El tudja valaki mondani nekünk, mit közöltem a legutóbbi összejövetelen? (Isten legutóbb két aspektusról kommunikált. Az egyik aspektus az volt, hogy amikor bizonyos konkrét incidensek történnek a gyülekezetben különböző időszakokban vagy különböző stádiumokban – például egyeseket letartóztat a nagy vörös sárkány, leváltanak egyes vezetőket és dolgozókat, egyesek megbetegednek vagy életre-halálra szóló problémákkal kerülnek szembe –, ezek az incidensek nem véletlenül történnek, és ezekkel kapcsolatban keresnünk kell az igazságot. Isten a gyakorlás néhány útját is közölte. Amikor ilyen körülményekkel kerülünk szembe, két dolgot kell betartanunk. Az első, hogy elfoglaljuk a magunk helyét teremtett lényként; a második pedig, hogy őszinte és engedelmes szívünk legyen – akár ítélet és fenyítés, próbatételek és finomítás, akár kegyelem és áldások elébe nézünk, mindezt el kell fogadnunk Istentől. Ezenfelül Isten közlése a hagyományos kultúra egyik, erkölcsi magatartással kapcsolatos mondását boncolgatta: „Soha nem szabad, hogy a gazdagság megrontsa, a szegénység megváltoztassa, vagy az erő meghajlítsa az embert.”) A legutóbbi közlés fő témájába beletartoztak az erkölcsi magatartásról szóló mondásokkal kapcsolatos problémák is. Erről a témáról már régóta kommunikálok, leleplezve a hagyományos kultúra néhány általánosan elterjedt, erkölcsi magatartással kapcsolatos mondását, követelményét és meghatározását. Miután ezeket a témákat megtárgyaltuk, van bármilyen új megértésetek és új meghatározásaitok ezekről az erkölcsi magatartással kapcsolatos mondásokról? Felismertétek, hogy valójában mik ezek az állítások, és világosan megláttátok a lényegüket? Képesek vagytok elengedni ezeket a dolgokat a szívetek mélyéből, elhagyni őket, többé nem keverni őket össze az igazsággal, többé nem tekinteni őket pozitív dolgoknak, nem törekedni rájuk, mintha igazságok lennének, és nem betartani őket? Különösen, amikor a mindennapi életben olyan ügyekkel találkozol, amelyek erkölcsi magatartásról szóló mondásokhoz kapcsolódnak, van benned tudatosság, és képes vagy figyelmesen átgondolni, hogy vajon még mindig ezen erkölcsi magatartásról szóló mondások befolyása alatt állsz-e? Gúzsba kötnek, megbéklyóznak, irányítanak téged ezek a dolgok? A bensődben még mindig használsz néha erkölcsi magatartásról szóló mondásokat, hogy korlátozd magad és befolyásold saját beszédedet és viselkedésedet, valamint a dolgokhoz való hozzáállásodat? Osszátok meg gondolataitokat. (Mielőtt Isten a hagyományos kultúráról kommunikált volna, és ízekre szedte volna azt, én nem voltam tudatában annak, hogy ezek az erkölcsi magatartással kapcsolatos eszmék és nézetek helytelenek, sem annak, hogy milyen kárt tesznek bennem, de most már valamennyire tudatában vagyok.) Jó, hogy valamennyire tudatában vagy. Természetesen egy idő után képesnek kell lenned felismerni ezeknek az erkölcsi magatartásról szóló mondásoknak a hibáit. Szubjektív szempontból arra is képesnek kell lenned, hogy elhagyd őket és többé ne tekintsd pozitív dolgoknak, objektív szempontból azonban továbbra is gondosan meg kell figyelned, fel kell tárnod és fel kell ismerned az ilyen erkölcsi magatartásról szóló mondásokat a mindennapi életben, hogy képes legyél egyenesen átlátni rajtuk és elhagyni őket. A szubjektív szempontból való tudatosság nem jelenti azt, hogy a mindennapi életedben képes vagy elhagyni a hagyományos kultúrának ezeket a hibás eszméit és nézeteit. Amikor ilyen dolgokkal találkozol, hirtelen úgy érezheted, hogy ezek a mondások észszerűek, és képtelen leszel teljesen elhagyni őket. Ilyen esetekben az igazságot kell keresned tapasztalataidban, gondosan elemezned kell a hagyományos kultúrának ezeket a téves nézeteit Isten szavai szerint, és el kell jutnod arra a pontra, ahol világosan látod, hogy a hagyományos kultúra e mondásainak lényege ellentétes az igazsággal, valószerűtlen, megtévesztő és káros az emberekre nézve. Csak ilyen módon lehet egyszer s mindenkorra kitisztítani a szívedből ezeknek a hamis nézeteknek a mérgét. Most már ráébredtetek a hagyományos kultúra különféle mondásainak hibáira a doktrína szempontjából, ami jó dolog, de ez még csak a kezdet. Hogy lehetséges-e a jövőben teljes mértékben kigyomlálni a hagyományos kultúra mérgező hatását, az attól függ, hogyan törekednek az emberek az igazságra.

Bármelyik erkölcsi magatartással kapcsolatos mondásról legyen is szó, az egyfajta ideológiai nézőpont az erkölcsi magatartással kapcsolatban, amelyet az emberiség hirdet. A korábbiakban feltártuk jó néhány különféle, erkölcsi magatartással kapcsolatos mondás lényegét, de az előző közléseinkben szereplő aspektusokon kívül bizonyosan vannak még erkölcsi magatartással kapcsolatos mondások, amelyeket fel kell tárni az emberek által hirdetett tízezernyi, erkölcsi magatartásról szóló mondás mélyebb megértése érdekében. Ez olyasmi, amit meg kell tennetek. Ami azt az erkölcsi magatartással kapcsolatos mondást illeti, amelyről legutóbb kommunikáltunk – „Soha nem szabad, hogy a gazdagság megrontsa, a szegénység megváltoztassa, vagy az erő meghajlítsa az embert” –, ez a mondat jelentéséből ítélve főleg férfiaknak szól. Követelmény a férfiakkal szemben, és egyúttal annak mércéje, hogy kiket nevez az emberiség „kemény, férfias férfiaknak”. Ezt a férfiakkal szembeni mércét már lelepleztük és ízekre szedtük. E mellett a férfiaknak szóló követelmény mellett ott van a másik mondás is: „Egy nőnek erényesnek, kedvesnek, gyengédnek és erkölcsösnek kell lennie” – amelyről szintén kommunikáltunk korábban, és amelyet a nőkre való tekintettel terjesztettek el. Mindkét mondásból világosan látható, hogy az emberiség hagyományos kultúrája nemcsak a nőkkel szemben támaszt valószerűtlen, embertelen követelményeket, amelyek nem egyeznek az emberi természettel, hanem a férfiakat sem kíméli: olyan igényekkel és követelésekkel áll elő velük szemben, amelyek erkölcstelenek, embertelenek és ellentétesek az emberi természettel, és ezáltal nemcsak a nőket, hanem a férfiakat is megfosztja emberi jogaiktól. Ebből a szempontból a pártatlanság, hogy sem a nők, sem a férfiak dolgát nem könnyíti meg, méltányosnak tűnik. A hagyományos kultúra nőkkel és férfiakkal szemben támasztott követelményeiből és normáiból ítélve azonban világos, hogy ezzel a megközelítéssel súlyos problémák vannak. Bár a hagyományos kultúra mind a nők részére megszabja az erkölcsi magatartás normáit, mind a kemény, férfias férfilét magatartási kritériumait meghatározza, ezen követelmények és normák alapján ítélve világos, hogy ebben nincs méltányosság. Nem mondható ki ez? (De igen.) Ezek a nők erkölcsi magatartását érintő követelmények és normák súlyosan korlátozzák a nők szabadságát, megbéklyózva nemcsak a nők gondolatait, de még a lábukat is, hisz megkövetelik tőlük, hogy maradjanak otthon és éljenek elzárkózva, soha ne hagyják el a házat, és csak minimális mértékben érintkezzenek a külvilággal. Azonkívül, hogy arra intik a nőket, hogy legyenek erényesek, kedvesek, gyengédek és erkölcsösek, a nők cselekvőképességére és életlehetőségeire is szigorú szabályozásokat rónak azáltal, hogy megkövetelik tőlük, hogy ne mutatkozzanak a nyilvánosság előtt, ne utazzanak messzire, ne építsenek karriert, még kevésbé legyenek nagyra törő ambícióik, vágyaik és ideáljaik, sőt, még odáig is elmennek, hogy egy még embertelenebb igényt fogalmaznak meg – hogy a képzetlen nő erényes nő. Mit éreztek, amikor ezt halljátok? Ez az állítás, hogy „a képzetlen nő erényes nő”, valójában igaz? Hogy lehet egy nőben erény az, ha nem ért semmihez? Pontosan mi ez a szó, hogy „erény”? Azt jelenti, hogy valaki hiányt szenved erényben, vagy hogy erényes? Ha minden képzetlen nőt erényesnek tekintünk, akkor minden nő, aki ért dolgokhoz, hiányt szenved erényben, és nincsenek erkölcsei? Ez a képzett nők elítélése és kárhoztatása? A nők súlyos megfosztása az emberi jogoktól? Sértés a nők méltóságára nézve? (Igen.) Nemcsak figyelmen kívül hagyja a nők létezését, hanem semmibe veszi a létezésüket is, ami méltánytalan a nőkkel szemben, és erkölcstelen dolog. Mit gondoltok tehát erről a mondásról, hogy „a képzetlen nő erényes nő”? Embertelen? (Igen.) Hogyan értelmezzük az „embertelen” szót? Hiányzik belőle az erény? (Igen.) Komoly mértékben hiányzik belőle az erény. Egy kínai mondással élve: nyolc emberéletre való erény hiányzik belőle. Ez a fajta állítás kifejezetten embertelen! Akik azt az állítást hangoztatják, hogy „a képzetlen nő erényes nő”, azoknak hátsó szándékaik és rejtett motivációik vannak. Nem akarják, hogy a nők képzettek legyenek, és nem akarják, hogy a nők részt vegyenek a társadalom munkájában, és egyenrangúak legyenek a férfiakkal. Azt akarják, hogy a nők csak eszközök legyenek a férfiak szolgálatában, otthon alázatosan szolgálják ki a férfiakat, és ne csináljanak semmi mást – úgy gondolják, ezt jelenti az „erényes” szó. Arra vágynak, hogy a nőket haszontalanként határozhassák meg, tagadhassák az értéküket, a férfiak puszta rabszolgáivá minősítve őket, hogy örökké a férfiakat szolgálják, soha nem engedve nekik, hogy a férfiakkal egyenrangúak legyenek és egyenlő bánásmódban részesüljenek. Ez a nézőpont a normális emberi gondolkodásból ered, vagy pedig a Sátántól? (A Sátántól.) Így van, minden bizonnyal a Sátántól ered. Bármilyen ösztönös vagy fizikai gyengeségei vannak is a nőknek, ezek közül egyik sem probléma, és nem szolgálhat mentségül vagy indokul a férfiak számára ahhoz, hogy leszólják a nőket, megsértsék a nők méltóságát, és megfosszák a nőket szabadságuktól vagy emberi jogaiktól. Isten szemében ezek a gyengeségek és veleszületett sebezhetőségek, amelyeket az emberek a nőkhöz társítanak, nem jelentenek problémát. És miért van ez? Mivel a nőket Isten teremtette, ezek a dolgok, amelyekre az emberek gyengeségként és problémaként gondolnak, pontosan Istentől származnak. Ezeket Ő teremtette és rendelte el eleve, és valójában nem hibák vagy problémák. Ezek a dolgok, amik az emberek és a Sátán szemében gyengeségeknek és hibáknak tűnnek, lényegében természetes és pozitív dolgok, továbbá megfelelnek a természeti törvényeknek, amelyeket Isten fogalmazott meg, amikor megteremtette az emberiséget. Csak a Sátán képes így befeketíteni az Isten által teremtett élő dolgokat azáltal, hogy ösztönös alkalmatlanságból eredő hibáknak, gyengeségeknek és problémáknak tekinti az emberi elképzeléseknek meg nem felelő dolgokat, nagy feneket kerít nekik és arra használja őket, hogy leszóljon, kigúnyoljon, befeketítsen és megbélyegezzen embereket, és hogy megfossza a nőket ahhoz való joguktól, hogy létezzenek, hogy az emberiség körében teljesítsék feladataikat és kötelezettségeiket, valamint hogy az emberiség körében kibontakoztassák képességeiket és különleges tehetségüket. Például az olyan kifejezéseket, mint a „mimóza” vagy a „lányos”, gyakran használják a társadalomban a nők jellemzésére és értéktelennek nyilvánítására. Milyen más hasonló szavak vannak még „Nyafka”, „hosszú haj, rövid ész”, „bögyös maca” és így tovább – ezek mind a nőkre nézve sértő kifejezések. Ahogy te is meg tudod állapítani, ezeket a kifejezéseket úgy használják a nők sértegetésére, hogy a megkülönböztető tulajdonságaikra vagy a női nemhez társított megnevezésekre utalnak. Egyértelmű, hogy a társadalom és az emberi faj teljesen más perspektívából szemléli a nőket, mint a férfiakat, egy olyan perspektívából, amely ráadásul egyenlőtlen. Nem méltánytalan ez? Ez nem a férfiak és nők közötti egyenlőség alapján álló beszéd vagy szemlélet, hanem a nők megvető lenézése a férfi felsőbbrendűség és a férfiak és nők közötti teljes egyenlőtlenség perspektívájából. Ezért a társadalomban, illetve az emberek között sok kifejezés bukkant fel, amely megkülönböztető női tulajdonságokra és nőkre aggatott elnevezésekre utalnak, hogy így írjanak le különböző, emberekhez, eseményekhez és dolgokhoz kapcsolódó problémákat. Például ezeket az előbb említett kifejezéseket – „mimóza”, „lányos”, „nyafka”, „hosszú haj, rövid ész”, „bögyös maca” – az emberek nemcsak arra használják, hogy a nőket jellemezzék és célba vegyék, hanem arra is, hogy általuk megvetett embereket, eseményeket és dolgokat gúnyoljanak, lealacsonyítsanak és leleplezzenek, méghozzá női tulajdonságokhoz és a női nemhez társított kifejezésekkel. Olyan ez, mint amikor azt akarjuk sugallni, hogy valakinek nincs emberi mivolta: mondhatjuk, hogy az illetőnek farkasszíve és kutyatüdeje van: mivel az emberek úgy gondolják, hogy sem a farkas szíve, sem a kutya tüdeje nem jó dolog, ezt a kettőt összekombinálják, hogy így ábrázolják, milyen hitvány valaki, aki elveszítette emberi mivoltát. Hasonlóképpen, mivel az emberek megvetik a nőket és figyelmen kívül hagyják a létezésüket, ezért a nőkhöz társított kifejezésekkel írnak le olyan embereket, eseményeket és dolgokat, akiket vagy amelyeket megvetnek. Ez egyértelműen a női nem befeketítése. Nem így van? (De igen.) Mindenesetre az a mód, ahogyan az emberi faj és társadalom tekint a nőkre és meghatározza őket, méltánytalan és ellentétes a tényekkel. Röviden szólva, az emberiség nőkkel szembeni hozzáállását két szóval lehet leírni: „befeketítés” és „elnyomás”. A nők számára nem megengedett az, hogy fellépjenek és cselekedjenek, sem az, hogy társadalmi kötelezettségeket és feladatokat teljesítsenek, és még kevésbé, hogy szerepet játsszanak a társadalomban. Összefoglalva: a nőknek nem megengedett, hogy elhagyják otthonukat és bármilyen munkában részt vegyenek a társadalomban – ez pedig a nők jogfosztása. A nők számára nem megengedett, hogy szabadon használják képzelőerejüket, sem az, hogy szabadon beszéljenek, még kevésbé, hogy szabadon cselekedjenek, és nem megengedett számukra, hogy bármit tegyenek, amit tenniük kellene. Hát nem a nők üldözése ez? (De igen.) A nők üldözése a hagyományos kultúrában egyértelmű az erkölcsi magatartással kapcsolatos követelményekből, amelyek rájuk nehezednek. Ha a család, társadalom és közösség által a nőkre rótt különféle követelményeket tekintjük, a nők üldözése hivatalosan akkor kezdődött meg, amikor először közösségek alakultak, és az emberek világos választóvonalakat húztak a nemek közé. Mikor ért tetőpontjára? A nők üldözése azután érte el tetőpontját, hogy a hagyományos kultúrában fokozatosan megjelentek a különféle, erkölcsi magatartással kapcsolatos mondások és követelmények. Mivel vannak írott szabályozások és kifejezett mondások is, a társadalomban ezek az írott szabályozások és kifejezett mondások alakították a közvéleményt, és egyúttal egyfajta erőt is képeztek. Ez a közvélemény és ez az erő már egyfajta kérlelhetetlen ketreccé és béklyóvá vált a nők számára, akik csak annyit tehetnek, hogy elfogadják a sorsukat, mert az emberiség körében a társadalom különböző korszakaiban élve a nők nem tehetnek mást, mint eltűrik az igazságtalanságot és elszenvedik a sértéseket, megalázkodnak és a társadalom, sőt, a férfiak rabszolgái lesznek. Ezek a régóta fennálló, ősi eszmék és mondások, amelyeket az erkölcsi magatartás témájáról elterjesztettek, mindmáig mély hatással vannak a modern emberi társadalomra, a férfiakat és természetesen a nőket is beleértve. A nők öntudatlanul és tudtukon kívül önmaguk korlátozására használják ezeket az erkölcsi magatartásról szóló mondásokat és a széles társadalom vélekedéseit, és természetesen tudat alatt küszködnek, hogy kitörjenek ezekből a béklyókból és ketrecekből. Mivel azonban az emberekben nincs semmi ellenállás a közvélemény e hatalmas erejével szemben a társadalomban – illetve pontosabban, az emberek nem látják tisztán a hagyományos kultúra különböző mondásainak lényegét, és nem látnak át azokon –, képtelenek kitörni és kilépni ezekből a béklyókból és ketrecekből, bármennyire is vágyakoznak erre. Szubjektív szinten ez azért van, mert az emberek nem látják tisztán ezeket a problémákat; objektív szinten pedig azért, mert az emberek sem az igazságot nem értik, sem azt, hogy pontosan mi volt a Teremtő szándéka, amikor embereket teremtett, vagy hogy miért teremtett férfi és női ösztönöket. Ezért mind a férfiak, mind a nők a társadalmi erkölcs e hatalmas keretrendszerében élnek és léteznek, és bármilyen elszántan is küszködnek ebben az óriási társadalmi környezetben, akkor sem tudnak megmenekülni a hagyományos kultúra erkölcsi magatartással kapcsolatos mondásainak rabságából, e mondásokéból, amelyek minden ember elméjében láthatatlan béklyókká váltak.

Azok a mondások a hagyományos kultúrában, amelyek üldözik a nőket, olyanok, mint valami láthatatlan béklyók, nemcsak a nők, hanem természetesen a férfiak számára is. Miért mondom ezt? Mert a férfiakat, akik szintén az emberiség körében születtek és ennek a társadalomnak egyenlő mértékben fontos tagjai, szintén átnevelik és befolyásolják ezek a hagyományos erkölcsi kultúrák. Ezek a dolgok minden egyes férfi elméjében is mélyen gyökereznek, és a hagyományos kultúra tudat alatt minden férfit befolyásol és megbéklyóz. Például a férfiak szintén szilárdan hisznek az olyan frázisokban, mint a „mimóza”, „a képzetlen nő erényes nő”, „egy nőnek erényesnek, kedvesnek, gyengédnek és erkölcsösnek kell lennie”, valamint „egy nő legyen szűzies”, és őket is ugyanolyan mélyen gúzsba kötik a hagyományos kultúrának ezek az elemei, mint a nőket. Egyfelől ezek a nőüldöző mondások rendkívül hasznosak és sokat segítenek a férfiak státuszának emelésében, és ebből látható, hogy a társadalomban a férfiakat e tekintetben nagymértékben segíti a közvélemény. Ezért készségesen elfogadják ezeket a nőüldöző véleményeket és frázisokat. Másfelől azonban a hagyományos erkölcsi kultúrának ezek az elemei a férfiakat is ámítják és befolyásolják, úgyhogy az is elmondható, hogy a nők mellett a férfiak is áldozatai a hagyományos kultúra áramlatának. Egyesek azt mondják: „Az általában vett társadalom a férfiak jogainak felsőbbségét hirdeti. Akkor hogy mondhatjuk azt, hogy a férfiak is áldozatok?” Ezt abból a perspektívából kell szemlélni, hogy az emberiséget a hagyományos erkölcsi kultúra megkísérti, félrevezeti, ámítja, eltompítja és gúzsba köti. A nőkben mélyreható kárt tettek a hagyományos kultúra erkölcsiséggel kapcsolatos eszméi, és hasonlóképpen a férfiak is mélységes ámítás áldozatául estek, és sokat szenvedtek. Mit jelent más szóval az, hogy „ámítás” áldozatául estek? Azt jelenti, hogy az embereknek nincs helyes nézőpontjuk, amelyből kiindulva értékelhetnék a férfiakat és meghatározhatnák a nőket. Függetlenül attól, milyen szemszögből tekintenek ezekre a dolgokra, ez mind a hagyományos kultúrán alapszik, nem pedig az Isten által kifejezett igazságokon vagy az Isten által az emberiség számára megfogalmazott különféle szabályokon és törvényeken, és nem is azokon a pozitív dolgokon, amelyeket Ő kinyilatkoztatott az emberiségnek. Ebből a szempontból a férfiak is áldozatok, akiket a hagyományos kultúra megkísértett, félrevezetett, elámított, eltompított és gúzsba kötött. Ezért a férfiak ne gondoljanak úgy a nőkre, mint megvetendő, szánalmas lényekre, csak mert nincs státuszuk a társadalomban, és ne legyenek önteltek, csak mert az ő társadalmi helyzetük magasabb, mint a nőké. Ne örüljetek korán; a férfiak valójában szintén nagyon is szánalmasak. Ha a nőkhöz hasonlítjátok őket, mindkettő ugyanolyan szánalmas. Miért mondom, hogy mind ugyanolyan szánalmasak? Nézzük meg ismét a társadalom és az emberiség férfiakról alkotott meghatározását és értékelését, valamint néhány, hozzájuk rendelt kötelességet. Az emberiség férfiakkal szemben támasztott követelményének fényében, amelyről legutóbb kommunikáltunk – „Soha nem szabad, hogy a gazdagság megrontsa, a szegénység megváltoztassa, vagy az erő meghajlítsa az embert” –, ennek a követelménynek a végső célja az, hogy a férfiakat kemény, férfias férfiakként határozza meg, amely a férfiak szabványos megjelölése. Mihelyt ez a „kemény, férfias férfi” megjelölés egy férfi vállára kerül, annak kötelessége méltóvá válni erre a címre, és ha valóban méltó akar lenni hozzá, sok értelmetlen áldozatot kell hoznia, és sok mindent a normális emberi mivolttal ellenkező módon kell csinálnia. Például, ha férfi vagy, és azt akarod, hogy a társadalom kemény, férfias férfiként ismerjen el, akkor nem lehetnek gyengeségeid, semmilyen módon nem lehetsz félénk, erős akaratúnak kell lenned, nem panaszkodhatsz fáradtságról, nem sírhatsz, nem mutathatsz semmiféle emberi gyengeséget, még szomorú sem lehetsz, és nem lankadhatsz. A szemednek mindig csillognia kell, elszánt, félelmet nem ismerő tekintettel, és képesnek kell lenned haragra gerjedni ellenségeid ellen, hogy méltóvá válj a „kemény, férfias férfi” címre. Ez azt jelenti, hogy össze kell szedned a bátorságodat és egyenes gerinccel kell járnod ebben az életben. Nem lehetsz középszerű, átlagos, hétköznapi vagy jelentéktelen figura. Túl kell emelkedned az egyszerű halandók szintjén, és emberfeletti emberré kell válnod, aki rendkívüli akaraterővel és rendkívüli állhatatossággal, szívóssággal és kitartással rendelkezik, hogy méltó légy a „kemény, férfias férfi” címkére. Ez a hagyományos kultúrának csak az egyik követelménye a férfiakkal szemben. Ez annyit tesz, hogy a férfiak nyugodtan ihatnak, járhatnak prostituáltakhoz és űzhetnek szerencsejátékot, de erősebbnek kell lenniük a nőknél, és szupererős akarattal kell rendelkezniük. Bármi történjen is veled, nem engedhetsz, arcizmod sem rándulhat, nem mondhatsz nemet, és nem mutathatsz félénkséget, félelmet vagy gyávaságot. A normális emberi mivoltnak ezeket a megnyilvánulásait rejtegetned és titkolnod kell, semmilyen módon nem mutathatod ki őket, nem engedheted, hogy bárki meglássa, még a szüleid, a legközelebbi rokonaid vagy azok az emberek sem, akiket a legjobban szeretsz. Miért van ez? Mert kemény, férfias férfi akarsz lenni. A kemény, férfias férfi egy másik jellemzője, hogy elhatározását semmiféle ember, esemény vagy dolog nem húzhatja keresztül. Amikor egy férfi meg akar tenni valamit – amikor bármilyen becsvágya, ideálja vagy kívánsága van, például az, hogy a hazáját szolgálja, hogy hűséget tanúsítson barátai iránt, vagy épp bevállaljon értük egy golyót, vagy bármilyen karriert akar építeni, vagy bármilyen ambíciója van, mindegy, hogy helyes vagy helytelen –, senki nem tarthatja vissza, és sem a nők iránti szeretete, sem a rokonság, a család vagy a társadalmi kötelezettségek nem változtathatnak elhatározásán, és nem késztethetik arra, hogy becsvágyát, ideáljait és kívánságait feladja. Elhatározását, elérni kívánt céljait vagy választott útját senki nem változtathatja meg. Ugyanakkor azt is meg kell követelnie magától, hogy egy pillanatra se lazítson. Mihelyt lazít, ellankad, vissza akar térni családi kötelezettségeinek teljesítéséhez – hogy a szüleinek jó fia legyen, gondoskodjon a gyermekeiről, és normális ember legyen –, és feladja ideáljait, becsvágyát, választott útját és elérni kívánt céljait, többé nem lesz kemény, férfias férfi. Márpedig ha ő nem kemény, férfias férfi, akkor mi? Puhány lesz belőle, semmirekellő – ezek pedig olyan jellemvonások, amelyeket az egész társadalom megvet, és természetesen ő maga is. Mihelyt egy férfi rájön, hogy cselekedeteivel és viselkedésével problémák vannak, hiányosságok, amelyek nem felelnek meg a kemény, férfias férfiúi lét normájának, belül megveti magát, és úgy érzi, nincs helye ebben a társadalomban, képességei nem nyilvánulhatnak meg, és nem lehet őt kemény, férfias férfinak, sőt, egyáltalán férfinak nevezni. A kemény, férfias férfiak másik jellemvonása, hogy az erő nem hajlíthatja meg őket, ami egy olyan fajta szellemiség, amely lehetetlenné teszi számukra, hogy bármilyen hatalom, erőszak, fenyegetés vagy hasonló leigázza őket. Bármilyen hatalommal, erőszakkal, fenyegetéssel vagy akár halálos veszéllyel kerülnek szembe, az ilyen férfiak nem félnek a haláltól, és egymást követő nehézségeken is képesek felülkerekedni. Őket nem lehet megzsarolni vagy megfélemlítéssel engedelmességre bírni, ők nem engednek semmiféle kényszernek a puszta túlélésért, és nem süllyednek odáig, hogy kompromisszumot kössenek. Mihelyt megadják magukat a hatalomnak vagy bármiféle kényszernek valamiféle felelősség, kötelezettség vagy egyéb ok miatt, még akkor is, ha túlélik és nem veszítik el az életüket, az általuk bálványozott hagyományos erkölcsi kultúra miatt undorodnak saját magatartásuktól. Ilyesmi a japán busidó szellemisége. Ha elbuksz vagy megszégyenülsz, úgy érzed, hogy öngyilkosságot kell elkövetned: ki kell belezned magad. Ilyen könnyen kapható dolog az élet? Az ember csak egyszer él. Ha még egy apró kudarc vagy vereség is a halál gondolatát váltja ki, azt vajon a hagyományos kultúra befolyása okozza? (Igen.) Amikor valaki problémával szembesül, és nem képes gyors döntést hozni, a hagyományos kultúra követelményeinek megfelelően dönteni, bizonyítani saját méltóságát és karakterét vagy azt, hogy ő kemény, férfias férfi, akkor a halált keresi és öngyilkos lesz. A férfiak azért ragaszkodhatnak ezekhez az eszmékhez és nézetekhez, mert a hagyományos kultúra súlyos hatással van rájuk, és behatárolja a gondolkodásukat. Ha a hagyományos kultúra eszméi és nézetei nem befolyásolnák őket, akkor nem lenne annyi férfi, aki öngyilkos lesz vagy kibelezi magát. Ami a kemény, férfias férfi meghatározását illeti, a férfiak a hagyományos kultúrának ezeket az eszméit és nézeteit nagyon is helyeslően és magabiztosan fogadják el, és pozitív dolgoknak tekintik, amelyek szerint mérhetik és korlátozhatják magukat, valamint más férfiakat is. A férfiak gondolataiból és nézeteiből, ideáljaiból, céljaiból és választott útjaiból ítélve mindez azt bizonyítja, hogy minden férfit mélységesen befolyásol és mérgez a hagyományos kultúra. A sok hőstettekről szóló történet és gyönyörű legenda hiteles portrét fest arról, hogy milyen mélyen gyökerezik a hagyományos kultúra az emberek elméjében. Ebből a szempontból a férfiakat is ugyanolyan mélyen megmérgezi a hagyományos kultúra, mint a nőket? A hagyományos kultúra csupán különböző követelménymércéket állít a férfiakkal és nőkkel szemben, a nőket megkülönböztetés nélkül sértegetve, befeketítve, behatárolva és irányítva, míg a férfiakat erőteljesen sürgetve, csalogatva, bujtogatva és ingerelve arra, hogy ne legyenek gyávák vagy átlagos, hétköznapi emberek. A férfiakkal szemben az a követelmény, hogy minden, amit tesznek, különbözzön a nőktől, múlja felül őket, álljon fölöttük és tornyosuljon föléjük. Nekik kell irányítaniuk a társadalmat, irányítaniuk az emberi fajt, irányítaniuk a társadalom trendjeit és irányultságát, és irányítaniuk mindent a társadalomban. Sőt, a férfiaknak teljhatalommal kell rendelkezniük a társadalomban, hatalommal a társadalom és az emberek irányítására, és ez a hatalom magában foglalja a nők fölötti uralmat és irányítást is. Erre kell a férfiaknak törekedniük, és ez a kemény, férfias férfi hősies létmódja.

A jelenkorban sok ország demokratikus társadalommá alakult, amelyben a nők és gyermekek jogai és érdekeik valamennyire biztosítva vannak, és a hagyományos kultúra ezen eszméinek és nézeteinek befolyása és korlátozó hatása az emberekre már nem olyan egyértelmű. Végül is már sok nő előrelépett a társadalomban, és számos szakterületen és szakmában egyre nagyobb számban megtalálhatóak. Mivel azonban a hagyományos kultúra eszméi régóta mélyen gyökereznek az emberek elméjében – nemcsak a nőkében, hanem a férfiakéban is –, ezért mind a nők, mind a férfiak öntudatlanul is átveszik a hagyományos kultúra perspektíváját és nézőpontját, amikor különféle dolgokról gondolkodnak és megközelítik azokat. Természetesen ha különféle karrierekre és munkakörökre adják a fejüket, azt is a hagyományos kultúra eszméinek és nézeteinek vezérletével teszik. A mai társadalomban, bár a férfiak és nők közötti egyenlőség valamennyit már javult, a férfiak felsőbbrendűségének eszméje a hagyományos kultúrából még mindig uralja az emberek elméjét, és a legtöbb országban az oktatás alapvetően a hagyományos kultúrának ezeken a fő eszméin alapszik. Ezért, bár ebben a társadalomban az emberek ritkán idézik a hagyományos kultúra e mondásait, amikor különböző problémákról beszélnek, de még mindig a hagyományos kultúra ideológiai keretrendszerének börtönében raboskodnak. Milyen kifejezései vannak a modern társadalomnak egy nő dicséretére? Például „férfias nő” és „erős asszony”. Ezek vajon tiszteletteljes vagy lekicsinylő megszólítási formák? Egyes nők azt mondják: „Valaki férfias nőnek nevezett engem, amit én nagyon hízelgőnek találtam. Mit szóltok ehhez? Sikerült asszimilálódnom a férfitársadalomhoz, és magasabb státuszra tettem szert. Bár nő vagyok, de ha hozzáteszik a »férfias« jelzőt, máris férfias nő lesz belőlem, és akkor olyasvalaki lehetek, aki egyenlő a férfiakkal, az pedig egyfajta megtiszteltetés!” Ez ennek a nőnek egyfajta elismerése és elfogadása egy közösség vagy csoport által az emberi társadalomban, ami rendkívül megtisztelő dolog, nemde? Ha egy nőt férfias nőként jellemeznek, az azt bizonyítja, hogy ez a nő nagyon rátermett, éppen olyan, mint a férfiak, és nem alsóbbrendű náluk; karrierje, tehetsége, sőt még társadalmi státusza, intelligenciája és az eszközök, amelyekkel megveti a lábát a társadalomban, a férfiakéhoz hasonlítható. Ahogy én látom, a legtöbb nő számára a „férfias nő” megnevezés jutalom a társadalomtól, a társadalmi státusz egyfajta elismerése, amelyet a modern társadalom adományoz a nőknek. Van olyan nő, aki férfias nő akar lenni? Bár ez a megjelölés kellemetlen, de bármilyen körülmények között férfiasnak nevezni egy nőt bizonyosan dicséretet jelent nagyfokú rátermettségéért és képességeiért, tetszésnyilvánítást a férfiak szemében. Ami a férfiak megjelöléseit illeti, az emberek még mindig a hagyományos elképzelésekhez ragaszkodnak, amelyek nem változnak soha. Például egyes férfiak nem gondolkodnak karrierben, nem törekednek hatalomra vagy státuszra, hanem elfogadják a jelenlegi helyzetüket, megelégednek hétköznapi munkájukkal és életükkel, és odaadóan törődnek a családjukkal. Milyen neveket aggat ez a társadalom az ilyen férfiakra? Semmirekellőként jellemzik az ilyen férfiakat? (Igen.) Egyes férfiak nagyon alaposak és igényesek a dolgaik végzésében, mindent lépésről lépésre, nagy körültekintéssel intéznek. Hogy nevezik őket egyesek? „Kissé lányosnak” vagy „mimózának”. Látod, a férfiakat nem mocskos szavakkal sértegetik, hanem a nőkhöz társított kifejezésekkel. Ha az emberek fel akarják magasztalni a női nemet, olyan kifejezéseket használnak, mint „férfias nő” és „erős asszony”, hogy emeljék egy nő státuszát és elismerjék rátermettségét, míg az olyan kifejezéseket, mint a „mimóza”, a férfiak befeketítésére és megszólására használják, amiért nem elég férfiasak. Ez nem elterjedt jelenség a társadalomban? (De igen.) Ezek a modern társadalomban keletkezett mondások egy probléma bizonyítékai, amely abban áll, hogy bár a hagyományos kultúra a modern életviteltől már távol esőnek látszik, és az emberek elméjétől nagyon is távoliak, és bár az emberek most az internettől vagy különféle elektronikus kütyüktől függenek, vagy mindenféle modern életstílus a mániájuk, és jóllehet az emberek az élet modern környezeteiben rendkívül kényelmesen élnek, megvannak az emberi jogaik és szabadságaik – mégis, mindez csak látszat; valójában a hagyományos kultúra mérgéből sok maradt még az elméjükben. Bár az emberek elnyertek némi fizikai szabadságot, az emberekkel és dolgokkal kapcsolatos egyes fő nézeteik láthatólag megváltoztak, és úgy tűnik, elnyertek bizonyos fokú szabadságot gondolkodásukban, valamint láthatólag új rálátásokat szereztek erre a modern társadalomra a hírek gyors áramlásának és a fejlett információtechnológiának köszönhetően, sok mindent tudnak a külvilágról és sok mindent láttak belőle – de az emberek még mindig a hagyományos kultúra által hirdetett tízezernyi, erkölcsi magatartással kapcsolatos mondás árnyékában élnek. Még ha van is néhány ember, akik ezt mondják: „Én vagyok a legkevésbé hagyománytisztelő ember a világon, én nagyon modern vagyok, egyenesen modernista” – miközben aranykarikát viselnek az orrukban, egy egész sor fülbevalót a fülükben, a ruházatuk pedig nagyon divatos és avantgárd, viszont a szemléletük az emberekről és dolgokról, valamint arról, hogyan kellene viselkedniük és cselekedniük, továbbra is elválaszthatatlan a hagyományos kultúrától. Miért nem tudnak az emberek meglenni a hagyományos kultúra nélkül? Mert a szívük és elméjük belemerült a hagyományos kultúrába, és annak börtönébe került. Mindaz, ami a lelkük legmélyén kialakul, sőt, még az elméjükön egy pillanatra átcikázó gondolatok is a beléjük ültetett és sulykolt hagyományos kultúrából származnak, és mind a hagyományos kultúrának ezen az óriási keretrendszerén belül jönnek létre, nem pedig annak befolyásától függetlenül. Ezek a tények azt bizonyítják, hogy az embereket már bebörtönözte a hagyományos kultúra? (Igen.) Az embereket már bebörtönözte a hagyományos kultúra. Mindegy, hogy olvasott vagy magasan képzett vagy-e – ha emberek között élsz, akkor elkerülhetetlen, hogy az emberiség hagyományos erkölcsi kultúráját beléd sulykolják és a befolyása alá kerülj, mert a hagyományos kultúra elemei egyfajta láthatatlan kényszert és erőt fejtenek ki, amely mindenhol jelen van, nemcsak az iskolákban és az emberek tankönyveiben, hanem különösen a családjukban és természetesen a társadalom minden szegletében. Így az emberek nem is tudnak róla, hogy ezek a dolgok átnevelik, befolyásolják, ámítják és félrevezetik őket. Ezért az emberek a hagyományos kultúra kötelékeiben, béklyóiban és ellenőrzése alatt élnek, és még ha akarnának, sem tudnának elrejtőzni vagy elmenekülni előle. Ilyen társadalmi környezetben élnek. Ez a dolgok jelenlegi állása, és ezek a tények.

Ha a legutóbb tárgyalt erkölcsi magatartásról szóló mondásoknak és azok lényegének alapján nézzük a dolgot, a hagyományos kultúra e mondásai elleplezik az emberiség romlott beállítottságait és lényegét, és természetesen azt a tényt is, hogy a Sátán megrontja az emberiséget. A férfiak és nők definíciója a hagyományos kultúrában, amelyről ma kommunikáltunk, világosan szemlélteti az erkölcsi magatartásról szóló mondások egy másik lényegi aspektusát. Miféle lényeg ez? Ezek az erkölcsi magatartásról szóló mondások nemcsak összezavarják, félrevezetik és behatárolják az emberek gondolkodását, hanem természetesen különféle emberekről, ügyekről és dolgokról alkotott helytelen fogalmakat és nézeteket is elültetnek az emberekben. Ez tény és a Sátán által hirdetett, erkölcsi magatartással kapcsolatos mondások egy másik lényegi aspektusa. Hogyan bizonyítható ez az állítás? Nem elegendőek ennek a gondolatnak a szemléltetésére az erkölcsi magatartásról szóló mondások férfiakról és nőkről alkotott definíciói, amelyekről az imént kommunikáltunk? (De igen.) Ezek valóban elegendőek ennek a gondolatnak a szemléltetésére. Az erkölcsi magatartásról szóló mondások csak a helyes és helytelen magatartásról, a jó és rossz gyakorlatokról beszélnek, és csak felületesen érintik a jó és rossz, helyes és helytelen kérdését. Nem adják az emberek tudtára, mi a pozitív és negatív, jó és rossz, helyes és helytelen, ami az embereket, ügyeket és dolgokat illeti. Azok a dolgok, amelyeket az emberekkel betartatnak, nem a magatartás és viselkedés helyes kritériumai, amelyek egyeznek az emberi mivolttal, vagy hasznosak az emberek számára. Függetlenül attól, hogy ezek az erkölcsi magatartásról szóló mondások megsértik-e az emberi mivolt természetes törvényeit, vagy hogy az emberek hajlandóak-e betartani őket vagy sem, ezek arra kényszerítik az embereket, hogy mereven ragaszkodjanak a dogmákhoz, anélkül, hogy különbséget tennének helyes és helytelen, jó és rossz között. Ha nem tartod be őket, a társadalom gyalázni fog és elítél, sőt, te magad is gyalázni fogod magadat. Igaz képet fest ez arról, hogyan határolja be a hagyományos kultúra az emberi gondolkodást? Ez pontos és igaz tükröződése annak, hogyan határolja be a hagyományos kultúra az emberi gondolkodást. Ha egyszer a hagyományos kultúrában új mondások, követelmények és szabályok keletkeznek, vagy a hagyományos kultúra formálja a közvéleményt, vagy létrehoz egy trendet vagy konvenciót a társadalomban, téged ez a trend vagy konvenció elkerülhetetlenül el fog sodorni, és nem mersz nemet mondani rá vagy elutasítani, még kevésbé kétségeket és ellenvéleményeket megfogalmazni. Az egyetlen választásod, hogy elkötelezed magad mellette, hisz máskülönben a társadalom megvet és megszól, sőt, a közvélemény mindennek elmond, az emberiség pedig elítél. Melyek a következményei annak, ha gyaláznak és elítélnek? Többé nem bírsz megmaradni az emberek között, mert nem lesz méltóságod, mert nem tudod betartani a társadalmi etikát, nincsenek erkölcseid, és nem rendelkezel azzal az erkölcsi magatartással, amelyet a hagyományos kultúra megkövetel, így nem lesz társadalmi státuszod. Melyek a következményei annak, ha nincs társadalmi státuszod? Az, hogy nem leszel méltó ebben a társadalomban élni, emberi jogaid minden oldalától megfosztanak, olyannyira, hogy még az élethez, a beszédhez és a kötelezettségeid teljesítéséhez való jogaidat is megnyirbálják és korlátozzák. Így hat a hagyományos kultúra az emberiségre, és így fenyegeti azt. Mindenki az áldozata, és természetesen mindenki az érvényesítője is. Áldozatul esel ezeknek a közvélekedéseknek, természetesen áldozatul esel a társadalmat alkotó összes különféle embernek is, és ugyanakkor áldozatául esel annak is, hogy te magad elfogadod a hagyományos kultúrát. Végeredményben áldozatul esel a hagyományos kultúra ezen elemeinek. A hagyományos kultúrának ezek az elemei nagy hatással vannak az emberiségre? (Igen.) Például, ha egy nőről olyan pletykák terjednek, miszerint nem erényes, kedves, gyengéd és erkölcsös, és nem jó asszony, akkor ezek után, valahányszor megpróbál új munkát vállalni vagy egy csoporthoz csatlakozni, mihelyt az embereknek tudomására jut a róla keringő szóbeszéd, és a pletykafészkekre hallgatva megítélik őt, többé senki szemében nem számít majd jó asszonynak. Miután ez a helyzet kialakul, nehéz lesz előrejutnia vagy életben maradnia a társadalomban. Sőt, egyeseknek nincs más választásuk, mint eltitkolni kilétüket és elköltözni egy másik városba vagy környezetbe. Nagy erő a közvélemény? (Igen.) Ez a láthatatlan erő képes bárkit tönkretenni, romlásba dönteni és eltiporni. Például, ha hiszel Istenben, Kína társadalmi környezetében nyilvánvalóan nehéz életben maradnod. Miért olyan nehéz életben maradni? Mert ha egyszer hiszel Istenben, teljesíted a kötelességedet és feláldozod magad Érte, néha elkerülhetetlenül előfordul, hogy nem jutsz hozzá, hogy törődj a családoddal, azok a hitetlen ördögök pedig terjesztik majd a pletykákat, hogy „nem élsz normális életet”, „elhanyagolod a családodat”, „megszöktél valaki mással”, és így tovább. Bár ezek az állítások nem fedik a valóságot, és mind puszta spekuláció és hamis pletyka, de ha egyszer ilyen vádaskodások célpontja leszel, nagyon súlyos bajba kerülsz. Valahányszor vásárolni mész, az emberek furcsán néznek rád, összesúgnak és megjegyzéseket tesznek a hátad mögött, és ezt mondják: „Ez az illető vallásos, nincs benne asszonyi erényesség, erkölcstelen életet él, egész nap mindenféle helyekre rohangál. Ez a nő nem arra összpontosítja az energiáját, hogy normális életet éljen. Milyen dolog ez, hogy mindig megy valahová? A nőknek a három engedelmesség és négy erény konfuciuszi törvényét kell követniük, engedelmeskedniük kell a férjüknek, és nevelniük kell a gyermekeiket.” Mit éreznél ennek hallatán? Nagyon dühös lennél? Mi közük nekik ahhoz, hogy te hiszel Istenben és teljesíted a kötelességedet? A világon semmi közük hozzá, mégis úgy kezelhetik, mint egy ebéd utáni társalgási témát, és úgy kommentálják és tárgyalják ki, mintha valami fontos dolog lenne. Ez nem egy jelenség a társadalomban? Nem olyan jelenség, amely mindenhol látható? Például van egy kollégád, akivel régen jóban voltatok, de amikor megtudta, hogy hiszel Istenben, mindenféle pletykát kezdett terjeszteni rólad a hátad mögött, ezért most sok ember széles ívben elkerül téged, és többé nincs veled jó viszonyban. Bár ugyanolyan a hozzáállásod a munkádhoz, mint korábban, mégis, mihelyt a legtöbb ember tudomást szerez erről a pletykáról, továbbra is könnyen előre tudsz majd jutni ezen a munkahelyen? (Nem, nem lesz könnyű.) Az emberek irántad tanúsított hozzáállása más lesz, mint azelőtt volt? (Igen.) Miről fognak mind beszélni? „Ez a nő nem arra összpontosítja az energiáját, hogy normális életet éljen. Milyen dolog ez, hogy vallásos?” és „Miért vallásos egy férfi? Csak a lúzerek vallásosak! Az ilyesmi nőknek való. Egy kemény, férfias férfinak a karrierjére kell koncentrálnia!” Mondott valaki ilyesmiket? (Igen.) Honnan jönnek ezek a szavak? Mi közük nekik ahhoz, hogy te hiszel Istenben? Az emberek szabadon hihetnek bármiben, amiben csak akarnak, és másoknak nincs joguk beleavatkozni. Akkor hát miért tehetik meg, hogy kibeszélnek? Miért kritizálnak válogatás nélkül, mihelyt elkezdesz hinni Istenben? Bizonyos mértékig a megjegyzéseik hivatkozási kerete elkerülhetetlenül a hagyományos kultúra eszméin és nézetein alapul, valamint a nemzeti kormánynak a hittel szemben tanúsított hozzáállásán. Bár a felszínen rólad beszélnek, valójában válogatás nélkül kritizálnak, árulkodnak rólad, és átgondolatlanul elítélnek. Mindenesetre az emberek megjegyzéseinek és ítéleteinek, valamint a hited irányában mutatott nézeteinek és hozzáállásainak alapját jelentős mértékben a hagyományos kultúra és az ateista ideológia befolyásolja. Mert azon kívül, hogy megtanítja az embereket, hogyan legyenek nők vagy férfiak, melyek a hagyományos kultúra alapvető eszméi? Az, hogy nem létezik menny, sem Isten. Más szóval, ezek ateista eszmék és nézetek. Ezért utasítják el azokat az embereket, akiknek van hitük, főleg azokat, akik az igaz Istenben hisznek. Ha babonás tevékenységeket folytatsz, valamilyen szektához tartozol, vagy vallásos tevékenységeket végzel, akkor leírnak téged. Ha babonás vagy, talán még elviselik a társaságodat, de mihelyt elkezdesz hinni Istenben, mindennap az Ő szavait olvasni, terjeszteni az evangéliumot, végezni a kötelességedet és követni Istent, összeférhetetlenné válnak veled. Mi a veled való összeférhetetlenségük forrása? Pontosan szólva, egyfelől az, hogy ők hitetlenek, mindannyian a Sátánt követik és a Sátánhoz tartoznak; másfelől pedig az, hogy ők a hagyományos kultúra eszméi és nézetei alapján, valamint a nagy vörös sárkány politikái és törvényei szerint szemlélik a dolgokat – ezek objektív tények. Valahányszor olyan embereket, eseményeket és dolgokat látnak, amelyek nincsenek összhangban a hagyományos kultúra eszméivel, és valahányszor azt látják, hogy a hívők az állami elnyomás célpontjai és vadásznak rájuk, ők megvetik, válogatás nélkül kritizálják, megítélik és kárhoztatják őket, és a kormánnyal együttműködve megfigyelik és jelentik azokat az embereket, akik hisznek Istenben. Milyen alapon teszik ezt? Leginkább a hagyományos kultúra, az ateista ideológia és a nagy vörös sárkány baljós politikái alapján. Például ilyen szavakkal ítélkeznek azokról az emberekről, akik hisznek Istenben: „Ez a nő nem arra összpontosítja az energiáját, hogy normális életet éljen. Milyen dolog ez, hogy mindig megy valahová?” és „Ez a férfi nem épít rendes karriert. Milyen dolog ez, hogy vallásos? A normális férfiaknak nagyra törő ambícióik vannak. Egy kemény, férfias férfinak a karrierjére kell koncentrálnia!” Gondoljatok csak bele, ezek a banális kijelentések egytől egyig nem egyértelműen a hagyományos kultúrából származtathatók? (De igen.) Ezek mind a hagyományos kultúrából származtathatók. Ezek a banális és földhözragadt emberek nem törekednek semmiféle hitre, csak az evés-ivásra és a testi élvezetekre. Az elméjük nemcsak gonosz trendekkel van tele, hanem mélységesen megkötözik és behatárolják a hagyományos kultúrának ezek az elemei is, amelyek hatása alatt élnek anélkül, hogy ennek tudatára ébrednének, ezért természetes számukra, hogy bárkivel vagy bármivel is akad dolguk, ezeket a nézőpontokat teszik magukévá. Ez olyasmi, ami a modern társadalom bármely szegletében megtörténhet, és egészen normális. Így állnak a dolgok a Sátán által irányított világban, a gonoszság és paráznaság korszakában.

Az erkölcsi magatartásról szóló mondások nemcsak helytelen fogalmakat és nézeteket ültetnek el az emberekben, hanem arra is biztatják és sarkallják őket, hogy meghatározott kontextusokban és körülmények között bizonyos szélsőséges gondolatokat kövessenek és szélsőséges magatartásformákat vegyenek fel. Például, ahogy fentebb említettem, az, hogy „Egy barátért bevállalnék egy golyót”, az a fajta követelmény, amelyet a Sátán terjeszt el azzal az ürüggyel, hogy szabályozza az emberek erkölcsi magatartását a barátaikkal való bánásmód tekintetében. Az erkölcsi magatartás ezen aspektusával kapcsolatos mondásoknak nyilvánvalóan az a szándéka, hogy az embereknek irracionális és észszerűtlen gondolataik és nézeteik legyenek a barátaikkal való bánásmód terén, és ezek akár még arra is sarkallhatják őket, hogy hebehurgyán lemondjanak a saját életükről a barátaikért. Ez egy szélsőséges és túlzott követelmény, amelyet a Sátán ró az emberekre az erkölcsi magatartás tekintetében. Valójában van néhány más, erkölcsi magatartásról szóló mondás is, amely hasonló ahhoz, hogy „Egy barátért bevállalnék egy golyót”, és amely hasonlóképpen szélsőséges magatartásformák felvételét követeli meg az emberektől. Ezek mind embertelen és irracionális mondások. Azzal egyidejűleg, hogy a hagyományos kultúra eszméit és nézeteit oltja az emberekbe, a Sátán azt is elvárja az emberektől, hogy betartsák ezeket az irracionális gondolatokat és embertelen mondásokat, és arra is rábírja őket, hogy mereven tartsák magukat ezekhez az eszmékhez és gyakorlatokhoz. Mondhatni, ez annyit tesz, hogy játszadozik az emberiséggel és tönkreteszi azt! Melyek ezek a mondások? Például ez a két mondás: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig” és „A tavasz selyemhernyói addig szőnek, míg meg nem halnak, és a gyertyák égnek, amíg a könnyeik el nem apadnak”, azt mondja az embereknek – szájbarágósabban, mint az, hogy „Egy barátért bevállalnék egy golyót” –, hogy ne becsüljék meg az életet, hanem ily módon tékozolják el. Amikor az emberektől megkövetelik, hogy mondjanak le az életükről, ne becsüljék meg túlságosan az életet, hanem inkább tartsák be ezeket a mondásokat: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig” és „A tavasz selyemhernyói addig szőnek, míg meg nem halnak, és a gyertyák égnek, amíg a könnyeik el nem apadnak.” Többé-kevésbé mindannyian értitek ennek a két erkölcsi magatartásról szóló mondásnak a szó szerinti jelentését, de pontosan mit hirdetnek és mire buzdítanak? Kinek a kedvéért „hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”? Kinek a kedvéért legyen úgy, hogy „a tavasz selyemhernyói addig szőnek, míg meg nem halnak, és a gyertyák égnek, amíg a könnyeik el nem apadnak”? Az embereknek magukba kell nézniük, és fel kell tenniük maguknak a kérdést: van értelme azt tenni, amit ezek a mondások sugallnak? Az ilyen mondások először elámítják és eltompítják az elmédet, megzavarva a látásodat, majd megfosztanak emberi jogaidtól, rossz irányba vezetve téged, rossz definíciókat és nézőpontokat adva neked, és ezek után arra kényszerítve téged, hogy add oda a fiatalságodat és életedet ezért az országért, társadalomért és nemzetért, vagy épp a karrieredért vagy a szerelemért. Így az emberek tudtukon kívül lemondanak az életükről a Sátán javára, zavaros, kábult állapotban, sőt, mindezt készségesen, zokszó és megbánás nélkül teszik. Csak amikor lemondanak az életükről, abban a pillanatban értenek meg mindent, és becsapva érzik magukat, amiért értelmetlen okokból teszik, de akkor már túl késő, többé nincs idő a megbánásra. Így az életüket a Sátán által elámítva, elbolondítva, tönkretéve, romlásba döntve és eltiporva töltik, a végén pedig a legdrágább tulajdonukat – az életet – is elveszik tőlük. Ez a következménye annak, hogy az embereket a hagyományos kultúra erkölcsi magatartásról szóló mondásaival nevelik, és ez teljes mértékben bizonyítja, milyen nyomorúságos sors vár azokra, akik a Sátán hatalma alatt élnek, és a Sátán megtéveszti és elbolondítja őket. Milyen szavakkal lehet leírni a különféle taktikákat, amelyekkel a Sátán az emberiséget kezeli? Kezdetnek ott vannak ezek: „eltompít”, „ámít”; mi van még? Mondjatok Nekem néhányat. (Elbolondít, tönkretesz, eltipor, romlásba dönt.) Ott vannak még ezek: „sarkall”, „csalogat”, „az életedet követeli”, végül pedig: „játszadozik az emberekkel és felfalja őket”. Ez az eredménye annak, hogy a Sátán megrontja az embereket. Az emberek a Sátán hatalma alatt, sátáni beállítottságok szerint élnek. Ha Isten nem juttatná kifejezésre az igazságot, és nem végezné az ítélet és fenyítés munkáját, hogy embereket mentsen meg, vajon nem dúlná fel, nem falná fel és nem pusztítaná el a Sátán az egész emberiséget?

Az emberiség a hagyományos kultúra mely elemeit hirdeti? Mit jelent az, hogy „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”? Ennek a mondásnak a fő követelménye, hogy valahányszor az emberek csinálnak valamit, legyenek őszinték és szorgalmasak, adjanak bele apait-anyait és tegyenek meg minden tőlük telhetőt, amíg meg nem halnak. Pontosan kit szolgálnak az emberek azáltal, hogy így tesznek? Természetesen a társadalmat, a hazájukat és a nemzetüket. No és ki gyakorolja az irányítást e fölött a társadalom, haza és nemzet fölött? Kétségkívül a Sátán és ördögkirályok. No és milyen célokat akar elérni a Sátán és az ördögkirályok, amikor a hagyományos kultúra segítségével ámítják a népet? Egyfelől azt, hogy az országot hatalmassá tegyék, a nemzetet pedig felvirágoztassák, másfelől pedig azt, hogy rábírják az embereket, hogy tisztelettel adózzanak őseiknek és beírják magukat a jövendő nemzedékek emlékezetébe. Így az emberek úgy fogják érezni, hogy nincs nagyobb tisztesség, mint megtenni mindezt, hálásak lesznek az ördögkirályoknak, és készségesen lemondanak az életükről a nemzet, a társadalom és a haza javára. Valójában ezzel mindössze a Sátánt és az ördögkirályokat, a Sátán és az ördögkirályok uralmi pozícióját szolgálják, és értük mondanak le drága életükről. Ha a hagyományos kultúra mondásai – ahelyett, hogy azt mondanák az embereknek, hogy teljesítsék teremtményi kötelességüket teljes szívükkel, elméjükkel és erejükkel, és éljék meg egy emberi lény hasonlatosságát – arra szólítják fel az embereket, hogy haljanak meg az országért, az ördögkirályokért vagy valami másért, akkor ámítják az embereket. A felszínen hangzatos és tetszetős szavakkal arra hívják fel az embereket, hogy tegyék meg a magukét az országért és a nemzetért, de valójában arra kényszerítik őket, hogy egy egész élet fáradságát annak szenteljék, sőt, akár az életüket is azért áldozzák, hogy a Sátán és az ördögkirályok hatalmi pozícióját szolgálják ki. Ez talán nem az emberek ámítása, bolondítása és megkárosítása? A hagyományos kultúra által elterjesztett különféle mondások nem arra hívják fel az embereket, hogy miként éljék meg a való életben a normális emberi mivoltukat, sem hogy miként teljesítsék feladataikat és kötelességeiket, hanem arra, hogy milyen erkölcsi magatartást tanúsítsanak az általában vett társadalom keretein belül, vagyis a Sátán hatalma alatt. Hasonlóképpen ez az erkölcsi magatartásról szóló mondás: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig” – szintén abból a célból megfogalmazott elv, hogy rábírja az embereket a társadalomhoz, a nemzethez és főleg a hazához való hűségre. Ez a fajta elv azt követeli meg az emberektől, hogy belehajoljanak a nemzet, a hazájuk és a társadalom szolgálatába, és arra törekedjenek, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek haláluk napjáig. Csak azokat tartják nemesnek, erényesnek, az eljövendő nemzedékek tiszteletére és emlékezetére méltónak, akik szorgalmasak, és haláluk napjáig mindent beleadnak. Ennek a mondásnak az első része – „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél” – azt jelenti, hogy légy alapos és adj bele mindent. Van ezzel a mondattal bármi probléma? Ha annak a szempontjából nézzük, hogy milyen az emberi ösztön, és mennyit képes elérni az emberi mivolt, ezzel a mondattal nincsenek komolyabb problémák. Azt követeli meg, hogy az emberek, amikor csinálnak valamit vagy felvállalnak egy ügyet, legyenek szorgalmasak és adjanak bele mindent. Ezzel a hozzáállással alapvetően semmi baj nincs, viszonylag megfelel a normális emberi mivolt mércéjének, és az embereknek ezzel a fajta hozzáállással kellene rendelkezniük, amikor csinálnak valamit. Ez viszonylag pozitív dolog. Ez azt jelenti, hogy amikor csinálsz valamit, alaposnak kell lenned, mindent bele kell adnod, teljesítened kell a feladataidat és kötelezettségeidet, és a lelkiismereted szerint kell élned. Akiben van emberi mivolt, lelkiismeret és értelem, annak számára nincs is ennél normálisabb dolog, és ez nem túlzott követelés. De akkor mi az, ami túlzott? Az a rész, amely azt követeli az emberektől, hogy ezt ne hagyják abba „haláluk napjáig”. A „halálod napjáig” kifejezéssel van probléma, méghozzá az, hogy nemcsak alaposnak kell lenned és mindent beleadnod, hanem az életedet is fel kell ajánlanod, és soha nem állhatsz le, csak akkor, ha meghalsz. Azt jelenti, hogy fel kell áldoznod az életedet, egy egész élet fáradozását. Nem lehetnek önös motivációid, és amíg élsz, nem hagyhatod abba. Ha ahelyett, hogy mindhalálig kitartanál, félbehagyod, az nem számít jó erkölcsi magatartásnak. Ez az emberek erkölcsi magatartásának egyik mércéje a hagyományos kultúrában. Ha egy ember valamilyen tevékenységben már eleve alapos volt, mindent beleadott, ami tőle tellett, mindaddig, amíg hajlandó volt csinálni, de nem folytatta halála napjáig, hanem félbehagyta, és úgy döntött, hogy másik ügyet karol fel, vagy épp élete későbbi szakaszában pihenni fog és önmagának él, akkor nem „hajol bele a feladatba és törekszik arra, hogy minden tőle telhetőt megtegyen halála napjáig”, úgyhogy ennek az embernek nincs jó erkölcsi magatartása. Miféle mérce ez? Helyes vagy helytelen? (Helytelen.) Nyilvánvaló, hogy ez a mérce nem felel meg a normális emberi mivolt ösztöneinek és azoknak a jogoknak, amelyek a normális embereket megilletik. Nemcsak azt követeli meg az emberektől, hogy legyenek alaposak, hogy igyekezzenek mindent beleadni, és kész, hanem arra kötelezi őket, hogy folytassák és ne hagyják abba, amíg meg nem halnak – ezt kívánja meg az emberektől. Bármilyen alapos vagy, amikor csinálsz valamit, bármennyire törekszel arra, hogy mindent beleadj, mégis, mihelyt félbehagyod, mert nincs kedved folytatni, máris nem vagy jó erkölcsi magatartással rendelkező ember; ha viszont átlagos szintű szorgalmat tanúsítasz, nem adsz bele mindent, de mindhalálig folytatod, akkor jó erkölcsi magatartású ember vagy. Ez az emberek erkölcsi magatartásának egyik mércéje a hagyományos kultúrában? (Igen.) Ez bizony az emberek erkölcsi magatartásának egyik mércéje a hagyományos kultúrában. Ha így nézzük a dolgot, az a követelmény, hogy „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”, kielégíti a normális emberi mivolt szükségleteit? Méltányos és emberséges az emberekkel szemben? (Nem, méltánytalan és embertelen.) Miért mondjátok ezt? (Ez nem olyan követelmény, amelyet a normális emberi mivolt keretein belül fogalmaztak meg; ez olyasmi, amit az emberek nem hajlandók választani, és a lelkiismeretnek és értelemnek is ellentmond.) Ennek a mércének a fő jelentése az, hogy megköveteli az emberektől, hogy mondjanak le a személyes döntésekről, a személyes vágyakról és ideálokról. Ha a tulajdonságaidat és adottságaidat be lehet fogni a társadalom, az emberi faj, a nemzet, a hazád és az uralkodók szolgálatára, akkor feltétel nélkül engedelmeskedned kell, és nem lehet más választásod. Mondj le az életedről a társadalomért, a nemzetért, a hazádért, sőt, az uralkodókért, amíg meg nem halsz. Nem lehet más alternatíva a helyett az ügy helyett, amelyet fel kell vállalnod ebben az életben – nem lehet más választásod. Csak a nemzetért, az emberi fajért, a társadalomért, a hazádért, sőt, az uralkodókért élhetsz. Csak őket szolgálhatod, nem lehetnek személyes törekvéseid, még kevésbé önös indokaid. Nemcsak le kell mondanod az ifjúságodról és odaszánni az energiádat, hanem még az életedről is le kell mondanod, egyedül így lehetsz jó erkölcsi magatartású ember. Hogy nevezi az emberiség ezt a jó erkölcsi magatartást? Nagyfokú igaz emberségnek. Tehát hogyan fejezhetjük ki másként azt, hogy „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”? Mi a helyzet azzal a széles körben hallható mondással, hogy „A nagy, lovagias hősök megteszik a magukét a hazájukért és népükért”? Ez azt mondja ki, hogy az úgynevezett nagy, lovagias hősöknek a hazájukért és népükért kell megtenniük a magukét. A családjukért, a szüleikért, feleségükért, gyermekeikért, testvéreikért kell megtenniük? Azért, hogy teljesítsék emberi feladataikat és kötelességeiket? Nem, hanem a hazához és a nemzethez kell hűségesnek lenniük, ezeknek kell szentelniük magukat. Ez egy másik megfogalmazása annak, hogy „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”. Az alaposság és teljes odaadás, amelyről az a követelmény szól, hogy „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”, csak egy olyan mondás, amelyet az emberek képesek elfogadni, és amelynek segítségével ráveszik az embereket, hogy készségesen „megtegyenek minden tőlük telhetőt haláluk napjáig”. Ki a tárgya ennek az egész életre szóló odaadásnak? (A haza és a nemzet.) No és ki képviseli a hazát és a nemzetet? (Az uralkodók.) Így van, az uralkodók. Nincs egyetlen személy vagy független csoport, amely képviselhetné a hazát és a nemzetet. Csak az uralkodók nevezhetők a haza és a nemzet szószólóinak. Az a mondás, hogy „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”, látszólag nem arra szólítja fel az embereket, hogy a hazáért, a nemzetért és az uralkodókért tegyék a dolgukat szorgalmasan és adjanak bele mindent, amíg meg nem halnak. Valójában azonban arra bírja rá az embereket, hogy az uralkodóknak és ördögkirályoknak szenteljék az életüket, amíg meg nem halnak. Ennek a mondásnak a címzettjei nem a társadalom vagy az emberiség jelentéktelen figurái, hanem mindazok az emberek, akik nagy hozzájárulásokat képesek tenni a társadalom, az emberi faj, a hazájuk, a nemzet, legfőképp pedig az uralkodók javára. Minden dinasztiában, minden korszakban és minden nemzetben mindig akadnak különleges adottságokkal, képességekkel és tehetségekkel rendelkező emberek, akiket a társadalom „kisajátít”, az uralkodók pedig tisztelnek és kihasználnak. Különleges tehetségük és képességeik miatt, valamint azért, mert képesek latba vetni tehetségüket és erősségeiket a társadalomban, a nemzet körében, hazájukban és az uralkodók uralma alatt, ezen uralkodók szemében gyakran olyasfajta embernek számítanak, aki képes segíteni nekik hatékonyabban uralkodni az emberiség fölött, jobban stabilizálni a társadalmat és féken tartani a közhangulatot. Ezt a fajta embert gyakran kihasználják az uralkodók, akik abban reménykednek, hogy ezeknek az embereknek nincs „alacsonyabb rendű énjük”, csak „magasabb rendű énjük”; hogy képesek lovagias szellemüket munkára fogva nagy, lovagias hősökké válni, akiknek a szívében csak a hazának és a népnek van helye; hogy képesek állandóan szívükön viselni a hazájuk és a népük sorsát; sőt, hogy képesek belehajolni a feladatba és arra törekedni, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek haláluk napjáig. Ha valóban képesek erre, ha képesek kitartóan, minden erejükkel szolgálni a hazát és a népet, és akár mindhalálig is hajlandóak így tenni, akkor kétségkívül rátermett tanácsadó válik belőlük valamelyik uralkodó mellett, sőt, akár a nemzet vagy a társadalom, vagy egyenesen az egész emberi faj büszkeségeként ismerik el őket egy bizonyos korszakban. Ha egy bizonyos korszakban létezik egy ilyen embercsoport a társadalomban, vagy van egy maroknyi igaz lojalista, akiket nagy, lovagias hősökként ünnepelnek, és akik képesek belehajolni a társadalom, az emberiség, a hazájuk, a nemzetük és az uralkodó szolgálatának feladatába, arra törekedve, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek haláluk napjáig, akkor az emberiség ezt a korszakot a történelem egy dicsőséges korszakának tekinti.

A kínai történelemben hány nagy, lovagias hős volt képes belehajolni a hazájuk és népük szolgálatának feladatába, és hányan törekedtek arra, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek haláluk napjáig? Meg tudtok nevezni néhányat közülük? (Csü Jüan, Csuko Liang, Jüe Fej és így tovább.) A kínai történelemben valóban akadt egy maroknyi híres figura, akik képesek voltak szívükön viselni a hazájuk és a népük sorsát, belehajolni a hazájuk és népük szolgálatának és a nép fennmaradása biztosításának feladatába, és arra törekedni, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek haláluk napjáig. A történelem minden korszakában, Kínában és azon kívül, akár a politikai küzdőtéren, akár az általános népesség körében, vannak emberek – legyenek akár politikusok, akár kóbor lovagok –, akik betartják a hagyományos kultúra olyan mondásait, mint ez: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”. Az ilyen emberek képesek aggályosan betartani a követelményt: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”, és szintén képesek mereven ragaszkodni a haza és a nép szolgálatának ehhez az eszméjéhez, szívükön viselve a hazájuk és népük sorsát. Képesek betartani az ilyen, erkölcsi magatartásról szóló mondásokat, és szigorúan megkövetelik maguktól, hogy mindezt megtegyék. Természetesen a saját hírnevükért teszik, hogy az emberek emlékezzenek rájuk a jövőben. Ez az egyik aspektus. A másik aspektus – ki kell mondanunk –, hogy ezek a magatartásformák annak eredményeként alakulnak ki, hogy az emberekbe belesulykolják a hagyományos kultúra eszméit, és azok befolyásolják őket. Nos hát, ezek a hagyományos kultúra által az emberekre rótt követelmények megfelelőek az emberi mivolt szempontjából? (Nem.) Miért nem megfelelőek? Bármennyi képessége is van valakinek, bármilyen rátermett, tehetséges vagy nagy tudású, az identitása és az ösztöne akkor is egy emberi lényé, és lehetetlen túllépnie ezeket a korlátokat. Egy kicsivel több adottságuk van és jobb a minőségük, mint másoknak, a dolgokról alkotott nézőpontjukat illetően az átlagember fölé emelkednek, többféleképpen és rugalmasabban tevékenykednek, hatékonyabbak és jobb eredményeket érnek el – ez minden. De bármilyen hatékonyak is, bármilyen jók is az eredményeik, identitásukat és státuszukat tekintve ettől még nem többek, mint közönséges emberek. Miért mondom, hogy ettől még közönséges emberek? Mert egy hús-vér testben élő ember, bármilyen éles is az elméje, bármilyen rátermett vagy jó képességű is, mindig csak a teremtett emberi lények túlélésének törvényeit követi, semmi többet. Vegyük például a kutyákat. Bármilyen nagyok, kicsik, kövérek vagy soványak, bármilyen fajtájúak, bármilyen idősek legyenek is, ha egy másik kutyával találkoznak, általában a szagáról felismerik annak a kutyának a nemét, a személyiségét és a velük szembeni hozzáállását. Ez a kommunikációs módszer a kutyák túlélési ösztöne, és egyszersmind a kutyák túlélésének egyik törvénye és szabálya, amelyet Isten fogalmazott meg. Hasonlóképpen az emberek is az Isten által megfogalmazott törvények keretei között maradnak életben. Bármilyen éles eszű vagy nagy tudású, bármilyen jó képességű vagy tehetséges, bármilyen rátermett vagy, bármilyen nagy vállalkozásokba fogsz, mindennap aludnod kell hat-nyolc órát és el kell fogyasztanod három teljes értékű étkezést. Ha kihagysz egy étkezést, éhes leszel, ha nem iszol eleget, megszomjazol. Rendszeresen edzened is kell, hogy egészséges maradj. Ahogy öregszel, a látásod elhomályosul, és mindenféle betegség utolérhet. Ez a születés, öregedés, betegség és halál normális, természetes törvénye, amelyet Isten rendelt el. Ezt a törvényt senki nem szegheti meg, és nem bújhat ki alóla. Ezen az alapon, bármilyen rátermett is vagy, és bármilyen is a képességed és tehetséged, akkor is közönséges ember vagy. Még ha szárnyakat ölthetnél, és repülhetnél két kört az égen, végül akkor is le kellene szállnod a földre és két lábon járnod, pihenned, amikor elfáradsz, enned, amikor megéhezel, és innod, amikor megszomjazol. Ez az emberi ösztön, és ezt az ösztönt rendelte el számodra Isten. Sohasem változtathatod meg, és nem bújhatsz ki alóla. Bármilyen nagyszerűek is az adottságaid, ezt a törvényt nem szegheted meg, és ezen a határon nem léphetsz túl. Ezért bármilyen rátermettek is az emberek, emberi identitásuk és státuszuk nem változik, ahogy teremtményi identitásuk és státuszuk sem. Még ha képes vagy olyan hozzájárulásokat tenni az emberiségért, amelyek egy kicsit különlegesek és kiemelkedőek, akkor is emberi lény vagy, és valahányszor veszélybe kerülsz, akkor is félelem és pánik tölt el, remegni kezd a térded, sőt, akár a testi funkcióidon sem tudsz uralkodni. Vajon miért viselkedhetsz így? Mert ember vagy. Mivel ember vagy, ezekkel a magatartásformákkal rendelkezel, amelyekkel az embereknek rendelkezniük kell. Ezek a természet törvényei, és senki nem vonhatja ki magát alóluk. Az, hogy sok kiemelkedő hozzájárulást tettél, egyáltalán nem jelenti azt, hogy emberfeletti vagy rendkívüli leszel, vagy megszűnsz normális embernek lenni. Mindez lehetetlen. Ezért még ha feltételezzük, hogy képes vagy belehajolni a haza és a nemzet szolgálatának feladatába, és arra törekedni, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig, akkor is, mivel a normális emberi mivolt korlátai között élsz, a szíved mélyén nagyon nagy nyomást kell majd elviselned! Megköveteled magadtól, hogy egész nap a haza és a nép sorsát viseld a szíveden, hogy helyet csinálj a szívedben az országnak és egész lakosságának, abban a hitben, hogy a színpad nagyságát a szíved nagysága határozza meg – de valóban így van ez? (Nem.) Egy ember soha nem fog különbözni a hétköznapi emberektől pusztán azáltal, hogy a dobozon kívül gondolkodik; nem fog különbözni a hétköznapi emberektől, és nem kap engedélyt arra, hogy megszegje a normális emberi mivolt szabályait és a túlélés törvényeit pusztán azért, mert különleges adottságai és tehetségei vannak, vagy mert kiemelkedő hozzájárulásokat tett az emberi faj érdekében. Ezért az emberiségre rótt feladat, hogy „hajoljon bele a feladatba, és törekedjen arra, hogy minden tőle telhetőt megtegyen halála napjáig”, rendkívül embertelen. Még ha valakinek nagyobb tehetsége és nagyszerűbb ötletei vannak, mint a hétköznapi embereknek, vagy jobb előrelátása és ítélőképessége, vagy jobban tud ügyeket kezelni, mint a hétköznapi emberek, vagy jobban tud másokat megfigyelni és megérteni – vagy bármilyen szempontból kiválóbb az illető, mint a hétköznapi emberek –, akkor is hús-vér testben él, és követnie kell a normális emberi mivolt túlélési törvényeit és szabályait. Ha egyszer be kell tartaniuk a normális emberi mivolt túlélési törvényeit és szabályait, vajon nem embertelenség valószerűtlen elvárásokat támasztani velük szemben, amelyek nem felelnek meg az emberi mivoltnak? Ez nem az emberi mivoltuk egyfajta sárba tiprása? (De igen.) Egyesek azt mondják: „Ezekkel az adottságokkal és tehetségekkel, amelyeket a Menny adott nekem, rendkívüli vagyok, nem hétköznapi ember. Az ég alatt mindent a szívemben kell tartanom – az embereket, a nemzetet, a hazámat és a világot.” Hadd mondjam el neked, hogy mindezt a szívedben tartani olyan többletterhelés, amelyet az uralkodó osztály és a Sátán erőltet rád, ezért ha így teszel, azzal végzetes útra lépsz. Ha a szívedben akarod tartani a világot, az embereket, a nemzetet, a hazádat, az uralkodók eszményeit és vágyait, akkor korai halált fogsz halni. Ha mindezt a szívedben tartod, az olyan, mintha egy lőporos hordó tetején kuporognál vagy egy zsák robbanószeren ülnél. Nagyon veszélyes és teljesen értelmetlen. Amikor mindezt a szívedben tartod, követelményeket támasztasz magaddal szemben, ezt gondolván: „Bele kell hajolnom a feladatba, és arra kell törekednem, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek halálom napjáig. Hozzá kell járulnom a nemzet és az emberiség nagy ügyéhez, és le kell mondanom az életemről az emberi fajért.” Ha ilyen nagy és fellengzős ambícióid vannak, az csak korai vég, természetellenes halál vagy a teljes romlás felé vezet. Gondolj csak bele: a történelem híres alakjai közül, akik a világot tartották a szívükben, hányan haltak meg boldogan? Egyesek folyóba ölték magukat, másokat az uralkodók végeztek ki, megint másokat guilllotine-nal fejeztek le vagy felakasztottak. Lehetséges, hogy emberi lények a világot tartsák a szívükben? A haza nagyszerű ügyei, a nemzet boldogulása, az ország végzete és az emberiség sorsa talán olyan dolgok, amelyeket egyvalaki képes a vállán hordozni és helyet készíteni számukra a szívében? Ha képes vagy helyet készíteni a szívedben a szüleidnek és a gyermekeidnek, a hozzád legközelebb állóknak és számodra legdrágábbaknak, a saját felelősségeidnek és a Menny által rád bízott küldetésnek, akkor máris nagyon jól haladsz, és máris teljesíted a feladataidat. Nem kell az ország és a nép miatt aggódnod, és nem kell nagy, lovagias hősnek lenned. Kik azok az emberek, akik mindig a szívükben akarják tartani a világot, a nemzetet és a hazájukat? Mindannyian túlságosan becsvágyó emberek, akik túlbecsülik a képességeiket. Tényleg ennyire nagy a szíved? Nem vagy te túlságosan becsvágyó? Pontosan honnan is jön a becsvágyad? Mit tudsz tenni, ha már a szívedben tartod mindezt? Kinek a sorsát tudod manipulálni és irányítani? Még a saját sorsodat sem tudod irányítani, mégis a világot, a nemzetet és az emberiséget akarod a szívedben tartani. Ez nem a Sátán becsvágya? Így hát azoknak, akik rátermett embereknek tartják magukat, azt mondom: aggályosan betartani a követelményt, hogy „hajoljanak bele a feladatba, és törekedjenek arra, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek haláluk napjáig”, annyit tesz, mint a romlásba vezető utat követni, a halált keresni! Aki szívén akarja viselni az ország és a nép sorsát, bele akar hajolni a népe és a hazája szolgálatának és feladatába, és arra törekedni, hogy minden tőle telhetőt megtegyen halála napjáig, az a vesztébe rohan. Szerethetőek ezek az emberek? (Nem, nem szerethetőek.) Nemcsak nem szerethetőek ezek az emberek, de egy kicsit szánalmasak és nevetségesek is, és bizony végtelenül ostobák!

Mint embernek teljesítened kell a családon belüli kötelezettségeidet és feladataidat, megfelelően kell játszanod a szerepedet és teljesítened kötelességeidet bármely társadalmi vagy népcsoporton belül, be kell tartanod a társadalom törvényeit és szabályozásait, és észszerűen kell cselekedned, ahelyett, hogy hangzatos dolgokat beszélsz. Azt tenni, amit az emberek képesek megtenni és meg kell tenniük – ez az, ami helyénvaló. Ami a családot, a társadalmat, a hazát és a népet illeti, nem kell belehajolnod a szolgálatuk feladatába és arra törekedned, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig. Csak annyi kell, hogy teljes szíveddel, teljes elméddel és minden erőddel végezd a kötelességedet Isten családjában, semmi több. Hogyan végezd hát a kötelességedet? Elég, ha Isten szavait követed és betartod az igazságalapelveket, ahogy Isten megköveteli. Nem kell egész nap a szívedben tartanod Isten akaratát, az Ő választott népét, az Ő irányítási tervét, az Ő három szakaszból álló munkáját, az Ő munkáját az emberiség megmentéséért. Nem szükséges mindezt a szívedben tartanod. Miért nem szükséges? Mivel hétköznapi ember vagy, csak egy jelentéktelen figura, és mivel teremtett lény vagy Isten kezében, az álláspont, amelyet fel kell venned, és a felelősség, amelyet fel kell vállalnod, az, hogy becsületesen teljesítsd a kötelességedet, elfogadd Isten szuverenitását és rendelkezéseit, alávesd magadat mindannak, amit Isten irányít, és ennyi elég. Túlzott ez a követelmény? (Nem, nem az.) Kéri Isten, hogy feláldozd az életedet? (Nem.) Isten nem követeli meg tőled, hogy feláldozd az életedet, míg ez az erkölcsi magatartásról szóló mondás megköveteli, hogy „ha akár a legcsekélyebb képesség, szív és lovagias szellem is lakozik benned, elő kell lépned és bele kell hajolnod a hazád és a nemzet szolgálatának feladatába. Mondj le az életedről, hagyd ott a családodat és rokonaidat, hagyd ott a feladataidat. Helyezd magad ennek a társadalomnak a közepébe, az emberi faj közé, és vállald fel a nemzet nagy ügyét, az ország újjáélesztésének nagy ügyét, az egész emberiség megmentésének nagy ügyét, amíg meg nem halsz.” Szélsőséges követelmény ez? (Igen.) Ha egyszer az emberek ilyen szélsőséges gondolatokat tesznek magukévá, elhiszik magukról, hogy nagyszerűek. Ez különösen olyan emberekre igaz, akiknek különleges tehetségük és különösen nagyra törő ambícióik és vágyaik vannak, be akarják írni a nevüket a történelembe, hogy az eljövendő nemzedékek is emlékezzenek rájuk, és megkövetelik maguktól, hogy ebben az életben felkaroljanak valamilyen ügyet, ezért különösen nagyra értékelik és tisztelik a hagyományos kultúra nézeteit. Mint ezekben a mondásokban: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”, és „A halál lehet nehezebb, mint a Taj-hegy, vagy könnyebb, mint egy tollpihe”, amelyeket a hagyományos kultúra terjeszt, az ilyen emberek eltökélik, hogy nehezebbek lesznek, mint a Taj-hegy. Mit jelent ez a mondás: „A halál lehet nehezebb, mint a Taj-hegy”? Nem arról szól, hogy valaki jelentéktelen nyereségért hal meg, és nem az a célja, hogy valaki egy hétköznapi ember életét élje, egy teremtett lény kötelességét teljesítse, vagy a természet törvényeit kövesse – hanem arról, ha valaki az emberiség nagy ügyéért hal meg, a nemzet újjáélesztéséért, az ország felvirágoztatásáért, a társadalom fejlődéséért, az emberiség pályájának irányításáért. Az embereket ezek a valószerűtlen gondolataik taszították a vihar közepébe. Élhetnek boldogan az emberek ilyen módon? (Nem.) Így nem fognak boldogan élni. Attól kezdve, hogy az emberek a vihar közepében élnek, másként gondolkodnak és cselekednek, mint a hétköznapi emberek, és más dolgokra törekednek. Valóra akarják váltani nagyra törő terveiket, komoly vállalkozásokat és rendkívüli tetteket akarnak végrehajtani, nagy dolgokat akarnak elérni egy kézmozdulattal. Egyesek fokozatosan beleássák magukat a politikába, mert csak a politikai küzdőtér képes kielégíteni vágyaikat és ambícióikat. Egyesek azt mondják: „A politikai küzdőtér túlságosan átláthatatlan, én nem bonyolódom bele a politikába, de akkor is él bennem a vágy, hogy valamivel hozzájáruljak az emberiség igaz ügyéhez.” Ezért csatlakoznak egy civil szervezethez. Mások azt mondják: „Én nem csatlakozom civil szervezethez. Magányos hős leszek. Szakértelmemet arra használom, hogy kiraboljam a gazdagokat és segítsek a szegényeken. A szakterületem az lesz, hogy korrupt tisztviselőket, helyi zsarnokokat, gonosz nemeseket, romlott rendőröket, banditákat és nehézfiúkat fogok ölni, és segítek a kisembereken és a szegényeken.” Bármelyik utat is választják, a hagyományos kultúra befolyása alatt teszik, és ezek egyike sem az igaz út. Bármennyire is megfelelnek az emberek kifejezései a társadalmi trendeknek és a közízlésnek, akkor is elkerülhetetlenül a hagyományos kultúra befolyása alatt állnak, hiszen az emberiség az olyan kifejezéseket, mint „a hazáért és a népért aggódni”, „az ég alatt mindent a szívében tartani”, „nagy, lovagias hősök” vagy „a haza igaz ügye”, mindig is követendő céloknak tekinti, amelyeknek szentelheti magát, belehajolva a feladatba és arra törekedve, hogy minden tőle telhetőt megtegyen halála napjáig. Ez a helyzet valósága. Mondott valaha is ilyet valaki: „Nekem az a célom az életben, hogy gazdálkodó legyek, belehajolva a feladatba és arra törekedve, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek halálom napjáig”? Mondott valaha is ilyet valaki: „Én az életem hátralévő részében marhákat és juhokat fogok terelgetni, belehajolva a feladatba és arra törekedve, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek halálom napjáig”? Használta valaki ezt a mondást ilyen körülmények között? (Nem.) Az emberek azt a mondást, hogy „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”, egyfajta ambíció és valószerűtlen vágy esetén használják, ezzel a hangzatos retorikával rejtegetve magukban a vágyakat és ambíciókat. Természetesen a mondás, hogy „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”, olyan valószerűtlen és eltorzult gondolatokat és gyakorlatokat is szült, mint a hazáért és a népért való aggódás, vagy az ég alatt mindennek a szívünkben tartása, ami jelentős számú idealistát és látnokot tett tönkre.

Most, hogy ízekre szedtük a mondást: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”, és részletesen kommunikáltunk róla, mindent értetek, ami elhangzott? (Igen.) Összefoglalásként most már biztosak lehetünk abban, hogy ez a mondás nem pozitív, és nincs pozitív vagy gyakorlati jelentése. Akkor hát miféle hatást gyakorol az emberekre? Halálos ez a mondás? Emberéleteket követel? Helyénvaló „halálos mondásnak” nevezni? (Igen.) Tény, hogy elveszi az életedet. Hangzatos szavakkal próbálja elérni, hogy átérezd, milyen nagyszerű és dicső dolog, ha képes vagy úgy leélni az életedet, hogy belehajolsz egy feladatba és arra törekszel, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig, és milyen nagy szívű ember leszel ettől. Az, hogy ilyen nagy szíved van, azt jelenti, hogy többé nincs hely benned olyan gondolatok számára, mint a tűzifa, rizs, olaj, só, szójaszósz, ecet, tea és az otthonosság egyéb kellékei, nem is szólva a feleségedről és gyermekeidről való gondoskodásról vagy a meleg ágy utáni vágyakozásról. Hogyan is lehetne rendben, hogy egy nagy szívű ember meglegyen néhány különleges dolog nélkül? Számodra túlságosan közönséges, ha csak olyan dolgoknak van hely a szívedben, mint a tűzifa, rizs, olaj, só, szójaszósz, ecet és tea? Olyan dolgoknak kell helyet csinálnod odabent, amiknek az átlagember nem tud helyet adni, például a nemzetnek, a hazád nagyszerű vállalkozásainak, az emberiség sorsának, és így tovább – ilyen az, „amikor a Menny nagy felelősséget készül ráruházni egy emberre”. Ha egyszer az emberekben ilyesfajta gondolat támad, még inkább arra kezdenek törekedni, hogy belehajoljanak a feladatba és arra törekedjenek, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek haláluk napjáig, ezzel az erkölcsi magatartásról szóló mondással ösztökélve mindig tovább magukat, és így gondolkodva: „Bele kell hajolnom a feladatba, hogy hazám és az emberiség sorsát szolgáljam, és arra kell törekednem, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek halálom napjáig: ez az én életre szóló vállalkozásom és törekvésem.” De aztán kiderül, hogy nem bírják el a vállukon a hazájuk és nemzetük nagy ügyét, és úgy belefáradnak, hogy vért hánynak – az, hogy belehajolnak a feladatba és arra törekednek, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek, végső soron a halálukat okozza. Az ilyen emberek nem tudják, hogyan kell élniük az embereknek, mi az emberi mivolt, milyenek az emberi érzések, mi a szeretet, mi a gyűlölet, annyit sírnak az országért és a népért aggódva, hogy elfogynak a könnyeik, és utolsó leheletükig nem tudják elengedni hazájuk és nemzetük nagy vállalkozását. Az, hogy „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”, halálos mondás, amely emberéleteket követel? Hát nem szánni való halált halnak az ilyen emberek? (De igen.) Az ilyen emberek még a haláluk pillanatában sem hajlandóak elhagyni üres gondolataikat és eszményeiket, és végül sérelmekkel és gyűlölettel a szívükben halnak meg. Miért mondom, hogy sérelmekkel és gyűlölettel a szívükben halnak meg? Mert nem tudják elengedni a nemzetet, a hazájukat, az emberiség sorsát és az uralkodók által rájuk bízott küldetést. Ezt gondolják: „Ó, jaj, az életem túl rövid. Bárcsak élhetnék még pár ezer évig, és megláthatnám, merre tart az emberiség jövője!” Egész életüket úgy töltik, hogy az ég alatt mindent a szívükben tartanak, és még a legvégén sem képesek elengedni. Még haláluk pillanatában sem tudják, mi a saját identitásuk, vagy hogy mit kellene vagy nem kellene tenniük. Valójában ezek hétköznapi emberek, és a hétköznapi emberek életét kellene élniük; ők azonban elfogadták a Sátán megtévesztését és a hagyományos kultúra mérgét, és világmegváltókként tekintenek magukra. Hát nem szánalmas? (De igen.) Rendkívül szánalmas! Mondjátok meg Nekem, ha Csü Jüan nem állt volna a nemzet nagyobb igazságáról szóló hagyományos eszme hatása alatt, vajon akkor is a folyóba ölte volna magát? Végrehajtott volna egy ilyen szélsőséges cselekedetet, hogy véget vet a saját életének? (Nem.) Egészen biztosan nem tette volna. A hagyományos kultúra áldozata volt, aki meggondolatlanul véget vetett az életének, mielőtt végigélte volna. Ha nem állt volna ezeknek a dolgoknak a befolyása alatt, és nem aggódott volna az országért és a népért, hanem ehelyett arra összpontosított volna, hogy élje a saját életét, képes lett volna megérni az öregkort és természetes halált halni? Lehetett volna normális halála? Ha nem tűzte volna ki célul, hogy belehajol egy feladatba, és arra törekszik, hogy minden tőle telhetőt megtegyen halála napjáig, vajon boldogabb, szabadabb és nyugodtabb élete lehetett volna? (Igen.) Ezért az, hogy „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”, halálos mondás, amely emberéleteket követel. Mihelyt valakit megfertőzött ez a gondolkodásmód, azzal kezdi tölteni a napjait, hogy naphosszat az ország és a nép miatt gyötrődik, és végül halálra aggódja magát, anélkül azonban, hogy képes lenne a dolgok jelenlegi állásán változtatni. Hát nem rabolja el az életét ez az eszme és nézet, hogy bele kell hajolnia a feladatba és arra törekednie, hogy minden tőle telhetőt megtegyen halála napjáig? Az ilyen eszmék és nézetek valóban halálosak és emberéleteket követelnek. Miért mondom ezt? Ki tud a szívében helyet készíteni egy ország vagy nemzet sorsának? Ki tud egy ilyen terhet a vállán hordozni? Hát nem a saját képességeinek túlbecsülése ez? Miért hajlamosak az emberek túlbecsülni a képességeiket? Egyesek maguk keresik a bajt? Arról van szó, hogy maguktól lesznek hajlandóak így tenni? Valójában áldozatok, de minek az áldozatai? (A Sátán által az emberekbe ültetett eszméknek és nézeteknek.) Így van, ők a Sátán áldozatai. A Sátán ülteti el az emberekben ezeket az eszméket, ő mondja nekik, hogy „az ég alatt mindent a szívetekben kell tartanotok; tartsátok a szívetekben a lakosságot, aggódjatok az országért és a népért; legyetek kóbor lovagok, igaz emberek, akik kirabolják a gazdagokat, hogy segítsenek a szegényeken; járuljatok hozzá az emberiség sorsához, belehajolva a feladatba és arra törekedve, hogy minden tőletek telhetőt megtegyetek halálotok napjáig, ahelyett, hogy figyelemre sem méltó életet élnétek. Miért teljesítenél családi és társadalmi feladatokat? Ezekről szót sem érdemes ejteni. Azok, akik ilyesmikkel foglalkoznak, olyanok, mint a hangyák. Te nem vagy hangya, és veréb se legyél. Légy inkább sas, terjeszd ki a szárnyaidat, szállj a magasba, legyenek nagyra törő céljaid!” Ez az ingerlés és bujtogatás összezavarja az embereket, ezért így gondolkodnak: „Pontosan így van! Én nem lehetek veréb. Magasan szárnyaló sasnak kell lennem.” De bármilyen elszántan próbálkoznak, nem tudnak magasra szállni, így végül holtan esnek össze a kimerültségtől, miután tönkretették saját magukat. Valójában semmi vagy. Nem vagy veréb, és sas sem vagy. Akkor hát mi vagy? (Teremtmény.) Így igaz, hétköznapi ember, hétköznapi teremtmény vagy. Az még rendben van, ha kihagysz egyet a napi három étkezésből, de az már nincs rendben, ha napokig nem eszel. Megöregszel, megbetegszel, meghalsz, csak egy hétköznapi ember vagy. Azok az emberek, akikben van egy cseppnyi tehetség és képesség, túlságosan arrogánssá válhatnak, és miután a Sátán ily módon bátorítja, csalogatja, ösztökéli és ámítja őket, úgy összezavarodnak, hogy azt gondolják, ők a világ megváltói. Bemasíroznak és leülnek a Megváltó helyére, majd belehajolnak az ország és a nemzet szolgálatának feladatába, és arra törekednek, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek haláluk napjáig, mit sem törődve az emberiség küldetésével, felelősségeivel, kötelezettségeivel vagy életével, amely a legdrágább dolog, amit Isten az embereknek ajándékoz. Ennek következtében úgy érzik, hogy az élet nem fontos és drága; hogy a hazájuk ügye a legdrágább dolog; hogy az ég alatt mindent a szívükben kell tartaniuk, és az országért és a népért kell aggódniuk; hogy akkor lesz a legkiválóbb jellemük és a legnemesebb erkölcseik, ha így tesznek; és hogy minden embernek így kellene élnie. A Sátán ülteti el ezeket a gondolatokat az emberekben, ámítva és arra biztatva őket, hogy vessék le teremtményi és hétköznapi emberi identitásukat, és olyan dolgokat tegyenek, amelyek nem felelnek meg a valóságnak. Mi ennek a kimenetele? Végighajszolják magukat a vesztükbe vezető úton, és tudtukon kívül elmennek a végletekig. Mit jelent az, hogy „elmennek a végletekig”? Azt jelenti, hogy egyre messzebb kóborolnak Isten emberekkel szemben támasztott követelményeitől és az ösztönöktől, amelyeket Isten eleve elrendelt az emberiség számára. Végül az ilyen emberek zsákutcába kerülnek, ami a saját vesztükbe vezető út.

Tekintettel arra, hogy hogyan kellene élniük az embereknek, melyek Isten követelményei az emberiséggel szemben? Valójában nagyon egyszerűek. Abban állnak, hogy az ember foglalja el a maga helyét mint teremtmény, és végezze a kötelességet, amelyet egy embernek végeznie kell. Isten nem kérte, hogy emberfeletti vagy kiemelkedő ember légy, és szárnyakat sem adott neked, hogy a magasban repülj. Csak két kezet és két lábat adott neked, amelyek segítségével lépésről lépésre haladhatsz a földön, szükség esetén pedig futhatsz is. A belső szerveid, amelyeket Isten teremtett számodra, megemésztik és felszívják az élelmet, és tápanyagokkal látják el az egész testedet, ezért ragaszkodnod kell a napi három étkezés rutinjához. Isten szabad akaratot adott neked, a normális emberi mivolthoz való értelmet, valamint lelkiismeretet és józan észt, amelyekkel egy emberi lénynek rendelkeznie kell. Ha mindezt jól és helyesen használod, követed a fizikai test túlélésének törvényeit, rendesen vigyázol az egészségedre, állhatatosan megteszed, amit Isten kér tőled, és eléred, aminek az elérését Isten megköveteli tőled, az elég, ráadásul nagyon egyszerű is. Kért tőled Isten olyasmit, hogy hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig? Kért tőled olyasmit, hogy gyötörd magad? (Nem.) Isten nem követel ilyesmiket. Az embereknek nem kell gyötörniük magukat, de kell, hogy legyen józan eszük, és megfelelően ki kell elégíteniük a testük különféle szükségleteit. Igyál vizet, amikor szomjas vagy, egészítsd ki az étrendedet, amikor éhes vagy, pihenj, amikor fáradt vagy, eddz, ha sokat ültél egy helyben, menj orvoshoz, ha beteg vagy, legyen meg a napi három étkezésed, és tartsd fenn a normális emberi mivolt életét. Természetesen a normális kötelességeidet is folyamatosan végezned kell. Ha a kötelességeidhez valamilyen szaktudás kell, amihez nem értesz, bele kell tanulnod és gyakorolnod kell. Ez a normális élet. A gyakorlat különféle alapelvei, amelyeket Isten kiad az emberek számára, mind olyan dolgok, amelyeket a normális emberi mivolt értelme képes felfogni, olyasmik, amiket az emberek meg tudnak érteni és el tudnak fogadni, és amelyek a legcsekélyebb mértékben sem haladják meg a normális emberi mivolt kapacitását. Ezek mind az emberek számára elérhető határokon belül vannak, és semmilyen módon nem lépik túl a megfelelőség korlátait. Isten nem követeli meg az emberektől, hogy emberfeletti vagy kiemelkedő emberek legyenek, míg az erkölcsi magatartásról szóló mondások arra sarkallják az embereket, hogy igyekezzenek emberfeletti vagy kiemelkedő emberekké válni. Nemcsak a hazájuk és nemzetük nagy ügyét kell felvállalniuk, de azt is megkövetelik tőlük, hogy belehajoljanak a feladatba, és arra törekedjenek, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek haláluk napjáig. Ez arra készteti őket, hogy lemondjanak az életükről, ez pedig teljesen szembemegy Isten követelményeivel. Mi hát Isten hozzáállása az emberek életéhez? Isten minden szituációban vigyáz az emberekre, megőrzi őket attól, hogy kísértésbe essenek, vagy más veszélyes helyzetektől, és oltalmazza az életüket. Mi ezzel Isten célja? Annak elérése, hogy az emberek jó életet éljenek. Mi célból akarja elérni, hogy az emberek jó életet éljenek? Nem kényszerít arra, hogy emberfeletti legyél, sem arra, hogy az ég alatt mindent a szívedben tarts, sem arra, hogy az országért és a népért aggódj, és még kevésbé arra, hogy átvedd az Ő helyét, és te uralkodj minden dolog fölött, te irányíts minden dolgot, és te uralkodj az emberiség fölött. Ehelyett Ő azt követeli meg tőled, hogy foglald el a magad helyét mint teremtmény, teljesítsd teremtményi kötelességeidet, végezd el azokat a kötelességeket, amelyet egy embernek végeznie kell, és tedd, amit az embernek tennie kell. Sok tennivalód van, de az, hogy te uralkodj az emberiség sorsa fölött, hogy az ég alatt mindent a szívedben tarts, vagy hogy az emberiséget, a hazádat, az egyházat, Isten akaratát vagy az Ő nagy vállalkozását az emberiség megmentésére a szívedben tartsd, nem tartozik ezek közé. Ez mind nem tartozik közéjük. Akkor hát mi tartozik a tennivalóid közé? A megbízatás, amelyet Isten rád ruház, a kötelességek, amelyeket Isten ad neked, és minden követelmény, amelyet Isten háza minden egyes időszakban rád ró. Hát nem egyszerű? Nem könnyű megtenni? Nagyon egyszerű és könnyen teljesíthető. Az emberek azonban mindig félreértik Istent, és azt hiszik, hogy Ő nem veszi őket komolyan. Vannak, akik így gondolkodnak: „Azok az emberek, akik hinni kezdenek Istenben, ne tekintsék magukat olyan fontosnak, ne törődjenek annyit a fizikai testükkel, szenvedjenek többet, ne feküdjenek le túl korán aludni, mert lehet, hogy Isten elégedetlen lesz, ha túl korán mennek lefeküdni. Keljenek korán, feküdjenek későn, és gürcöljenek egész éjszaka a kötelességük teljesítésén. Még ha nem tesznek le eredményeket az asztalra, akkor is maradjanak fenn hajnali kettőig vagy háromig.” Ennek eredményeként az ilyen emberek két végén égetik a gyertyát, míg annyira ki nem merülnek, hogy még a járás is óriási erőfeszítést jelent számukra, és mégis azt mondják, hogy a kötelességeik teljesítése meríti ki őket. Ezt nem az emberek ostobasága és tudatlansága okozza? Mások így gondolkodnak: „Isten nem elégedett, amikor mi egy kicsit különlegesebb és szebb ruhákat viselünk, sem akkor, ha mindennap húst és jó ételeket eszünk. Isten házában csak azt tehetjük, hogy belehajolunk a feladatunkba, és arra törekszünk, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk halálunk napjáig.” Úgy érzik, hogy istenhívőkként mindhalálig teljesíteniük kell kötelességeiket, máskülönben Isten nem fogja megkímélni őket. Valójában így van ez? (Nem.) Isten megköveteli az emberektől, hogy felelősen és hűségesen teljesítsék kötelességüket, de nem kényszeríti őket arra, hogy keményen bánjanak a testükkel, és még kevésbé kéri őket arra, hogy legyenek gondatlanok és felületesek, vagy hogy szórakozzák el az időt. Látom, hogy bizonyos vezetők és dolgozók úgy rendezik, hogy az emberek ilyen módon végezzék a kötelességeiket, nem követelik meg a hatékonyságot, csak pazarolják az emberek idejét és energiáját. Valójában az emberek életét tékozolják el. Végül, hosszú távon egyeseknek egészségi problémáik támadnak, rosszalkodik a derekuk, fáj a térdük, és megszédülnek, ha egy számítógép képernyőjére néznek. Hogy lehet ez? Ki okozta ezt? (Ők okozták maguknak.) Isten háza megköveteli, hogy legkésőbb este 10-kor mindenki térjen pihenni, egyesek azonban este 11-ig vagy 12-ig sem fekszenek le, amivel mások pihenését is megzavarják. Egyesek még meg is róják azokat, akik normálisan pihennek, amiért az élet kényelmére vágynak. Ez helytelen. Hogyan végezhetnél jó munkát, ha a tested nincs kipihenve? Mit szól ehhez Isten? Hogyan szabályozza ezt Isten háza? Mindent Isten szavai és Isten házának rendelkezései szerint kell tenni, és csakis így helyes. Bizonyos embereknek ostoba értelmezései vannak, mindig a szélsőségeket keresik, sőt, irányítanak másokat. Ez nincs összhangban az igazságalapelvekkel. Egyesek egyszerűen csak esztelen bolondok, akikben semmiféle tisztánlátás nincs, és azt hiszik, ahhoz, hogy a kötelességeiket teljesítsék, sokáig ébren kell maradniuk, még akkor is, ha nem a munkával foglalatoskodnak, nem engedélyezik maguknak az alvást, amikor fáradtak, nem engedik meg maguknak, hogy szóljanak bárkinek, ha betegek, és ami még rosszabb, azt sem engedik meg maguknak, hogy orvoshoz menjenek, ezt ugyanis időpazarlásnak tekintik, amely késlelteti a kötelességeik teljesítését. Helyes ez a szemléletmód? Miért állnak elő a hívők még mindig ilyen ostoba nézetekkel azok után, hogy mennyi prédikációt meghallgattak? Milyen szabályozás vonatkozik Isten házának munkarendjére? Pontosan este 10 óráig pihenni kell térni, reggel 6-kor fel kell kelni, és ügyelnetek kell arra, hogy meglegyen a nyolc óra alvásotok. Továbbá ismételt és hangsúlyos elvárás, hogy vigyázzatok az egészségetekre: munka után eddzetek, legyen egészséges étrendetek és rutinotok, hogy elkerüljétek az egészségi problémákat a kötelességetek teljesítése közben. Egyes emberek viszont egyszerűen nem értik meg, képtelenek alapelvekhez ragaszkodni vagy szabályokat betartani, ok nélkül maradnak fenn sokáig, és nem a megfelelő ennivalókat fogyasztják. Ha egyszer megbetegítik magukat, képtelenek elvégezni a kötelességüket, akkor pedig már késő bánat. Nemrég hallottam, hogy néhány ember megbetegedett. Nem ők okozták ezt azzal, hogy az alapelvek betartása nélkül végzik a kötelességüket, és meggondolatlanul cselekednek? Igaz, hogy komolyan végzed a kötelességedet, de eközben nem szegheted meg a tested természetes törvényeit. Ha mégis megszeged őket, megbetegíted magad. Mindenképpen kell, hogy legyen általános megértésetek arról, hogyan kell vigyázni az egészségetekre. A megfelelő időben edzenetek kell, és rendszeres időszakonként kell étkeznetek. Nem zabálhattok, nem ihattok túl sokat, nem lehettek válogatósak, és nem lehet egészségtelen étrendetek. Ezenfelül szabályoznotok kell a hangulatotokat, oda kell figyelnetek arra, hogy Isten színe előtt éljetek és gyakoroljátok az igazságot, és az alapelvek szerint kell cselekednetek. Így béke és öröm lesz a szívetekben, és nem érzitek majd magatokat üresnek vagy lehangoltnak. Különösen akkor lesz az emberek elmeállapota teljesen normális, a testük pedig egészséges, ha levetik magukról a romlott beállítottságokat, és a normális emberi mivoltot élik meg. Soha nem mondtam nektek olyasmit, hogy feküdjetek későn és keljetek korán, vagy hogy dolgozzatok napi tíz óránál többet. Ez mind azért van, mert egyesek nem a szabályok szerint viselkednek, és nem tartják be Isten házának rendjét. Végső soron az emberek olyan tudatlanok, hogy természetesnek veszik az egészséget. Láttam, hogy egyes helyeken az emberek mindig odabent végzik a kötelességeiket, nem mennek ki a levegőre egy kis napfényért és nem maradnak aktívak, ezért elintéztem, hogy szerezzenek nekik edzőfelszerelést, és megmondtam nekik, hogy hetente egyszer vagy kétszer eddzenek, ami egy egészséges rutinnak felel meg. Azok az emberek, akik nem edzenek rendesen, természetesen meg fognak betegedni, ez pedig a normális életükre is kihatással van. Ha egyszer így rendelkeztem, szükség van arra, hogy ellenőrizgessem, ki milyen gyakran edz? (Nem.) Nincs rá szükség, Én teljesítettem azt, ami az Én felelősségem, tudtodra adtam, amit akartam, és teljes őszinteséggel, egy szó hazugság nélkül elmondtam neked, mit kell tenned, neked pedig mindössze az utasítás szerint kell cselekedned. De az emberek ezt nem képesek befogadni, úgy gondolják, ők fiatalok és egészségesek, ezért nem veszik komolyan az Én szavaimat. Ha nem becsülitek meg a saját egészségeteket, fölösleges, hogy Én ezzel törődjek – csak ne másokat hibáztass, ha megbetegszel. Az emberek nem figyelnek oda arra, hogy eddzenek. Egyrészt azért, mert helytelen eszmék és nézetek vannak bennük. Másrészt azért, mert van egy végzetes problémájuk is: a lustaság. Ha az embereknek valami enyhe fizikai bajuk van, mindössze annyit kell tenniük, hogy figyelmesebben ügyelnek az egészségükre, és aktívabb életmódot folytatnak. Egyesek azonban inkább elmennek és beadatnak maguknak egy injekciót, vagy gyógyszert vesznek be, ha megbetegednek, ahelyett, hogy edzenének és vigyáznának az egészségükre. Ezt a lustaság okozza. Az emberek lusták és nem hajlandóak edzeni, ezért semmi értelme mondani nekik bármit. Végül aztán nem hibáztathatnak másokat, amikor megbetegednek; a szívük mélyén tudják, mi az igazi oka. Mindenkinek mindennap normális mennyiségű testedzést kellene végeznie. Nekem mindennap legalább egy vagy két órát kell sétálnom, valamint el kell végeznem néhány szükséges gyakorlatot. Ez nemcsak az állóképességemet erősíti, hanem segít megelőzni a betegséget, és fizikailag jobban érzem magam tőle. A testedzés nemcsak a betegség megelőzéséről szól, hanem normális fizikai szükséglet is. Ebben a témában Isten követelménye az emberekkel szemben az, hogy legyen bennük némi belátás. Ne legyetek tudatlanok, és ne legyetek kíméletlenek a testetekkel szemben, hanem kövessétek annak természetes törvényeit. Ne éljetek vissza hús-vér testetekkel, de ne is forogjon körülötte minden gondolatotok. Könnyű megérteni ezt az alapelvet? (Igen.) Valójában nagyon könnyű megérteni; a nagy kérdés az, hogy az emberek átültetik-e a gyakorlatba. Mi az emberek egy másik végzetes gyengesége? Az, hogy mindig hagyják, hogy a fantáziájuk elragadja őket, ezt gondolva: „Ha hiszek Istenben, nem fogok megbetegedni, nem fogok megöregedni, és természetesen biztosan nem fogok meghalni sem.” Ez tőrőlmetszett ostobaság. Isten nem tesz ilyen természetfeletti dolgokat. Megmenti az embereket, ígéreteket tesz nekik, arra kéri őket, hogy törekedjenek az igazságra és értsék meg azt, vessék le a romlott beállítottságaikat, érjék el az Ő üdvösségét, és lépjenek be az emberiség gyönyörű rendeltetési helyére. De azt soha nem ígérte Isten az embereknek, hogy nem fognak megbetegedni vagy megöregedni, és azt sem, hogy nem fognak meghalni. És Isten természetesen egyáltalán nem támasztott olyan követelményt az emberekkel szemben, hogy „hajoljanak bele egy feladatba, és törekedjenek arra, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek haláluk napjáig”. Ami a kötelesség teljesítését és a gyülekezet munkájának végzését illeti, valamint azt, hogy milyen nehézségeket kell eltűrni, mit kell elhagyni, mit kell feláldozni és mit kell elengedni, az embereknek az alapelvek szerint kell cselekedniük. Amikor saját fizikai életükkel és testi szükségleteikkel foglalkoznak, az emberekben kell, hogy legyen némi józan ész, és nem szabad szembemenniük a testük normális szükségleteivel, még kevésbé a törvényekkel és szabályokkal, amelyeket Isten szabott meg az emberek számára. Természetesen ez egyúttal a józan ész minimális kívánalma is, amelynek az emberekben meg kell lennie. Ha az emberek még azt sem tudják, mit kezdjenek a fizikai testük szükségleteivel és törvényeivel, és egyáltalán semmi józan ész nincs bennük, hanem csak képzelgésekre és elképzelésekre hagyatkoznak, sőt, extrém gondolataik is vannak, és szélsőséges módszereket tesznek magukévá a fizikai testükkel való bánásmód terén, akkor ezeknek az embereknek a megértése esztelen. Miféle igazságot tudnának felfogni az ilyen képességű emberek? Van itt egy kérdőjel. Mit vár el Isten az emberektől, hogyan bánjanak a fizikai testükkel? Amikor Isten megteremtette az embereket, szabályokat határozott meg számukra, ezért megköveteli tőled, hogy e szabályok szerint bánj a fizikai testeddel. Ez az a követelmény és norma, amelyet Isten meghatároz az emberek számára. Ne elképzelésekre hagyatkozz, és ne képzelgésekre hagyatkozz. Érted?

Ennek a beléjük sulykolt, erkölcsi magatartásról szóló mondásnak a befolyása alatt – „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig” – az emberek nem tudják, hogyan bánjanak fizikai testükkel, vagy hogyan éljenek normális életet. Ez a dolog egyik oldala. A másik az, hogy az emberek nem tudják, hogyan kezeljék a halálukat, sem azt, hogyan éljenek értelmes életet. Nézzük hát, milyen Isten hozzáállása az emberek halálának kezeléséhez. A teljesített kötelesség bármely aspektusáról van is szó, Isten célja az, hogy az emberek, miközben a kötelességüket teljesítik, megértsék az igazságot, átültessék a gyakorlatba, félredobják romlott beállítottságaikat, megéljék egy normális ember hasonlatosságát, és felnőjenek az üdvösség elérésének mércéjéhez, nem pedig az, hogy fejvesztve rohanjanak a halál felé. Egyesek súlyos betegséget vagy rákot kapnak, és ezt gondolják: „Ezek szerint Isten arra kér, hogy haljak meg és mondjak le az életemről, úgyhogy engedelmeskedem!” Valójában Isten nem mondott ilyesmit, sőt eszébe sem jutott ilyen gondolat. Ez semmi egyéb, mint az emberek félreértése. Mire gondol hát Isten? Mindenki egy bizonyos számú évig él, de az élettartamuk különböző. Mindenki akkor hal meg, amikor Isten elrendeli, a megfelelő helyen és időben. Ezt mind Isten rendeli így. Ő váltja valóra az illető élettartamául rendelt időnek, valamint a halála helyének és módjának megfelelően, és nem hagyja, hogy bárki is valami véletlenszerű dolog miatt haljon meg. Isten nagyon fontosnak tartja egy ember életét, és szintén nagyon fontosnak tartja egy ember halálát és fizikai életének végét. Mindezt Isten rendelte így. Ebből a szemszögből nézve, akár azt követeli meg Isten az emberektől, hogy teljesítsék kötelességeiket, akár azt, hogy kövessék Őt, Ő nem kéri az emberektől, hogy a vesztükbe rohanjanak. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy Isten nem követeli meg tőled, hogy állj készen arra, hogy bármikor lemondj az életedről azért, hogy megtedd a kötelességedet, áldozatot hozz Istenért, vagy teljesítsd az Ő megbízatását. Nem kell ilyen előkészületeket tenned, nem kell ilyen gondolkodásmóddal rendelkezned, és semmiképpen nem kell így tervezned vagy gondolkodnod, mert Istennek nincs szüksége a te életedre. Miért mondom ezt? Mondani sem kell hogy az életed Istené, Ő ajándékozta azt neked, akkor hát miért akarná visszakérni? Értékes az életed? Isten szempontjából nem az a kérdés, hogy értékes-e, hanem csak az, hogy milyen szerepet játszol Isten irányítási tervében. Ami az életedet illeti, ha Isten el akarná venni, bármikor, bárhol és bármelyik percben megtehetné. Ezért minden ember élete fontos a saját maga számára, továbbá fontos a kötelességei, feladatai és kötelezettségei, valamint Isten megbízása szempontjából. Természetesen annak a szerepnek a szempontjából is fontos, amelyet az illető Isten átfogó irányítási tervében játszik. Bár fontos, Istennek nincs szüksége arra, hogy elvegye az életedet. Miért? Amikor az életed elvétetik, halott ember leszel, és semmi további hasznod nincs. Csak amíg életben vagy, amíg az emberi faj között élsz, amely fölött Isten uralkodik, addig játszhatod el a szerepedet, amelyet ebben az életben el kell játszanod, és addig teljesítheted a feladataidat és kötelezettségeidet, amelyeket teljesítened kell, valamint a kötelességeket, amelyek teljesítését ebben az életben Isten elvárja tőled. Csak amikor ebben a formában létezel, akkor lehet az életednek értéke, és akkor bontakoztathatja ki az értékét. Ezért ne mondjatok könnyelműen olyasmiket, mint „meghalni Istenért”, vagy „lemondok az életemről Isten munkájáért”, ne ismételgessétek ezeket, ne is tartsátok az elmétekben vagy a szívetek mélyén; erre semmi szükség. Amikor valaki folyamatosan meg akar halni Istenért, fel akarja ajánlani magát, le akar mondani az életéről a kötelességéért, az a leginkább megvetendő, méltatlan és aljas dolog. Miért? Ha az életed véget ért, és többé nem élsz ebben a hús-vér testi alakban, hogyan teljesíthetnéd teremtményi kötelességedet? Ha mindenki halott, ki marad, akit Isten az Ő munkája által megmenthet? Ha nincsenek emberi lények, akiket meg kellene menteni, hogyan hajtható végre Isten irányítási terve? Létezhetne továbbra is Isten munkája az emberiség megmentéséért? Folytatódhatna? Ezekből a szempontokból nézve talán nem fontos dolog, hogy az emberek gondját viseljék a testüknek és egészséges életet éljenek? Hát nem éri meg? Egészen biztosan megéri, és az embereknek így kellene tenniük. Ami azokat az ostoba embereket illeti, akik könnyelműen ezt mondják: „Legrosszabb esetben meghalnék Istenért”, és akik felelőtlenül lekicsinylik a halált, lemondanak az életükről, visszaélnek a testükkel, azok miféle emberek? Engedetlen emberek? (Igen.) Ezek a legengedetlenebb emberek, megvetést és utálatot érdemelnek. Amikor valaki könnyelműen képes azt mondani, hogy meghalna Istenért, azt lehet mondani, hogy könnyelműen azt is forgatja a fejében, hogy véget vet a saját életének, lemond a kötelességéről, lemond az Isten által ráruházott megbízatásáról, és megakadályozza, hogy Isten szavai beteljesedjenek benne. Hát nem bolond cselekvésmód ez? Lehet, hogy te könnyelműen és készségesen lemondasz az életedről és azt mondod, hogy fel akarod azt ajánlani Istennek, de szüksége van-e Istennek arra, hogy te felajánld neki azt? Az életed maga Istené, és Isten bármikor elveheti, akkor hát mi haszna felajánlani azt Neki? Ha te nem ajánlod fel, Istennek azonban szüksége van rá, vajon majd illedelmesen elkéri tőled? Meg kell majd beszélnie veled? Nem, nem kell. De miért akarná Isten az életedet? Ha egyszer Isten visszaveszi az életedet, többé nem leszel képes elvégezni a kötelességeidet, és egy ember hiányozni fog Isten irányítási tervéből. Vajon Ő boldog és elégedett lesz ezzel? Ki lesz valójában boldog és elégedett? (A Sátán.) Mit nyerhetsz azzal, ha lemondasz az életedről? És mit nyerhet Isten azzal, ha elveszi az életedet? Ha elszalasztod az alkalmat a megmenekülésre, az Isten számára vajon nyereség vagy veszteség? (Veszteség.) Isten számára ez nem nyereség, hanem veszteség. Isten megengedi neked mint teremtménynek, hogy teremtményi életed legyen, és elfoglald teremtményi helyedet, hogy teljesítsd teremtményi kötelességedet, és ezáltal képes légy belépni az igazságvalóságba, engedelmeskedni Istennek, megérteni az Ő akaratát és megismerni Őt, megtenni az Ő akaratát, együttműködni Vele az Ő munkájának befejezésében az emberiség megmentéséért, és mindvégig követni Őt. Ez az igaz emberség, és az életed létezésének ez az értéke és értelme. Ha az életed ezért létezik, és te ezért élsz egészségesen, akkor ez a legértelmesebb dolog, és ami Istent illeti, ez az igazi odaadás és együttműködés – az Ő számára ez a legkielégítőbb dolog. Isten azt akarja látni, hogy a hús-vér testben élő teremtmény leveti romlott beállítottságát az Ő fenyítése és ítélete közepette, elutasítja a Sátán által beleültetett tízezernyi téves gondolatot, képes elfogadni az igazságokat és követelményeket Istentől, teljesen aláveti magát a Teremtő uralmának, teljesíti a kötelességet, amelyet egy teremtménynek teljesítenie kell, és képes igazi teremtménnyé válni. Ezt akarja látni Isten, és ez az emberi élet létezésének értéke és értelme. Ezért a halál egy teremtmény számára sem a végső rendeltetési hely. Az emberi élet létezésének értéke és értelme nem az, hogy meghaljon, hanem hogy Istenért éljen, Istenért és a saját kötelességéért létezzen, azért létezzen, hogy teljesítse teremtményi kötelességeit és feladatait, engedelmeskedjen Isten akaratának és megalázza a Sátánt. Ez a teremtmény létezésének értéke és egyúttal életének értelme.

Ami Istennek az emberekkel szembeni követelményeit illeti, az, ahogy Isten kezeli az emberek életét és halálát, teljesen eltér a hagyományos kultúra mondása által leírtaktól: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”. A Sátán folyton azt akarja, hogy emberek haljanak meg. Kényelmetlenül érzi magát, ha élő embereket lát, és folyamatosan azon töri a fejét, hogyan vehetné el az életüket. Ha egyszer az emberek elfogadják a hagyományos kultúrának a Sátántól eredő téves gondolatait, attól kezdve csakis azt akarják, hogy feláldozhassák az életüket a hazájukért és a nemzetükért, vagy épp a karrierjükért, a szerelemért vagy a családjukért. Egyfolytában megvetéssel tekintenek a saját életükre, készen állnak bárhol és bármikor meghalni és odaadni az életüket, és az Isten által nekik adott életet nem a legdrágább, megbecsülésre méltó dolognak tekintik. Képtelenül arra, hogy életük során, amíg még rendelkeznek az Isten által nekik adott élettel, teljesítsék kötelességeiket és feladataikat, inkább elfogadják a Sátán tévtanait és esztelenségét, örökké azon igyekezve, hogy belehajoljanak a feladatukba és arra törekedjenek, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek haláluk napjáig, és arra készülve, hogy bármikor meghaljanak Istenért. Valójában azonban, ha valóban meghalsz, azt nem Istenért teszed, hanem a Sátánért, és Isten nem fog megemlékezni rólad. Mert csak az élők magasztalhatják Istent és tehetnek bizonyságot Róla, és csak az élők foglalhatják el a maguk helyét teremtményként és teljesíthetik kötelességeiket, és ezáltal nem hagynak hátra megbánást, képesek megalázni a Sátánt, és bizonyságot tenni a Teremtő csodálatos tetteiről és szuverenitásáról – mindezt csak az élők tehetik meg. Ha még életed sincs, mindez megszűnik létezni. Nem így van? (De igen.) Ezért azzal, hogy elterjeszti ezt az erkölcsi magatartásról szóló mondást: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig” – a Sátán egyértelműen játszadozik az emberi élettel és megtiporja azt. A Sátán nem tiszteli az emberi életet, hanem játszmákat űz vele, olyan eszméket fogadtatva el az emberekkel, mint ez: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”. Ők pedig ilyen eszmék szerint élnek, nem becsülik meg az életet, és nem tekintik drágának saját életüket, így hát könnyelműen lemondanak az életükről, a legdrágább dologról, amelyet Isten ad az embereknek. Ez aljas és erkölcstelen dolog. Amíg nem érted el az Isten által számodra elrendelt határidőt, soha ne beszélj könnyelműen arról, hogy lemondasz az életedről. Amíg még van benned lélegzet, ne add fel, ne hanyagold el a kötelességedet, és ne hanyagold el, amit Isten rád ruházott és amivel megbízott. Mert minden teremtett lény élete csakis a Teremtőért létezik, csakis az Ő szuverenitásáért, irányításáért és rendelkezéseiért, valamint csakis a Teremtő bizonyságáért és az Ő emberiség megmentéséért végzett munkájáért létezik és bontakoztatja ki értékét. Láthatod, hogy Isten szemlélete az emberi élettel kapcsolatban teljesen eltér a Sátánétól. Akkor hát ki becsüli meg igazán az emberi életet? (Isten.) Csak Isten, míg maguk az emberek nem tudják, hogyan becsüljék meg a saját életüket. Csak Isten becsüli az emberi életet. Bár az emberek nem szerethetők, nem méltók a szeretetre, tele vannak mocsokkal, lázadó mivolttal és a Sátán által beléjük ültetett sokféle képtelen eszmével és nézettel, és bár a Sátánt bálványozzák és követik, olyannyira, hogy szembehelyezkednek Istennel – mégis, mivel az embereket Isten teremtette, és Ő ajándékozza meg őket lélegzettel és élettel, csakis Ő becsüli az emberi életet, csakis Ő szereti az embereket, és csakis Ő gondoskodik folyamatosan az emberiségről és becsüli meg azt. Isten megbecsüli az embereket – nem a fizikai testüket, hanem az életüket, mivel csak azok az emberek, akiknek Isten életet adott, azok válhatnak végül olyan teremtményekké, akik valóban imádják Őt és bizonyságot tesznek Róla. Istennek az emberek, e teremtmények számára munkája, megbízatásai és elvárásai vannak. Ezért Isten megbecsüli és kincsként őrzi az ő életüket. Ez az igazság. Érted? (Igen.) Tehát, ha egyszer az emberek megértik Isten, a Teremtő akaratát, nem kellene, hogy legyenek alapelvek arra, hogyan kezeljék a fizikai testük életét, és hogyan bánjanak a törvényekkel és szükségletekkel, amelyek annak túlélését biztosítják? Min alapulnak ezek az alapelvek? Isten szavain alapulnak. Melyek a gyakorlásuk alapelvei? Passzív szempontból az embereknek el kell hagyniuk a sokféle téves nézetet, amelyeket a Sátán beléjük ültetett, le kell leplezniük és fel kell ismerniük a Sátán nézeteinek csalárdságait – mint ez a mondás: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig” –, amelyek eltompítják, károsítják és korlátozzák az embereket, és el kell hagyniuk ezeket a nézeteket; továbbá, aktív szempontból, pontosan meg kell érteniük, hogy melyek Isten, a Teremtő követelményei az emberiséggel szemben, és Isten szavait kell minden cselekedetük alapjává tenniük. Így az emberek képesek lesznek helyesen, elhajlások nélkül gyakorolni és valóban az igazságra törekedni. Mi az igazságra való törekvés? (Teljességgel Isten szavai szerint szemlélni az embereket és a dolgokat és azok szerint viselkedni és cselekedni, az igazságot tekintve mércénknek.) Helyes ezekkel a szavakkal összegezni.

Ma elsősorban arról kommunikáltunk, hogy miként kell kezelni a halált, valamint hogy miként kell kezelni az életet. A Sátán megtiporja, feldúlja és elveszi az emberek életét. Összezavarja és eltompítja az embereket azáltal, hogy helytelen eszméket és nézeteket ültet beléjük, és ráveszi őket, hogy legdrágább tulajdonukat – az életüket – megvetéssel kezeljék, ezáltal félbeszakítva és tönkretéve Isten munkáját. Mondjátok meg Nekem, ha az egész világon minden ember meg akarna halni, és könnyelműen meg is tehetné, nem zuhanna káoszba a társadalom? Nehéz lenne akkor az emberek számára életben maradni és létezni? (Igen.) Mi hát Isten hozzáállása az emberi élethez? Megbecsüli azt. Isten megbecsüli és kincsként őrzi az emberi életet. Milyen gyakorlati utat kellene nyerniük az embereknek Isten e szavaiból? Életük során, amíg még van bennük élet és lélegzet, amelyek az Isten által adott legdrágább dolgok, az embereknek megfelelően kell törekedniük az igazságra és megérteni azt, valamint Isten követelményei és alapelvei szerint teljesíteniük teremtményi kötelességeiket, megbánást nem hagyva hátra, hogy egy nap elfoglalhassák teremtményi helyüket, bizonyságot tegyenek a Teremtőről és imádják Őt. Ha így tesznek, értéket és értelmet adnak életüknek azáltal, hogy nem a Sátánért, hanem Isten szuverenitásáért, az Ő munkájáért és az Ő bizonyságtételéért élnek. Az emberek életének akkor van értéke és értelme, amikor képesek bizonyságot tenni Isten tetteiről és munkájáról. De nem mondható, hogy az emberi élet akkor már elérte legdicsőbb pontját. Nem egészen helyes ezt mondani, mert azt a pontot még nem sikerült elérni. Ha már valóban megértetted az igazságot, elnyerted az igazságot, elnyerted Isten ismeretét, és képes vagy elfoglalni helyedet teremtményként, hogy imádd Istent és bizonyságot tegyél Istenről, a Teremtő szuverenitásáról, az Ő tetteiről, az Ő lényegéről és identitásáról, akkor érte el az életed értéke a csúcsát és teljes kibontakozását. Mindezek elmondásának célja és jelentősége az, hogy megértessem veletek az élet létezésének értékét és értelmét, valamint azt, hogyan kell kezelned a saját életedet, hogy ennek alapján választhasd meg az utat, amelyen járnod kell. Ez az egyetlen útja annak, hogy összhangban légy Isten akaratával.

2022. június 4.