Manapság a kötelességeket teljesítők egyre inkább elfoglaltak. Úgy érzik, hogy az idő túl gyorsan szalad, hogy nincs elég belőle. Miért van ez? Tény, hogy ez azért van, mert most már értik az igazságot és sok dologra rálátásuk van. Egyre nagyobb súllyal nehezedik rájuk a felelősségérzet, és egyre szorgalmasabban teszik a kötelességüket, egyre aprólékosabb munkát végeznek. Ezért aztán úgy érzik, hogy egyre több kötelességet kell teljesíteniük. Ezért foglalják le őket egyre inkább a kötelességeik. Aztán ezen kívül a kötelességet teljesítőknek mindennap olvasniuk kell Isten szavait és beszélniük is kell az igazságról. El kell gondolkodniuk önmagukon, és amikor problémájuk adódik, az igazságot kell keresniük, hogy megoldják azt. Néhány szakmai készséget is meg kell tanulniuk. Mindig úgy érzik, hogy nincs elég idő, hogy minden egyes nap túl gyorsan eltelik. Éjszaka átgondolják, hogy mit tettek aznap, és úgy tűnik nekik, hogy amit tettek, annak nem volt sok értéke, hogy semmi nagy dolog nem született belőle. Úgy érzik, hogy érettségük oly kicsi és hiányosságaik vannak, és alig várják, hogy gyorsan növekedjen az érettségük. Néhányuk azt mondja: „Mikor lesz már vége ennek a sok elfoglaltságnak a munkával? Mikor leszek képes lecsendesíteni a szívemet és rendesen olvasni Isten szavait, illetve megfelelően berendezkedni az igazsággal? Annyira korlátozott az, amit heti egy-két összejövetelből nyerek. Többször kellene összegyűlnünk és több prédikációt kellene hallgatnunk – ez az egyetlen módja az igazság megértésének.” Így várnak és sóvárognak, aztán egy szempillantás alatt eltelik három, négy, öt év, és úgy érzik, hogy az idő túl gyorsan szalad. Vannak, akik akár tíz évnyi hitet követően sem tudnak sok tapasztalati bizonyságot felkínálni. Nyugtalanná válnak, félnek, hogy elhagyják őket, és sietve szeretnének még inkább felszerelkezni még több igazsággal. Ezért érzik az idő sürgetését. Sokan gondolkodnak így. Mindazok, akik a kötelesség teljesítésének terhét cipelik és akik az igazságra törekszenek, úgy érzik, hogy az idő oly gyorsan elszáll. Azok, akik nem szeretik az igazságot, akik kényelemre és évezetekre vágynak, nem érzik, hogy az idő gyorsan telik; néhányan közülük még panaszkodnak is: „Mikor jön már el Isten napja? Mindig azt mondják, hogy az Ő munkája a végéhez közeledik – miért nem ért még véget? Mikor fog Isten munkája kiterjedni az egész világegyetemre?” Azok, akik ilyesmiket mondanak, úgy érzik, hogy az idő nagyon lassan telik. Szívük mélyén nem érdekli őket az igazság; mindig vissza akarnak térni a világba, és folytatni akarják a kis életüket. Ez az állapotuk nyilvánvalóan különbözik azokétól, akik az igazságra törekszenek. Bármennyire lefoglalják is a kötelességeik az igazságra törekvő embereket, akkor is tudják keresni az igazságot, hogy megoldják az őket érő problémákat, és igyekeznek beszélgetni azokról a dolgokról, amelyek nem világosak számukra a hallott prédikációk során, és naponta lecsendesítik a szívüket, hogy elgondolkodjanak azon, hogyan teljesítettek, majd megfontolják Isten szavait és tapasztalati bizonyságtételről szóló videókat néznek. Ezekből nyernek dolgokat. Nem számít, mennyire kötik le őket a kötelességeik, az egyáltalán nem akadályozza az életbe való belépésüket, és nem is késlelteti azt. Az igazságot szerető emberek számára természetes, hogy így gyakorolnak. Azok az emberek, akik nem szeretik az igazságot, nem keresik az igazságot és nem hajlandók elcsendesedni Isten előtt, hogy elgondolkodjanak magukon és megismerjék önmagukat, függetlenül attól, hogy lefoglalja-e őket a kötelességük, illetve, hogy milyen problémák érik őket. Tehát, függetlenül attól, hogy elfoglaltak vagy ráérősek a kötelességükben, nem törekszenek az igazságra. A helyzet az, hogy ha valaki szívből törekszik az igazságra és vágyik az igazságra, és hordozza az életbe való belépés és beállítottságbeli változás terhét, akkor szíve mélyén közelebb kerül Istenhez és imádkozik Hozzá, akármennyire is lefoglalja őt a kötelessége. Az ilyen ember biztosan nyer valamennyit a Szentlélek megvilágosításából és ragyogásából, és élete szüntelenül növekedni fog. Ha valaki nem szereti az igazságot és semmit nem visel az életbe való belépés és a beállítottságbeli változás terhéből, illetve, ha nem érdeklik ezek a dolgok, akkor semmit sem nyerhet. Arról elmélkedni, hogy az ember milyen romlottságot tárt föl, olyan dolog, ami bárhol, bármikor megtehető. Például, ha valaki romlottságot árasztott a kötelessége teljesítése közben, akkor a szívében imádkoznia kell Istenhez és el kell gondolkodnia önmagán, meg kell ismernie romlott beállítottságát és keresnie kell az igazságot, hogy megoldja ezt a problémát. Ez szívügy; nincs köze az adott feladathoz. Könnyű ezt megtenni? Attól függ, hogy olyasvalaki vagy-e, aki az igazságra törekszik. Akik nem szeretik az igazságot, azokat nem érdeklik az életben való növekedés ügyei. Nem veszik fontolóra az efféle dolgokat. Csak azok hajlandóak tenni az életben való növekedésért, akik az igazságra törekszenek; csak ők elmélkednek gyakorta a ténylegesen létező problémákon, illetve azon, hogy hogyan keressék az igazságot e problémák megoldására. Valójában a problémák megoldásának folyamata és az igazságra való törekvés folyamata ugyanaz. Ha valaki folyamatosan az igazság keresésére összpontosít a problémák megoldása érdekében, miközben a kötelességét teszi, és több évnyi ilyen gyakorlat során elég sok problémát megoldott, akkor a kötelességteljesítése bizonyosan megfelel a mércének. Az ilyen embereknél sokkal kevesebb a romlottság kiáramlása, és sok valódi tapasztalatot szereztek a kötelességük teljesítése során. Ők így képesek tanúskodni Isten mellett. Hogyan élik át az ilyen emberek azt a tapasztalatot, amely akkor kezdődött, amikor először vállalták a kötelességüket, addig, amíg képesek voltak tanúskodni Isten mellett? Ezt úgy teszik, hogy a problémák megoldása érdekében az igazság keresésére támaszkodnak. Ezért van az, hogy függetlenül attól, hogy az igazságra törekvő embereket mennyire foglalják le a kötelességeik, az igazságot fogják keresni a problémák megoldására, és az alapelvek szerint sikerül tenniük a kötelességüket, valamint képesek lesznek gyakorolni az igazságot és alávetni magukat Istennek. Ez az életbe való belépés folyamata, és az igazságvalóságba való belépés folyamata is. Egyesek folyton azt mondják, hogy annyira elfoglaltak a kötelességeikkel, hogy nincs idejük az igazságra törekedni. Ez nem állja meg a helyét. Valaki, aki az igazságra törekszik, bármilyen munkát végez is, amint észlel egy problémát, az igazságot fogja keresni, hogy megoldja azt, és eljut az igazság megértéséhez és elnyeréséhez. Ez bizonyos. Sokan vannak, akik úgy vélik, hogy az igazságot csak úgy lehet megérteni, ha naponta összegyűlünk. Ennél nagyobb tévedés nem is lehetne. Az igazság nem olyasmi, amit pusztán összejövetellel és a prédikációk hallgatásával meg lehet érteni; az embernek arra is szüksége van, hogy gyakorolja és megtapasztalja Isten szavait, és a problémák felfedezésének és megoldásának folyamatára is szüksége van. Ami döntő, az az, hogy meg kell tanulnia keresni az igazságot. Azok, akik nem szeretik az igazságot, nem keresik azt, bármilyen probléma is éri őket; az igazságot szeretők keresik azt, bármennyire is lefoglalják őket a kötelességeik. Tehát bizonyossággal mondhatjuk, hogy akik folyton panaszkodnak, hogy annyira lefoglalják őket a kötelességeik, hogy nincs idejük gyülekezetbe járni, így következésképpen el kell halasztaniuk az igazságra való törekvést, azok nem az igazságot szerető emberek. Ők abszurd felfogású emberek, akiknek nincs szellemi megértésük. Amikor Isten szavait olvassák vagy prédikációkat hallgatnak, miért nem tudják azokat gyakorolni vagy alkalmazni a kötelességeik teljesítése során? Miért nem tudják Isten szavait a valós életükre alkalmazni? Ez kellőképp igazolja, hogy ők nem szeretik az igazságot, és így bármilyen nehézséggel is találkoznak a kötelességük teljesítése során, nem keresik, illetve nem gyakorolják az igazságot. Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek munkások. Néhányan talán szeretnének az igazságra törekedni, ám túl gyenge a képességük. Még a saját életüket sem tudják jól rendezni; ha két-három dolgot kell csinálniuk, nem tudják, melyiket tegyék elsőként és melyiket utolsónak. Ha két-három problémával néznek szembe, nem tudják, hogyan oldják meg őket. Forog velük a világ. Hozzáférhetnek-e az ilyen emberek az igazsághoz? Sikerülhet-e az igazságot keresniük a problémák megoldása érdekében? Nem feltétlenül, ugyanis túl gyenge a képességük. Sokan hajlandóak az igazságra törekedni, de miután tíz-húsz éven át hittek Istenben, végül semmilyen tapasztalati bizonyságot nem tudnak tenni, és egyáltalán nem nyertek igazságot. Ennek az a fő oka, hogy túlságosan gyenge a képességük. Az, hogy valaki törekszik-e az igazságra, nem attól függ, hogy mennyire foglalja le a kötelessége vagy mennyi ideje van; ez attól függ, hogy szívből szereti-e az igazságot. A helyzet az, hogy mindenkinek ugyanannyi ideje van; a különbség az, hogy ki mivel tölti el. Lehetséges, hogy aki azt mondja, hogy nincs ideje az igazságra törekedni, testi élvezetekkel tölti az idejét, vagy valamilyen külső törekvéssel van elfoglalva. Ezt az időt nem az igazságra való törekvéssel tölti, hogy megoldja a problémákat. Így vannak ezzel azok az emberek, akik hanyagok a törekvésükben. Ez késlelteti az életbe való belépésük nagy ügyét.

A legutóbbi két összejövetelünkön arról a témáról beszélgettünk, hogy „Mit jelent az igazságra törekedni”, valamint néhány konkrétumról, amit ez a téma magában foglal. Kezdjük azzal, hogy átbeszéljük, miről vállaltunk közösséget a legutóbbi összejövetelünkön. Megalkottuk annak pontos definícióját, hogy „Mit jelent az igazságra törekedni”, majd a továbbiakban olyan konkrét problémákról és konkrét emberi viselkedési módokról beszélgettünk, amelyek részei az igazságra való törekvésnek. Mi volt a közösségvállalásunk legutolsó pontja a legutóbbi összejövetelünkön? (Isten feltett egy kérdést: Tekintettel arra, hogy amit az ember jónak és helyesnek tart, az nem az igazság, miért törekszik mégis rá, mintha az igazság lenne?) Mivel az ember által jónak és helyesnek tartott dolgok nem az igazság, miért tartja őket mégis úgy, mintha azok lennének, miközben úgy véli, hogy ő maga az igazságra törekszik? A múltkor három olyan dologról beszéltünk, amelyek ezzel a kérdéssel foglalkoznak. Az első: Azok a dolgok, amelyekre az ember törekszik, nem az igazságot jelentik, miért gyakorolja mégis úgy őket, mintha azt jelentenék? Mivel az ember számára az általa helyesnek és jónak tekintett dolgok az igazságnak tűnnek, ezért úgy törekszik az általa jónak és helyesnek vélt dolgokra, mintha azok az igazságot jelentenék. Nem egy világos megfogalmazás ez? (De az.) Mi tehát a pontos válasz erre a kérdésre? Az emberek az általuk helyesnek és jónak vélt dolgokat úgy tartják, mintha az igazságot jelentenék, és ezáltal azt hiszik, hogy az igazságra törekszenek. Hát nem ez a teljes válasz? (De igen.) A második: Miért gondolja az ember, hogy az igazságra törekszik, azáltal, hogy az általa jónak és helyesnek vélt dolgokat úgy tartja, mintha azok jelentenék az igazságot? Erre így lehet válaszolni: Mert az ember arra vágyik, hogy áldott legyen. Az ember vággyal és becsvággyal vág bele az általa helyesnek és jónak vélt dolgokra való törekvésbe, és ezért úgy gondolja, hogy az igazságot gyakorolja és arra törekszik. Ez lényegében azt jelenti, hogy megpróbál alkut kötni Istennel. A harmadik: ha valaki normális lelkiismerettel és értelemmel bír, akkor olyan esetekben, amikor nem érti az igazságot, ösztönösen úgy dönt, hogy a lelkiismerete és a józan esze szerint fog cselekedni, az előírásokat, a törvényeket, a szabályokat és a többit követve. Mondhatjuk, hogy az ember a lelkiismerete szerint pozitívnak, építőnek és az emberi mivolthoz igazodónak tartott dolgokat ösztönösen úgy tartja, mintha azok az igazságot jelentenék. Ez az ember lelkiismeretének és értelmének keretein belül valósulhat meg. Sokan vannak, akik normálisan tudnak fáradozni Isten házában; hajlandóak munkát végezni és alávetni magukat Isten háza intézkedéseinek, mivel normális lelkiismerettel és értelemmel bírnak. Az áldások elnyerése érdekében még szenvedést is átélnek és bármi árat megfizetnek. Az ember tehát azt is az igazság gyakorlásának és az arra való törekvésnek tekinti, amire a lelkiismerete és az értelme keretein belül képes. Ez a kérdésre adott válasz három fő eleme. Legutóbb általánosságban beszélgettünk erről a három elemről; ma konkrét, részletes közösségvállalásba bocsátkozunk azokat a problémákat illetően, amelyeket ez a három pont maga után von, és boncolgassuk az egyes pontokhoz tartozó problémákat, valamint azt, hogy az egyes elemek mennyiben különböznek az igazságra való törekvéstől, illetve mennyiben állnak ellentétben azzal, hogy világosabban ismerhessétek, mit jelent az igazságra törekedni, és hogy pontosan hogyan kell ezt a törekvést gyakorolni. Ezáltal jobban fogjuk ösztönözni az embereket arra, hogy pontosan gyakorolják az igazságokat és törekedjenek rájuk a mindennapi életükben.

Azzal kezdjük, hogy az első elemről beszélgetünk. Egyszerűen fogalmazva az első elemet illető közösségvállalásunk azokra a dolgokra összpontosít, amelyeket az ember az elképzelései szerint helyesnek és jónak tart. Miért kell a közösségvállalásunknak erre a tartalomra koncentrálnia? Milyen problémákat von maga után ez a tartalom? Gondolkodjatok először erről, részletesen. Képesek lennétek-e pontosan ismerni ezeket, ha nem vállalnánk megfelelő közösséget erről az összejöveteleken? Ha nem beszélgetnénk konkrétan róla, és ti csak a róla való elmélkedés nyomán haladnátok, vagy ha csak időt töltenétek azzal, hogy megtapasztaljátok és megismerjétek? Tudnátok-e akkor, hogy milyen igazságokat érint ez a tartalom? Képesek lennétek-e azokat szemlélődéssel kitalálni? (Nem.) Kezdjük azzal, hogy fontolóra vesszük a „dolgok, amelyeket az ember az elképzelései szerint helyesnek és jónak tart” kifejezés szó szerinti szavait, és megnézzük, meddig terjed a róla való ismeretetek. Először is, miről szól a kifejezés fontos része, amelyről beszélgetni fogunk? Nem tudjátok megmondani? Elvont kifejezés? Valamilyen rejtély övezi? (Az emberben lévő elképzelésekről és képzetekről szól.) Ez egy általános megfogalmazás; mondjatok egy példát. (Az ember az elképzelései szerint úgy hiszi, hogy amíg képes lemondani, feláldozni magát, szenvedni és megfizetni az árat, képes lesz elnyerni Isten jóváhagyását. Van itt némi hagyományos kultúra is – afféle dolgok, mint a gyermeki kötelességtudat és az, hogy a nők gondját viselik a férjüknek és nevelik a gyermekeiket. Az emberek ezeket is jó dolgoknak tartják.) Van belőlük néhány. Értitek a lényeget? Milyen részei vannak, amelyek a mi témánkat érintik? (Lemondás, ráfordítás, szenvedés és az ár megfizetése.) (Gyermeki kötelességtudat és az, hogy a nők gondját viselik a férjüknek és nevelik a gyermekeiket.) Igen. Van-e még? (A hitbuzgóság, a türelem és a tolerancia látszata, mint a farizeusoknál.) Alázatosság, türelem, tolerancia – ez néhány konkrét viselkedésbeli megnyilvánuláshoz és mondáshoz kapcsolódik. Mivel ilyen tartalomról fogunk közösséget vállalni, a legjobb, ha konkrétumokról beszélünk, konkrét mondásokat használva. Az emberek helyesebb és pontosabb megértést nyerhetnek, ha így vesszük górcső alá a kérdést. Jelen pillanatban nem tudtok támpontot adni, úgyhogy egyszerűen folytatom, rendben? (Igen.) Kína ötezer éves kultúrája „terjedelmes és mély”, mindenféle népszerű mondásban és kifejezésben bővelkedik. Egy seregnyi dicsőített „ősi bölccsel” is bír, mint például Konfuciusz, Menciusz és hasonlók. Ők alkották a konfucianizmus kínai tanításait, amelyek a hagyományos kínai kultúra fő részét képezik. A hagyományos kínai kultúrában számos olyan nyelvezet, szókincs és mondás van, amelyeket emberek generációi fogalmaztak meg. Néhány közülük az ókorra utal, mások nem; némelyik a köznéptől ered, mások híres emberektől származnak. Lehetséges, hogy ti nem nagyon szeretitek a hagyományos kultúrát vagy eltávolodtatok az alantas, hagyományos kultúrától, illetve elég fiatalok vagytok ahhoz, hogy még nem bocsátkoztatok Kína „terjedelmes és mély” hagyományos kultúrájának mélyreható tanulmányozásába vagy kutatásába, és ezért nem ismeritek, illetve nem értitek ezeket a dolgokat. Ez tulajdonképpen jó dolog. Bár az ember lehet, hogy nem érti, de gondolkodását és elképzeléseit tudat alatt beoltják és megfertőzik a hagyományos kultúra dolgai. Végül aztán ezek szerint a dolgok szerint él, anélkül, hogy tudna róla. Az, amit az elődök adnak át, vagyis az ember ősei által átörökített hagyományos kultúra sokféle állítást tesz arról, hogy az embernek hogyan kell beszélnie, cselekednie és viselkednie. És bár az emberek különbözőképpen értelmezik és látják a hagyományos kultúra különféle kijelentéseit, nagyjából biztosak a hagyományos kultúra efféle dolgaiban. Ebből a megfigyelésből láthatjuk, hogy az emberiség életére és létezésére, az emberekről és a dolgokról alkotott szemléletére, valamint a viselkedésére és cselekedeteire gyakorolt befolyás forrásai mind a hagyományos kultúra dolgai. Bár az emberiség különböző etnikumai különböznek az általuk képviselt erkölcsi normákat és morális mércéket illető állításokban, a mögöttük álló általános elképzelések hasonlóak. Ma ezek közül fogunk néhányat bemutatni és részletesen boncolgatni. Bár nem foguk tudni mindent megemlíteni és boncolgatni, amit az ember helyesnek és jónak tart, általános tartalmuk nem más, mint az igazságra való törekvés definíciójában érintett két elem: az ember emberekről és dolgokról alkotott szemlélete, valamint az, ahogyan viselkedik és cselekszik. Az egyik a nézetek, a másik a viselkedés. Ez azt jelenti, hogy az ember a világon élő embereket és a világ eseményeit azokon a dolgokon keresztül szemléli, amelyeket az elképzelései szerint helyesnek és jónak tart, és ezeket a dolgokat tekinti alapnak és mércének, amelyek szerint viselkedik és cselekszik. Mik is tehát pontosan ezek a jó és helyes dolgok? Általánosságban fogalmazva azok a dolgok, amelyeket az ember az elképzelései szerint helyesnek és jónak tart, nem mások, mint követelmények, hogy az ember viselkedjen jól, és legyen jó emberi erkölcse és jelleme. Ez a két dolog. Gondolkodjatok el: alapvetően nem ez a két dolog? (De igen.) Az egyik a jó viselkedés, a másik az emberi jellem és erkölcs. Az emberiség alapvetően két dolgot állított fel mérceként, amelyhez mérni lehet azt az emberi mivoltot, amellyel valaki él, és azt, ahogyan viselkedik: az egyik az a követelmény, hogy valaki külsőleg jól viselkedjen, a másik pedig az, hogy erkölcsösen viselkedjen. Ezt a két tényezőt használják arra, hogy egy ember jóságát mérjék. Mivel ezt a két tényezőt használják az ember jóságának mérésére, ezért e célból olyan mércék alakultak ki, amelyek szerint az emberek viselkedése és erkölcse megítélhető, és ahogyan ez megtörtént, az emberek persze elkezdtek mindenféle állítást hallani az ember erkölcsi magatartásáról, illetve viselkedéséről. Milyen konkrét mondások vannak? Tudjátok-e? Valami egyszerű, például, hogy milyen mércék és mondások léteznek az emberek viselkedésének mérésére? Műveltnek és értelmesnek lenni, szelídnek és kifinomultnak lenni – ezeknek a külső viselkedésformákhoz van közük. Az udvariasság is ilyen? (Igen.) A többi többé-kevésbé hasonló, és az analógia alapján tudni fogjátok, hogy melyek azok a szavak és kijelentések, amelyek az ember viselkedésének mérésére szolgáló normák, valamint melyek azok, amelyek az erkölcsének mércéi. Nos, az, hogy „egy nőnek erényesnek, kedvesnek, gyengédnek és erkölcsösnek kell lennie” vajon a külső viselkedés vagy az erkölcs mércéje? (Ez az erkölcsről és az etikáról szól.) Mi a helyzet a nagylelkűséggel? (Az is az erkölcsről szól.) Így van. Ezeknek az erkölcshöz, az ember erkölcsi jelleméhez van közük. Az ember viselkedését illető fő állítások affélék, mint az udvariasság, a szelídség és a kifinomultság, valamint a műveltség és az értelem. Ezek mind olyan dolgok, amelyeket az ember az elképzelései szerint helyesnek és jónak tart; olyan dolgok, amelyeket az ember a hagyományos kultúra állításai alapján pozitívnak, vagy legalábbis a lelkiismerettel és az értelemmel összhangban állónak vél, nem pedig negatív dolgoknak. Itt olyan dolgokról beszélünk, amelyeket az emberek általánosságban helyesnek és jónak fogadnak el. Milyen más kijelentések szólnak még az ember jó viselkedéséről az általam imént említett hármon kívül? (Az idősek tisztelete és a fiatalokról való gondoskodás.) Az idősek tisztelete és a fiatalokról való gondoskodás, a szeretetreméltóság, a megközelíthetőség – ezek mind olyan dolgok, amelyeket az emberek valamelyest ismernek és értenek. Műveltnek és értelmesnek lenni, szelídnek és kifinomultnak lenni, udvariasnak lenni, az idősek tisztelete és a fiatalokról való gondoskodás, a szeretetreméltóság, a megközelíthetőség – az ember a meglátása szerint jó embernek, kedves embernek és emberségesnek vél mindenkit, aki így viselkedik. Mindenki a viselkedése alapján mér másokat; a külső viselkedése alapján ítéli meg valaki jóságát. Az emberek a hagyományos kultúra eszméi és elképzelései, valamint az adott személy általuk látott viselkedésformái alapján ítélik meg, határozzák meg és mérik, hogy valaki művelt és emberi mivolttal rendelkezik-e, hogy méltó-e az együttműködésre és a bizalomra. Képesek-e az emberek áthatolni az anyagi világon? Egyáltalán nem. Az emberek csak a viselkedése alapján tudják megítélni és megkülönböztetni, hogy valaki jó-e vagy rossz, illetve, hogy milyen ember; az emberek csak úgy tudják megfigyelni és meghatározni ezeket a dolgokat, ha kölcsönhatásban állnak, beszélnek és együttműködnek valakivel. Függetlenül attól, hogy kifejezetten olyan utasításokat használsz a méréseidben, hogy „legyen művelt és értelmes”, „legyen szeretetreméltó”, illetve „tisztelje az időseket és gondoskodjon a fiatalokról”, a méréseid normái nem lépnek túl ezeken az utasításokon. Ha valaki nem látja a másik belső világát, akkor a viselkedése és a cselekedetei megfigyelésével, valamint e viselkedési kritériumokat alkalmazva méri, hogy az illető jó vagy rossz, nemes vagy alantas. Lényegében csak ezeket használja. Nem így van? (De igen.) Az imént vázolt állítások alapján milyen mércéi vannak az emberiségnek? Mely dolgokat tartja jónak és helyesnek az emberiség az elképzelései szerint? Ahelyett, hogy az erkölcsi magatartásról szóló dolgokkal kezdenénk, a közösségvállalásunkat és az elemzésünket kezdjük inkább azokkal a jó, helyes és pozitív dolgokkal, amelyeket az ember a viselkedésében áraszt és kinyilvánít. Nézzük meg, hogy ezek valóban pozitív dolgok-e. Van-e tehát valami az imént felsorolt állításokban, ami érinti az igazságot? Összhangban áll-e bármelyikük tartalma az igazsággal? (Nem.) Ha valakinek az a törekvése, hogy ilyen ember legyen, ilyen magatartással és ilyen külsővel rendelkező személy, akkor vajon az igazságra törekszik? Annak, amire törekszik, van-e köze az igazságra való törekvéshez? Az ilyen viselkedésformákkal rendelkező ember vajon az igazságot gyakorolja és arra törekszik? Jó ember-e az ilyen viselkedésformákkal és megnyilvánulásokkal bíró személy a kifejezés valódi jelentése szerint? A válasz nemleges – nem az. Ez világosan látszik.

Nézzük először azt a kijelentést, miszerint az embernek műveltnek és értelmesnek kell lennie. Beszéljünk arról, hogy önmagában mit jelent a „műveltnek és értelmesnek lenni” kijelentés. (Olyasvalakit jellemez, aki viszonylag illedelmes és jó modorú.) Mit jelent az, hogy „illedelmes”? (Azt jelenti, hogy valamelyest szabályozott.) Helyes. Milyen szabályokra figyel az ilyen ember? Minél konkrétabb a válaszod, annál alaposabban meg fogod érteni ezt a kérdést és annak lényegét. Mit jelent tehát szabályozottnak lenni? Íme egy példa: étkezéskor a fiatalabb generáció nem ülhet le addig, amíg az idősebbek le nem ülnek, és csendben kell maradniuk, amikor az idősebbek nem beszélnek. Az idősebbeknek hagyott ételből senki nem ehet, hacsak az idősebbek nem mondják. Ezenfelül étkezés közben nem szabad beszélni vagy vicsorítani, illetve hangosan nevetni vagy csámcsogni, sem a tányérban turkálni. Amikor az idősebb generáció befejezte, a fiataloknak azonnal abba kell hagyniuk az evést, és fel kell állniuk. Csak akkor folytathatják az evést, miután elköszöntek az idősebbektől. Hát ez nem az előírások betartása? (De az.) Ezek az előírások kisebb-nagyobb mértékben minden otthonban és háztartásban, mindenféle nevű és származású családban megvannak. Az emberek kisebb-nagyobb mértékben mind követik ezeket az előírásokat, és azzal, hogy így tesznek, azok korlátozzák őket. A különböző családokban különböző előírások vannak – és ki az, aki ezeket megszabta? Az adott család ősei és különböző múlt korok tiszteletreméltó öregjei szabták meg őket. A fontos ünnepek és emléknapok megünneplésekor ezek különös jelentőséget kapnak; ilyenkor mindenkinek követnie kell őket, senki számára nincs kivétel. Ha valaki megszegi vagy megsérti az előírásokat, azt a család szigorúan megbünteti. Előfordulhat, hogy egyeseknek még a családi oltár előtt is térdre kell borulniuk bocsánatért. Ilyenek az előírások. Amiről az imént beszéltünk, az csak néhány olyan előírás volt, amely egy adott háztartásban vagy családban lehet érvényben. Vajon az ilyen előírások nem részei annak, hogy mit jelent „illedelmesnek” lenni? (De igen.) Az ember már csak abból meg tudja mondani, hogy valaki illedelmes-e, hogy nézi, amint eszik. Ha evés közben csámcsog, vagy csak piszkálja az ételt, illetve folyton másoknak adogatja a falatokat, evés közben beszélget és hangosan nevet, sőt, bizonyos esetekben az evőpálcikájával mutogat arra, akihez beszél, akkor mindezzel az illetlenségét bizonyítja. Azt mondani, hogy valaki illetlen, azt jelenti, hogy mások megdorgálják, megkérdőjelezik és megvetik a viselkedése miatt. Ami az illedelmeseket illeti, evés közben nem beszélnek, nem kuncognak, nem piszkálják az ételt és nem adogatnak falatokat másoknak. Ők meglehetősen szabályozottak. Mások látják a viselkedésüket és szereplésüket, és ez alapján mondják, hogy az illető egy illedelmes ember. És eme illendőségük miatt elnyerik mások tiszteletét és megbecsülését, ahogyan a szeretetét is. Ez része annak, ami az illendőség mögött áll. Mi tehát valójában az illendőség? Az imént azt mondtuk, hogy az „illendőségnek” csak az emberek viselkedéséhez van köze. Ezekben az utóbbi példákban, mondjuk az étkezésnél, generációs elsőbbség volt. Mindenkinek az előírások szerint kell elhelyezkednie; nem szabad rossz helyre ülnie. Az idősebb és a fiatalabb generációk egyaránt követik a családi előírásokat, amelyeket senki sem sérthet meg, és annyira szabályozottnak, annyira előkelőnek, annyira nemesnek, annyira méltóságteljesnek tűnnek – de bármennyire annak tűnnek is, az mind csupán külső jó viselkedésre vezethető vissza. Tartoznak ehhez vajon romlott beállítottságok? Nem; ez nem több, mint egy mérce, amely szerint az emberek külsődleges viselkedését mérni lehet. Milyen viselkedésformákat? Főként a beszédüket és a cselekedeteiket. Például evés közben nem szabad beszélni, illetve rágás közben zajt hallatni. Amikor étkezéshez leülnek, van egy sorrend, hogy ki ül le először. Általánosságban az állásnak és az ülésnek is vannak megfelelő módjai. Mindezek nem mások, mint viselkedésformák, külső viselkedésformák – mindegyikük. Nos, vajon az emberek valóban hajlandóak követni ezeket az előírásokat? Mit gondolnak az emberek magukban a kérdésről? Hogyan éreznek vele kapcsolatban? Az emberek hasznára válik-e, ha ezeket a szánalmas előírásokat követik? Képesek-e ezek előrehaladást biztosítani számukra az életben? Mi a probléma ezeknek a szánalmas előírásoknak a követésével? Van-e köze ahhoz a kérdéshez, hogy valakinek megváltozik-e a látásmódja és az életfelfogása? Egyáltalán nincs. Csak az emberek viselkedéséhez van köze. Ez csupán néhány követelményt támaszt az emberek viselkedésével szemben, olyan követelményeket, amelyek arra vonatkoznak, hogy az embereknek milyen előírásokat kell teljesíteniük és követniük. Bármit is gondoljon valaki ezekről az előírásokról, és még ha gyűlöli és megveti is őket, nincs más választása, mint hogy a családja és az ősei, valamint a családi szabályzat miatt azok kötelékében éljen. Mégsem vállalkozik senki arra, hogy megvizsgálja, milyen konkrét gondolataik vannak az embereknek ezekről az előírásokról, vagy hogy az emberek a gondolkodásukban hogyan látják őket és tekintenek rájuk, illetve milyen szemlélettel és hozzáállással viseltetnek irántuk. Elegendő, ha jó magaviseletet tanúsítasz és követed ezeket a szabályokat ebben a meghatározott körben. Azok, akik így tesznek, illedelmes emberek. A mondás, hogy „légy művelt és értelmes”, csak az emberek viselkedésével szemben támaszt különféle követelményeket. Csak az emberek viselkedésének körülhatárolására szolgál, annak a viselkedésnek, amely magában foglalja az emberek testtartását ülés és állás közben, a testük mozdulatait, az érzékszerveik gesztusait, azt, hogy milyennek látszódjon a szemük, hogyan mozogjon a szájuk, hogyan forduljon a fejük és így tovább. Egy normát ad az emberek külső viselkedéséhez, azzal nem törődve, hogy milyen az elméjük, a beállítottságuk és az emberi mivoltuk lényege. Ez a műveltség és az értelem mércéje. Ha megfelelsz ennek a mércének, akkor művelt és értelmes ember vagy, és ha birtokában vagy annak a jó viselkedésformának, amely a műveltséget és az értelmet jelenti, akkor mások szemében olyasvalaki vagy, aki megbecsülést és tiszteletet kíván. Nem így van ez? (Így van.) Tehát az ember viselkedése áll-e ennek a kijelentésnek a középpontjában? (Igen.) Mi haszna valójában ennek a viselkedési normának? Elsősorban arra szolgál, hogy lemérje, hogy az ember illedelmes és jól szabályozott-e, hogy a vele való foglalkozás során kiérdemelheti-e mások tiszteletét és megbecsülését, és hogy csodálatra méltó-e. Az emberek ilyen módon történő mérése teljességgel eltér az igazságalapelvektől. Nincs jelentősége.

Az iménti közösségvállalásunk főként az ember műveltségéhez kapcsolódott, ami az alábbi állításban támasztott követelmények egyike: „légy művelt és értelmes”. Mire utal az, hogy „értelmesnek lenni”? (Az illem és az etikett megértésének tanúsítására.) Ez egy kissé felszínes, de része annak. Az „értelmesnek lenni” vajon nem azt jelenti, hogy valakiben megvan a figyelmesség, hogy meglátja az értelmet, hogy enged az értelemnek? Mehetünk vele ilyen messzire? (Igen.) Az illem és az etikett értésének tanúsítása és a figyelmesség, hogy meglássuk az értelmet. Tehát, mindezt összefoglalva, ha valaki birtokában van azoknak a viselkedésmódoknak, amelyeket a „műveltnek és értelmesnek lenni” mondás maga után von, akkor egészében pontosan hogyan is mutatja meg ezeket? Láttatok-e már olyan embert, aki művelt és értelmes? Van-e művelt és értelmes ember az idősebb családtagjaitok és rokonaitok között, illetve a barátaitok között? Mi a megkülönböztető jellemzőjük? Rendkívül sok előírást követnek. Meglehetős figyelmet fordítanak a beszédükre, amely nem durva, sem nyers, sem másokat sértő. Amikor ülnek, megfelelően elhelyezkednek, amikor állnak van tartásuk. Viselkedésük minden tekintetben kifinomultnak és higgadtnak tűnik mások számára, akik szeretetet és irigységet éreznek, amint látják őket. Amikor emberekkel találkoznak, lehajtják a fejüket, testükkel, meghajolnak és térdet hajtanak. Udvariasan beszélnek, szigorúan követve a közszemérem és a közrend szabályait, a társadalom alsóbb rétegeit jellemző szokások vagy huliganizmus nélkül. Összességében a külső viselkedésük nyugalmat és dicséretet vált ki azokból, akik látják azt. Van azonban egy aggasztó dolog ezzel kapcsolatban: számukra mindenre vonatkozóan van előírás. Megvannak a szabályai az étkezésnek; megvannak a szabályai az alvásnak; megvannak a szabályai a járásnak; sőt, még az otthonról való elmenetelnek és a hazatérésnek is megvannak a szabályai. Az ember meglehetősen korlátozva és kínosan érzi magát, amikor ilyen személlyel van együtt. Nem tudhatod, mikor jönnek elő egy szabállyal, és ha óvatlanul megsérted azt, elég hanyagnak és tudatlannak látszol, miközben ők oly kifinomultnak tűnnek. Még a mosolyukban is annyira kifinomultak – nem mutatják a fogaikat – valamint a sírásukban is, amit sohasem tesznek mások előtt, hanem csak éjjel a takarójuk redői között, míg a többiek alszanak. Bármit is tesznek, az szabályozott. Ezt hívják „neveltetésnek”. Az ilyen emberek az etikett földjén élnek, egy óriási nagy családban; jó sok előírásuk van a rengeteg nevelés mellett. Akárhogy is fogalmazunk, a művelt és értelmes mivolttal együtt járó jó viselkedésformák olyan – külsőleg jó – viselkedésformák, amelyeket az a környezet olt az emberbe, amelyben nevelkedett, és fokozatosan edződik bele az emberbe a saját viselkedésével szemben támasztott magas mércék és szigorú elvárások révén. Bármilyen befolyást gyakorolhatnak is az ilyen viselkedésformák az emberekre, az ember külső viselkedésén kívül mást nem érintenek, és bár az ember jó viselkedésformáknak tartja ezeket a külső viselkedésformákat, olyanoknak, amelyekre az emberek törekszenek és amelyeket jóváhagynak, ezek egész mások, mint az ember beállítottsága. Bármennyire jó is valakinek a külső viselkedése, az nem tudja leplezni a romlott beállítottságát; akármennyire jó is valakinek a külső viselkedése, az nem tudja helyettesíteni a romlott beállítottságát illető változást. Bár egy művelt és értelmes személy viselkedése eléggé szabályozott, és igencsak kivívja mások tiszteletét és megbecsülését, e jó viselkedésének egyáltalán semmi haszna nincs, amikor a romlott beállítottsága kiárad. Bármennyire is nemes és érett a viselkedésük, amikor valami olyasmi történik velük, ami az igazságalapelveket érinti, a jó viselkedésük mit sem ér, sem arra nem készteti őket, hogy megértsék az igazságot – ehelyett, mivel azon elképzelésükben hisznek, hogy műveltnek és értelmesnek lenni pozitív dolog, továbbra is azt a dolgot tekintik az igazságnak, amivel az Isten által mondott szavakat mérik és megkérdőjelezik. Saját beszédüket és cselekedeteiket ezen állítás szerint mérik, és másokat illetően is ugyanez a mércéjük. Nézzük meg most a „Mit jelent az igazságra törekedni” definícióját. Azt jelenti, hogy az ember teljességgel Isten szavai szerint szemléli az embereket és a dolgokat és azok szerint viselkedik és cselekszik, az igazságot mércéjének tekintve. Nos, van-e a külső viselkedés mércéjének – miszerint legyünk műveltek és értelmesek – bármi köze Isten szavaihoz és az igazsághoz? (Nincs.) Nem csak hogy nincs közük egymáshoz – ellentétben állnak. Hol itt az ellentét? (Az efféle mondások csak arra késztetnék az embereket, hogy a külső jó viselkedésre összpontosítsanak, miközben figyelmen kívül hagyják bensőjük szándékait és romlott beállítottságait. Azt érik el, hogy az embereket félrevezetik ezek a jó viselkedések, és nem gondolkodnak el azon, ami a gondolataikban és az elképzeléseikben van, és így képtelenek belelátni romlott beállítottságukba, sőt vakon irigyelnek és imádnak másokat a viselkedésük alapján.) Ilyen következményei vannak annak, ha elfogadjuk a hagyományos kultúra állításait. Tehát, amikor az ember látja ezeknek a jó viselkedésformáknak a megvalósulását, nagyra fogja becsülni ezeket a viselkedésformákat. Azzal kezdi, hogy elhiszi, hogy ezek a viselkedésformák jó és pozitív dolgok, és annak alapján, hogy ezek pozitív dolgok, úgy kezeli őket, mintha az igazságot jelentenék. Ezután ezt használja mércéül, ami szerint gátat szab önmagának és mér másokat; ezt tekinti az emberekről és a dolgokról alkotott nézetei alapjának, és miközben ezt teszi, viselkedése és cselekedetei alapjául is ezt veszi. Nem áll-e hát ez ellentétben az igazsággal? (De igen.) Most félretesszük azt, hogy az állítás, miszerint az ember legyen művelt és értelmes, félrevezeti-e az embereket, és magáról az állításról beszélünk. Az, hogy „légy művelt és értelmes”, egy civilizált, nemes mondat. Mindenkinek tetszik ez a kijelentés, és az ember ezt a kijelentést használja arra, hogy másokat mérjen, valamint az embereket és a dolgokat szemlélje, arra a feltevésre alapozva, hogy ez helyes, jó és egy mérce. S amint ezt teszi, viselkedése és cselekedetei alapjául is ezt veszi. Például az ember nem Isten szavai alapján méri valakinek a jóságát. Hanem mire alapozza? Arra, hogy „művelt és értelmes-e ez az ember? Kulturált-e a külső viselkedése? Megfelelően szabályozott-e? Tisztelettel viseltetik-e mások iránt? Jó modorú-e? Alázatos magatartást tanúsít-e, amikor másokkal beszélget? Megvannak-e benne a jó viselkedésformák, amint azt Kong Rong tanúsította egyszer, amikor lemondott a nagyobb körtékről?^[a] Ilyen ember-e ő?” Milyen alapon teszik fel ezeket a kérdéseket és nézeteket? Először is, a műveltnek és értelmesnek lenni mércéjén alapul. Vajon helyes-e, hogy ezt használják mércéjükként? (Nem.) Miért nem helyes? A válasz igen egyszerű, mégsem tudtok előhozakodni vele. Mert Isten nem így mér, és nem akarná, hogy az ember így tegyen. Ha az ember így tesz, akkor téved. Ha valaki így mérne egy embert vagy egy eseményt, ha az emberek és a dolgok szemlélésének mércéjéül ezt használja, azzal megsérti az igazságot és Isten szavait. Ez az ellentét a hagyományos elképzelések és az igazság között. Nem így van? (De igen.) Mit akar Isten, hogy az ember mire alapozza mások mérését? Mit akar, hogy az ember mi szerint szemlélje az embereket és a dolgokat? (Az Ő szavaira alapozza és azok szerint szemlélje.) Azt akarja, hogy az ember az Ő szavai szerint szemlélje az embereket. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az Ő szavai szerint mérjük, hogy egy személy rendelkezik-e emberi mivolttal. Ez is hozzátartozik. Ezenfelül azon alapszik, hogy az illető szereti-e az igazságot, hogy Istent félő-e a szíve, valamint, hogy alá tudja-e vetni magát az igazságnak. Nem ezek a konkrétumai? (Ezek.) Mi alapján méri tehát az ember mások jóságát? Az alapján, hogy műveltek és jól neveltek-e, hogy csücsörítenek-e a szájukkal vagy hajlamosak-e a falatokért turkálni evés közben, az alapján, hogy megvárják-e, amíg az idősebbek leülnek, mielőtt ők maguk asztalhoz ülnek. Ilyen dolgokat használnak mások mérésére. Vajon ezeknek a dolgoknak a használata nem a műveltség és az értelem használatát jelenti a viselkedés mércéjeként? (De igen.) Pontosak-e az ilyen mérések? Összhangban állnak-e az igazsággal? (Nem.) Teljesen világos, hogy nem igazodnak az igazsághoz. Mi származik akkor végül az ilyen mérésből? A mérő azt hiszi, hogy aki művelt és értelmes, az mind jó ember, és ha arra kéred őt, hogy vállaljon közösséget az igazságról, mindig ezekkel a házi szabályokkal és tanításokkal, valamint a jó viselkedésformákkal oltogatja az embereket. És ami végül abból származik, hogy ezeket a dolgokat plántálják az emberekbe, az az, hogy jó viselkedésre vezetik az embereket, ám a romlott lényegük egyáltalán nem fog megváltozni. A dolgok ily módon való intézése merőben eltér az igazságtól és Isten szavaitól. Az ilyen emberek csupán néhány jó viselkedésformával bírnak. Megváltoztathatók-e tehát a bennük lévő romlott beállítottságok a jó viselkedés miatt? Elérhetik-e az Istennek való alávetettséget és hűséget? Távolról sem. Kivé váltak ezek az emberek? Farizeusokká, akiknek csak a külső viselkedésük jó, ám alapvetően nem értik az igazságot és nem tudják alávetni magukat Istennek. Nem így van? (Így van.) Nézd meg a farizeusokat – látszatra nem voltak-e feddhetetlenek? Megtartották a szombatot; szombaton nem csináltak semmit. Beszédük udvarias volt, eléggé jól neveltek és szabálykövetők, kellően kulturáltak, civilizáltak és tanultak voltak. Mivel ügyesen álcázták magukat, és egyáltalán nem félték Istent, hanem ítélkeztek Felette és elítélték Őt, Ő végül megátkozta őket. Isten képmutató farizeusokként határozta meg őket, akik mind gonosztevők. Hasonlóképpen, akik a művelt és értelmes mivolt jó viselkedésformáját használják magatartásuk és cselekvésük mércéjeként, nyilvánvalóan nem olyan emberek, akik az igazságra törekszenek. Amikor ezt a szabályt használják mások mérésére, valamint saját viselkedésük és cselekvésük alapjaként, természetesen nem az igazságra törekszenek; és amikor megítélnek valakit vagy valamit, az ítélet mércéje és alapja nem igazodik az igazsághoz, hanem megsérti azt. Csak az illető viselkedésére és módszereire összpontosítanak, nem pedig a beállítottságára és a lényegére. Számukra az alapot nem Isten szavai jelentik, nem az igazság; ehelyett a méréseik a hagyományos kultúra e viselkedési mércéjére épülnek, hogy az ember legyen művelt és értelmes. Az ilyen mérés eredménye az, hogy szerintük egy ember jó és Isten szándékaival egyező, amennyiben megvannak azok a jó külső viselkedésformái, hogy művelt és értelmes. Amikor az emberek ilyen osztályozásokat fogadnak el, nyilvánvalóan az igazsággal és Isten szavaival ellentétes álláspontra helyezkedtek. És minél inkább ezt a viselkedési kritériumot használják az emberek és a dolgok szemlélésére, valamint viselkedésük és cselekvésük alapjául, az, ami ebből következik, még távolabb viszi őket Isten szavaitól és az igazságtól. Ők azonban akkor is élvezik, amit csinálnak, és azt hiszik, hogy az igazságra törekszenek. Azzal, hogy fenntartják a hagyományos kultúra néhány jó állítását, azt hiszik, hogy az igazságot és az igaz utat tartják fenn. Mindazonáltal bármennyire is tartják magukat ezekhez a dolgokhoz, bármennyire ragaszkodnak is hozzájuk, végül semmilyen tapasztalatuk nem lesz, nem fogják értékelni Isten szavait, az igazságot, és a legkevésbé sem fogják alávetni magukat Istennek. Még kevésbé alakulhat ki ebből az Istentől való valódi félelem. Ez történik akkor, amikor az emberek afféle jó viselkedésformákat tartanak fenn, mint a műveltség és az értelem. Minél inkább a jó viselkedésre, annak megélésére, az arra való törekvésre összpontosít valaki, annál távolabb kerül Isten szavaitól – és minél távolabb kerül az ember Isten szavaitól, annál kevésbé képes megérteni az igazságot. Csakis ez várható. Ha valakinek javul a viselkedése, vajon az azt jelenti, hogy megváltozott a beállítottsága? Tapasztaltátok ezt? Törekedtetek valaha is tudat alatt arra, hogy művelt, értelmes emberek legyetek? (Igen.) Ez azért van, mert mindenki érti, hogy ha valaki művelt és értelmes, akkor mások igen tiszteletreméltónak és nemesnek látják. Mások nagyra becsülik őt. Ez így van, ugye? (Igen.) Tehát nem lehet rossz dolog, ha az ember rendelkezik ezekkel a jó viselkedésformákkal. De vajon ezeknek a jó viselkedésformáknak, ezeknek a jó megnyilvánulásoknak az elnyerése megoldhatja-e az ember romlott beállítottságának problémáját? Visszatarthatja-e az embereket attól, hogy rosszat tegyenek? Ha nem, akkor mi haszna ezeknek a jó viselkedésformáknak? Csak jól néz ki, de semmi haszna. Alá tudják-e vetni magukat Istennek az ilyen jó viselkedésű emberek? El tudják-e fogadni és tudják-e gyakorolni az igazságot? Nyilvánvalóan nem. A jó viselkedés nem helyettesítheti azt, hogy az ember az igazságot gyakorolja. Épp úgy van ez, mint a farizeusok esetében. Remekül viselkedtek, és elég jámborak voltak, de hogyan bántak az Úr Jézussal? Senki sem képzelte volna, hogy odáig mennek, hogy keresztre feszítik az emberiség Szabadítóját. Azok tehát, akik csak külsőleg viselkednek jól, ám nem nyerték el az igazságot, veszélyben vannak. Folytathatják ugyanúgy, mint eddig, ellenállva és elárulva Istent. Ha ezt nem látjátok át, az emberek jó viselkedése továbbra is félrevezethet, mint mindig.

Az, hogy valaki művelt és értelmes, az ember hagyományos elképzelése. Teljességgel ellentétes az igazsággal. Tekintettel arra, hogy ellentétes az igazsággal, pontosan mivel kellene az embernek rendelkeznie, ha a gyakorlatba akarja ültetni az igazságot? Milyen valóság az, amelyet, ha megélünk, összhangban van az igazsággal és Isten követelményeivel? Tudjátok? Ilyen közléssel kapcsolatban egyesek azt mondhatják: „Azt mondod, hogy műveltnek és értelmesnek lenni ellentétben áll az igazsággal, hogy az csak külső jó viselkedés. Tehát egyszerűen nem leszünk művelt, értelmes emberek többé. Az élet gondtalanabbá válik, mindenféle korlátok nélkül, semmilyen szabály által nem fékezve. Azt tehetünk majd, amit akarunk, úgy élhetünk, ahogy akarunk. Milyen gondtalanok is leszünk akkor! Most szabadabbak vagyunk, tekintettel arra, hogy az ember jó viselkedésének nincs köze a kimeneteléhez. Nem kell foglalkoznunk a művelődéssel, a szabályokkal és semmi ilyesmivel.” Vajon ez a helyes következtetés? (Nem.) Ez egy torz megértés; azt a hibát követik el, hogy túlzásokba esnek. Van-e tehát valaki, aki elkövetné ezt a hibát? Lehetnek páran, akik ezt mondják: „Mivel a művelt emberek még mindig ellenállhatnak Istennek és elárulhatják Őt, én egyszerűen nem leszek művelt ember. Kezdek megvetést érezni a művelt emberek iránt. Megvetem azokat, akik műveltek és értelmesek, szelídek és kifinomultak, udvariasak, akik tisztelik az időseket és gondoskodnak a fiatalokról, akik szeretetreméltók. Lenézem mindazokat, akiken azt látom, hogy ezeket a dolgokat tanúsítják, és nyilvánosan megfeddem őket: »A te viselkedésed a farizeusoké. Az a célja, hogy félrevezessen másokat. Ez nem az igazságra való törekvés, még kevésbé annak gyakorlása. Ne próbálj becsapni minket – nem versz át, és nem dőlünk be a trükkjeidnek!«” Így viselkednétek? (Nem.) Helyes, hogy nem tennétek. Ha ilyen értelmetlen dolgot tennétek, az azt jelentené, hogy olyasvalakik vagytok, akik túlságosan is hajlamosak a torzulásra. Néhány torz megértésű emberből hiányzik az igazság tiszta felfogása – nincs meg bennük a felfogóképesség. Csakis a szabályokat tudják követni, ezért hát így cselekszenek. Miért is beszélgetünk tehát erről a problémáról és boncolgatjuk azt? Főként azért, hogy megértessük az emberekkel, hogy az igazságra törekvés nem jó külső viselkedésformákra való törekvés, és nem is az a célja, hogy illedelmes, jól nevelt, művelt emberré tegyen. Inkább azt a célt szolgálja, hogy megértsd az igazságot és gyakorold azt, valamint, hogy képes legyél az igazság alapján cselekedni, ami azt jelenti, hogy minden, amit teszel, Isten szavain alapszik, hogy az mind összhangban áll az igazsággal. Az igazsággal összhangban álló és Isten szavaira épülő viselkedésformák nem azonosak a műveltséggel és az értelemmel, és nem azonosak azokkal a normákkal sem, amelyeket a hagyományos kultúra és a hagyományos erkölcs az embertől elvár. Ez két különböző dolog. Isten szavai az igazság, és egyedül azok jelentik az egyedüli mércét, amellyel az ember jósága és gonoszsága, helyessége és helytelensége mérhető. A hagyományos kultúra azon normája, miszerint műveltnek és értelmesnek kell lenni, ezzel szemben messze elmarad az igazságalapelvek mércéjétől. Mikor volt az, a munka mely szakaszában mondta neked Isten, hogy művelt, értelmes embernek kell lenned, kulturált, nemes embernek, mindenféle alantas érdek nélkül? Mondott Isten ilyesmit? (Nem.) Nem mondott. Milyen állítást tesz és milyen követelményt támaszt tehát Isten az ember viselkedését illetően? Viselkedjetek és cselekedjetek teljességgel Isten szavai szerint, az igazságot mércéteknek tekintve. Mi tehát Isten szavainak ez az alapja? Vagyis mely igazságokat kell mércétekül használnotok, és miféle életet kell élnetek, hogy az igazságra törekedjetek és gyakoroljátok azt? Nem olyasmi ez, amit meg kellene érteni? (De igen.) Akkor melyek Isten szavainak az emberrel szemben támasztott viselkedési követelményei? Találtok-e a szavai között olyanokat, amelyek világosan szólnak erről? (Isten szavai azt mondják: „Sok reményt táplálok. Remélem, hogy ti megfelelően és jólnevelten tudtok viselkedni, hűségesen teljesítitek kötelességeteket, van bennetek igazság és emberi mivolt, olyan emberek tudtok lenni, akik képesek feláldozni Istenért mindent, amijük van, sőt az életüket is, és így tovább. Mindezek a remények a ti hiányosságaitokból, romlottságotokból és lázadó mivoltotokból fakadnak” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A vétkek a pokolba vezetik az embert).) Mindezek a szavak az ember viselkedését illető alapelvek és követelmények. Nos, milyen más szavai vannak még Istennek, amelyek a konkrét gyakorlatra utalnak? (Van egy másik szakasz, amely így szól: „A szívednek folyamatosan a nyugalom állapotában kell lennie, és amikor dolgok érnek téged, nem lehetsz meggondolatlan, elfogult, makacs, szélsőséges, mesterkélt vagy hamis – így tudsz józan ésszel cselekedni. Ez a normális emberi mivolt megfelelő megnyilvánulása” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A romlott beállítottság eloszlatásának útja).) Ez egy kis konkrét gyakorlat. Ezek az ember külső viselkedésére és útjaira vonatkozó konkrét előírások és követelmények. Tekinthetők-e ezek Isten szavai alapjának? Eléggé konkrétak? (Igen.) Olvassuk el őket újra. („A szívednek folyamatosan a nyugalom állapotában kell lennie, és amikor dolgok érnek téged, nem lehetsz meggondolatlan, elfogult, makacs, szélsőséges, mesterkélt vagy hamis – így tudsz józan ésszel cselekedni. Ez a normális emberi mivolt megfelelő megnyilvánulása.”) Jegyezd meg ezeket az elemeket; ezek azok az alapelvek, amelyeket fenn kell tartanod, amikor cselekszel a jövőben. Ezek azt üzenik az embereknek, hogy meg kell tanulniuk racionálisan szembenézni a dolgokkal a viselkedésükben és a cselekedeteikben, és hogy ezen túlmenően képesnek kell lenniük az igazságalapelveket a lelkiismerettel és értelemmel való cselekvés alapjáról keresni. Viselkedj és cselekedj így, és lesznek alapelvek, valamint lesz útja a gyakorlásnak.

Néhány dolog, amelyekről az imént beszéltünk: „Amikor dolgok érnek téged, nem lehetsz meggondolatlan, elfogult, makacs, szélsőséges, mesterkélt vagy hamis – így tudsz józan ésszel cselekedni” – könnyű ezeket megtenni? Tényleg mind elérhető, ha egy ideig gyakorlod őket. Ha van valaki, aki valóban nem tudja megtenni őket, mit tegyünk? Rendben lesz, amíg legalább egy dolgot megteszel, vagyis, amikor egy problémával találkozol vagy másokkal érintkezel, legalább csak egy dolgot tarts be: viselkedj és cselekedj oly módon, ami épít másokat. Ez a legalapvetőbb pont. Ha e szerint gyakorolsz és ehhez tartod magad, ennek megfelelően és ezt a mércédnek tekintve, akkor általában nem fogsz nagy kárt okozni másoknak, és neked sem keletkezik nagy veszteséged. Viselkedj és cselekedj oly módon, ami épít másokat – vannak ennek részletei? (Igen.) Az önmagaddal való elégedettségedet ne mások érdekeinek megsértésére alapozd; a boldogságodat és az örömödet ne mások szenvedésére építsd. Ezt jelenti az, hogy építeni. Mi a legalapvetőbb módja annak, hogy megértsd az ilyen építést? Azt jelenti, hogy a viselkedésednek elviselhetőnek kell lennie mások számára, az emberi mivolt lelkiismeretével és értelmével mérve; összhangban kell állnia az emberi mivolt lelkiismeretével és értelmével. Hát nem úgy van, hogy bárki, akik normális emberi mivolttal rendelkezik, az képes megfelelni ennek? (Úgy van.) Tegyük fel, hogy valaki pihen a szobában, és te, mit sem törődve a környezeteddel bemész, majd énekelni és zenélni kezdesz. Ez helyénvaló lenne? (Nem.) Nem azt jelentené-e, hogy a szórakozásodat és a boldogságodat a másik szenvedésére építed? (De igen.) Ha valaki épp Isten szavait olvassa vagy az igazságot hirdeti, és neked épp a saját dolgaidról kell beszélned vele, az vajon tiszteletteljes vele szemben? Nem kellemetlen az számára? (De igen.) Mit jelent az, hogy kellemetlen? Ez legalábbis azt jelenti, hogy nem tisztelsz másokat. Nem szabad félbeszakítanod mások beszédét vagy cselekvését. Hát nem olyasmi ez, amit a normális emberi mivolt el tud érni? Ha még ez sem sikerül neked, akkor valóban nincs lelkiismereted, illetve értelmed. Vajon a lelkiismeret és értelem nélkül valók hozzáférést nyerhetnek az igazsághoz? Nem nyerhetnek. Az igazság gyakorlása olyasmi, amit legalábbis csak a lelkiismerettel és értelemmel bírók valósíthatnak meg, és ha az igazságra törekszel, legalább a beszédedben és a cselekedeteidben meg kell felelned a lelkiismeret és az értelem mércéinek; el kell érned, hogy a körülötted lévők elviselhetőnek találjanak, és mindegyikük számára megfelelj. Ezt mondtuk az imént: a cselekedeteid tűnjenek legalább tisztességesnek mások számára, és legyenek építőek számukra. Építőnek lenni vajon ugyanaz, mint mások hasznára lenni? Nem, valójában építőnek lenni annyit jelent, hogy kölcsönösen tiszteletben tartod mások terét, és nem zavarod, nem szakítod félbe őket, illetve nem rontasz rájuk; nem engeded, hogy a viselkedésed miatt kár érje őket vagy szenvedjenek. Ezt jelenti építőnek lenni. Ti hogyan értitek ezt? Építőnek lenni nem arról szól, hogy mennyire vagy mások hasznára; arról szól, hogy ők tudjanak élni azokkal az érdekekkel és jogokkal, amelyek rendesen megilletik őket, anélkül, hogy a te akaratosságod és helytelen viselkedésed akadályozná őket azok érvényesítésében, illetve megfosztaná őket tőlük. Nem így van ez? (Így van.) Most már ismeritek Isten néhány szavát, amelyek az ember viselkedését és cselekedeteit illető követelményeivel kapcsolatosak, de mégis azt mondom nektek, hogy a legalapvetőbb dolog az, hogy a viselkedésetekkel és a cselekedeteitekkel építőek legyetek mások számára. Ez a cselekvés alapelve. Megértettétek-e, hogy mit jelent építőnek lenni? (Igen.) Vannak néhányan, akik nem gondolnak arra, hogy a beszédük és a cselekvésük mások épülésére szolgál-e, mégis azt állítják, hogy művelt, értelmes emberek. Hát nem csalás ez? Mások épülésére szolgálni a viselkedésünkkel és a cselekvésünkkel – nem vonhatunk-e le tanulságot ebből? Lehet, hogy ez egy magatartás tanúsítása, de vajon könnyű megvalósítani? Ha valaki ért egy keveset az igazságból, tudni fogja, hogyan cselekedjen az alapelvekkel összhangban, hogyan cselekedjen úgy, hogy az építsen másokat, és hogyan cselekedjen úgy, hogy az mások hasznára váljon. Ha valaki nem érti az igazságot, nem fogja tudni, mit tegyen; csak az elképzeléseire és a képzeteire hagyatkozva cselekedhet. Egyesek soha nem keresik az igazságot a mindennapi életükben, bármi is történik velük. Csak a saját preferenciáik szerint cselekszenek, nem törődve azzal, hogy mások mit éreznek emiatt. Vannak-e alapelvei az ilyen cselekedetnek? Nektek látnotok kellene, hogy vannak-e, nemde? Mindannyian gyűljetek össze és olvassátok gyakran Isten szavait; ha valóban képesek vagytok megérteni egy keveset az igazságból, képesek lesztek az igazságalapelvek szerint gyakorolni és foglalkozni néhány üggyel. Hogy érzed magad az ilyen gyakorlástól? Hogyan érzik magukat ettől mások? Ha nagyon igyekszel ráérezni, tudni fogod, hogy milyen gyakorlás építő mások számára. Amikor valami történik veletek – bármi is legyen az –, általában nem foglalkoztok azzal a valódi kérdéssel, hogy hogyan kell a normális emberi mivoltot, illetve az igazság gyakorlását érintően cselekedni. Tehát ha valaki megkérdezné, amikor valami történik veletek, hogy miféle gyakorlás vagy cselekvés szolgálna mások épülésére, nehezen tudnátok válaszolni, mintha nem lenne világos út. Mindaz, amiről az összejöveteleken beszélek, ilyen valós életből vett problémák, mégis, amikor találkoztok velük, sosem vagytok képesek lépést tartani, és az elmétek mindig kikapcsol. Nincs-e itt valami ellentmondás? (Van.) Mit nyertetek hát az istenhitetekből? Néhány doktrínát, néhány szlogent. Milyen szegények és szánalmasak vagytok!

Az egyik olyan dologban, amelyekről úgy beszéltünk, mint amit az ember az elképzelései szerint helyesnek és jónak tart – műveltnek és értelmesnek lenni –, benne van az ember néhány sajátos elképzelése és képzete, valamint egyes olyan hagyományos módok, amelyek révén az ember megérti ezt a viselkedést. Röviden, ha most megnézzük ezt a viselkedésbeli megnyilvánulást, látjuk, hogy annak semmi köze az igazsághoz vagy a valódi emberi mivolthoz. Ez azért van, mert messze elmarad az igazságtól, és nem lehet egy lapon említeni vele, ezenfelül az ilyen viselkedés alapvetően nem igazodik Istennek az emberrel szemben támasztott követelményeinek mércéjéhez, ami az emberek és dolgok szemléletét, valamint a viselkedését és cselekvését illeti, amivel teljességgel összeegyeztethetetlen és amihez nincs köze. Ez csak emberi viselkedés. Bármilyen jól is mutatja az ember az ilyen viselkedést és bármennyire megfelelően gyakorolja is azt, az csupán egy viselkedésforma. Még csak valódi normális emberi mivoltnak sem minősül. A kijelentés, miszerint az embernek műveltnek és értelmesnek kell lennie, csupán arra szolgál, hogy az utolsó díszt feltegye az ember külső viselkedésére. Annak érdekében, hogy eleganciába burkolózzon és szépítse magát, az ember keményen igyekszik, hogy művelt és értelmes személy legyen, amivel elnyeri mások megbecsülését és tiszteletét, valamint emeli rangját és értékét a csoportjában. A tény azonban az, hogy az ilyen viselkedés még annak az erkölcsnek, tisztességnek és méltóságnak a szintjét sem éri el, amivel egy igazi embernek rendelkeznie kellene. Műveltnek és értelmesnek lenni a hagyományos kultúrából eredő kijelentés, és olyan viselkedésbeli megnyilvánulások készlete, amelyet a romlott emberiség állított össze magának, mint olyasmit, amit vélekedése szerint fenn kell tartani. Ezek a viselkedésbeli megnyilvánulások arra valók, hogy emeljék egy ember pozícióját a csoportjában, valamint növeljék az értékét, hogy elnyerje mások tiszteletét és mindenki közül a legerősebb legyen, olyan, akit a csoportjában nem lehet megvetni és megfélemlíteni. Ennek a külső viselkedésnek egyáltalán semmi köze nincs az emberi mivolt moralitásához vagy minőségéhez, az ember mégis oly magasra helyezi és olyan nagy jelentőséget tulajdonít neki. Lássátok magatok, hogy mennyi csalásnak kell lennie ebben! Ezért, ha jelenleg arra törekszel, hogy művelt, értelmes ember légy, és szabályozod a viselkedésed, keményen igyekezve a törekvésedben és a gyakorlásban afelé, hogy művelt és értelmes légy, akkor sürgetlek, hogy azonnal hagyj fel ezzel. Az ilyen viselkedésformák és módszerek csak arra késztetnek, hogy egyre inkább álcázd magad és egyre inkább képmutatóvá tesznek, és ahogy ez megtörténik, egyre távolabb kerülsz attól, hogy becsületes, egyszerű, nyitott ember legyél. Minél inkább törekszel arra, hogy művelt, értelmes ember legyél, annál inkább álcázni fogod magad, és minél inkább álcázod magad – minél mélyebb az álcád, annál nehezebb lesz a többieknek mértéket vennie rólad és megérteni téged, és annál mélyebbre rejtőzik majd a romlott beállítottságod. Tedd ezt, és igen nehéz lesz elérni az igazság elfogadását és az üdvösséget. Nos, e pontok fényében a művelt, értelmes létre való törekvés útja azonos-e az igazságra való törekvés útjával? A megfelelő törekvés-e ez? (Nem.) Nincs-e több csalásról szó másokkal és önmagunkkal szemben a mögött a viselkedés mögött, hogy műveltek és értelmesek vagyunk, annak negatív lényegéről és negatív eredményeiről nem is beszélve? (De igen.) Egy művelt, értelmes ember sok kimondhatatlan titkot rejteget maga mögött, sőt mi több, mindenféle téves gondolatot, elképzelést, szemléletet, hozzáállást és eszmét rejteget, amelyekről mások nem tudnak, amelyek mások számára aljasok, csúfak, gonoszok és gyűlöletesek. A művelt, értelmes ember jó viselkedése mögött az illető romlottabb beállítottsága bújik meg. Az említett viselkedésbeli megnyilvánulás leple alatt az ilyen embernek nincs bátorsága szembenézni saját romlott beállítottságával, sem a magabiztossága nincs meg ahhoz, hogy beismerje romlott beállítottságát. Még kevésbé van meg a bátorsága és a magabiztossága, hogy megnyíljon a romlott beállítottságával, torz tudásával, gonosz gondolataival, szándékaival és céljaival – vagy esetleg a rosszindulatú, mérgező gondolataival kapcsolatban. Annyi mindent rejtegetnek maguk mögött, és senki sem láthatja azokat; az emberek csak az úgynevezett „jó embert” látják maguk előtt, akinek a viselkedése művelt és értelmes. Hát nem csalásról van itt szó? (De igen.) A szóban forgó személy egész viselkedése, teljesítménye, törekvése és lényege a csalásról szól. Becsap másokat és saját magát is becsapja. Mi lesz végül az ilyen ember kimenetele? Azért, hogy művelt, értelmes illető legyen, elhagyja Istent, hátat fordít az igaz útnak, Isten pedig visszautasítja őt. Az ember a műveltség és az értelem jó viselkedése mögötti összes rejtett zugban az álcázás, valamint a csalás technikáit és viselkedésformáit bújtatja, és azzal, hogy így tesz, elrejti arrogáns, elvetemült, az igazságtól idegenkedő, ördögi és hajthatatlan beállítottságait. Tehát minél műveltebb és értelmesebb valaki, annál csalárdabb, és minél inkább igyekszik valaki művelt és értelmes emberré válni, annál kevésbé szereti az igazságot, és annál inkább olyasvalaki, aki idegenkedik az igazságtól és Isten szavaitól. Mondjátok, nem így van-e ez? (Így van.) Itt egyelőre befejezzük a közösségvállalásunkat a művelt és értelmes mivoltot illető jó viselkedésről.

Az imént a hagyományos kultúrában a jó viselkedésről alkotott egyik állításról beszélgettünk: arról, hogy műveltnek és értelmesnek kell lenni. A többiről nem fogunk egyenként közösséget vállalni. Összességében a jó viselkedésről alkotott összes állítás csupán díszítő szalag az ember külső viselkedésén és képmásán. A „díszítő szalag” szépen megfogalmazza ezt; pontosabban szavakba öntve valójában az álcázás egy formája, annak módja, hogy látszat segítségével jó érzéseket csaljunk ki másokból magunkkal kapcsolatban, hogy pozitív megítélést csaljunk ki belőlük, hogy tiszteletet csaljunk ki belőlük magunk iránt, miközben a szívünk sötét oldala, a romlott beállítottságaink és a valódi arcunk mind szépen megbújik és leplezve marad. Így is fogalmazhatnánk: ami e jó viselkedésformák glóriája alatt rejtőzik, az a romlott emberiség minden egyes tagjának a valódi, romlott arca. Ami itt rejtőzik, az a romlott emberiség minden egyes tagja, arrogáns beállítottsággal, csalárd beállítottsággal, gonosz beállítottsággal és az igazságtól idegenkedő beállítottsággal. Az nem számít, hogy valakinek a külső viselkedése művelt és értelmes vagy szelíd és kifinomult, és az sem, hogy szeretetreméltó, megközelíthető, tiszteli az időseket és gondoskodik a fiatalokról, vagy bármi hasonló – ezek bármelyikét is mutatja, az nem több egy külsődleges viselkedésnél, amit mások látnak. Ez nem tudja elvezetni őt a jó viselkedésen keresztül a természetlényege megismeréséhez. Bár az ember jól fest a műveltség és értelem, a szelídség és a kifinomultság, a megközelíthetőség és a szeretetreméltóság külső viselkedésformái révén, olyannyira, hogy az egész emberi világ jóindulattal viseltetik iránta, az nem tagadható, hogy az ember romlott beállítottságai eme jó viselkedésformák leple alatt valóban léteznek. Az, hogy az ember idegenkedik az igazságtól, hogy ellenáll Istennek és lázad Ellene, ama természetlényege, miszerint idegenkedik a Teremtő által mondott szavaktól és ellenáll a Teremtőnek – ezek valóban ott vannak. Ebben semmi hamis nincs. Nem számít, mennyire jól színleli valaki, nem számít, mennyire kifogástalan és ildomos a viselkedése, mennyire szépen vagy gyönyörűen tünteti fel magát, vagy mennyire megtévesztő, az nem tagadható, hogy minden egyes romlott embert sátáni természet tölt el. E külsődleges viselkedések álarca alatt továbbra is ellenállnak Istennek és lázadnak Ellene, ellenállnak a Teremtőnek és lázadnak Ellene. Természetesen ezeket a jó viselkedésformákat köpönyegként és lepelként felöltve az emberiség mindennap, minden órában és pillanatban, minden percben és másodpercben, minden ügyben romlott beállítottságokat áraszt, ami során romlott beállítottságok és bűn közepette él. Ez vitathatatlan tény. Az ember kifogástalan viselkedésformái, megnyerő szavai és hamis külsőségei ellenére a romlott beállítottsága a legkevésbé sem hagyott alább, és egyáltalán nem is változott meg a külsődleges viselkedésformáinak köszönhetően. Épp ellenkezőleg, mivel rajta van ezeknek a külsődleges jó viselkedésformáknak a burka, a romlott beállítottsága szüntelen árad, és sosem állítja meg a gonosz cselekedetek és az Istennek való ellenállás felé vezető lépteit – ördögi és elvetemült beállítottságaitól vezérelve pedig ambíciói, vágyai és szélsőséges igényei természetesen egyre tágulnak és kibontakoznak. Mondjátok meg, hol van az az udvarias, szeretetreméltó, megközelíthető ember, akinek a megélt képmása, a viselkedésének és cselekedeteinek alapja pozitív és Isten szavaihoz, az igazsághoz igazodik? Hol a művelt, értelmes, szelíd és kifinomult ember, aki szereti az igazságot, aki hajlandó Isten szavaiban megtalálni élete irányát és célját, aki hozzájárult az emberiség üdvösségéhez? Találtok-e egyetlen ilyen embert is? (Nem.) A helyzet az, hogy az emberiség körében minél jártasabb egy személy, minél műveltebb, minél több eszméje van és minél nagyobb a pozíciója és az elismertsége – bár művelt és értelmes, szeretetreméltó, megközelíthető embernek nevezhető –, annál inkább félrevezethetik az embereket az írásba foglalt állításai, annál több rosszat tesz és annál súlyosabb az Istennel szembeni ellenállása. A nagyobb hírnévvel és magasabb státusszal rendelkezők még inkább félrevezetik a többieket, és még vadabbul ellenállnak Istennek. Nézzük végig a híres embereket, nagy embereket, a gondolkodókat, tanítókat, írókat, forradalmárokat, államférfiakat vagy bármely terület hasonló szellemi nagyságait az emberiség történetében – ki nem volt közülük művelt és értelmes, megközelíthető és szeretetreméltó? Melyikük nem viselkedett külsőleg úgy, hogy azzal kivívta mások dicséretét és méltóvá lett mások tiszteletére? Mégis, valójában mivel járultak hozzá az emberiséghez? A helyes útra vagy tévútra vezették az emberiséget? (Tévútra.) A Teremtő uralma alá vagy a Sátán lába alá vezették az emberiséget? (A Sátán lába alá.) Hagyták-e, hogy az emberiség részesüljön a Teremtő szuverenitásából, gondoskodásából és vezetéséből, vagy hagyták, hogy a Sátán tiprásával, kegyetlenségével és visszaéléseivel szembesüljön? A történelem hős személyiségei, a híres, nagy, kimagasló, rendkívüli, hatalommal bíró emberek sorában melyikük nem milliók meggyilkolásával nyerte hatalmát és státuszát? Melyikük nem az emberiség rászedésével, félrevezetésével és gerjesztésével szerezte hírnevét? Kívülről nézve úgy tűnik, hogy másokkal való mindennapi találkozásaik során megközelíthetőek, egészen lazák, egyenrangúnak tekintik magukat másokkal és kedves a beszédük – de amit a színfalak mögött tesznek, az egész más. Egyesek cselszövéssel akarnak kelepcébe csalni másokat; egyesek fondorlathoz folyamodnak, hogy másokat zaklassanak és kárt okozzanak nekik; mások keresik az alkalmat, hogy bosszút állhassanak. A legtöbb államférfi mérhetetlenül kegyetlen és ártalmas az emberekkel szemben. Státuszukat és befolyásukat azzal nyerték el, hogy lábukat szilárdan megvetették számtalan ember fején és a vérükben, a nyilvánosság körében mégis a megközelíthető arcukat és nyájas viselkedésüket látják az emberek. Amit az emberek látnak, az a szelíd és kifinomult, művelt és értelmes, háttérbe húzódó alak, amit megjelenítenek. Kívülről udvariasak, szelídek és kifinomultak, e mögött azonban számtalan embert gyilkolnak meg, számtalan ember vagyonát ragadják el, számtalan emberen uralkodnak és játszanak velük. Mindenféle szép szót mondanak, minden gonoszságot megtesznek, és szégyentelenül, pimaszul prédikálnak az emelvényükről, másokat tanítva, hogy hogyan legyenek megközelíthető, művelt és értelmes emberek, hogyan legyenek olyanok, akik hozzájárulnak az ország és az emberiség javához, hogyan szolgálják a népet és legyenek a köz szolgái, hogyan szenteljék magukat a nemzetnek. Hát nem arcátlanság ez? Pimasz, telhetetlen söpredék, az összes! Röviden, jó magaviseletű embernek lenni, aki megfelel az erkölcsiségről alkotott hagyományos elképzeléseknek, nem az igazságra való törekvés; nem a valódi, teremtett lény létére való törekvés. Épp ellenkezőleg, sok sötét és leírhatatlan titok rejtőzik e jó viselkedésformákra való törekvés mögött. Nem számít, hogy az ember miféle jó viselkedésformára törekszik, a mögöttes célja nem más, mint hogy több ember tetszését és tiszteletét elnyerje, hogy a saját tekintélyét növelje, és hogy elérje, hogy az emberek tisztességesnek, valamint bizalomra és megbízatásra érdemesnek tartsák. Ha arra törekszel, hogy ilyen jó magaviseletű ember legyél, az a minőségét tekintve nem ugyanaz-e, mint azok törekvése, akik híresek és nagyok? Ha olyan illető vagy, aki pusztán jól viselkedik, de nem szereti Isten szavát és nem fogadja el az igazságot, akkor minőségedet tekintve azonos vagy velük. És mi az eredmény? Amiről lemondtál, az az igazság; amit elveszítettél, az az esélyed az üdvösségre. Ez a legostobább viselkedés – egy idióta választása és törekvése. Vágytatok-e valaha arra, hogy az a nagy, híres, figyelemfelkeltő személyiség legyetek az emelvényen, akit oly régóta csodáltok? Az a szeretetreméltó és megközelíthető ember? Az az udvarias, szelíd és kifinomult, művelt és értelmes ember? Az az ember, aki kívülről nézve barátságosnak és kedvesnek látszik? Nem követtetek és imádtatok-e ilyen embereket korábban? (De igen.) Ha most még mindig ilyen embereket követsz, még mindig ilyen embereket bálványozol, hadd mondjam el neked: nem állsz messze a haláltól, ugyanis az általad bálványozott emberek gonoszok, akik jónak tettetik magukat. Isten nem fogja megmenteni a gonosz embereket. Ha gonosz embereket bálványozol és nem fogadod el az igazságot, végül te is elpusztulsz.

A jó viselkedés mögötti lényeg, mint például megközelíthetőnek és szeretetreméltónak lenni, egy szóval leírható: színlelés. Az efféle jó viselkedés nem Isten szavaiból születik, és nem is az igazság gyakorlásának, illetve az elv szerinti cselekvésnek az eredménye. Mi hozza ezt létre? Az emberek indítékaiból, cselszövéseiből ered, abból, hogy színlelnek, megjátsszák magukat, csalárdak. Amikor az emberek ezekbe a jó viselkedésformákba kapaszkodnak, a cél az, hogy megkapják, amit akarnak; ha nem így történne, soha nem sanyargatnák így magukat, és nem élnének ellentétben a saját vágyaikkal. Mit jelent a saját vágyaikkal ellentétben élni? Azt, hogy a természetük nem oly jólnevelt, jámbor, szelíd, kedves és erényes, ahogyan az emberek képzelik. Nem a lelkiismeret és az észszerűség jegyében élnek, hanem azért, hogy elérjenek egy bizonyos célt vagy igényt. Milyen az ember valódi természete? Oktondi és tudatlan. Az Isten által adományozott törvények és parancsolatok nélkül az embereknek fogalmuk sem lenne arról, hogy mi a bűn. Nem ilyen volt-e egykor az emberiség? Az embereknek csak akkor lett némi fogalma a bűnről, amikor Isten kiadta a törvényeket és a parancsolatokat. A jóról és a rosszról, illetve a pozitív és negatív dolgokról azonban továbbra sem volt fogalmuk. És ebben a helyzetben hogyan lehettek volna tudatában a beszéd és a cselekvés helyes elveinek? Tudhatták-e, hogy milyen cselekvésmódokat, mely jó viselkedésformákat kellene megtalálni a normális emberi mivoltban? Tudhatták-e, hogy mi eredményez valóban jó viselkedést, milyen utat kellene követniük, hogy megéljék az emberi hasonlatosságot? Nem tudhatták. Sátáni természetük és ösztöneik miatt az emberek csak színlelni és tettetni tudták, hogy tisztességesen és méltósággal élnek – ez vezetett az olyan ámításokhoz, mint a műveltség és az értelem, a szelídség és a kifinomultság, az udvariasság, az idősek tisztelete és a fiatalokról való gondoskodás, valamint a szeretetreméltóság és a megközelíthetőség; így jelentek meg a megtévesztés eme trükkjei és technikái. És amint megjelentek, az emberek szelektív módon ragaszkodtak eme csalások egyikéhez vagy többhöz is. Egyesek azt választották, hogy szeretetreméltók és megközelíthetők lesznek, mások azt, hogy műveltek és értelmesek, szelídek és kifinomultak lesznek, voltak, akik az udvariasságot választották, azt, hogy tisztelik az időseket és gondoskodnak a fiatalokról, voltak, akik pedig úgy döntöttek, hogy ezek mindegyikévé válnak. És mégis egyetlen kifejezéssel határozom meg az efféle jó magatartású embereket. Mi ez a kifejezés? „Sima kövek.” Mik a sima kövek? Ezek azok a sima kövek a folyókban, amelyeket a vízfolyás hosszú évek alatt kimosott és amelyek éles széleit lecsiszolta. És bár talán nem fáj amikor az emberek rálépnek, de ha óvatlanok, megcsúszhatnak rajtuk. Ezek a kövek külsőre és formára nagyon szépek, ám amint hazaviszed őket, semmi hasznukat nem veszed. Az ember nem bírja kidobni őket, de semmi értelme megtartani sem őket – ez a „sima kő”. Számomra az ilyen látszólag jó viselkedésformákat követő emberek langyosak. Kívül jónak tettetik magukat, de egyáltalán nem fogadják el az igazságot, szépen csengő dolgokat mondanak, de semmi valóságosat nem tesznek. Nem mások, mint sima kövek. Ha közösséget vállalsz velük az igazságról és az alapelvekről, szelídségről és kifinomultságról, valamint udvariasságról fognak beszélni veled. Ha az antikrisztusok felismeréséről beszélsz nekik, az idősek tiszteletéről és a fiatalokról való gondoskodásról, valamint a műveltségről és az értelemről fognak beszélni veled. Ha elmondod nekik, hogy az ember viselkedését illetően kell lenniük alapelveknek, hogy az embernek keresnie kell az alapelveket a kötelességében, és nem cselekedhet önfejűen, hogyan fognak ehhez viszonyulni? Azt fogják mondani: „Az igazságalapelvekkel összhangban cselekedni más kérdés. Én csak művelt és értelmes akarok lenni, és azt akarom, hogy a többiek jóváhagyják a cselekedeteimet. Amíg tisztelem az időseket és gondoskodom a fiatalokról, és megkapom a többiek jóváhagyását, ez elég.” Ők csak a jó viselkedésformákkal törődnek, nem az igazságra összpontosítanak. Általában képesek tisztelni az időseket, a vezetőiket, azokat, akik képzettséggel rendelkeznek, a csoportjukban jó erkölcsiséggel és jó hírnévvel rendelkezőket, miközben nagy, szerető gondoskodással viseltetnek a fiatalok és a kiszolgáltatottak közösségei iránt. Szigorúan betartják az idősek tiszteletének és a fiatalokról való gondoskodás társadalmi szabályát, hogy nemesnek tüntessék fel magukat. Az azonban tagadhatatlan, hogy amikor az érdekeik és ez a szabály ütköznek, félreteszik a szabályt, és hanyatt-homlok, valamint bárki korlátozásának „elszenvedése” nélkül érdekeik védelmére kelnek. Bár jó viselkedésük begyűjti mindazok helyeslését, akivel csak találkoznak, megismerkednek vagy aki az ismerősük, nem tagadható, hogy még miközben ezeket a mások által dicsért jó magatartásformákat tanúsítják is, a saját érdekeiket illetően a legkisebb veszteséget sem szenvedik el, és minden szükséges eszközzel harcolnak érdekeikért, anélkül, hogy bárki korlátozását „szenvednék”. Az idősek iránti tiszteletük és a fiatalokról való gondoskodásuk csak egy átmeneti magatartás, ami annak alapjára épül, hogy a saját érdekeiket ne zavarják. Ez egy viselkedési módra korlátozódik. Ezt meg tudják tenni olyan esetekben, amikor az egyáltalán nem érinti vagy sérti az érdekeiket, ám amikor az érdekeik kerülnek előtérbe, végül azokért fognak harcolni. Az idősek iránti tiszteletük és a fiatalokról való gondoskodásuk tehát valójában nem zavarja az érdekeik érvényesítését, és nem is korlátozhatja az arra irányuló törekvésüket. Az idősek tiszteletének és a fiatalokról való gondoskodás magatartása egy jó viselkedésforma, amelyet az emberek csak bizonyos körülmények között tudnak gyakorolni, azzal a feltétellel, hogy az nem zavarja az érdekeiket. Ez nem olyasmi, ami egy ember élete bensőjéből, a velejéből fakad. Bármennyit is gyakorolja valaki az ilyen viselkedést, bármeddig kitart is, az nem tud változtatni azokon a romlott beállítottságokon, amelyektől az ember élete függ. Ez azt jelenti, hogy bár lehet, hogy valakinek nincs meg ez a jó magatartása, mégis romlott beállítottságokat áraszt – de ha egyszer eléri ezt a jó viselkedésformát, a romlott beállítottságai akkor sem javulnak vagy változnak a legkevésbé sem. Épp ellenkezőleg, egyre mélyebbre rejti azokat. Ezek azok az alapvető dolgok, amelyek az efféle jó viselkedésformák mögött rejtőznek.

Ennyit a hagyományos kultúra jó viselkedésformáiról szóló közösségvállalásunkról és boncolgatásunkról arra vonatkozóan, hogy legyünk szelídek, kifinomultak és udvariasak, legyünk tisztelettudóak az idősek és gondoskodóak a fiatalok iránt, valamint szeretetreméltóak és megközelíthetőek. Olyanok ezek, mint a műveltség és az értelem, és lényegüket tekintve nagyjából azonosak, vagyis lényegtelenek. Az embereknek el kellene engedniük ezeket a jó viselkedésformákat. Amire az embereknek leginkább törekedniük kellene, az az, hogy Isten szavait tegyék alapjukká és az igazságot mércéjükké; csak így élhetnek a világosságban és élhetik meg egy normális személy hasonlatosságát. Ha a világosságban kívánsz élni, az igazság szerint kell cselekedned; becsületes embernek kell lenned, aki becsületes szavakat mond és becsületes dolgokat tesz. Alapvető fontosságú, hogy az igazságalapelvek meglegyenek az ember viselkedésében; ha az emberek elveszítik az igazságalapelveket és csak a jó viselkedésre összpontosítanak, az elkerülhetetlenül hamissághoz és színleléshez vezet. Ha hiányoznak az elvek az emberek magatartásában, akkor lehet bármilyen jó is a viselkedésük, képmutatók; egy ideig talán félre tudják vezetni a többieket, de sosem lesznek szavahihetőek. Az embereknek csak akkor van valódi alapjuk, ha Isten szavaival összhangban cselekszenek és viselkednek. Ha nem Isten szavaival összhangban viselkednek, és csak arra figyelnek, hogy jó viselkedést színleljenek, jó emberekké válhatnak-e ennek eredményeképp? Egyáltalán nem. A jó doktrínák és a jó viselkedés nem tudja megváltoztatni az ember romlott beállítottságait, és nem tudja megváltoztatni a lényegét. Az emberek romlott beállítottságait, gondolatait és véleményét csak az igazság és Isten szavai tudják megváltoztatni, és ezek válhatnak az életükké. A különböző jó viselkedésformák, amelyeket az ember a hagyományos kultúrában és elképzeléseiben annak tart, mint például a műveltség és az értelem, a szelídség és a kifinomultság, az udvariasság, az idősek tisztelete és a fiatalokról való gondoskodás, a szeretetreméltóság és a megközelíthetőség csupán viselkedésformák. Ez nem az élet, még kevésbé az igazság. A hagyományos kultúra nem az igazság, ahogyan az általa támogatott jó viselkedésformák egyike sem az. Bármennyit is fog fel az ember a hagyományos kultúrából, és bármennyi jó viselkedésformát él is meg az életében, az nem tud változtatni a romlott beállítottságain. Ezért aztán az emberiséget évezredek óta a hagyományos kultúra neveli, romlott beállítottsága pedig mit sem változott; sőt a romlottsága egyre csak mélyült, a világ pedig egyre sötétebbé és gonoszabbá vált. Ez közvetlenül összefügg a hagyományos kultúra nevelésével. Az emberek csak akkor élhetik meg egy igaz emberi lény hasonlatosságát, ha Isten szavait teszik életükké. Ez vitán felül áll. Nos tehát, milyen paramétereket és követelményeket támasztanak Isten szavai az ember viselkedését illetően? A törvényekben és a parancsolatokban megfogalmazottakon kívül ott vannak az Úr Jézusnak az ember viselkedését illető követelményei is, különösen az emberre vonatkozó követelmények és szabályok Isten utolsó napokbeli ítéletében. Ami az emberiséget illeti, ezek a legértékesebb szavak mind közül, és ezek a viselkedésének legalapvetőbb elvei. A magatartásotok és a cselekvésetek legalapvetőbb viselkedési mércéit Isten szavaiban kell megtalálnotok. Ha így tesztek, képesek lesztek megszabadulni a hagyományos kínai kultúra jó viselkedésformáinak félrevezetésétől és megtévesztésétől. Akkor megtaláltátok az utat és az alapelveket a viselkedéshez és a cselekvéshez, ami azt is jelenti, hogy megtaláltátok az üdvösség útját és alapelveit. Ha Isten jelenlegi szavait veszitek alapotokul, és azt az igazságot mércétekül, amiről most közösséget vállaltunk, és arra használjátok őket, hogy a jó viselkedés említett normái helyébe lépjenek, amelyeket az emberiség a maga elképzelései szerint tart, akkor olyasvalaki vagy, aki az igazságra törekszik. Isten követelményei az emberrel szemben minden esetben arról szólnak, hogy miféle ember legyen, és milyen úton járjon. Soha nem kívánja meg az embertől, hogy az ember önmagában valamilyen viselkedésformával bírjon. Azt kéri, hogy az emberek legyenek becsületesek, ne pedig csalárdak; azt kívánja meg az embertől, hogy fogadja el az igazságot és törekedjen rá, valamint, hogy legyen hűséges Hozzá, legyen engedelmes és tegyen tanúságot Mellette. Soha nem követelte azt, hogy az embernek csupán legyen néhány jó viselkedésformája, hogy az önmagában rendben lenne. Kína hagyományos kultúrája azonban arra készteti az embert, hogy csak a jó viselkedésre, a jó külsőségekre koncentráljon. Egyáltalán nem világít rá arra, hogy melyek az ember romlott beállítottságai, illetve, hogy honnan ered a romlottsága, és még kevésbé képes kijelölni azt az utat, amely mentén a romlott beállítottságait leveti. Ezért aztán bármennyire szorgalmazzon is a hagyományos kultúra bármely jó viselkedésformát, amivel az embernek rendelkeznie kellene, amikor arra kerül a sor, hogy az emberiség levesse romlott beállítottságait és megélje egy igaz emberi lény hasonlatosságát, semmit sem ér. Bármily nemesek és rokonszenvesek is az erkölcsről alkotott állításai, semmit sem tud tenni azért, hogy az emberiség romlott lényege megváltozzon. A hagyományos kultúra bevésődése és befolyása alatt sok tudatalatti dolog alakult ki a romlott emberiségben. Mit jelent itt a „tudatalatti”? Azt jelenti, hogy ha az embert egyszer észrevétlenül beoltotta és megfertőzte a hagyományos kultúra, világos szavak, állítások, szabályok, illetve a megfelelő cselekvésmódra vonatkozó ismeretek hiányában ösztönösen az emberek hagyományos eszméi és módszerei szerint gyakorol, és azokhoz tartja magát. Ilyen körülmények között, ilyen állapotban élve, mint minden ember, öntudatlanul arra a gondolatra jut a tudatalattijában, hogy „műveltnek és értelmesnek lenni remek – pozitív és összhangban áll az igazsággal; szelídnek és kifinomultnak lenni remek – az embereknek ilyennek kellene lenniük, Isten ezt szereti, és ez összhangban áll az igazsággal; udvariasnak lenni, tisztelni az időseket és gondoskodni a fiatalokról, szeretetreméltónak és megközelíthetőnek lenni – ez mind a normális emberi mivoltból fakadó megnyilvánulás –, ezek összhangban állnak Isten szavaival és az igazsággal.” Annak ellenére, hogy nem talált világos alapot Isten szavaiban, a szíve mélyén úgy érzi, hogy Isten szavai és az emberrel szemben támasztott követelményei, valamint a hagyományos kultúra által megkövetelt normák nagyjából ugyanazok, és nincs jelentős különbség közöttük. Vajon nem Isten szavainak eltorzítása és hamis értelmezése ez? Mondtak Isten szavai ilyesmiket? Nem mondtak, és ez nem is az, amire Ő gondol; ezek Isten szavainak emberi torzításai és hamis értelmezései. Isten szavai soha nem mondták ezeket, ezért nektek az a dolgotok, hogy semmilyen körülmények között ne gondolkodjatok így. Olvassátok aprólékosan Isten szavait, és keressétek meg pontosan azokat a viselkedésbeli követelményeket, amelyeket az Ő szavai az emberrel szemben támasztanak, majd keressetek még egy pár szakaszt a szavaiból, illesszétek össze, és imádkozva olvassátok őket, valamint vállaljatok közösséget róluk egységbe foglalva őket. Ha már ismered őket, akkor gyakorolnod kell és meg kell tapasztalnod őket. Ez elhozza Isten szavait a valós életedbe, ahol az emberekről és a dolgokról alkotott személeted, valamint a viselkedésed és cselekedeteid alapjai lesznek. Mi kell, hogy legyen az emberek beszédének és cselekedeteinek alapja? Isten szavai. Melyek tehát azok a követelmények és normák, amelyeket Isten az emberek beszédével és cselekedeteivel szemben támaszt? (Hogy építőek legyenek az emberek számára.) Így van. A legfontosabb, hogy igazat kell mondanod, őszintén kell beszélned és mások javát kell szolgálnod. Legalábbis a beszédednek építenie kell az embereket, és nem szabad becsapnia, félrevezetnie, kinevetnie, csúfolnia, nevetség tárgyává tennie, gúnyolnia, korlátoznia őket, rámutatnia a gyengeségeikre, illetve megbántania őket. Ez a normális emberi mivolt kifejeződése. Ez az emberi mivolt erénye. Megmondta vajon neked Isten, hogy milyen hangosan beszélj? Megkövetelte-e, hogy szokványos nyelvet használj? Megkövetelte-e, hogy cirádás szónoklatot vagy emelkedett, kifinomult nyelvi stílust használj? (Nem.) Szó sincs ezekről a felszínes, álszent, hamis, jelentéktelen dolgokról. Isten összes követelménye olyasmi, amivel a normális emberi mivoltnak rendelkeznie kell, az emberi nyelvre és viselkedésre vonatkozó normák és alapelvek. Nem számít, hogy valaki hol született vagy hogy milyen nyelvet beszél. A szavak, amelyeket mondasz – szóhasználatuk és tartalmuk – mindenesetre legyenek építőek mások számára. Mit jelent az, hogy építőek legyenek számukra? Azt jelenti, hogy miután a többiek hallották, igaznak érzik azokat, és gazdagodnak általuk, segítséget merítenek belőlük, megértik az igazságot és többé nem lesznek összezavarodva, és nem lesznek fogékonyak mások félrevezetésére. Isten tehát azt követeli, hogy az emberek mondjanak igazat, azt mondják, amit gondolnak, és ne csapjanak be, vezessenek félre, nevessenek ki, csúfoljanak, tegyenek nevetség tárgyává, gúnyoljanak és korlátozzanak másokat, illetve ne mutassanak rá a gyengeségeikre és ne bántsák meg őket. Nem ezek-e a beszéd alapelvei? Mit jelent az, hogy ne mutassunk rá mások gyengeségeire? Azt jelenti, hogy ne feketítsünk be másokat. Ne kapaszkodjunk a múltbéli hibáikba vagy hiányosságaikba, hogy megítéljük vagy elítéljük őket. Ez a legkevesebb, amit meg kell tenned. Proaktív szempontból hogyan fejeződik ki az építő beszéd? Ez elsősorban bátorítás, iránymutatás, vezetés, buzdítás, megértés és vigasztalás. Ugyanakkor, egyes különleges esetekben szükségessé válik, hogy közvetlenül leleplezzük mások hibáit és megmetsszük őket, hogy megismerjék az igazságot, és felébredjen bennük a vágy a bűnbánatra. Csak így érhető el a kellő hatás. Az efféle gyakorlás nagy hasznára van az embereknek. Valódi segítség számukra és építő számukra, nemde? Tegyük fel például, hogy különösen akaratos és arrogáns vagy. Sosem voltál tudatában ennek, de valaki, aki jól ismer, nem kertel, és elmondja neked a problémát. Te ezt gondolod magadban: „Akaratos vagyok? Arrogáns vagyok? Senki más nem merte megmondani nekem, de ő ismer engem. Az, hogy képes volt ilyet mondani, arra utal, hogy ez valóban igaz. Időt kell szánnom rá, hogy elgondolkodjam ezen.” Ezután azt mondod az illetőnek: „Mások csak szép dolgokat mondanak nekem, dicséretet zengenek rólam, soha senki nem személyeskedik velem, soha senki nem mutatott rá ezekre a hiányosságokra és problémákra bennem. Csak te voltál képes megmondani, személyesnek lenni velem. Ez olyan nagyszerű, akkora segítség volt számomra.” Ez egy őszinte beszélgetés, nem igaz? A másik személy apránként közli veled, hogy mi jár a fejében, milyen gondolatai vannak rólad, és beszél a tapasztalatairól, hogy hogyan voltak elképzelései, képzetei, negativitása és gyengesége ebben az ügyben, és hogyan tudott ezektől megszabadulni az igazság keresése révén. Ez egy őszinte beszélgetés; ez egy lelki közösség. És összességében mi az alapelv a beszéd mögött? Ez: mondd ki, ami a szíveden van, és a valódi tapasztalataidról beszélj, valamint arról, amit valóban gondolsz. Ezek a szavak a leghasznosabbak az emberek számára, ezek gondoskodnak az emberekről, segítik őket, pozitívak. Tagadd meg ama hamis szavak kimondását, azokét, amelyek nem szolgálják az emberek javát és nem építik őket; ezzel elkerülöd, hogy árts nekik és gáncsold őket, negativitásba süllyeszd őket és negatív hatást gyakorolj. Pozitív dolgokat kell mondanod. Törekedned kell, hogy amennyire csak tudod, segítsd az embereket, a javukat szolgáld, gondoskodj róluk, igaz istenhitet hívj elő bennük; és engedned kell, hogy az emberek segítséget kapjanak és sokat nyerjenek az Isten szavait illető tapasztalataidból és abból, ahogyan megoldod a problémákat, és képesek legyenek megérteni Isten munkája megtapasztalásának és az igazságvalóságba való belépés útját, lehetővé téve számukra, hogy legyen belépésük az életbe és az életük növekedhessen – ami mind annak a hatása, hogy a szavaid mögött elvek vannak és azok építőek az emberek számára. Mindezt félretéve, amikor az emberek összejönnek, hogy pletykáljanak és semmittevőn vihogjanak, az elvtelen. Csak a romlott beállítottságukat árasztják ki. Ennek az alapja nem Isten szavaiban rejlik, és ezek nem tartják fenn az igazságalapelveket. Mindez csak az ember világi ügyekre vonatkozó filozófiája – az ember úgy él, ahogyan a romlott beállítottsága manipulálja.

Isten azt kívánja, hogy az ember a beszédében elvszerű és mások számára építő legyen. Van-e ennek bármi köze az ember jó külsődleges viselkedésformáihoz? (Nincs.) Egyáltalán semmi köze ezekhez. Tegyük fel, hogy nem uralkodsz másokon, és nem hamis és csaló a beszéded, sőt képes vagy bátorítani, vezetni és vigasztalni másokat. Ha ezt mindkettőt meg tudod tenni, szükséged van-e rá, hogy megközelíthető magatartással tedd őket? El kell-e érned a megközelíthetőséget? Csak olyan külsőségek viselkedési keretei között tudod-e megtenni ezeket a dolgokat, mint az udvariasság, a szelídség és a kifinomultság? Nincs rá szükség. Annak előfeltétele, hogy a beszéded építő legyen mások számára az, hogy Isten szavain és az Ő követelményein alapuljon – hogy az alapját az igazság képezze, ne pedig a hagyományos kultúrában lefektetett jó viselkedésformák. Ha a beszéded elvszerű és mások számára építő, akkor beszélhetsz ülve vagy állva; beszélhetsz hangosan vagy halkan; beszélhetsz szelíd vagy akár kemény szavakkal. Ameddig a végeredmény pozitív, és te teljesítetted a feladatodat, a másik félnek pedig hasznára vált, az összhangban áll az igazságalapelvekkel. Ha az, amire törekszel, az igazság, és az, amit gyakorolsz, az igazság, valamint a beszéded és a cselekedeteid alapját Isten szavai, az igazságalapelvek jelentik, és ha mások hasznára vagy és nyerhetnek tőled, az vajon nem válik-e mindkettőtök javára? Ha a hagyományos kultúra gondolkodásmódjától korlátozva élsz és megjátszod magad, miközben a többiek ugyanezt teszik, és mesterkélt finomkodással jössz, miközben ők hajbókolnak, mindketten színészkedtek egymás előtt, akkor egyikőtök sem ér semmit. Mindketten hajbókoltok és modoroskodtok egész nap, egyetlen igaz szó nélkül, csupán a hagyományos kultúra által támogatott jó viselkedést megtestesítve az életben. Bár az ilyen viselkedés kívülről nézve megszokottnak tűnik, az egész csak képmutatás, olyan viselkedés, amely becsap és félrevezet másokat, olyan viselkedés, amely átver és becsap másokat, úgy, hogy egyetlen őszinte szó sem hangzik el. Ha ilyen emberekkel barátkozol, a végén biztosan átvernek és becsapnak. A jó viselkedésükből semmi olyat nem nyerhetsz, ami építene téged. Csakis hamisságra és csalásra tudnak tanítani: te becsapod őket, ők becsapnak téged. Amit végül érezni fogsz, az a tisztességed és a méltóságod rendkívüli lealacsonyodása, amit kénytelen leszel elviselni. Továbbra is udvariasan, művelt és értelmes módon kell majd előadnod magad, anélkül, hogy vitatkoznál másokkal vagy túl sokat követelnél tőlük. Továbbra is türelmesnek és elnézőnek kell lenned, sugárzó mosollyal tettetve a lazaságot és a széles látókörű nagylelkűséget. Hány évnyi erőfeszítésbe kerül egy ilyen állapot elérése! Ha azt követeled meg magadtól, hogy így élj mások előtt, nem fog-e kimeríteni az életed? Úgy tenni, mintha sok szeretet volna benned, pontosan tudva, hogy nincs – az efféle képmutatás nem egyszerű dolog! Egyre erősebben éreznéd a kimerültséget, hogy emberként így viselkedj; a következő életedben inkább születnél tehénnek vagy lónak, disznónak vagy kutyának, mint emberi lénynek. Egyszerűen túl hamisnak és gonosznak találnád ezt. Miért él az ember oly módon, ami ennyire kimeríti őt? Azért, mert hagyományos elképzelések közepette él, amelyek korlátozzák és bilincsbe verik. Romlott beállítottságára hagyatkozva bűnben él, amelyből nem tud szabadulni. Nincs kiútja. Amit megél, az nem egy igaz emberi lény hasonlatossága. Az emberek között egyetlen alapvetően őszinte szót sem lehet hallani vagy kapni, még férj és feleség, anya és lánya, apa és fia – az egymáshoz legközelebb álló emberek – között sem hangzik el egyetlen bensőséges szó, egyetlen gyengéd szó, vagy olyan, amiből a másik vigaszt meríthet. Mire szolgálnak hát ezek a jó külsődleges viselkedésformák? Átmenetileg arra szolgálnak, hogy normális távolságot és normális kapcsolatot tartsanak fenn az emberek között. Ugyanakkor e jó viselkedésformák mögött senki sem merészel mély kapcsolatot kialakítani valakivel, amit az emberiség végül ezzel a mondattal foglalt össze: „A távolság szépséget szül.” Ez feltárja az emberiség valódi természetét, nem igaz? Hogyan szülhetne a távolság szépséget? Egy ilyen élet hamis és gonosz valóságában az ember egyre növekvő magányban, visszavonulásban, depresszióban, felháborodásban és elégedetlenségben él, előre vezető út nélkül. Ez a nem hívők tényleges állapota. Te azonban ma hiszel Istenben. Isten házába jöttél, elfogadtad az Ő szavainak ellátását, és gyakran hallgatsz prédikációkat. A szíved mélyén azonban még mindig szereted azokat a jó viselkedésformákat, amelyeket a hagyományos kultúra hirdet. Ez bizonyít valamit: nem érted az igazságot és nincs valóságod. Miért vagy a mostani életedben még mindig olyan levert, magányos, szánalmas, önmarcangoló? Ennek az az egyetlen oka, hogy nem fogadod el az igazságot, és egyáltalán nem változtál meg. Más szóval, nem Isten szavai szerint, és nem is az igazságot mércédnek tekintve szemléled az embereket és a dolgokat, és nem azok szerint viselkedsz és cselekedsz. Még mindig a romlott beállítottságokra és a hagyományos elképzelésekre hagyatkozva élsz. Ezért olyan magányos még mindig az életed. Nincsenek barátaid, nincs, akiben megbízhatsz. Nem kaphatod meg másoktól azt a bátorítást, útmutatást, segítséget vagy épülést, amire szükséged lenne, és te sem tudsz bátorítást, útmutatást, illetve segítséget nyújtani másoknak. Még ezekben, a legminimálisabb viselkedésformákban sem Isten szavait veszed alapodul és az igazságot mércédül, hogy az emberekről és a dolgokról alkotott szemléletedet, valamint a viselkedésedet és a cselekvésedet ne is említsük – ezek százezer mérföldre vannak az igazságtól, Isten szavaitól!

Az imént arról beszélgettünk, hogy Istennek milyen követelményei vannak az ember viselkedését illetően. Megköveteli, hogy az ember beszéde és cselekedetei legyenek elvszerűek és építőek mások számára. Ennek alapján most már tudja-e mindenki, hogy van-e bármi értéke azoknak a jó viselkedésformáknak, amelyekkel az ember előáll – hogy érdemes-e becsülni azokat? (Nem érdemes.) Szóval, tekintve, hogy úgy vélitek, nem érdemes becsülni őket, mit kellene tennetek? (Lemondani róluk.) Hogyan lehet lemondani róluk? Ahhoz, hogy az ember lemondjon róluk, kell lennie egy konkrét útjának és lépéseinek a gyakorláshoz. Elsőként meg kell vizsgálnia magát, hogy viselkedésében megjeleníti-e a hagyományos kultúra által hirdetett műveltséget és értelmet, valamint szelídséget és kifinomultságot. Milyen formában történik ez a vizsgálat, és mit tartalmaz? Például, hogy tekints magadba, hogy meglásd, mi az emberekről és dolgokról alkotott szemléleted, valamint a viselkedésed és cselekvésed alapja, és hogy lásd, a Sátánnak mely dolgai vertek mély gyökeret a szívedben és ivódtak be a véredbe és a csontjaidba. Mondjuk például, hogy van valaki, akit gyermekkora óta kényeztetnek, aki nem sokat tud az önszabályozásról, ám akinek az emberi mivolta mégsem rossz. Igaz hívő, aki hisz Istenben és őszintén teszi a kötelességét, valamint tud szenvedni és megfizeti az árat. Csak egyetlen baj van vele: amikor eszik, hajlamos válogatni a falatokban és cuppogni a szájával. Téged annyira zavar, hogy ezt hallod, hogy nem tudod lenyelni az ételedet. Egykor különös ellenszenvet éreztél az ilyen emberek iránt. Úgy gondoltad, hogy nem nevelték meg őket, és nem tudják, hogyan szabályozzák magukat, hogy nem műveltek és értelmesek. A szíved mélyén megvetetted őket, és úgy hitted, hogy az ilyen emberek alantasak és méltatlanok, hogy kizárt dolog, hogy olyan emberek lennének, akiket Isten kiválaszt, nemhogy olyanok, akiket Ő szeret. Mi alapján hitted ezt? Beleláttál a lényegükbe? A lényegük alapján mérted őket? Mi volt a mércéd alapja? Nyilvánvalóan a hagyományos kínai kultúra különféle állításai alapján mérted az embereket. Tehát, amikor tudomást szerzel erről a problémáról, mit kellene gondolj a ma közösen megbeszélt igazságok alapján? „Istenem én lenéztem őket. Soha nem hallgattam szívesen a közlésüket. Amikor csak mondtak vagy tettek valamit, bármennyire helyes volt is az, vagy bármennyire gyakorlatiasak voltak is a közlésük szavai, amint arra gondoltam, hogy evés közben cuppogtatják a szájukat és turkálják a falatokat, nem akartam hallani a beszédüket. Mindig faragatlan személyeknek tartottam őket, akiknek nincs képességük. Most, az Istentől kapott közlés révén látom, hogy az emberekről alkotott szemléletem nem Isten szavain alapszik; hanem úgy kezelem az emberek életében meglévő rossz szokásokat és viselkedésformákat – különösen ott, ahol hiányzik a jólneveltségük vagy ahol illetlenek – mintha azok emberi mivoltuk lényegének kiáramlásai lennének. Most, Isten szavai alapján mérve mindezek apró hibák, amelyek nem érintik az emberi mivoltuk lényegét. Ezek közel sem elvi problémák.” Hát nem önvizsgálat ez? (De az.) Azok, akik el tudják fogadni Isten szavait és értik az igazságot, tisztán látják ezeket a dolgokat. Szóval, merre tovább? Van-e valamilyen út? Vajon működne, ha azt követelnéd, hogy azonnal dobják félre ezeket a rossz szokásokat? (Nem.) Az ilyen apró hibák berögzültek, és nehéz változtatni rajtuk. Ezek nem olyasmik, amin az ember egy-két nap alatt változtathat. A viselkedési problémákat nem olyan nehéz megoldani, de ami az ember életmódjának hibáit illeti, kell egy kis idő, hogy megszabaduljunk tőlük. Ezek azonban nem érintik az illető emberi mivoltát, illetve emberséglényegét, úgyhogy ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget nekik, illetve ne tagadjuk meg az elengedésüket. Mindenkinek megvannak a saját szokásai és módszerei az életben. Senki sem légüres térből érkezik. Mindenkinek van pár hibája, és bármik is legyenek azok, ha másokra hatással vannak, akkor ki kell javítani őket. Így lehet barátságos kapcsolatokat kialakítani. Mindazonáltal nem lehet minden tekintetben ideálisnak lenni. Az emberek igen különböző helyekről jönnek, és a szokásaik az életben igen különbözőek, úgyhogy elnézőnek kell lenniük egymással szemben. Olyasmi ez, amit a normális emberi mivoltnak bírnia kell. A jelentéktelen problémákat ne vedd a szívedre. Tanúsíts türelmet. A másokkal való bánásnak ez a legmegfelelőbb módja. Ez a tolerancia alapelve, az alapelv és a módszer, amellyel az ilyen ügyeket kezeljük. Ne az apró hibáik alapján próbáld meghatározni az emberek lényegét és emberi mivoltát. Az ilyen alap teljességgel ellentétben áll az alapelvekkel, ugyanis bármilyen hibái vagy hiányosságai vannak is valakinek, azok nem az ő lényegéről szólnak, és azt sem jelentik, hogy az illető nem őszinte istenhívő, és még kevésbé jelentik azt, hogy olyasvalaki, aki nem törekszik az igazságra. Az emberek erősségeit kell néznünk, és az emberekről alkotott szemléletünket Isten szavaira és az Ő emberrel szemben támasztott követelményeire kell alapoznunk. Így lehet tisztességesen bánni az emberekkel. Egy igazságra törekvő illetőnek hogyan kell szemlélnie az embereket? Az emberekről és a dolgokról alkotott szemléletének, valamint a viselkedésének és a cselekedeteinek mind összhangban kell lennie Isten szavaival, az igazságot mércéjének tekintve. Hogyan tekintesz tehát az egyes emberekre Isten szavaival összhangban? Nézd meg, hogy van-e lelkiismeretük és értelmesek-e, hogy jó emberek-e vagy gonoszok. Ha kapcsolatba kerülsz velük, láthatod, hogy bár megvannak a maguk apró hibái és hiányosságai, emberi mivoltukban elég jók. Toleránsak és türelmesek az emberekkel való együttműködés során, és ha valaki negatív és gyenge, szeretettel viseltetnek iránta, és tudnak gondoskodni róla és segíteni neki. Ilyen a másokhoz való hozzáállásuk. Akkor milyen a hozzáállásuk Istenhez? Az Istennel szembeni magatartásukban még inkább lemérhető, hogy van-e emberi mivoltuk. Lehetséges, hogy mindazzal, amit Isten tesz, engedelmesek, keresők és vágyódók, és a kötelességük teljesítése, valamint a másokkal való együttműködés során – amikor cselekszenek – Istent félő szívvel rendelkeznek. Nem arról van szó, hogy vakmerők, botrányosan viselkednek, és arról sem, hogy bármit megtennének és bármit kimondanának. Amikor valami olyasmi történik, ami Istennel vagy az Ő munkájával kapcsolatos, igen óvatosak. Ha már megbizonyosodtál arról, hogy megvannak ezek a megnyilvánulásaik, az emberi mivoltukból kiáradó dolgok alapján hogyan fogod megmérni, hogy az illető jó vagy rossz? Mérd Isten szavai alapján, és mérd az alapján, hogy van-e lelkiismeretük és értelmesek-e, illetve az igazsághoz, valamint Istenhez való hozzáállásuk alapján. Ha ebből a két szempontból méred őket, látni fogod, hogy bár a viselkedésükben van néhány probléma és hiányosság, attól még lehetnek lelkiismeretes, értelmes emberek, akiknek a szívében engedelmesség és félelem van Isten iránt, és szeretettel, illetve elfogadással viszonyulnak az igazsághoz. Ha így van, akkor ők olyanok Isten szemében, akik megmenthetők, akiket Ő szeret. És tekintve, hogy Isten szemében ők olyasvalakik, akiket meg lehet menteni és akiket Ő szeret, neked hogyan kell bánnod velük? Az embereket és a dolgokat Isten szavai szerint kell szemlélned, és az Ő szavai szerint kell mérlegelned. Ők igaz testvérek, és neked helyesen, valamint előítélet nélkül kell bánnod velük. Ne egy színes szemüvegen át nézd, és ne a hagyományos kultúra állításai szerint mérd őket – inkább Isten szavaival mérd őket. Ami a viselkedésbeli hiányosságaikat illeti, ha jószívű vagy, segíts nekik. Add a tudtukra, hogyan kell megfelelően viselkedni. Mit teszel, ha ezt el tudják fogadni, ám nem tudnak azonnal megszabadulni a viselkedésbeli hiányosságaiktól? Toleranciához kell folyamodnod. Ha nem vagy elnéző, az azt jelenti, hogy nem vagy jószívű, és keresned kell az igazságot a hozzájuk való viszonyulásodban, és el kell gondolkodnod a saját hiányosságaidon, illetve meg kell ismerned azokat. Így juthatsz el oda, hogy megfelelően bánj az emberekkel. Ha azonban épp ellenkezőleg, azt mondod: „Annak az illetőnek oly sok a hiányossága. Neveletlen, nem tudja, hogyan szabályozza magát, nem tudja, mit jelent mások tisztelete, és nem ismeri a jómodort, úgyhogy nem hívő. Nem akarok közösködni vele, nem akarom látni, és nem akarom hallani, amit mondani akar, bármennyire helyes is az. Ki hinné el, hogy féli Istent és aláveti magát Neki? Képes erre? Megvan-e hozzá a képessége?” – ez milyen hozzáállás? Vajon kedves segítőkészség az, ha így bánsz másokkal? Összhangban áll-e ez az igazságalapelvekkel? Az, ha így bánsz másokkal, vajon azt jelenti, hogy érted és gyakorlod az igazságot? Hát szeretet ez? Szívedben féled-e Istent? Ha valakinek az istenhitéből az alapvető kedvesség is hiányzik, bírja-e vajon ez az illető az igazságvalóságot? Ha továbbra is ragaszkodsz az elképzeléseidhez, valamint az embereket és a dolgokat a saját érzéseidre, benyomásaidra, preferenciáidra és elképzeléseidre alapozva szemléled, az kellően bizonyítja, hogy az igazság egy foszlányát sem érted, és továbbra is a sátáni filozófiákra hagyatkozva élsz. Kellően bizonyítja, hogy nem szereted az igazságot, és nem olyan ember vagy, aki törekszik rá. Egyesek annyira önelégültek. Akárhogyan is beszélgetsz velük, akkor is ragaszkodnak a saját nézeteikhez: „Én egy udvarias ember vagyok, aki tiszteli az időseket és gondoskodik a fiatalokról – na és? Mindenesetre jó ember vagyok. Mi nem jó abban, ahogyan viselkedem? Legalábbis mindenki tisztel engem.” Nem vitatom, hogy jó ember vagy, de ha továbbra is így színlelsz, képes leszel-e elnyerni az igazságot és az életet? Az, hogy a magad módján jó ember vagy, talán nem sérti a tisztességed és nem áll szemben a viselkedésed céljával és irányával, ám van egy dolog, amit meg kell értened: Ha így folytatod, nem leszel képes megérteni az igazságot és belépni az igazságvalóságba, és végül nem tudod majd elnyerni az igazságot és az életet, illetve Isten üdvösségét. Ez az egyedüli lehetséges kimenetel.

Az imént arról beszéltem, hogyan tekintsünk az emberek elképzelései szerinti jó viselkedésformákra, és hogyan ismerjük fel azokat a jó viselkedésformákat, mint például, hogy valaki az igazságra törekszik. Látjátok-e már az utat? (Igen.) Mit kell tennetek? (Először is, gondolkodjunk el azon, hogy megvannak-e a magunk viselkedésformái. Aztán gondolkodjunk el azon, hogy általában mi az alapja és mi a mércéje az emberekről és a dolgokról alkotott szemléletünknek.) Helyes. Azzal kell kezdenetek, hogy világos képet alkottok arról, hogy van-e bármi olyasmi az emberekről és a dolgokról alkotott korábbi szemléletetekben, illetve a viselkedésetekben és a cselekedeteitekben, ami ellentétben áll azzal, amiről ma beszéltem, illetve ami szemben áll vele. Gondolkodjatok el azon, hogy mi az alapja annak a szemléletnek és nézőpontnak, amit az emberek és a dolgok szemlélése során magatokévá tesztek, hogy az alapotokat vajon a hagyományos kultúra normái, vagy egy nagy és elismert személy mondásai képezik, vagy inkább Isten szavai, az igazság? Ebből kiindulva folytassátok a töprengést arról, hogy a hagyományos kultúra, valamint a nagy, híres emberek gondolatai és nézetei összhangban állnak-e az igazsággal, hogy hol kerülnek ellentétbe az igazsággal, hogy pontosan hol tévednek. Ezek az önvizsgálat második lépésének konkrétumai. Most lássuk a harmadik lépést. Amikor felfedezed, hogy az emberekről és a dolgokról alkotott szemléleted, valamint a viselkedésed és a cselekvésed szempontjai, módjai, alapja és mércéje emberi akaratból, a gonosz társadalmi trendekből és a hagyományos kultúrából születnek, és hogy azok ellentétben állnak az igazsággal, akkor mit kell tenned? Nem kellene megkeresned Isten idevágó szavait, és azokat venned alapodul? (De igen.) Keresd ki azokat az igazságalapelveket Isten szavaiban, amelyek az emberek és a dolgok szemléletét, valamint a viselkedést és a cselekvést érintik. Ezt főként arra kell alapoznod, amit Isten szavai mondanak, vagy, pontosabban fogalmazva, Isten szavainak igazságalapelveire. Ezeknek az igazságalapelveknek kell az emberekről és a dolgokról alkotott szemléleted, valamint a viselkedésed és a cselekedeteid alapjává és mércéjévé válnia. Ezt a legnehezebb elérni. Az embernek először meg kell tagadnia a saját szemléletét, elképzelését, véleményét és magatartását. Ezek között ott van az ember néhány téves, eltorzult nézete. Az embernek fel kell tárnia ezeket a nézeteket, meg kell ismernie, és alapos boncolásnak kell alávetnie őket. A dolog másik része az, hogy amikor az emberek Isten találó szavaiban ráleltek a megfelelő kijelentésre, fontolóra kell venniük azt, és közösséget kell vállalniuk azzal, majd, amikor világossá vált számukra, hogy melyek az igazságalapelvek, azonnal felmerül a kérdés, hogy hogyan kell elfogadniuk és gyakorolniuk az igazságot. Mondjátok meg Nekem, ha valaki egyszer megértette az igazságalapelveket, képes-e hamarosan elfogadni azokat és alávetni magát nekik? (Nem.) Az ember lázadó mivolta és romlott beállítottságai nem oldhatók fel egy pillanat alatt. Az embernek romlottak a beállítottságai, és bár lehet, hogy tudja, mit jelentenek Isten szavai, nem tudja azokat azonnal gyakorlatba ültetni. Az igazság gyakorlatba ültetése minden esetben egy küzdelem számára. Az embernek lázadó a beállítottsága. Nem tudja elengedni az előítéleteit, szeszélyességét, hajthatatlanságát, gőgjét, önelégültségét és elbizakodottságát, sem mentségeinek és kifogásainak sokaságát, sem önbecsülését, státuszát, hírnevét, illetve hiúságát. Tehát amikor elengedsz valami olyasmit, amit az elképzeléseid szerint jónak tartasz, ezekről az érdekeidről és az általad becsben tartott dolgokról kell lemondanod. Amikor mindezekről le tudsz mondani és el tudod engedni őket, akkor lesz reményed és esélyed arra, hogy Isten szavai alapján, az igazságalapelvek szerint gyakorolj. Elengedni és megtagadni önmagad – ezen a ponton a legnehezebb áttörni. Amint azonban túljutottál rajta, nem maradnak nagy nehézségek a szívedben. Amikor megértetted az igazságot és képes vagy a jó viselkedésformák lényegéig hatolni, az emberekről és dolgokról alkotott személeted megváltozik, és aztán fokozatosan képes leszel elengedni a hagyományos kultúrából származó efféle dolgokat. Szóval, ami azt illeti, hogy az ember változtasson az emberekről és a dolgokról alkotott téves szemléletén, valamint cselekvésének mikéntjein és módjain, vagy a cselekedetei eredetén és indítékain – ezt nem egyszerű megtenni. Amin a legnehezebb változtatni, az az, hogy az embernek romlottak a beállítottságai. Az ember dolgokról alkotott személetét és az életmódját a romlott beállítottságai idézik elő. A romlott beállítottságok arrogánssá, önelégültté és akaratossá tesznek; arra késztetnek, hogy megvess másokat, folyton arra koncentrálva, hogy megőrizd a hírneved és a státuszodat, arra, hogy megbecsülést tudsz-e szerezni és előtérbe tudsz-e kerülni a többiek között, mindig szem előtt tartva a jövőbeli kilátásaidat és a sorsodat, és így tovább. Mindezek a romlott beállítottságodból születnek, és az érdekeidet érintik. Amikor egyesével fogod ezeket a dolgokat, és lebontod, átlátod, majd megtagadod, akkor leszel képes lemondani róluk. És csak akkor leszel képes megalkuvás nélkül és teljességgel Isten szavait alapodul, valamint az igazságot mércédül venni az emberekről és a dolgokról alkotott szemléletedben, valamint a viselkedésedben és cselekedeteidben, ha majd apránként el tudod engedni őket.

Az emberekről és a dolgokról alkotott szemléleted, valamint viselkedésed és cselekedeteid alapjául Isten szavait vedd – ezeket a szavakat mindenki érti. Könnyű felfogni őket. Racionalitásában és gondolataiban, elhatározásaiban és eszméiben az ember képes megérteni ezeket a szavakat, és hajlandó követni őket. Ez nem kellene nehézséget okozzon. A valóságban azonban nehéz az embernek felnőnie hozzájuk amikor az igazságot gyakorolja, és az eközben felmerülő akadályok és gondok nem pusztán a külső környezete által előhívott nehézségek. A fő oknak a romlott beállítottságához van köze. Az ember különféle gondjainak forrása a romlott beállítottsága. Amint ezt sikerül megoldani, az ember összes gondja és nehézsége többé nem jelent nagy problémát. Ebből tehát az következik, hogy az ember összes nehézségét az igazság gyakorlásában a romlott beállítottsága okozza. Ezért, amint Isten e szavait gyakorlod és belépsz az igazság gyakorlásának eme valóságába, egyre inkább tudatában leszel a következőnek: „Romlott a beállítottságom. Én vagyok a »romlott emberiség«, akiről Isten beszél, akit a velejéig megrontott a Sátán, aki sátáni természet szerint él.” Nem így történik? (De így.) Ezért, ha az ember az igazságra törekszik és belép az igazságvalóságba, az, hogy megismeri és átlátja a negatív dolgokat, az életbe való belépésnek csupán az első lépése, egy lépés annak a legelején. Miért van tehát az, hogy sokan értenek pár igazságot, mégsem tudják gyakorlatba ültetni azokat? Miért tudnak mind rengeteg szót és doktrínát prédikálni, de képtelenek belépni az igazságvalóságba? Talán arról van szó, hogy semmit sem értenek az igazságból? Nem – pontosan ellenkező a helyzet. Az igazságról való elméleti, szó és frázis szintű megértésük épp a helyén van. Csak úgy gördül a nyelvükről, amikor szavalják. Természetesen van elhatározásuk, jó a gondolkodásmódjuk és jók a törekvéseik; mindannyian hajlandóak az igazság felé igyekezni. Akkor mégis miért van az, hogy nem tudják gyakorlatba ültetni az igazságot, és továbbra is képtelenek belépni az igazságvalóságba? Azért, mert a szavak, a betűk és az elméletek, amelyeket felfognak, továbbra is képtelenek megnyilvánulni a valóságos életükben. Akkor honnan ered ez a probléma? Az eredete a romlott beállítottságuk jelenlétében van, ott középen, és akadályozza a dolgokat. Ezért vannak olyan emberek, akikből hiányzik a szellemi megértés, és nem értik, hogy mit jelent az igazságra törekedni, akik minden alkalommal, amikor kudarcot vallanak, elbuknak vagy nem tudják az igazságot gyakorlatba ültetni, fogadalmat tesznek és kifejezik akaratukat. Számtalan ilyen fogadalmat és nyilatkozatot tesznek, az mégsem oldja meg a problémát. Folyton megállnak az elhatározásuk és a fogadalomtétel említett szakaszában. Ott rekednek. Sokan, amikor az igazságot gyakorolják, folyton elhatározást tesznek és esküdöznek, mondván, hogy küzdeni fognak. Mindennap buzdítják magukat. Három, négy, öt év küzdelem – és mi lesz a vége? Semmit sem sikerült elérni, és minden kudarccal végződik. Az a kevéske doktrína, amit értenek, sehol sem alkalmazható. Amikor valami éri őket, nem tudják, hogyan tekintsenek rá, és nem látják át. Nem találják meg Isten szavait, hogy alapjukként szolgálhassanak; nem tudják, hogyan kell Isten szavai szerint szemlélni a dolgokat, és azt sem tudják, hogy Isten szavaiban az igazság mely eleme vonatkozik az őket ért ügyre. Nagy szorongás tör rájuk, gyűlölik magukat és imádkoznak, arra kérve Istent, hogy adjon nekik még több erőt és hitet, végül még mindig buzdítva magukat. Hát nem vakmerő az ilyen ember? (Az.) Olyan, mint a gyerekek. Talán nem tényleg ennyire infantilis az a banalitás, ahogyan az ember az igazságra való törekvést kezeli? Elhatározásával és fogadalmaival, önmegtartóztatásával és saját maga buzdításával az ember mindig bátorítani akarja magát az igazság gyakorlására, ám az igazság gyakorlása és az abba való belépés nem abból fakad, hogy az ember önmagát bátorítja. Ehelyett valóban az Általam mondott út és lépések szerint kell belépned és gyakorolnod, határozott és biztos léptekkel, egyik lépést a másik után megtéve. Csak így fogsz eredményeket látni, csak így fogsz törekedni az igazságra és leszel képes belépni az igazságvalóságba. Nincs olyan egérút, ami ezt megkerülné. Ez nem azt jelenti, hogy egy kis szívvel, egy kis önfeláldozás iránti vággyal, nagy akarattal és grandiózus céllal az igazság a valóságoddá válik, hanem azt, hogy az embernek meg kell tanulnia a keresés, a belépés, a gyakorlás és az engedelmesség alapvető leckéit a való életében, emberek, események és dolgok közepette. Az ember csak azt követően kerülhet kapcsolatba az igazsággal és Isten szavaival, illetve tapasztalhatja meg vagy ismerheti meg őket, miután megtanulta ezeket a leckéket. Anélkül, hogy ezt megtette volna, az ember nem nyer többet egy kis doktrínánál, amivel kitöltheti az űrt a szívében, függetlenül attól, hogy hány évet tölt önmaga ösztönzésével, bátorításával és buzdításával. Csak egy kis múló szellemi elégedettséget fog érezni, de semmi valóban lényegeset nem nyer. Mit jelent az, hogy semmi valóban lényegeset nem nyer? Azt jelenti, hogy az emberekről és a dolgokról alkotott szemléleted, valamint a viselkedésed és a cselekedeteid alapját nem Isten szavai képezik. Nem találhatók meg Isten szavai abban, ami az emberekről és a dolgokról, valamint a viselkedésedről és a cselekedeteidről alkotott szemléleted alapját képezi. Zavarodott életet élsz, egy segítség nélküli életet, és minél többször fordul elő az, hogy egy olyan kérdéssel szembesülsz, ami megköveteli a nézeteid, elveid és álláspontod kinyilvánítását, annál nyilvánvalóbb lesz a tudatlanságod, az ostobaságod, az ürességed és a tehetetlenséged. Normális körülmények között képes vagy eldarálni néhány helyes doktrínát és jelmondatot, mintha mindent értenél. Amikor azonban probléma merült fel, és valaki komolyan odajön hozzád, hogy kinyilvánítsd az álláspontodat, és eldöntsd, hol állsz, elakad a szavad. Egyesek azt mondják majd: „Elakad a szavam? Nem erről van szó – hanem arról, hogy nem merném kimondani.” Nos, miért nem mernéd? Ez azt mutatja, hogy nem vagy biztos abban, hogy amit teszel, az helyes. Miért ne lennél biztos ebben? Azért, mert amikor valamit tettél, sosem győződtél meg arról, hogy milyen alapon tetted azt, illetve milyen alapelvek szerint tetted azt, arról meg persze még kevésbé, hogy Isten szavai szerint, az igazságot mércédnek tekintve szemlélted és tetted-e a dolgot. Így amikor probléma merül fel, ott állsz, kínos és tehetetlen ábrázattal. Egyesek nincsenek meggyőződve. Azt mondják: „Én nem vagyok ilyen. Én főiskolára jártam. Mesteri fokozatot szereztem”, vagy „Én filozófus vagyok, professzor, magas rangú értelmiségi”, vagy „Én művelt ember vagyok. Akár nyomdába is mehet, amit mondok”, vagy „Én jeles tudós vagyok”, vagy „Én egy tehetség vagyok”. Van-e bármi hasznod abból, ha ezeket szajkózod? Ezek nem a te érdemeid. Legfeljebb azt jelentik, hogy van egy kevés tudásod. Hogy aztán annak Isten házában hasznát veszik-e, azt nehéz megmondani, de az legalábbis biztos, hogy ez a te tudásod nem azonos az igazsággal, és nem is tükrözi a te érettségedet. Mit értünk az alatt, hogy a tudásod nem tükrözi az érettségedet? Az efféle dolgok nem a te életedet jelentik, a testeden kívül állnak. Akkor mi a te életed? Egy olyan élet, amelynek alapját és mércéit a Sátán logikája és filozófiája képezi, és még a tudásoddal, a műveltségeddel, az agyaddal sem tudod elnyomni vagy irányítani ezeket a dolgokat. Így tehát amikor probléma merül fel, a tehetséged és intellektusod kútfője, valamint bőséges tudásod mit sem használ majd – vagy lehet, hogy amikor a romlott beállítottságod egyik aspektusa kiárad, a türelmed, neveltetésed, tudásod és az ezekhez hasonlók a legkevésbé sem fognak segíteni neked. Akkor tehetetlennek fogod érezni magad. Mindezek a dolgok annak a kínos módjai, ahogyan az igazságra való törekvés és az igazságvalóságba való belépés hiánya megnyilvánul az emberben. Könnyű-e belépni az igazságba? Van-e benne kihívás? Hol? Ha Engem kérdezel, nincs kihívás. Ne a fogadkozásra és az esküdözésre összpontosíts. Ezek haszontalanok. Ha van időd fogadkozni és esküdözni, fordítsd ezt az időt inkább arra, hogy Isten szavaiba teszel erőfeszítést. Vedd fontolóra, hogy mit mondanak, mely részük érinti a jelen állapotodat. Hiábavaló elszánnod magad. Akár sebesre is törheted a fejed, és hagyhatod, hogy vér folyjon az elszántságtól, akkor is hasztalan lesz. Semmilyen problémát nem tud megoldani. Az emberek és a démonok eszén túljárhatsz így, de Istent nem vered át. Isten nem leli örömét a te akaratodban. Hányszor szántad már el magad? Megteszed a fogadalmaidat, aztán félredobod őket, majd miután félredobtad, ismét fogadkozol, majd ismét félredobod. Milyen emberré tesz ez téged? Mikor fogod megtartani a szavad? Nem számít, hogy megtartod-e a szavad, vagy hogy elszánod-e magad. Annak sincs semmi jelentősége, hogy fogadalmat teszel-e. Mi az, ami fontos? Az, hogy az általad megértett igazságot most, azonnal, egyből a gyakorlatba ültesd. Még ha a legnyilvánvalóbb igazságról van is szó, arról, amely a legkevésbé sem tűnik fel másoknak, és amelyre te magad is a legkisebb hangsúlyt fekteted, azonnal gyakorold azt – azonnal lépj be abba. Ha megteszed, azonnal be fogsz lépni az igazságvalóságba, és azonnal el fogsz indulni az igazságra való törekvés útján. A küszöbén leszel annak, hogy olyan emberré válj, aki az igazságra törekszik. Ezen az alapon hamarosan olyan emberré tudsz válni, aki az embereket és a dolgokat Isten szavai szerint szemléli, valamint azok szerint viselkedik és cselekszik, az igazságot tekintve mércéjének. Micsoda jutalom lesz ez – micsoda kézzelfogható érték!

Miután közösséget vállaltunk a hagyományos kultúra jó viselkedésre vonatkozó mondásairól, nyertetek-e bármilyen megértést róluk? Hogyan kellene megközelítenetek az efféle jó viselkedést? Egyesek talán azt mondják: „Mától kezdve nem leszek művelt és értelmes, szelíd és kifinomult vagy udvarias ember. Nem leszek úgynevezett »jó« ember; nem leszek olyan, aki tiszteli az időseket és gondoskodik a fiatalokról; nem leszek szeretetreméltó, megközelíthető személy. Ezek egyike sem a normális emberi mivolt természetes kiáramlása; ez csalárd viselkedés, amely hamis és valótlan, és nem ér fel az igazság gyakorlásának szintjére. Milyen ember leszek? Becsületes ember; azzal kezdem, hogy becsületes ember leszek. A beszédemben lehetek műveletlen, aki nem érti a szabályokat és akinek hiányos a tudása, akit mások lenéznek, de egyenesen, őszintén, hamisság nélkül fogok beszélni. Emberként és a cselekedeteimben nem leszek hamis, és nem fogom megjátszani magam. Minden alkalommal, amikor beszélek, szívből fogok szólni – azt mondom majd, amit belül gondolok. Ha gyűlölet van bennem valaki iránt, megvizsgálom magam, és semmi bántót nem teszek vele szemben; csakis építő dolgokat fogok tenni. Akikor beszélek, nem a saját személyes nyereségemet fogom figyelembe venni, és a hírnevem, illetve a tekintélyem sem fog korlátozni. Sőt, nem szándékozom elérni, hogy az emberek nagyra tartsanak. Csak annak tulajdonítok jelentőséget, hogy Isten elégedett legyen. Az lesz az alapértékem, hogy ne bántsak másokat. Amit teszek, azt Isten követelményeivel összhangban fogom tenni; nem teszek olyasmit, ami árt másoknak, és olyasmit sem, ami sérti Isten házának érdekeit. Csak olyasmit fogok tenni, ami mások javára válik, csakis becsületes ember leszek, olyan, aki örömöt szerez Istennek.” Nem változás-e ez az emberben? Ha valóban gyakorolják ezeket a szavakat, akkor valóban meg fognak változni. A jövőjük és a sorsuk jobbra fordul. Hamarosan elindulnak az igazságra való törekvés útján, hamarosan belépnek az igazság valóságába, és hamarosan olyan emberré válnak, akiknek van reményük az üdvösségre. Ez jó dolog, pozitív dolog. Megköveteli-e ez, hogy elszánd magad vagy fogadalmat tegyél? Nem követel meg semmit: sem azt, hogy elszánd magad Istennek; sem pedig azt, hogy leltárba vedd a korábbi vétkeidet, hibáidat és lázadó mivoltodat, hogy siess megvallani ezeket Istennek, és a bocsánatát kérd. Nincs szükség efféle formaságokra. Csak mondj valamit, ami igaz, szívből jövő, most azonnal, egyből, és tegyél valamit, ami biztos, hazugság és csalás nélkül. Akkor már elértél valamit, és van reményed arra, hogy becsületes emberré válj. Amikor valaki becsületes emberré válik, elnyeri az igazságvalóságot és emberi lényként kezd élni. Ilyenek azok, akiket Isten jóváhagy. Efelől semmi kétség.

2022. február 5.

Lábjegyzet:

a. Kong Rong egy jól ismert kínai történetben szerepel, amelyet hagyományosan arra használnak, hogy a gyermekeket megismertessék az udvariasság és testvéri szeretet értékeivel. A történet arról szól, hogy a négyéves Kong Rong, amikor a családja kapott egy kosár körtét, lemondott a nagyobb körtékről az idősebb testvérei javára, és a legapróbbat választotta ki magának.