Emlékeztek, mely tartalomról vállaltunk közösséget a legutóbbi összejövetelünkön? (Isten először annak különbségeiről beszélt, amit az emberek jó viselkedésformáknak tekintenek a normális emberi mivolt Isten által megkövetelt megélésével szemben, majd az ember erkölcsi magatartásáról beszélt a hagyományos kultúrában, és összefoglalta az ember erkölcsi magatartását illető huszonegy állítást.) A legutóbbi összejövetelünkön két témáról vállaltam közösséget. Először beszéltem még valamennyit a jó viselkedés témájáról, majd némi egyszerű bevezetést tartottam az ember jelleméről, viselkedéséről és erényéről, anélkül, hogy részletekbe merültem volna. Több alkalommal beszélgettünk már arról, hogy mit jelent az igazságra törekedni, és befejeztem a közléseimet mindazokról a jó viselkedésformákról, amelyek az igazságra való törekvéshez kapcsolódnak, és amelyeket fel kellett tárni, valamint boncolgatni kellett. Legutóbb az ember erkölcsi magatartását illető alapvető témákról is beszéltem egy keveset. Annak ellenére, hogy nem adtunk részletes kinyilatkoztatást, illetve nem boncolgattuk aprólékosan ezeket az erkölcsi magatartást illető állításokat, az ember erkölcsi magatartására vonatkozó különféle állítások több példáját is felsoroltuk – egészen pontosan huszonegyet. Ez a huszonegy példa lényegében azokat a különféle állításokat jelenti, amelyeket a hagyományos kínai kultúra olt az emberekbe; amelyeket a jóindulat, az igazság, az illendőség, a bölcsesség és a megbízhatóság eszméi uralnak. Említettünk például különféle mondásokat az ember erkölcsi magatartásáról, amelyek a hűséggel, az igazságossággal, az illendőséggel és a bizalommal állnak összefüggésben, illetve azzal, hogy a nőknek, férfiaknak, tisztviselőknek és a gyermekeknek hogyan kellene cselekedniük, és a többi. Függetlenül attól, hogy ez a huszonegy mondás mindent átfogó vagy mindenre kiterjedő-e, arra mindenképp alkalmas, hogy alapvetően kifejezze a hagyományos kínai kultúrának az ember erkölcsi magatartásával szemben támasztott különféle követelményei lényegét – ideológiai és tartalmi szemszögből egyaránt. Miután felsoroltuk ezeket a példákat, elgondolkodtatok, és beszélgettetek róluk? (Az összejöveteleink során beszélgettünk róluk egy keveset, és arra jutottunk, hogy az említett állítások némelyikét könnyű összetéveszteni az igazsággal. Például: „Légy kíméletes, ahol csak lehet: a kivégzéstől csak a fejek hullanak”, „Egy barátért bevállalnék egy golyót”, valamint „Tégy meg mindent, hogy hűségesen kezeld mindazt, amit mások rád bíztak”, többek között.) További mondások például: „Egy vízcseppnyi kedvességet bugyogó forrással kell viszonozni”, „Egy úriembert a szava kötelez”, „Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld”, „Légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben”, „Amikor egy kút vizét iszod, soha ne feledd el azt, aki ásta” és a többi. Ha közelebbről megvizsgáljátok, látni fogjátok, hogy a legtöbb ember lényegében ezekre az erkölcsi magatartásra vonatkozó állításokra alapozza a viselkedését és a saját, valamint mások erkölcsi magatartásának megítélését. Ezek a dolgok bizonyos fokig minden ember szívében ott vannak. Ennek egyik elsődleges oka az a társadalmi környezet, amelyben az emberek élnek, valamint a kormányuktól kapott oktatás; egy másik pedig a családjaikban kapott nevelés, valamint az őseiktől örökölt hagyományok. Egyes családokban arra tanítják a gyermekeket, hogy soha nem szabad zsebre tenniük az utcán talált pénzt, más családokban arra, hogy a gyermekek legyenek hazafiasak, valamint, hogy „minden ember felelős a hazája sorsáért”, mivel minden család függ a hazájától. Egyes családok arra tanítják a gyermekeiket, hogy „soha nem szabad, hogy a gazdagság megrontsa, a szegénység megváltoztassa, vagy az erő meghajlítsa az embert”, és hogy soha ne feledkezzenek meg a gyökereikről. Egyes szülők egyértelmű állításokkal tanítják gyermekeiket az erkölcsi magatartásra, míg mások nem tudják világosan kifejezni az erkölcsi magatartásról alkotott elgondolásaikat, de mintául szolgálnak a gyermekeik számára és példamutatással tanítanak, szavaik és cselekedeteik révén befolyásolva és nevelve a következő generációt. E szavak és cselekedetek között szerepelhet, hogy „Egy vízcseppnyi kedvességet bugyogó forrással kell viszonozni”, „Leld örömödet abban, hogy segítesz másokon”, „A kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, valamint olyan hangzatosabb állítások is, mint például: „Makulátlanul emelkedik ki az iszapból, tiszta hullámokban fürdik, mégsem tűnik hivalkodónak” és így tovább. Azok a témák és annak lényege, amit a szülők a gyermekeiknek tanítanak, általában mind a hagyományos kínai kultúra által megkövetelt erkölcsi magatartás körébe tartozik. Az első dolog, amit a tanárok a diákoknak mondanak, amikor azok megérkeznek az iskolába, az, hogy legyenek kedvesek másokkal és leljék örömüket abban, hogy segítenek másokon, hogy ne tegyék zsebre az utcán talált pénzt, és hogy becsüljék tanáraikat, valamint tiszteljék a tanításaikat. Amikor a diákok az ókori kínai prózáról vagy az ókori hősök életrajzáról tanulnak, arra tanítják őket, hogy „Egy barátért bevállalnék egy golyót”, „Hűséges alattvaló nem szolgálhat két királyt, egy jó asszony nem mehet férjhez kétszer”, „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”, „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, „Senki se vegye magához az utcán talált elveszett tárgyakat” és így tovább. Ezek a dolgok mind a hagyományos kultúrából erednek. A nemzetek szintén hangoztatják és terjesztik ezeket az elgondolásokat. Valójában a nemzeti oktatás többé-kevésbé ugyanazokat a dolgokat támogatja, mint a családi nevelés – ezek mind a hagyományos kultúra fenti elgondolásai körül forognak. A hagyományos kultúrából származó eszmék lényegében az emberi jellemmel, erénnyel, viselkedéssel és egyebekkel kapcsolatos valamennyi követelményt áthatják. Egyrészt megkövetelik, hogy az emberek kifelé illemet és jómodort tanúsítsanak, hogy az emberek a mások által jóváhagyott módon cselekedjenek és viselkedjenek, és hogy az emberek jó magatartásformákat és tetteket mutassanak másoknak, miközben szívük mélyének sötét oldalait rejtegetik. Más szempontból az erkölcsi magatartás szintjére emelik azokat az attitűdöket, viselkedésformákat és cselekedeteket, amelyek ahhoz kapcsolódnak, hogy valaki hogyan viselkedik, hogyan közelít az emberekhez és hogyan kezeli az ügyeket; hogyan bánik a barátaival és a családjával; és hogyan közelít a különböző típusú emberekhez és dolgokhoz, ezáltal dicséretet és elismerést szerezve másoktól. A hagyományos kultúra által az emberekkel szemben támasztott követelmények alapvetően ezek körül forognak. Legyen szó az emberek által nagyobb, társadalmi léptékben képviselt eszmékről, illetve kisebb léptékben az erkölcsi magatartásra vonatkozó gondolatokról, amelyeket a családon belül támogatnak és fenntartanak, valamint az emberek elé tárt követelményekről a viselkedésük vonatkozásában – ezek lényegében mind ebbe a körbe tartoznak. Tehát, akár a hagyományos kínai kultúráról, akár más országok, többek között a nyugati országok hagyományos kultúráiról van szó, az erkölcsi magatartást illető elképzeléseket az emberek körében mind olyan dolgok alkotják, amelyeket az emberek el tudnak érni és ki tudnak találni; olyan dolgok, amelyeket az emberek a lelkiismeretük és az értelmük alapján meg tudnak valósítani. Legalábbis van néhány ember, aki teljesíteni tudja a tőle elvárt erkölcsi magatartás egy részét. Ezek a követelmények csupán az emberek erkölcsi jellemének, temperamentumának és preferenciáinak körére korlátozódnak. Ha nem hiszel Nekem, bátorítalak, hogy vizsgáld meg alaposan, és nézd meg, hogy az emberek erkölcsi magatartását illető követelmények melyike foglalkozik a romlott beállítottságaikkal. Melyikük foglalkozik azzal a ténnyel, hogy az emberek idegenkednek az igazságtól, hogy nem szeretik az igazságot, és hogy zsigerből ellenállnak Istennek? Az említett követelmények melyikének van bármi köze az igazsághoz? Az említett követelmények melyike érhet fel az igazság szintjére? (Egyik sem.) Bárhogyan is tekintünk ezekre a követelményekre, egyik sem érhet fel az igazság szintjére. Egyiknek sincs semmi köze az igazsághoz, egyik sem függ össze vele, a legcsekélyebb mértékben sem. Egészen mostanáig azoknak, akik hosszú ideje hisznek Istenben, akiknek van némi tapasztalatuk, és akik értenek egy keveset az igazságból, mindössze egy cseppnyi valódi megértésük lesz e kérdést illetően; ám a legtöbben még mindig csak a doktrínákat értik és csak elméletben értenek egyet ezzel az elgondolással, ugyanakkor nem érik el az igazság valódi megértésének szintjét. Miért van ez? Ez azért van, mert a legtöbb ember csak azt érti meg, hogy a hagyományos kultúra említett aspektusai nem állnak összhangban az igazsággal és nem kapcsolódnak az igazsághoz, amikor a hagyományos kultúrából származó előírásokat összevetjük Isten szavaival és követelményeivel. Lehetséges, hogy szóban teljességgel elismerik, hogy ezeknek a dolgoknak semmi közük az igazsághoz, szívük mélyén azonban az, amire törekszenek, amit jóváhagynak, amit előnyben részesítenek és amit könnyedén elfogadnak, épp ezekkel, az emberiség hagyományos kultúrájából eredő elképzelésekkel azonos, amelyek némelyike olyasmi, amit hazájuk hirdet és támogat. Az emberek pozitív dolgoknak tekintik, illetve az igazságként kezelik őket. Nem erről van szó? (De.) Amint látjátok, a hagyományos kultúra említett aspektusai mély gyökeret vertek az ember szívében, és rövid idő alatt nem lehet őket kiirtani és gyökerestül kitépni.

Míg az ember erkölcsi magatartását illető imént felsorolt huszonegy követelmény a hagyományos kínai kultúrának csupán egy részét teszi ki, egy bizonyos fokig a hagyományos kínai kultúra által az ember erkölcsi magatartására vonatkozóan támasztott összes követelményt jellemezheti. Az ember eme huszonegy állítás mindegyikét pozitív dolognak, nemesnek és helyesnek tekinti, és az emberek úgy hiszik, hogy ezek az állítások képessé teszik őket arra, hogy méltósággal éljenek; hogy ezek csodálatra és megbecsülésre érdemes erkölcsi magatartásformák. Most félretesszük a viszonylag felszínes mondásokat, mint például, hogy ne tegyük zsebre az utcán talált pénzt, illetve, hogy leljük örömünket abban, hogy segítünk másokon, és ehelyett arról az erkölcsi magatartásról fogunk beszélni, amelyet az ember különösen nagyra tart és nemesnek vél. Vegyük például a következő mondást: „Soha nem szabad, hogy a gazdagság megrontsa, a szegénység megváltoztassa, vagy az erő meghajlítsa az embert” – a legegyszerűbben úgy foglalhatjuk össze ennek az állításnak a lényegét, hogy az ember ne feledkezzen meg a gyökereiről. Ha valaki ilyen erkölcsi magatartással bír, akkor mindenki azt gondolja majd, hogy az illető oly nemes személyiség, hogy valóban „makulátlanul emelkedik ki az iszapból, tiszta hullámokban fürdik, mégsem tűnik hivalkodónak”. Az emberek ezt igen nagyra tartják. A tény, miszerint ezt igen nagyra tartják az emberek, azt jelenti, hogy valóban helyeslik az efféle állítást és egyetértenek vele. És természetesen igen csodálják azokat, akik képesek ezt az erkölcsi magatartást megvalósítani. Sokan hisznek Istenben, ugyanakkor ezeket a hagyományos kultúra által támogatott dolgokat is igen helyeslik, és hajlandóak ezeket a jó viselkedésformákat a gyakorlatba ültetni. Ezek az emberek nem értik az igazságot: úgy vélik, hogy Istenben hinni azt jelenti, hogy valaki jó ember, segít másoknak, örömét leli abban, hogy segít másokon, soha nem csap be másokat és nem árt nekik, nem törekszik világi dolgokra és nem mohó a gazdagságot, valamint az élvezeteket illetően. A szívük mélyén mind egyetértenek a következő állítás helyességében: „Soha nem szabad, hogy a gazdagság megrontsa, a szegénység megváltoztassa, vagy az erő meghajlítsa az embert”. Egyesek azt mondják: „Ha valaki már akkor is – mielőtt eljut az istenhitre – az afféle erkölcsi magatartást követi, miszerint »soha nem szabad, hogy a gazdagság megrontsa, a szegénység megváltoztassa, vagy az erő meghajlítsa az embert«, ha remek, kedves ember, aki nem felejti el a gyökereit, akkor, miután csatlakozik a hithez, gyorsan képes lesz elérni, hogy Isten örömét lelje benne. Az ilyen emberek könnyen belépnek Isten királyságába – elnyerhetik az Ő áldásait.” Sokan, amikor másokat értékelnek és szemlélnek, nem Isten szavaira és az igazságra alapozva vizsgálják a lényegüket; ehelyett a hagyományos kultúrának az ember erkölcsi magatartására vonatkozó követelményei szerint értékelik és szemlélik őket. Ebből a szempontból vajon nem valószínű-e, hogy az igazságot nem értő emberek összekeverik majd az ember által jónak és helyesnek tartott dolgokat az igazsággal? Vajon nem valószínű-e, hogy az ember által jónak vélt embereket tartják majd olyanoknak, akiket Isten jónak vél? Az emberek folyton a saját elgondolásaikat akarják ráerőltetni Istenre – ezzel vajon nem elvi hibát vétenek-e? Nem sérti-e ez Isten természetét? (De sérti.) Ez egy igen súlyos probléma. Ha az emberek valóban értelmesek, az általuk fel nem fogható dolgokban az igazságot kellene keresniük, meg kellene érteniük Isten szándékait, és nem szabadna meggondolatlanul ostobaságok tömkelegét szajkózniuk. Vajon Istennek az ember értékelésére vonatkozó mércéiben és alapelveiben van-e olyan sor, ami ezt állítja: „Azok, akik nem feledkeznek meg a gyökereikről, jó emberek és a jó ember jellemzőivel bírnak”? Mondott Isten valaha ilyesmit? (Nem.) Az emberrel szemben támasztott konkrét követelményeiben mondta-e Isten valaha, hogy „Ha szegény vagy, nem szabad lopnod. Ha gazdag vagy, nem élhetsz szabados nemi életet. Amikor megfélemlítéssel vagy fenyegetéssel állsz szemben, soha nem szabad alávetned magad”? Tartalmaznak Isten szavai efféle követelményeket? (Nem.) Tényleg nem. Elég nyilvánvaló, hogy az állítást, miszerint „soha nem szabad, hogy a gazdagság megrontsa, a szegénység megváltoztassa, vagy az erő meghajlítsa az embert”, az ember fogalmazta – nem igazodik Isten embert illető követelményeihez, nem összeegyeztethető az igazsággal és alapvetően nem azonos az igazsággal. Isten sosem követelte, hogy a teremtett lények ne feledkezzenek meg a gyökereikről. Mit jelent az, hogy ne feledkezzünk meg a gyökereinkről? Mondok egy példát: Ha az őseid gazdák voltak, mindig ápolnod kell az emléküket. Ha az őseid valamilyen mesterséget űztek, akkor fenn kell tartanod a mesterség gyakorlását, és nemzedékről nemzedékre tovább kell adnod azt. Még azután sem szabad megfeledkezned ezekről a dolgokról, hogy hinni kezdesz Istenben – nem feledkezhetsz meg a tanításokról, a mesterségekről, sem semmiről, amit az őseid hagyományoztak rád. Ha az őseid koldusok voltak, akkor meg kell tartanod a botokat, amelyekkel a kutyákat verték. Ha az ősöknek egykor pelyván és vadon termő növényeken kellett túlélniük, akkor a leszármazottaiknak is meg kell próbálniuk pelyvát és vadon termő növényeket enni – ezt jelenti a múlt szomorúságainak felidézése a jelen örömeinek ízlelése érdekében, ezt jelenti az, hogy az ember nem feledkezik meg a gyökereiről. Bármit is tettek az őseid, neked fenn kell azt tartanod. Nem feledkezhetsz meg az őseidről csak azért, mert te művelt vagy és státuszt szereztél. A kínai emberek igen kényesek ezekre a dolgokra. A szívük mélyén úgy tűnik, csak azok lelkiismeretesek és értelmesek, akik nem feledkeznek meg a gyökereikről, és csak az ilyen emberek viselkedhetnek tisztességesen és élhetnek méltósággal. Helyes vajon ez a szemlélet? Van bármi ilyesmi Isten szavaiban? (Nincs.) Isten sosem mondott ehhez hasonlót. Ebből a példából láthatjuk, hogy bár az ember tarthatja nagy becsben az erény világát és törekedhet rá, és bár pozitív dolognak tűnhet, olyasminek, ami képes szabályozni az ember erkölcsi magatartását, valamint megakadályozni, hogy az emberek a gonosz útján járjanak és züllötté váljanak, és bár az emberek között elterjedt és mindegyikük által pozitív dologként elfogadott, ha összeveted Isten szavaival és az igazsággal, azt látod majd, hogy ezek a hagyományos kultúrából eredő állítások és gondolatok teljes képtelenségek. Látni fogod, hogy egyszerűen említésre sem méltók, hogy a legcsekélyebb közük sincs az igazsághoz, és hogy még ennél is távolabb állnak attól, hogy Isten követelményeit és szándékait jelentsék. Azzal, hogy ezeket az eszméket és nézeteket képviselik és különféle állításokat fogalmaznak meg az ember erkölcsi magatartását illetően, az emberek semmi mást nem tesznek, mint hogy bizonyos, az ember gondolkodását meghaladó dolgokat használnak fel arra, hogy eredetinek és újszerűnek mutassák magukat, hogy saját nagyszerűségükkel és kifogástalanságukkal kérkedjenek, és hogy arra késztessék az embereket, hogy imádják őket. Akár Keleten, akár Nyugaton, az emberek alapvetően egyformán gondolkodnak. Az emberek által az ember erkölcsi magatartását illetően hirdetett és támasztott követelmények eszméi és kiindulópontjai, valamint az általuk elérni kívánt célok lényegében mind ugyanazok. Bár a nyugati embereknek nincsenek olyan konkrét eszméik és nézeteik, mint például, „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” és „Egy vízcseppnyi kedvességet bugyogó forrással kell viszonozni”, amit a keleti emberek hangsúlyoznak, és bár nincsenek olyan világos mondásaik, mint a hagyományos kínai kultúrából származók, a saját hagyományos kultúrájuk csak ezekkel az eszmékkel van tele. Bár azok a dolgok, amelyekről közösséget vállaltunk és beszéltünk, a hagyományos kínai kultúrához tartoznak, ezek az erkölcsi magatartásról szóló állítások és követelmények bizonyos fokig és lényegében a teljes romlott emberiség uralkodó eszméit képviselik.

Ma elsősorban arról beszélgettünk, hogy a hagyományos kultúra milyen negatív befolyást gyakorol az emberekre az ember erkölcsi magatartását illető állításain és követelményein keresztül. Miután ezt megértettük, a következő legfontosabb dolog, amit az embereknek meg kell érteniük, az az, hogy milyen követelményei vannak Istennek, a teremtés Urának az emberiség erkölcsi viselkedésére vonatkozóan, mit mondott konkrétan és milyen követelményeket támasztott. Ez az, amit az emberiségnek meg kell értenie. Az imént világosan láttuk, hogy a hagyományos kultúra a legcsekélyebb tanúságot sem teszi amellett, ami Isten követelményeit illeti az emberrel szemben, illetve az Általa mondott szavak mellett, és hogy az emberek nem keresték az igazságot e téma tekintetében. Így aztán az emberek a hagyományos kultúrát ismerték meg először és az uralja őket, az hatolt be a szívükbe, és évezredek óta az vezérli az emberiség életmódját. Ez a fő eszköze annak, ahogyan a Sátán megrontotta az emberiséget. Miután ezt a tényt világosan felismerték, az emberek számára az a legfontosabb, hogy most megértsék, milyen követelményei vannak a teremtés Urának a teremtett lényekkel szemben az emberi mivoltukat és erkölcsiségüket illetően – vagyis, más szóval, milyen normák állnak fenn az igazság eme aspektusa tekintetében. Ezzel egyidejűleg az embereknek meg kell érteniük, hogy az alábbiak közül melyik az igazság: a hagyományos kultúra által támasztott követelmények vagy az, amit Isten követel az emberiségtől. Meg kell érteniük, hogy melyik képes megtisztítani és megmenteni az embereket és elvezetni őket a helyes útra az életben; illetve melyikük tévedés, amely félrevezetheti az embereket és árthat nekik, valamint a rossz útra, bűnös életbe tereli őket. Amint az embereknek megvan ez a tisztánlátása, fel tudják ismerni, hogy a teremtés Urának emberiséggel szemben támasztott követelményei tökéletesen természetesek és indokoltak, és hogy ezek azok az igazságalapelvek, amelyeket az embereknek gyakorolniuk kell. Ami a hagyományos kultúrából eredő, az erkölcsi magatartásra vonatkozó állításokat és mércéket illeti, amelyek az emberek igazságra való törekvését, a viselkedésüket és a cselekedeteiket, valamint azt befolyásolják, hogy hogyan szemlélik az embereket és a dolgokat – ha az emberek egy kicsit fel tudják ismerni ezeket és átlátják, majd rájönnek, hogy ezek lényegüket tekintve képtelenségek, és szívből megtagadják ezeket, akkor az emberek erkölcsi magatartással kapcsolatos zavarai és problémái közül néhány megoldható. Ezeknek a dolgoknak a megoldása vajon nem csökkentené-e szép számban azon akadályokat és nehézségeket, amelyekkel az emberek az igazságra való törekvés útján szembesülnek? (De igen.) Amikor az emberek nem értik az igazságot, hajlamosak az erkölcsi magatartásról szóló általánosan elismert eszméket összetéveszteni az igazsággal, és ezekre törekedni, illetve ezekhez tartani magukat, mintha ezek jelentenék az igazságot. Ez nagymértékben befolyásolja az embereknek az igazság megértésére és gyakorlására való képességét, valamint azokat az eredményeket, amelyeket az igazságra való törekvés során elérnek, hogy beállítottságuk átalakulása megvalósulhasson. Ez olyasmi, amit egyikőtök sem szeretne látni; természetesen olyasmi, amit Isten sem akar látni. Tehát, ezeket az ember által fenntartott, erkölcsi magatartásról alkotott állítólagos pozitív kijelentéseket, eszméket és szempontokat tekintve, az embereknek először is meg kell ismerniük és világosan meg kell különböztetniük azokat Isten szavai és az igazság alapján, át kell látniuk a lényegüket, és így egy pontos értékelést és álláspontot kell kialakítaniuk ezen dolgok számára a szívük mélyén, amit követően aztán apránként kiáshatják, kigyomlálhatják és elhagyhatják őket. A jövőben minden alkalommal, amikor az emberek azzal találkoznak, hogy ezek az állítólag pozitív kijelentések ellentétbe kerülnek az igazsággal, az igazságot kell elsőként választaniuk, nem pedig az ember elképzelései szerint pozitívnak tekintett állításokat, mivel ezek az állítólag pozitív állítások csupán az ember nézetei, és valójában nem egyeznek az igazsággal. Nem számít, milyen szemszögből beszélünk, a fő célunk azzal, hogy ma ezekről a témákról vállalunk közösséget az, hogy felszámoljuk az igazságra való törekvés során felmerülő különféle akadályokat, különösen azokat a bizonytalanságokat, amelyek Isten szavait és az igazság mércéit illetően merülnek fel az emberek elméjében. Ezek a bizonytalanságok azt jelentik, hogy amikor elfogadod és gyakorlod az igazságot, nem tudod megmondani, hogy mely dolgok az emberiség által hirdetett mondások az erkölcsi magatartásról, illetve melyek Isten emberiséggel szemben támasztott követelményei, és melyek közülük a valódi alapelvek és mércék. Az emberek nincsenek tisztában ezekkel a dolgokkal. Miért van ez? (Mert nem értik az igazságot.) Egyrészről azért van, mert nem értik az igazságot. Másrészről azért, mert nem látják tisztán az emberiség hagyományos kultúrája által az erkölcsi magatartásról megfogalmazott állításokat, és még mindig nem látják át ezeknek az állításoknak a lényegét. Végül egy zavarodott elmeállapotban úgy határozol majd, hogy azok a dolgok a helyesek, amelyeket elsőként tanultál, és amelyek az elmédbe vésődtek; és azokat a dolgokat fogod helyesnek ítélni, amelyeket általában mindenki igaznak ismer el. Azután kiválasztod a neked tetsző dolgokat, amelyeket el tudsz érni, és amelyek megfelelnek az ízlésednek és az elképzeléseidnek; majd ezekhez a dolgokhoz közelítesz, ragaszkodsz és tartod magad, mintha ezek jelentenék az igazságot. Ennek eredményeképp az emberek viselkedésének és magatartásának, ahogyan annak is, amire törekednek, amit választanak és amihez ragaszkodnak, egyáltalán semmi köze nem lesz az igazsághoz – mind az emberi viselkedésformákhoz és az erkölcsiség emberi megnyilvánulásaihoz tartoznak, amelyek kívül esnek az igazság körén. Az emberek úgy közelítenek és ragaszkodnak a hagyományos kultúra ezen aspektusaihoz, mintha azok egyenlőek lennének az igazsággal, miközben félretolják és figyelmen kívül hagyják Istennek az ember viselkedésére vonatkozó követelményeit illető igazságokat. Függetlenül attól, hogy valaki hány olyan viselkedésformával rendelkezik, amit az ember jónak tekint, soha nem fogja elnyerni Isten jóváhagyását. Ez annak az esete, hogy az emberek jókora erőfeszítést pazarolnak el az igazság körén kívül eső dolgokra. Mi több, azzal, hogy ezeket az embertől származó és az igazsággal nem egyező dolgokat igazságként kezelik, az emberek már utat is tévesztettek. Az ember elsőként a hagyományos kultúra eme aspektusait tanulta meg, így ezek uralják; ezek a dolgok mindenféle téveszme táptalajai lesznek benne, és nagy nehézségeket, valamint zavarokat okoznak az emberek számára, amikor igyekeznek megérteni az igazságot és gyakorolni azt. Az emberek mind azt hiszik, hogy ha erkölcsösen viselkednek, Isten jóváhagyja majd őket és alkalmassá válnak arra, hogy megkapják az Ő áldásait és az Ő ígéretét; de vajon képesek-e elfogadni Isten ítéletét és fenyítését, amikor ilyen szemléletet és gondolkodásmódot táplálnak? Mekkora akadályt jelent egy ilyen mentalitás az emberek megtisztulása és üdvössége előtt? Ezek a képzelődések és elképzelések vajon nem oda vezetnek-e, hogy az emberek félreértik Istent és lázadnak Ellene, valamint ellenállnak Neki? Vajon nem ezek lesznek-e a következmények? (De igen.) Többé-kevésbé kifejtettem annak jelentőségét, hogy közösséget vállaljunk erről a témáról – ez az alapgondolat.

A következőkben a hagyományos kínai kultúra erkölcsi magatartásról alkotott mondásait fogjuk egyenként boncolgatni és elemezni, majd levonjuk róluk a következtetést. Ily módon mindenki kap egy alap megerősítést és választ ezeket illetően, és mindenkinek legalább egy viszonylag pontos megértése és nézete lesz ezekről a mondásokról. Kezdjük az első mondással: „Ne tedd zsebre az utcán talált pénzt.” Mi lenne a pontos magyarázata ennek a mondásnak? (Ha találsz valamit, nem veheted el és nem formálhatsz jogot rá. Ez egyfajta jó erkölcsre és társadalmi szokásra utal.) Könnyű ezt elérni? (Viszonylag könnyű.) A legtöbb ember számára könnyű elérni – ha találsz valamit, bármi is legyen az, nem tarthatod meg magadnak, mivel az valaki másé. Nem érdemled meg, hogy a tiéd legyen, és vissza kell adnod a jogos tulajdonosának. Ha nem találod meg a jogos tulajdonost, át kell adnod a hatóságoknak – akárhogy is van, nem tarthatod meg. Mindez annak szellemében zajlik, hogy nem kívánjuk meg mások dolgait, és nem használunk ki másokat. Ez az ember erkölcsi viselkedésével szemben támasztott követelmény. Mi az ilyen jellegű követelmény célja az emberek erkölcsi viselkedését illetően? Ha az emberek efféle erkölcsi magatartással bírnak, annak jó és pozitív hatása van a társadalmi légkörre. Annak az értelme, hogy az embereket ilyen eszmék hassák át az, hogy megakadályozzák mások kihasználását, és ezáltal fenntartsák saját jó erkölcsi magatartásukat. Ha minden ember ilyen jó erkölcsi magatartást tanúsít, javul a társadalmi légkör, és eléri azt a szintet, ahol senki sem veszi magához az utcán talált elveszett tárgyakat, és senkinek sem kell éjszakára bezárnia az ajtaját. Egy ilyen társadalmi légkörben javul a közrend, és az emberek békésebben élhetnek. Kevesebb lesz a lopás és a rablás, a harc és a bosszúból elkövetett gyilkosság; az ilyen társadalomban élő embereknek lesz biztonságérzete, és nagyobb lesz az általános jóléte. Az, hogy „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” az emberek erkölcsi magatartásával szemben támasztott követelmény egy társas környezetben és élettérben. E követelmény célja a társadalmi légkör és az emberek életterének védelme. Könnyű ezt elérni? Függetlenül attól, hogy az emberek el tudják ezt érni vagy sem, akik előálltak ezzel az eszmével és követelménnyel az ember erkölcsi magatartását illetően, az emberek által vágyott ideális társas környezet és élettér megteremtését célozták meg. A „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” követelményének semmi köze az ember viselkedését illető mércékhez – csupán az ember erkölcsi magatartására vonatkozó követelmény, amikor az valamit talál. Kevés köze van az ember lényegéhez. Az emberiség immár évezredek óta ezt a követelményt támasztja az ember erkölcsi magatartásával szemben. Természetesen amikor az emberek tartják magukat ehhez a követelményhez, egy ország vagy egy társadalom egy olyan időszakot élhet meg, amikor kevesebb a bűntény, sőt akár odáig is eljuthat, hogy az embereknek nem kell éjszakára bezárniuk az ajtajukat, hogy senki sem veszi magához az utcán talált elveszett tárgyakat, és hogy az emberek többsége nem teszi zsebre az utcán talált pénzt. Az ilyen időkben a társadalmi légkör, a közrend és az élettér mind viszonylag stabil és harmonikus lesz, ám ez a légkör és társas környezet csupán ideiglenesen vagy egy időszakban, illetve egy adott ideig tartható fenn. Azaz, az emberek csak bizonyos társas környezetben képesek elérni, illetve tartani magukat az efféle erkölcsi magatartáshoz. Amint az életterük megváltozik és a régi társadalmi légkör felbomlik, valószínű, hogy a társas környezet, a társadalmi légkör és a társadalmi irányzatok átalakulásával párhuzamosan az afféle erkölcsi normák is megváltoznak, mint hogy „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt”. Nézzétek meg, hogy miután a nagy vörös sárkány hatalomra került, hogyan vezette félre az embereket azzal, hogy mindenféle mondásokat hirdetett a társadalmi stabilitás biztosítása érdekében. A ’80-as években még egy népszerű dal is volt az alábbi szöveggel: „Az út szélén találtam a földön egy fillért, s a rendőrnek adtam én. A rendőr elvette a fillért, majd biccentett a fejével. Boldogan mondtam: »Viszlát később, uram!«” Úgy tűnik, hogy még egy annyira csekély dolog, mint egy fillér átadása is megérdemelte az említést és azt, hogy énekeljenek róla – ennyire „nemes” társadalmi erkölcs és viselkedés volt! De vajon valóban az volt? Az emberek a talált fillért képesek átadni a rendőrnek, de vajon ezer vagy százezer forintot is átadnának? Nehéz megmondani. Ha valaki némi aranyat, ezüstöt vagy drága holmikat, sőt valami még értékesebbet pillantana meg, képtelen lenne uralkodni a kapzsiságán, a belső szörny elszabadulna benne, és képes lenne bántani az embereket és ártani nekik, besározni és csapdába ejteni másokat – képes lenne ténylegesen elrabolni valaki pénzét, sőt akár meg is ölni valakit. Ilyenkor mi maradna az ember kifinomult hagyományos kultúrájából és hagyományos erkölcseiből? Hol lenne akkor a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” erkölcsi mércéje? Mit mutat ez nekünk? Attól függetlenül, hogy az emberekben megvan-e ez a szellemiség és erkölcsi magatartás, ez a követelmény és mondás csupán olyasmi, amit az emberek elképzelnek, amire vágynak, és amit szeretnének megvalósítani és elérni. Bizonyos társadalmi kontextusban és megfelelő környezetben adott mértékű lelkiismerettel és értelemmel rendelkező emberek képesek gyakorolni azt, hogy ne tegyék zsebre az utcán talált pénzt, ez azonban csak múló jó viselkedésforma, nem tud a magatartásuk mércéjévé, illetve az életükké válni. Amint megváltozik az a társadalmi környezet és kontextus, amelyben ezek az emberek élnek, ez az emberi elképzelés szerinti elv és ideális erkölcsi magatartás igen távol kerül az emberektől. Nem tudja majd kielégíteni a vágyaikat és a törekvéseiket, és természetesen még kevésbé lesz képes korlátozni a gonosztetteiket. Csupán egy átmeneti jó viselkedés és viszonylag nemes erkölcsi minőség az ember ideái szerint. Amikor ütközik a valósággal és az önérdekkel, amikor ellentétbe kerül az emberek eszményeivel, az efféle erkölcsiség nem tudja korlátozni az emberek viselkedését, illetve nem tudja irányítani a viselkedésüket és a gondolataikat. Végül aztán az emberek úgy döntenek, hogy szembeszállnak vele, megszegik ezt a hagyományos erkölcsi felfogást, és a saját érdekeik mellett döntenek. Tehát amikor a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” erényére kerül sor, az emberek a talált fillért képesek átadni a rendőrségnek. Ám ha tízezer, százezer forintot vagy egy aranyérmét találnak, akkor is odaadják a rendőrnek? Nem lesznek rá képesek. Amikor a pénz eltevéséből származó előny meghaladja az emberi erkölcs által elérhető hatókört, nem lesznek képesek átadni azt a rendőrségnek. Nem lesznek képesek megvalósítani a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” erényét. Nos, tehát az, hogy „nem teszi zsebre az utcán talált pénzt”, vajon kifejezi-e egy személy emberi mivoltának lényegét? Egyáltalán nem tudja kifejezni az emberi mivoltának lényegét. Teljesen nyilvánvaló, hogy az ember erkölcsi magatartását illető eme követelmény nem használható annak megítélése alapjául, hogy valaki rendelkezik-e emberi mivolttal, ahogyan az is, hogy nem szolgálhat az ember viselkedésének mércéjéül.

Ha először azt néznénk meg, hogy valaki zsebre teszi-e az utcán talált pénzt, vajon pontos módja lenne az illető erkölcsisége és jelleme megítélésének? (Nem.) Miért nem? (Az emberek képtelenek valóban tartani magukat ehhez a követelményhez. Ha kevés pénzt vagy valami kis értékű dolgot találnak, képesek átadni, ám ha valami értékesről van szó, kevésbé valószínű, hogy így tesznek. Ha pedig valami nagyon értékes holmi az, még kisebb a valószínűsége, hogy átadják – az is lehet, hogy mindenáron ragaszkodni fognak hozzá.) Úgy érted, hogy a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” követelménye nem szolgálhat az emberi mivolt megítélésének mércéjéül, mivel az emberek képtelenek azt elérni. Ha tehát az emberek képesek lennének betartani ezt a követelményt, az mércének számíthatna az emberi mivoltuk megítéléséhez? (Nem.) Miért ne számítana az emberi mivolt megítélésének mércéjéül még akkor sem, ha az emberek be tudnák tartani? (Az, hogy valaki képes vagy sem arra, hogy betartsa a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” követelményét, nem igazán tükrözi az emberi mivolta minőségét. Semmi köze ahhoz, hogy mennyire jó vagy rossz az emberi mivolta, és nem is az emberek emberi mivolta megítélésének mércéje.) Ez a kérdés értelmezésének egyik módja. Kevés az összefüggés egy ember emberi mivoltának minősége és aközött, hogy nem teszi zsebre az utcán talált pénzt. Ha tehát találkoztok valakivel, aki tényleg képes arra, hogy ne tegye zsebre az utcán talált pénzt, hogyan tekintetek rá? Tekinthetitek-e olyasvalakinek, aki emberi mivolttal bír, aki becsületes ember és aki aláveti magát Istennek? Minősíthetjük-e azt, hogy valaki nem teszi zsebre az utcán talált pénzt, az emberi mivolttal rendelkezés normájának? Közösséget kell vállalnunk erről a kérdésről. Ki fog beszélni róla? (Az ember arra való képessége, hogy nem teszi zsebre az utcán talált pénzt, irreleváns az illető emberi mivolta lényegének meghatározása szempontjából. A lényegét az igazság szerint kell értékelni.) Még valami? (Egyesek képesek arra, hogy ne tegyék zsebre az utcán talált pénzt, még akkor sem, ha nagy összegről van szó, vagy sok más jót tesznek, ám megvannak a saját céljaik és szándékaik. Jutalmat akarnak a dicséretes cselekedeteikért, valamint jó hírnevet szerezni, úgyhogy a külsőséges jó viselkedésformáik nem határozhatják meg az emberi mivoltuk minőségét.) Egyéb? (Tegyük fel, hogy valaki képes arra, hogy ne tegye zsebre az utcán talált pénzt, ám ellenálló magatartással közelít az igazsághoz, olyannal, amely idegenkedik az igazságtól. Ha Isten szavai alapján értékeljük őt, akkor nincs benne emberi mivolt. Pontatlan tehát ezt a mércét használni annak megítélésére, hogy valakiben van-e emberi mivolt vagy nincs.) Néhányan közületek már rájöttek, hogy helytelen a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” használata annak megítélésére, hogy valaki rendelkezik-e emberi mivolttal – nem értetek egyet azzal, hogy mérceként használjuk annak megítélésére, hogy valakinek van-e emberi mivolta. Ez a nézőpont helyes. Függetlenül attól, hogy valaki képes-e arra, hogy ne tegye zsebre az utcán talált pénzt, ennek kevés köze van a viselkedése alapelveihez és az általa választott úthoz. Miért mondom ezt? Először is, ha valaki nem teszi zsebre az utcán talált pénzt, az csak egy pillanatnyi viselkedést mutat. Nehéz megmondani, hogy azért tette-e, mert a talált dolog értéktelen volt, vagy mert mások nézték őt, és el akarta nyerni a dicséretüket és a megbecsülésüket. Még ha nem is volt hamisság a cselekedetében, az akkor is csak egyféle jó viselkedés és kevéssé lényeges a törekvése és a viselkedése szempontjából. Legfeljebb annyit lehet mondani, hogy az illető kicsit jól viselkedik és kicsit nemes a jelleme. Bár ez a viselkedés nem nevezhető negatív dolognak, pozitívnak sem minősíthető, és egy embert egyáltalán nem lehet pozitívként meghatározni csak azért, mert nem teszi zsebre az utcán talált pénzt. Ez azért van, mert ez nem kapcsolódik az igazsághoz, Istennek az emberrel szemben támasztott követelményeihez pedig semmi köze. Egyesek azt mondják: „Hogyne lenne ez pozitív dolog? Hogyan is ne tekinthetnénk egy ilyen nemes viselkedést pozitívnak? Ha valaki erkölcstelen lenne és hiányozna belőle az emberi mivolt, képes lenne arra, hogy ne tegye zsebre az utcán talált pénzt?” Ez nem feltétlenül pontos megfogalmazás. Egy ördög képes pár jó dolgot tenni – ezért vajon azt mondanád, hogy az nem egy ördög? Egyes démon királyok tesznek egy-két jócselekedetet, hogy nevet szerezzenek maguknak és bebetonozzák a helyüket a történelemben – ezért vajon jó embereknek neveznéd őket? Pusztán egy jó vagy rossz cselekedete alapján nem döntheted el senkiről, hogy emberi mivolttal rendelkezik-e vagy sem, illetve hogy a jelleme jó-e vagy rossz. Egy pontos megítéléshez az egész viselkedésére kell alapoznod, valamint arra, hogy a helyes elgondolásokkal és nézetekkel rendelkezik-e vagy sem. Ha valaki képes visszaadni egy általa talált igen értékes tárgyat a jogos tulajdonosának, az csak azt mutatja, hogy nem kapzsi és hogy nem kívánja meg mások javait. Megvan benne a jó erkölcsi magatartás eme aspektusa, de van-e ennek bármi köze a viselkedéséhez és a pozitív dolgokhoz való hozzáállásához? (Nincs.) Valószínű, hogy egyesek nem értenek majd egyet ezzel, kissé szubjektívnek és pontatlannak ítélik ezt az állítást. Ugyanakkor ha egy másik szemszögből vesszük fontolóra a dolgot; ha valaki elveszít valami hasznosat, nem fog-e vajon nagyon aggódni miatta? Tehát, ami azt az embert illeti, aki megtalálja a dolgot, bármit is talál, az nem az övé, ezért nem szabad megtartania. Legyen az egy tárgy vagy pénz, legyen az értékes vagy értéktelen, nem az övé – nem az-e tehát a kötelessége, hogy visszajuttassa a dolgot a jogos tulajdonosának? Vajon nem ezt kellene tenniük az embereknek? Mi értelme ezt hirdetni? Talán nem sok hűhó semmiért? Vajon nem túlzás-e egyfajta nemes erkölcsi minőségként kezelni és magasztos, spirituális összefüggésbe emelni azt, hogy valaki nem teszi zsebre az utcán talált pénzt? A jó emberek körében egyáltalán említésre méltó jó viselkedésforma ez? Ennél oly sok jobb és magasztosabb viselkedésforma létezik, úgyhogy említésre sem méltó az, hogy nem tesszük zsebre az utcán talált pénzt. Mindazonáltal, ha koldusok és tolvajok között kellene buzgón hirdetned és népszerűsítened ezt a jó viselkedésformát, az helyénvaló lenne és némi haszna is lehetne. Ha egy ország buzgón reklámozza, hogy „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt”, az azt mutatja, hogy az ott élő emberek már igen gonoszok, hogy az országban hemzsegnek a rablók és a tolvajok, és képtelen védekezni ellenük. Az egyetlen dolog tehát, amihez folyamodhat, az az, hogy ezt a viselkedésformát hirdeti és népszerűsíti a probléma megoldása érdekében. Ez a viselkedésforma valójában mindig is az emberek kötelessége volt. Ha például valaki talál száz forintot az utcán és könnyedén visszaadja azt a jogos tulajdonosának, az vajon nem annyira jelentéktelen, hogy említésre sem méltó? Valóban dicsérni kell ezt? Ekkora feneket kell keríteni egy semmiségnek, és dicshimnuszt zengeni az illetőről, sőt még dicsérni is a nemes és becsületes erkölcsi magatartásáért, csak azért, mert visszaadta a pénzt annak, aki elveszítette? Vajon nem az a normális és természetes, hogy vissszaadjuk az elveszített pénzt a jogos tulajdonosának? Nem olyasmi ez, amit egy normális értelemmel rendelkező embernek tennie kell? Még egy társadalmi erkölcsöket nem értő kisgyermek is képes lenne megtenni ezt – szóval valóban ekkora ügyet kell csinálni belőle? Valóban méltó ez a viselkedés arra, hogy az ember erkölcsiségének szintjére emeljük? Az Én véleményem szerint nem emelhető erre a szintre, és nem méltó a dicséretre. Csupán egy átmeneti jó viselkedésforma, és nincs köze ahhoz, hogy valaki alapvetően valóban jó ember. Az, hogy nem tesszük zsebre az utcán talált pénzt, igen jelentéktelen dolog. Olyasmi, amit bármelyik normális ember, és bárki aki emberi bőrbe bújt és emberi nyelvet beszél, képes kell legyen megtenni. Olyami ez, amit meg tudnak tenni az emberek, ha eléggé igyekeznek, nincs szükségük tanítóra vagy gondolkodóra, hogy megtanítsa ezt nekik. Egy hároméves gyermek képes megtenni, és mégis, a gondolkodók és a tanítók az ember erkölcsi magatartását illető sarkalatos követelményként kezelték, és ezáltal egy kissé nagy feneket kerítettek a semminek. Bár a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” az ember erkölcsi magatartását értékelő állítás, alapvetően nem ér fel arra a szintre, hogy valaki emberi mivoltát vagy nemes erkölcsiségét mérjük vele. Ezért aztán egyaránt pontatlan és alkalmatlan, ha a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” követelményét valaki emberi mivolta minőségének megítélésére használjuk.

A „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” a hagyományos kultúra erkölcsi magatartást illetően támasztott legfelszínesebb követelménye. Bár minden emberi társadalom népszerűsített és tanított efféle eszmét, mivel az embereknek romlott a beállítottsága, valamint az emberiség gonosz irányzatainak térhódítása miatt, még ha gyakorolni tudják is az emberek a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” elvét, illetve egy ideig rendelkeznek ezzel a fajta jó erkölcsi magatartással, az nem változtat azon a tényen, hogy az emberek romlott beállítottságai folyamatosan uralják a gondolataikat és a viselkedésüket, miközben a magatartásukat és a törekvéseiket is uralják és vezérlik. A jó erkölcsi magatartás átmeneti példái nincsenek hatással az egyén törekvésére, és bizonyosan nem tudnak változtatni azon, hogy az ember gonosz irányzatokat tömjénez, csodál és követ. Nem erről van szó? (De.) Nos tehát, az emberek által a múltban énekelt dal, miszerint „az út szélén találtam a földön egy fillért”, ma nem több egy mondókánál. Emlékké vált. Az emberek ahhoz az alapvető jó viselkedésformához sem tudják tartani magukat, hogy nem teszik zsebre az utcán talált pénzt. Az emberek szeretnének változtatni az emberiség törekvésein és romlott beállítottságain azzal, hogy a jó erkölcsi magatartást hirdetik, és próbálják megállítani az emberiség romlását, valamint a társadalom napról napra történő leépülését, ám végül nem sikerült elérniük ezeket a célokat. A „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” erénye csupán az ember ideális világában létezhet. Az emberek egyfajta eszményként, egy jobb világra való törekvésként kezelik ezt az erényt. Ez az erény az ember szellemi világában létezik. Egyfajta remény, amelyet az ember a jövő világába helyez, ugyanakkor az emberi élet valóságával és az emberek jelenlegi emberi mivoltával nem összeférhető. Ellentmond az ember viselkedési alapelveinek és az emberek által járt utaknak, ahogyan annak is, amire törekednek, amivel rendelkezniük kellene, és amit el kellene érniük. Nem összeegyeztethető a normális emberi mivolt megnyilvánulásaival és kiáramlásaival, sem az emberi kapcsolatok, valamint a dolgok kezelésének alapelveivel. Így hát ez az emberiség erkölcsi magatartásának megítélésére szolgáló mérce mindig is érvénytelen volt, az ősi időktől napjainkig. Az ember által népszerűsített elgondolás és nézőpont, miszerint „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” különösen értelmetlen, és a legtöbb ember tudomást sem vesz róla, mivel az képtelen megváltoztatni a viselkedésük irányát vagy a törekvéseiket, és biztosan nem tud változtatni az emberek romlottságán, egoizmusán, önzőségén és azon, hogy egyre inkább a gonosz felé sietnek. A „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” igen felszínes követelménye szórakoztató, szatirikus viccé vált. Most már a gyermekek sem akarják énekelni, hogy „az út szélén találtam a földön egy fillért” – egyáltalán semmit nem jelent. Egy korrupt politikusokkal teli világban ez a dal igencsak ironikussá lett. A valóság – amivel az emberek nagyon is tisztában vannak – az, hogy az ember talán átad egy talált fillért a rendőrségnek, ha azonban egymillió vagy tízmillió forintot talál, az azonnal a zsebébe vándorol. Ebből a jelenségből láthatjuk, hogy az emberek azon törekvése, hogy az erkölcsi magatartást illető fenti követelményt hirdessék az emberiségnek, kudarcot vallott. Ez azt jelenti, hogy az emberek még az alapvető jó viselkedésformákat is képtelenek gyakorolni. Mit jelent az, hogy valaki még az alapvető jó viselkedésformák gyakorlására is képtelen? Azt jelenti, hogy az emberek még azoknak az alapvető dolgoknak a gyakorlására is képtelenek, amelyeket bizony gyakorolniuk kellene – például, hogy nem teszik zsebre, amit találnak, ha az valaki másé. Mi több, ha az emberek valami rosszat tesznek, egyetlen becsületes szót sem szólnak róla, inkább meghalnának, mintsem elismerjék a helytelen cselekedetüket. Még egy olyan alap dolgot sem tudnak betartani, hogy ne hazudjanak, úgyhogy egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy erkölcsről beszéljenek. Még csak arra sem vágynak, hogy lelkiismeretesek és értelmesek legyenek, hogyan beszélhetnek hát erkölcsről? A tisztviselők és a hatalmat gyakorlók mind azon törik a fejüket, hogy hogyan préselhetnének és csikarhatnának ki még több hasznot másokból, valamint azon, hogy elkobozzák azt, ami nem az övék. Még a törvény sem tudja visszatartani őket – miért van ez? Hogyan jutott az ember idáig? Mindez az emberek romlott sátáni beállítottsága, valamint a sátáni természetük felettük gyakorolt irányítása és uralma miatt van, ami mindenféle megtévesztő, ártalmas viselkedést idéz elő. Ezek a képmutatók számos megvetendő és szégyenteljes dolgot tesznek az „emberek szolgálatának” leple alatt. Vajon nem veszítették el minden szégyenérzetüket? Manapság oly sok a képmutató ember. Egy olyan világban, ahol a gonosz emberek tombolnak és a jó embereket elnyomják, egy afféle doktrína, hogy „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” egyszerűen képtelen fékezni az emberek romlott beállítottságát, és egyszerűen nem tudja átalakítani a természetlényegüket, sem az utat, amelyen járnak.

Megértettétek a dolgokat, amelyeket ebben a közlésben mondtam a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” témájáról? Milyen jelentést hordoz ez a mondás a romlott emberek számára? Egyáltalán, hogyan kellene felfogni ezt az erényt? (A „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” követelményének nincs köze az emberek viselkedéséhez és az úthoz, amelyen járnak. Nem tud változtatni az úton, amelyen az ember jár.) Így van, nem alkalmas arra, hogy az emberek valaki emberi mivoltát arra a mondásra alapozva értékeljék, hogy „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt”. Ez a mondás nem használható egy személy emberi mivoltának mérésére, és hasonlóképp helytelen valaki erkölcsiségének mérésére használni. Nem több egy átmeneti emberi viselkedésnél. Egyszerűen nem használható egy ember lényegének megítélésére. Azok, akik ezt az erkölcsi magatartásról szóló mondást felvetették, miszerint „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” – ezek az úgynevezett gondolkodók és tanítók –, idealisták. Nem értik az ember emberi mivoltát, illetve lényegét, és nem fogják fel, milyen mértékig aljasult le és romlott meg az ember. Ily módon ez az általuk hangoztatott mondás az erkölcsi magatartásról igen üres, egyszerűen gyakorlatiatlan, és nem illeszkedik az ember valós körülményeihez. Az erkölcsi magatartásról szóló fenti mondásnak a legcsekélyebb köze sincs az ember lényegéhez, valamint az emberekből áradó különféle romlott beállítottságokhoz, sem az emberekben olyankor kialakuló elképzelésekhez, nézetekhez és viselkedésekhez, amikor romlott beállítottságok uralják őket. Ez az egyik szempont. Egy másik szempont, hogy az, hogy nem tesszük zsebre az utcán talált pénzt, pusztán olyasmi, amit egy normális embernek tennie kell. Például a szüleid életet adtak neked és felneveltek, ám amikor még tudatlan és éretlen voltál, mást sem tettél, csak ételt és ruhát kértél a szüleidtől. Amikor azonban éretté váltál és jobban értetted már a dolgokat, természetes módon tudtad hőn szeretni a szüleidet, igyekeztél elkerülni, hogy aggaszd őket vagy dühösek legyenek rád, próbáltál nem hozzátenni a terheikhez vagy a szenvedésükhöz, és egyedül elvégezni mindent, amire képes voltál. Természetes módon értetted meg ezeket a dolgokat, és nem volt szükséged rá, hogy valaki megtanítsa. Ember vagy, lelkiismerettel és értelemmel, tehát képes vagy megtenni, és meg kell tenned ezeket a dolgokat – mindez még csak említést sem érdemel. Azzal, hogy a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” követelményét egy nemes, erkölcsös jellem szintjére emelik, az emberek a bolhából csinálnak elefántot, és egy kissé messzire mennek; ezt a viselkedést nem így kellene meghatározni, nem igaz? (De.) Mit tanulhatunk ebből? Az, hogy valaki a normális emberi mivolt keretein belül megteszi, amit tennie kell, és amire képes, annak ismérve, hogy az illető normális emberi mivolttal bír. Ez azt jelenti, hogy ha valaki normális értelemmel bír, akkor meg tudja tenni azokat a dolgokat, amelyekre a normális emberi mivoltú emberek gondolnak, és rájön, hogy meg kell tennie – vajon ez nem egy teljesen normális jelenség? Ha olyasmit teszel, amire bárki, aki normális emberi mivolttal bír, képes, azt valóban jó erkölcsi magatartásnak lehet nevezni? Szükséges ezt ösztönözni? (Nem, nem az.) Valóban nemes emberi mivoltnak számít ez? Vajon emberi mivolttal rendelkezésnek számít ez? (Nem.) Az, hogy valaki ilyen viselkedést tanúsít, még nem emeli őt az emberi mivolttal való rendelkezés szintjére. Ha azt mondod, hogy egy illetőnek van emberi mivolta, az azt jelenti, hogy a szempont és az álláspont, amelyből a problémákra tekint, viszonylag pozitív és aktív, ahogyan a problémakezelési módszerei és eljárásai is. Mi a pozitivitás és az aktivitás jelzője? Az illetőnek van lelkiismerete és szégyenérzete. A pozitivitás és az aktivitás másik indikátora az igazságérzet. Lehetséges, hogy a szóban forgó illetőnek van néhány rossz szokása, mint például, hogy későn megy aludni és későn kel, válogatós az étkezésben vagy az erős ízű ételeket szereti, ám ezektől a rossz szokásoktól eltekintve vannak bizonyos jó tulajdonságai is. Ami a viselkedését és a cselekedeteit illeti, vannak elvei és határai; van szégyenérzete és igazságérzete, és több a pozitív jellemvonása a kevesebb negatív mellett. Ha el tudná fogadni és gyakorolni tudná az igazságot, az még jobb lenne, és könnyedén ráléphetne az igazságra való törekvés útjára. Viszont, ha valaki a gonoszságot szereti, hírnevet, hasznot és státuszt keres, imádja a pénzt, szeret luxusban élni, és élvezi, ha élvhajhász módon üti el az idejét, akkor az a nézőpont, ahonnan az embereket és a dolgokat szemléli, valamint az életszemlélete és az értékrendszere mind negatív és sötét, és hiányzik belőle a szégyenérzet és az igazságérzet. Az efféle emberben nincs emberi mivolt, és egész biztosan nem lesz könnyű elfogadnia az igazságot vagy elnyernie Isten üdvösségét. Ez az emberek megítélésének egyszerű alapelve. Egy ember erkölcsi magatartásának megítélése nem egy olyan norma, amihez azt mérhetnénk, hogy rendelkezik-e emberi mivolttal. Annak felméréséhez, hogy valaki jó-e vagy rossz, az emberi mivolta alapján kell megítélned őt, nem pedig az erkölcsi magatartása alapján. Az erkölcsi magatartás általában felszínes, és az egyén társas légköre, háttere és környezete befolyásolja. Egyes megközelítések és megnyilvánulások folyamatosan változnak, tehát nehéz csupán az erkölcsi magatartása alapján meghatározni egy ember emberi mivoltának a minőségét. Például lehet, hogy valaki igen tiszteli a társadalmi erkölcsöket és követi a szabályokat, bárhová is megy. Visszafogottságot tanúsíthat mindenben, amit tesz, betarthatja a kormányzati törvényeket és tartózkodhat attól, hogy nyilvánosan lármázzon vagy megsértse mások érdekeit. Emellett tisztelettudó és segítőkész is lehet, valamint gondoskodhat a fiatalokról és az idősekről. Az, hogy az illető ilyen sok jó jellemvonással rendelkezik, azt jelenti vajon, hogy megéli a normális emberi mivoltot és hogy jó ember? (Nem.) Lehetséges, hogy valaki igen jól gyakorolja a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” elvét, lehet, hogy következetesen tartja magát ehhez az emberiség által népszerűsített és hirdetett erkölcshöz, de mi a helyzet az emberi mivoltával? A tény, miszerint gyakorolja azt, hogy nem teszi zsebre az utcán talált pénzt, az emberi mivoltáról semmit sem mond – ez az erkölcsi magatartás nem használható annak megítélésére, hogy az emberi mivolta jó-e vagy rossz. Nos, akkor hogyan kellene mérni az emberi mivoltát? Le kell hámoznod róla ennek az erkölcsi magatartásnak a csomagolását, és félre kell tenned az ember által jónak tekintett viselkedéseket és erkölcsi magatartást, illetve azokat, amelyek azt a minimumot jelentik, amelyet bárki, aki normális emberi mivolttal bír, képes elérni. Ezután nézd meg a legfontosabb megnyilvánulásait, mint például a viselkedése alapelveit, azokat a határokat, amelyeket nem fog áthágni a viselkedésében, valamint az igazsághoz és Istenhez való hozzáállását. Ez az egyetlen módja annak, hogy lásd az emberi mivolta lényegét és a belső természetét. Viszonylag objektív és pontos így szemlélni az embereket. Ez minden a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” erényéről szóló beszélgetésünket illetően. Mind megértettétek ezt a közlést? (Igen.) Gyakorta aggódom, hogy nem értettétek meg igazán azt, amit mondtam, hogy csak egy kis doktrínát fogtok fel róla, de még mindig nem értitek a lényegére vonatkozó részeket. Így csak annyit tehetek, hogy egy kicsit tovább fejtegetem az eszmét. Csak akkor nyugszom meg, ha érezni fogom, hogy megértettétek. Honnan tudom, hogy megértettétek? Amikor az öröm kifejezését látom az arcotokon, akkor valószínűleg megértettétek, amit mondok. Ha el tudom érni ezt, akkor érdemes még egy kicsit többet beszélni erről a témáról.

Többé-kevésbé befejeztem a közlésemet a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” témájáról. Bár nem mondtam el nektek közvetlenül, hogy hogyan ütközik ez az erény az igazsággal vagy hogy miért nem emelhető az igazság szintjére, illetve, hogy Isten milyen követelményeket támaszt az emberek viselkedését és erkölcsi magatartását illetően, vajon nem érintettem mindezeket? (De igen.) Támogatja Isten háza az afféle erényeket, hogy „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt”? (Nem.) Akkor hogyan tekint Isten háza erre a mondásra? Megoszthatjátok a megértéseteket. (Az, hogy „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” csupán olyasvalami, amit bárkinek, aki normális emberi mivolttal bír, be kell tartania és meg kell tennie, tehát nem kell népszerűsíteni. Emellett a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” csupán az ember erkölcsiségének megnyilvánulása, nem függ össze az emberek viselkedésének alapelveivel, a törekvéseikről alkotott szemléletükkel, az úttal, amelyen járnak, illetve az emberi mivoltuk minőségével.) Vajon az erkölcsi magatartás az emberi mivolt jele? (Nem az emberi mivolt jele. Az erkölcsi magatartás egyes aspektusai csupán olyan dolgok, amelyekkel a normális emberi mivoltú embereknek rendelkezniük kell.) Amikor Isten háza az emberi mivoltról és az emberek megkülönböztetéséről beszél, azt az igazságra való törekvés tágabb kontextusában teszi. Általánosságban szólva, Isten háza nem fogja értékelni, hogy valakinek milyen az erkölcsi magatartása – Isten háza legalábbis nem fogja megítélni, hogy valaki képes-e betartani a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” mondását. Isten háza ezt nem fogja vizsgálni. Ehelyett Isten háza az illető emberi mivoltának minőségét fogja vizsgálni – hogy szereti-e a pozitív dolgokat és az igazságot, illetve, hogy hogyan áll az igazsághoz és Istenhez. Lehetséges, hogy valaki nem teszi zsebre az utcán talált pénzt, míg a világi társadalomban van, de ha egyáltalán nem védelmezi Isten házának érdekeit, miután hívővé vált – ha képes ellopni, elherdálni vagy akár kiárusítani a felajánlásokat, amikor lehetőséget kap rá, hogy ezekkel gazdálkodjon – ha képes mindenféle rossz dolgot tenni, akkor micsoda ő? (Gonosz ember.) Az ilyen soha nem áll ki, hogy Isten házának érdekeit védelmezze, amikor problémák merülnek fel. Talán nincsenek ilyen emberek? (De vannak.) Megfelelő lenne tehát azt a mondást, miszerint „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” az emberi mivoltuk megítélésére használni? Nem lenne megfelelő. Egyesek azt mondják: „Régen jó ember volt. Nemes erkölcsi jelleme volt, és mindenki elismerte őt. Miért változott hát meg, miután Isten házába jött?” Vajon valóban megváltozott? Az igazság az, hogy nem változott meg. Volt benne egy kevés erkölcsi magatartás és jó viselkedés, ám ezen kívül az emberi mivoltának lényege mindig is ilyen volt – az egyáltalán nem változott. Bárhová is megy, mindig így viselkedik. Csupán arról van szó, hogy korábban az erkölcsi magatartás mércéje szerint értékelték őt az emberek, ahelyett, hogy az igazságot használták volna az emberi mivolta megítéléséhez. Az emberek azt gondolják, hogy átment némi változáson, valójában azonban nem tette. Egyesek azt mondják: „Korábban nem volt ilyen.” Korábban nem volt ilyen, mert korábban nem szembesült ezekkel a helyzetekkel, és nem találta magát ilyen környezetben. Továbbá, az emberek nem értették az igazságot, így nem tudták tisztán látni őt. Mi a végső következménye annak, ha az emberek az emberi mivoltuk lényege helyett egy jó viselkedésre alapozva szemlélnek és ítélnek meg másokat? Nemcsak az történik, hogy képtelenek lesznek világosan látni másokat, hanem azok külsőséges jó erkölcsi magatartása el is vakítja és félrevezeti őket. Ha az emberek nem tudnak tisztán látni másokat, akkor a rossz emberekbe vetik a bizalmukat, őket támogatják és nevezik ki, mások pedig megvezetik és átverik őket. Egyes vezetők és dolgozók gyakran elkövetik ezt a hibát, amikor embereket választanak és neveznek ki. Elvakítják őket azok, akik külsőleg némi jó viselkedést és jó erkölcsi magatartást tanúsítanak, és úgy intézik, hogy fontos munkát vállaljanak vagy maguknál tartsanak egyes fontos tárgyakat. Ennek eredményeképp valami balul sül el, és emiatt Isten háza veszteséget szenved. Miért sült el balul valami? Azért, mert a vezetők és a dolgozók nem látták át ezeknek az embereknek a természetlényegét. Miért nem tudták átlátni a természetlényegüket? Mert ezek a vezetők és dolgozók nem értik az igazságot, és képtelenek megítélni és tisztán látni az embereket. Képtelenek átlátni az emberek természetlényegét, és nem tudják, hogyan állnak ez emberek Istenhez, az igazsághoz és Isten házának érdekeihez. Miért van ez? Mert ezek a vezetők és dolgozók a nem megfelelő szemszögből szemlélik az embereket és a dolgokat. Csak emberi elképzelések és képzetek alapján szemlélik az embereket, nem Isten szavai és az igazságalapelvek szerint tekintenek a lényegükre – ehelyett erkölcsi magatartásuk, külső viselkedésük és megnyilvánulásaik alapján tekintenek az emberekre. Azért a rossz emberekbe vetették a bizalmukat, azért a rossz embereket nevezték ki, mert az embereket illető szemléletükből hiányoznak az alapelvek, következésképpen ezek az emberek elvakították, átverték és kihasználták őket, majd végül Isten házának érdekei sérültek. Ezek a következményei annak, ha nem tudjuk meglátni az embereket vagy nem látunk át rajtuk. Tehát ha valaki az igazságra akar törekedni, az első lecke, amit meg kell tanulnia az az, hogy hogyan különböztesse meg az embereket és hogyan tekintsen rájuk – ezt a leckét hosszú idő megtanulni, és ez az egyik legalapvetőbb lecke, amit az embereknek meg kell tanulniuk. Ha valakit világosan akarsz látni és meg akarod tanulni, hogy felismerd, először azt kell megértened, hogy Isten milyen mércéket használ az emberek megítélésére, milyen téves gondolatok és nézetek irányítják és uralják azt, ahogyan az emberek látnak és megítélnek másokat, illetve, hogy azok ellentétben állnak-e az Isten által az emberek megítélésére használt mércékkel, valamint hogyan állnak ellentétben. Isten követelményein alapulnak-e azok a módszerek és mércék, amelyek szerint az embereket értékeled? Isten szavain alapulnak? Az igazságban van az alapjuk? Ha nem, és ha csak a saját tapasztalataidra és képzeteidre támaszkodsz mások megítélésekor, sőt, ha akár odáig is elmész, hogy a megítélésedet a társadalomban támogatott társadalmi erkölcsökre, illetve arra alapozod, amit a saját két szemeddel figyelsz meg, akkor az a személy, akit tisztán próbálsz látni, homályos marad előtted. Nem leszel képes átlátni őt. Ha belé veted a bizalmadat és kötelességeket bízol rá, akkor egy bizonyos szintű kockázatot vállalsz, és elkerülhetetlenül fennáll a lehetősége, hogy ez kárt okoz az Istennek felajánlott dolgokban, a gyülekezet munkájában és Isten választottjainak életbe való belépésében. Ha az igazságra akarsz törekedni, akkor az első lecke, amit meg kell tanulnod, az emberek tisztán látása. Ez természetesen az igazságnak is az egyik legalapvetőbb aspektusa, amivel az embereknek rendelkezniük kell. Az emberek tisztán látásának megtanulása elválaszthatatlan a mai közösségvállalás témájától. Képesnek kell lenned különbséget tenni az ember jó erkölcsi magatartása és tulajdonságai, valamint azok között a dolgok között, amelyekkel egy normális emberi mivoltú embernek rendelkeznie kell. Rendkívül fontos az, hogy különbséget tudj tenni e két dolog között. Csak ekkor leszel képes felismerni és pontosan meglátni egy ember lényegét, és végül eldönteni, hogyan kiben van emberi mivolt és kiben nincs. Mivel kell valakinek először felszerelkeznie ahhoz, hogy tisztán lássa ezeket a dolgokat? Meg kell értenie Isten szavait, ahogyan az igazságnak ezt az aspektusát is, és el kell érnie azt a pontot, ahol Isten szavai szerint szemléli az embereket, az igazságot tekintve mércéjének. Vajon nem egy olyan igazságalapelv ez, amit az embernek gyakorolnia kell, és amit bírnia kell, miközben az igazságra törekszik? (De.) Ezért hát feltétlenül közösséget kell vállalnunk ezekről a témákról.

Az imént az első mondásról, vagyis arról vállaltam közösséget, hogy ne „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt”, ami egyértelműen egyfajta emberi erkölcsi magatartás. Ez egyfajta erkölcsös jellem és átmeneti viselkedés, ami jó benyomást kelt az emberekben, ám sajnos nem szolgálhat olyan mérceként, amellyel megítélhetjük, hogy valakiben van-e emberi mivolt vagy nincs. A másik mondás, miszerint „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon”, ugyanaz. Az állítás szóhasználata alapján világos, hogy ez szintén olyasmi, amit az emberek kedvelnek, és jó viselkedésnek tekintenek. Azokat, akik ezt a jó viselkedést tanúsítják, nagyra becsülik, mint jó erkölcsi magatartással és nemes jellemmel bíró embereket – összefoglalva, olyan embereknek számítanak, akik örömüket lelik abban, hogy segítenek másokon, és kiválóak az erkölcsi jellemvonásaik. Aközött, hogy „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon”, és aközött, hogy „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt”, van némi hasonlóság. Ez is egy jó viselkedésforma, amely bizonyos társadalmi légkörben előjön az emberekből. A „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon” szó szerinti jelentése örömöt találni más emberek segítésében. Nem azt jelenti, hogy az ember kötelessége segíteni másokon – a mondás nem az, hogy „a te felelősséged, hogy segíts másokon” –, hanem hogy „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon”. Ebből láthatjuk, hogy mi ösztönzi az embereket mások segítésére. Nem másokért teszik, hanem inkább önmagukért. Az emberek teli vannak aggodalommal és fájdalommal, ezért keresnek másokat, akiknek segítségre van szükségük, és jótékonykodnak velük, valamint segítik őket; segítő kezet nyújtanak, és minden tőlük telhető jó dolgot megtesznek, hogy boldognak, elégedettnek, békésnek és vidámnak érezzék magukat, hogy értelemmel töltsék meg napjaikat, és ne érezzék oly üresnek és meggyötörtnek magukat. Fejlesztik az erkölcsi magatartásukat, hogy elérjék céljukat, a szívük és elméjük szférájának megtisztítását és felemelését. Milyen viselkedés ez? Ha e magyarázat szemszögéből tekintesz azokra, akik örömüket lelik abban, hogy segítenek másokon, akkor ők nem jó emberek. Legalábbis nem az erkölcsük, a lelkiismeretük és az emberi mivoltuk ösztönzi őket arra, hogy megtegyék, amit meg kell tenniük, illetve arra, hogy eleget tegyenek társadalmi és családi kötelezettségeiknek; inkább azért segítenek az embereknek, hogy örömöt, lelki vigaszt, érzelmi nyugalmat érjenek el és boldogan éljenek. Hogyan vélekedjünk az efféle erkölcsi magatartásról? Ha a természetét nézed, ez még rosszabb annál, hogy „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt”. Annak, hogy „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt”, legalább nincs önző vetülete. Akkor mi a helyzet azzal, hogy „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon”? Az „öröm” szó azt jelenti, hogy ebben a viselkedésben benne vannak az önzés és az alantas szándékok elemei. Nem arról szól, hogy az ő érdekükben segítjük az embereket, és nem is önzetlen felajánlásból – a saját örömünk kedvéért tesszük. Ezt egyszerűen nem érdemes ösztönözni. Tegyük fel például, hogy látod, amint egy idős személy elesik a főúton, és magadban arra gondolsz: „Eléggé magam alatt vagyok mostanában. Remek lehetőség, hogy ez az idős ember elesett – örömömet fogom lelni abban, hogy segítek másokon!” Odamész, felsegíted az idős embert, majd, amikor talpra áll, ekként dicsér téged: „Te igazán jó ember vagy, fiacskám. Bajod ne essen és légy boldog, élj meg szép öregkort!” Eláraszt ezekkel a kedves szavakkal, és miután hallottad, minden aggodalmad szertefoszlik és elégedettnek érzed magad. Arra gondolsz, hogy jó segíteni másokon, majd elhatározod, hogy a szabadidődben az utcákat fogod járni, és felsegíted mindazokat, akik elesnek. Az emberek tanúsítanak némi jó magatartást az efféle gondolkodás hatására, az emberi társadalom pedig a mások segítéséből származó öröm szép hagyományának, valamint afféle nemes erkölcsi jellemnek minősítette ezt, amely örökíti ezt a nagyszerű hagyományt. A mások segítéséből származó örömszerzés másodlagos összefüggése az, hogy azok, akik a segítséget nyújtják, általában az erkölcsiség csúcsára helyezik magukat. Nagy emberbarátnak állítják be magukat, és minél többen dicsérik őket, annál szívesebben segítenek, jótékonykodnak és tesznek még többet másokért. Ez kielégíti abbéli vágyukat, hogy hősök és az emberiség megmentői legyenek, valamint azt is, hogy egyfajta kielégülést merítsenek abból, hogy másoknak szükségük van rájuk. Vajon az emberek nem mind azt akarják érezni, hogy szükség van rájuk? Amikor az emberek azt érzik, hogy másoknak szüksége van rájuk, azt gondolják, hogy különösen hasznosak és hogy van értelme az életüknek. Ez nem csak egyfajta figyeleméhség? A figyelemfelkeltés az egyetlen dolog, ami örömöt szerez az embereknek – ez az életmódjuk. Valójában mindegy, milyen szemszögből szemléljük a mások segítésében való örömlelés dolgát, az nem az ember erkölcsének megítélésére szolgáló mérce. Az, hogy örömünket leljük mások segítésében, gyakorta valójában csak a legkisebb erőfeszítést igényli. Ha hajlandó vagy megtenni, azzal a társadalmi felelősségednek teszel majd eleget; ha nem vagy hajlandó megtenni, senki sem tesz felelőssé, és nem válsz nyilvános elítélés tárgyává. Amikor az ember által dicsért jó viselkedésformákról van szó, az ember eldöntheti, hogy gyakorolja őket vagy tartózkodik tőlük, mindkettő rendben van. Nincs szükség arra, hogy ezzel a mondással korlátozzuk az embereket, illetve, hogy megtanítsuk nekik, hogyan leljék örömüket abban, hogy segítenek másokon, mert ez önmagában csupán egy átmeneti jó viselkedésforma. Függetlenül attól, hogy valakit a társadalmi felelősségének teljesítése iránti vágy ösztönöz, vagy a polgári erény érzéséből gyakorolja ezt a jó viselkedést, mi lesz a végeredmény? Csupán abbéli vágyát fogja kielégíteni, hogy jó ember legyen, és ebben az egy esetben megtestesítse Lei Feng szellemét; merít némi örömöt és vigaszt abból, hogy így tesz, és ezzel magasabb szintre emeli gondolkodási szféráját. Ez minden. Ez a lényege annak, amit csinál. Nos, e közösségvállalás előtt hogyan értelmeztétek azt a mondást, hogy „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon”? (Nem ismertem fel a mögötte rejlő önző és hitvány szándékokat.) Vegyünk egy olyan forgatókönyvet, amelyben kötelességed megtenni valamit, van egy felelősséged, amely alól nem szabad kibújnod, valami, ami elég bonyolult, és el kell viselned egy kevés szenvedést, le kell mondanod pár dologról és meg kell fizetned az árát, hogy megvalósítsd, ám így is képes vagy eleget tenni ennek a kötelezettségnek. Miközben végzed, nem nagyon örülsz, majd miután megfizetted az árát és eleget tettél ennek a kötelezettségnek, a munkád eredménye nem hoz számodra semmiféle örömöt vagy vigaszt, ám, mivel ez volt a kötelezettséged és a kötelességed, mégis megtetted. Ha ezt összevetjük azzal, hogy örömöt lelünk mások segítésében, melyik mutat több emberi mivoltot? (Azokban, akik teljesítik a kötelezettségeiket és a kötelességeiket, több az emberi mivolt.) Az, hogy örömöt lelünk mások segítésében, nem egy kötelezettség teljesítéséről szól – az csupán az emberek erkölcsi magatartásával és bizonyos társas kontextusokban létező társadalmi felelősségekkel szemben támasztott követelmény; a közvéleményből, a társadalmi morálból, sőt akár egy ország törvényeiből ered, és egy ember erkölcsiségének, valamint emberi mivolta minőségének megítélésére szolgál. Más szóval, a „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon” csupán az emberek viselkedését korlátozó mondás, amelyet az emberi társadalom terjesztett elő, hogy magasabb szintre emelje az ember gondolkodási szféráját. Az efféle mondás csupán arra használatos, hogy az embereket néhány jó viselkedésforma gyakorlására késztesse, e jó viselkedésformák megítélésére szolgáló mérce pedig a társadalmi morál, a közvélemény, sőt akár a törvény. Például, ha egy nyilvános helyen látsz valakit, aki segítségre szorul, és te vagy az első, akinek segítenie kellene, ám mégsem teszed, mit fognak gondolni rólad mások? Megszidnak a modortalanságod miatt – vajon nem ezt értjük közvélemény alatt? (De.) És mi a társadalmi morál? A társadalom által népszerűsített és ösztönzött pozitív és felfelé tekintő dolgok és szokások. Természetesen sok konkrét követelmény szerepel közöttük, mint például a kiszolgáltatott emberek támogatása, segítő kezet nyújtani, amikor mások nehézségekkel találkoznak, és nem csupán tétlenül állni. A társadalmi morál bírása azt jelenti, hogy az embereknek ezt a fajta erkölcsi magatartást kell gyakorolniuk. Ha szenvedni látsz valakit, és szemet hunysz felette, semmibe veszed, és nem teszel semmit, akkor hiányzik belőled a társadalmi morál. Milyen követeléseket támaszt tehát a törvény az ember erkölcsi magatartásával szemben? Ebben a tekintetben Kína egy különleges eset: a kínai törvényben semmilyen kifejezett előírás nincs a társadalmi felelősségre és a társadalmi morálra vonatkozóan. Az emberek csupán a családi neveltetésük és az iskolai oktatás, valamint annak révén tanulnak egy keveset ezekről a dolgokról, amit hallanak és megfigyelnek a társadalomból. Ezzel szemben a nyugati országokban jogszabályokban rögzítik ezeket a dolgokat. Például, ha azt látod, hogy valaki elesett az úton, a legkevesebb, hogy odamész és megkérdezed, hogy jól van-e és van-e szüksége segítségre. Ha az illető azt feleli, hogy köszöni, jól van, akkor nem kell segítened neki, nem kell eleget tenned ennek a kötelezettségnek. Ha azt mondja, hogy szüksége van segítségre, akkor viszont segítened kell. Ha nem segítesz, jogilag felelősségre vonnak. Ez egy különleges követelés, amelyet bizonyos országok az emberek erkölcsi magatartására vonatkozóan előterjesztettek; ezt a követelést a jogszabályaikban foglalt kifejezett előírás révén támasztják az emberekkel szemben. A közvélemény, a társadalmi morál, sőt akár a törvény által az emberek erkölcsi magatartását illetően támasztott fenti követelmények csupán az emberek viselkedésére korlátozódnak, és ezek az alapvető viselkedésbeli kritériumok jelentik azokat a mércéket, amelyek alapján egy ember erkölcsi magatartását megítélik. Felületesen szemlélve ezek az erkölcsi mércék látszólag az emberek viselkedését értékelik – vagyis, hogy az emberek eleget tettek-e társadalmi kötelezettségeiknek vagy sem –, lényegükben azonban az emberek belső minőségét becsülik fel. Legyen az a közvélemény, a társadalmi morál vagy a törvény, ezek a dolgok csak azokat a dolgokat mérik, illetve arra vonatkozóan támasztanak követeléseket, amit az emberek tesznek, és ezek a mérések és követelések az emberek viselkedésére korlátozódnak. Egy ember minőségét és erkölcsi magatartását ítélik meg az illető viselkedése alapján – ez az értékelési körük. Ez a „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon” állítás természete. Amikor arról van szó, hogy örömünket leljük abban, hogy segítünk másokon, a nyugati országok a jogszabályok előírásai révén támasztanak követeléseket az emberekkel szemben, míg Kínában a hagyományos kultúrát használják arra, hogy ezeket az eszméket nevelje az emberekbe és ezekre kondicionálja őket. Bár megvan ez a különbség a Kelet és a Nyugat között, természetüket tekintve ugyanazok – mindkettő mondásokat használ az emberek viselkedésének és erkölcsének korlátozására és szabályozására. Ugyanakkor, akár a nyugati országok törvényeiről, akár a keleti hagyományos kultúráról van szó, mindezek csupán az ember viselkedésével és erkölcsi magatartásával szemben támasztott követelések és előírások, és ezek a kritériumok csupán az emberek viselkedését és erkölcsi magatartását szabályozzák – de van-e köztük egy is, amely az ember emberi mivoltát célozza? Vajon használhatók-e valaki emberi mivolta megítélésének mércéjéül olyan előírások, amelyek csupán azt határozzák meg, hogy egy embernek milyen viselkedéseket kell gyakorolnia? (Nem.) Ha azt a mondást nézzük, hogy „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon”, egyes gonosz emberek képesek örömüket lelni abban, hogy segítenek másokon, de a saját szándékaik és céljaik mozgatják őket. Amikor az ördögök tesznek valami kis jót, még inkább valószínű, hogy megvannak a saját szándékaik és céljaik, amiért így tesznek. Úgy gondoljátok, hogy mindenki, aki örömét leli abban, hogy segít másokon, az igazság szeretője akinek van igazságérzete? Vegyük azokat, akik Kínában állítólag örömüket lelik abban, hogy segítenek másokon, mint például azok a lovagias alakok, vagy azok, akik a gazdagoktól rabolnak, és odaadják a szegényeknek, vagy azok, akik gyakran sietnek a kiszolgáltatott csoportok és a fogyatékkal élők segítségére és így tovább – ezek vajon mind bírnak emberi mivolttal? Mind szeretik a pozitív dolgokat és van igazságérzetük? (Nem.) Legfeljebb csak olyan emberek, akiknek viszonylag jobb a jelleme. Mivel ez a szellem vezérli őket, hogy örömüket leljék abban, hogy segítenek másokon, sok jó tettet visznek véghez, ami örömöt, vigaszt nyújt nekik, és lehetővé teszi számukra a boldogság érzésének teljes élvezetét, ám az efféle viselkedésformák gyakorlása nem jelenti azt, hogy van emberi mivoltuk, mivel a hitük és az, amire szellemi szinten törekednek, egyaránt homályos, ismeretlen változó. E jó erkölcsi magatartás alapján tehát vajon tekinthetők-e emberi mivolttal és lelkiismerettel bíró embereknek? (Nem.) Egyes intézmények, mint például alapítványok és jóléti szervezetek, amelyek elvileg örömüket lelik abban, hogy segítenek másokon, amelyek segítik a kiszolgáltatott csoportokat és a fogyatékkal élőket, legfeljebb a társadalmi felelősségükből teljesítenek egy keveset. Azért teszik ezeket a dolgokat, hogy javítsák a róluk alkotott képet a nyilvánosság szemében, hogy növeljék a láthatóságukat, és eleget tegyenek a mások segítésében való örömlelés szellemiségének – ez egyáltalán nem ér fel arra a szintre, amely azt jelzi, hogy „van bennük emberi mivolt”. Továbbá azok, akiknek a segítésében örömüket lelik, vajon valóban segítségre szorulnak? Önmagában igazságos-e örömünket lelni mások segítésében? Nem feltétlenül. Ha elég hosszú időn át megfigyeled a társadalomban előforduló nagyobb és kisebb események mindegyikét, látni fogod, hogy némelyik pusztán arról szól, hogy az emberek örömüket leljék mások segítésében, míg sok más esetben a társadalom több kimondatlan titka és sötét aspektusa rejlik azokban az esetekben, ahol az emberek örömüket lelik abban, hogy segítenek másokon. Akárhogy is, szándékok és célok vannak a mögött, hogy örömünket leljük mások segítésében, legyen szó akár arról, hogy híressé váljunk és a többiek fölé emelkedjünk, akár arról, hogy tiszteletben tartjuk a társadalmi morált és nem szegjük meg a törvényt, vagy arról, hogy egészében pozitívabb megítélést nyerjünk a társadalomtól. Mindegy, hogyan tekintjük: az, hogy örömünket leljük abban, hogy segítünk másokon, csupán az ember külsőséges viselkedéseinek egyike, és legfeljebb egyfajta jó erkölcsi magatartásnak felel meg. Egyáltalán semmi köze az Isten által megkövetelt normális emberi mivolthoz. Azok, akik képesek örömüket lelni mások segítésében, lehetnek akár átlagos emberek, valódi ambíciók nélkül, vagy a társadalom tekintélyes alakjai is; lehetnek viszonylag jószívű, de akár rosszindulatú emberek is. Bármilyen emberek lehetnek, és egy múló pillanatban mindenki képes ezt a viselkedést gyakorolni. Tehát az erkölcsi magatartásról szóló állítás, miszerint „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon”, biztosan nem minősül az emberek emberi mivoltának megítélésére szolgáló mércének.

Az erkölcsi magatartásról szóló mondás, miszerint „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon”, valóban nem fejezi ki az emberek emberi mivoltának lényegét, és kevés köze van az emberek természetlényegéhez. Ezért aztán alkalmatlan arra, hogy valaki emberi mivolta minőségének megítélésére használjuk. Mi tehát a megfelelő módja annak, hogy megítéljük valakinek az emberi mivoltát? A legkevesebb az, hogy az emberi mivolttal bíró személy ne az alapján döntse el, hogy segít-e valakinek, illetve teljesíti-e a kötelezettségeit, hogy az boldoggá teszi-e őt vagy sem; a döntésének ehelyett a lelkiismeretén és az értemén kell alapulnia, és nem kellene fontolóra vennie, hogy mit nyerhet, vagy milyen következményei lesznek rá nézve, ha segít az illetőnek, illetve, hogy az milyen hatást gyakorolhat rá a jövőben. Ezek egyikét sem szabad fontolóra vennie, és teljesítenie kell a kötelezettségeit, segítenie kell másokon, és meg kell akadályoznia, hogy mások szenvedést éljenek át. Tiszta módon kell segítenie az embereken, mindenféle önző cél nélkül – ezt tenné egy olyan ember, akinek igazán van emberi mivolta. Ha egy embernek a mások segítésével való célja az, hogy a saját kedvét keresse, vagy jó hírnevet teremtsen magának, akkor ebben van egy önző és alantas minőség – azok, akikben valóban van lelkiismeret és értelem, nem tennének így. Azok, akikben igaz szeretet van mások iránt, nem kizárólag azért cselekednek, hogy kielégítsék abbéli vágyukat, hogy bizonyos módon érezzék magukat, hanem a kötelezettségeik teljesítése érdekében tesznek így, valamit azért, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek mások segítéséért. Nem azért segítenek az embereken, hogy jutalmat kapjanak, és semmiféle más szándékuk és indítékuk nincs. Még ha nehéz is lehet így cselekedni, és még ha mások esetleg meg is ítélik őket, sőt, akár némi veszéllyel kell is szembenézniük, felismerik, hogy ez egy olyan kötelesség, amit az embereknek végezniük kell, hogy ez az emberek felelőssége, és ha nem így tesznek, elmaradnak majd attól, amivel másoknak és Istennek tartoznak, és egy életre szóló megbánás vár rájuk. Ily módon habozás nélkül haladnak előre, mindent tőlük telhetőt megtesznek, engedelmeskednek a Menny akaratának és teljesítik kötelezettségüket. Nem számít, mások hogyan ítélik meg őket, hogy mások hálásak-e nekik és becsülik-e őket, mindaddig, amíg képesek segíteni az illetőnek megtenni azt, amit meg kell tennie – bármi is legyen –, és ezt teljes szívükből tudják tenni, elégedettnek érzik majd magukat. Azoknak, akik képesek így cselekedni, van lelkiismerete és értelme, az emberi mivolt megnyilvánulásaival rendelkeznek, és nem csupán egy olyan viselkedéssel, ami az erkölcsi jellem és az erkölcsi magatartás körére korlátozódik. Örömöt lelni mások segítésében csupán egyfajta viselkedés, időnként pedig csak bizonyos konkrét összefüggésekben jelentkező viselkedés; egy illető a hangulata, az érzelmei, a társadalmi környezete, a közvetlen kontextus, valamint az alapján dönt arról, hogy átadja-e magát az effajta átmeneti viselkedésnek, hogy milyen előnyök, illetve hátrányok származhatnak abból, ha így cselekszik. Azok, akik emberi mivolttal bírnak, nem fontolgatják ezeket a dolgokat, amikor segítenek az embereknek – egy olyan megítélési mérce alapján döntenek, amely pozitívabb és jobban megfelel a normális emberi mivolthoz tartozó lelkiismeretnek és értelemnek. Időnként akár olyankor is képesek kitartani az emberek segítése mellett, amikor az ellentmond az erkölcsi normáknak és ellentétben áll velük. Az erkölcsiség kritériumai, eszméi és nézetei csak az emberek átmeneti viselkedését képesek korlátozni. Az pedig, hogy ezek a viselkedések jók vagy rosszak-e, az az illető hangulata, érzelmei, a benne lakozó jó és gonosz, valamint múló jó vagy rossz szándékai függvényében fog változni, emellett természetesen a társadalmi légkörnek és környezetnek is lesz rá hatása. Ezekben a viselkedésekben igen sok a tisztátalanság; ezek mind felszínes viselkedések, és ezeket alkalmazva az ember nem ítélheti meg, hogy valakiben van-e emberi mivolt vagy nincs. Ezzel szemben emberi mivoltának lényege, törekvésének tárgya, az életszemlélete és értékrendszere, az általa járt út és viselkedésének, valamint cselekedeteinek alapja alapján sokkal pontosabban és gyakorlatiasabban lehet megítélni, hogy valakiben van-e emberi mivolt vagy nincs. Mondjátok meg Nekem, melyik áll összhangban az igazsággal: az emberi mivolt megítélésének alapjai vagy az erkölcsi magatartás megítélésének alapjai? Az erkölcsi magatartás megítélésére szolgáló mércék egyeznek az igazsággal, vagy az annak megítélésére szolgálók, hogy valakiben van-e emberi mivolt? Ezek közül melyik mérce áll összhangban az igazsággal? Ténylegesen azok a mércék állnak összhangban az igazsággal, amelyek annak megítélésére szolgálnak, hogy valakiben van-e emberi mivolt. Ez megkérdőjelezhetetlen bizonyosság. Annak oka, amiért az emberek erkölcsi magatartásának megítélésére szolgáló dolgok nem szolgálhatnak mércéül az, hogy ezek változékonyak. Számos tisztátlansággal vannak teli, mint például az emberek ügyletei, érdekei, preferenciái, törekvései, érzelmei, gonosz gondolatai, romlott beállítottságai és így tovább. Túl sok bennük a hiba és a tisztátlanság – nem egyértelműek. Ezért nem szolgálhatnak az emberek megítélésének mércéiül. Tele vannak mindenféle olyan dologgal, amit a Sátán olt az emberekbe, valamint az ember romlott sátáni természete miatt feltörő egyéb feltételekkel, és mint ilyenek, nem az igazságot jelentik. Összegezve, mindegy, hogy az emberek könnyen vagy nehezen teljesíthetőnek találják ezeket az erkölcsi magatartást illető mércéket, vagy az, hogy nagy, csekély vagy átlagos értékűre becsülik-e őket, mindezek mindenképp csak az emberek viselkedését korlátozó és szabályozó mondások. Csupán az ember erkölcsi minőségének szintjét érik el; a legkisebb közük sincs Isten abbéli követeléséhez, hogy egy ember emberi mivoltának megítélésére az igazságot használják. Azok a legalapvetőbb normák sem foglaltatnak bennük, amelyekkel az emberi mivolttal bíróknak rendelkezniük kell, illetve amelyeket teljesíteniük kell; mindezektől elmaradnak. Az emberek szemlélése során az ember csak azok erkölcsi magatartása megnyilvánulásainak értékelésére összpontosít; teljességgel a hagyományos kultúra követelményei szerint szemléli és ítéli meg az embereket. Isten nem csupán az erkölcsi magatartásuk megnyilvánulásai alapján szemléli az embereket – Ő az emberi mivoltuk lényegét veszi górcső alá. Mit foglal magában egy ember emberi mivoltának lényege? A preferenciáit, a dolgokról alkotott szemléletét, az életszemléletét és az értékrendszerét, azt, hogy mire törekszik, hogy van-e igazságérzete, hogy szereti-e az igazságot és a pozitív dolgokat, arra való képességét, hogy elfogadja az igazságot és alávesse magát neki, az általa választott utat és így tovább. Ezek alapján helyénvaló megítélni egy személy emberi mivoltának lényegét. Ezzel többé-kevésbé lezárom közlésemet a mások segítéséből származó örömlelésről. Az erkölcsi magatartásra vonatkozó fenti két követelményről szóló iménti közlés révén értitek-e most már a tisztánlátás azon alapelveit, amelyek mind az erkölcsi magatartás megítélésének módjára, mind pedig arra a különbségre vonatkoznak, ami Istennek az emberek megítélésére szolgáló mércéi között és a között az erkölcsi magatartás között van, amiről az ember beszél? (Igen.)

Az imént a hagyományos kultúrának az ember erkölcsi magatartásával szemben támasztott két követeléséről vállaltam közösséget, miszerint „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” és „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon”. Mit tanultatok a fenti két mondásról szóló közlésemből? (Megtudtam, hogy az emberek erkölcsi magatartásának nincs köze az emberi mivoltuk lényegéhez. Az efféle erkölcsi magatartásokat tanúsító emberek legfeljebb az erkölcsiségük minősége tekintetében rendelkeznek pár jó viselkedésformával és megnyilvánulással. Ez azonban nem jelenti azt, hogy emberi mivolttal bírnak, vagy azt, hogy megélik az emberi hasonlatosságot. Némileg világosabb megértést nyertem erről a dologról.) A jó erkölcsi magatartást tanúsító emberek nem feltétlenül rendelkeznek emberi mivolttal – ezt mindenki felismerheti, és csakugyan így állnak a dolgok. Az emberek mind a társadalom gonosz irányzatait követik, és fokozatosan mind elveszítették a lelkiismeretüket és az értelmüket – kevesen képesek megélni az emberi hasonlatosságot. Vajon minden olyan személy jó embernek bizonyult, aki egyszer átadta a járdán talált fillért a rendőrségnek? Nem feltétlenül. Milyen sors várt később azokra, akiket egyszer hősként dicsértek? A szívében mindenki tudja a választ ezekre a kérdésekre. Mi lett a társadalmi morál eszményképeiből és a nagy emberbarátokból, akik gyakran lelték örömüket mások segítésében, akiket bíbor virágokkal díszítettek és az ember dicsőített? A legtöbbjükről kiderült, hogy nem jó ember. Csupán célzottan tettek néhány jó dolgot, hogy híressé váljanak. Valójában a tényleges viselkedésük, életük és jellemük legnagyobb része egyáltalán nem olyan jó. Az egyetlen dolog, amiben valóban jók, az a hízelgés és a talpnyalás. Amikor levetik bíbor virágaikat és a társadalmi morál eszményképének felszínes mázát, még azt sem tudják, hogyan viselkedjenek, illetve hogyan éljenek. Mi itt a gond? Vajon nem a társadalom által rájuk ruházott „erkölcsi eszménykép” koronájának csapdájába estek? Nem igazán tudják, mik is ők – annyira sokat hízelegtek nekik, hogy túlságosan nagyszerűnek kezdték gondolni magukat, és többé nem tudnak normális emberek lenni. Végül már azt sem tudják, hogyan éljenek, a mindennapi létük teljes káosszá válik, és egyesek akár odáig jutnak, hogy alkoholizálnak, letargikussá válnak és megölik magukat. Biztosan vannak olyanok, akik ebbe a csoportba tartoznak. Folyton egy érzést kergetnek, hősök és példaképek, híresek óhajtanak lenni, vagy az erkölcsi kiválóság csúcsán állni. Soha nem tudnak visszatérni a való világba; a való élet hétköznapi szükségletei a bosszúság és a szenvedés folyamatos forrását jelentik számukra. Nem tudják, hogyan szabaduljanak meg ettől a fájdalomtól, vagy hogyan válasszák a helyes utat az életben. Izgalmat keresve egyesek drogokhoz fordulnak, míg mások úgy döntenek, hogy véget vetnek az életüknek, hogy elmeneküljenek az üresség érzése elől. Egyeseket azok közül, akik nem ölik meg magukat, gyakran végül a depresszió öl meg. Vajon nincs sok példa erre? (De.) A hagyományos kultúra ezt a fajta kárt okozza az embereknek. Nem csupán nem engedi az embereknek, hogy pontos megértést nyerjenek az emberi mivoltról, illetve nem vezeti őket arra a helyes útra, amelyet követniük kellene – ez még nem minden –, valójában tévútra vezeti őket, az illúzió és az ábránd birodalma felé kormányozza őket. Ez kárt okoz az embereknek, méghozzá elég mélyen. Egyesek talán azt mondják: „Ez nem minden esetben igaz! Jól vagyunk, nem igaz?” Az a tény, hogy most jól vagytok, vajon nem csupán Isten védelmének eredménye? Az, hogy elég szerencsések voltatok ahhoz, hogy elfogadjátok a munkáját és olvashatjátok az Ő szavait, összejövetelekre járhattok, közösséget cserélhettek és végezhetitek itt a kötelességeteket, csak amiatt van, mert Isten kiválasztott titeket és élvezitek a védelmét; csak az Ő védelmének köszönhető, hogy egy normális ember életét élhetitek és rendelkeztek a mindennapi életetek összes aspektusának kezeléséhez szükséges normális értelemmel. Az viszont tagadhatatlan, hogy az elmétek mélyén továbbra is vannak afféle eszmék és nézetek, hogy „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt”, és „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon”. Ezzel egyidejűleg pedig továbbra is ezeknek az emberiségtől származó ideológiai és morális kritériumoknak a börtönében vagytok. Miért mondom, hogy ezek a dolgok börtönbe zárnak benneteket? Azért, mert az utat, amelyet az életben választottatok, cselekedeteitek és viselkedésetek alapelveit és irányát, valamint azokat az alapelveket, módszereket és kritériumokat, amelyek szerint az embereket és a dolgokat szemlélitek, és a többit – különböző mértékben – még mindig ezek az ideológiai és morális kritériumok befolyásolják, sőt tartják béklyóban és irányítják; minthogy Isten szavai és az igazság még nem váltak az emberekről és a dolgokról alkotott szemléletetek, valamint a viselkedésetek és cselekedeteitek alapjává és mércéjévé. Egyelőre csak a helyes irányt választottátok ki az életben, és megvan bennetek az akarat, az igyekezet és a remény arra, hogy elinduljatok az igazságra való törekvés útján. A valóságban azonban a többségetek még egyáltalán nem jutott el erre az útra – más szóval, még nem nagyon vetettétek meg a lábatokat a helyes úton, amelyet Isten az ember számára készített. Egyesek majd azt mondják: „Ha még nem léptünk rá a helyes útra, akkor miért vagyunk mégis képesek végezni a kötelességeinket?” Ez az ember döntésének, együttműködésének, lelkiismeretének és elhatározásának eredménye. Jelenleg együttműködsz Isten követeléseivel, és mindent megteszel a fejlődésért, ám csupán az, hogy próbálsz fejlődni, még nem jelenti azt, hogy már ráléptél az igazságra való törekvés útjára. Ennek egyik oka az, hogy még mindig a hagyományos kultúra által belétek oltott eszmék befolyásolnak titeket. Például, miután hallottátok a közlésemet és a leleplezésemet azokról az állításokról, hogy „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” és „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon”, lehet, hogy jól értitek ezeknek a lényegét, de egy pár nap múlva meggondolhatjátok magatokat. Lehet, arra a gondolatra juttok, hogy „mi olyan rossz abban, hogy »ne tedd zsebre az utcán talált pénzt«? Én történetesen szeretem azokat, akik nem teszik zsebre az utcán talált pénzt. Legalább nem kapzsik. Mi a baj azzal, hogy »leld örömödet abban, hogy segítesz másokon«? Amikor szükségben vagy, legalább számíthatsz valakire, aki segítő kezet nyújt. Ez egy jó dolog, és olyasmi, amire mindenkinek szüksége van! Mellesleg, akárhogy is nézed, az, hogy az emberek örömüket lelik mások segítésében, csak egy jó, pozitív dolog. Ez ránk háruló kötelesség, és nem szabad kritizálni!” Látod, csupán néhány nappal azután, hogy felébredtél, egy éjszakányi alvás elegendő ahhoz, hogy megváltoztasson; visszaküld oda, ahol korábban voltál, és ismét visszajuttat a hagyományos kultúra börtönébe. Más szóval, ezek az elméd mélyén lakozó dolgok időről időre befolyásolják a gondolataidat és a nézeteidet, ahogyan az általad választott utakat is. És amíg befolyásolnak, szükségképpen folyamatosan vissza is tartanak, akadályoznak abbéli vágyad teljesítésében, hogy a helyes útra lépj az életben, hogy elindulj az igazságra való törekvés útján, és hogy azt az utat válaszd az életben, amelyen Isten szavai jelentik számodra az alapot, az igazság pedig a mércét. Még ha nagyon is hajlandó vagy ezen az úton járni, még ha vágysz is rá, hogy így tegyél és izgatott vagy emiatt, a napjaidat gondolkodással és tervezéssel töltöd, elhatározásokat teszel és imádkozol ezért, a dolgok akkor sem fognak úgy menni, ahogyan szeretnéd. Ennek az az oka, hogy a hagyományos kultúra ezen aspektusai túlságosan mély gyökeret eresztettek a szíved mélyén. Egyesek talán azt mondják: „Ez nem igaz! Azt mondod, hogy a hagyományos kultúra túlságosan mélyen gyökerezik az emberek szívében, de én nem hiszem, hogy ez igaz. Csak a húszas éveimben járok, nem a hetvenesben vagy a nyolcvanasban, szóval hogyan ereszthettek volna már ezek a dolgok mély gyökeret a szívemben?” Miért mondom, hogy ezek az eszmék már mélyen gyökereznek a szívedben? Gondolkodj el: a legkorábbi emlékeid óta vajon nem mindig arra törekedtél, hogy nemes ember legyél, még akkor is, ha a szüleid nem neveltek beléd ilyen eszméket? Például, a legtöbb ember szeret hősökről szóló filmeket nézni és regényeket olvasni, és mélyen együtt érez e történetek áldozataival, miközben megveti a gonosztevőket és a kegyetlen alakokat, akik bántanak másokat. Amikor egy ilyen háttérrel nősz fel, tudat alatt elfogadod azokat a dolgokat, amelyekről az egyetemes társadalom együttesen megállapodott. Miért fogadtad tehát el ezeket a dolgokat? Azért, mert az emberek nem úgy születnek, hogy birtokukban van az igazság, és nincs velük született képességük a dolgok megkülönböztetésére. Nem rendelkezel ezzel az ösztönnel – az az ösztön, ami az emberekben van, egy bennük rejlő hajlam egyes jó, pozitív és aktív dolgok szeretetére. Ezek az aktív és pozitív dolgok sarkallnak arra, hogy jobban teljesíts, hogy jó, hősies és nagyszerű ember legyél. Ezek a dolgok fokozatosan elkezdenek alakot ölteni a szívedben, amikor a közvéleményből és a társadalmi morálból fakadó mondásokkal kapcsolatba kerülsz. Amint a hagyományos kultúra erkölcsiségéből eredő állítások beléd épülnek és bejutnak a belső világodba, gyökeret vernek a szívedben és elkezdik uralni az életedet. Amikor ez megtörténik, nem különbözteted meg ezeket a dolgokat, nem állsz ellen nekik és nem utasítod el őket, hanem mélyen úgy érzed, hogy szükséged van rájuk. Az első lépésed az, hogy eleget tegyél ezeknek a mondásoknak. Miért van ez? Azért, mert ezek a mondások olyan jól illeszkednek az emberek ízléséhez és elképzeléseihez, igazodnak az emberek szellemi világának igényeihez. Ennek eredményeképp magától értetődőnek fogadod el ezeket az állításokat, és egyáltalán nem védekezel ellenük. Fokozatosan, a családi neveltetésed, az iskolai oktatás, valamint a társadalom kondicionálása és agymosása révén, a saját képzeteiddel együtt végül mélyen meg leszel győződve arról, hogy ezek a mondások pozitív dolgok. Az idő finomítása révén, és ahogyan fokozatosan idősödsz, mindenféle összefüggésben és helyzetben igyekszel követni ezeket a mondásokat, és követed ezeket az emberek által eredendően előnyben részesített és jónak vélt dolgokat. Egyre inkább alakot öltenek benned, és egyre inkább beléd rögződnek. Ezzel egyidejűleg ezek a dolgok uralják az életszemléletedet és a célokat, amelyekre törekszel, és azzá a mércévé válnak, amely szerint megítéled az embereket és a dolgokat. Amint ezek a hagyományos kultúrából eredő mondások formát öltenek az emberekben, minden olyan alapfeltétel a helyén lesz, amely arra készteti őket, hogy ellenálljanak Istennek és az igazságnak; olyan, mintha az emberek megtalálnák a saját indokaikat és saját alapjukat, hogy ezt tegyék. Így aztán amikor Isten leleplezi az emberek romlott beállítottságait és lényegét, majd fenyítést és ítéletet zúdít rájuk, az emberek mindenféle elképzeléseket alkotnak Róla. Azt gondolják: „Az emberek gyakran mondják, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld« és »légy kíméletes, ahol csak lehet: a kivégzéstől csak a fejek hullanak« – hogyan beszélhetne hát isten így? Ez valóban isten volt? Isten nem beszélne így – neki a legmagasabbra kellene emelkednie és szelíd hangnemben szólni az emberekhez, Buddha hangján, aki minden emberi lényt megszabadít a szenvedéstől, egy bódhiszattva hangnemében. Isten ilyen – egy hihetetlenül szelíd és nagyszerű alak.” Az eszmék, nézetek és elképzelések e sorozata továbbra is egyre nagyobb mennyiségben árad a szívedből, és végül egyszerűen nem bírod tovább, és teszel valamit, hogy fellázadj Isten ellen és ellenállj Neki, akaratod ellenére. Így tesznek tönkre az elképzeléseid és a képzeteid. Ebből láthatjuk, hogy mindegy, mennyi idős vagy: ha a hagyományos kultúra nevelésében részesültél és egy felnőtt szellemi képességével rendelkezel, a szíved tele van a hagyományos kultúra erkölcsiségének ezen aspektusaival, és azok fokozatosan beléd rögződnek. Már uralmuk alá hajtottak téged, és már sok éve e dolgok szerint élsz. Az életedet és a valódi természetedet régóta a hagyományos kultúra erkölcsiségének ezen aspektusai foglalják el. Például öt-hat éves korod óta megtanultad, hogy örömödet leld mások segítésében, és hogy ne tedd zsebre az utcán talált pénzt. Ezek a dolgok befolyásoltak, és teljességgel meghatározták a viselkedésmódodat. Középkorú emberként immár sok éve élsz ezek szerint, ami azt jelenti, hogy igen messze vagy az Isten által az embertől megkövetelt mércétől. Amióta csak elfogadtad ezeket a hagyományos kultúra által hirdetett, erkölcsi magatartásról szóló mondásokat, egyre messzebb tévedtél Isten követeléseitől. A szakadék az emberi mivoltot illető saját mércéid és az Isten által követelt mércék között egyre nagyobbra nőtt. Te pedig következésképpen egyre távolabb kóboroltál Istentől. Nem erről van szó? Szánjatok időt arra, hogy elgondolkodjatok ezeken a szavakon.

Beszélgessünk most az erkölcsi magatartást illető következő mondásról: „Légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben.” Mit jelent ez a mondás? Azt jelenti, hogy magaddal szemben szigorú követeléseket kell támasztanod, míg másokkal légy elnéző, hogy lássák, mennyire nagyvonalú és nagylelkű vagy. Miért is kellene az embereknek ezt tenniük? Mit hivatott ez elérni? Megvalósítható? Valóban az emberek emberi mivoltának természetes kifejeződése? Igencsak meg kell alkudnod magaddal, hogy ezt magadra vállald! Nem szabad, hogy vágyaid és igényeid legyenek, megkövetelve magadtól, hogy kevesebb örömöt érezz, kicsit többet szenvedj, több árat fizess, és többet dolgozz, hogy másoknak ne kelljen elfáradniuk. És ha mások siránkoznak, panaszkodnak vagy gyengén teljesítenek, nem szabad túl sokat kérned tőlük – a több-kevesebb is megteszi. Az emberek azt hiszik, hogy ez a nemes erkölcs jele – de vajon miért cseng ez hamisan Számomra? Vajon nem hamis? (De az.) Normális körülmények között egy átlagember emberi mivoltának természetes kifejeződése az, hogy önmagával toleráns, másokkal pedig szigorú. Ez tény. Az emberek mindenki más problémáit észlelik: „Ez az ember arrogáns! Az az ember rossz! Ez önző! Az felületes a kötelessége végzésében! Ez az ember olyan lusta!” Eközben magukban így gondolkodnak: „Nincs azzal semmi baj, ha egy kicsit lusta vagyok. Jó képességű vagyok. Bár lusta vagyok, jobb munkát végzek másoknál!” Másokban megtalálják a hibát és szívesen piszkálódnak, önmagukkal azonban ahol csak lehet, elnézőek és nagyvonalúak. Nem az emberi mivoltuk természetes kifejeződése ez? (De az.) Ha az emberekkel szemben az az elvárás, hogy megfeleljenek a „légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben” eszméjének, vajon miféle gyötrelmet kell átélniük? Valóban el tudnák viselni? Hány embernek sikerülne megtenni? (Egynek sem.) És vajon miért? (Az emberek természetüknél fogva önzők. A szerint az alapelv szerint cselekszenek, hogy „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”.) Az ember végtére is önzőnek születik, egy önző teremtmény és mélyen elkötelezett a mellett a sátáni filozófia mellett, hogy „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”. Az emberek úgy vélik, hogy végzetes és természetellenes lenne számukra nem önzőnek lenni, és óvják magukat, amikor valami éri őket. Az emberek ebben hisznek és így cselekszenek. Ha azt várjuk az emberektől, hogy ne legyenek önzők, támasszanak szigorú követelményeket magukkal szemben, valamint hajlandóak legyenek inkább rajtaveszteni, mint kihasználni másokat ha azt várjuk, hogy az emberek boldogan így válaszoljanak, amikor valaki kihasználja őket: „Te kihasználsz, de én nem csinálok nagy ügyet ebből. Toleráns ember vagyok, nem foglak befeketíteni és nem is próbálok bosszút állni, és ha még nem használtál ki eléggé, csak nyugodtan folytasd” – vajon reális elvárás ez? Hány ember tudná ezt megtenni? Általában így viselkedik a romlott emberiség? Nyilvánvalóan abnormális, hogy ez megtörténjen. Miért? Mert a romlott beállítottságú, különösen pedig az önző és fukar emberek a saját érdekeikért küzdenek, és egyáltalán nem fogja elégedetté tenni őket, ha másokra gondolnak. Ez a jelenség tehát, még ha meg is történik, rendellenes. „Légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben” – ez az erkölcsi magatartást illető igény egyértelműen csupán egy olyan követelmény, amely sem a tényekkel, sem az emberi mivolttal nem áll összhangban, olyasmi, amit a társadalom moralistái támasztanak az emberrel szemben, akik nem értik az emberi mivoltot. Olyan, mintha azt mondanád az egérnek, hogy nem szabad lyukakat csinálni, vagy a macskának, hogy nem foghat egeret. Helyes efféle követelést támasztani? (Nem. Ez dacol az emberiség törvényeivel.) A fenti követelés egyértelműen nem összeegyeztethető a valósággal, és igen üres. Vajon azok, akik ezt a követelést támasztják, maguk képesek teljesíteni azt? (Nem.) Egy olyan követelmény betartását várják másoktól, amelyet maguk sem tudnak teljesíteni. Mi itt a probléma? Nem felelőtlen ez egy kicsit? Legalábbis elmondhatjuk, hogy felelőtlenek és ostobaságot beszélnek. Most, egy lépéssel tovább haladva, mi ennek a problémának a természete? (A képmutatás.) Így van, ez a képmutatás egy példája. Világos, hogy magukat sem tudják tartani ehhez a követelményhez, miközben azt állítják magukról, hogy milyen toleránsak, csupa szívek, mekkora az erkölcsi tőkéjük – vajon ez nem csak képmutatás? Mindegy, hogyan állítod be, ez csak egy üres mondás, amelyben van bizonyos hamisság, így hát a képmutató mondások közé soroljuk. Azokhoz a mondásokhoz hasonló, amelyeket a farizeusok népszerűsítettek: van mögöttük egy hátsó szándék, ami nyilvánvalóan a dicsekvés, az, hogy nemes erkölcsi magatartásúként jellemezzük magunkat, valamint, hogy mások a nemes erkölcsi magatartás példaképeként és modelljeként dicsérjenek. Miféle emberek képesek tehát szigorúnak lenni magukkal és toleránsnak másokkal szemben? A tanárok és az orvosok képesek megfelelni ennek a mondásnak? A mások által dicsőített, úgynevezett híres, nagy emberek és bölcsek, mint Konfuciusz, Menciusz és Lao-ce képesek voltak megfelelni ennek a mondásnak? (Nem.) Összegezve, attól függetlenül, hogy mennyire nevetséges ez az ember által előterjesztett mondás, illetve, hogy ez a követelmény tartható-e, ez végső soron csak az emberek erkölcsi jellemére és viselkedésére vonatkozó követelés. Legalábbis az emberek nem hajlandóak tartani magukat ehhez a követeléshez és nem könnyű ezt gyakorolniuk, mivel szemben áll azokkal a normákkal, amelyeket az ember normális emberi mivolta képes elérni. Akárhogy is van, ez még mindig egy, a hagyományos kultúra által népszerűsített norma és követelés az ember erkölcsi magatartását illetően. Még ha a „légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben” egy üres frázis is, amelynek kevesen tudnak eleget tenni, épp ahogyan az, hogy „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” és hogy „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon” – függetlenül attól, hogy az ezt gyakorlók milyen indítékokat és szándékokat dédelgetnek, vagy hogy valaki egyáltalán képes-e gyakorolni ezt – akárhogy is, egyszerűen annak alapján, hogy a fenti követelményt támogató emberek az erkölcsiség csúcsára helyezik magukat, vajon nem teszi ez őket arrogánssá és önelégültté, olyanokká, akik egy kissé abnormális ész birtokában vannak? Ha megkérdeznéd őket, hogy képesek-e betartani a „légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben” követelményét, azt mondanák, hogy „természetesen”. És mégis, amikor pedig tényleg kénytelenek lennének betartani, nem képesek. Miért nem képesek betartani? Azért, mert arrogáns, sátáni beállítottságuk van. Kérd csak meg őket, hogy tartsák magukat ehhez az erkölcshöz, amikor mások a státuszért, hatalomért, tekintélyért és haszonért versengenek velük, és meglátod, hogy meg tudják-e tenni. Egyszerűen képtelenek lesznek megtenni, és még ellenségessé is válnak veled szemben. Ha megkérdezed tőlük, hogy miért népszerűsítik még mindig ezt a mondást, amikor maguk sem képesek megfelelni neki; miért követelik még mindig, hogy mások megfeleljenek neki, és hogy ez vajon nem képmutatás-e a részükről, akkor azt vajon elfogadják? Ha leleplezed őket, nem fogják elfogadni – nem számít, hogyan leplezed le őket, nem fogják elfogadni azt és nem ismerik be a hibájukat – ez azt mutatja, hogy nem jó emberek. Az, hogy egy magasztos erkölcsi hangnemet ütnek meg, annak ellenére, hogy a saját követelményeiknek sem tudnak megfelelni, csupán azt mutatja, hogy jogosan hívják őket nagystílű csalónak és álszent képmutatónak.

A „légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben”, ahogyan a „ne tedd zsebre az utcán talált pénzt” és a „leld örömödet abban, hogy segítesz másokon” mondások mind a hagyományos kultúrának az emberek erkölcsi magatartását illetően támasztott követelései közé tartoznak. Ugyanezen az alapon, függetlenül attól, hogy valaki el tudja-e érni vagy gyakorolni tudja-e ezt az erkölcsi magatartást, az akkor sem az emberi mivolta mérésére szolgáló mérce vagy norma. Lehetséges, hogy tényleg képes vagy szigorúnak lenni magaddal és toleránsnak másokkal szemben, és hogy különösen magas mércéhez tartod magad. Lehet, hogy patyolattiszta vagy és mindig másokra gondolsz, figyelmes vagy velük, anélkül, hogy önző lennél és a saját érdekeidre törekednél. Rendkívül nagylelkűnek és önzetlennek tűnhetsz, akiben erős a társadalmi felelősségtudat és a társadalmi morál. A nemes személyiséged és tulajdonságaid jól láthatóak lehetnek a hozzád közelállók és azok számára, akikkel találkozol és kapcsolatba kerülsz. Lehetséges, hogy a viselkedésed soha nem ad okot másoknak arra, hogy hibáztassanak vagy kritizáljanak; ehelyett bőséges dicséretet, sőt csodálatot vált ki. Lehet, hogy az emberek olyasvalakinek tartanak, aki valóban szigorú önmagával és toleráns másokkal szemben. Ezek azonban semmivel sem többek külsőséges viselkedésformáknál. A szíved mélyén rejlő gondolatok és kívánságok megegyeznek vajon ezekkel a külsőséges viselkedésformákkal, ezekkel a kívül megélt cselekedetekkel? A válasz az, hogy nem egyeznek meg. Annak oka, amiért így tudsz cselekedni az, hogy egy indíték áll mögötte. Pontosan mi ez az indíték? El tudnád viselni, hogy ez az indíték napvilágot lásson? Biztosan nem. Ez azt bizonyítja, hogy ez az indíték valami kimondhatatlan, valami sötét és gonosz. Nos, miért kimondhatatlan és gonosz ez az indíték? Azért, mert az emberek emberi mivoltát romlott beállítottságaik uralják és mozgatják. Az emberi mivolt minden gondolatát, függetlenül attól, hogy az emberek szavakba öntik-e vagy hagyják-e megnyilvánulni, tagadhatatlanul a romlott beállítottságaik uralják, irányítják és manipulálják. Ennek eredményeképp az emberek indítékai és szándékai mind ártóak és gonoszok. Függetlenül attól, hogy az emberek képesek-e szigorúnak lenni önmagukkal és toleránsnak másokkal szemben, illetve, hogy kifelé tökéletesen kifejezik-e ezt az erkölcsöt vagy sem, szükségszerű, hogy ez az erkölcs semmilyen módon nem irányítja és befolyásolja az emberi mivoltukat. Mi irányítja tehát az emberek emberi mivoltát? A romlott beállítottságuk, az emberi mivoltuk lényege, amely a „légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben” erkölcse alatt rejtőzik – ez a valódi természetük. Egy ember valódi természete az ő emberi mivoltának lényege. És mi alkotja az emberi mivoltának lényegét? Főként a preferenciái, a törekvése, az életszemlélete és az értékrendszere, valamint az igazsághoz és Istenhez való hozzáállása és a többi. Az emberek emberi mivoltának lényegét csak ezek a dolgok képviselik igazán. Bizonyossággal mondhatjuk, hogy azok többsége, akik megkövetelik maguktól a „légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben” erkölcsének teljesítését, a státusz megszállottjai. Romlott beállítottságuktól hajtva nem tudják megállni, hogy ne törekedjenek tekintélyre az emberek között, társadalmi kiemelkedésre és státuszra mások szemében. Mindezek a státusz iránti vágyukhoz kapcsolódnak, és a jó erkölcsi magatartásuk leple alatt törekednek rájuk. És hogyan jönnek létre ezek a törekvéseik? Teljességgel a romlott beállítottságaikból erednek és azok mozgatják őket. Tehát nem számít, hogy valaki teljesíti-e a „légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben” erkölcsét vagy sem, vagy hogy ezt a tökéletességig műveli-e vagy sem, ez egyáltalán nem képes megváltoztatni emberi mivoltának lényegét. Ez közvetve azt jelenti, hogy semmilyen módon nem képes változtatni az életszemléletén és az értékrendjén, illetve képtelen a hozzáállását és a különböző emberekről, eseményekről és dolgokról alkotott szemléletét vezérelni. Nem ez a helyzet? (De ez.) Minél inkább képes valaki szigorúnak lenni önmagával és toleránsnak lenni másokkal szemben, annál ügyesebben játszik szerepet, álcázza magát és vezet félre másokat a jó viselkedéssel és a kedves szavakkal, és természeténél fogva annál csalárdabb és elvetemültebb. Minél inkább ilyen típusú személyiség, annál mélyebbé válik a szeretete és a törekvése a státusz és a hatalom iránt. Bármilyen nagyszerűnek, dicsőségesnek és helyesnek tűnik is a külsőséges erkölcsi magatartása és bármennyire is jóleső ezt látniuk az embereknek, a szíve mélyén rejtőző kimondatlan törekvés, valamint a természetlényege, sőt akár az ambíciói is bármikor előtörhetnek belőle. Ezért aztán bármennyire jó is az erkölcsi magatartása, az nem tudja leplezni a belső emberi mivoltának lényegét, sem az ambícióit és a vágyait. Nem tudja elrejteni a förtelmes természetlényegét, amely nem szereti a pozitív dolgokat, valamint gyűlöli az igazságot és idegenkedik tőle. Amint ezek a tények mutatják, a mondás, miszerint „légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben”, több mint egyszerűen képtelenség – leleplezi azokat a törekvő típusokat, akik ilyen mondásokat és viselkedéseket igyekeznek használni kimondhatatlan ambícióik és vágyaik leplezésére. Összevethetitek ezt egyes antikrisztusokkal és gonosz emberekkel a gyülekezetben. Gyülekezetbeli státuszuk és hatalmuk megszilárdítása, valamint annak érdekében, hogy jobb hírnevet szerezzenek a többi tag között, képesek szenvedést átélni és megfizetni az árat kötelességeik teljesítése közben, sőt még akár a munkájukról és a családjukról is lemondhatnak és eladhatják mindenüket, hogy Istenért áldozzák magukat. Egyes esetekben az általuk fizetett ár és az átélt szenvedésük azért, hogy Istenért áldozzák magukat, meghaladja azt, amit egy átlagember képes kiállni; státuszuk fenntartása érdekében képesek a szélsőséges önmegtagadás szellemiségét megtestesíteni. Ugyanakkor nem számít, mennyit szenvednek, vagy milyen árat fizetnek, egyikük sem védelmezi Isten bizonyságát és Isten házának érdekeit, és nem is gyakorolnak Isten szavai szerint. Az általuk követett cél csak a státusz, a hatalom és Isten jutalmainak elérése. Semmi, amit tesznek, a legcsekélyebb kapcsolatban sincs az igazsággal. Függetlenül attól, hogy mennyire szigorúak önmagukkal és mennyire toleránsak másokkal szemben, mi lesz a végső sorsuk? Mit fog Isten gondolni róluk? Vajon az általuk megélt külsőséges jó viselkedések alapján fogja meghatározni a sorsukat? Biztosan nem. Az emberek az említett viselkedések és megnyilvánulások alapján szemlélnek és ítélnek meg másokat, és mivel nem látnak bele mások lényegébe, azok végül becsapják őket. Istent azonban ember soha nem csapja be. Ő egyáltalán nem fogja dicsérni az emberek erkölcsi magatartását, sem megemlékezni arról azért, mert képesek voltak szigorúnak lenni önmagukkal és toleránsnak másokkal szemben, hanem elítéli őket az ambícióikért és az útért, amelyet a státuszra való törekvésük során választottak. Ezért azoknak, akik az igazságra törekszenek, tisztán kellene látniuk ezt az emberek megítélésére szolgáló mércét. Mindenestül meg kellene tagadniuk és elhagyniuk ezt a képtelen normát, és Isten szavai, valamint az igazságalapelvek szerint kellene megkülönböztetniük az embereket. Főként azt kellene nézniük, hogy valaki szereti-e a pozitív dolgokat, képes-e elfogadni az igazságot, és hogy alá tudja-e vetni magát Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, valamint az utat, amelyet választ és jár, majd ezek alapján besorolni az illetőt, hogy milyen ember és milyen az emberi mivolta. Egyszerűen túl könnyen állnak elő tévedések és hibák, ha az emberek a „légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben” mércéje alapján ítélnek meg másokat. Ha helytelenül az embertől származó alapelvek és mondások alapján különböztetsz meg és szemlélsz valakit, akkor ebben a dologban megsérted az igazságot és ellenállsz Istennek. Miért van ez? Az ok az, hogy az emberekről alkotott szemléleted alapja helytelen és nem összeegyeztethető Isten szavaival és az igazsággal – sőt akár ellentétben és szemben is állhat velük. Isten nem az erkölcsi magatartásról szóló állítás – „légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben” – alapján ítéli meg az emberek emberi mivoltát, tehát ha továbbra is ahhoz ragaszkodsz, hogy e mérce szerint ítéld meg az emberek erkölcsiségét és határozd meg, hogy miféle emberek, akkor teljességgel megsértetted az igazságalapelveket, és biztosan tévedsz, valamint hibákat és eltéréseket okozol. Nem erről van szó? (De igen.) Ha az emberek egyszer felfogják ezeket a dolgokat, legalábbis egy bizonyos szinten érteni fogják az alapot, az alapelveket és a mércéket, amelyek szerint Isten szemléli az embereket és a dolgokat – legalábbis megérted majd és értékelni fogod Isten megközelítését ezekről a dolgokról. Nos, és mi a helyzet a te szemszögedből? Legalább azt kell tudnod, hogy mi egy emberről alkotott szemlélet helyes alapja, és az emberek szemlélésének mely mércéje áll összhangban az igazsággal és a valós tényekkel, és nem fog egyáltalán tévedésekhez és eltérésekhez vezetni. Ha valóban tisztázod ezeket a dolgokat, világosan fogod látni a hagyományos kultúra ezen aspektusait, ahogyan az ember különféle állításait, elméleteit és embereket illető szemléletmódját, és képes leszel teljességgel elengedni a hagyományos kultúra ezen aspektusait és az embertől származó különféle mondások és nézetek mindegyikét. Így az igazságalapelvek szerint fogod szemlélni és felismerni az embereket, és egy bizonyos mértékig összeférhető leszel Istennel, és nem fogsz lázadni Ellene, ellenállni és ellentmondani Neki. Amint fokozatosan eléred az Istennel való összeférhetőséget, egyre világosabb rálátás alakul ki benned az emberek és dolgok lényegét illetően, és erre megerősítést találsz Isten szavaiban. Látni fogod, hogy Isten emberiséget leleplező különféle állításai és az emberiségről alkotott jellemzései és meghatározásai mind helyesek és mind az igazságot jelentik. Természetesen ahogyan erre megerősítést találsz, egyre több hitet és ismeretet nyersz Istenről és a szavairól, és egyre biztosabb leszel abban, hogy Isten szavai jelentik az igazságot és a valóságot, amit az embernek meg kell élnie. Talán nem ebből áll az igazság elfogadásának és elérésének folyamata? (De igen.) Ez az igazság elfogadásának és elérésének folyamata.

Az igazságra való törekvés célja az igazság életünkként történő elfogadása. Amikor az emberek képesek elfogadni az igazságot, a belső emberi mivoltuk és életük fokozatos átalakulásnak indul, és végül ez az átalakulás a jutalmuk. A múltban a hagyományos kultúra szerint szemlélted az embereket és a dolgokat, most azonban rájöttél, hogy ez helytelen volt, és többé nem szemléled a dolgokat ebből a szemszögből, és senkit sem szemlélsz az alapján, amit a hagyományos kultúra diktál. Nos, mire alapozva fogod most szemlélni az embereket és a dolgokat? Ha nem tudod, az azt bizonyítja, hogy még mindig nem fogadtad el az igazságot. Ha már tudod, milyen igazságalapelvek szerint kellene szemlélned az embereket és a dolgokat, ha pontosan és világosan meg tudod fogalmazni az alapodat, utadat, mércéidet és alapelveidet, és ha egyúttal ezek szerint az igazságalapelvek szerint tudod felismerni és megközelíteni az embereket, akkor az igazság elkezdett hatni benned, vezeti a gondolataidat és uralja azt a nézőpontot, amelyből az embereket és a dolgokat szemléled. Ez azt bizonyítja, hogy az igazság már gyökeret eresztett benned, és az életeddé vált. Nos, hogyan lesz végső soron segítségedre az a hatás, amelyet az igazság gyakorol rád? Vajon nem fogja befolyásolni a viselkedésmódodat, az általad választott utat és az életben vett irányodat? (De.) Ha képes befolyásolni azt, ahogyan viselkedsz, és az általad járt utat, vajon nem fogja-e befolyásolni a kapcsolatodat Istennel? (De fogja.) Mi lesz annak az eredménye, ha az igazság befolyásolja a kapcsolatodat Istennel? Közelebb vagy távolabb kerülsz? (Közelebb kerülök Istenhez.) Egyértelmű, hogy közelebb kerülsz Hozzá. Amikor közelebb kerülsz Istenhez, vajon inkább hajlandó leszel-e követni Őt és meghajolni Előtte, vagy vonakodva fogsz hinni a létezésében, miközben kétségek és félreértések akadályoznak? (Hajlandó leszek követni Istent és meghajolni Előtte.) Ez biztos. Nos, hogyan fogod elérni ezt a hajlandóságot? Megerősítést találsz majd Isten szavaira a való életedben; az igazság elkezd hatni benned és megerősítést találsz rá. Minden dolog kibontakozása folyamatában mindezek rejtett forrása megerősítést nyer benned, és teljességgel egyezőnek találod majd Isten szavaival. Igazolni fogod, hogy Isten szavai mind az igazságot jelentik, és ez növelni fogja a hitedet Istenben. Minél több a hited Istenben, annál normálisabbá válik a kapcsolatod Vele, és egyre inkább hajlandó leszel teremtett lényként cselekedni és Uralkodódnak tartani Istent, valamint növekedni fog azon részeid száma is, amelyek alávetik magukat Istennek. Mit gondolsz erről a fejlődésről a kapcsolatotokban? Nagyszerű, nem igaz? Ez egy jó és pozitív fejlődési folyamat eredménye. És vajon mik lesznek egy rossz és rosszindulatú haladási folyamat következményei? (A hitem Isten létezésében egyre gyengül, valamint félreértéseim és kétségeim lesznek Istent illetően.) Az a legkevesebb, hogy ezek lesznek a következmények. Semmilyen dologban nem kapsz megerősítést, és nemcsak az igazságot nem sikerül elérned a hitedben, hanem mindenféle elképzelést is kialakítasz – félreérted Istent, szemrehányást teszel Neki és védekezel Ellene, majd végül megtagadod Őt. Ha a szívedben megtagadod Istent, akkor is képes leszel követni Őt? (Nem.) Többé nem kívánod követni Őt. Ezt követően mi történik? Elveszíted az érdeklődésedet az iránt, amit Isten tesz és mond. Amikor Isten azt mondja, hogy „az emberiség vége a szemünk előtt van”, te úgy felelsz, hogy „én nem látok semmit!” Nem fogsz hinni Neki. Amikor Isten azt mondja, hogy „az igazságra való törekvést követően jó rendeltetési helyet nyersz majd”, te úgy felelsz: „Hol ez a jó rendeltetési hely, amiről beszélsz? Nem látom!” Közömbös leszel. Amikor Isten azt mondja, hogy „valódi teremtett lényként kell cselekedned”, te úgy felelsz: „Van vajon valami haszna, ha valódi teremtett lényként cselekszem? Mennyi áldást nyerhetek belőle? Valóban elérhetek ezzel áldásokat? Van ennek köze az áldások eléréséhez?” Amikor Isten azt mondja, hogy „el kell fogadnod Isten szuverenitását és alá kell vetned magad neki!”, akkor te úgy felelsz: „Miféle szuverenitás? Miért nem érzem én Isten szuverenitását? Ha Isten valóban szuverénként uralkodik, miért engedte, hogy szegénységben éljek? Miért hagyta, hogy megbetegedjek? Ha Isten szuverénként uralkodik, miért mindig olyan nehezek számomra a dolgok?” A szíved tele lesz panaszokkal, és semmit sem fogsz elhinni, amit Isten mond. Ez az Istenbe vetett valódi hited hiányát mutatja. És ezért van az, hogy miközben különféle problémákkal találkozol, nem teszel mást, csak panaszkodsz, az alávetettség legkisebb foka nélkül. Így jutsz majd erre a rossz sorsra. Egyesek azt mondják: „Mivel Isten szuverénként uralkodik, segítenie kellene, hogy azonnal felépüljek a betegségemből. Segítenie kellene elérnem mindazt, amit kívánok. Miért van most tele az életem kényelmetlenségekkel és szenvedéssel?” Ők elveszítették a hitüket Istenben, és az egykori homályos hitük legapróbb nyoma sem maradt bennük – teljesen eltűnt. Ez mindennek a rossz következménye és gonosz eredménye. El akartok jutni idáig? (Nem.) Hogyan kerülhetitek el, hogy erre a szintre süllyedjetek? Amikor az igazságra kerül a sor, erőfeszítést kell tennetek – mindennek kulcsa és útja pedig az igazságban és Isten szavaiban rejlik. Ha erőfeszítést teszel, amikor Isten szavairól és az igazságról van szó, anélkül, hogy tudnál róla, világosabban kezded látni az utat, amelyre Isten tanított és vezetett téged, és látni fogod az emberek, események és az Isten által vezényelt dolgok lényegét. E tapasztalás minden lépése révén fokozatosan felfedezed az emberek és a dolgok szemlélésének, valamint az Isten szavai szerinti viselkedés és cselekvés alapelveit és alapját. Az igazság elfogadásával és megértésével meg fogod találni a gyakorlás alapelveit és útjait az emberekben, eseményekben és dolgokban, amelyekkel találkozol. Ha ezek szerint az utak szerint gyakorolsz, Isten szavai beléd jutnak és az életeddé válnak, majd anélkül, hogy tudatosítanád, Isten szuverenitása és vezénylése alatt kezdesz majd élni. Amikor Isten szuverenitása és vezénylése alatt élsz, ösztönösen megtanulod, hogyan kell az embereket és a dolgokat Isten szavai szerint szemlélni, és a megfelelő álláspontból, szempontból és perspektívából fogod szemlélni a dolgokat; a dolgokról alkotott nézeteid eredményei összhangban lesznek Isten szavaival és az igazsággal, és lehetővé teszik számodra, hogy még közelebb kerülj Istenhez és még inkább szomjazd az igazságot. Ha azonban nem törekszel az igazságra, illetve nem teszel erőfeszítést az igazság tekintetében, és ha nem érdekel az igazság, akkor nehéz megmondani, hogy végül melyik pontra jutsz. Végső soron a legrosszabb lehetséges kimenetel az, amikor az emberek nem láthatják Isten tetteit és nem érezhetik a szuverenitását, akárhogyan is próbálnak hinni Benne; amikor nem érzékelhetik Isten mindenhatóságát és bölcsességét, akármennyi dolgot is tapasztalnak meg. Ilyen esetekben az emberek csak elismerik, hogy az Isten által kijelentett szavak az igazságot jelentik, de nem látnak reményt arra, hogy megmentik őket, még kevésbé látják, hogy Isten természete igaz és szent, és mindig úgy fogják érezni, hogy Istenbe vetett hitük ködös. Ez azt mutatja, hogy nem érték el az igazságot, sem Isten üdvösségét, és hogy egyáltalán semmit nem nyertek, miután éveken át hittek Istenben. Ezzel zárom közlésemet a harmadik mondásról, miszerint: „légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben”.

Mi az erkölcsi magatartást illető negyedik állítás? (Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel.) Táplálnak az emberek bizonyos szándékot, amikor kenyérrel dobják vissza, ha megdobják őket kővel? Vajon nem lépnek hátra egyet, hogy megkönnyítsék a dolgukat? Vajon nem egy békülékeny módja ez a dolgok intézésének? Az emberek nem akarnak belebonyolódni a bosszú végtelen körforgásába, el akarják simítani a dolgokat, hogy egy kicsit békésebben élhessenek. Egy emberi élet nem különösebben hosszú, és akár száz, akár több száz éves kort élnek meg, rövidnek találják az életüket. Egész nap a bosszú és a mészárlás gondolata foglalkoztatja őket, belső világuk teli van zűrzavarral és boldogtalan életet élnek. Ezért aztán megpróbálják megtalálni a módját, hogy boldogabb, örömtelibb életet éljenek és hogy jól bánjanak magukkal – ami azt jelenti, hogy amikor megdobálják őket kővel, kenyérrel dobják vissza. Elkerülhetetlen, hogy az emberek életük során megsértik egymást és egymás mesterkedéseinek áldozatává válnak, folyton bosszúálló és keserű érzelmek gyötrik őket, és meglehetősen silány létet élnek meg, így hát a moralisták ettől ösztönözve ezt az erkölcsi mércét hirdetik a világnak a társadalmi légkör, valamint a társadalmi stabilitás és egység érdekében. Óvva intik az embereket, hogy a gonoszt ne gonosszal fizessék meg, és hogy tartózkodjanak a gyűlölettől és a mészárlástól, s ehelyett arra sürgetik az embereket, hogy tanulják meg, hogy ha megdobják kővel, dobják vissza kenyérrel. Azt mondják, hogy még ha ártott is neked valaki a múltban, nem szabad bosszút állnod rajta, hanem inkább segíts neki, felejtsd el a múltbeli gaztetteit, tarts vele normális kapcsolatot és lassan alakítsd át, elsimítva a köztetek lévő ellenségeskedést, és egy harmonikus kapcsolatot elérve. Vajon nem fog ez a társadalom egészében összhanghoz vezetni? Azt mondják, nem számít, ki sértett meg, legyen az családtag, barát, szomszéd vagy kolléga, ha megdobott kővel, dobd vissza kenyérrel, és tartózkodnod kell a haragtartástól. Azt állítják, hogy ha mindenki képes megtenni ezt, akkor úgy lesz, ahogyan az emberek mondják: „Ha mindenki ad egy kis szeretetet, a világ csodálatos hellyé válik.” Vajon nem képzelődéseken alapulnak ezek az állítások? Csodálatos hely? Ugyan már! Nézd meg, ki vezeti ezt a világot és ki rontja meg az emberiséget. Milyen változást érhet el valójában az az erkölcsi magatartásról szóló állítás, miszerint „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”? Semmin sem tud változtatni. A többihez hasonlóan támaszt bizonyos követeléseket ez emberek erkölcsi minőségét illetően, illetve bizonyos előírásokat kényszerít rájuk. Megköveteli, hogy tartózkodjanak attól, hogy gyűlölethez és a mészárláshoz folyamodjanak, amikor mások gyűlöletével és mészárlásával találják szemben magukat, és hogy kezeljék nyugalommal, higgadtan a nekik ártó embereket, valamint vessék be erkölcsi magatartásukat az ellenségeskedés és mészárlás elsimítása érdekében, és csökkentsék a vérontást. Az erkölcsi magatartásról szóló idézett mondás természetesen bizonyos fokig hat az emberekre; képes elfojtani az ellenségeskedést és a haragot, valamint bizonyos mértékig csökkenteni a bosszúból elkövetett gyilkosságot; és lehet bizonyos fokú pozitív hatása a társadalmi légkörre, a közrendre és a társadalmi összhangra, de vajon milyen előfeltételei vannak annak, hogy ez a mondás ilyen hatást gyakoroljon? A társadalmi környezet szempontjából jelentős előfeltételei vannak. Az egyik az emberek normális esze és megítélése. Az emberek így gondolkodnak: „Vajon ez az ember, akin én bosszút akarok állni, erősebb vagy gyengébb nálam? Vajon elérhetem a célomat, ha bosszút állok rajta? Ha bosszút állok rajta és megölöm, azzal vajon aláírom a saját halálos ítéletemet?” Először is mérlegelik a következményeket. Miután átgondolja a dolgokat, a legtöbb ember rájön: „Jó kapcsolatai vannak, igen nagy a társadalmi befolyása, gonosz és kegyetlen, úgyhogy még ha ártott is nekem, nem állhatok bosszút rajta. Némán le kell nyelnem a sértést. Ha azonban ebben az életben valaha is esélyt kapok arra, hogy bosszút álljak rajta, meg fogom tenni.” Ahogyan a népszerű mondások mondják: „Aki nem igyekszik bosszút állni, az nem is férfi” és „A bosszú hidegen tálalva a legédesebb”. Az emberek még mindig efféle világi ügyekre vonatkozó filozófiákat dédelgetnek. Az emberek egyrész azért tartják fenn azt a világi ügyekre vonatkozó filozófiát, hogy ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel, mert az közvetlenül kapcsolódik a társadalmi környezethez és az ember mély romlottságához – táptalaját az emberek elképzelései és értelmük ítéletei adták. Amikor efféle helyzetekkel találkoznak, a legtöbben csak annyit tehetnek, hogy némán lenyelik a sértést és külsőleg gyakorolják a kő kenyérrel történő visszadobását, gyűlöletüket és vérbosszújukat félretéve. A másik ok, amiért az emberek ragaszkodnak ehhez a világi ügyekre vonatkozó filozófiához, az az, hogy egyes esetekben nagy az erőegyenlőtlenség a két érintett fél között, így a sértett fél nem mer bosszút állni és arra kényszerül, hogy kenyérrel dobja vissza a követ, ugyanis mást nem tehet. Ha bosszút állna, talán az egész családja életét veszélybe sodorná, annak következményei pedig elképzelhetetlenek. Ilyen esetekben az emberek jobbnak találják, ha egyszerűen tovább lépnek, lenyelve a sértést. De ezzel vajon legyőzték a neheztelésüket? Van-e bárki, aki képes megfeledkezni a haragról? (Nincs.) Különösen igen súlyos harag esetében, például, ha valaki megölte egy közeli rokonodat és tönkretette a családodat, szégyent hozott a nevedre, ezzel mély ellenszenvet váltva ki benned maga iránt – egy efféle haragot senki sem tud elengedni. Ez az emberiség része, és olyasmi, amin az emberiség nem tud felülkerekedni. Ilyen helyzetekben az emberekben ösztönösen a gyűlölet érzése alakul ki – ez teljesen normális. Mindegy, hogy a forrófejűség, az ösztön vagy a lelkiismeret hívja-e elő, mindenképp normális reakció. Még a kutyák is közelebb kerülnek azokhoz az emberekhez, akik jól bánnak velük és rendszeresen etetik vagy segítik őket, bízni kezdenek bennük, míg azokat, akik bántalmazzák őket és rosszul bánnak velük, megvetik; és ez még nem minden, még azokat is megvetik majd, akiknek a bántalmazóikhoz hasonló szaguk vagy hangjuk van. Látod, még a kutyákban is megvan ez az ösztön, az emberekről nem is beszélve! Tekintettel arra, hogy az emberek az állatokénál sokkal bonyolultabb elmével rendelkeznek, teljesen normális, ha ellenségességet éreznek, amikor bosszúból elkövetett gyilkossággal vagy igazságtalan bánásmóddal szembesülnek. Ugyanakkor több okból és bizonyos körülmények miatt az emberek gyakran arra kényszerülnek, hogy engedményeket tegyenek és lenyeljék a sértést, és átmenetileg beletörődjenek a dolgokba, ez azonban nem jelenti azt, hogy vágynak vagy képesek arra, hogy ha megdobják őket kővel, kenyérrel dobják vissza. Amit az imént mondtam, az az emberiség látásmódján és az ember ösztönös reakcióin alapszik. Ha ezt most a társadalmat illető objektív tények szempontjából nézzük – ha valaki a követ nem kenyérrel dobná vissza, hanem bosszút állna és gyilkosságot követne el, vajon milyen következményei lennének? Jogilag felelősségre vonnák, lehet, hogy letartóztatnák, börtönbüntetésre ítélnék, sőt akár halálbüntetést is kaphatna. Ezek alapján arra következtethetünk, hogy akár az emberiség, akár a társadalom és a törvény korlátozó ereje szempontjából nézzük, amikor az emberek igazságtalan bánásmóddal és bosszúból elkövetett gyilkossággal találkoznak, egyetlen ember sem képes kiverni a gyűlöletet a fejéből vagy a szíve mélyéről. Még ha olyan enyhe sértések áldozatául esik is, mint a szóbeli támadás, a csúfolódás vagy a gúnyolódás, az ember akkor sem képes kenyérrel visszadobni a követ. Vajon az emberi mivolt normális megnyilvánulása az a képesség, hogy kenyérrel dobjuk vissza, ha megdobnak kővel? (Nem.) Amikor tehát bántalmaznak valakit vagy ártanak neki, mi a legkevesebb, amire az emberi mivoltának szüksége van, és amit megkövetel? Vajon vidáman és boldogan mondaná bárki is, hogy „Rajta, terrorizálj engem! Erős és gonosz vagy, terrorizálhatsz, ahogyan csak akarsz, akkor is kenyérrel dobom vissza. Határozottan meg fogod érezni a nemes jellememet és az erkölcsiségemet, és biztos, hogy nem fogok bosszút állni rajtad, sem bármilyen véleményt formálni rólad. Nem leszek mérges rád – az egészet csak viccnek veszem. Nem számít, hogy az általad mondottak mennyire sértik a jellememet, bántják a büszkeségemet vagy károsítják az érdekeimet, minden rendben, és nyugodtan mondj csak, amit akarsz.” Léteznek ilyen emberek? (Nem.) Egyáltalán senki nem képes valóban elengedni a haragját: már akkor is ügyes, ha egy ideig megvan anélkül, hogy bosszúból megölje az ellenségét. Tehát senki sem képes valóban a követ kenyérrel visszadobni, és még ha az emberek tényleg gyakorolják is ezt az erkölcsi magatartást, az azért van, mert az akkor fennálló sajátos körülmények miatt arra kényszerültek, hogy így tegyenek, vagy azért, mert az egész esetet valójában kitalálták és nem valós. Normális körülmények között, amikor az emberek súlyos üldöztetés vagy bántalmazás áldozatául esnek, ellenszenv alakul ki bennük és bosszúvágyók lesznek. Az egyetlen olyan körülmény, amely közepette valaki esetleg nem lenne tudatában a saját gyűlöletének vagy nem reagálna rá, az lenne, ha ez a gyűlölet túl nagy, és oly súlyos megrázkódtatást szenvedne, hogy végül elveszítené az emlékezetét vagy az eszét. De egyetlen normális emberi mivolttal és értelemmel bíró ember sem akarná, hogy sértegetve, megkülönböztetéssel, becsmérlőn, nevetségessé téve, csúfolódva, gúnyolódva és bántással stb. bánjanak vele, vagy azt, hogy valaki odáig menjen, hogy a jellemén és a méltóságán taposson és megsértse azokat. Senki sem törlesztene őszintétlenül erkölcsi magatartással boldogan azoknak, akik korábban megsértették vagy ártottak neki – erre senki sem képes. Így hát ez az erkölcsi magatartást illető állítás, miszerint „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”, igen gyengének, vérszegénynek, üresnek és semmitmondónak tűnik a romlott emberiség számára.

Ha a normális emberi mivolthoz tartozó lelkiismeret és értelem szemszögéből tekintünk erre, akkor nem számít, mennyire romlott valaki, és függetlenül attól, hogy gonosz vagy viszonylag jó emberi mivolttal bíró ember, mind azt remélik, hogy a többiek jól és egy alapszintű tisztelettel bánnak majd velük. Ha valaki ok nélkül hízelegni és hajbókolni kezdene neked, az boldoggá tenne? Szeretnéd? (Nem.) Miért nem szeretnéd? Úgy éreznéd, mintha átvernének? Erre gondolnál: „Háromévesnek nézel engem? Hogyhogy nem értem, miért érzed szükségét, hogy ezeket mondd nekem? Olyan jó vagyok, ahogyan te mondod? Tettem én ezek közül bármit is? Mire ez az egész ostoba hízelgés? Hogyhogy nem undorodsz magadtól?” Az emberek nem szeretik a hízelgő szavakat hallgatni, és egyfajta sértésnek tartják. Az alapszintű tiszteleten kívül mire vágynak még az emberek, hogyan bánjanak velük? (Őszinteséggel.) Lehetetlen lenne arra kérni az embereket, hogy őszintén bánjanak másokkal; ha tartózkodnak attól, hogy terrorizálnak másokat, az már egész jó. Arra kérni az embereket, hogy ne terrorizálják egymást, egy viszonylag objektív igény. Az emberek remélik, hogy a többiek tisztelni fogják, nem terrorizálják őket, és ami a legfontosabb, hogy tisztességesen bánnak velük. Remélik, hogy mások nem fogják zaklatni őket, amikor kiszolgáltatottak, illetve nem közösítik ki őket, amikor leleplezik a hibáikat, és nem hízelegnek és hajbókolnak nekik állandóan. Az emberek undorítónak találják az efféle viselkedéseket, és csak azt szeretnék, ha tisztességesen bánnának velük – nem erről van szó? A másokkal való tisztességes bánásmód egy viszonylag pozitív ideál az ember világában és az ember gondolatkörében. Miért mondom ezt? Gondolkodj el: Miért szeretik az emberek mind Bao Csenget? Az emberek szeretik a Bao Csengről szóló ábrázolásokat nézni, amint épp ügyekben dönt, még ha ezek az ügyek fiktívek és teljességgel kitaláltak is. Miért élvezik mégis az emberek őket? Miért hajlandóak még mindig nézni őket? Azért, mert az ideális világukban, a gondolkodási körükben és a szívük mélyén mind egy pozitív és kicsit jobb világra vágynak. Arra vágynak, hogy az ember egy viszonylag tisztességes és igazságos társadalmi környezetben élhessen, egy olyan világban, ahol ez mindenki számára garantált. Ily módon legalábbis, amikor gonosz erők zaklatnak, lenne egy olyan hely, ahol fenntartják az igazságot, ahol panaszt tehetnél a sérelmeidről, ahol jogod lenne panaszkodni, és végül, ahol némi fény derülne az általad elszenvedett igazságtalanságokra. Ebben a társadalomban és emberiségben lenne egy hely, ahol tisztázhatnád a nevedet, és megvédhetnéd magad attól, hogy valaha is bármilyen megaláztatást szenvedj vagy bármilyen sérelmet vállalj. Vajon nem ez az ideális emberi társadalom? Vajon nem ez az, ami után minden ember sóvárog? (De.) Ez minden ember álma. Az emberek azt remélik, hogy tisztességesen bánnak velük, nem akarják, hogy tisztességtelen bánásmódnak legyenek kitéve, illetve, hogy ne legyen hol panaszkodniuk, ha tisztességtelenül bánnak velük, és ezt nagyon lehangolónak találják. Elmondhatjuk, hogy az ember erkölcsi magatartásával szemben támasztott norma és követelés, miszerint „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”, igen távol áll az emberiség romlottságának valóságától a való életben. Így aztán ez az ember erkölcsi magatartását illetően támasztott követelés nincs tekintettel az emberre, és távol áll az objektív ténytől és a való élettől. Ez egy idealisták által előterjesztett állítás, akik nem értik azoknak a hátrányos helyzetű embereknek a belső világát, akiket bántottak és megaláztak. Ezek az idealisták nem érzékelik, hogy milyen mértékben bántották ezeket az embereket, valamint, hogy mennyire sérült a méltóságuk és a személyiségük, sőt, hogy mennyire volt veszélyben a saját személyes biztonságuk. Nem értik ezeket a tényeket, és mégis azt követelik, hogy ezek az áldozatok békéljenek meg támadóikkal, és ne álljanak bosszút rajtuk, efféle dolgokat mondván: „Te arra születtél, hogy rosszul bánjanak veled, és el kell fogadnod a sorsodat. A társadalom legalsóbb osztályába születtél, és a rabszolgák anyagából vagy. Arra születtél, hogy mások uralkodjanak feletted – nem szabad bosszút állnod azokon, akik ártottak neked, hanem »ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel«. Oda kell tenned a magad részét a társas légkör és a társadalmi harmónia javára, és pozitív energiád, valamint a legjobb erkölcsi magatartásod megmutatásával hozzá kell járulnod a társadalomhoz.” Ezt mind világosan elmondják mentségül arra, hogy a társadalom felsőbb rétegei és az uralkodó osztályok kizsákmányolják az alsóbb osztályokat, biztosítandó számukra ezt a kényelmet, és hogy lecsendesítsék a hátrányos helyzetűek szívét és érzelmeit az ő érdekükben. Vajon nem ez a célja annak, hogy efféléket mondanak? (De.) Ha minden ország jog- és társadalmi rendszere, valamint minden rassz és nemzetség rendszere és előírásai tisztességesek lennének és szigorúan érvényesítenék őket, vajon akkor is szükség lenne még ennek az emberiség törvényeivel ellenkező, elfogult mondásnak a népszerűsítésére? Nem lenne rá szükség. A mondást, miszerint „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” egyértelműen csak az uralkodó osztályok és a tekintéllyel és hatalommal rendelkező gonosz emberek eszközeként és kényelmére hirdetik, hogy azok kizsákmányolhassák és eltaposhassák a hátrányos helyzetűeket. Ugyanakkor, hogy megbékítsék az elnyomott osztályokat és megakadályozzák, hogy bosszút álljanak vagy ellenségessé váljanak a gazdagokkal, az elittel és az uralkodó osztállyal szemben, ezek az úgynevezett gondolkodók és tanítók az erkölcsi felsőbbrendűség csúcsára helyezik magukat, és azzal az ürüggyel népszerűsítik ezt a mondást, hogy mindenkitől megkövetelik a jó erkölcsi magatartás gyakorlását. Ez vajon nem teremt még több ellentmondást a társadalomban? Minél inkább elnyomod az embereket, a társadalom annál igazságtalanabbnak bizonyul. Ha a társadalom valóban tisztességes és igazságos lenne, vajon akkor is szükség volna arra, hogy megítéljük az emberek erkölcsi magatartását és követeléseket támasszunk vele szemben e mondás révén? Ez nyilvánvalóan amiatt van, hogy a társadalomban és az emberek között nincs igazság. Ha a törvény megbüntethetné a gonosztevőket, vagy ha a pénzzel és hatalommal rendelkezőket is felelősségre vonnák a törvény előtt, akkor a mondás, miszerint „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” érvénytelen lenne és nem létezne. Hány közember lenne lépes ártani egy tisztviselőnek? Hány szegény lenne képes ártani a gazdagoknak? Nehezen tudnák megvalósítani. Ezért a mondás, miszerint „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” egyértelműen a közembereket, a szegényeket és az alsóbb osztályokat célozza – erkölcstelen és igazságtalan mondás. Például, ha azt követelnéd, hogy egy kormánytisztviselő, ha megdobják kővel, dobja vissza kenyérrel, ezt mondaná neked: „Miféle követ kell nekem visszadobnom? Ki merészelne ujjat húzni velem? Ki merészelne megsérteni? Ki merészelne »nemet« mondani nekem? Aki csak nemet mond nekem, azt megölöm – az egész családját kiirtom, az összes rokonával együtt!” Látod, a tisztviselők számára nincs olyan gonosz, amiért meg kellene fizetniük, tehát a mondás, miszerint, „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” számukra még csak nem is létezik. Ha azt mondod nekik, hogy gyakorolniuk kell ezt az erkölcsi magatartást, miszerint, ha megdobják őket kővel, dobják vissza kenyérrel, hogy ilyen erkölcsi magatartásuknak kell lennie, így felelnek: „Hogyne, menni fog.” Ez egy ízig-vérig csalárd hazugság. Akárhogy is, az, hogy „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” lényegében csak a társadalmi moralisták által népszerűsített, az alsóbb osztályok megbékítésének eszközéül szolgáló mondás, sőt mi több, egy olyan mondás, amelyet az alsóbb osztályok leigázása érdekében hirdetnek. Azért hirdetik, hogy tovább stabilizálja az uralkodó osztály hatalmát, hogy keresse az uralkodó osztály kegyeit, és hogy állandósítsa az alsóbb osztályok rabszolgaságát, hogy akkor se panaszkodjanak, ha generációk óta rabszolgasorsban élnek. Ebből láthatjuk, hogy az efféle társadalomban nyilvánvalóan igazságtalanok a törvények és a rendszerek; az efféle társadalmat nem az igazság kormányozza, és nem az igazság, a jog és az igazságosság uralja. Ehelyett az ember gonoszsága és hatalma vezeti, függetlenül attól, hogy kik szolgálnak tisztviselőként. Ha a közemberek szolgálnának tisztviselőként, ugyanez lenne a helyzet. Ennek a társadalmi rendszernek ez a lényege. A „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” ezt a tényt leplezi le. A mondatban egyértelműen van egy bizonyos politikai minőség – ez pedig az ember erkölcsi magatartásával szemben támasztott követelmény az uralkodó osztály uralmának megerősítése és az alsóbb osztályok leigázása érdekében.

Nemcsak arról van szó, hogy az a követelés, miszerint az emberek dobják vissza kenyérrel, ha megdobják őket kővel nem áll összhangban az emberiség normális szükségleteivel és igényeivel, illetve az emberiség jellegével és méltóságával, hanem nyilvánvalóan sokkal kevésbé megfelelő mérce egy ember emberi mivolta minőségének megítélésére. Ez a követelés igen távol áll a tényleges emberi mivolttól; nemcsak arról van szó, hogy megvalósíthatatlan, de eleve soha nem lett volna szabad hirdetni. Csupán az uralkodó osztály által alkalmazott mondás és stratégia uralmának, és a tömegek feletti irányítás megerősítése céljából. Isten természetesen soha nem népszerűsített efféle mondást, akár a Törvény Korát, akár a Kegyelem Korát vagy a mostani Királyság Korát nézzük, és Isten soha nem használt efféle módszert, mondást vagy követelést az emberek emberi mivolta minőségének megítélése alapjául. Ez azért van, mert függetlenül attól, hogy valaki erkölcsös vagy erkölcstelen-e, és attól, hogy milyen jó vagy rossz az erkölcsi magatartása, Isten csak a lényegét veszi figyelembe. Ezek az erkölcsi magatartásról szóló mondások egyszerűen nem léteznek Isten hatáskörében. Ezért aztán az erkölcsi magatartást illető mondás, miszerint „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”, Isten házában nem érvényes és elemzésre sem érdemes. Attól függetlenül, hogy kenyérrel dobod-e vissza, ha megdobnak kővel, vagy bosszúval fizetsz a gonoszságért, az Istenben hívők hogyan tekintsenek a „gonoszért való megfizetés” ügyére? Milyen hozzáállással és milyen nézőpontból kell szemlélniük és megközelíteniük ezt a dolgot? Ha valaki gonoszságot követ el a gyülekezetben, Isten házának megvannak a maga adminisztratív rendeletei és alapelvei az illető kezelésére – nincs szükség arra, hogy bárki bosszút álljon az áldozatért, vagy arra, hogy megvédje őt az igazságtalansággal szemben. Isten házában nincs szükség erre, és a gyülekezet nyilvánvalóan kezelni fogja a problémát az alapelvek szerint. Ez egy tény, amit az emberek egyaránt megfigyelhetnek és amivel találkozhatnak. Nagyon világosan és pontosan fogalmazva: a gyülekezetnek megvannak az alapelvei az emberek kezelésére, és Isten házának vannak adminisztratív rendeletei. Akkor mi a helyzet Istennel? Ami Istent illeti, bárki, aki rosszat tesz, annak megfelelően bűnhődik, és Isten diktálja, mikor és hogyan büntetik meg. Isten büntetési alapelvei teljességgel elválaszthatatlanok az Ő természetétől és lényegétől. Isten természete igaz és megsérthetetlen, fenséges és haragos, és megfelelően megbünteti mindazokat, akik gonoszságot követnek el. Ez az ember törvényeinél sokkal nagyobb, meghaladja az emberiséget és valamennyi világi törvényt. Nem csupán tisztességes, észszerű és megfelel az emberiség vágyainak, de nem is igényli mindenki helyeslését és megerősítését. Nem igényli tőled, hogy az erkölcsi felsőbbrendűség csúcsáról ítéld meg a dolgokat. Amikor Isten ezeket teszi, megvannak a saját alapelvei és időzítése. Istenre kell hagyni, hogy úgy cselekedjen, ahogyan akar, és az embereknek tartózkodniuk kell a beavatkozástól, ugyanis ennek semmi köze hozzájuk. Mit kér Isten az emberektől a „gonoszért való megfizetés” ügyét illetően? Azt, hogy forrófejűségből ne cselekedjenek, és ne álljanak bosszút másokon. Mit kellene tenned, ha valaki megsért, zaklat vagy akár ártani akar neked? Vannak alapelvek az efféle dolgok kezelésére? (Igen.) Léteznek megoldások és alapelvek ezekre a dolgokra vonatkozóan, és egy alap Isten szavaiban, valamint az igazság. Bármi mástól függetlenül, az erkölcsi magatartást illető mondás, miszerint „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” szintén nem egy mérce az emberek emberi mivolta minőségének megítélésére. Ha valaki képes arra, hogy ha megdobják kővel, kenyérrel dobja vissza, a legtöbb, ami elmondható, hogy az illető viszonylag toleráns, egyszerű, jó természetű és nagylelkű, hogy nem kicsinyes, valamint tűrhető erkölcsi magatartása van. Ugyanakkor vajon e személy emberi mivoltának minősége értékelhető és megítélhető-e ennek az egy mondásnak az alapján? Nem, egyáltalán nem. Azt is számba kell vennünk, hogy az illető mire törekszik, milyen úton jár, hogyan áll az igazsághoz és a pozitív dolgokhoz és a többi. Ez az egyetlen módja, hogy helyesen ítéljük meg, hogy rendelkezik-e emberi mivolttal vagy sem.

Mára ezzel zárjuk a közösségünket.

2022. március 26.