Kezdjük azzal, hogy felidézzük, miről beszélgettünk a legutóbbi összejövetelünk alkalmával. (A legutóbbi összejövetelünkön arról beszélgettünk, hogy „mit jelent az igazságra törekedni”. Elsőként erre a kérdésre összpontosítottunk: „Tekintettel arra, hogy az emberek által jónak és helyesnek tartott dolgok nem az igazságot jelentik, miért ragaszkodnak hozzájuk mégis úgy, mintha az igazságot jelentenék, és gondolják azt, hogy ezzel az igazságra törekszenek?” Ennek három okát fogalmaztad meg. Ezek közül főként az elsőről beszéltél, vagyis arról, hogy pontosan melyek azok a dolgok, amelyeket az emberek jónak és helyesnek tartanak ez elképzeléseik szerint.) A legutóbbi összejövetelünkön elsősorban az első okról vállaltunk közösséget. Beszéltünk azokról a dolgokról, amelyeket az emberek az elképzeléseik szerint jónak és helyesnek tartanak, és két tág csoportra osztottuk ezeket a dolgokat: az első a „jó viselkedésformák”, a második a „jó erkölcsi magaviselet”. Összesen hat példát hoztam fel a „jó viselkedésformákat” gyűjtő első csoportra: műveltség és értelem, szelídség és kifinomultság, udvariasság, az idősek tisztelete és a fiatalokról való gondoskodás, szeretetreméltóság és megközelíthetőség. A másik csoportról, a „jó erkölcsi magaviseletről” még nem beszélgettünk. Van néhány kérdés, amelyeket kicsit újra át kell vennünk, miután beszélgettünk róluk, kiigazítandó és tisztázandó az említett közlés igazságait és alapelveit, hogy mindent tisztává és világossá tegyünk. Ezáltal könnyebben megértitek majd az igazságot. A legutóbbi közösségvállalásunkat néhány átfogó szakasz és néhány konkrét példa alkotta. Soknak tűnik, ám valójában csak néhány konkrét dologról beszélgettünk az átfogó szakaszokon belül, majd tovább részleteztük ezeket a konkrétumokat, hogy a közösségvállalás egy kicsit világosabb és pontosabb legyen. Felhoztunk hat példát a jó viselkedésformákra, de nem foglalkoztunk egyenként mindegyikkel részletesen. Ezek között a műveltség és az értelem egy klasszikus példa arra, amit az emberek az elképzeléseik szerint helyesnek és jónak tartanak. Erről a példáról egy kicsit többet beszélgettünk. A többi ehhez hasonló; hasonló módszerrel elemezhetitek és ismerhetitek fel őket.

Ma, mielőtt a közösségünk tényleges témájára térnénk, elmesélek nektek két rövid történetet. Szerettek történeteket hallgatni? (Igen.) Történetet hallgatni nem olyan fárasztó, és nem igényel túl sok összpontosítást. Mindent összevetve nem túlságosan megerőltető, és elég érdekes lehet. Tehát hallgassatok figyelmesen, és mialatt a történetek tartalmát hallgatjátok, azon is gondolkodjatok, hogy miért mesélem őket – milyen konkrét, központi eszmék foglaltatnak bennük, vagyis milyen gyakorlati dolgokat nyerhetnek az emberek azáltal, hogy meghallgatják őket. Rendben van – kezdjünk hozzá a történeteinkhez. Xiaoxiao és Xiaoji történetei következnek.

Xiaoxiao és Xiaoji történetei

Xiaoxiao egy ideje fájdalmat érzett a szemében, látása is elhomályosult, érzékeny lett a fényre, a széltől könnyezett, úgy érezte, mintha lenne valami a szemében és más hasonló tünetei voltak. Dörzsölte a szemét, de mit sem használt. Xiaoxiao nem tudta, mi baja. Ezt gondolta: „Korábban sosem volt gond a szememmel, és a látásom is rendben van. Mi történik?” Amikor tükörbe nézett, a szeme épp ugyanolyannak tűnt, mint annak előtte – csak egy picit volt pirosabb és néha kicsit véreres. Ez rejtélyes, és egy kissé nyugtalanító volt Xiaoxiao számára. Először, amikor elkezdődött, nem foglalkozott túl sokat a dologgal, de amikor a tünetei egyre gyakrabban jelentkeztek, végül nem bírta tovább. Ekképpen gondolkodott: „Menjek orvoshoz vagy próbáljak magam utánanézni? Nehéz lenne erről információt találni, és akár félre is diagnosztizálhatom a tényleges problémát. Jobb, ha egyenesen az orvoshoz megyek; ő biztosan pontos diagnózist fog adni.” Xiaoxiao tehát elment az orvoshoz. Az orvos megvizsgálta, és nem talált semmilyen komoly problémát. Felírt némi szokásos szemcseppet, és azt tanácsolta Xiaoxiaonak, hogy vigyázzon a szemére és ne erőltesse meg. Xiaoxiao igen megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy nincs nagy baja a szemének. Miután hazament, Xiaoxiao mindennap használta a szemcseppet, az orvos által rendelt időpontokban és adagban, és a tünetei néhány napon belül enyhültek. Nagy kő esett le Xiaoxiao szívéről: úgy érezte, hogy ha gyógyszer segíteni tud rajta, a probléma nem lehet súlyos. Ez az érzés azonban nem tartott sokáig, és kis idő elteltével a tünetei visszatértek. Xiaoxiao növelte a szemcsepp adagját, és a szeme javult egy kicsit, a tünetei pedig némileg enyhültek. De pár nappal később a szeme állapota visszaesett, a tünetei pedig rosszabbodtak és gyakrabban jelentkeztek. Xiaoxiao nem tudta értelmezni ezt, és a boldogtalanság újabb hulláma söpört végig rajta. „Mit tegyek? Az orvostól kapott gyógyszer nem működik. Vajon ez azt jelenti, hogy valami komoly baj van a szememmel? Nem hagyhatom ezt figyelmen kívül.” Úgy döntött, hogy nem megy el újra az orvoshoz, illetve ezúttal nem beszél vele a szemét illető panaszokról. Ehelyett azt választotta, hogy maga oldja meg a problémát. Böngészni kezdett az interneten, és mindenféle videót és információt talált a tüneteire vonatkozóan. A legtöbb azt mondta, hogy ezeket a problémákat a szem nem megfelelő használata okozza, hogy oda kell figyelnie a szemére, és még fontosabb, hogy megfelelően használja. Xiaoxiao úgy érezte, hogy ez a tanács nem segít és nem tudja megoldani a problémáját. Így hát tovább kutatott információ után. Egy napon egy olyan forrásra lelt, amely azt mondta, hogy a tüneteit retinavérzés okozhatja, ami a zöldhályog előjele lehet. Az is lehetséges, hogy a tünetei előrehaladásukkal szürkehályoggá fejlődnek. Amint Xiaoxiao elolvasta a zöldhályog és a szürkehályog szót, a feje zsongani kezdett. Minden elsötétült és csaknem elájult, a szíve dörömbölt a mellkasában. „Ó, Istenem, mi történik? Valóban zöld- és szürkehályogom lesz? Úgy hallottam, a szürkehályogot meg kell műteni, ha pedig az embernek zöldhályogja van, valószínűleg megvakul majd! Ezzel végem is lenne, nem igaz? Én még fiatal vagyok – ha tényleg megvakulok, hogyan élem majd vak emberként a hátralévő napjaimat? Mit várhatok ettől kezdve? Vajon sötétségben kell eltöltenem az életemet?” Amint Xiaoxiao a „zöldhályog” és a „szürkehályog” szavakat nézte az oldalon, rájött, hogy nem tud többé nyugton ülni. Zaklatott volt, és egyre mélyebbre süllyedt a depresszióba és a csüggedésbe. Nem tudta, mit tegyen vagy hogy hogyan néz majd szembe az elkövetkező napokkal. Szomorúság töltötte el, és minden, ami előtte állt, ködbe veszett. A problémával szembesülve Xiaoxiao teljes kétségbeesésbe zuhant. Elveszítette az érdeklődését az élet iránt, és nem tudta összeszedni a kötelessége teljesítéséhez szükséges energiát. Nem akart visszamenni az orvoshoz, és másoknak sem akart említést tenni a szemproblémáiról. Természetesen félt attól, hogy az emberek megtudják, hogy zöld- vagy szürkehályogja lesz. És így töltötte Xiaoxiao a napokat egymás után, letargiában, negativitásban és zavarodottságban. Nem mert jóslatokba bocsátkozni vagy terveket szőni a jövőjéről, mivel a jövő számára szörnyűséges, szívszorító dolog volt. Depresszióban és kétségbeesésben, rettenetes hangulatban élte a napjait. Nem akart imádkozni, sem Isten szavait olvasni, és egész biztosan nem akart beszélni másokkal. Olyan volt, mintha teljesen más emberré vált volna. Pár így eltöltött nap után Xiaoxiao hirtelen gondolt egyet: „Úgy tűnik, sajnálatos állapotban vagyok. Mivel a jövőm kilátástalan, Isten pedig ahelyett, hogy megoltalmazott volna, rám szabadította ezt a betegséget, miért kellene továbbra is rendesen teljesítenem a kötelességemet? Az élet rövid; miért is ne ragadnám meg a lehetőséget, amíg még jól látok, hogy olyasmiket tegyek, amiket szeretek és kényeztessem magam? Miért kellene az életemnek ilyen kimerítőnek lennie? Miért kellene fájdalmat okoznom magamnak és rosszul bánnom magammal?” Így hát, amikor Xiaoxiao nem aludt, evett vagy épp dolgozott, az ideje nagy részét az interneten töltötte, játszott, videókat, sorozatokat nézett, amikor pedig elment otthonról, akkor is magával vitte a telefonját és szakadatlanul játszott. Napjait az internet világába merülve töltötte. Mivel így tett, a fájdalom természetesen erősödött a szemében, és a tünetei is súlyosabbá váltak. Amikor már nem bírta tovább, a szemcseppjével enyhítette a tüneteit, és amikor azok egy kicsit enyhültek, azonnal újra belemerült az internetbe, és az általa kedvelt dolgokat nézte. Így csillapította a félelmet és a rettegést a szíve mélyén, és így múlatta az időt, hogy átvészelje a napjait. Amikor fájt a szeme és a tünetei súlyosbodtak, Xiaoxiao akaratlanul is a körülötte lévő embereket nézte és arra gondolt: „Mások is úgy használják a szemüket, ahogyan én. Az ő szemük miért nem vörösödik, miért nem telik meg folyton könnyel, és miért nem érzik úgy, hogy valami beleragadt? Miért engem ért ez a betegség? Vajon ezzel nem kivételezik Isten? Olyan sok áldozatot hoztam Istenért; miért nem oltalmaz engem? Isten olyan igazságtalan! Hogyhogy mindenki más elég szerencsés ahhoz, hogy elnyerje Isten oltalmát, csak én nem? Miért mindig engem ér az összes balszerencse?” Minél többet gondolkodott Xiaoxiao, annál mérgesebb és bosszúsabb lett, és minél dühösebbé vált, annál inkább az online szórakozással és időtöltéssel akarta elűzni a keserűségét és a dühét. Mielőbb meg akart szabadulni a szembetegségétől, ám minél inkább szabadulni akart a keserűségétől és a haragjától, annál kevesebb öröme és békéje volt, és annál szerencsétlenebbnek érezte magát, bármennyire is lekötötte magát az internettel. A szívében pedig arra panaszkodott, hogy Isten igazságtalan. Így teltek a napok, egyik a másik után. Xiaoxiao szemproblémája semmit sem javult, a hangulata pedig egyre romlott. Ezzel a háttérrel Xiaoxiao egyre erőtlenebbnek és szerencsétlenebbnek érezte magát. Xiaoxiao élete így folyt. Senki sem tudott segíteni neki, és ő sem keresett segítséget. Ködben, lehangoltan és erőtlenül épp csak átevickélt a napokon.

Ez volt Xiaoxiao története. Itt most befejezzük. Következzen Xiaoji története.

Kötelessége teljesítése közben Xiaoji ugyanazzal a problémával találkozott, mint Xiaoxiao. Látása homályossá vált, a szemét pedig gyakran érezte duzzadtnak és fájdalmasnak. Ezt rendszerint az az érzés kísérte, hogy valami a szemébe ragadt, és azután sem lett jobb, hogy megdörzsölte. Arra gondolt: „Mi folyik itt? Mindig is igen jó volt a szemem, soha nem jártam szemorvosnál. Mi történik vele mostanában? Talán gond van a szememmel?” Amikor tükörbe nézett, a szeme nem tűnt másnak, mint annak előtte. Csupán égő érzést tapasztalt a szemében, és amikor erősen pislogott, még fájdalmasabbá és duzzadtabbá vált, majd könnyezni kezdett. Xiaoji úgy érezte, hogy valami gond van a szemével, és arra gondolt: „A szemprobléma komoly dolog. Nem szabadna elhanyagolnom. Mindazonáltal nem érzem olyan rosszul magam, és mindeddig nem befolyásolta az életemet és a kötelességemet. Mostanában igen sűrű a gyülekezeti munka, és ha orvoshoz mennék, az kihatással lenne a kötelességemre. Majd utánanézek, ha lesz szabadidőm.” Miután meghozta ezt a döntést, Xiaoji kikereste a vonatkozó információkat, amikor felszabadult egy kicsit a kötelessége alól, és megtudta, hogy nincs nagy gond a szemével – a kényelmetlen érzés abból fakad, hogy hosszú távon megerőltette a szemét. Megfelelő használat, kellő gondoskodás és pár arra alkalmas gyakorlat mellett a szeme rendbe fog jönni. Ezt olvasván Xiaoji nagyon boldog volt. „Nincs nagy gond, tehát nem kell túlságosan aggódnom. Ez a forrás azt mondja, hogy használjam megfelelően a szemem és tornáztassam helyesen – úgyhogy utánanézek, hogyan használjam megfelelően a szememet, illetve milyen gyakorlatokat végezzek, hogy helyreálljon az egészsége.” Ezután még pontosabb információkat keresett, azokból pedig kiválasztott a helyzetéhez illeszkedő pár módszert és megközelítést. Ettől kezdve a mindennapi élete és a kötelessége teljesítése mellett Xiaojinak lett egy új feladata: a szeméről való gondoskodás munkája. Mindennap gyakorolta a szemápoló technikákat, amelyeket megtanult. Amint kipróbálta őket, kitapasztalta, hogy enyhítik-e a szeme által mutatott tüneteket. Miután egy ideig tesztelte és próbálgatta őket, Xiaoji érezte, hogy egyes módszerek működtek, míg mások csak elméletben voltak jók, a gyakorlatban nem – legalábbis nem tudták megoldani a problémáját. Így aztán a kezdeti időszakban szerzett tapasztalatai alapján Xiaoji kiválasztott néhány módszert és technikát szeme egészségének megőrzésére, amelyek jól működtek. Mindennap gyakorolta a helyes szemhasználatot és ápolta a szemét, amikor az nem késleltette a kötelességét. Xiaoji szeme egy idő után valóban egyre javult; a korábbi tünetei – a pirosodás, az érzékenység, az égő érzés és a többi – lassan eltünedeztek és egyre ritkábban jelentkeztek. Xiaoji igen szerencsésnek érezte magát. „Köszönet Istennek a vezetéséért. Ez az Ő kegyelme és az Ő útmutatása.” Bár egyre kevesebb gond jelentkezett a szemét illetően és a tünetei is enyhültek, Xiaoji lazítás nélkül tovább gyakorolta a szemápoló módszereket és helyesen használta a szemét. És egy idő után a szeme teljesen meggyógyult. Ebből a tapasztalásból Xiaoji megismert néhány módszert a szeme egészségének megőrzésére, valamint azt is megtanulta, hogyan használja a szemét és hogyan éljen helyesen. Néhány pozitív, észszerű ismerettel egészítette ki repertoárját az életben. Xiaoji nagyon boldog volt. Úgy érezte, hogy bár átélt néhány hullámvölgyet és volt néhány szokatlan tapasztalata, végül értékes élettapasztalatot nyert mindebből. Amikor valaki azt mondta a környezetében, hogy fáj a szeme, hogy duzzadt és érzékeny, Xiaoji őszintén beszélt neki a tapasztalatáról, valamint az általa használt megközelítésekről és technikákról. Azok, akik szemproblémák tüneteit tapasztalták, Xiaoji segítségével szintén megtanulták a helyes szemhasználatot és a szem egészségének megőrzését célzó módokat és módszereket. Xiaoji boldog volt és nagy segítségére volt a környezetében élő embereknek. És így, ez idő alatt Xiaoji és a többiek szereztek némi racionális tudást, amellyel az embereknek az emberi életükben rendelkezniük kellene. Mindenki boldogan és örömmel dolgozott együtt és teljesítette a kötelességét. Xiaoji nem adta át magát a negativitásnak és az erőtlenségnek a szemproblémája miatt, és nem is panaszkodott soha a balszerencséjéről. Bár az információkeresés során látott néhányat a riasztó állítások közül, amelyekkel Xiaoxiao is találkozott, nem szentelt túl sok figyelmet nekik. Ehelyett aktívan és megfelelően megoldotta a problémáját. Amikor ugyanez Xiaoxiaoval történt, ő ismételten letargiába, erőtlenségbe és zavarodottságba süllyedt. Xiaoji viszont nemcsak elkerülte a letargiába süllyedést és a zavarodottságot, az Istennel szembeni neheztelés sem érte el – sőt, az eseményekből egy előnyösebb, aktívabb és pozitívabb hozzáállást nyert az élethez. Segített magán, majd segített másokon is.

Ez volt Xiaoxiao és Xiaoji története. Immár mindkettőt hallottátok. Megértettétek őket? Melyik tetszik: Xiaoxiao vagy Xiaoji? (Xiaoji.) Nos, mi a gond Xiaoxiaoval? (Amikor a dolgok elérték őt, képtelen volt megfelelően szembenézni velük. Negatív és ellenálló volt.) Ha az ember negatív és ellenálló, azzal pusztulást hoz magára. Amikor dolgok történnek másokkal, kereshetik az igazságot, hogy megoldják azokat, ám amikor Xiaoxiaoval történt valami, nem tudta az igazságot keresni: a negativitást és az ellenállást választotta. A saját romlását okozta. Lehet, hogy manapság előrehaladott az információ, ám ebben a sátáni világban hemzseg a hazugság és a csalás. A világ tele van hazugsággal és csalással. Amikor az ember ebben a kaotikus világban bármilyen problémával vagy információval szembesül, bölcsnek, intelligensnek és éleselméjűnek kell lennie és tisztán kell látnia. Szigorúan meg kell szűrnie a különféle információkat, megfelelő álláspontból. Az embereknek nem szabad rögtön bármilyen állítást elhinniük, és semmiképp sem szabad könnyedén elfogadniuk bármiféle információt. A Sátán világában az emberek mind hazudnak, és a hazugokat sosem vonják felelősségre. Hazudoznak, és ennyi. Ezen a világon senki sem leplezi le a hazugságokat, senki sem leplezi le a csalást. Az ember szívét nehéz kifürkészni, és minden hazug mögött van egy szándék és egy cél. Például elmész az orvoshoz, aki azt mondja, hogy gyorsan kezelni kell a betegségedet, különben rákká fejlődhet! Ha bátortalan vagy, megijedsz: „Ó, ne! Rák lehet belőle! Kezeljük azonnal!” És aztán ennek eredményeképp minél inkább próbálod gyógyítani, annál rosszabb lesz, és a kórházban végzed. Az orvos valójában azt mondta, hogy a betegséged rákká fejlődhet, ami azt jelenti, hogy az még nem rák, te mégis félreértetted, miszerint azt jelenti, hogy sürgősen kezelni kell, mintha rák lenne. Nem a halált hívod-e ki ezzel? Ha rákként kezeled, akkor minél inkább próbálod meggyógyítani, annál gyorsabban meghalsz. Sokkal tovább tudnál tehát élni? (Nem.) A te betegséged ténylegesen nem rák, miért mondaná tehát az orvos, hogy ha nem kezeled, rákká fejlődik majd? Azért mondja, hogy kicsalja a pénzedet, hogy úgy kezeltesse veled a betegségedet, mintha az súlyos lenne. Ha tudnád, hogy csak egy kisebb bajról van szó, nem próbálnád gyógyítani, és nem tudná megszerezni a pénzedet. Sok orvos a betegeivel találkozva megragadja őket, ahogyan egy démon megragadja az embert, erősen szorítja és nem engedi. A legtöbb orvos ezt a gyakori megközelítést alkalmazza a betegeivel szemben. Azzal kezdik, hogy elmondják, mennyire hírnevesek, milyen jók az orvoslásban, hány embert gyógyítottak már meg, milyen betegségeket orvosoltak és milyen régóta praktizálnak. Elérik, hogy bízz bennük, hogy azonnal ülj le, és fogadd el a kezelésüket. Aztán elmondják, hogy egy súlyosabb betegséget fogsz kapni, és ha nem veted alá magad a kezelésnek, akár meg is halhatsz. Mindenki meghal, de valóban ez a betegség fog megölni? Nem feltétlenül. Minden ember élete és halála Isten kezében van. Ő dönt róluk, nem az orvosok. Az orvosok gyakran használják ezt a trükköt az emberek átverésére. Azok, akik bátortalanok és félnek a haláltól, mindenütt orvosi tanácsot keresnek, és hagyják, hogy az orvosok ítéletet hirdessenek az egészségük felett. Ha az orvosuk azt mondja, esélyes, hogy rákjuk lesz, hisznek neki, és szaladnak, hogy kezeltessék az orvossal, hogy eloszlassák a kockázatot, miszerint rákban halnak majd meg. Nem csupán önmagukat riogatják? (De igen.) Most ne beszéljünk többet az orvosokról, hanem folytassuk a beszélgetést Xiaoxiaoról és Xiaojiról. Nem is lehetne különbözőbb a látásmódjuk, a nézőpontjuk és az álláspontjuk a körülöttük történő összes dolgot illetően. Xiaoxiao nem más, mint a negativitás halmaza, miközben Xiaoji képes megfelelően megközelíteni az őt érő dolgokat. Rendelkezik a normális emberi mivolt értelmével és ítélőképességével, és aktív módon néz szembe a dolgokkal. Eközben továbbra is teljesíti a kötelességét. Nem is lehetnének különbözőbbek. Amikor valami történik Xiaoxiaoval, reménytelenül lemond a helyzetről és meggondolatlanul cselekszik. Nem keresi a megfelelő módszert és eszközt, hogy foglalkozzon vele, és egyúttal nem lát tisztán, zavarodott, ostoba, makacs és hajthatatlan – és meglehetősen rosszindulatú is. Amikor megbetegszik vagy valamilyen nehézséggel találkozik, illetve rossz dolog történik vele, azt reméli, hogy mindez másokkal is megesik majd. Gyűlöli Istent, amiért nem oltalmazza őt, és ki akarja tölteni a dühét. Ám nem meri másokon levezetni és kitölteni a haragját, úgyhogy saját magán tölti ki a dühét és vezeti le a mérgét. Nem gonosz beállítottság ez? (Az.) Ha az ember bosszús, utálkozó és irigy, amikor valami apróság nem úgy megy, ahogy akarja, az gonoszság. Amikor Xiaojival történik valami, megvan a normális emberi mivolthoz tartozó értelme és ítélőképessége. Megvan a bölcsessége, és olyan döntéseket hoz, amilyeneket egy normális emberi mivolttal rendelkező embernek kellene. Bár Xiaojinak ugyanaz a betegsége volt, mint Xiaoxiaonak, az ő problémája végül megoldódott, miközben Xiaoxiao soha nem tudta megoldani a problémáját, amely folyamatosan romlott és egyre intenzívebbé vált. Xiaoxiao problémája súlyos, és nem csupán testi betegség – a szíve mélyén rejlő beállítottságot leplezett le: leleplezte saját makacsságát, hajthatatlanságát, ostobaságát és rosszindulatát. Ez a különbség kettejük között. Ha részletesebb ismerettel és megértéssel rendelkeztek arról, hogy miként él ez a két ember, illetve a hozzáállásukról és annak módjáról, ahogyan a dolgokat kezelik, később folytathatjátok az erről való közösségvállalást, összevetve magatokat vele és levonva a tanulságot. Természetesen aktív módon kell belépnetek a dolgokba, ahogyan Xiaoji tette. Megfelelően kell közelítenetek az élethez, és igyekeznetek kell teljességgel Isten szavai szerint szemlélni az embereket és a dolgokat, valamint viselkedni és cselekedni, az igazságot mércéteknek tekintve, hogy olyanná váljatok, aki az igazságra törekszik. Nem szabad Xiaoxiaohoz hasonlónak lennetek. Nem így van? (Így van.) Így kell törekednetek és gyakorolnotok.

Most visszatekintünk arra, miről vállaltunk közösséget a legutóbbi összejövetelünkön. Az emberek elképzelései szerint helyesnek és jónak tartott dolgok első aspektusáról – a jó viselkedésformákról – beszélgettünk, és a jó viselkedésformák hat példáját soroltuk fel. Mindegyik a hagyományos kultúra által népszerűsített dolog volt, illetve olyan jó magatartások, amelyeket az emberek a valós életükben szeretnek. Megmondanátok Nekem, melyek voltak ezek? (Műveltség és értelem, szelídség és kifinomultság, udvariasság, az idősek tisztelete és a fiatalokról való gondoskodás, szeretetreméltóság és megközelíthetőség.) Más példákat nem hoztunk fel. Lehetséges, hogy a hagyományos kínai kultúra által javasolt hat jellemző viselkedésformától más országok hagyományos kultúráiban némileg eltérnek, de ezeket nem soroljuk fel. Legutóbb e hat jó viselkedésforma néhány konkrét tartalmáról beszélgettünk, és ezeket elemeztük. Összességében ezek a külsőleg jó viselkedésformák nem mutatják az emberiségben rejlő pozitív dolgokat, és még kevésbé mutatják azt, hogy valakinek megváltozott a beállítottsága – egészen biztosan nem bizonyítják, hogy valaki érti az igazságot és megéli az igazságvalóságot. Csupán külső viselkedésformák, amelyeket az ember láthat. Egyszerűen fogalmazva, ezek az ember külső megnyilvánulásai. Ezek a külső megnyilvánulások és kiáramlások csupán formaságok, amelyek akkor kerülnek elő, amikor az emberek kapcsolatba kerülnek egymással, kijönnek egymással és együtt élnek. Mire utal a „formaságok” szó? A legfelszínesebb dolgokra utal, amelyek megnyugtatják az embereket, amikor látják őket. Semmit sem mutatnak az emberek lényegéből, sem a gondolataikból és szemléletükből, sem a pozitív dolgokhoz való hozzáállásukból, és még ennél is kevésbé fejezik ki az emberek hozzáállását az igazsághoz. Az emberiség külső viselkedésformákat illető követelményei és értékelési normái csak formaságok, amelyeket az emberek fel tudnak fogni és el tudnak érni. Az ember lényegéhez a világon semmi közük. Tűnhetnek az emberek a felszínen bármilyen szeretetreméltónak, illetve megközelíthetőnek, és bármennyire is szeretik, elismerik, tisztelik és imádják mások az általuk megélt külső viselkedésformákat, az még nem jelenti azt, hogy van emberi mivoltuk, sem azt, hogy a természetlényegük jó, vagy azt, hogy szeretik a pozitív dolgokat, hogy van igazságérzetük, és természetesen még kevésbé jelenti azt, hogy olyan emberek, akik képesek az igazságra törekedni. Az emberiség által összegzett jó viselkedésformák egyike sem több olyan külső megnyilvánulásoknál és megélt dolgoknál, amelyeket az emberiség azért hirdet, hogy megkülönböztesse magát más létformáktól. Például a műveltség és az értelem, a szelídség és a kifinomultság, valamint az udvariasság – ezek a jó viselkedésformák csupán annyit mutatnak, hogy az illető külsőleg igen illemtudó, udvarias, művelt és kulturált – az állatoktól eltérő módon, amelyek nem követnek szabályokat. Az emberek evés, illetve ivás után a kezükkel vagy szalvétával megtörlik a szájukat, és kissé rendbe rakják magukat. Ha egy kutya száját próbálnád evés vagy ivás után megtörölni, nem lenne túl boldog. Az állatok nem értik az efféle dolgokat. Akkor az emberek hogyhogy értik? Mivel az emberek „magasabb rendű állatok”, nekik érteniük kell az ilyesmiket. Ezek a jó viselkedésformák tehát csak arra használatosak, hogy az ember szabályozza az emberiség alkotta biológiai csoport viselkedését, és semmi másra nem valók, mint hogy megkülönböztessék az emberiséget az alacsonyabb létformáktól. Egyáltalán semmi közük a viselkedéshez, az igazságra való törekvéshez vagy Isten imádásához. Ez azt jelenti, hogy bár külsőleg megfelelhetsz a műveltség és az értelem, a szelídség és a kifinomultság és a többi normáinak és követelményeinek, attól, hogy megvannak ezek a jó viselkedésformáid, még nem leszel olyasvalaki, aki emberséges, aki bírja az igazságot vagy aki féli Istent és kerüli a rosszat. Ezek egyikét sem jelenti, a legkevésbé sem. Épp ellenkezőleg, csupán azt jelenti, hogy miután átmentél a viselkedési nevelés és az etikett normáinak rendszerén, a beszéded, az arckifejezéseid, a tartásod és a többi egy kicsit fegyelmezettebbé vált. Azt mutatja, hogy jobb vagy az állatoknál és van némi emberi hasonlatosságod – azt azonban nem mutatja, hogy az igazságra törekvő valaki lennél. Akár azt is mondhatnánk, hogy ennek egyáltalán semmi köze az igazságra való törekvéshez. Az, hogy rendelkezel ezekkel a jó viselkedésformákkal, egyáltalán nem jelenti azt, hogy rendelkezel az igazságra való törekvéshez megfelelő feltételekkel, és még ennél is kevésbé jelenti azt, hogy beléptél az igazságvalóságba és elnyerted az igazságot. Ezeket a dolgokat egyáltalán nem bizonyítja.

Bárki, aki tartott már macskát vagy kutyát kiskedvencként, úgy érzi, hogy van bennük valami szeretetre méltó. Néhány macskának és kutyának némi modora is van. Amikor egyes macskák be akarnak menni a gazda szobájába, nyávognak párat az ajtó előtt, mielőtt belépnének. Ha a gazda nem szól, nem mennek be, csak akkor lépnek be, ha a gazda behívja őket. Még a macskák is képesek ezt a fajta etikettet gyakorolni, tudják, hogy engedélyt kell kérniük a gazda szobájába való belépés előtt. Nem egyfajta jó viselkedés ez? Ha még az állatok is mutathatnak efféle jó viselkedésformákat, mennyivel emelik a jó viselkedésformáik az embereket az állatok fölé? Ez a józan ész legalacsonyabb szintje, amivel az embereknek rendelkezniük kell – ezt nem kell tanítani, teljesen normális dolog. Az emberek úgy vélhetik, hogy az efféle jó viselkedés viszonylag helyénvaló, és ettől kicsit jobban érezhetik magukat, de vajon ezeknek a jó viselkedésformáknak a megélése kifejezi-e az ő emberi mivoltuk minőségét vagy lényegét? (Nem.) Nem. Ezek csak szabályok és módszerek, amelyeknek meg kell lennie az embernek a cselekvésében – egyáltalán semmi közük az egyén emberi mivoltának minőségéhez és lényegéhez. Vegyük például a macskákat és a kutyákat – mi a közös bennük? Amikor az emberek enni adnak nekik, meghittséget és hálát fejeznek ki. Bírnak ezzel a magatartással, és tudnak ilyen viselkedést tanúsítani. Amiben különböznek, az az, hogy az egyik egérfogásra „szakosodik”, míg a másik a házőrzésben jó. A macska bármikor és bárhol otthagyhatja a gazdáját; amikor szórakozási lehetőség adódik, a macska megfeledkezik a gazdájáról, és nem foglalkozik vele. Egy kutya soha nem fogja otthagyni a gazdáját; ha gazdájaként fogad el, még ha tulajdonost vált is, akkor is gazdájaként fog elismerni és kezelni téged. A viselkedésük erkölcsi minőségét és a lényegüket tekintve ez a különbség a macskák és a kutyák között. Most beszéljünk az emberekről. Az ember által jónak tartott viselkedésformák, mint például a műveltség és az értelem, az udvariasság, a megközelíthetőség és a többi között bár vannak olyanok, amelyek túltesznek más fajok viselkedésén – vagyis az, amire az ember képes, meghaladja más fajok képességeit – ezek nem többek külső viselkedésformáknál és szabályoknál, egyszerűen olyan megközelítések, amelyek feladata az emberek viselkedésének szabályozása és a megkülönböztetésük más létformáktól. Amiatt, hogy rendelkeznek ezekkel a jó viselkedésformákkal, az emberek úgy érezhetik, hogy eltérnek más létformáktól, illetve jobbak náluk, a helyzet azonban az, hogy bizonyos tekintetben az emberek rosszabbul viselkednek az állatoknál. Vegyük például az idősek tiszteletét és a fiatalokról való gondoskodást. Az állatok világában ezt a farkasok az embereknél jobban csinálják. Egy farkasfalkában a felnőtt farkasok gondoskodnak a kölyökről, függetlenül attól, hogy kihez tartozik. Nem fogják zaklatni vagy bántani. Az ember nem képes erre, e tekintetben az emberiség rosszabb egy farkasfalkánál. Miféle módon tiszteli az ember az időseket és gondoskodik a fiatalokról? Valóban képesek az emberek elérni ezt? A legtöbben nem képesek „gondoskodni a fiatalokról”, az emberek nem bírnak efféle jó viselkedésformával, ami azt jelenti, hogy nem rendelkeznek efféle emberi mivolttal. Például: amikor egy gyermek a szüleivel van, az emberek egészen szeretetreméltók és megközelíthetőek, amikor ehhez a gyermekhez beszélnek – amikor azonban nincsenek ott a szülei, az emberek démoni oldala árad ki. Amikor a gyermek beszél hozzájuk, nem vesznek tudomást róla, sőt akár kellemetlennek találják a gyermeket és bántalmazzák. Milyen gonoszok! A világ számos országában nem ritka a gyermekkereskedelem – ez globális probléma. Ha az emberek még azzal a jó viselkedésformával sem rendelkeznek, hogy tiszteljék az időseket és gondoskodjanak a fiatalokról, és nem éreznek lelkiismeret-furdalást, amikor zaklatják a gyermekeket, akkor mondjátok meg Nekem, miféle emberség az? Mégis is úgy tesznek, mintha tisztelnék az időseket és gondoskodnának a fiatalokról, ez azonban csak kirakat. Miért jövök ezzel a példával? Mert bár az emberiség előadta ezeket a jó viselkedésformákat és javasolta ezeket a követelményeket és normákat az emberek viselkedésére vonatkozóan, az ember romlott lényegén sosem lehet változtatni, függetlenül attól, hogy az emberek képesek-e elérni azokat, illetve, hogy mennyi jó viselkedésformával bírnak. Az ember viselkedésének és cselekedeteinek, valamint annak mércéje, ahogyan az embereket és a dolgokat szemléli, teljességgel a romlott emberiség gondolataiból és nézeteiből ered, és a romlott beállítottságok határozzák meg. Bár az emberiség által előterjesztett követelményekre és normákra úgy tekintenek, hogy azok jók és magas mércét jelentenek, képesek az emberek elérni őket? (Nem.) Ez gond. Még ha valaki külsőleg egy kicsit jobban is cselekszik és megjutalmazzák, valamint elismerik érte, azt is színlelés és csalás teszi hamissá, mivel, ahogyan mindenki elismeri, egy kis jót tenni könnyű; ami nehéz, az az, hogy egy életen át jót tegyünk. Ha az illető valóban jó ember, akkor miért esik annyira nehezére jó dolgokat tenni? Így hát senki sincs, aki megfelelne az emberiség úgynevezett „jó” és elismert mércéinek. Az egész csak kérkedés, csalás és kitaláció. Még ha az emberek külsőleg képesek is megfelelni e mércék némelyikének, és bírnak is némi jó viselkedéssel – például műveltek és értelmesek, szelídek és kifinomultak, udvariasak, tisztelik az időseket és gondoskodnak a fiatalokról, szeretetreméltók és megközelíthetőek – bár meg tudnak tenni néhányat ezek közül és rendelkeznek velük, az csak rövid ideig tart, ideiglenes, illetve valamilyen múló környezetben történik. Csak akkor vannak ilyen megnyilvánulásaik, amikor szükségük van rá. Amint valami a státuszukat, büszkeségüket, vagyonukat, érdekeiket, vagy akár a sorsukat és a kilátásaikat érinti, előtör a természetük és az ádáz belső énjük. Nem tűnnek többé műveltnek és értelmesnek, szelídnek és kifinomultnak, udvariasnak, olyanoknak, akik tisztelik az időseket és gondoskodnak a fiatalokról, szeretetreméltónak és megközelíthetőnek. Ehelyett harcolnak és mesterkednek egymás ellen, mindegyik megpróbál túljárni a másik eszén, gyanúba keverve és megölve egymást. Túlságosan gyakran történnek ilyen dolgok – érdekeik, státuszuk, illetve tekintélyük érdekében barátok, rokonok, sőt, apák és fiúk próbálják lemészárolni egymást, amíg csak egyikük marad talpon. Az emberek között fennálló siralmas helyzet világosan látható. Ezért van az, hogy a műveltség és az értelem, a szelídség és a kifinomultság, az udvariasság, az idősek tisztelete és a fiatalokról való gondoskodás, a szeretetreméltóság és a megközelíthetőség csak a múló körülmények termékének nevezhető. Senki sem tudja igazán megélni őket – a kínaiak által imádott bölcsek és nagy emberek sem voltak képesek ezekre. Ezek a tanítások és elméletek tehát képtelenségek. Mind tiszta ostobaság. Azok, akik az igazságra törekszenek, képesek a személyes érdekeiket érintő ügyeket Isten szavai szerint, valamint az igazságot mércéjüknek tekintve megoldani, és képesek gyakorolni az igazságot, valamint alávetni magukat Istennek. Ily módon az általuk birtokolt igazságvalóság felülmúlja az emberiség által elfogadott jó viselkedési normákat. Azok, akik nem törekszenek az igazságra, nem tudják ledönteni a saját érdekeik jelentette korlátot, és így nem tudják gyakorlatba ültetni az igazságot. Még a jó viselkedéshez hasonló szabályokat sem tudják betartani. Mi tehát az embereket és a dolgokat illető szemléletük, illetve a viselkedésük és a cselekedeteik alapja és mércéje? Ezek bizonyára csak szabályok és doktrínák, a Sátán filozófiái és törvényei, nem pedig az Isten szavaiban foglalt igazság. Ez azért van, mert ezek az emberek nem fogadják el az igazságot, és csak a saját érdekeikkel törődnek, így természetes, hogy nem tudják a gyakorlatba ültetni az igazságot. Még a jó viselkedésformákat sem tudják követni – próbálják színlelni, de nem tudják fenntartani az álcáikat, így aztán leleplezik valódi arcukat. Saját érdekeikért küzdenek, megragadnak dolgokat és rabolnak, szövetkeznek, mesterkednek és csalásba bocsátkoznak, büntetnek másokat, sőt, akár meg is ölnek valakit. Mindezeket az ördögi dolgokat képesek megtenni – vajon ebben nem lepleződik le a természetük? Amikor pedig lelepleződik a természetük, a többiek könnyedén megláthatják a szavaik és cselekedeteik mögötti szándékot és alapokat; mások megmondhatják, hogy ezek az emberek teljességgel a Sátán filozófiái szerint élnek, és viselkedésük és cselekedeteik, valamint annak alapját, ahogyan az embereket és a dolgokat szemlélik, a sátáni filozófiák jelentik. Például: „Aki bírja marja, ördög vigye az utolsót”, „A pénz mozgatja a világot”, „Amíg élsz, remélsz”, „A kicsinyességből nem lesz úriember, a valódi férfi nem méreg nélkül való”, „Ha barátságtalan vagy, nem leszek igazságos”, „Néha a hóhért akasztják” – és sorolhatnám – ezek a sátáni logikai sorok és törvények veszik át az irányítást az emberekben. Amikor az emberek ezek szerint élnek, a jó viselkedésformák, mint a műveltség és az értelem, a szelídség és a kifinomultság, az udvariasság, az idősek tisztelete és a fiatalokról való gondoskodás és a többi álarcokká válnak, amelyek mögé az emberek elbújnak – álcává válnak. Miért válnak álcává? Mert az emberek életét igazából vezérlő alapot és törvényeket a Sátán plántálta az emberekbe, nem pedig az igazság. Így aztán a legelemibb emberi lelkiismeret és erkölcs sincs hatással arra, aki nem szereti az igazságot. Ha olyasmi történik, ami az érdekeihez kapcsolódik, kitör a valódi énje, és az emberek akkor meglátják a valódi arcát. Döbbenten mondják majd: „De hát ő általában nem szelíd, udvarias és lovagias? Miért van az, hogy ha valami éri őt, úgy tűnik, mintha teljesen más emberré változna?” Nos, az illető valójában nem változott – csak arról van szó, hogy a valódi énje mindaddig nem tárult fel és nem lepleződött le. Amikor a dolgok nem érintik az érdekeit, és mielőtt felveszi a kesztyűt, minden, amit tesz, csalás és álcázás. A természete, a lényege és az, hogy ki is valójában, az ő létezésének törvénye és alapja, amelyet akkor tár fel, amikor az érdekeit érinti vagy épp fenyegeti valami, és amikor megszűnik álcázni magát. Tehát bármilyen jó viselkedésformái vannak is valakinek – attól függetlenül, hogy viselkedése mennyire feddhetetlennek is tűnik mások számára –, az nem jelenti azt, hogy olyasvalaki, aki az igazságra törekszik és szereti a pozitív dolgokat. Legalábbis nem jelenti azt, hogy normális emberi mivolttal bír, azt pedig végképp nem, hogy megbízható, illetve, hogy érdemes kapcsolatba kerülni vele.

A jó viselkedésformák között megemlítettük a műveltség és az értelem, a szelídség és a kifinomultság, az udvariasság, az idősek tisztelete és a fiatalokról való gondoskodás, a szeretetreméltóság és a megközelíthetőség példáit. Most az idősek tiszteletét és a fiatalokról való gondoskodást vesszük például, és ezekről fogunk részletesen beszélgetni. Az idősek tisztelete és a fiatalokról való gondoskodás teljesen normális jelenség az emberi életben. Még bizonyos állati populációkban is megjelenhet, úgyhogy az emberek között – akik lelkiismerettel és értelemmel bírnak – természetesen még inkább meg kell jelennie. Az embereknek más fajoknál még inkább, még konkrétabban és még gyakorlatiasabban kell követniük ezt a viselkedést, és nem csak a felszínét karcolgatniuk. Az embereknek más fajoknál jobban kell tartaniuk magukat ehhez a jó viselkedésformához, ami az idősek tiszteletét és a fiatalokról való gondoskodást jelenti, mivel az ember más fajokkal ellentétben rendelkezik lelkiismerettel és értelemmel. E jó viselkedésforma követésével az embereknek képesnek kellene lenniük megmutatni, hogy emberi mivoltuk más fajok lényegénél nagyobb, hogy az más. De vajon valóban megteszik ezt az emberek? (Nem.) Megteszik a művelt, tudós emberek? (Ők sem.) Tegyük félre az átlagembereket és beszéljünk az elit dolgairól és az udvar ügyeiről. Jelenleg több országban is számos palotadráma készül, amelyek sokat feltárnak a királyi házak viharos történeteiből. A palota és a köznép tagjai abban hasonlítanak egymásra, hogy mindkettő nagy hangsúlyt fektet a rangsori hierarchiára. A királyi családok tagjai az átlagembernél mélyebb, pontosabb oktatásban részesültek az idősek tiszteletét és a fiatalokról való gondoskodást illető jó viselkedésformáról, és a királyi családok fiatalabb generációi a köznépnél tiszteletteljesebbek és tisztelettudóbbak idős családtagjaik irányában – ebben nagy szerepet játszik az etikett. Amikor az idősek tiszteletéről és a fiatalokról való gondoskodásról van szó, a királyi családok tagjai különösen magas követelményeket támasztanak a jó magatartás eme aspektusát illetően, amit betűről betűre követni kell. A felszínen úgy tűnik, hogy megfelelnek a hagyományos kultúra azon követelményének, miszerint tisztelni kell az időseket és gondoskodni kell a fiatalokról – épp, ahogyan az átlagember teszi, mégis, bármennyire jól vagy illően teszik ezt, bármennyire tisztességesnek és feddhetetlennek tűnnek is, e feddhetetlen viselkedés külszíne mögött mindenféle hatalomátvétel és különféle erők közötti trükközés rejlik. Apák és fiúk, nagyapák és unokák, szolgák és urak, miniszterek és uralkodók között – a felszínen mind úgy tűnnek, mint akik követik a viselkedést illető legalapvetőbb mércét, azaz tisztelik az időseket és gondoskodnak a fiatalokról. De mivel az uralkodói tekintély és különféle más erők mind benne vannak a pakliban, ez a külszíni viselkedés semmilyen szerepet nem játszik. Teljességgel képtelen befolyást gyakorolni arra, ami végül az uralkodói hatalom átvételéből és a különféle erők cselszövéseiből kisül. Természetes módon ez a fajta jó viselkedésforma alapvetően képtelen bárkit is visszatartani, aki a trónra sóvárog vagy hatalmi ambíciói vannak. A köznép az idősek tiszteletének és a fiatalokról való gondoskodásnak azt a szabályát követi, amelyet ősei ruháztak rá. Ők is ennek a szabálynak a megkötései közepette élnek. Nem számít, mennyi érdek keresztezi egymást vagy milyen harc alakul ki, amikor ezek az érdekek ütköznek, a köznép azt követően is képes együtt élni. A királyi családokban azonban más a helyzet, mivel az ő érdekeik és hatalmi vitáik jelentőségteljesebbek. Küzdenek és harcolnak, és a végső kimenetel az, hogy a győztesek királyok, a vesztesek pedig bűnözők lesznek – vagy az egyik fél hal meg, vagy a másik. A győztesek és a vesztesek egyaránt betartják az idősek tiszteletének és a fiatalokról való gondoskodás szabályát, de mivel mindegyik különböző mértékű hatalommal bír, valamint eltérő vágyai és törekvései vannak, illetve az egyes felek erejének egyenlőtlensége miatt, végül egyesek túlélnek, míg mások elpusztulnak. Mi határozza ezt meg? Az idősek tiszteletének és a fiatalokról való gondoskodás szabálya dönti el? (Nem.) Akkor mi? (Az ember sátáni természete.) Mit értek mindez alatt? Azt, hogy ezek a szabályok, az emberiség újfajta, úgynevezett jó viselkedésformái semmit sem képesek meghatározni. Az útról, amelyen az ember jár, a legkevésbé sem az dönt, hogy külső viselkedését tekintve az illető művelt és értelmes, szeretetreméltó, illetve tiszteletteljes az idősekkel szemben és gondoskodik a fiatalokról; az ember természete határozza azt meg. Röviden, Isten háza nem támogatja az emberiség körében a jó viselkedésről kialakult fenti állításokat. Ezek az ember által jónak tekintett viselkedésformák nem többek egyfajta jó magatartásnál és megnyilvánulásnál; nem képviselik az igazságot, és ha valakiben megvannak ezek a jó viselkedésformák és megnyilvánulások, az nem jelenti azt, hogy az illető gyakorolja az igazságot, azt pedig még kevésbé, hogy az igazságra törekszik.

Mivel ezek az ember által jónak tartott viselkedésformák nem Istentől származnak, sem az Ő háza nem támogatja őket, és még ennél is kevésbé állnak összhangban az Ő akaratával, és mivel ellentétesek Isten szavaival és az Általa támasztott követelményekkel, vannak vajon Istennek az emberiség viselkedésére vonatkozó követelményei is? (Vannak.) Isten az Őt követő hívők viselkedését illető állításokat is megfogalmazott. Ezek különböznek Istennek az emberrel szemben az igazságot illetően támasztott követelményeitől, és némileg egyszerűbbek, de magukban foglalnak bizonyos konkrétumokat. Milyen követelményei vannak Istennek az Őt követőkkel szemben? Például az, hogy legyen bennük szent tisztesség – vajon ez nem az ember viselkedését illető követelmény? (Az.) Aztán ott van még, hogy ne legyenek kicsapongóak, legyenek mértékletesek, ne viseljenek kirívó ruhákat, ne dohányozzanak és ne igyanak, ne üssenek meg, illetve szavakkal ne bántalmazzanak másokat, ne imádjanak bálványokat, becsüljék a szüleiket és így tovább. Ezek mind olyan viselkedésbeli követelmények, amelyeket Isten az Ő követőinek szabott. Ezek a legalapvetőbb követelmények, és nem szabad figyelmen kívül hagyni őket. Isten konkrét követelményeket támaszt az Őt követők viselkedésére vonatkozóan, és ezek különböznek a hitetlenek által hangoztatott jó viselkedésformáktól. A hitetlenek által ajánlott jó viselkedésformák csak arra jók, hogy az embereket magasabb rendű állatokká tegyék, más alacsonyabb rendű állatoktól megkülönböztetve őket. Eközben az Isten által az Őt követőkkel szemben támasztott követelmények a hitetlenektől különböztetik meg őket, azoktól az emberektől, akik nem hisznek Istenben. Ezek nem az állatoktól való különbözőségről szólnak. A múltban szó volt „megszentelésről” is. Ez kissé túlzó, pontatlan megfogalmazás, de Isten támasztott néhány követelményt a követőivel szemben a viselkedésüket illetően. Mondjátok meg Nekem, melyek ezek? (Legyen bennük szent tisztesség, ne legyenek kicsapongóak, legyenek mértékletesek, ne viseljenek kirívó ruhákat, ne dohányozzanak és ne igyanak, ne üssenek meg, illetve szavakkal ne bántalmazzanak másokat, ne imádjanak bálványokat és becsüljék a szüleiket.) Ezeken kívül mi van még? (Ne kezeljék hűtlenül mások vagyonát, ne lopjanak, ne tegyenek hamis tanúságot, ne kövessenek el házasságtörést.) Ezek is ott vannak. A törvény részei, olyan követelmények ezek, amelyeket Isten a kezdet kezdetén támasztott az emberiség viselkedését illetően, és ma is valóságosak és gyakorlatiasak. Isten a követői viselkedésének szabályozására használja ezeket a követelményeket, ami azt jelenti, hogy ezek a külső viselkedésformák jelzik azt, hogy ki követi Istent. Ha megvannak ezek a viselkedésformáid és megnyilvánulásaid, olyannyira, hogy amikor mások rád néznek, tudják, hogy istenhívő vagy, akkor legalábbis jóváhagynak és csodálnak. Azt mondják, hogy van benned szent tisztesség, hogy úgy nézel ki, mint egy istenhívő, nem pedig úgy, mint egy hitetlen. Egyesek, akik eljutnak az istenhitre, ugyanolyanok maradnak, mint a hitetlenek, gyakran cigarettáznak, isznak, harcolnak és duhajkodnak. Még olyanok is akadnak, akik házasságtörést követnek el és lopnak. Sőt, a viselkedésük is zabolátlan és nem felel meg Isten szavainak, amikor pedig egy hitetlen látja őket, azt kérdezi: „Ő valóban istenhívő? Akkor miért épp olyan, mint azok, akik nem hisznek Istenben?” A többiek nem csodálják ezt az illetőt és nem bíznak benne, így amikor ő próbálja terjeszteni az evangéliumot, az emberek nem fogadják el. Ha valaki meg tudja tenni, amit Isten megkövetel az embertől, akkor szereti a pozitív dolgokat, jószívű és normális emberi mivolttal bír. Az ilyen ember közvetlenül azután, hogy hallotta őket, a gyakorlatba tudja ültetni Isten szavait, és nincs színlelés abban, amit gyakorol, mivel legalábbis a lelkiismerete és az értelme alapján cselekedett az adott módon. Miben különböznek Isten embert illető konkrét követelményei az emberiség által hirdetett jó viselkedésformáktól? (Isten embert illető követelményei egyértelműen gyakorlatiasak, lehetővé teszik az emberek számára a normális emberi mivolt megélését, míg a hagyományos kultúra csak olyan viselkedésformákat követel meg, amelyek a látszatot szolgálják, amelyeknek nincs kézzelfogható szerepük.) Így van. A hagyományos kultúra által az embertől megkövetelt jó viselkedésformák mind hamisak és mind álcák. Mind ámítás. Azok, akik betartják őket, talán kedves szavakat szólnak, belül azonban egészen más a helyzet. Ezek a jó viselkedésformák álarcok, illúzió. Nem olyan dolgok, amelyek az egyén emberi mivoltának lényegéből áradnak, olyan álcák, amelyeket az ember a büszkesége, a hírneve és a státusza érdekében ölt fel. Egy látszatot, egyfajta képmutató megközelítést képviselnek, olyasmit, amit az ember szándékosan eljátszik, hogy mások lássák. Időnként az emberek nem tudják megkülönböztetni, hogy valaki viselkedése valódi vagy hamis, de idővel mindenki meglátja az illető valódi arcát. Épp, ahogyan az a képmutató farizeusokkal történt, akik oly sok külsőleg jó viselkedésformát tanúsítottak, és oly sokszor megnyilvánult az úgynevezett áhítatuk, mégis, amikor az Úr Jézus eljött, hogy kijelentse az igazságot és a megváltás munkáját végezze, ők elítélték és keresztre feszítették Őt, mert elegük volt az igazságból és gyűlölték azt. Ez megmutatja, hogy az emberek jó viselkedésformái és külső megközelítései nem képviselik a természetlényegüket. Nincs közük az emberek természetlényegéhez. Azok a szabályok viszont, amelyek teljesítését Isten megköveteli az embertől, a gyakorlatba ültethetők és valóban megélhetők, amennyiben valaki igazán hisz Istenben, és van lelkiismerete és értelme. Ezeket a dolgokat kell tenned, függetlenül attól, hogy mások előtt vagy a hátuk mögött teszed; függetlenül attól, hogy milyen az emberi mivoltod lényege, teljesítened kell ezeket az Isten által szabott követelményeket. Mivel követed Istent, vissza kell fognod magad és az Ő szavai szerint kell gyakorolnod, legyen bármilyen súlyos a romlott beállítottságod. Miután egy ideig így tapasztalsz, valódi belépésed lesz és valóban megváltozol. Ez a valódi változás valóságos.

Tegyünk egy gyors összegzést: Milyen követelményeket támaszt Isten az emberek viselkedésére vonatkozóan? Az emberek tartsák magukat elvekhez és legyenek mértékletesek, éljenek méltósággal, hogy mások tiszteljék őket, mindenféle színlelés nélkül. Ezek Isten viselkedést illető követelményei az emberrel szemben. Ez azt jelenti, hogy az embernek így kell gyakorolnia és efféle valósággal kell rendelkeznie, függetlenül attól, hogy mások jelenlétében van-e vagy sem, illetve, hogy milyen környezetben tartózkodik vagy kivel áll épp szemben. A normális emberekben meg kell lenniük ezeknek a valóságoknak; ez a legkevesebb, amit az egyénnek a viselkedését illetően meg kell tennie. Tegyük fel például, hogy valaki nagyon hangosan beszél, ám nem gyaláz másokat és nem használ csúnya szavakat, amit mond az igaz és helyes, és nem támad másokat. Még ha az illető rossznak is nevez valakit, vagy azt mondja, hogy valaki nem jó, az tényeken alapszik. Bár a külső szavai és tettei nem felelnek meg a szeretetreméltóság, valamint a szelídség és a kifinomultság követelményeinek, amelyeket a hitetlenek támasztanak, a mondanivalója tartalma, valamint a beszéde alapelvei és alapja lehetővé teszi számára, hogy méltósággal és tisztességgel éljen. Ezt jelenti az, hogy valakinek vannak elvei. Nem beszél könnyelműen általa nem ismert dolgokról, és nem bírál olyan embereket, akiket nem tud világosan megfigyelni. Bár a felszínen nem tűnik túl szelídnek és nem felel meg a hitetlenek által hangoztatott kulturáltság és szabálykövetés viselkedési normáinak, mivel szíve mélyén féli Istent és beszédében valamint cselekedetében egyaránt mértékletes, amit ő megél, az messze felülmúlja a műveltség és az értelem, a szelídség és a kifinomultság, valamint az udvariasság viselkedésformáit, amelyekről az emberiség beszél. Nem a mértékletesség és az elvhűség megnyilvánulása ez? (De igen.) Mindenesetre, ha alaposan megnézitek Istennek a Benne hívőkkel szemben támasztott, jó viselkedést illető követelményeit, azok közül melyik nem egy konkrét szabály arról, hogy mit kell az embereknek gyakorlatilag megélniük? Melyik kéri arra őket, hogy álcázzák magukat? Egyik sem, ugye? Ha kétségeitek vannak, vessétek fel őket. Például egyesek azt mondhatják: „Amikor Isten arról beszél, hogy ne üssünk meg és ne bántalmazzunk szavakkal másokat, az egy kicsit hamisnak tűnik, mert most is vannak emberek, akik időnként gyaláznak másokat, Isten pedig nem bünteti meg őket.” Amikor Isten azt mondja, hogy ne bántalmazzunk szavakkal másokat, mire utal a „szóbeli bántalmazás”? (Arra, amikor valaki a romlott beállítottsága miatt szabad utat enged az érzelmeinek.) Az érzelmek szabadjára engedése, a trágár beszéd – ez a szóbeli bántalmazás. Ha valakiről mondanak valamit és az kellemetlen, ugyanakkor egybecseng a romlott lényegével, az nem szóbeli bántalmazás. Például lehet, hogy valaki félbeszakította és megzavarta a gyülekezet munkáját és sok gonoszságot tett, és azt mondod neki: „Oly sok gonoszságot tettél. Gazember vagy, nem ember!” Vajon ez szóbeli bántalmazásnak számít? Vagy a romlott beállítottság kiáradásának? Esetleg az érzelmek szabadjára engedésének? Vagy talán a szent tisztesség hiányának? (Megfelel a tényeknek, ezért nem számít szóbeli bántalmazásnak.) Így van, nem számít annak. Összhangban áll a tényekkel – ezek igaz szavak, amelyeket igazul mondtak, és semmi sincs eltitkolva vagy elrejtve. Talán nem cseng egybe a műveltséggel és az értelemmel, illetve a szelídséggel és a kifinomultsággal, de a tényekkel bizony egybecseng. A megdorgált ember összeveti magát azokkal a szavakkal és megvizsgálja magát, majd meglátja, hogy azért szidták meg, mert valami rosszat tett és sok gonoszságot követett el. Megutálja magát és azt gondolja: „Tényleg semmirekellő vagyok! Csak egy tuskó tette volna azokat a dolgokat, amelyeket én tettem – nem vagyok emberi lény! Helyesen és jól tették, hogy így megszidtak!” Miután elfogadta, nyer egy kevés ismeretet a természetlényegéről, majd egy időnyi tapasztalást és terhelést követően valódi bűnbánatot tart. A jövőben azután tudni fogja, hogy kötelessége teljesítése közben keresnie kell az alapelveket. Vajon nem ébresztette fel az, hogy megszidták? Akkor vajon nincs különbség az efféle dorgálás és a „szóbeli bántalmazás” között Isten abbéli követelményében, hogy az emberek ne bántalmazzák szavakkal egymást? (De van.) Mi a különbség? Mit jelent a „szóbeli bántalmazás” Isten abbéli követelményében, hogy az emberek ne bántalmazzák szavakkal egymást? Ennek egyik aspektusa az, hogy ha a tartalom és a szavak trágárak, az nem jó. Isten nem szeretne illetlen szavakat hallani a követői szájából. Nem szeret ilyen szavakat hallani. Ha azonban néhány kellemetlen szó elhangzik a tények feltárása során, az ilyen esetek kivételt jelentenek. Ez nem szóbeli bántalmazás. A másik aspektus: mi a szóbeli bántalmazás viselkedésformájának lényege? Nem a forrófejűség kiáramlása? Ha a probléma normális közösségvállalás, intés és beszélgetés révén világosan és átláthatóan megmagyarázható, akkor miért kellene szavakkal gyalázni az illetőt? Ez nem jó, nem helyénvaló. A pozitív megközelítésekkel összevetve, a szóbeli bántalmazás nem a megfelelő út. Az érzelmek szabadjára engedéséről és a forrófejűség felfedéséről szól, és Isten nem szeretné, ha az emberek szabad utat engednének az érzelmeiknek és a forrófejűség áradna belőlük, amikor bármilyen ügyet kezelnek. Amikor az emberekből a forrófejűség árad és szabadjára engedik az érzelmeiket, az általuk tanúsított viselkedés gyakorta az, hogy bántalmazó szavakat használnak és támadnak. A legkellemetlenebb dolgokat mondják, és azt, ami megbántja a másik felet és enyhíti a saját haragjukat. Amikor pedig végeztek, nem csupán a másik felet mocskolták és bántották meg, hanem saját magukat is. Ez nem az a hozzáállás és módszer, amit Isten követőinek alkalmazniuk kellene a dolgok kezelésekor. Mi több, a romlott emberekben mindig ott a bosszúállás, az érzelmek és az elégedetlenség szabadjára engedésének, valamint a forrófejűség kiárasztásának hajlama. Minden alkalommal szidalmazni akarnak másokat, és amikor egyes dolgok felmerülnek, akár nagyok, akár kicsik, azonnal a szóbeli bántalmazás viselkedésformáját tanúsítják. Még amikor tudják is, hogy az ilyen viselkedés nem fog megoldani egy problémát, akkor is így tesznek. Hát nem sátáni viselkedés ez? Akkor is megteszik, amikor egyedül vannak otthon, amikor senki sem hallja őket. Ez vajon nem az érzelmek szabadjára engedése? Nem a forrófejűség leleplezése? (De az.) A forrófejűség leleplezése és az érzelmek szabadjára engedése általánosságban azt jelenti, hogy az ember forrófejű módon közelít valamihez és úgy kezeli azt; azt jelenti, hogy minden dologgal egy forrófejű hozzáállással néz szembe, és ennek egyik viselkedésformája és megnyilvánulása a szóbeli bántalmazás. Mivel ez a szóbeli bántalmazás lényege, vajon nem jó dolog-e az, hogy Isten azt kívánja az embertől, hogy ne tegye ezt? (De az.) Nem észszerű-e Istentől, hogy azt várja el az embertől, hogy ne bántson szavakkal másokat? Nem az ember javát szolgálja ez? (De igen.) Isten abbéli követelményének, hogy az ember ne üssön meg és ne gyalázzon szavakkal másokat, a végső célja az, hogy az embereket önuralom gyakorlására késztesse, valamint visszatartsa attól, hogy folyton az érzelmeik és a forrófejűségük közepette éljenek. Mindegy, mit mondanak, amikor szavakkal gyaláznak valakit, az, ami az érzelmeik és a forrófejűségük közepette élőkből árad, romlott beállítottság. Milyen romlott beállítottság ez? Minimum a gonoszság és az arrogancia beállítottsága. Isten vajon azt akarja, hogy bármilyen problémát is romlott beállítottság kiáradásával oldjanak meg? (Nem.) Isten nem szeretné, ha a követői ilyen módszereket használnának a körülöttük történő dolgok bármelyikének megközelítéséhez, amiből az következik, hogy Isten nem szereti, ha az emberek úgy közelítenek a körülöttük történő dolgokhoz, hogy ütlegelnek másokat és szavakkal bántalmazzák őket. Semmilyen problémát nem lehet úgy megoldani, ha másokat szavakkal gyalázunk, és ha így teszel, az abbéli képességedre is kihat, hogy az alapelvek szerint tudj cselekedni. Legalábbis nem pozitív viselkedés, sem pedig olyan, amelynek a normális emberi mivolttal rendelkezőkben meg kellene lennie. Ezért támasztotta Isten az Őt követőkkel szemben azt a követelményt, hogy ne üssék meg és ne gyalázzák szavakkal egymást. A „szóbeli bántalmazásban” benne foglaltatnak az érzelmek és a forrófejűség. Pontosan mire is utal az „érzelmek” szó? Magában foglalja a gyűlöletet és az átkokat, azt, hogy rosszat akarunk másoknak, remélve, hogy kívánságunknak megfelelően megkapják, amit megérdemelnek, és hogy mások rosszul végzik. Az érzelmek egész konkrétan az efféle negatív dolgokat foglalják magukban. És mit jelent akkor a „forrófejűség”? Azt, hogy az ember szélsőséges, passzív, negatív és gonosz módszereket használva szabad folyást enged az érzelmeinek, és azt kívánja, hogy a neki nem tetsző dolgok és emberek tűnjenek el vagy érje őket csapás, hogy az illető kárörvendhessen a balszerencséjük felett, kívánsága szerint. Ez a forrófejűség. Mit ötvöz magában a forrófejűség? Gyűlöletet, ellenségeskedést és átkokat, valamint rosszindulatot – mindezek benne vannak a forrófejűségben. Pozitív ezek bármelyike is? (Nem.) Milyen állapotban van az az ember, aki efféle érzelmek és a forrófejűség közepette él? Nem épp annak küszöbén áll, hogy őrült démonná változzon? Minél jobban gyalázod az embereket a szavaiddal, annál dühösebbé és kegyetlenebbé válsz, és annál jobban vágysz rá, hogy másokat szavakkal bántalmazz, majd végül már utána akarsz nyúlni és megütni valakit. Amikor pedig megütsz valakit, halálos sebet akarsz ejteni rajta, el akarod venni az életét, ami azt jelenti: „Elpusztítalak! Megöllek!” Egy apró érzelem – egy negatív érzelem – az ember forrófejűségének eluralkodásához, majd kitöréséhez vezet, és végül azt okozza, hogy az emberek az élet elvesztését és pusztulását kívánják. Olyasmi ez, aminek a normális emberi mivolttal bírókban meg kell lennie és amivel rendelkezniük kell? (Nem.) Minek az arca ez? (Az ördög arca.) Ez az ördög, aki elárulja valódi külsejét. Ez ugyanaz az arc, mint a démoné, amikor arra készül, hogy bekebelezzen valakit. Démoni természete a felszínre kerül és nem irányítható. Ezt jelenti az, hogy valaki egy őrült démon. És mennyire válnak őrültté ezek az emberek? Démonná változnak, amely fel akarja falni az ember testét és lelkét. A szóbeli bántalmazás legsúlyosabb következménye az, hogy egy egyszerű dolgon száznyolcvan fokot fordíthat, majd valaki halálához vezethet. Sok probléma csupán egy kis súrlódással kezdődik két ember között, ami aztán kiabáláshoz és egymás gyalázásához vezet, majd ezután jön a verekedés, amit a gyilkolási vágy követ, ami aztán meg is valósul – az egyiket megölik, a másikat pedig elítélik gyilkosságért és halálbüntetést kap. Végül mindkét fél veszít. Ez a végeredmény. Végeztek a gyalázkodással, szabad utat engedtek az érzelmeiknek, felfedték minden forrófejűségüket, és mindketten pokolra kerültek. Ez az eredmény. Ezek a következményei annak, ha az ember szabadjára engedi az érzelmeit, és a forrófejűsége eluralkodik, majd kitör. Ez nem egy jó eredmény, hanem rossz. Látod, efféle kimenetellel néz szembe az ember egy egyszerű, negatív érzelem okozta viselkedés eredményeképp. Az emberek nem akarnak ilyen kimenetelt látni, nem is hajlandók maguk szembenézni vele, ám mivel az emberek mindenféle rossz érzelmek közepette élnek, és mivel a forrófejűség hálójába bonyolódtak és az irányítja őket, amely gyakran eluralkodik és kitör, végső soron ilyen következmények állnak elő. Mondjátok meg Nekem, a szóbeli bántalmazás vajon egyszerű viselkedésforma? Az a fajta szóbeli bántalmazás, amivel az emberek a mindennapi életük során élnek, nem feltétlenül hoz efféle rossz eredményt – vagyis nem feltétlenül következik ilyen rossz eredmény a szóbeli bántalmazás minden esetéből. Ugyanakkor a szóbeli bántalmazás lényege ez. Az ember érzelmeinek szabadjára engedése, valamint forrófejűségének eluralkodása és kitörése. Ezért Isten arra vonatkozó követelménye, hogy ez emberek ne gyalázzanak szavakkal másokat, kétségtelenül az ember javát szolgálja – százféleképp válik az előnyére, és semmiben sem árt neki –, és egyúttal része annak a jelentőségteljes dolognak, amiért Isten ezt a követelményt támasztotta az emberiséggel szemben. Az a követelmény, hogy ne bántalmazzunk szavakkal másokat, nem érhet fel az igazság gyakorlása, illetve az arra való törekvés szintjére, de ettől az embernek még teljesítenie kell ezt a követelményt.

Teljesíthetik-e az emberek csak az önuralomra hagyatkozva Isten abbéli követelményét, miszerint nem szabad szavakkal bántaniuk egymást? Amikor az emberek feldühödnek, sok esetben képtelenek önuralmat gyakorolni. Akkor hogyan tudják teljesíteni ezt a követelményt, hogy ne gyalázzák egymást? Amikor épp azon vagy, hogy szavakkal bántalmaznál valakit, különösen, amikor nem tudod visszafogni magad, sietve imádkoznod kellene. Ha egy ideig imádkozol és őszintén könyörögsz Istenhez, a dühöd valószínűleg alábbhagy. Ekkor képes leszel hatékonyan megfékezni magad, és uralkodni az érzelmeiden és a forrófejűségeden. Például időnként az emberek mondhatnak olyasmit, ami sért téged, vagy ítélkezhetnek a hátad mögött, esetleg szándékosan vagy tudtukon kívül megbántanak, vagy egy kicsit kihasználnak, ellopnak valamit tőled, sőt akár az elemi érdekeidet is megsérthetik. Amikor ezek történnek veled, azt fogod gondolni: „Megbántott engem, úgyhogy gyűlölöm, le akarom kiabálni, bosszút akarok állni rajta, sőt, meg is akarom ütni. Ki akarok szúrni vele a háta mögött, hogy megleckéztessem.” Vajon ezt mind nem a rossz érzelmek hívják elő? A rossz érzelmek kiváltotta következmény az, hogy meg szeretnéd tenni ezeket a dolgokat. Minél többet gondolsz rá, annál jobban elragad a düh, és annál többet gondolsz arra, hogy az illető zaklat téged, és hogy megsértették a méltóságodat és a jellemedet. Belül kellemetlenül érzed magad, és bosszút akarsz állni. Nem a forrófejű lobbanékonyság-e ez, amelyet ezek a negatív érzelmek keltettek benned? (De az.) Miféle viselkedésforma az a vágy benned, hogy bosszút állj? Nem épp a forrófejűséged készül kiáradni? Ilyen alkalmakkor le kell csendesítened magad; először is imádkoznod kell Istenhez, vissza kell fognod magad, elmélkedned kell és az igazságot keresned, s bölcsen kell cselekedned. Ez az egyetlen módja annak, hogy elkerülj egy olyan helyzetet, amelyben zaklatottá válsz, és amelyben gyűlölet, érzelmek és forrófejűség tör fel benned. Egyesek talán azt mondják: „ha két ember egész nap együtt dolgozik, akkor nem lehet elkerülni az efféle helyzetet.” Még ha nem is tudod elkerülni ezt a helyzetet, nem szabad bosszút forralnod, meg kell tartóztatnod magad. Hogyan tudod magad megtartóztatni? Először is, így kell gondolkodj: „Ha bosszút forralok, az biztosan nem tetszik Istennek, tehát ezt nem tehetem. A gyűlölet, a bosszú és az utálkozás mind olyasmi, amit Isten nem szeret.” Isten nem szereti ezeket a dolgokat, de te akkor is meg akarod tenni és nem tudsz uralkodni magadon. Hogyan kellene megoldanod ezt? Természetesen Istenre kell hagyatkozz; ha nem imádkozol Istenhez, képtelen leszel megoldani. Sőt, ha az érettséged túl kicsi és túlságosan forrófejű vagy, ha valóban nem tudod fékezni az érzelmeidet és a forrófejűségedet, és bosszúra szomjazol, akkor végképp nem szabad kinyitnod a szád, hogy gyalázd az illetőt. Elmehetsz onnan, ahol épp vagy, és hagyhatod, hogy valaki közbelépjen és megoldja a helyzetet. Csendesen imádkoznod kell Istenhez, és idézned néhány idevágó mondatot Isten szavaiból. Imádkozz így Istenhez, és a forrófejűséged lassan elillan. Rá fogsz jönni, hogy az emberek szóbeli bántalmazása nem tudja megoldani a problémákat, és hogy az a romlottság kinyilatkoztatása lenne, és csakis szégyent hozhatna Istenre. Ha így imádkozol, az vajon nem fogja megoldani a problémádat? Mit gondoltok erről a megoldásról? (Jó.) Ennyit szerettem volna közölni ezzel az Isten által szabott viselkedésbeli előírással kapcsolatban, hogy „ne üssetek meg, illetve szavakkal ne bántalmazzatok másokat”.

Az imént azokról a jó viselkedésformákról beszéltem, amelyeknek Isten a megtartását kéri az emberektől – nos, melyek voltak ezek? (Legyen bennük szent tisztesség, ne legyenek kicsapongóak, legyenek mértékletesek, ne viseljenek kirívó ruhákat, ne üssenek meg, illetve szavakkal ne bántalmazzanak másokat, ne dohányozzanak és ne igyanak, ne imádjanak bálványokat, becsüljék a szüleiket, ne lopjanak, ne kezeljék hűtlenül mások vagyonát, ne kövessenek el házasságtörést és ne tegyenek hamis tanúságot.) Igen, ez mind helyes. Mondjátok meg Nekem, vajon a törvényben előírt követelmények, mint például, hogy ne lopj és ne használj ki másokat, ma is tarthatóak? Még mindig érvényben vannak? (Még mindig tarthatóak és érvényben vannak.) Akkor mi a helyzet a Kegyelem Korának parancsolataival? (Azok is még mindig tarthatóak.) Akkor miért terjesztette elő Isten ezeket a konkrét követelményeket? Az ember gyakorlásának mely aspektusát érintik ezek a konkrét követelmények? Ha Isten nem állt volna elő ezekkel a követelményekkel, értenék az emberek ezeket a dolgokat? (Nem.) Az emberek nem értenék őket. Ezek a konkrét követelmények, amelyeket Isten az ember viselkedésének szabályozása céljából hangoztatott, valójában mind a normális emberi mivolt megéléséhez kapcsolódnak. E konkrét követelmények támasztásának az volt a lényege, hogy az embereket képessé tegye pontosan megkülönböztetni és felismerni a pozitív és a negatív dolgokat, ahogyan azt is, hogy mi a helyes és mi a helytelen; hogy megtanítsa az embereknek, hogy a házasságtörés negatív, szégyenteljes dolog, amit Isten gyűlöl, az ember megvet, és hogy az emberek megtartóztassák magukat ebben az ügyben, hogy nem szabad ezt a tettet elkövetniük, illetve nem szabad hibákat elkövetniük e tekintetben; hogy arra is megtanítsa az embereket, hogy az afféle viselkedések mint mások kihasználása, a lopás és a többi mind negatív dolog, és az embereknek nem szabad ezeket tenniük. Ha örömöd leled ezekben a dolgokban és megtetted őket, akkor nem vagy jó ember. Hogyan lehet különbséget tenni a jó és a rossz emberi mivolttal rendelkező egyének között, illetve egy pozitív és egy negatív alak között? Először is, meg kell erősítened ezt: csak Isten szavai alapján lehet pontosan megkülönböztetni az embereket, illetve különbséget tenni a pozitív és a negatív alakok között. Az emberek csak Istennek az ember viselkedésének szabályozását célzó követelményei és normái alapján különböztethetők meg és érzékelhetők világosan. Mondok egy példát: ha valakinek enyves a keze és szeret lopni másoktól, milyen az emberi mivolta? (Rossz.) A lopás súlyos gonosztett, tehát azok, akik lopnak, gonosz emberek. A többiek mind óvakodnak és elhatárolódnak tőlük, és tolvajoknak tekintik őket. Az emberek felfogása szerint a tolvajok negatív figurák, a lopás negatív dolog és bűnös viselkedés. Ezzel nem nyert-e ez igazolást? Íme egy másik példa: tegyük fel, hogy van egy házasságtörő, és egyesek nem tudják, hogy az pozitív vagy negatív dolog-e – egyedül csak Isten szavai alapján tudják pontosan felmérni, mivel csak Isten szavai jelentik az igazságot. Függetlenül attól, hogy a jogrendszerek és az erkölcs most milyen új állításokat tesz a házasságtörés tettét illetően, azok nem az igazságot jelentik. Az igazságot Isten szavai jelentik, miszerint „ne kövess el házasságtörést”, és az igazság soha nem múlik el. Attól a pillanattól kezdve, hogy Isten előterjesztette a „ne kövess el házasságtörést” követelményét, mindenkinek el kellett volna kezdenie elutasítani a házasságtörőket és elhatárolódni tőlük. Az efféle embereknek nincs emberi mivoltuk, és legalábbis, ha az emberség szemszögéből méred őket, nem jó emberek. Bárki, aki efféle viselkedésre vetemedik és efféle emberi mivolttal bír, az szégyenletes, az ember utálja őt, lenézik és elutasítják őt a csoportokban, a tömegek pedig elvetik őt. Isten szavai alapján megerősíthetjük, hogy a házasságtörés negatív dolog, és azok, akik megteszik, negatív alakok. Bármennyire bűnössé válnak is a társadalmi irányzatok, a házasságtörés és a paráználkodás negatív dolog, és azok, akik ezekbe bonyolódnak, negatív alakok. Ez teljességgel bizonyos és ezt át kell látnotok; nem szabad, hogy a bűnös társadalmi irányzatok félrevezessenek vagy elcsábítsanak. Ezek mellett van néhány konkrét követelmény: Isten azt kéri az emberektől, hogy ne imádjanak bálványokat, becsüljék a szüleiket, ne üssenek meg, illetve szavakkal ne bántalmazzanak másokat, hogy legyen bennük szent tisztesség és a többi. Ezek a konkrét követelmények mind olyan mércék, amelyekkel Isten az ember viselkedését szabályozza. Vagyis, mielőtt Isten ellátta az embereket az igazsággal, megtanította nekik, hogy mely cselekedetek helyesek és pozitívak, illetve melyek helytelenek és negatívak, elmondta nekik, hogyan legyenek jó emberek, illetve milyen jó viselkedésformákkal rendelkezzenek ahhoz, hogy normális emberi mivoltú egyének legyenek, mik azok, amiket meg kell, illetve tilos megtenniük normális emberi mivoltú egyénként, hogy helyes döntéseket hozhassanak. Az ember viselkedését szabályozó mindezen követelmények olyasmik, amit minden normális embernek valóban meg kellene élnie, illetve olyan alapot jelentenek, amely szerint az egyes emberek ténylegesen szembenéznek és kezelik mindazt, amivel találkoznak. Például tegyük fel, hogy azt látod, hogy valakinek valami szép dolga van, és el akarod venni azt magadnak, de aztán így gondolkodsz: „Isten azt mondja, helytelen dolog másoktól lopni, azt mondta, nem szabad lopnunk és kihasználnunk másokat, úgyhogy nem fogok lopni tőle.” Ezzel nem sikerült-e megfékezni a lopás viselkedésformáját? És ezzel egyidejűleg nem szabályoztad-e a viselkedésed? Mielőtt Isten előterjesztette ezeket a követelményeket, amikor az emberek láttak valami szépet, ami másé volt, meg akarták szerezni maguknak. Nem gondoltak arra, hogy ez helytelen vagy szégyenletes lenne, vagy hogy Isten megveti ezt, illetve, hogy ez negatív dolog, sőt bűn; nem tudták ezeket, nem voltak meg ezek a fogalmaik. Miután Isten azt a követelményt támasztotta, hogy „ne lopj”, az emberek kaptak egy mentális határt arra az esetre, ha efféle dolgokat követnének el, és ezen a határon keresztül megtanulták, hogy van különbség a lopás és a nem lopás között. A lopás egyenlő valami negatív, valami rossz vagy gonosz megtételével, és ez szégyenletes. Ha az ember nem lop, akkor tartja magát az emberi mivolt erkölcsiségéhez, és ebben benne van az emberi mivolt. Istennek az ember viselkedését illető követelményei nem csupán megoldást jelentenek az emberek negatív viselkedéseire és megközelítéseire, hanem egyúttal szabályozzák is az ember viselkedését, és lehetőséget adnak az embereknek, hogy normális emberi mivolttal éljenek, normális viselkedésformáik és megnyilvánulásaik legyenek, és hogy legalábbis embernek, normális embernek látsszanak. Mondjátok meg Nekem, hogy ezek a követelmények, amelyeket Isten az ember viselkedésének szabályozása érdekében támasztott, nem bírnak-e nagy jelentőséggel? (De igen.) Jelentőséggel bírnak. Mindazonáltal ezek az ember viselkedését szabályozó konkrét követelmények még mindig elég messze állnak azoktól az igazságoktól, amelyeket Isten most jelent ki, és nem érhetnek fel az igazság szintjére. Ez azért van, mert régen, a Törvény Kora során ezek a követelmények csupán az ember viselkedését szabályozó törvények voltak, Isten ekkor a legegyszerűbb és legegyértelműbb nyelven mondta el az embereknek, hogy mit tegyenek és mit ne, és alkotott néhány szabályt számukra. A Kegyelem Korában ezek a követelmények csupán parancsolatok voltak, ma pedig csak annyit mondhatunk, hogy az ember saját viselkedésének, valamint a dolgok értékelésének mércéi. Bár ezek a mércék nem emelkedhetnek fel az igazság szintjére, és van egy bizonyos távolság közöttük és az igazság között, alapvető előfeltételei annak, hogy az ember törekedjen az igazságra és gyakorolja azt. Ha valaki betartja ezeket a szabályokat, ezeket a törvényeket és parancsolatokat, ezeket a követelményeket és viselkedést illető mércéket, amelyeket Isten az ember viselkedésének szabályozása érdekében állított fel, azt mondhatjuk, hogy az illető rendelkezik az igazság gyakorlásához és az arra való törekvéshez szükséges alapvető előfeltételekkel. Ha valaki dohányzik és alkoholt fogyaszt, ha kicsapongó mód viselkedik és házasságtörést követ el, kihasznál másokat és gyakran lop, s te azt mondanád, hogy ez az illető szereti az igazságot és egész biztosan gyakorolni is tudja, és eléri az üdvösséget, vajon ez az állítás megállná a helyét? (Nem.) Miért nem állná meg? (Az illető Isten legalapvetőbb követelményeit sem képes teljesíteni, képtelen az igazság gyakorlására, és ha valaki azt mondaná, hogy szereti az igazságot, az hazugság lenne.) Így van. Ez az illető az önuralom legalacsonyabb szintjét sem gyakorolja. Ebből pedig az következik, hogy a legcsekélyebb lelkiismerete és értelme sincs, amellyel egy embernek rendelkeznie kellene. Vagyis a szóban forgó illető nem rendelkezik a normális emberi mivolthoz tartozó lelkiismerettel és értelemmel. Mit jelent az, hogy nem rendelkezik lelkiismerettel és értelemmel? Azt jelenti, hogy az illető hallotta Isten kimondott szavait és az emberrel szemben támasztott követelményeit, az Általa felállított szabályokat, és egyáltalán nem vette komolyan ezeket. Isten azt mondja, hogy másoktól lopni rossz, hogy az embereknek nem szabad lopniuk, ez az illető pedig ekképp tűnődik: „Miért nem szabad az embereknek lopni? Én olyan szegény vagyok, hogyan élhetnék, ha nem lopnék? Hogy gazdagodhatnék meg, ha nem lopnék vagy nem használnék ki másokat?” Nem hiányzik-e belőle a normális emberi mivolthoz tartozó lelkiismeret és értelem? (De igen.) Képtelen tartani magát Istennek az ember viselkedésének korlátozását célzóan alkotott követelményeihez, tehát nem olyan, aki normális emberi mivolttal rendelkezik. Ha valaki azt mondaná, hogy egy illető, akinek nincs normális emberi mivolta, szereti az igazságot, az lehetséges lenne? (Nem.) Nem szereti a pozitív dolgokat, és annak ellenére, hogy Isten azt mondja, hogy az embereknek nem szabad lopniuk, illetve házasságtörést elkövetniük, képtelen megfelelni ezeknek a követelményeknek és elege van Isten e szavaiból – képes-e tehát szeretni az igazságot? Az igazság ezeknél a viselkedést illető mércéknél sokkal feljebb áll – elérheti-e vajon ő azt? (Nem.) Az igazság nem egy egyszerű viselkedési mérce, nem csupán arról szól, hogy az emberek gondolnak az igazságra vétkezés közben, illetve amikor önkényesek és meggondolatlanok, majd megtartóztatják magukat, és többé nem vétkeznek, illetve nem cselekednek önkényes és meggondolatlan módon. Az igazság nem csupán ilyen egyszerű módon korlátozza az emberek viselkedését – az igazság az ember életévé válhat és mindent uralhat az illetővel kapcsolatban. Amikor az emberek életükként fogadják el az igazságot, azt úgy érik el, hogy megtapasztalják Isten munkáját, megismerik az igazságot és gyakorolják azt. Amikor az emberek elfogadják az igazságot, egy belső harc indul bennük, és valószínű, hogy a romlott beállítottságaik kiáradnak. Amikor az emberek képesek az igazságot a romlott beállítottságaik eloszlatására használni, az igazság az életükké és azzá az alapelvvé válhat, amely szerint viselkednek és élnek. Ez olyasmi, amit csak azok érhetnek el, akik szeretik az igazságot és van emberi mivoltuk. Felemelkedhetnek-e erre a szintre azok, akik nem szeretik az igazságot és akikből hiányzik az emberi mivolt? (Nem.) Így van: még ha szeretnének is, nem tudnának.

Ha megnézzük ezeket a követelményeket, amelyeket Isten az ember viselkedésének szabályozása céljából alkotott, az Isten által szólt szavak és az Általa szabott konkrét előírások összességéből van-e olyan, amelyik felesleges? (Nincs.) Van-e értelmük? Van-e értékük? (Igen.) Tartaniuk kellene-e hozzájuk magukat az embereknek? (Igen.) Így van, az embereknek tartaniuk kellene magukat hozzájuk. És azzal együtt, hogy követik őket, az embereknek el kellene vetniük a hagyományos kultúra által beléjük nevelt állításokat, mint például, hogy legyenek műveltek és értelmesek, szelídek és kifinomultak és így tovább. Meg kellene felelniük Isten minden emberi viselkedést szabályozó követelményének, és szigorúan Isten szavaival összhangban kellene viselkedniük. Az Isten által szabott összes követelmény szigorú követésével meg kellene élniük a normális emberi mivoltot, és természetesen szigorúan ezek szerint a követelmények szerint kellene értékelniük az embereket és a dolgokat, valamint viselkedniük és cselekedniük. Bár ezek a követelmények bizony elmaradnak az igazság mércéitől, mind Isten szavai, és mivel Isten szavai, pozitív és iránymutató hatást gyakorolhatnak az emberekre. Hogyan határoztam meg az igazságra való törekvést? Teljességgel Isten szavai szerint szemlélni az embereket és a dolgokat és azok szerint viselkedni és cselekedni, az igazságot tekintve mércénknek. Isten szavai igen sok mindent felölelnek. Időnként a szavai alkotta egy kifejezés az igazság egy elemét képviseli. Máskor több mondat vagy akár egy szövegrészlet is kellhet az igazság egy elemének megfogalmazásához. És olyan is van, amikor egy egész fejezetre van szükség az igazság egy elemének kifejezéséhez. Az igazság egyszerűnek tűnik, ám valójában egyáltalán nem egyszerű. Ha általánosságban akarjuk jellemezni az igazságot, Isten az igazság. Isten összes szava az igazság, Isten szavaiból igen sok van, bőséges tartalmat foglalnak magukban, és mind az igazság kifejeződései. Például az Isten által lefektetett törvények és parancsolatok, ahogyan az ebben az új korszakban Általa támasztott viselkedésbeli követelmények is mind Isten szavai. Bár e szavak némelyike nem ér fel az igazság szintjére, és bár nem minősülnek az igazságnak, pozitív dolgok. Ugyan csak az ember viselkedését korlátozó szavak, az embereknek akkor is tartaniuk kell magukat hozzájuk. Az embereknek legalább ezekkel a viselkedésformákkal rendelkezniük kell, és nem maradhatnak el ezektől a normáktól. Ezért az ember emberekről és dolgokról alkotott szemléletét, ahogyan a viselkedését és a cselekedeteit is Isten e szavaira kell alapozni. Az embereknek tartaniuk kell magukat hozzájuk, ugyanis ezek Isten szavai; mindenkinek Isten szavai szerint kell szemlélnie az embereket és a dolgokat, és azok szerint kell viselkednie és cselekednie, mivel azok Isten szavai. Nem így van ez? (De igen.) Korábban már mondtam ehhez hasonlót: Isten komolyan gondolja, amit mondott, a szavai beteljesülnek, és az, amit a szavai beteljesítenek, örökké tart, ami azt jelenti, hogy Isten szavai sosem múlnak el. Miért nem múlnak el? Mert bármennyi szót szól is Isten, és bármikor is mondja azokat, azok mind az igazságot jelentik és soha nem múlnak el. Még ha a világ egy új korszakba lép is, Isten szavai nem változnak és nem múlnak el. Miért mondom, hogy Isten szavai nem múlnak el? Mert Isten szavai az igazság, és bármi is legyen, az igazság nem változik. Tehát az Isten alkotta és mondotta összes törvény és parancsolat, valamint az ember viselkedését illetően támasztott összes konkrét követelménye soha nem fog elmúlni. Az Isten szavaiban foglalt összes követelmény a teremtett emberiség javát szolgálja, mind az ember viselkedését szabályozza, és a normális emberi mivolt megélését, valamint az embertől elvárható viselkedést tekintve mind építő jellegű és értékes. E szavak mindegyike meg tudja változtatni az embereket és lehetővé teheti számukra a valódi emberi hasonlatosság megélését. Ezzel szemben, ha az emberek megtagadják Isten e szavait és az emberiséggel szemben támasztott követelményeit, és ehelyett a jó viselkedést illetően az ember által javasolt állításokhoz tartják magukat, akkor nagy veszélyben vannak. Nem csupán az történik majd, hogy egyre kevésbé lesznek az emberi mivolt és az értelem birtokában, hanem egyre inkább csalárddá és hamissá válnak, és egyre jobb képességet szereznek a csaláshoz, az általuk megélt emberi mivolt pedig egyre több csalást foglal majd magában. Nemcsak az embereket csalják majd meg, hanem Istent is megpróbálják becsapni.

Az Isten által az ember viselkedését illetően támasztott követelmények között szerepel az, hogy „becsüld a szüleidet”. Az embereknek általában nincs semmiféle gondolatuk vagy elképzelésük a többi követelményről, szóval mit gondoltok ti erről, hogy „becsüld a szüleidet”? Van-e ellentmondás a nézeteitek és az Isten által mondott igazságalapelv között? Ha világosan látjátok ezt, az jó. Azokból, akik nem értik az igazságot, akik csak a szabálykövetést ismerik és a doktrína szavait és mondatait szajkózzák, hiányzik a tisztánlátás; amikor Isten szavait olvassák, folyton emberi elképzeléseket dédelgetnek, mindig úgy érzik, hogy vannak bizonyos ellentmondások, és képtelenek tisztán látni az Ő szavait. Eközben azok, akik értik az igazságot, semmilyen ellentmondást nem találnak Isten szavaiban, úgy hiszik, hogy az Ő szavai abszolút világosak, mivel ők értik a szellemi dolgokat és képesek felfogni az igazságot. Időnként nem látjátok tisztán Isten szavait és kérdezni sem tudtok – ha nem kérdeztek, az olyan, mintha semmi gondotok nem lenne, pedig valójában sok gondotok és nehézségetek van, csak nem tudtok róla. Ezt azt mutatja, hogy túl kicsi az érettségetek. Elsőként nézzük meg Isten arra vonatkozó követelményét, hogy az emberek becsüljék a szüleiket – vajon helyes vagy helytelen ez a követelmény? Tartaniuk kell hozzá magukat az embereknek vagy sem? (Tartaniuk kell.) Ez bizonyos és tagadhatatlan; sem habozást, sem töprengést nem igényel – ez a követelmény helyes. Mi helyes benne? Miért szabta Isten ezt a követelményt? Mire utal az Isten által emlegetett „szülői megbecsülés”? Tudjátok? Nem. Miért van az, hogy sosem tudjátok? Amint valamiben benne foglaltatik az igazság, nem tudjátok, és mégis a végtelenségig tudtok beszélni a doktrína szavairól és mondatairól – mi itt a gond? Akkor hogyan gyakoroljátok Isten fenti szavait? Ebben nem szerepel az igazság? (De igen.) Amikor azt látod, hogy Isten igéjében van egy mondat, miszerint „becsülnöd kell a szüleidet”, magadban erre gondolsz: „Isten arra kér, hogy becsüljem a szüleimet, tehát akkor becsülnöm kell őket” – majd elkezdesz így cselekedni. Mindent megteszel, amire csak megkérnek a szüleid – amikor betegek, az ágyuk mellől szolgálod őket, innivalót töltesz nekik, főzöl nekik valami finomat, és ünnepek alkalmával olyasmit veszel nekik ajándékba, amit szeretnek. Amikor azt látod, hogy fáradtak, dörzsölgeted a vállukat és a hátukat masszírozod, ha pedig problémájuk akad, van ötleted a megoldására. Mindezek miatt a szüleid igen elégedettek veled. Becsülöd a szüleidet, Isten szavai szerint gyakorolsz és megéled a normális emberi mivoltot, úgyhogy állhatatosnak érzed magad a szívedben és a következőképp gondolkodsz: „Nézd – a szüleim azt mondják, megváltoztam, amióta hinni kezdtem Istenben. Azt mondják, hogy most már tudom becsülni őket és hogy bölcsebb vagyok. Igen örülnek és úgy vélik, hogy Istenben hinni remek dolog, mert az istenhívő fiak és lányok nem csupán becsülik a szüleiket, hanem a helyes úton is járnak az életben és megélik az emberi hasonlatosságot – sokkal jobbak a hitetleneknél. Miután eljutottam az istenhitre, Isten szavai szerint kezdtem gyakorolni és az Ő követelményei szerint kezdtem cselekedni, a szüleim pedig nagyon boldogok, hogy látják ezt a változást bennem. Olyan büszke vagyok magamra. Dicsőséget hozok Istenre – Isten minden bizonnyal elégedett velem, és azt mondja majd, hogy olyan vagyok, aki becsüli a szüleit és megvan benne a szent tisztesség.” Egy nap a gyülekezet úgy rendezi, hogy máshová menj terjeszteni az evangéliumot, és lehetséges, hogy hosszú ideig nem tudsz majd hazatérni. Te beleegyezel, hogy mész, úgy érezvén, hogy nem mellőzheted Isten megbízatását, és úgy vélve, hogy egyrészt otthon becsben kell tartanod a szüleidet, másrészt vállalnod kell Isten megbízatását azon kívül. Amikor azonban megbeszéled a dolgot a szüleiddel, elönti őket a düh, és így szólnak: „Te engedetlen gyermek! Oly keményen dolgoztunk, hogy felneveljünk, most meg fogod magad és mész. Ha elmész, ki fog gondoskodni egy ilyen idős párról? Ha megbetegszünk vagy valami csapás ér, ki fog kórházba vinni minket?” Nem hagyják helyben az elutazásodat, te pedig így aggódsz: „Isten azt mondja, hogy becsüljük a szüleinket, ám az én szüleim nem engednek el, hogy tegyem a kötelességem. Ha engedelmeskedem nekik, félre kell tennem Isten megbízatását, ez pedig nem fog tetszeni Istennek. Ha azonban engedelmeskedem Istennek és elmegyek, hogy tegyem a kötelességem, a szüleim lesznek boldogtalanok. Mit tegyek?” Egyre csak töprengsz: „Mivel Isten először azt a követelményt támasztotta, hogy az emberek becsüljék a szüleiket, ehhez a követelményhez tartom magam. Nem kell elmennem, hogy a kötelességemet tegyem.” Félreteszed a kötelességedet és úgy döntesz, hogy otthon maradva megadod a szüleidnek a tiszteletet, a szívedben azonban nem érzed magad állhatatosnak. Úgy érzed, hogy bár megbecsülted a szüleidet, a kötelességed nem teljesítetted, és arra gondolsz, hogy cserbenhagytad Istent. Hogyan lehet megoldani ezt a problémát? Imádkoznod kell Istenhez és keresned kell az igazságot, amíg egy napon meg nem érted azt, és rájössz, hogy a kötelességed végzése a legfontosabb dolog. Ekkor képes leszel teljes természetességgel elhagyni az otthonodat és teljesíteni a kötelességedet. Egyesek azt mondják: „Isten azt akarja, hogy tegyem a kötelességemet, és azt is, hogy becsüljem a szüleimet. Nincs itt valami ellentmondás és ellentét? Hogy a francba kellene gyakorolnom?” A „szülők megbecsülése” olyan követelmény, amelyet Isten az ember viselkedését illetően támasztott, de az vajon nem Isten követelménye, hogy mindenről lemondva kövessük Istent és teljesítsük a megbízatását? Ez nem még inkább az, amit Isten követel? Vajon nem még inkább az igazság gyakorlása ez? (De igen.) Mit tegyek, amikor ez a két követelmény ütközik? Egyesek azt mondják: „Tehát, becsülnöm kell a szüleimet és el kell végeznem Isten megbízatását, valamint tartanom kell magam Isten szavaihoz és gyakorolnom kell az igazságot – nos, ez könnyű. Mindent elrendezek otthon, előkészítek mindent, amire a szüleimnek szüksége van az élethez, felfogadok egy ápolót, majd megyek, hogy tegyem a kötelességemet. Hetente egyszer biztosan visszajövök, megnézem, hogy minden rendben van-e a szüleimmel, majd távozom; ha valami baj van, akkor egyszerűen maradok két napot. Azt nem tehetem, hogy folyton távol vagyok tőlük és sosem jövök vissza, de otthon sem maradhatok örökké, hogy sose menjek el a kötelességemet tenni. Vajon nem ez a legjobb mindenkinek?” Mit gondoltok erről a megoldásról? (Nem fog működni.) Ez álmodozás, nem valóságos. Amikor tehát efféle helyzettel találkoztok, pontosan hogyan is kellene cselekednetek, hogy az megfeleljen az igazságnak? (Lehetetlen, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, amikor hűségről és gyermeki jámborságról van szó – a kötelességemet kell előre helyeznem.) Először Isten azt mondta az embereknek, hogy a becsüljék a szüleiket, majd utána magasabb szintű követelményeket támasztott velük szemben az igazság gyakorlását, kötelességeik végzését és Isten útjának követését illetően – ezek közül melyeket kellene betartanod? (A magasabb szintű követelményeket). Helyes dolog a magasabb szintű követelmények szerint gyakorolni? Felosztható vajon az igazság magasabb és alacsonyabb szintű, illetve régebbi és újabb igazságokra? (Nem.) Amikor tehát az igazságot gyakorlod, mi szerint kellene gyakorolnod? Mit jelent az igazság gyakorlása? (A dolgok alapelvek szerinti kezelését.) Az, hogy a dolgokat az alapelvek szerint kezeljük, a legfontosabb dolog. Az igazság gyakorlása Isten szavainak gyakorlását jelenti különböző időkben, helyeken, környezetekben és összefüggésekben; és nem arról szól, hogy makacsul szabályokat húzunk rá dolgokra, hanem arról, hogy fenntartjuk az igazságalapelveket. Ezt jelenti az igazság gyakorlása. Így tehát egyszerűen nincs ellentét Isten szavainak gyakorlása és az Isten által támasztott követelmények betartása között. Konkrétabban fogalmazva, egyáltalán nincs ellentét a szüleink megbecsülése és az Isten által ránk ruházott megbízatás és kötelesség teljesítése között. Ezek közül melyek Isten aktuális szavai és követelményei? Elsőként ezt a kérdést kell fontolóra venned. Isten különböző dolgokat követel meg különböző emberektől; eltérő követelményei vannak számukra. Azokat, akik vezetőként és dolgozóként szolgálnak, Isten elhívta, így hát nekik le kell mondaniuk és nem maradhatnak a szüleikkel, hogy megadják nekik a tiszteletet. El kell fogadniuk Isten megbízatását és lemondaniuk mindenről, hogy kövessék Őt. Ez egyféle helyzet. A hétköznapi követőket nem hívta el Isten, így ők a szüleikkel maradhatnak és megadhatják nekik a tiszteletet. Ezért nem jár jutalom és ennek eredményeképp nem nyernek áldásokat, de ha nem mutatnak gyermeki jámborságot, akkor hiányzik belőlük az emberi mivolt. A „szülők megbecsülése” tulajdonképpen egyfajta felelősség, és elmarad az igazság gyakorlásától. Az igazság gyakorlása az Istennek való engedelmesség, az Isten iránti engedelmesség megnyilvánulása Isten megbízatásának elfogadása, és azok Isten követői, akik mindenről lemondanak, hogy a kötelességüket tegyék. Összességében az előtted álló legfontosabb feladat az, hogy jól végezd a kötelességedet. Ez az igazság gyakorlása és ez az Isten iránti engedelmesség megnyilvánulása. Mi tehát az igazság, amelyet az embereknek most elsősorban gyakorolniuk kell? (A kötelességük végzése.) Így van. A hűséges kötelességtevés az igazság gyakorlása. Ha valaki nem őszintén teszi a kötelességét, akkor csak szolgálatot végez.

Mely kérdést tárgyaltuk az imént? (Isten először azt követelte meg az emberektől, hogy becsüljék a szüleiket, majd magasabb szintű követelményeket támasztott az igazság gyakorlását, a kötelességük végzését és Isten útjának követését illetően – nos, melyiket kell az embereknek elsőként betartaniuk?) Azt mondtátok az imént, hogy az embereknek a magasabb szintű követelmények szerint kell gyakorolniuk. Elméleti szinten helyes ez az állítás, de miért mondom azt, hogy elméleti szinten helyes? Ez azt jelenti, hogy ha szabályokat és mintákat alkalmaznátok erre a dologra vonatkoztatva, akkor ez a válasz helyes lenne. Amikor azonban az emberek szembesülnek a való élettel, ez az állítás gyakorta nem működőképes és nehéz megvalósítani. Hogyan kellene tehát választ adni erre a kérdésre? Először is meg kell vizsgálnod azt a helyzetet és életkörülményt, amellyel szemben állsz, valamint a környezetet, amelyben vagy. Ha az életkörülményed és a környezeted alapján a szüleid megbecsülése nem áll ellentétben azzal, hogy teljesítsd Isten megbízatását és a kötelességedet – vagyis, másképp fogalmazva, ha a szüleid megbecsülése nem befolyásolja a kötelességed hű végzését – akkor egyszerre mindkettőt gyakorolhatod. Nem kell formálisan elválnod a szüleidtől és nem kell formálisan lemondanod róluk, illetve elutasítanod őket. Milyen helyzetben érvényes ez? (Amikor a szülők megbecsülése nem áll ellentétben az ember kötelességének végzésével.) Helyes. Vagyis, ha a szüleid nem próbálják akadályozni az Istenbe vetett hitedet, és ők maguk is hívők, és valóban támogatnak és bátorítanak abban, hogy hűen végezd a kötelességed és teljesítsd Isten megbízatását, akkor a szüleiddel való kapcsolatod nem a rokonok közötti testi kapcsolat a szó megszokott értelmében, hanem a gyülekezet testvérei közötti kapcsolat. Ebben az esetben amellett, hogy a gyülekezeti testvéreidként érintkezel velük, néhány gyermeki kötelességedet is teljesítened kell velük szemben. Némi plusz törődést is tanúsítanod kell irányukban. Amíg ez nincs hatással a kötelességed végzésére, vagyis ameddig nem korlátozzák a szívedet, felhívhatod a szüleidet, hogy megkérdezd, hogy vannak, illetve, hogy törődj velük egy kicsit, segíthetsz nekik megoldani pár nehézséget, és kezelheted néhány élettel kapcsolatos problémájukat, sőt az életbe való belépésüket illető nehézségek megoldásában is segítheted őket – mindezt megteheted. Azaz, ha a szüleid nem akadályozzák az istenhitedet, fenn kell tartanod ezt a kapcsolatot velük és teljesítened kell a kötelességeidet irántuk. És miért kell törődnöd velük, gondoskodnod róluk és érdeklődnöd a hogylétük felől? Mert a gyermekük vagy és megvan ez a kapcsolatod velük, másféle felelősséggel tartozol, és e felelősség okán egy kicsit többet kell kérdezősködnöd róluk, és érdemi segítséget kell nyújtanod nekik. Mindaddig, amíg az nem befolyásolja a kötelességed végzését, és amíg a szüleid nem akadályozzák és nem zavarják az istenhitedet és a kötelességed végzését, és nem is hátráltatnak, addig természetes és megfelelő, hogy teljesíted a kötelességedet irántuk, és ezt oly mértékben kell tenned, hogy a lelkiismereted ne tegyen szemrehányást – ez a legalacsonyabb mérce, amelynek meg kell felelned. Ha a körülményeid hatása és akadályoztatása miatt nem tudod otthon biztosítani a szüleid számára a megbecsülést, akkor nem kell ragaszkodnod ehhez a szabályhoz. Isten vezénylésének irgalmára kell bíznod magad, és alá kell vetned magad az Ő rendezésének, s nem kell ragaszkodnod ahhoz, hogy becsben tartsd a szüleidet. Isten elítéli ezt? Isten nem ítéli el ezt; nem kényszeríti az embereket arra, hogy ezt tegyék. Miről beszélgetünk most? Arról vállalunk közösséget, hogy az embereknek hogyan kell gyakorolniuk, amikor a szüleik megbecsülése ellentétbe kerül a kötelességük végzésével; a gyakorlás alapelveiről és az igazságról vállalunk közösséget. Megvan az a kötelezettséged, hogy becsüld a szüleidet, és ha a körülmények engedik, akkor teljesítheted ezt a kötelezettséget, ám nem szabad, hogy az érzelmeid korlátozzanak. Például, ha az egyik szülőd megbetegszik és kórházba kell mennie, és nincs senki, aki a gondját viselné, téged pedig túlságosan leköt a kötelességed ahhoz, hogy hazamenj, mit kell tenned? Ilyen alkalmakkor nem szoríthatnak korlátok közé az érzelmeid. Át kell adnod az ügyet az imádságnak, rá kell bíznod Istenre, és Isten vezénylésének irgalmára kell hagyatkoznod. Ilyen hozzáállással kell rendelkezned. Ha Isten el akarja venni a szülőd életét, és el akarja venni őt tőled, akkor is alá kell vetned magad. Egyesek azt mondják: „Annak ellenére, hogy alávetettem magam, nyomorultul érzem magam és napok óta sírok miatta – vajon ez nem egy érzelem?” Ez nem érzelem, ez emberi kedvesség, az, hogy valakiben van emberség, és Isten nem ítéli ezt el. Sírhatsz, de ha több napon át sírsz, és képtelen vagy aludni vagy enni, és nincs kedved végezni a kötelességedet, sőt, haza akarsz menni, hogy meglátogasd a szüleidet, akkor nem tudod jól végezni a kötelességedet, és nem ültetted a gyakorlatba az igazságot, ami azt jelenti, hogy nem a kötelességedet teljesíted azzal, hogy becsülöd a szüleidet, hanem az érzelmeid közepette élsz. Ha az érzelmeid közepette élve adod meg a szüleidnek a megbecsülést, akkor nem a kötelességedet teljesíted és nem tartod magad Isten szavaihoz, ugyanis elhagytad Isten megbízatását, és nem olyan ember vagy, aki Isten útját követi. Ha ilyen helyzettel találkozol, és az nem késlelteti a kötelességedet, illetve nem befolyásolja a kötelességed hű végzését, akkor megtehetsz néhány dolgot, ami módodban áll, hogy kifejezd gyermeki jámborságodat a szüleid iránt, és teljesítheted a kötelezettségeidet, amelyek teljesítésére képes vagy. Összegezve ez az, amit az embereknek meg kellene tenniük, és amit megtenni képesek az emberi mivolt körében. Ha az érzelmeid csapdájába kerülsz és ez akadályozza a kötelességed végzését, akkor az teljességgel ellenkezik Isten szándékaival. Isten sohasem kívánta tőled, hogy ezt tedd, Isten csak azt követeli meg, hogy tegyél eleget a szüleid iránti felelősségednek – ez minden. Ezt jelenti a gyermeki jámborság. Amikor Isten a „szülők megbecsüléséről” beszél, az egy bizonyos összefüggésben történik. Mindössze néhány kötelezettséget kell teljesítened, ami minden körülmények között megvalósítható – ez minden. Ami azt illeti, hogy a szüleid súlyos betegek lesznek, illetve meghalnak-e vagy sem – ezek vajon a te döntéseden múlnak? Hogy milyen az életük, mikor halnak meg, milyen betegség öli meg őket vagy hogyan halnak meg – van ezeknek bármi köze hozzád? (Nincs.) Ezeknek semmi közük hozzád. Vannak, akik azt mondják: „Teljesítenem kell a kötelezettségeimet, hogy megbecsüljem a szüleimet. Gondoskodnom kell róla, hogy ne betegedjenek meg, különösen ne rákban vagy valami halálos betegségben. Gondoskodnom kell róla, hogy százéves korukig éljenek. Csak ekkor teljesítem valóban a kötelességeimet irántuk.” Vajon nem ostobák ezek az emberek? Ez egyértelműen az ember elképzelése, és egyáltalán nem Isten követelménye. Még azt sem tudod, hogy te képes leszel-e százéves korodig élni, és közben azt követeled, hogy a szüleid éljenek addig – ez egy bolond álma! Amikor Isten a „szülők megbecsüléséről” beszél, akkor csak a normális emberi mivolt körébe tartozó kötelezettségeid teljesítését kéri tőled. Ha nem bánsz rosszul a szüleiddel, illetve nem csinálsz semmit, ami sérti a lelkiismeretedet és az erkölcsiségedet, az elegendő. Nincs-e ez összhangban Isten szavaival? (De igen.) Természetesen épp most említettük azt az esetet, amikor a szüleid akadályozzák az istenhitedet, a természetlényegük a nem hívőké és a hitetleneké, sőt akár a gonosz embereké és az ördögöké, és nem járnak veled egy úton. Más szóval egyáltalán nem olyan emberek, mint te, és bár sok éven át velük egy háztartásban éltél, a törekvéseik és a jellemük egyszerűen nem azonos a tiéddel, és egyértelműen nem ugyanazt helyezik előtérbe és nem arra igyekeznek, amerre te. Te hiszel Istenben, de ők egyáltalán nem, sőt még ellen is állnak Istennek. Mit kell tenni ilyen körülmények között? (Elutasítani őket.) Isten nem mondta, hogy utasítsd el vagy átkozd őket egy ilyen helyzetben. Isten ezt nem mondta. Isten követelménye, miszerint „becsüld a szüleidet”, most is áll. Ez azt jelenti, hogy amíg a szüleiddel élsz, addig továbbra is tartanod kell ezt a követelményt, hogy becsülöd a szüleidet. Ebben a dologban nincs ellentmondás, ugye? (Nincs.) Ebben egyáltalán nincs ellentmondás. Vagyis, amikor sikerül megoldanod, hogy hazalátogass hozzájuk, főzhetsz nekik egy ételt vagy készíthetsz nekik gombócokat, és ha lehetséges, vásárolhatsz nekik néhány egészségügyi terméket, ők pedig nagyon elégedettek lesznek veled. Ha a hitedről beszélsz és ők nem fogadják, illetve nem hiszik el, sőt akár szavakkal bántalmaznak is téged, akkor nem kell az evangéliumot hirdetned nekik. Ha van lehetőséged találkozni velük, akkor gyakorolj így; ha nem, akkor annak így kell lennie és az Isten vezénylése, neked pedig igyekezned kell, hogy eltávolodj tőlük és kerüld őket. Mi ennek az alapelve? Ha a szüleid nem hisznek Istenben és nem beszélnek közös nyelvet veled, illetve nem osztoznak a törekvéseidben és a céljaidban, és nem járnak veled egy úton, sőt még akadályozzák és üldözik is az istenhitedet, akkor felismerheted őket, beleláthatsz a lényegükbe és elutasíthatod őket. Természetesen, ha gyalázzák Istent vagy átkoznak téged, a szívedben átkozhatod őket. Mire utal tehát a „szülők becsülése”, amiről Isten beszél? Hogyan kell azt gyakorolnod? Úgy, hogy ha eleget tudsz tenni a kötelezettségeidnek, akkor némileg tegyél eleget azoknak, ha pedig nincs lehetőséged erre, vagy a súrlódás a kapcsolatotokban már túlságosan nagyra nőtt és ellentét van közöttetek, és arra a pontra jutottatok, hogy nem tudtok találkozni többé, akkor igyekezz elhatárolódni tőlük. Amikor Isten az ilyen típusú szülők becsületéről beszél, arra gondol, hogy gyermeki helyzeted szempontjából kell eleget tenned gyermeki kötelezettségeidnek, és azokat a dolgokat kell megtenned, amelyek egy gyermektől elvárhatók. Nem szabad rosszul bánnod a szüleiddel és veszekedned velük, nem szabad megütnöd őket és kiabálnod velük, nem szabad bántalmaznod őket, és a legjobb képességed szerint kell teljesítened a velük szemben fennálló kötelezettségeidet. Ezeket a dolgokat kell megvalósítani az emberi mivolt körén belül; ezeket az alapelveket kell gyakorolni a „szülők becsülése” tekintetében. Nem könnyű megvalósítani ezeket? Nem kell forrófejűen bánnod a szüleiddel, mondván: „Ti ördögök és nem hívők, Isten a tűz és a kénkő tavába és a feneketlen mélységbe átkoz titeket, a pokol tizennyolcadik bugyrába küld titeket!” Erre nincs szükség, nem kell ilyen szélsőségesnek lenned. Ha a körülmények engedik és a helyzet úgy kívánja, teljesítheted a gyermeki kötelezettségeidet a szüleid felé. Ha ez nem szükséges, vagy a körülmények nem engedik és nem lehetséges, eltekinthetsz ettől a kötelezettségtől. Csupán annyit kell tenned, hogy teljesíted a gyermeki kötelezettségeidet, amikor találkozol a szüleiddel és kapcsolatba kerülsz velük. Ha ezt megtetted, elvégezted a feladatodat. Mit gondolsz erről az alapelvről? (Jó.) Kell lennie elveknek abban, ahogyan az emberekkel bánsz, a szüleidet is ideértve. Nem cselekedhetsz indulatosan és nem szidalmazhatod a szüleidet, csak mert üldözik az istenhitedet. Oly sok ember van a világon, aki nem hisz Istenben, oly sok a hitetlen, és oly sokan vannak, akik sértegetik Istent – vajon mindegyiküket elátkozod és rájuk kiabálsz? Ha nem, akkor a szüleiddel sem szabad kiabálnod. Ha a szüleiddel kiabálsz, ám a többiekkel nem, akkor a forrófejűség jegyében élsz, ami nem tetszik Istennek. Ne hidd, hogy Isten elégedett lesz veled, ha alapos ok nélkül szidalmazod és átkozod a szüleidet, és azt mondod, hogy ördögök, az élő Sátán és a Sátán csatlósai, majd a pokolra átkozod őket – ez nem így van. A proaktivitás e hamis megnyilvánulása miatt Isten nem tart majd elfogadhatónak, és nem fogja azt mondani, hogy emberséges vagy. Ehelyett azt mondja majd, hogy a cselekedeteid érzelmeket és forrófejűséget hordoznak magukban. Istennek nem fog tetszeni, ha így cselekszel, ez túl szélsőséges és nem egyezik az Ő akaratával. Kell lenniük alapelveknek abban, ahogyan az emberekkel, és ezzel együtt a szüleiddel bánsz – attól függetlenül, hogy hisznek-e Istenben vagy sem, és attól függetlenül, hogy gonosz emberek-e vagy sem, elvszerűen kell bánnod velük. Isten a következő alapelvet közölte az emberrel: a másokkal való igazságos bámásmódról van szó – viszont az ember plusz felelősséggel tartozik a szülei iránt. Mindössze annyit kell tenned, hogy teljesíted ezt a felelősséget. Függetlenül attól, hogy a szüleid hívők-e vagy sem, függetlenül attól, hogy követik-e a hitüket vagy sem, hogy az életszemléletük és az emberi mivoltuk egyezik-e a tiéddel vagy sem, neked teljesítened kell a kötelezettségedet velük szemben. Nem kell kerülnöd őket, csak hagyd, hogy minden folyjon a maga útján Isten vezénylése és intézkedései szerint. Ha akadályozzák az Istenbe vetett hitedet, akkor is a legjobb tudásod szerint teljesítened kell gyermeki kötelezettségeidet, hogy legalábbis a lelkiismereted ne érezze adósnak magát feléjük. Ha nem akadályoznak, és támogatnak istenhitedben, akkor is az alapelvek szerint kell gyakorolnod, jól kell bánnod velük, amikor az helyénvaló. Összegezve, bármi is legyen, Isten követelményei az emberrel szemben nem változnak, és az emberek által gyakorlandó igazságalapelvek sem változhatnak. Ezekben az ügyekben egyszerűen az alapelveket kell követned, és teljesítened azon kötelezettségeidet, amelyeket tudsz.

Most arról fogok beszélni, hogy Isten miért támasztott afféle követelményt az ember viselkedését illetően, hogy „becsülje a szüleit”. Isten egyéb követelményei mind viselkedésbeli előírások, amelyek az egyes személyek egyéni magatartását illetik; miért szabott hát Isten egy másféle követelményt a gyermeki jámborság dolga tekintetében? Mondjátok meg nekem: ha valaki még a saját szüleit sem tudja becsülni, annak milyen a természetlényege? (Rossz.) A szülei sokat szenvedtek, hogy életet adjanak neki és felneveljék, és bizonyára nem volt egyszerű felnevelni; és egyébként nem várják, hogy a gyermekük nagy boldogságot és elégedettséget hoz számukra, csupán abban reménykednek, hogy miután a gyermekük felnőtt, boldog élete lesz, és hogy nem kell majd túl sokat aggódniuk miatta. Ám a gyermekük nem törekszik és nem dolgozik keményen s nem is él jól – még mindig a szüleire hagyatkozik, hogy gondját viseljék, majd piócává válik, aki nem csak hogy nem becsüli a szüleit, hanem meg akarja félemlíteni a szüleit és meg akarja zsarolni őket a vagyonukért. Ha képes efféle aljas viselkedést tanúsítani, akkor milyen ember ő? (Olyan, akinek gyenge az emberi mivolta.) Semmiféle felelősségét nem teljesíti azokkal szemben, akik életet adtak neki és felnevelték, és egyáltalán nem is érzi magát bűnösnek emiatt – ha ebből a szemszögből tekintetek rá, vajon van lelkiismerete? (Nincs.) Bárkit megüt és bántalmaz szavakkal, a szüleit is beleértve. Úgy kezeli a szüleit, mint bárki mást – megüti és gyalázza őket, ahogy épp kedve tartja. Amikor boldogtalannak érzi magát, a szülein vezeti le a mérgét, tálakat és tányérokat törve és megfélemlítve őket. Értelmes az ilyen ember? (Nem.) Ha valakinek sem lelkiismerete, sem értelme nincs, és képes lazán bántalmazni akár a saját szüleit, akkor vajon ember-e? (Nem.) Akkor micsoda? (Szörnyeteg.) Szörnyeteg. Pontos ez az állítás? (Az.) Valójában, ha valaki teljesíti a szülei irányában fennálló kötelezettségei némelyikét, és gondoskodik róluk és nagyon szereti őket – ezek vajon nem olyan dolgok, amelyeknek a normális emberi mivoltú emberekben magától értetődően meg kell lenniük? (Azok.) Ha valaki rosszul bánna a szüleivel és bántalmazná őket, a lelkiismeret vajon elfogadná ezt? Tudna egy normális ember ilyesmit tenni? A lelkiismerettel és értelemmel bíró emberek nem tudnák ezt tenni – ha megharagítanák a szüleiket, napokig nyomorultul éreznék magukat. Egyeseknek heves a természete, és pillanatnyi kétségbeesésükben kiborulnak a szüleikre, ám ezután a lelkiismeretük szemrehányást tesz nekik, és még ha nem is kérnek bocsánatot, nem teszik meg ismét. Ez olyasmi, aminek a normális emberi mivoltú emberekben meg kell lennie, és ez a normális emberi mivolt kiáramlása. Azok, akikből hiányzik az emberi mivolt, bármilyen módon bántalmazhatják a szüleiket, anélkül, hogy bármit is éreznének, és ezt is teszik. Ha a szüleik gyermekkorukban egyszer megütötték őket, egész életükben emlékezni fognak rá, majd miután felnőnek, még mindig arra vágynak, hogy megverjék a szüleiket és visszaüssenek nekik. A legtöbb ember nem vág vissza, ha a szülei gyermekkorában megütötték; a harmincas éveikben járók némelyike nem fog visszavágni, ha a szülei megütötték, és egy szót sem szól róla, még ha fáj is. Ez az, aminek a normális emberi mivoltú emberekben meg kell lennie. Miért nem szólnak róla egy szót sem? Ha valaki más ütné meg őket, azt engednék, és hagynák, hogy az illető megüsse őket? (Nem.) Ha valaki más lenne, bárki is az, nem engednék, hogy az illető megüsse őket – még azt sem engednék, hogy egy gyalázó szót mondjon nekik. Akkor miért nem vágnak vissza vagy lesznek dühösek, bárhogyan is ütik őket a szüleik? Miért tűrik el? Nem azért, mert az emberségükben benne foglaltatik a lelkiismeret és az értelem? Magukban így gondolkodnak: „A szüleim felneveltek engem. Bár nem helyes, hogy megütnek, el kell viselnem. Mellesleg én voltam az, aki felidegesítette őket, úgyhogy megérdemlem a verést. Csak azért teszik, mert nem engedelmeskedtem nekik és felbőszítettem őket. Megérdemlem a verést! Soha többé nem teszek ilyet.” Nem efféle értelemmel kellene bírnia a normális emberi mivoltú embereknek? (De.) Ez a normális emberi mivolthoz tartozó értelem, ami lehetővé teszi számukra, hogy elviseljék, ha a szüleik így bánnak velük. Ez a normális emberi mivolt. Rendelkeznek-e tehát ezzel az emberi mivolttal azok az emberek, akik nem bírják elviselni az efféle bánásmódot, akik visszavágnak a szüleiknek? (Nem.) Így van, ők nem rendelkeznek vele. Azok, akikben nincs meg a normális emberi mivolthoz tartozó lelkiismeret és értelem, odáig is elmennek, hogy megüssék és gyalázzák a saját szüleiket – akkor vajon hogyan tudnak majd bánni Istennel és a gyülekezeti testvéreikkel? Képesek arra, hogy a nekik életet adó és őket felnevelő emberekkel így bánjanak – akkor vajon nem még kevésbé törődnek-e majd másokkal, akik nem a vér szerinti rokonaik? (De.) Hogyan bánnak majd Istennel, akit nem látnak és nem érinthetnek? Képesek lesznek vajon lelkiismerettel és értelemmel bánni Istennel, akit nem látnak? Képesek lesznek vajon alávetni magukat az Isten által elrendezett összes környezetnek? (Nem.) Ha Isten foglalkozna velük és megmetszené őket, illetve megítélné és fenyítené őket, vajon ellenállnának Neki? (Igen.) Vegyétek fontolóra ezt: Milyen szerepet tölt be az ember lelkiismerete és értelme? Az ember lelkiismerete és értelme bizonyos mértékig képes fékezni és szabályozni a viselkedését – lehetővé teszi számára, hogy a megfelelő hozzáállást tanúsítsa és a megfelelő döntéseket hozza, amikor valami történik vele, valamint azt, hogy minden őt érő dolgot lelkiismerettel és értelemmel közelítsen meg. A lelkiismeretre és az értelemre alapozott cselekvésnek köszönhetően az ember a legtöbb esetben sok-sok csapást elkerülhet. Természetesen azok, akik az igazságra törekszenek, erre alapozva képesek az igazságra való törekvés útját választani, belépve az igazságvalóságba és alávetve magukat Isten vezénylésének és intézkedéseinek. Azokból, akik nem törekszenek az igazságra, hiányzik az emberi mivolt, és nincs meg bennük ez a fajta lelkiismeret és értelem – ennek végzetes következményei vannak. Bármire képesek Istennel szemben – épp, ahogyan a farizeusok bántak az Úr Jézussal – képesek sértegetni Istent, bosszút állni Istenen, káromolni Istent, sőt akár megvádolni és elárulni Őt. Ez egy igen súlyos probléma – vajon nem bajt sejtet? Az emberi mivolttal járó értelem híján lévő emberek gyakran állnak bosszút másokon a forrófejűségük révén; az emberséghez tartozó értelem nem fékezi őket, úgyhogy könnyen formálnak szélsőséges gondolatokat és nézeteket, majd tanúsítanak szélsőséges viselkedésformákat, és cselekednek a lelkiismeretet és az értelmet nélkülöző sokféleséggel, aminek végső következménye az, hogy teljesen kicsúszik a kezükből az irányítás. Többé-kevésbé befejeztem a „szülők megbecsüléséről” és az igazság gyakorlásáról szóló közösségvállalást – végül is az emberi mivoltról van szó. Miért támasztott Isten afféle követelményt, hogy „becsüljük a szüleinket”? Azért, mert az az ember viselkedésével függ össze. Egyfelől Isten az ember viselkedésének szabályozására használja ezt a követelményt, ugyanakkor vizsgáztatja és meghatározza vele az emberek emberi mivoltát. Ha valaki nem lelkiismerettel és értelemmel kezeli a saját szüleit, akkor egyértelmű, hogy nincs emberi mivolta. Egyesek azt mondják: „Mi a helyzet akkor, ha a szülőkben nincs jó emberi mivolt, és nem teljesítették maradéktalanul a gyermekük irányában fennálló kötelezettségeiket – az illetőnek ekkor is gyermeki jámborságot kell tanúsítania irántuk?” Ha van benne lelkiismeret és értelem, akkor fiukként, illetve lányukként nem fogja bántalmazni a szüleit. A szüleiket bántalmazó emberekből teljességgel hiányzik a lelkiismeret és az értelem. Mindegy tehát, hogy Isten milyen követelményt támaszt, hogy az ahhoz a hozzáálláshoz kapcsolódik-e, ahogyan az emberek a szüleikkel bánnak, vagy az emberek által rendszerint megélt és felfedett emberi mivolthoz – akárhogy is van –, mivel Isten ezeket a megközelítéseket fogalmazta meg a külső viselkedésformákra vonatkozóan, bizonyára megvolt rá a jó oka, ahogyan a célja is megvolt vele. Bár ezek az Isten által hangoztatott viselkedésbeli követelmények még mindig kissé távol állnak az igazságtól, akkor is olyan mércék, amelyeket Isten az ember viselkedésének szabályozása érdekében állított fel. Mind jelentőséggel bírnak és ma is érvényesek.

Az imént az Isten által az emberrel szemben támasztott viselkedésbeli mércék közötti különféle összefüggésekről és különbségekről, valamint az Általa megkövetelt igazságokról vállaltunk közösséget. Ezen a ponton többé-kevésbé nem fejeztük-e be a beszélgetést azokról a jó viselkedésformákról, amelyek azon dolgok részét alkotják, amelyeket az emberek elképzeléseik szerint helyesnek és jónak vélnek? Miután az erről vállalt közösségünket összegeztük, bensőségesen társalogtunk néhány mércéről és mondásról, amelyeket Isten az ember viselkedésének és annak szabályozása érdekében hangoztatott, amit az ember megél; és néhány példát is felsoroltunk, többek között: (az emberek) ne üssenek meg, illetve szavakkal ne bántalmazzanak másokat, becsüljék a szüleiket, ne dohányozzanak és ne igyanak, ne lopjanak, ne használjanak ki másokat, ne tegyenek hamis tanúságot, ne imádjanak bálványokat és így tovább. Ezek természetesen csak a fontosabbak, és sokkal több részlet van, amelyekbe nem megyünk bele. Nos tehát, miután ezekről a dolgokról közösséget vállaltunk, mely igazságokat kellett elnyernetek? Mely alapelveket kell gyakorolnotok? Mit kell tennetek? Tisztelnetek kell az időseket és gondoskodnotok kell a fiatalokról? Udvariasnak kell lennetek? Szeretetreméltónak és megközelíthetőnek kell lennetek? A nőknek szelídnek és kifinomultnak, illetve műveltnek és értelmesnek kell lenniük? A férfiak legyenek nagyszerűek, törekvők és hozzáértők? Nem. Természetesen jó sokat beszélgettünk. A hagyományos kultúra által hirdetett dolgokat egyértelműen a Sátán használja az emberek félrevezetése céljából. Ezek igen félrevezető dolgok, olyasmik, amelyek becsapják az embereket. Önvizsgálatot kell tartanotok, és megnézni, hogy továbbra is dédelgetitek-e ezen gondolatok és nézetek, illetve viselkedésformák és megnyilvánulások valamelyikét. Ha igen, akkor sietve az igazságot kell keresnetek, hogy eloszlassátok őket, aztán el kell fogadnotok az igazságot és Isten szavai szerint kell élnetek. Ily módon képesek lesztek elnyerni Isten jóváhagyását. Elmélkednetek kell azon, hogy milyen volt a belső állapototok, amikor a hagyományos kultúra szerint éltetek, és hogyan éreztétek magatokat a szívetek mélyén, mit nyertél, és mi lett a kimenetel, majd nézd meg, hogy milyen érzés az Isten által az embertől megkövetelt mércék szerint viselkedni, azaz mértékletesnek lenni, szent tisztességgel bírni, nem megütni és nem gyalázni másokat és így tovább. Nézd meg, hogy ezen életmódok melyike enged számodra könnyebb, szabadabb, szilárdabb és békésebb életet, és melyik tesz arra képessé, hogy több emberséggel élj, melyik miatt érzed úgy, mintha hamis álarc mögött élnél, és melyik teszi igen álságossá és nyomorúságossá az életedet. Nézd meg, hogy ezen életmódok melyike teszi lehetővé számodra, hogy egyre közelebb létezz Isten követelményeihez, és teszi egyre normálisabbá az Istennel való kapcsolatodat. Amikor ténylegesen megtapasztalod ezt, tudni fogod. Csak az igazság és Isten szavainak gyakorlása hozhatja el számodra a felszabadulást és a szabadságot, és adhat lehetőséget rá, hogy elnyerd Isten jóváhagyását. Tegyük fel például, hogy azért, hogy a többiek azt mondják, hogy tiszteled az időseket és gondoskodsz a fiatalokról, hogy követed a szabályokat és hogy jó ember vagy, amikor csak egy idősebb testvérrel találkozol, „bátyámnak” vagy „nővéremnek” hívod őt, és soha nem mered a nevén szólítani, túlságosan szégyenkezve amiatt, hogy a nevén szólítod és azt gondolván, hogy ha így tennél, az igen tiszteletlen lenne. Az idősek tiszteletének és a fiatalokról való gondoskodásnak ez a hagyományos elképzelése ott rejlik a szívedben, így amikor egy idős embert látsz, igen szelíden és kedvesen viselkedsz, mintha nagyon szabálykövető és kulturált lennél, és nem tehetsz mást, mint hogy derékban meghajolsz, úgy 15 fokos szögtől akár 90 fokos szögig. Tisztelettel bánsz az idősebb emberekkel – minél idősebb az, aki épp előtted áll, annál inkább igyekszel jólneveltnek mutatkozni. Jó dolog vajon az efféle jólneveltség? Ez egy gerinctelen és méltóság nélküli élet. Amikor az efféle emberek egy kisgyermekkel találkoznak, aranyosak és pajkosak, mint egy gyermek. Amikor egy velük egyenrangúval futnak össze, egészen kihúzzák magukat, felnőttként viselkednek, hogy a többiek ne merészeljék becsmérelni őket. Miféle emberek ezek? Nem olyanok, akiknek sok arcuk van? Igen gyorsan változnak, nemde? Amikor egy idős emberrel találkoznak, „nagypapának” vagy „nagymamának” szólítják őt. Amikor egy náluk kicsit idősebb valakivel futnak össze, „bácsinak”, „néninek”, „bátyámnak” vagy „nővéremnek” hívják az illetőt. Amikor náluk fiatalabbal találkoznak, „öcsinek” vagy „huginak” szólítják. Különféle megszólításokat és beceneveket adnak az embereknek a koruk szerint, és igen pontosan és helyesen használják ezeket a megszólítási formákat. Ezek a dolgok gyökeret vertek bennük, és játszi könnyedséggel képesek alkalmazni őket. Különösen, miután istenhitre jutnak, még inkább meggyőződésükké válik, hogy: „Most, hogy hiszek Istenben, szabálykövetőnek és kulturáltnak, műveltnek és értelmesnek kell lennem. Nem szeghetem meg a szabályokat és nem lehetek lázadó, mint azok a hitetlen, problémás fiatalok – az embereknek ez nem fog tetszeni. Ha azt akarom, hogy mindenki kedveljen, tisztelnem kell az időseket és gondoskodnom kell a fiatalokról.” Így hát még szigorúbban szabályozzák a viselkedésüket, különböző szintekre sorolva a különféle korcsoportokba tartozó embereket, mindenféle megszólításokat és beceneveket adva nekik, majd mindezt állandóan gyakorolják a mindennapi életükben, és egyre többször gondolják: „Nézzetek rám – igazán megváltoztam, miután istenhívő lettem. Művelt, értelmes és udvarias vagyok, tisztelem az időseket és gondoskodom a fiatalokról, és szeretetreméltó vagyok. Igazán emberi hasonlatossággal élek. Tudom, hogyan szólítsam megfelelően azt, akivel találkozom, függetlenül attól, hogy milyen idős. Nem volt szükségem rá, hogy a szüleim megtanítsanak erre, és az sem kellett, hogy a körülöttem lévő emberek megkérjenek erre, egyszerűen tudtam, hogyan kell csinálni.” Miután gyakorolták ezeket a jó viselkedésformákat, úgy gondolják, hogy valóban van emberi mivoltuk, hogy valóban szabálykövetők, és hogy ez biztosan tetszik Istennek – vajon nem áltatják-e magukat, és másokat is? Mostantól el kell hagynotok ezeket a dolgokat. Korábban meséltem Daming és Xiaoming történetét – az a történet az idősek tiszteletéhez és a fiatalokról való gondoskodáshoz kapcsolódott, nem igaz? (De.) Amikor egyesek egy idős emberrel találkoznak, úgy vélik, hogy „bátyámnak” vagy „nővéremnek” szólítani nem elég előkelő, és hogy emiatt az emberek nem fogják eléggé kulturáltnak tartani őket, így aztán „papának” vagy „néninek” szólítják őket. Úgy tűnik, hogy megadtad nekik a kellő tiszteletet, de vajon honnan ered ez te tiszteleted irántuk? Nem úgy nézel ki, mint aki tisztel másokat. Félelmetes és kegyetlen, pimasz és arrogáns ábrázatod van, és mindenki másnál arrogánsabban cselekszel. Nemcsak, hogy nem keresed az igazságalapelveket, nem is kérsz tanácsot senkitől; öntörvényű vagy, és a legcsekélyebb emberség is hiányzik belőled. Megnézed, hogy kinek van státusza, azután „bácsinak” és „néninek” szólítod őt, remélve, hogy az emberek majd dicsérnek emiatt – hasznos vajon az efféle színlelés? Emberséges és erkölcsös leszel, ha így tetteted magad? Épp ellenkezőleg: amikor mások ezt látják tőled, még jobban undorodni fognak tőled. Amikor Isten házának érdekeivel kapcsolatos dolgok merülnek fel, te aztán képes leszel arra, hogy szó szerint eláruld Isten házának érdekeit. Csak azért élsz, hogy magadnak eleget tegyél, és miközben efféle emberi mivolttal bírsz, még mindig „néninek” hívod az embereket – vajon nem színlelés ez? (De igen.) Igazán ügyes vagy a színlelésben! Áruld el Nekem: nem undorítóak az ilyen emberek? (De azok.) Az ilyen emberek folyton elárulják Isten házának az érdekeit – a legkevésbé sem védik őket. Beleharapnak az őket etető kézbe, és nem érdemlik meg, hogy Isten házában éljenek. Tarts önvizsgálatot, és nézd meg, miféle olyan gondolatokat, nézeteket, hozzáállást, megközelítéseket és bánásmódokat dédelgetsz még mindig, amelyeket az emberiség általában jó viselkedésformaként ismer el, és amelyek valójában épp azok a dolgok, amelyeket Isten utál. Igyekeznetek kellene, hogy elengedjétek ezeket az értéktelen dolgokat, és egyáltalán nem szabad ragaszkodnotok hozzájuk. Egyesek azt mondják: „Mi a baj azzal, ha az ember így cselekszik?” Ha így cselekszel, irtózni fogok tőled és utálni foglak – végképp nem szabad így cselekedned. Egyesek azt mondják: „Nem számít, ha irtózol tőlünk, végül is nem élünk Veled.” Akkor sem szabad így cselekedned, még ha nem élünk együtt, akkor sem. Irtózom tőled, mert képtelen vagy elfogadni és gyakorolni az igazságot, ami azt jelenti, hogy nem lehet megmenteni. Ezért hát jobban tennéd, ha mielőbb elhagynád ezeket a dolgokat. Ne színlelj, és ne élj hamis álarc mögött. Úgy gondolom, hogy a nyugati emberek e tekintetben igen normálisak. Például Amerikában egyszerűen mindenkit a nevén kell szólítanod. Nem szükséges idétlenül „papának” és „mamának” szólítanod az illetőt, és nem kell aggódnod, hogy ez emberek megítélnek – egyszerűen a nevükön szólíthatod az embereket, méltósággal, és amikor az emberek ezt hallják, igen boldogok – felnőttek és gyermekek egyaránt -, és azt gondolják, hogy tiszteletteljes vagy. Viszont ha ismered a nevüket, és mégis „uramnak” vagy „néninek” szólítod őket, nem lesznek boldogok, és ridegek lesznek veled, te pedig igen furcsának találod ezt. A nyugati kultúra más, mint a hagyományos kínai kultúra. A kínai emberekbe belenevelték a hagyományos kultúrát és az befolyásolja őket, ezért mindig magasan akarnak állni, a rangidős lenni a csoportban, és elérni, hogy a többiek tiszteljék őket. Nem elég nekik, ha „papának” vagy „mamának” szólítják őket, azt akarják, hogy az emberek tegyék elé a „nagy” jelzőt, és hívják őket „nagypapának”, „nagymamának” vagy „bácsikának”. Aztán ott van még a „nagynéni” meg a „nagybácsi” – ha már nem hívják őket nénikének és bácsikának, akkor azt akarják, hogy hívják őket „nagynak”. Vajon nem undorítóak az ilyen emberek? Miféle beállítottság ez? Vajon nem hitvány? Annyira gusztustalan! Nemcsak arról van szó, hogy az efféle emberek képtelenek elnyerni mások tiszteletét, hanem mások utálják és meg is vetik őket, távol tartják magukat tőlük és elutasítják őket. Jó oka van tehát annak, amiért Isten leleplezi a hagyományos kultúra ezen aspektusait, és amiért gyűlöli ezeket a dolgokat. Ez azért van, mert ezekben a dolgokban a Sátán trükkjei és az ő természete van, és ezek hatással tudnak lenni az ember viselkedésének módjára és irányultságára. Természetesen arra a nézőpontra is befolyást gyakorolhatnak, ahonnan az egyén az embereket és a dolgokat szemléli, és egyúttal el is vakítják az embereket, és a helyes út választására való képességüket is befolyásolják. Nos, akkor nem kellene az embereknek elhagyniuk ezeket a dolgokat? (De igen.)

A kínai emberekre igen mély hatást gyakorolt a hagyományos kultúra. Természetesen a világ minden országának megvan a saját hagyományos kultúrája, és ezek a hagyományos kultúrák csupán kis mértékben különböznek. Bár egyes mondásaik eltérnek a hagyományos kínai kultúra mondásaitól, a jellegük hasonló. Ezek a mondások mind azért léteznek, mert az embereknek romlott a beállítottsága és hiányzik belőlük a normális emberi mivolt, ezért több igen csalárd viselkedésformával élnek, amelyek a felszínen jónak tűnnek, egyeznek az ember elképzeléseivel és képzeteivel, amelyeket könnyű megvalósítaniuk az embereknek, hogy leplezzék magukat, hogy úriembernek, nemesnek és tiszteletreméltónak látszódjanak, és úgy tűnjön, hogy van bennük méltóság és tisztesség. Ám a hagyományos kultúrának épp ezek az aspektusai azok, amelyek elhomályosítják az emberek szemét és becsapják őket, és pontosan ezek a dolgok gátolják az embereket a valódi emberi hasonlatosság megélésében. Ami még ennél is rosszabb, az az, hogy a Sátán ezeket a dolgokat használja fel az emberi mivolt megrontására, és arra, hogy letérítse az embereket a helyes útról. Vajon nem erről van szó? (De igen.) Isten azt mondja az embereknek, hogy ne lopjanak, ne kövessenek el házasságtörést és a többi, miközben a Sátán azt mondja nekik, hogy legyenek műveltek és értelmesek, szelídek és kifinomultak, udvariasak és hasonlók – vajon ezek nem épp ellentétesek Isten előírt követelményeivel? A Sátán külsőséges módszerek és viselkedésmódok használatára tanítja az embereket, valamint arra, hogy mit éljenek meg, hogy becsapjanak másokat. Mit tanít Isten az embereknek? Azt, hogy ne éljenek külsőséges viselkedésmódokkal azért, hogy álságos módon elnyerjék mások bizalmát, és hogy ehelyett inkább az Ő szavaira és az igazságra alapozva viselkedjenek. Ily módon kiérdemlik majd mások bizalmát és a megbízhatóságot – csak az ilyen emberek rendelkeznek emberi mivolttal. Nincs itt valami különbség? Óriási különbség van. Isten azt mondja meg, hogyan viselkedj, míg a Sátán azt, hogyan színlelj és hogyan csapj be másokat – ez talán nem nagy különbség? Most már értitek, hogy az embernek végül is mit kell választaniuk? Melyik ezek közül a helyes út? (Isten szavai.) Így van, a helyes utat az életben Isten szavai jelentik. Nem számít, hogy Isten szavai milyen követelményt fogalmaznak meg az ember viselkedésére vonatkozóan, legyen az egy szabály, parancsolat vagy törvény, amelyről Isten az embernek beszélt, azok mind kétségkívül helyesek, és az embereknek be kell tartaniuk őket. Ez azért van, mert Isten szavai mindig is a helyes utat és a pozitív dolgokat jelentik majd, míg a Sátán szavai becsapják és megrontják az embereket, a Sátán mesterkedéseit foglalják magukban, és nem a helyes utat jelentik – függetlenül attól, hogy mennyire egyeznek az emberek ízlésével, illetve elképzeléseivel és képzeteivel. Értitek ezt? (Igen.) Hogy érzitek magatokat, miután hallottátok a mai közösségvállalás tartalmát? Van ennek köze az igazsághoz? (Van.) Értettétek korábban az igazságnak ezt az aspektusát? (Nem világosan.) Most már világosan értitek? (Jobban, mint azelőtt.) Összegezve, ezeknek az igazságoknak a megértése később az emberek javára válik majd. Előnyükre lesz a jövőbeni igazságra való törekvésüket, az emberi mivolt megélését, valamint annak célját és irányát illetően, amire törekszenek az életben.

2022. február 26.