenek nekik túlélni. Egy másik különleges körülmény, amikor természeti katasztrófa sújt embereket vagy régiókat, és sürgősségi segély nélkül nem tudnak túlélni. Ez egy olyan eset, amikor szükségük van mások segítségére. Ezek mellett vannak-e más olyan körülmények, amelyek között az embereknek fel kellene áldozniuk a saját érdekeiket mások segítése kedvéért? Talán nincsenek. A való életben a társadalom kíméletlenül versengő, és ha az ember nem adja bele minden szellemi energiáját, hogy jól végezze a munkáját, nehéz boldogulni, túlélni. Az emberiség képtelen feláldozni a saját érdekeit mások kedvéért; már az is elég jó, ha a saját túléléséről képes gondoskodni, és nem sérti meg mások érdekeit. Valójában az emberiség igazi arcát azok a konfliktusok és bosszúból elkövetett gyilkosságok tükrözik még pontosabban, amelyekbe a társadalmi környezet és a való élet körülményei közepette bonyolódnak. A sporteseményeken látod, hogy amikor a sportolók az utolsó csepp energiát is kipréselik, hogy megmutassák, kik ők, majd végül győztesen állnak fel, egyikük sem fogja azt mondani: „Nekem nem kell a bajnoki cím. Szerintem neked kellene megkapnod.” Soha senki nem tenné ezt. Az emberek ösztönösen versenyeznek, hogy elsők, a legjobbak és a csúcson legyenek. A valóságban az emberek egyszerűen képtelenek feláldozni a saját érdekeiket mások kedvéért. Nincs benne az ember ösztönében, hogy meglegyen benne ez a szükséglet vagy hajlandóság, hogy feláldozza a saját érdekeit mások kedvéért. Az ember lényegéből és természetéből adódóan csak saját magáért tud és fog cselekedni. Ha valaki a saját érdekében cselekszik, és eközben képes a helyes úton járni, az jó dolog, és ezt az embert jó teremtett lénynek tekinthetjük az emberek között. Ha a saját érdekedben történő cselekvés során képes vagy a helyes úton járni, az igazságra és pozitív dolgokra törekedni, és pozitív hatást gyakorolni a körülötted lévő emberekre, akkor már egészen ügyes vagy. Az áldozd fel a saját érdekeidet mások kedvéért eszméjének népszerűsítése és terjesztése nem több nagy szavaknál. Nem igazodik az ember szükségleteihez, még kevésbé az emberiség jelenlegi állapotához. Annak ellenére, hogy az áldozd fel a saját érdekeidet mások kedvéért követelménye nem egyezik a valósággal és embertelen, elfoglal egy bizonyos helyet mélyen az emberek szívében, és a gondolataikat különböző mértékben továbbra is ez befolyásolja és béklyózza meg. Amikor az emberek csak magukért cselekszenek, nem cselekszenek másokért, nem segítenek másoknak és nem gondolnak rájuk, illetve nem figyelmesek velük, a szívükben gyakran elítélve érzik magukat. Láthatatlan nyomást éreznek, és időnként még azt is, hogy mások kritikus szeme rájuk mered. Az ilyen érzések mind a szívük mélyén gyökerező hagyományos erkölcsi ideológia miatt törnek elő. Különböző mértékben titeket is befolyásol a hagyományos kultúra parancsa, miszerint áldozd fel a saját érdekeidet mások kedvéért? (Igen.) Sokan még mindig helyeslik a hagyományos kultúra követelményeit, és ha valaki képes tartani magát ezekhez a követelményekhez, az emberek jó véleménnyel lesznek róla, és senki sem fog szemrehányást tenni nekik vagy szembehelyezkedni velük, függetlenül attól, hogy hány ilyen követelményt teljesítenek. Ha egy ember látna valakit, amint elesik az utcán, és nem menne oda, hogy felsegítse, mindenki elégedetlen lenne az illetővel, mondván, hogy milyen embertelen. Ez azt mutatja, hogy a hagyományos kultúra által az emberekre vonatkozóan megkövetelt normák elfoglalnak egy bizonyos helyet az emberek szívében. Vajon helytálló tehát az, ha valakit a hagyományos kultúrából származó ezen dolgok alapján mérnek? Akik nem értik az igazságot, azok sosem lesznek képesek teljesen megérteni ezt a kérdést. Elmondhatjuk, hogy a hagyományos kultúra évezredek óta az emberi élet része, de milyen hatást ért el valójában? Változtatott az emberiség szellemi személetmódján? Civilizációt és fejlődést hozott a társadalomnak? Megoldotta a társadalom közbiztonsági problémáit? Sikerrel járt az emberiség nevelésében? Egyiket sem oldotta meg. A hagyományos kultúra egyáltalán nem volt hatékony, így biztonsággal mondhatjuk, hogy az emberre vonatkozóan megkövetelt normái nem tekinthetők mércének – csupán korlátok, amelyek célja, hogy megkössék az emberek kezét-lábát, határt szabjanak a gondolataiknak és szabályozzák a viselkedésüket. Elérik, hogy bárhová is megy az ember, jól viselkedik, követi a szabályokat, az emberi mivolt látszatát kelti, tiszteli az időseket és gondoskodik a fiatalokról, és tudja, hogyan tartsa tiszteletben a rangidősséget. Elérik, hogy az ember nem bosszant másokat azzal, hogy naivnak és udvariatlannak tűnik. Mindezek a normák legfeljebb azt érik el, hogy az emberek egy kicsit szalonképesebbnek és kifinomultabbnak tűnjenek – a valóságban ennek semmi köze az emberek lényegéhez, és csak arra jó, hogy elnyerjék a többiek pillanatnyi helyeslését, és kielégítsék a hiúságukat. El vagy ragadtatva, amikor az emberek azt mondják, hogy milyen jó ember vagy, amiért elintézed az ügyeiket. Amikor megmutatod, hogy tudsz gondoskodni a fiatalokról és az idősekről azzal, hogy átadod nekik a helyedet a buszon, és a többiek azt mondják, hogy milyen jó srác vagy, és te vagy a nemzet jövője, akkor is el vagy ragadtatva. És akkor is el vagy ragadtatva, amikor sorban állsz jegyet venni, majd magad elé engedsz valakit, hogy előbb megvegye a sajátját, a többiek pedig dicsérnek a figyelmességedért. Pár szabály követését és néhány jó viselkedésformát tanúsító cselekedetet követően nemes jellemnek érzed magad. Vajon nem ostobaság, ha azt hiszed, hogy pár egyszeri jócselekedetet követően másoknál magasabb helyet foglalsz el? E miatt az ostobaság miatt eltévelyedhetsz és elveszítheted a józan eszed. Nem érdemes túl sok időt tölteni erről az erkölcsi magatartást illető mondásról való beszélgetéssel, miszerint áldozd fel a saját érdekeidet mások kedvéért. Az ehhez kapcsolódó problémák elég könnyen felismerhetők, mivel ily nagy mértékben elferdíti és eltorzítja az emberek emberi mivoltát, jellemét és méltóságát. Kétszínűbbé, gyakorlatiatlanabbá, önelégültebbé teszi őket, kevésbé képessé arra, hogy tudják, hogyan kellene élniük, hogyan tegyenek különbséget az emberek, események és dolgok között a való életben, és hogyan kezeljék az őket érő különféle problémákat a való életben. Az emberek csak arra képesek, hogy némi segítséget nyújtsanak, és könnyítsenek mások aggodalmán és problémáin, de elveszítik a fogódzót az úton, amelyen járniuk kellene az életben, a Sátán manipulálja őket, és gúnyolódásának tárgyává válnak: vajon nem a megaláztatás jele ez? Mindenesetre, ez az úgynevezett erkölcsi norma, miszerint áldozd fel a saját érdekeidet mások kedvéért, egy hamis és természetellenes mondás. Természetesen ebben a tekintetben Isten csak azt követeli meg az emberektől, hogy tegyenek eleget a rájuk bízott kötelezettségeknek, felelősségeknek és kötelességeknek, hogy ne okozzanak sérülést, kárt vagy hátrányt az embereknek, és úgy cselekedjenek, hogy az mások hasznára és javára válhasson – ez elég jó. Isten nem követeli meg, hogy az emberek bármiféle plusz felelősséget vagy kötelezettséget vállaljanak. Ha képes vagy az összes munkádat, kötelességedet, kötelezettségedet és felelősségedet teljesíteni, akkor már jól csinálod – hát nem egyszerű ez? (De igen.) Ez könnyen megvalósítható. Mivel ez ilyen egyszerű és mindenki érti, nem szükséges részletesebben beszélgetni róla.

A következőkben azt az erkölcsi magatartást illető állítást vitatjuk meg, miszerint „egy nőnek erényesnek, kedvesnek, gyengédnek és erkölcsösnek kell lennie”. A fenti állítás és az erkölcsi magatartást illetően megkövetelt egyéb normák között az a különbség, hogy ez a norma kifejezetten nőkre vonatkozik. Az, hogy „egy nőnek erényesnek, kedvesnek, gyengédnek és erkölcsösnek kell lennie” egy embertelen és gyakorlatiatlan követelmény a nőkkel szemben, amelyet az úgynevezett moralisták indítványoznak. Miért mondom ezt? Ez a norma azt követeli, hogy minden nőnek – legyen az valaki lánya vagy felesége – erényesnek, kedvesnek, gyengédnek és erkölcsösnek kell lennie. Ahhoz, hogy jó és tiszteletreméltó nőnek tartsák, ezt a fajta erkölcsi magatartást kell gyakorolnia és ezzel az erkölcsi jellemmel kell bírnia. Amit ez a férfiaknak sugall, az az, hogy a nőknek erényesnek, kedvesnek, gyengédnek és erkölcsösnek kell lenniük, míg a férfiaknak nem – a férfiaknak nem kell erényesnek és kedvesnek, még kevésbé gyengédnek és erkölcsösnek lenniük. Mit kell tenniük a férfiaknak? Ha a feleségük nem erényes, kedves, gyengéd és erkölcsös, elválhatnak tőle vagy elhagyhatják. Ha a férfi nem bírja elhagyni a feleségét, mit kell tennie? Erényes, kedves, gyengéd és erkölcsös nővé kell tennie – ez a felelőssége és a kötelessége. A férfiak társadalmi felelőssége, hogy szigorúan ellenőrizzék, vezessék és felügyeljék a nőket. Teljességgel meg kell testesíteniük felettes szerepüket, el kell nyomniuk az erényes, kedves, gyengéd és erkölcsös nőket, urukként és családfőjükként kell szolgálniuk, és gondoskodniuk kell róla, hogy a nők megtegyék, amit kell, és teljesítsék törvényes kötelezettségeiket. A férfiaknak ezzel szemben nem kell gyakorolniuk ezt a fajta erkölcsi magatartást – ők kivételt képeznek e szabály alól. Mivel a férfiak kivételt képeznek e szabály alól, az erkölcsi magatartásra vonatkozó fenti követelés csupán egy norma, amely szerint a férfiak megítélhetik a nőket. Vagyis, ha egy férfi egy jó erkölcsi magatartású nőt akar feleségül venni, hogyan kell megítélnie a nőt? Egyszerűen eldöntheti, hogy a nő erényes, kedves, gyengéd és erkölcsös-e. Ha erényes, kedves, gyengéd és erkölcsös, akkor feleségül veheti – ha nem az, akkor inkább ne vegye feleségül. Ha ilyen nőt venne feleségül, a többiek lenéznék, sőt akár azt mondanák, hogy nem jó ember. Nos, milyen konkrét követelményeket fogalmaznak meg a moralisták, amelyeket a nőknek teljesíteniük kell ahhoz, hogy erényesnek, kedvesnek, gyengédnek és erkölcsösnek tartsák őket? Van ezeknek a jelzőknek konkrét jelentésük? A négy szó – erényes, kedves, gyengéd és erkölcsös – mindegyike mögött bőséges jelentés rejlik, és e jellemvonások egyikéhez sem könnyű senkinek felnőnie. Egyetlen férfi vagy értelmiségi sem tud megfelelni ezeknek a jellemvonásoknak, közben pedig azt követeli, hogy az átlagos nők tegyenek így – ez hihetetlenül igazságtalan a nőkkel szemben. Melyek tehát az erkölcsi magatartás azon alapvető viselkedései és konkrét formái, amelyeket a nőknek tanúsítaniuk kell annak érdekében, hogy erényesnek, kedvesnek, gyengédnek és erkölcsösnek tartsák őket? Először is, a nőknek soha nem szabad kitenniük a lábukat lakóhelyük belső szobáiból, és körülbelül négy hüvelyknyi távolságra kell kötözniük a lábukat, ami egy kisgyermek tenyere hosszánál is rövidebb. Ez korlátozza a nőket, és gondoskodik arról, hogy ne mehessenek oda, ahová nekik tetszik. Házasság előtt a nőket nem engedik ki lakóhelyük belső szobáiból, elszigetelt budoárjaikba kell zárkózniuk, és nem szabad megmutatniuk arcukat a nyilvánosság előtt. Ha ezeket a szabályokat be tudják tartani, akkor rendelkeznek az erényes, kedves, gyengéd és erkölcsös hajadon erkölcsi jellemével. A házasságot követően a nőnek gyermeki engedelmességet kell tanúsítania anyósa és apósa iránt, és kegyesen kell bánnia a férje többi rokonával. Mindegy, hogy a férje családja hogy bánik vele, illetve hogyan bántalmazza, hűséges igáslóhoz hasonlóan el kell viselnie a nehézséget és a kritikát. Nemcsak a család minden tagját – fiatalokat és időseket egyaránt – kell kiszolgálnia, hanem gyermekeket is kell szülnie, hogy tovább vigye az ősök vonalát – és mindezt a legcsekélyebb panasz nélkül. Mindegy, mennyit ütik, illetve tűr az anyósa és apósa kezétől, és nem számít, mennyire fárad el és milyen keményen kell dolgoznia, soha nem panaszkodhat a férjének ezekről. Nem számít, mennyire zaklatja az anyósa, apósa, a családon kívül senki tudtára nem adhatja, és nem terjeszthet pletykákat a családjáról. Nem számít, hogyan ártottak neki, nem beszélhet róla, és némán le kell nyelnie a sértéseket és a megaláztatást. Nem csupán a nehézséget és a kritikát kell tűrnie, hanem meg kell tanulnia alázatosan alávetnie magát az elnyomásnak, elfojtania a felháborodását, és viselnie a megaláztatást, valamint a felelősség terhét – ki kell tanulnia a kitartás és a béketűrés művészetét. Amikor csak finom ételek kerülnek az asztalra egy étkezéskor, engednie kell, hogy először a többi családtag egyen; gyermeki engedelmességet mutatva hagynia kell, hogy az anyósa, apósa egyen először, majd a férje és a gyermekei. Miután mindenki más evett, és a finom ételek elfogytak, megtöltheti a hasát a maradékkal. Az imént tárgyalt követelmények mellett a modern időkben azt is elvárják a nőktől, hogy „a társas összejöveteleken és a konyhában egyaránt ragyogjanak”. Amikor meghallottam ezt a mondatot, eltűnődtem, hogy vajon mit csinálnak a férfiak mind, ha a nőktől azt várják el, hogy „a társas összejöveteleken és a konyhában egyaránt ragyogjanak”? A nőknek főzniük kell az egész családra, el kell végezniük a házimunkát és gondoskodniuk kell az otthon lévő gyermekekről, kimenniük a földekre és dolgozniuk – otthon és azon kívül egyaránt jeleskedniük kell mindezen feladatok elvégzésével. Ezzel szemben a férfiaknak csak munkába kell járniuk, majd hazajönni, és élvezettel elütniük az időt, semmiféle házimunkát nem végezve. Ha valami feldühíti őket a munkában, levezetik a feleségükön és a gyermekeiken – tisztességes ez? Mit figyeltetek meg ezekből a dolgokból, amelyeket tárgyaltam? A férfiak erkölcsi magatartásával szemben senki semmilyen követelményt nem támaszt, miközben a nőktől elvárják, hogy „a társas összejöveteleken és a konyhában egyaránt ragyogjanak”, azon felül, hogy fenntartják erényes, kedves, gyengéd és erkölcsös jellemüket. Hány nő képes teljesíteni ezeket a követelményeket? Vajon nem igazságtalan efféle követeléseket támasztani a nőkkel szemben? Ha egy nő elköveti a legapróbb hibát, megverik, bántalmazzák, sőt akár el is hagyhatja a férje. A nőknek egyszerűen el kell viselniük mindezt, és ha tényleg nem bírják tovább, nincs más választásuk, mint az öngyilkosság. Hát nem egyfajta elnyomás kifejezetten ilyen embertelen követelményeket támasztani a nőkkel szemben, miközben fizikailag gyengébbek, és a férfiaknál kevésbé erősek és fizikai képességük is gyengébb? A ma itt jelenlévő nők vonatkozásában – nem találnátok túlzónak, ha az emberek ilyen követelményeket támasztanának veletek szemben a való életben? Vajon a férfiaknak valóban uralmat kell gyakorolniuk a nők felett? Valóban a rabszolgatartójuknak kell lenniük és a nehézségek viselésébe hajszolniuk őket? A dolgok eme természetellenes állapotát tekintve vajon nem juthatunk arra a következtetésre, hogy a mondás, miszerint „egy nőnek erényesnek, kedvesnek, gyengédnek és erkölcsösnek kell lennie”, hasadást okoz a társadalomban? Vajon nem nyilvánvalóan emeli a férfiak státuszát a társadalomban, miközben szándékosan kisebbíti a nőkét? Ez a követelmény arra ösztönzi a férfiakat és a nőket, hogy rendületlenül higgyék, hogy az utóbbiak társadalmi státusza és értéke a társadalom számára kisebb a férfiakénál, nem pedig egyenlő azzal. Ezért a nőknek erényesnek, kedvesnek, gyengédnek és erkölcsösnek kell lenniük, el kell szenvedniük a bántalmazást, és meg kell különböztetni, meg kell alázni és meg kell fosztani őket emberi jogaiktól a társadalomban. Ezzel szemben magától értetődő, hogy a férfiaknak kell a családfőnek lenniük, és észszerűen kívánják meg a nőktől, hogy erényesek, kedvesek, gyengédek és erkölcsösek legyenek. Vajon nem szándékos konfliktuskeltés ez a társadalmon belül? Nem teremt ez szándékosan hasadást a társadalomban? A hosszú időn át szenvedett bántalmazás után nem fognak egyes nők fellázadni? (De igen.) Ahol igazságtalanság történik, lázadás lesz. Tisztességes és igazságos ez az erkölcsi magatartást illető mondás a nőkkel szemben? Semmiképp sem tisztességes és igazságos a nőkkel szemben – csupán engedélyt ad a férfiaknak, hogy még pimaszabbul cselekedjenek, mélyíti a társadalmi megosztottságot, emeli a férfiak társadalmi státuszát és gyengíti a nőkét, miközben még inkább meg is fosztja a nőket a létezéshez való joguktól, és apránként fokozza a férfiak és nők közötti státuszkülönbséget a társadalomban. Mindössze egy szóban össze tudom foglalni a nők otthon és általában a társadalomban játszott szerepét, ahogyan az általuk tanúsított erkölcsi magatartást is: boxzsák. Az erkölcsi magatartást illető mondás, miszerint „egy nőnek erényesnek, kedvesnek, gyengédnek és erkölcsösnek kell lennie”, azt követeli, hogy a nők tiszteljék a család vénjeit, szeressék és törődjenek a fiatal családtagokkal, legyenek különösen hódolatteljesek a férjükkel, és teljesen szolgálják ki őket. Minden családi ügyet nekik kell kezelniük, házon belül és kívül egyaránt, és nem számít, hány nehézséget viselnek el, sosem panaszkodhatnak – hát nem a jogaiktól való megfosztása ez a nőknek? (De igen.) Ez a nők megfosztása a szabadsághoz, szólásszabadsághoz és élethez való joguktól. Vajon emberséges megfosztani a nőket minden joguktól, és közben azt követelni, hogy tegyenek eleget felelősségeiknek? Ez egyenértékű a nők eltaposásával és ostorozásával!

Elég nyilvánvaló, hogy azok a moralisták, akik ráerőltették a nőkre ezt a követelményt, és eközben ostorozták őket, férfiak voltak, nem pedig nők. Nők nem döntenének úgy, hogy eltiporják a saját fajtájukat, tehát ez természetesen a férfiak munkája volt. Aggódtak, hogy ha a nők túlságosan ügyessé válnának, túl sok hatalomhoz jutnának és túl nagy szabadságuk lenne, a férfiakkal egyenrangúvá válnának, hacsak nem helyezik őket szigorú felügyelet és irányítás alá. A jártas nők fokozatosan a férfiakénál magasabb státuszt szereznének, nem végeznék tovább háztartásbeli kötelességeiket, és ez – hitük szerint – hatást gyakorolna az otthoni harmóniára. Ha az egyes háztartásokban nem lenne harmónia, a társadalom egésze diszharmonikussá válna, ez pedig aggasztó volt az ország uralkodói számára. Látod, mindegy, miről beszélgetünk, a társalgás valahogy mindig az uralkodó osztályhoz tűnik visszatérni. Ez gonosz szándékokat dédelget, el akar bánni a nőkkel és fellépni ellenük – ez embertelen. Azt követeli, hogy akár otthon, akár általában a társadalomban, a nők legyenek teljesen engedelmesek, béketűrően vessék alá magukat az elnyomásnak, alázkodjanak meg és alacsonyítsák le magukat, nyeljenek le minden sértést, legyenek műveltek és értelmesek, szelídek és előzékenyek, valamint viseljenek el minden nehézséget és kritikát, és így tovább. Nyilvánvalóan csak azt várják a nőktől, hogy legyenek boxzsákhoz és lábtörlőhöz hasonlóak – ha mindezt megtennék, vajon még akkor is emberek lennének? Ha valóban képesek lennének ennek az összes követelménynek megfelelni, nem lennének emberek; olyanok lennének, mint a nem hívők által imádott bálványok, amelyek nem esznek és nem isznak, elszakadtak a világi anyagi gondoktól, soha nem lesznek dühösek és nincs személyiségük. Vagy lehetnek olyanok, mint a bábuk vagy a gépek, amelyek nem gondolkodnak és reagálnak autonóm módon. Minden valódi személynek lesz véleménye és nézete a külső világ mondásairól és korlátairól – feltehetően nem vetnék alá magukat béketűrően minden elnyomásnak. Ezért jelentek meg a nőjogi mozgalmak a modern korban. A nők társadalmi státusza fokozatosan emelkedett az elmúlt száz-egynéhány évben, és végül levetették az őket egykor gúzsba kötő béklyókat. Hány éven át voltak a nők kitéve ennek a rabságnak? Kelet-Ázsiában legalább több ezer éven át alárendelt helyzetben voltak. Ez a rabság hihetetlenül kegyetlen és brutális volt – a lábuk olyannyira meg volt kötve, hogy járni sem tudtak, és soha senki nem védelmezte meg ezeket a nőket az igazságtalansággal szemben. Hallottam, hogy a XVII. és a XVIII. században egyes nyugati országok és régiók szintén szabtak bizonyos korlátokat a nők szabadságának. Hogyan korlátozták a nőket akkoriban? Fémkapcsokkal a derekukhoz rögzített és nehéz, függő fémgyűrűkkel erősített abroncsos szoknyát kellett viselniük. Ez igen kényelmetlenné tette a nők számára, hogy elhagyják a házat vagy sétáljanak, és drámai módon csökkentette a mozgékonyságukat. A nők ezért igen bonyolultnak találták, hogy hosszabban sétáljanak vagy elhagyják otthonukat. Mit csináltak a nők e nehéz körülmények között? Nem tehettek mást, mint hogy némán belenyugodtak és otthon maradtak, és nem mehettek messzebbre. Szóba sem jöhetett, hogy kimozduljanak és sétáljanak, megnézzék a nevezetességeket, szélesítsék a látókörüket vagy meglátogassák a barátokat. A nyugati társadalomban ezt a módszert használták a nők korlátozására – nem akarták, hogy a nők elhagyják otthonukat és bárkivel kapcsolatba kerüljenek, akivel csak akarnak. Azokban az időkben a férfiak mindenféle korlátozás nélkül oda mehettek lovaskocsival, ahová akartak, míg a nőket mindenféle korlátozásnak alávetették, amikor elhagyták a házat. Most a modern korban egyre kevesebb korlátozást szabnak a nőkre: a lábkötözést betiltották, a keleti nők pedig szabadon megválaszthatják, hogy kivel akarnak kapcsolatban lenni. A nők most viszonylag szabadok, és fokozatosan kiemelkednek a rabság árnyékából. Amint kiléptek ebből az árnyékból, beléptek a társadalomba, és lassan kezdték felvállalni méltányos felelősség-részüket. A nők viszonylag magas státuszt értek el a társadalomban, és a korábbinál több jogot és privilégiumot élveznek. Egyes országokban fokozatosan női miniszterelnököket és elnököket kezdtek választani. Vajon jó vagy rossz dolog az emberiség számára, hogy a nők státusza fokozatosan emelkedik? Ez a státuszemelkedés legalábbis bizonyos mértékű szabadságot és felszabadulást engedett a nőknek – ami a nőket illeti, ez biztosan jó. Előnyös az a társadalomnak, ha a nők szabadok és jogukban áll kifejezni önmagukat? Ami azt illeti, előnyös: a nők történetesen sok olyan dolgot képesek megtenni, amit a férfiak nem csinálnak jól vagy nem akarnak csinálni. A nők számos munkaterületen jeleskednek. Napjainkban a nők nem csupán autót, hanem repülőgépet is tudnak vezetni. Egyes nők tisztviselőként vagy elnökként is szolgálnak, nemzetek ügyei felett elnökölve, és épp olyan jól végzik a dolgukat, mint a férfiak – ez világosan tükrözi, hogy a nők a férfiakkal egyenlők. A nőket megillető jogokat most teljességgel támogatják és védik, ami normális jelenség. Természetesen helyénvaló, hogy a nők élvezzék saját jogaikat, ez azonban csak most – miután a helyzet évezredeken át torz volt – vált ismét normává, és a férfiak és nők közötti egyenlőséget is most sikerült alapvetően elérni. A való élet szemszögéből nézve a nők fokozatosan növelik jelenlétüket minden társadalmi osztályban és minden iparágban. Mit árul el ez nekünk? Azt, hogy a különféle szakterületeket képviselő nők fokozatosan kamatoztatják tehetségüket, és értéket adnak hozzá az emberiséghez és a társadalomhoz. Mindegy, hogyan nézzük ezt a helyzetet, biztosan az emberiség javára válik. Vajon milyen munkát végeznének a nők, ha nem állították volna helyre társadalmi jogaikat és státuszukat? Otthon ülnének, a férjükről gondoskodva és gyermekeiket nevelve, a háztartás dolgaival törődve, és erényes, kedves, gyengéd és erkölcsös magatartásukat gyakorolva – egyáltalán nem lennének képesek eleget tenni társadalmi felelősségüknek. Most, hogy jogaikat támogatják és védik, a nők normális módon hozzátehetnek a társadalomhoz, és az emberiség élvezi a nők által a társadalomba hozott érték és hozzájárulás hasznát. Ebből a tényből teljesen bizonyos, hogy a férfiak és a nők egyenlők, hogy a férfiaknak nem szabad becsmérelniük és bántalmazniuk a nőket, és hogy a nők társadalmi státuszának emelkednie kell, ami mind azt jelzi, hogy a társadalom fejlődik. Az emberiség most belátóbb, helyesebb és szabályozottabb megértéssel rendelkezik a nemekről, következésképp a nők olyan munkakörökben is elkezdtek feltűnni, amelyekről az emberek korábban azt hitték, hogy képtelenek ellátni azokat. Nemcsak magánvállalatok alkalmaznak ma gyakorta nőket, hanem általánossá vált, hogy nők tudományos kutatási osztályokon töltenek be pozíciókat, és a nemzeti vezetői szerepeket betöltő nők aránya is növekszik. Emellett mindannyian hallottunk női írókról, énekesekről, vállalkozókról és kutatókról, sok nő lett bajnok és befutó sporteseményeken, sőt háborús időkben még hősnők is születtek, melyek mindegyike azt bizonyítja, hogy a nők épp oly tehetségesek, mint férfi társaik. Minden iparágban növekszik a foglalkoztatott nők aránya, és ez viszonylag normális. A kortárs társadalomban meglévő minden szakmában és foglalkozásban egyre kevesebb a nőkkel szembeni előítélet, a társadalom igazságosabb, és valódi egyenlőség van férfiak és nők között. A nőket nem korlátozzák és nem bírálják többé az erkölcsi magatartásra vonatkozó afféle kifejezések és mércék, mint hogy „egy nőnek erényesnek, kedvesnek, gyengédnek és erkölcsösnek kell lennie”, vagy hogy „egy nő zárkózzon be az elszigetelt budoárjába”. A nők jogai most viszonylag jobban védettek, ami valóban tükrözi a nemek közötti egyenlőség társadalmi légkörét.

Úgy tűnik, csak férfiaktól látjuk azt követelni a nőktől, hogy legyenek erényesek, kedvesek, gyengédek és erkölcsösek, de azt sosem látjuk, hogy nők követelnék ugyanezt a férfiaktól. Ez szörnyen igazságtalan bánásmód a nőkkel szemben, sőt némiképp önző, megvetendő és szégyentelen is. Azt mondhatnánk, hogy törvénytelen így bánni a nőkkel és bántalmazni őket. A kortárs társadalomban sok ország hozott a nők és a gyermekek bántalmazását tiltó törvényeket. Istennek valójában semmiféle konkrét mondandója nincs az emberiség nemeit illetően, mivel a férfiak és a nők egyaránt Isten teremtményei és Tőle származnak. Hogy az emberiség mondotta kifejezést használjuk – „a tenyeret és a kézfejet egyaránt hús alkotja” – Isten nem különösebben elfogult a férfiakkal vagy a nőkkel szemben, és nem is támaszt eltérő követelményeket az egyik vagy a másik nem vonatkozásában: mindkettő egyforma. Isten ezért ugyanazt a néhány normát használja a megítélésedre, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő vagy-e. Azt fogja megnézni, hogy milyen az emberséglényeged, mely úton jársz, hogyan állsz hozzá az igazsághoz, szereted-e az igazságot, Istent félő-e a szíved és alá tudod-e vetni magad Neki. Amikor kiválaszt valakit és bizonyos kötelesség végzésére vagy felelősség teljesítésére neveli, Isten nem azt nézi, hogy az illető férfi-e vagy nő. Isten attól függetlenül támogatja és használja az embereket, hogy férfiak vagy nők-e, azt nézve, hogy lelkiismeretesek és értelmesek-e, hogy elfogadható képességűek-e, hogy elfogadják-e az igazságot és milyen úton járnak. Az emberiség megmentésekor és tökéletesítésekor Isten nyilván nem tart szünetet, hogy fontolóra vegye a nemüket. Ha nő vagy, Isten nem fontolgatja, hogy erényes, kedves, gyengéd és erkölcsös vagy-e, vagy jól nevelt vagy-e, és nem a férfiasságuk alapján értékeli a férfiakat – Isten nem ezek szerint a normák szerint értékeli a férfiakat és a nőket. A romlott emberiség soraiban azonban mindig vannak olyanok, akik hátrányosan megkülönböztetik a nőket, akik bizonyos erkölcstelen és embertelen követelményeket támasztanak a nőkkel szemben, hogy megfosszák őket a jogaiktól, az őket megillető társadalmi státuszuktól, a társadalom számára jelentett értéküktől, és akik azon fáradoznak, hogy korlátozzák és akadályozzák a nők pozitív fejlődését és létezését a társadalomban, eltorzítva lelki beállítottságukat. Ez oda vezet, hogy a nők a teljes életüket levert és szorongó állapotban élik, és nincs más választásuk, mint elviselni a megalázó életmódot ebben a torz és egészségtelen társadalmi és erkölcsi környezetben. Az egyetlen ok, amiért ez megtörtént, az, hogy a társadalmat és az egész világot a Sátán irányítja, és mindenféle démon féktelenül félrevezeti és megrontja az emberiséget. Ennek eredményeképp az emberek nem látják az igaz világosságot, nem keresik Istent, hanem akaratlanul és tudtukon kívül a Sátán fortélyai és manipulációja alatt élnek, képtelenek megszabadulni. Az egyetlen kiútjuk Isten szavainak, az Ő megjelenésének és munkájának keresése, hogy megértsék az igazságot, és képesek legyenek világosan látni és megkülönböztetni a különféle megtévesztéseket, eretnekségeket, ördögi szavakat és oktalan állításokat, amelyek mind a Sátántól és a gonosz emberiségtől származnak. Csak ekkor lesznek képesek kiszabadulni e korlátok, nyomás és befolyások alól. És az ember csak akkor képes megélni az emberi hasonlatosságot, méltósággal élni, a világosságban élni, megtenni, amit tennie kell, teljesíteni a rá háruló kötelezettségeket, és persze Isten vezetésével, valamint helyes gondolatoktól és szemlélettől vezérelve hozzájárulni az értékeihez és betölteni az élethivatását, ha az embereket és a dolgokat Isten szavai és az igazság szerint szemléli, valamint azok szerint viselkedik és cselekszik – hát nem igen jelentőségteljes dolog így élni? (De az.) Ha visszatekintetek arra, hogyan használja a Sátán a mondást, miszerint „egy nőnek erényesnek, kedvesnek, gyengédnek és erkölcsösnek kell lennie”, hogy követeléseket támasszon a nőkkel szemben, és sok évezreden át korlátozza, irányítsa, sőt rabszolgává tegye őket, milyen érzéseitek vannak? Amikor ti nők mindannyian halljátok az embereket előjönni azzal, hogy „egy nőnek erényesnek, kedvesnek, gyengédnek és erkölcsösnek kell lennie”, vajon azonnal ellenérzésetek van, és azt mondjátok: „Ne gyertek ezzel! Semmi köze hozzám. Bár nő vagyok, Isten szavai szerint ennek a mondásnak semmi köze a nőkhöz”? A férfiak némelyike így szól majd: „Ha semmi köze hozzád, akkor kire vonatkozik ez a mondás? Te nem vagy nő?” Ti pedig így válaszoltok: „Nő vagyok, ez tény. Ezek a szavak azonban nem Istentől származnak, ezek nem az igazság. Ezek a szavak az ördögtől és az emberiségtől származnak, akik eltiporják a nőket és megfosztják őket az élethez való joguktól. Ezek a szavak embertelenek és igazságtalanok a nőkkel szemben. Ellenállok!” Ellenállni valójában nem szükséges. Csak annyit kell tenned, hogy helyesen állsz az efféle mondásokhoz, elutasítod őket és nem hagyod, hogy befolyásoljanak, illetve korlátozzanak. Ha a jövőben valaki azt mondja neked, hogy „nem úgy nézel ki, mint egy nő, és oly durván beszélsz, mint egy férfi; ki akarna valaha is feleségül venni?”, hogyan válaszolj? Azt mondhatod: „Ha senki sem vesz feleségül, legyen úgy. Tényleg azt akarod mondani, hogy a méltóságteljes élet egyetlen módja az, ha házas vagy? Azt akarod mondani, hogy csak azok a valódi nők, akik erényesek, kedvesek, gyengédek és erkölcsösek, és akiket mindenki szeret? Ez nem lehet igaz: a nőket valójában nem az erényes, kedves, gyengéd és erkölcsös szavakkal kellene meghatározni. A nőket nem a nemük szerint kellene meghatározni, az emberi mivoltukat pedig nem az alapján kellene megítélni, hogy erényesek, kedvesek, gyengédek és erkölcsösek-e, hanem azon mércéket használva, amelyek szerint Isten értékeli az ember emberi mivoltát. Ez a megítélésük tisztességes és objektív módja.” Értitek-e most már alapvetően azt a mondást, hogy „egy nőnek erényesnek, kedvesnek, gyengédnek és erkölcsösnek kell lennie”? A közlésemnek mostanra világossá kellett volna tennie a fenti mondás lényeges igazságait és a helyes nézőpontokat, amelyekkel az embereknek meg kell közelíteniük azt.

Van egy másik mondás, amely így hangzik: „Amikor egy kút vizét iszod, soha ne feledd el azt, aki ásta.” Erről a mondásról nem akarok beszélgetni. Miért nem akarok beszélgetni róla? Ez a mondás a jellegét tekintve hasonló ahhoz, miszerint „áldozd fel a saját érdekeidet mások kedvéért”, és ebben is van valami kissé természetellenes. Milyen kényelmetlen lenne, ha valakinek minden alkalommal meg kellene emlékeznie egy kút ásójáról, amikor vizet merít belőle? Egyes kutakat piros szalagokkal és talizmánokkal díszítettek – nem lenne vajon kissé furcsa, ha az emberek füstölőt is égetnének és gyümölcsöt ajánlanának fel ott áldozatul? Ahhoz a mondáshoz képest, hogy „amikor egy kút vizét iszod, soha ne feledd el azt, aki ásta”, nekem sokkal jobban tetszik az, hogy „a jövő nemzedékei az elmúlt nemzedékek által ültetett fák árnyékát élvezik”. Ez a mondás ugyanis egy olyan valóságot tükröz, amelyet az emberek ténylegesen személyesen megtapasztalhatnak és átélhetnek. Egy elültetett fa tíz-húsz év elteltével nő meg akkorára, hogy árnyékot adjon, így az, aki ültette, nem pihenhet sokáig az árnyékában, és csak a következő nemzedékek élvezhetik majd az előnyeit egész életükön át. Ez a dolgok természetes rendje. Ezzel szemben van valami kissé neurotikus abban, hogy minden alkalommal, amikor iszunk egy kútból, megemlékezünk annak ásójáról. Nem tűnne kissé elmebetegnek, ha mindenkinek meg kellene emlékeznie a kút ásójáról, minden olyan alkalommal, amikor odajön vizet meríteni? Ha abban az évben szárazság lenne, és sok embernek kellene vizet merítenie az adott kútból, vajon nem akadályozná-e az embereket a vízszerzésben és a főzésben, ha mindenkinek ott kellene állnia és a vízmerítés előtt a kút ásójáról elmélkednie? Valóban szükséges lenne ez? Csak feltartana mindenkit. Vajon a kút ásójának lelke a kút mellett lakozik? Hallja a megemlékezésüket? Egyiket sem tudjuk megerősíteni. Ez a mondás tehát, miszerint „amikor egy kút vizét iszod, soha ne feledd el azt, aki ásta”, abszurd és teljesen értelmetlen. A kínai hagyományos kultúra sok ilyen mondást indítványozott az erkölcsi magatartást illetően, melyek többsége abszurd; ez a konkrét mondás pedig még a legtöbbnél is képtelenebb. Ki ásta a kutat? Kinek ásta és miért? Valóban minden ember és a későbbi nemzedékek kedvéért ásta a kutat? Nem feltétlenül. Csak maga miatt tette, és azért, hogy a családja hozzáférhessen az ivóvízhez – nem gondolt a későbbi nemzedékekre. Akkor vajon nem az emberek félrevezetése és tévútra terelése az, ha az összes későbbi nemzedéknek meg kell emlékeznie a kútásóról és köszönetet mondania neki, valamint az, ha elhitetik velük, hogy az illető mindenki számára ásta a kutat? Így hát az, aki ezt a mondást indítványozta, csak a saját gondolatait és nézőpontjait kényszerítette másokra, arra sarkallva őket, hogy elfogadják az ő eszméit. Ez erkölcstelen, és még több embert arra késztet, hogy undort, visszatetszést és gyűlöletet érezzen egy ilyen mondás iránt. Azok, akik efféle mondást népszerűsítenek, csak bizonyos szellemi fogyatékossággal élnek, ami szükségszerűvé teszi, hogy bizonyos nevetséges dolgokat mondjanak és tegyenek. Milyen hatásuk van az emberekre a hagyományos kultúrából eredő eszméknek és nézeteknek, például annak a mondásnak, hogy „amikor egy kút vizét iszod, soha ne feledd el azt, aki ásta” és „egy vízcseppnyi kedvességet bugyogó forrással kell viszonozni”? Mit nyernek a művelt és a kevéske tudással rendelkező emberek a hagyományos kultúra e mondásaiból? Tényleg jó emberek lettek? Megélték az emberi hasonlatosságot? Egyáltalán nem. Ezek a hagyományos kultúrát imádó morál-szakértők fenn ülnek az erkölcsiség csúcsának kakasülőjén, és olyan erkölcsi követelményeket támasztanak az emberekkel szemben, amelyek a legkevésbé sem állnak összhangban az életük valódi állapotával – ez erkölcstelen és embertelen mindenkivel szemben, aki e földön él. A hagyományos kultúra általuk népszerűsített erkölcsi nézőpontjai egy viszonylag normális racionalitással bíró embert abnormális értelemmel bíróvá tehetnek, aki képes olyan dolgokat mondani, amit mások elképzelhetetlennek és kifürkészhetetlennek találnak. Az ilyen emberek emberi mivolta eltorzult, elméjük elvetemült. Nem csoda tehát, hogy sok kínai ember hajlamos olyasmiket mondani sporteseményeken, nyilvános helyszíneken és hivatalos környezetben, ami kissé furcsa és az emberek nehezen tudják megfejteni. Minden, amit mondanak, üres, nevetséges elmélet, és az őszinte és gyakorlatias beszéd legapróbb elemét sem tartalmazzák. Ez a hiteles bizonyíték, a Sátán emberiségen végzett rontásának eredménye, és annak következménye, hogy a kínai embereket sok évezreden át a hagyományos kultúra nevelte. Az őszintén és hitelesen élő embereket mindez olyanokká tette, akik hazugságokkal foglalkoznak, és akik kiválóan leplezik és álcázzák magukat, hogy megtévesszenek másokat; olyan emberekké, akik hihetetlenül műveltnek tűnnek és képesek ékesszólóan véleményt nyilvánítani az elméletekről, de akiknek a gondolkodásmódja valójában eltorzult, és képtelenek értelmesen beszélni, illetve kapcsolatot tartani és kommunikálni az emberekkel – alapvetően mind ilyen természetűek. Az igazat megvallva az ilyen emberek az elmebetegség határán állnak. Ha nem tudod elfogadni ezeket a szavakat, arra bátorítalak, hogy tapasztald meg őket. Ezzel zárjuk a mai közösséget.

2022. április 2.

Lábjegyzet:

a. Az eredeti szövegben ez áll: „Ez az állítás...”.