Az utolsó összejövetelünkön főként a hagyományos kultúrának erről a mondásáról beszélgettünk és ezt szedtük ízekre: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig.” A hagyományos kultúra mondásai és elméletei, amelyeket a Sátán belesulykol az emberekbe, nem helyesek, ahogy a hangzatos szólamok sem, amelyeket betartat az emberekkel. Épp ellenkezőleg, a hatásuk az, hogy félrevezetik és tévútra viszik az embereket, valamint behatárolják a gondolkodásukat. A végső célja annak, hogy a tömegeket a hagyományos kultúra e téves eszméire és nézeteire nevelik, hogy ezeket sulykolják beléjük és ezekkel befolyásolják őket, az, hogy elérjék, hogy a tömegek nyugodt lélekkel alávessék magukat az uralkodó osztály fennhatóságának, és az uralkodókat is azok hűségével szolgálják, akik szeretik a hazát és a pártot, és akiknek feltett szándéka, hogy megoltalmazzák otthonukat és védelmezzék az államot. Ez elég jól szemlélteti, hogy a nemzeti kormányzat azért népszerűsíti a hagyományos kultúra oktatását, hogy megkönnyítse az uralkodók számára az emberiség és az összes különféle népcsoport irányítását, hogy tovább fokozza az uralkodók rendszerének stabilitását, valamint az irányításuk alatt álló társadalom harmóniáját és stabilitását. Akárhogyan is terjeszti, reklámozza és népszerűsíti a hagyományos kultúra oktatását az uralkodó osztály, általánosságban ezek az erkölcsi magatartásról szóló mondások félrevezették és tévútra vitték az embereket, és súlyosan károsították arra való képességüket, hogy megkülönböztessék az igazságot a hazugságoktól, a jót a gonosztól, a helyeset a helytelentől és a pozitív dolgokat a negatívaktól. Azt is mondhatjuk, hogy ezek az erkölcsi magatartásról szóló mondások teljesen felcserélik a feketét és a fehéret, hazugságokat vegyítenek az igazságba, és félrevezetik a közvéleményt, aminek folytán a hagyományos kultúra e vélekedései félrevezetik az embereket egy olyan összefüggésen belül, amelyben nem tudják, mi helyes és mi nem, mi az igazság és mi a hazugság, mely dolgok pozitívak és melyek negatívak, mi származik Istentől és mi a Sátántól. Az a mód, ahogyan a hagyományos kultúra mindenfajta dolgot és mindenféle embert meghatároz és a jó vagy rossz, jóságos vagy gonosz kategóriájába sorol, felkavarta, félrevezette és tévútra vitte az embereket, sőt, az emberek gondolatait a hagyományos kultúra által hirdetett különféle, erkölcsi magatartásról szóló mondások korlátai közé szorította, olyannyira, hogy képtelenek azokból kikeveredni. Ennek eredményeként sokan önként esküsznek hűséget ördögkirályoknak, mindvégig vak odaadást tanúsítva, és hűségesküjük mellett mindhalálig kitartva. Ez a helyzet mindmáig fennáll, mégis alig akad néhány ember, aki észhez tért. Jóllehet manapság sokan képesek felismerni az igazságot azok közül, akik hisznek Istenben, számos akadálya van annak, hogy el is fogadják és gyakorlatba ültessék azt. Azt lehet mondani, hogy ezek az akadályok elsősorban a hagyományos kultúra eszméiből és nézeteiből erednek, amelyek réges-régen gyökeret vertek a szívükben. Az emberek ezeket tanulták meg először, és ezek az eszmék továbbra is domináns helyzetben vannak, már régóta irányításuk alatt tartják az emberek gondolatait, ami oly sok akadályt és oly sok ellenállást támaszt azzal szemben, hogy az emberek elfogadják az igazságot és alávessék magukat Isten munkájának. Ez a dolog egyik aspektusa. Egy másik aspektusa pedig az, hogy az embereknek romlott beállítottságaik vannak, amit részben az okoz, ahogyan a hagyományos kultúra félrevezeti és megrontja az embereket. A hagyományos kultúra erőteljesen befolyásolta és megzavarta az emberek nézeteit azzal kapcsolatban, hogyan kell mérni a jót és gonoszat, az igazságot és a hazugságokat, és ennek folytán az emberekben sok téves elképzelés, eszme és nézet él. Ennek eredményeként az emberek képtelenek pozitívan érteni pozitív, szép és jó dolgokat, a valamennyi Isten által teremtett dologra vonatkozó törvényeket és azt a tényt, hogy minden dolog fölött Isten uralkodik. Ehelyett az emberek tele vannak elképzelésekkel és mindenféle bizonytalan és valószerűtlen elgondolással. Ezek a Sátán által az emberekben elültetett különféle eszmék következményei. Más szempontból: az erkölcsi magatartásról szóló összes különféle mondás a hagyományos kultúrában hazug mondás, amely megrontja az emberek gondolkodását, megzavarja az elméjüket és károsítja a normális gondolkodási folyamataikat, súlyosan befolyásolja az emberek képességét a pozitív dolgok és az igazság elfogadására, továbbá komoly hatást gyakorol arra, hogy képesek-e az emberek tisztán felfogni és megérteni a valamennyi Isten által teremtett dolgot irányító törvényeket és szabályokat.

Egyfelől a hagyományos kultúra különféle, erkölcsi magatartásról szóló mondásai megzavarták a gondolkodás helyes módjait, amelyekkel az emberek megkülönböztetik a helyeset a helytelentől, valamint szabad akaratukat is ellehetetlenítették. Továbbá az emberek, miután elfogadták ezeket a különböző, erkölcsi magatartásról szóló mondásokat, képmutatóvá és hamissá váltak. Remekül színlelnek – olyannyira, hogy lónak nevezik a szarvast, felcserélik a feketét és a fehéret, negatív, rút és gonosz dolgokat pozitív, szép és jó dolgoknak tekintenek, és fordítva –, és már eljutottak abba a stádiumba, hogy a gonoszt tisztelik. Az emberi társadalomban, korszaktól vagy dinasztiától függetlenül, az emberek által hirdetett és tisztelt dolgok alapvetően a hagyományos kultúrának ezek az erkölcsi magatartásról szóló mondásai. Ezeknek az erkölcsi magatartásról szóló mondásoknak a komoly hatása alatt, vagyis a hagyományos kultúra erkölcsi magatartásról szóló mondásainak egyre mélyebb és alaposabb besulykolása következtében az emberek öntudatlanul is létezésük alaptőkéjeként és törvényeiként fogadják el ezeket a mondásokat. Az emberek teljes mértékben, megkülönböztetés nélkül elfogadják ezeket, pozitív dolgoknak tekintik, vezérlő ideológiának és mércének arra nézve, hogy miként bánjanak másokkal, miként szemléljék az embereket és a dolgokat, valamint miként viselkedjenek és cselekedjenek. Az emberek ezeket tekintik a legfőbb törvényeknek a tekintetben, hogy miként boldoguljanak a társadalomban, hogy miként tehetnek szert hírnévre és elismertségre, vagy hogyan válhatnak köztiszteletben álló, nagy megbecsülésnek örvendő személyiségekké. Vegyük bármelyik csoportot bármelyik társadalmon vagy nemzeten belül, bármelyik korszakban – az általuk becsült, tisztelt és az emberi faj legjobbjainak nyilvánított emberek nem mások, mint amit az emberek erkölcsi példaképnek neveznek. Senkit nem érdekel, és senki nem próbálja kipuhatolni, hogy milyen életvitelt folytatnak ezek az emberek a színfalak mögött, hogy milyen szándékok és motivációk húzódnak meg a cselekedeteik mögött, hogy milyen az emberi mivoltuk lényege, hogyan viselkednek és bánnak másokkal valójában, és hogy milyen a lényege ebbe a szép és jó erkölcsi magatartásból szőtt köpönyegbe burkolózó személynek. Ha lojálisak, hazaszeretőek és hűségesek az uralkodókhoz, a nép bálványozza őket és a dicséretüket zengi, sőt, hősöknek tekinti őket és hozzájuk akar hasonlítani, mert mindenki az ember külsődleges erkölcsi magatartásának alapján méri fel, hogy az illető jóságos vagy gonosz, jó vagy rossz, és ennek alapján méri a hírnevét is. Bár a Biblia világosan feljegyzi számos régi szent és bölcs, például Nóé, Ábrahám, Mózes, Jób és Péter történetét, valamint számos próféta történetét, és így tovább, és bár sok ember jól ismeri ezeket a történeteket, még sincs egyetlen ország, nép vagy csoport sem, amely széles körben népszerűsítené ezeknek a régi szenteknek és bölcseknek az emberi mivoltát és erkölcsi karakterét – vagy annak példáit, hogyan imádták Istent, vagy Istent félő szívüket, amelyet felfedtek –, sem a társadalomban, sem a nemzet vagy a nép körében. Egyetlen ország, nép vagy csoport sem tesz így. Még azok az országok, ahol a kereszténység államvallás, vagy amelyek népessége túlnyomórészt vallásos, azok sem hívják fel a figyelmet ezeknek a régi szenteknek és bölcseknek az emberi jellemére vagy a Bibliában leírt történetekre az ő istenfélelmükről és Istennel szembeni alávetettségükről, és nem tisztelik ezeket. Milyen problémát jelez ez? A romlott emberiség odáig süllyedt, hogy az emberek idegenkednek az igazságtól, idegenkednek a pozitív dolgoktól, és a gonoszt tisztelik. Ha Isten nem beszélne és munkálkodna személyesen az emberek között, világosan elmondva az embereknek, hogy mi pozitív és mi negatív, mi helyes és mi helytelen, mi szép és jó, mi rút, és így tovább, akkor az emberiség soha nem volna képes különbséget tenni jó és gonosz között, és nem tudná megkülönböztetni a pozitív dolgokat a negatívaktól. Az emberi faj kezdetétől fogva, majd az emberiség fejlődése folyamán ezeket az Isten megjelenéseiről és munkájáról szóló okiratokat és történelmi feljegyzéseket Európa és Amerika egyes országaiban és népcsoportjai körében mind a mai napig továbbhagyományozzák. Az emberek azonban még mindig képtelenek különbséget tenni pozitív és negatív dolgok között, vagy épp a szép és jó, illetve a rút és gonosz dolgok között. Az emberek nemcsak különbséget tenni képtelenek, de aktívan és készségesen elfogadnak mindenféle állítást a Sátántól, például az erkölcsi magatartásról szóló mondásokat, valamint a Sátán téves meghatározásait és fogalmait különböző emberekről, ügyekről és dolgokról. Mit mutat ez? Talán azt mutatja, hogy az emberiségben egyszerűen nincs meg az ösztön, hogy önállóan elfogadjon pozitív dolgokat, sem az az ösztön, hogy különbséget tegyen pozitív és negatív dolgok, jó és gonosz, helyes és helytelen, igazság és hazugság között? (Igen.) Az emberiség körében kétféle dolog érvényesül egyszerre, amelyek egyike a Sátántól, a másik pedig Istentől ered. Végső soron azonban az emberi társadalom teljes egészében és az emberiség fejlődésének egész történelme folyamán az Isten által mondott szavak és mindazok a pozitív dolgok, amelyeket Ő tanít és magyaráz el az emberiségnek, nem képezhetik az egész emberi faj tiszteletének tárgyát, sőt, még fősodorrá sem válhatnak az emberiség körében, nem képesek helyes gondolatokat előidézni az emberekben, sem rávezetni őket, hogy normálisan éljenek minden, Isten által teremtett dolog között. Az emberek öntudatlanul is a Sátán különféle megjegyzéseinek, eszméinek és fogalmainak vezérlete alatt léteznek, és e téves nézetek vezérlete alatt élnek. Miközben így élnek, mindezt nem passzívan, hanem aktívan teszik. Dacára Isten minden cselekedetének, az Ő eredményeinek minden dolog megteremtése és a fölöttük való uralkodás terén, az Isten munkája által egyes országokban hátrahagyott sok-sok szónak, valamint a különféle emberek, ügyek és dolgok meghatározásainak, amelyeket mindmáig továbbhagyományoznak, az emberek még mindig öntudatlanul élnek a különféle eszmék és nézetek uralma alatt, amelyeket a Sátán ültet el az emberekben. Ezek a Sátán által elültetett és hirdetett különféle eszmék és nézetek jelentik az emberi társadalom fősodorbeli eszméit és nézeteit, még azokban az országokban is, amelyekben széles körben elterjedt a kereszténység. Ezzel szemben, bármennyi pozitív kijelentést, bármennyi pozitív eszmét és nézetet, bármennyi emberekről, ügyekről és dolgokról szóló pozitív meghatározást hagy Isten az emberiségre azáltal, hogy végzi az Ő munkáját, ezek csak bizonyos zugokban léteznek, vagy ami még rosszabb, csak kisebbségi népcsoportok néhány tagja ragaszkodik hozzájuk, és csak kevés ember ajkain élnek még, de az emberek nem képesek aktívan elfogadni ezeket pozitív dolgokként, amelyek végigvezetik őket az életen és utat mutatnak nekik. E kétféle dolog összehasonlításából, valamint az emberiségnek a Sátántól származó negatív dolgokhoz és az Istentől való különféle pozitív dolgokhoz való különböző hozzáállásából ítélve az egész emberi fajra ránehezedik a gonosz keze. Ez tény, és bizonyossággal kijelenthető. Ez a tény elsősorban azt jelenti, hogy az emberek gondolatait, gondolkodásmódjait, továbbá annak módjait, ahogyan az emberekkel, ügyekkel és dolgokkal bánnak, mind a Sátán különféle eszméi és nézetei irányítják, uralják és manipulálják, sőt, be is határolják. Az emberiség fejlődéstörténetének bármelyik szakaszában vagy korszakában – legyen szó akár egy viszonylag elmaradott korszakról, akár a gazdaságilag fejlett modern korról –, bármelyik területen, bármelyik nemzetiség vagy embercsoport körében, az emberi faj létezésmódjai, létezésének alapjai, valamint arról alkotott nézetei, hogy miként kell az embereket, ügyeket és dolgokat kezelni, mind a Sátán által az emberekbe ültetett különféle eszméken alapulnak, nem pedig Isten szavain. Ez rendkívül sajnálatos. Isten eljön, hogy elvégezze munkáját és megmentse az emberiséget egy olyan helyzetben, amelyben az embereket oly mélységesen megrontotta a Sátán, és amelyben gondolataikat és nézeteiket, valamint annak módjait, ahogyan mindenféle emberre, ügyre és dologra tekintenek, illetve ahogyan élnek és a világgal bánnak, teljes mértékben behatárolták a Sátán eszméi. El lehet képzelni, hogy egy ilyen összefüggésben mennyire nehéz és kemény Istennek az emberiség megmentéséért végzett munkája. Miféle összefüggés ez? Az összefüggés, amelyben Ő eljön, hogy elvégezze munkáját, az, hogy az emberek szívét és elméjét már régóta teljesen átitatták és behatárolták a sátáni filozófiák és méreg. Ő nem olyan összefüggésben jön el a munkáját elvégezni, amelyben az embereknek egyáltalán nincsenek ideológiáik vagy nézeteik az emberekről, ügyekről és dolgokról, hanem olyan összefüggésben, amelyben az embereknek vannak a különböző emberek, ügyek és dolgok szemléletére kialakult módjaik, és a szemlélet, gondolkodás és élet e módjait súlyosan félrevezette és tévútra vitte a Sátán. Vagyis Isten olyan összefüggésben jön el, hogy elvégezze munkáját és megmentse az emberiséget, amelyben az emberek teljes mértékben elfogadták a Sátán eszméit és nézeteit, és sátáni eszmék töltik el, itatják át, kötik gúzsba és irányítják őket. Ilyen embereket ment meg Isten, ami jól mutatja, milyen nehéz az Ő munkája. Isten azt akarja, hogy ezek az emberek, akiket sátáni eszmék itattak át és szorítottak korlátok közé, újra felismerjék és megkülönböztessék a pozitív és negatív dolgokat, a szépséget és rútságot, a helyeset és helytelent, az igazságot és a gonosz tévtanítást, és végre eljussanak odáig, hogy képesek legyenek szívük mélyéből gyűlölni és elvetni a Sátán által beléjük ültetett összes eszmét és tévtant, és ezáltal elfogadni minden, Istentől származó helyes nézetet és életmódot. Ez a konkrét jelentése annak, hogy Isten megmenti az emberiséget.

Az emberiség bármely korszakáról legyen is szó, bármilyen fejlődési stádiumot ért is el a társadalom, bármilyen is az uralkodók kormányzási módszere – legyen szó feudális diktatúráról vagy demokratikus társadalmi rendszerről –, mindez nem változtat azon, hogy a Sátán által hirdetett különféle ideológiai elméletek és erkölcsi magatartásról szóló mondások át- meg átjárják az emberi társadalmat. A feudális társadalomtól egészen a modern társadalomig, bár az uralkodók kormányzásának hatásköre, vezérelvei és módjai időnként változhatnak, a különböző népcsoportok, rasszok és különféle felekezetek száma pedig szintén folyamatosan változik, a hagyományos kultúra különféle mondásainak mérge, amelyet Sátán az emberekbe ültet, még mindig virul és terjed, mélyen belegyökerezve az emberek gondolataiba és lelkük legmélyébe, irányítva létezésük módjait, uralma alatt tartva az emberekről, ügyekről és dolgokról alkotott gondolataikat és nézeteiket. Természetesen ez a méreg súlyosan befolyásolja az emberek Istenhez való hozzáállását is, és súlyosan rombolja az emberiség arra való hajlandóságát és vágyát, hogy elfogadja az igazságot és a Teremtő üdvösségét. Ezért az emberi faj története folyamán mindig is a hagyományos kultúra jellemző, erkölcsi magatartásról szóló mondásai irányították az emberek gondolkodását, és ezek uralkodó helyzete és szerepe az emberiség körében soha, egyetlen korszakban vagy társadalmi kontextusban sem változott. Bármelyik korszakban is uralkodik egy uralkodó, legyen akár tettre kész, akár vaskalapos, kormányozzon bár demokratikus vagy diktatórikus módszerekkel, e szempontok közül egyik sem képes megfékezni vagy kiirtani a hagyományos kultúra eszméi és nézetei által az emberek fölött gyakorolt félrevezetést és irányítást. Bármelyik történelmi korszakról van szó, bármelyik népcsoportról, bármennyit is fejlődött vagy változott az emberek hite, bármennyit is fejlődött és változott az emberek gondolkodása az életről és a társadalmi tendenciákról, a hagyományos kultúra erkölcsi magatartásról szóló mondásainak befolyása az emberi gondolkodásra sohasem változott, és az emberekre gyakorolt hatásuk sohasem vesztett erejéből. Ebből a szempontból az erkölcsi magatartásról szóló mondások túlságosan mélyen korlátozták az emberek gondolkodását, súlyosan károsítva nemcsak az emberek közötti kapcsolatot, hanem az embereknek az igazsághoz való hozzáállását is, és komoly károkat okozva a teremtett emberek és a Teremtő kapcsolatában. Természetesen azt is lehet mondani, hogy a Sátán a hagyományos kultúra eszméi segítségével csábítja el, vezeti félre, tompítja el és korlátozza az Isten által teremtett emberi fajt, és ezekkel a módszerekkel ragad el embereket Istentől. Minél szélesebb körben terjednek el a hagyományos kultúra erkölcsi magatartással kapcsolatos eszméi az emberiség körében, és minél mélyebb gyökeret vernek az emberek szívében, annál messzebb kerülnek az emberek Istentől, és annál távolibb lesz üdvösségük reménye. Gondoljatok csak bele, Ádám és Éva, mielőtt elcsábította volna őket a kígyó, hogy egyenek a jó és a rossz tudásának fájáról, hitték, hogy Jahve Isten az ő Uruk és Atyjuk. Amikor azonban a kígyó elcsábította Évát – mondván: „Csakugyan azt mondta isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” (1Mózes 3:1), és „Nem biztos, hogy meghaltok! Hanem jól tudja isten, hogy azon a napon, amelyen esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz” (1Mózes 3:4-5) –, Ádám és Éva engedett a kígyó csábításának, és Istenhez fűződő kapcsolatuk mindjárt megváltozott. Miféle változás történt? Többé nem járultak Isten elé meztelenül, hanem tárgyakat kerestek, amelyekkel elfedhetik és elrejthetik magukat, és kerülték Isten jelenlétének fényét; amikor Isten megkereste őket, ők elbújtak Előle, és többé nem beszéltek Vele szemtől szemben, mint azelőtt. Ez a változás, amely Ádám és Éva Istenhez fűződő kapcsolatában beállt, nem azért történt, mert ettek a jó és a rossz tudásának fájáról, hanem mert a kígyó – a Sátán – által mondott szavak helytelen gondolkodásmódot ültettek el az emberekben, elcsábítva és tévútra vezetve őket, hogy kételkedjenek Istenben, hogy eltévelyedjenek Tőle és elrejtőzzenek Előle. Így az emberek többé nem akarták közvetlenül szemlélni Isten jelenlétének fényét, nem akartak teljesen fedetlenül járulni az Ő színe elé, és megtörtént az emberek és Isten elidegenedése egymástól. Hogyan jött létre ez az elidegenedés? Nem a környezet változásai vagy az idő múlása miatt, hanem azért, mert az emberek szíve megváltozott. Hogyan változott meg az emberek szíve? Az emberek nem maguk kezdeményezték a változást. A kígyó által mondott szavak miatt történt, amelyek elvetették a viszály magjait az emberek Istenhez fűződő kapcsolatában, elidegenítve őket Istentől, hogy kerüljék Isten jelenlétének fényét, elzárkózzanak az Ő gondoskodásától, és kétségbe vonják az Ő szavait. Mik voltak ennek a változásnak a következményei? Az emberek többé nem voltak ugyanazok, mint azelőtt, szívük és gondolataik nem voltak többé olyan tiszták, Istent pedig nem tekintették többé Istennek és Annak, aki a legközelebb áll hozzájuk, hanem kételkedtek Benne és féltek Tőle, ezért elkóboroltak Tőle, és kialakult bennük az a mentalitás, hogy el akartak rejtőzni Isten elől és távol akartak maradni Tőle – és ez volt az emberiség bukásának kezdete. Az emberiség bukása a Sátán által kiejtett szavakkal, ezekkel a mérgező, csábító és tévútra vezető szavakkal vette kezdetét. Az e szavak által az emberekbe ültetett gondolatok elérték, hogy az emberek kételkedjenek Istenben, félreértsék Őt és gyanakodjanak Rá, elidegenítve őket Tőle, így ők nemcsak hogy nem voltak többé hajlandóak szembenézni Istennel, hanem el is akartak rejtőzni Előle, sőt, nem hittek többé abban, amit Ő mond. Mit szólt ehhez Isten? Isten azt mondta: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz” (1Mózes 2:16-17). Ezzel szemben a Sátán azt mondta, hogy azok az emberek, aki ettek a jó és a rossz tudásának fájáról, nem feltétlenül fognak meghalni. A Sátán félrevezető szavai miatt az emberek elkezdték kétségbe vonni és tagadni Isten szavait, vagyis Istennel kapcsolatos vélekedéseket költöttek ki a szívükben, és többé nem voltak olyan tiszták, mint azelőtt. Az emberek ezek miatt a vélekedések és kétségek miatt nem hittek többé Isten szavaiban, nem hitték már, hogy Isten a Teremtő, és hogy az emberek és Isten között elkerülhetetlen kapcsolat áll fenn, sőt, abban sem hittek többé, hogy Isten képes megóvni az embereket és gondjukat viselni. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszűntek hinni mindebben, az emberek többé nem voltak hajlandóak elfogadni Isten gondviselését és oltalmát, és természetesen egy szót sem voltak hajlandóak többé elfogadni Isten szájából. Az emberiség bukása a Sátán félrevezető szavainak eredményeként kezdődött meg, és egy olyan eszméből és nézetből indult ki, amelyet a Sátán ültetett el az emberekben. A kezdete természetesen annak eredménye is volt, hogy a Sátán elcsábította, tévútra vitte és félrevezette az embereket. Ez az eszme és nézet, amelyet a Sátán ültetett el az emberekben, arra késztette őket, hogy felhagyjanak az Istenbe vagy az Ő szavaiba vetett hittel, valamint hogy kételkedjenek Istenben, félreértsék Őt, gyanakodjanak Rá, elrejtőzzenek Előle, eltévelyedjenek Tőle, tagadják, amit Ő mond, tagadják az Ő kilétét, sőt azt is, hogy az emberek Istentől valók. Így csábítja el és rontja meg a Sátán az embereket lépésről lépésre, megszakítva és károsítva Istenhez fűződő kapcsolatukat, valamint akadályozva őket abban, hogy Isten elé járuljanak és bármely szót elfogadjanak az Ő szájából. A Sátán folyamatosan tönkreteszi az emberek hajlandóságát az igazság keresésére és Isten szavainak elfogadására. Mivel az embereknek nincs erejük ellenállni a Sátán különféle megjegyzéseinek, azok tudat alatt emésztik és átitatják őket, míg végül olyannyira elfajzanak, hogy szembefordulnak Istennel és az ellenségei lesznek. Alapvetően ez az erkölcsi magatartásról szóló mondások káros hatása az emberiségre. Természetesen, miközben ezekről a dolgokról beszélgetünk, egyúttal gyökerestül ízekre is szedjük őket, hogy az emberek alapvető megértést nyerhessenek arról, miként rontja meg a Sátán az emberiséget, és milyen módszereket használ erre. A Sátán elsődleges taktikája az emberiség megrontására az, hogy az emberek gondolatait és nézeteit veszi célba, lerombolja az emberek és Isten közötti kapcsolatot, és fokozatosan, lépésről lépésre elszakítja őket Istentől. Kezdetben, amikor az emberek Isten szavait hallották, igaznak hitték őket, és e szavaknak megfelelően akartak cselekedni és gyakorolni. Ez volt az a helyzet, amelyben a Sátán mindenféle eszmét és szót bevetett annak érdekében, hogy apránként kikezdje és felbomlassza az emberekben meglévő utolsó darabka hitet, elhatározást és törekvést is, azzal a néhány, halványan pozitív dologgal és kívánsággal együtt, amelyhez ragaszkodtak, és mindezt a saját mondásaira, valamint különféle dolgokról alkotott meghatározásaira, vélekedéseire és elképzeléseire cserélje ki. Ily módon az embereket öntudatlanul is a Sátán eszméi irányítják, ők pedig a Sátán foglyai és rabszolgái lesznek. Nem így van? (De.) Az emberiség történelme folyamán minél mélyebben és konkrétabban fogadják el az emberek a Sátán eszméit, annál nagyobb távolságtartás jellemzi az emberiség és Isten közötti kapcsolatot, és így az üzenet, miszerint „az emberek teremtmények és Isten a Teremtő”, egyre távolabb kerül az emberektől, és többé nem hiszik és ismerik el olyan sokan. Ezt az üzenetet inkább mítosznak és legendának, nemlétező ténynek és gonosz tévtanításnak tekintik, sőt a mai társadalomban egyesek még kárhoztatják is, mint valami eretnekséget. Azt kell mondanunk, hogy mindez a Sátán különféle gonosz tévtanításainak eredménye, amelyek széles körben terjednek az emberiség körében. Azt is hozzá kell tennünk, hogy az emberiség fejlődéstörténete folyamán olyan pozitív dolgok álcája mögött, mint az emberek tanítása, szavainak és cselekedeteinek szabályozása és így tovább, a Sátán lépésről lépésre a bűn és a halál mélységébe rángatta az emberiséget, messze ragadva azt Isten jelenlétének fényétől, messze az Ő gondoskodásától és oltalmától, és messze az Ő üdvösségétől. A bibliai Ószövetség feljegyez néhány beszámolót arról, hogyan jöttek el Isten hírnökei, hogy beszéljenek emberekkel, és köztük éljenek, de az elmúlt 2000 évben az ilyesmi megszűnt. Azért van ez így, mert az egész emberiség körében nincs többé senki olyan, mint a Bibliában megörökített régi szentek és bölcsek – mint például Nóé, Ábrahám, Mózes, Jób vagy Péter –, és az egész emberi fajt átjárták és gúzsba kötötték a Sátán eszméi és megjegyzései. Ez az igazság ezzel kapcsolatban.

Amiről az imént beszélgettünk, az a hagyományos kultúra erkölcsi magatartásról szóló mondásai lényegének egyik aspektusa, amely egyúttal az emberiségnek a Sátán általi megrontását is jelzi, bizonyítja és jelképezi. Ezeknek a problémáknak a lényege felől nézve a dolgot, kivétel nélkül minden embert – legyenek akár kisgyermekek, akár idősek, bármelyik társadalmi osztályban éljenek vagy bármilyen társadalmi háttérből származzanak is – korlátoznak a Sátán különféle megjegyzései, akkor is, ha nem látnak a mélyére, és mind teljességgel olyan létmódban élnek, amelyet át- meg átjárnak a sátáni eszmék. Természetesen mi az, ami tagadhatatlan tény? Az, hogy a Sátán megrontja az embereket. Nem az emberek különféle belső szerveit rontja meg, hanem a gondolataikat. Az emberek gondolatainak megrontása Isten ellen fordítja az egész emberiséget, így az emberek, akiket Ő teremtett, képtelenek Őt imádni, ehelyett a Sátán mindenféle eszméje és nézete segítségével lázadnak Isten ellen, ellenállnak Neki, elárulják és elvetik Őt. Ez a Sátán törekvése és ravasz cselszövése, és természetesen ez a Sátán igazi arca, és így rontja meg a Sátán az emberiséget. Csakhogy nem számít, hány ezer éve rontja meg a Sátán az emberiséget, hány tény mutat az emberiségnek a Sátán általi megrontására, mennyire eltorzultak és képtelenek a különféle eszmék és nézetek, amelyekkel ő megrontja az emberiséget, és milyen súlyosan behatárolják ezek az emberi gondolatokat – röviden, tekintet nélkül mindezekre, amikor Isten eljön, hogy elvégezze az Ő munkáját az emberek megmentéséért, és amikor Ő kifejezi az igazságot, még ha az emberek ilyen körülmények között élnek is, Isten akkor is képes visszaragadni őket a Sátán hatalmából, és akkor is képes meghódítani őket. És természetesen Isten továbbra is képes megértetni az emberekkel az Ő fenyítésében és ítéletében rejlő igazságot, megismertetni velük romlottságuk lényegét és igazságát, elérni, hogy levessék sátáni beállítottságaikat, alávessék magukat Neki, féljék Őt és kerüljék a rosszat. Ez a végső eredmény, amely elkerülhetetlenül meg fog valósulni, olyan folyamat, amelyben Isten 6000 éves irányítási terve bizonyosan meghozza gyümölcsét, és amelyben Isten az Ő megdicsőülésében megjelenik minden ország és nép előtt. Ahogy Isten szavai mondják: „Isten, amit mond, azt úgy is gondolja; amit Ő mond, az megtörténik; és amit Ő megtesz, az mindörökké megmarad.” Ez a mondat igaz. Hiszitek ezt? (Igen.) Ez tény, amely biztosan be fog következni. Isten munkájának utolsó szakasza ugyanis az a munka, amely az igazsággal és élettel látja el az emberiséget. Alig több mint harminc röpke év leforgása alatt jelentős számú ember járult Isten elé, akiket Ő meghódított, és most megingathatatlan elhatározással követik Őt. Ők nem kérnek a Sátán előnyeiből, hajlandók elfogadni Isten fenyítését és ítéletét, valamint az Ő üdvösségét, és mind hajlandók újra elfoglalni teremtményi helyüket és elfogadni a Teremtő szuverenitását és rendelkezéseit. Vajon nem annak a jele ez, hogy Isten tervének gyümölcse beérik? (De igen.) Ez kétségbevonhatatlan tény, amely már be is következett, és természetesen olyasmi, ami éppen most történik, és ami már megtörtént. Akárhogyan rontja meg a Sátán az emberiséget, bármilyen módszereket is használ, Istennek mindig lesznek módjai arra, hogy visszaragadjon embereket a Sátán hatalmából, megmentve őket, visszahozva őket az Ő színe elé, és helyreállítva az emberiség és Isten közötti kapcsolatot. Ez Isten mindenhatósága és hatalma, és akár hiszed, akár nem, ez a nap előbb-utóbb el fog jönni.

Az utolsó összejövetelünkön a hagyományos kultúrának ezt az erkölcsi magatartásról szóló mondását tárgyaltuk: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig”, és bizonyos időt töltöttünk az ebben a mondásban benne rejlő követelmények, kifejezések, eszmék és nézetek boncolgatásával és feltárásával, az emberek pedig bizonyos megértést nyertek ennek lényegéről. Természetesen, ami az ehhez az aspektushoz kapcsolódó témákat illeti, arról is beszélgettünk, hogy pontosan mi Isten szándéka, mi az Ő hozzáállása, milyen igazságokat foglal ez magában, és az embereknek hogyan kell a halálra tekinteniük. Valahányszor az emberek ilyesmikkel találkoznak, miután megértették az igazságot és Isten szándékát, Isten szavai szerint kell szemlélniük és az igazságnak megfelelően kell kezelniük az ilyen kérdéseket, hogy teljesíthessék Isten követelményeit. Továbbá az az erkölcsi magatartásról szóló mondás, amelyet legutóbb említettünk – „A tavasz selyemhernyói addig szőnek, míg meg nem halnak, és a gyertyák égnek, amíg a könnyeik el nem apadnak” –, túlságosan felszínes, a gondolatvilága pedig túl közönséges, ezért nem érdemes tovább boncolgatni. A következő erkölcsi magatartásról szóló mondást, amelyről beszélgetni fogunk – „Minden ember felelős a hazája sorsáért” –, már érdemes ízekre szedni. A boncolgatásra érdemes dolgok egy meghatározott helyet foglalnak el az emberek gondolataiban és elképzeléseiben. Egy adott korszakban ezek uralják az emberek gondolkodását, létmódját, útját és természetesen választásait is. Ez a következmény, amelyet a Sátán azáltal ér el, hogy a hagyományos kultúrát használja fel az emberiség megrontására. A mondás, miszerint „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, meghatározott helyet foglal el az emberek szívében és elméjében, vagyis az a kérdés, amelyre ez a mondás utal, különösen reprezentatív. Amikor hazájuk sorsdöntő útelágazáshoz ér, az emberek e mondás alapján hoznak döntéseket, és ez gúzsba köti és korlátozza gondolkodásukat és normális gondolkodási folyamataikat. Ezért érdemes boncolgatni az ilyen eszméket és nézeteket. A korábban említett mondásokhoz képest – „Ne tedd zsebre az utcán talált pénzt”, „Egy barátért bevállalnék egy golyót”, „A kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, „Egy vízcseppnyi kedvességet bugyogó forrással kell viszonozni”, „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig” és így tovább – az erkölcsi magatartásnak az a mércéje, miszerint „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, magasabb szintet foglal el a Sátán világában. A korábban boncolgatott erkölcsi magatartásról szóló mondások egy-egy embertípusról vagy az élet egy-egy fajta kisebb jelentőségű ügyéről szólnak, amelyek mind korlátozottak, ennek a mondásnak azonban tágabb az érvényességi köre. Nem az „alacsonyabb rendű én” hatókörébe tartozó dolgokkal foglalkozik, hanem egy sor, a „magasabb rendű énnel” kapcsolatos kérdést és dolgot érint. Ezért sarkalatos jelentőségű helyet foglal el az emberek szívében, és ízekre kell szednünk, hogy lássuk, érdemes-e arra, hogy meghatározott helyet foglaljon el az emberek szívében, és hogy megállapítsuk, hogyan kell az embereknek az igazságnak megfelelő módon szemlélniük ezt az erkölcsi magatartásról szóló mondást.

A mondás, miszerint „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, arra készteti az embereket, hogy tudatosítsák felelősségüket hazájuk sorsáért, azt sugallva, hogy ezért mindenki számadással tartozik. Ha teljesíted a hazád sorsa iránt viselt felelősséged, a kormány magas kitüntetésekkel fog megjutalmazni, és nemes jellemű embernek tartanak majd; ha viszont nem törődsz a haza sorsával, tétlenül nézed annak vergődését, és nem tulajdonítasz nagy jelentőséget a dolognak, sőt, akár nevetsz is rajta, azt úgy tekintik, hogy tökéletesen elmulasztottad a felelősséged teljesítését. Ha nem teljesíted kötelességeidet és felelősségeidet, amikor a hazádnak szüksége van rád, akkor nem sokat érsz, és valóban jelentéktelen ember vagy. Az ilyen embereket félredobja és megveti a társadalom, társaik pedig lenézik és kevésre becsülik őket. Az a mondás, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, bármely szuverén állam bármely polgára szemében olyan mondás, amely az emberek helyeslésére talál, amelyet az emberek el tudnak fogadni, sőt, amelyet az emberiség tisztel. Továbbá olyan eszme, amelyet az emberiség nemesnek tart. Az az ember, aki képes a szülőföldje sorsáért aggódni és azzal törődni, és mély felelősségérzetet hordoz iránta, igazabb ember. Azok az emberek, akik a családjukért aggódnak és azzal törődnek, kevésbé igazak, míg azokban, akiknek gondjuk van a hazájuk sorsára, a nagyobb igazságosság szelleme lakozik, és minden ember közül ők érdemlik meg az uralkodók és a nép dicséretét. Röviden szólva, az ilyen eszmékről vita nélkül elismerik, hogy pozitív jelentőségük van az emberek számára, arra szolgálnak, hogy pozitívan vezéreljék az emberiséget, és természetesen pozitív dolgokként ismerik el őket. Ti is így gondoljátok? (Igen.) Normális, hogy így gondoljátok. Ez azt jelenti, hogy a gondolkodásotok nem tér el a normális emberekétől, és hogy hétköznapi emberek vagytok. A hétköznapi emberek képesek általánosan elterjedt eszméket elfogadni, valamint az összes úgynevezett pozitív, proaktív, előremutató és nemes eszmét és megjegyzést, amely az emberiség többi részétől származik. Ezek normális emberek. Vajon a hétköznapi emberek által elfogadott és tiszteletben tartott eszmék szükségszerűen pozitívak? (Nem.) Elméleti értelemben nem pozitívak, mert nem vágnak egybe az igazsággal, nem Istentől származnak, és nem Isten tanítja vagy mondja el őket az emberiségnek. Akkor hát mik is pontosan a tények? Hogyan kellene megmagyarázni ezt a dolgot? Most részletesen elmagyarázom, és amikor befejezem, tudni fogjátok, hogy miért nem pozitív dolog az a mondás, miszerint „Minden ember felelős a hazája sorsáért.” Mielőtt elárulom a választ, először gondolkozzatok el a mondáson: „Minden ember felelős a hazája sorsáért.” Valóban pozitív dolog ez? Hát helytelen arra ösztönözni az embereket, hogy szeressék a hazájukat? Egyesek azt mondják: „A hazánk sorsa kihatással van az életben maradásunkra, a boldogságunkra és a jövőnkre. Nem azt mondja Isten az embereknek, hogy legyenek kötelességtudóak a szüleikkel szemben, neveljék jól a gyermekeiket, és teljesítsék a társadalmi feladataikat? Mi a baj azzal, ha teljesítünk néhány feladatot az országunkban? Nem pozitív dolog ez? Bár nem éri fel egy igazság szintjét, azért mégiscsak helyénvaló eszme, nem?” Ami az embereket illeti, ezek az érvek helytállóak, nem igaz? Az ember ezeket az állításokat, érveket, sőt, indoklásokat hozzák fel a „Minden ember felelős a hazája sorsáért” mondás helyessége mellett. Akkor hát helyes ez a mondás vagy sem? Ha helyes, mi benne a helyes? Ha nem helyes, mi a gond vele? Ha ezt a két kérdést világosan meg tudjátok válaszolni, akkor valóban érteni fogjátok az igazságnak ezt az aspektusát. Mások azt mondják: „A mondás, miszerint »Minden ember felelős a hazája sorsáért«, nem igaz. Az országok fölött uralkodók uralkodnak, és politikai rendszerek irányítják őket. Ami a politikát illeti, abban nekünk nincs felelősségünk, mert Isten nem vesz részt az emberi politikában. Ezért mi sem veszünk részt a politikában, így hát ez a mondás érdektelen számunkra; ami a politikához kapcsolódik, annak semmi köze hozzánk. Aki részt vesz a politikában, és szereti a politikát, az felelős az ország sorsáért. Mi ezt a mondást nem fogadjuk el, ez a mi nézőpontunkból nem pozitív dolog.” Helyes vagy helytelen ez a magyarázat? (Helytelen.) Miért helytelen? Elméletben tudjátok, hogy ez a magyarázat nem stimmel, nem hatol a probléma gyökeréig, és elégtelen a probléma lényegének megmagyarázására. Ez csak elméleti magyarázat, de nem teszi világossá a dolog lényegét. Bármilyen is egy magyarázat, amennyiben nem érinti ennek a kérdésnek a konkrét lényegét, nem valódi magyarázat, nem pontos válasz, és nem az igazság. Tehát mi a gond ezzel az erkölcsi magatartásról szóló mondással: „Minden ember felelős a hazája sorsáért”? Melyik igazsághoz kapcsolódik ez a kérdés? Ebben a tekintetben az igazságot nem lehet egy-két mondatban világosan elmagyarázni. Sok magyarázat szükséges ahhoz, hogy megértsétek a benne foglalt igazságot. Ezért hát beszélgessünk róla egyszerű kifejezésekkel.

Hogyan kell szemlélni és átlátni ezt a mondást: „Minden ember felelős a hazája sorsáért”? Pozitív dolog ez? Hogy megmagyarázzuk ezt a mondást, először is vegyük sorra, mi is az, hogy haza. Mi a haza fogalma az emberek elméjében? Az a haza fogalma, hogy nagyon nagy? Elméleti értelemben a haza az a terület, amely magában foglalja mindazokat az otthonokat, amelyek fölött ugyanaz az uralkodó uralkodik, és amelyeket ugyanaz a társadalmi rendszer kormányoz. Vagyis a hazát otthonok sokasága alkotja. Így határozza ezt meg a társadalom? (Igen.) Nagy otthon csak akkor létezhet, ha vannak kis otthonok, és a nagy otthon jelenti a hazát – ez a haza meghatározása. Elfogadható tehát ez a meghatározás? A bensőtökben azonosultok vele? Kinek az ízlésének és érdekeinek felel meg a legjobban ez a meghatározás? (Az uralkodókénak.) Így igaz, elsősorban az uralkodókénak. Ugyanis azáltal tartják kezükben a hatalmat, hogy minden háztartás az ő uralmuk alá tartozik. Így az uralkodók szemszögéből ez a meghatározás érvényes, és azonosulnak vele. De bármi legyen is az uralkodók meghatározása a hazáról, a közember szemében van bizonyos távolság a haza és minden benne élő ember között. A közemberek, vagyis az egyes országokban élő egyes emberek szemszögéből a haza meghatározása teljesen más, mint az uralkodók vagy az uralkodó osztály által elfogadott meghatározás. Ahogyan az uralkodó osztály meghatározza a hazát, az a saját uralmán és érdekein alapul. Magaslaton állnak, és kiemelkedő kilátóhelyükről nyert széles perspektívájukkal határozzák meg, mi a haza, saját ambícióikkal és vágyaikkal szegélyezve. Például az uralkodók a saját otthonuknak, a saját földjüknek tekintik az országot, úgy gondolják, hogy az az ő saját élvezetüket szolgálja, hogy az ország minden talpalatnyi földje, minden erőforrása, sőt minden benne élő ember őket illeti meg és az ő irányításuk alá kell, hogy tartozzon, nekik pedig kijár, hogy élvezhessék mindezt, és kedvük szerint uralkodhassanak az emberek fölött. A közembereknek azonban nincsenek ilyen vágyaik, sem ilyen körülményeik, és természetesen egyáltalán nincs ilyen széles perspektívájuk a haza mibenlétének meghatározására. Akkor hát mi a közember – vagyis bármely független személy – meghatározása a hazáról? Ha műveltek és tudnak térképet olvasni, csak az országuk területének méretét ismerik, valamint hogy mely szomszédos országok veszik körül, hány folyó és tó van benne, hány hegy, hány erdő, mennyi föld és mennyi ember van az országukban... A hazáról alkotott fogalmuk csupán térképen alapuló és betű szerinti, csak egy elméleti, írásba foglalt fogalom, és teljesen összeegyeztethetetlen a valóságban létező országgal. Ilyesféle egy meglehetősen művelt és bizonyos társadalmi státusszal rendelkező ember fogalma a hazáról. No és mi a helyzet a társadalom legalján elhelyezkedő közemberekkel? Mi az ő meghatározásuk a hazáról? Az Én nézetem szerint ezeknek az embereknek a hazáról alkotott meghatározása semmi több, mint a családjuk szerény kis földecskéje, a nagy fűzfa a falu keleti végében, a hegy a nyugati végében, a faluba bevezető út és a rajta gyakran elhaladó autók, valamint néhány viszonylag szenzációs esemény, ami a faluban történt, meg némi érdektelen pletyka. A közemberek számára valami ilyesmi a haza fogalma. Bár ennek a meghatározásnak a határai nagyon szűkösek, a terjedelme pedig nagyon csekély, de ami az ilyen társadalmi közegben élő közembereket illeti, nagyon is reális és gyakorlati – számukra a haza nem több ennél. Bármi történjék is a külvilágban, bármi történjék is az országban, az ő számukra ez csak valami mérsékelten fontos hír, amelyet vagy meghallgatnak, vagy nem. Akkor hát mi kapcsolódik az ő közvetlen érdekeikhez? Az, hogy az idén elvetett gabona bőséges termést fog-e hozni, hogy lesz-e elég élelmük a családjuk ellátásához, hogy mit vessenek jövőre, hogy elönti-e majd a földjüket az árvíz, vagy megtámadja és elfoglalja-e néhány erőszakos gazember, és egyéb hasonló ügyek és dolgok, amelyek szorosan kapcsolódnak az élethez, egészen az olyan dolgok szintjéig, mint egy épület a faluban, egy patak, egy ösvény és így tovább. Nekik semmi másra nincs gondjuk, semmi másról nem beszélnek, és semmi más nem tesz mély benyomást az elméjükre, mint az őket körülvevő emberek, ügyek és dolgok, amelyek szorosan kapcsolódnak az életükhöz. Nincs fogalmuk arról, hogy mennyire nagy egy ország kiterjedése, sem arról, mit jelent egy ország virágzása vagy hanyatlása. Minél modernebbek a dolgok, és minél fontosabbak az ország ügyei, annál távolabb esnek az ilyen emberektől. Ezeknek a közembereknek a szemében a haza fogalmát csak azok az emberek, ügyek és dolgok alkotják, amelyeket ők képesek beilleszteni az elméjükbe, valamint azok az emberek, ügyek és dolgok, amelyekkel életük során kapcsolatba kerülnek. Még ha el is jut hozzájuk némi információ az ország sorsával kapcsolatban, az számukra rendkívül távoli. Az, hogy távoli számukra, azt jelenti, hogy nem foglal el helyet a szívükben, és nem befolyásolja az életüket, így az ország virágzásának és hanyatlásának semmi köze hozzájuk. Az ő szívükben mi a hazájuk sorsa? Az, hogy az idén elvetett terményeket megáldja-e a Menny, hogy bőséges-e az aratás, hogy miként boldogul a családjuk, és a mindennapi élet hasonló apróságai, a nemzeti ügyekhez azonban semmiféleképpen nem tudnak kapcsolódni. A nemzeti jelentőségű ügyek, a politika, a gazdaság, az oktatásügy, a tudomány és technológia, az ország területének növekedése vagy csökkenése, az uralkodók által meglátogatott helyszínek, az uralkodó osztályon belüli történések – mindez egyszerűen megfoghatatlan a közemberek számára. Még ha képesek is volnának felfogni, mi célt szolgálna ez? Még ha arról beszélgetnének is ebéd után, hogy mi történik az uralkodó osztály körében, mit tehetnének ez ügyben? Miután leteszik a tálat és az evőpálcikákat, ugyanúgy meg kell küzdeniük a megélhetésükért, és ki kell menniük dolgozni a földekre. Semmi sem tűnik olyan valóságosnak, mint a termény a földeken, amely bő termést hozhat. Az ember azzal törődik, amit a szívében őriz. Az ember horizontja csak annyira széles, amennyire azok a dolgok, amelyeket elhelyez a szívében. A hétköznapi emberek horizontja csak a maguk körül látott és megközelíthető helyekig terjed. Ami a hazájuk sorsát és a nemzeti jelentőségű ügyeket illeti, azok oly távoliak és elérhetetlenek. Ezért, amikor a haza sorsa forog kockán, vagy az országot nagy erejű ellenség készül lerohanni, ők rögtön erre gondolnak: „Vajon végül az én termésemet is lefoglalják a megszállók? Úgy terveztük, hogy az idén eladott gabonából fizetjük az egyetemet a gyerekeknek!” Ezek a dolgok bírnak a legnagyobb gyakorlati jelentőséggel a közemberek számára, ezeket a dolgokat tudják felérni ésszel, és ezeket bírja el az elméjük és szellemük. A közemberek számára a mondás, miszerint „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, túlságosan megterhelő. Nem tudják, hogyan álljanak neki a végrehajtásának, és nem akarják ezt a súlyos terhet és megterhelő felelősséget hordozni. Valami ilyesmi a közemberek fogalma a hazáról. Ezért az életük kiterjedése és azok a dolgok, amelyeken a gondolataik és szellemük elidőzik, nem többek, mint a szülővárosuk földje és vize, amely napi három étkezést biztosít számukra, és mindent megad nekik, ami a gyarapodáshoz kell, valamint a szülővárosuk levegője és környezete. Mi lehet még ezek mellett a dolgok mellett? Még ha egyesek túl is lépnek a szülővárosuk ismerős környezetén, ahol megszülettek és nevelkedtek, amikor a haza bajba kerül, és szüksége van rájuk, hogy teljesítsék a nemzettel szembeni feladataikat, senki nem az ország egészének védelmére gondol. Mire gondolnak ehelyett az emberek? Csak arra képesek gondolni, hogy teljesítsék feladataikat a szülővárosuk védelmében és a szívükben őrzött földdarab megoltalmazására, és ezért még az életüket is feláldoznák. Bárhová is mennek az emberek, számukra a „haza” szó csak egy névmás, egy jelölő, egy szimbólum. Ami valóban jelentős helyet foglal el a szívükben, az nem az ország területe, még kevésbé az uralkodók uralma, hanem a hegy, a földdarab, a folyó és a kút, amely biztosítja számukra a napi három étkezést, életet ad nekik, és segít fenntartani az életüket; ez minden. Ez a haza fogalma az emberek elméjében – oly valós, oly konkrét, és természetesen oly pontos!

Miért hirdeti a hagyományos kultúra mindig azt az eszmét, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, főleg az erkölcsi magatartásról szóló gondolkodásban? Ennek köze van mind az uralkodó uralmához, mind az ezt az eszmét képviselő emberek szándékaihoz és céljaihoz. Ha a haza meghatározása minden egyén elméjében ilyen jelentéktelen, ilyen konkrét és ilyen valóságos lenne, ki védelmezné a hazát? Ki tartaná fenn az uralkodó uralmát? Nincsenek itt problémák? De bizony, itt problémák merülnek fel. Ha mindenkinek ilyen lenne a hazáról alkotott fogalma, nem válna az uralkodó pusztán jelképes személyiséggé? Ha egy uralkodó országát egy nagy hatalmú ellenség megszállással fenyegetné, és a védelem egyedül az uralkodón vagy az uralkodó klikken múlna, nem tűnne úgy, hogy ezek nehézségekkel küzdenek, gyámoltalanok, elszigeteltek és gyengék? Egyes gondolkodók úgy reagáltak ezekre a problémákra, hogy az eszüket használták. Hitték, hogy az ország védelme és az uralkodó uralmának fenntartása érdekében nem lehet csupán egy kis létszámú embercsoport hozzájárulásaira hagyatkozni, hanem az egész népességet fel kell buzdítani az ország uralkodójának szolgálatára. Ha ezek a gondolkodók egyenesen megmondták volna az embereknek, hogy szolgálják az uralkodót és védjék a hazát, vajon hajlandóak lettek volna így tenni? (Nem lettek volna hajlandóak.) Az emberek biztosan nem lettek volna hajlandóak erre, mert a kérés mögötti cél túlságosan nyilvánvaló lett volna, és ők nem egyeztek volna bele. Ezek a gondolkodók jól tudták, hogy egy hangzatos, nemes és látszólag nagyszabású kifejezést kell elültetniük az emberekben, és azt kell mondani nekik, hogy aki így gondolkodik, az nemes erkölcsi magatartású ember. Így az emberek könnyen elfogadják majd ezt az eszmét, és a kedvéért még áldozatokat is hoznak és hozzájárulásokat is tesznek. Így pedig elérik a céljukat, nem igaz? Ebben a társadalmi összefüggésben, az uralkodók szükségleteire adott válaszként született meg az a mondás és eszme, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért.” Az emberi természet olyan, hogy bármilyen eszme merül is fel, mindig akadnak néhányan, akik divatosnak és avantgárdnak tekintik, és épp ezért elfogadják. Vajon nem hasznos az uralkodó számára, ha néhány ember elfogadja azt az eszmét, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”? Ez azt jelenti, hogy lesznek emberek, akik áldozatokat hoznak az uralkodó rendszeréért és hozzájárulnak ahhoz. Így az uralkodó bízhat abban, hogy hosszú ideig hatalmon maradhat, nem? És nem lesz relatíve stabilabb az uralma? (De igen.) Ezért, amikor az uralkodó uralma kihívással kerül szembe vagy pusztulás fenyegeti, vagy az országát nagy erejű ellenség készül lerohanni, akkor azok, akik elfogadják az eszmét, miszerint „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, bátran és rettenthetetlenül előlépnek, hogy hozzájáruljanak az ország védelméhez vagy az életüket áldozzák érte. Ki ennek a végső haszonélvezője? (Az uralkodó.) A végső haszonélvező az uralkodó. Mi lesz azokkal az emberekkel, akik elfogadják azt az eszmét, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, és akik a drága életükről is hajlandóak lemondani érte? Az uralkodó ugródeszkái és pótolható bábui lesznek, az eszme áldozatává válnak. A társadalom legalján élő közembereknek nincs meghatározott, világos fogalmuk vagy világos meghatározásuk arról, mi is egy ország. Nem tudják, mi az az ország, sem azt, hogy mekkora, és még kevesebbet tudnak az ország sorsát érintő fontos dolgokról. Mivel az embereknek a hazáról alkotott meghatározása és fogalma elnagyolt, az uralkodó osztály azzal a mondással, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, félrevezeti őket és elülteti az elméjükben ezt az eszmét, hogy mindenki felkeljen az ország védelmére, és kockára tegye az életét az uralkodó osztályért, és így elérik a céljukat. Valójában, ami a közembereket illeti, nekik mindegy, hogy ki uralkodik az ország fölött, vagy hogy a betolakodók jobbak-e vagy rosszabbak a jelenlegi uralkodóknál, mert végső soron a család szerény kis földecskéjét akkor is be kell vetni minden évben, és a falu keleti végében álló fa sem változik, a falu nyugati végében álló hegy sem változik, a falu közepén lévő kút sem változik, és csak ez számít. Ami azt illeti, hogy mi történik a falun kívül, hány uralkodó jön és megy, vagy hogyan vezetik az országot – mindez semmilyen módon nem érinti őket. Ilyen a közemberek élete. Az életük oly valóságos és egyszerű, és a hazáról alkotott fogalmuk ugyanolyan konkrét, mint a családról alkotott fogalmuk, csak épp nagyobb kiterjedésű, mint a család. Ezzel szemben, amikor az országot nagy erejű ellenség rohanja le, és a létezése és túlélése forog kockán, az uralkodó uralma pedig veszélybe kerül és meginog, azokon az embereken, akik elfogadják, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, eluralkodik ez az eszme, és egyetlen vágyuk, hogy személyes erősségeiket latba vetve változtassanak ezeken a dolgokon, amelyek a haza sorsát érintik és veszélyeztetik az uralkodó uralmát. És mi történik végül? Mit változtatnak meg valójában? Még ha sikerül is hatalmon tartaniuk az uralkodót, ez vajon azt jelenti, hogy igazságosan cselekedtek? Azt jelenti, hogy az áldozatuk pozitív volt? Méltó arra, hogy emlékezzenek rá? Egy bizonyos történelmi korszakban azok az emberek, akik nagyra tartották azt az eszmét, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, lelkesen támogatták ennek az eszmének a szellemiségét is azzal, hogy védelmezték az országot és hatalmon tartották az uralkodókat, de az általuk hatalmon tartott uralkodók uralma maradi és véres volt, és semmiféle jelentősége vagy értéke nem volt az emberiség számára. Ebből a szempontból pozitív vagy negatív volt az úgynevezett felelősség, amelyet ezek az emberek felvállaltak? (Negatív.) Azt lehet mondani, hogy negatív volt, nem méltó arra, hogy emlékezzenek rá, és az emberek megvetették. Másrészt viszont a közemberek nem azonosulnak mélyen azzal az eszmével, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, amelyet ezek a ravasz gondolkodók hirdettek, és valójában nem fogadják el és nem valósítják meg azt. Ezért az életük viszonylag stabil. Bár életük során elért eredményeik nem olyan lenyűgözőek, mint azokéi, akik az életüket áldozzák a hazájuk sorsáért, mégis jelentőségteljes dolgot tettek. Mi ez a jelentőségteljes dolog? Az, hogy nem avatkoznak bele mesterségesen a hazájuk sorsába, sem abba a folyamatba, amely eldönti, kik az ország uralkodói. Ők ehelyett csak annyit kérnek, hogy jó életet élhessenek, művelhessék a földet, megvédhessék a szülővárosukat, egész évben legyen ennivalójuk, és bőségben, kényelemben, békében és egészségben élhessenek, anélkül, hogy bármi gondot okoznának a hazájuknak, illetve élelmet vagy pénzt kérnének attól, és határidőn belül befizetve a normális adókat – ezt jelenti az állampolgári felelősség teljesítése. Ha képes vagy arra, hogy szabad légy a gondolkodók eszméinek bármely zavaró hatásától, a helyzetednek megfelelő, földhözragadt módon, közemberként éld a saját életedet, és önellátó légy, akkor az éppen elég, és ezzel eleget tettél a felelősségednek. Ez a legfontosabb dolog és a legnagyobb felelősség, amelyet az ezen a földön élő embernek vállalnia kell. Az ember saját túlélésének biztosítása és saját alapvető szükségleteinek fedezése azok a problémák, amelyeket az embernek magának kell megoldania, míg a haza sorsához és az uralkodók kormányzási módjához kapcsolódó, fontos dolgokba a közemberek nem képesek beleavatkozni, sem bármit tenni ezek ügyében. Csak annyit tehetnek, hogy mindezt a sorsra bízzák, és hagyják, hogy a természet menjen a maga útján. Ahogy a Menny akarja, úgy lesz. A közemberek nagyon keveset tudnak, ráadásul a Menny az emberekre nem bízott effajta felelősséget a hazájuk iránt. A közemberek szívében csak a saját otthonuknak van helye, és amennyiben fenntartják saját otthonukat, az éppen elég, és ezzel eleget is tettek felelősségüknek.

Ahogy más erkölcsi magatartásról szóló mondások, az a mondás, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, szintén egy olyan eszme és nézet, amelyet egyes gondolkodók azért terjesztettek el, hogy hatalmon tartsák az uralkodókat, és természetesen olyan eszme és nézet is, amelyet azért hirdetnek, hogy az uralkodókat minél több ember támogassa. Valójában, bármilyen társadalmi osztályban élnek is az emberek, ha nincsenek ambícióik, vágyaik, és nem akarnak részt venni a politikában, vagy nem akarják, hogy bármi közük legyen az uralkodó osztályhoz, az emberek meghatározása a hazáról az emberi mivolt szempontjából semmi több, mint a látóterükbe eső helyek, vagy a gyalogosan bejárható földterület, vagy egy olyan kör, amelyen belül boldogan, szabadon és törvénytisztelő módon élhetnek. Mindenki számára, aki ilyen hazafogalommal rendelkezik, a föld, ahol él, és a kör, amelyben él, stabil, boldog és szabad életet biztosíthat, ami az élet egyik alapvető szükséglete. Ez az alapvető szükséglet egyúttal irány és cél is, amelyet az emberek igyekeznek megvédeni. Amint ezt az alapvető szükségletet valaki megkérdőjelezi, megzavarja vagy megsérti, az emberek minden bizonnyal maguktól felkelnek és megvédik azt. Ez a védekezés indokolt, hiszen az emberi mivolt és a túlélés szükségleteiből ered. Nem szükséges, hogy bárki így szóljon az emberekhez: „Amikor a szülővárosodat és a lakóhelyedet idegen ellenség támadása fenyegeti, fel kell kelned és meg kell védened azt, fel kell kelned és fel kell venned a harcot a megszállókkal.” Automatikusan fel fognak kelni és megvédik mindezt. Ez emberi ösztön, de egyúttal az emberi túlélés diktálta szükséglet is. Így, ha egy normális emberről van szó, nem kell olyan eszmékkel bátorítanod őt a hazája és lakóhelye védelmére, mint az, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért.” Ha valaki valóban ilyen eszméket akar elültetni az emberekben, akkor annak a célja nem ilyen egyszerű. A célja nem az, hogy az emberek megvédjék a lakóhelyüket, biztosítsák az életük alapvető szükségleteit, vagy hogy jobban élhessenek. Más célja van, ami nem más, mint az uralkodók hatalmon tartása. Az emberek ösztönösen meghoznak bármilyen áldozatot, hogy megvédjék a saját lakóhelyüket, és tudatosan oltalmazzák saját lakóhelyüket és élő környezetüket, hogy biztosítsák túlélésük alapvető feltételeinek teljesülését, anélkül, hogy bárki más bombasztikus kifejezésekkel előírná nekik, hogy mit tegyenek és hogyan keljenek otthonaik védelmére. Ez az ösztön, ez az alapvető tudat még az állatokban is megvan, az emberek pedig, akik bármely állatnál magasabb rendű teremtmények, egyértelműen rendelkeznek vele. Még az állatok is megvédik az idegen ellenség támadásától a lakóhelyüket és a territóriumukat, az otthonukat és közösségüket. És ha az állatokban megvan ez a tudat, akkor mindenképpen megvan az emberekben is! Ezért az az eszme, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, amellyel ezek a gondolkodók előálltak, az emberi faj minden tagja számára fölösleges. Ami pedig az országnak az emberek szíve mélyén élő meghatározását illeti, ez az eszme alapvetően szintén fölösleges. De akkor miért álltak elő vele mégis ezek a gondolkodók? Mert egy másik célt akartak elérni. A valódi céljuk nem annak lehetővé tétele volt, hogy az emberek a jelenlegi lakóhelyükön jobban éljenek, vagy hogy stabilabb, örömtelibb, boldogabb életkörülményeik lehessenek. Nem az emberek megóvásának perspektívájából indultak ki, nem is az emberek lakóhelye védelmének perspektívájából, hanem az uralkodók perspektívájából és szemszögéből, hogy elültessék az emberekben az eszmét, miszerint „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, és arra sarkallják őket, hogy legyen meg bennük ez az eszme. Ha nincs meg benned ez az eszme, akkor a gondolatvilágodat alsóbbrendűnek tartják, mindenki gúnyt űz belőled és bármelyik népcsoport lenéz; ha nem rendelkezel ezzel az eszmével, ha nincs meg benned ez a magasabb igazságosság és ez a gondolkodásmód, akkor alsóbbrendű erkölcsi karakterű embernek, önző, megvetésre méltó senkiházinak fognak tartani. Ezek az úgynevezett senkiháziak a társadalom megvetettjei, akiket a társadalom hátrányos megkülönböztetéssel és megvetéssel sújt.

Ebben a világban a társadalomban bárki, aki szegény vagy elmaradott országban született, vagy alacsony státuszú nemzetből származik, bárhova megy is, amint felfedi a nemzetiségét, ez azonnal meghatározza a státuszát, és másoknál alacsonyabb rendűnek fogják tekinteni, lenézik és hátrányos megkülönböztetéssel sújtják. Ha a nemzetiséged egy nagy hatalmú országhoz köt, bármely népcsoport körében nagyon magas státuszt élvezhetsz, és másoknál magasabb rendűnek fognak tekinteni. Így hát az a gondolat, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, fontos helyet foglal el az emberek szívében. Az embereknek nagyon is korlátozott és konkrét fogalmuk van az országról, de mivel annak a módnak, ahogyan az egész emberi faj bánik bármelyik népcsoporttal és bárkivel, aki egy másik országból való, valamint a módszernek és kritériumoknak, amelyekkel meghatározza azok státuszát, nagyon is sok köze van a hazájuk sorsához, ezért különböző mértékben ugyan, de bensőjében mindenkit befolyásol az a gondolat, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért.” Akkor hát hogyan rázzák le magukról az emberek ennek a gondolatnak a befolyását? Először is nézzük, hogyan befolyásolja az embereket ez a gondolat. Bár az embereknek az országról alkotott meghatározásuk nem terjed tovább a konkrét környezetnél, amelyben élnek, és az emberek csak az élethez való alapvető jogukat és a túlélésük szükségleteit akarják fenntartani a jobb életminőség érdekében, napjainkban az egész emberi faj folyamatos mozgásban és körforgásban van, és az emberek öntudatlanul is elfogadják azt a gondolatot, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért.” Vagyis az emberi mivolt szempontjából az emberek nem akarják elfogadni az országnak ezeket az üres és fellengzős meghatározásait, mint „nagy nemzet”, „virágzó dinasztia”, „szuperhatalom”, „technológiai nagyhatalom”, „katonai nagyhatalom” és így tovább. A normális emberi mivoltban nincsenek ilyen fogalmak, és az emberek nem akarnak a hétköznapi életük során ilyesmikkel vesződni. Ugyanakkor azonban, amikor az emberiség többi részével keverednek, az emberek mégiscsak remélik, hogy a nemzetiségük egy nagy hatalmú országhoz köthető. Különösen akkor érzed erősen, hogy a hazád sorsa életbevágó érdekeidre is kihatással van, ha a tengerentúlra utazol, és más népcsoportok tagjai közé kerülsz. Ha a hazád nagy hatalommal bír, gazdag, és magas státusszal rendelkezik a világban, akkor a hazád státuszának megfelelően a te státuszod is magas lesz az emberek között, és nagyra fognak tartani téged. Ha szegény országból, kis nemzetből vagy valamely távoli népcsoportból származol, akkor a státuszod a nemzetiségednek és etnikai hovatartozásodnak megfelelően alacsonyabb lesz. Mindegy, hogy miféle ember vagy, milyen nemzetiségű vagy, vagy melyik rasszhoz tartozol – ha csak egy szűk körön belül élsz, akkor az a gondolat, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, semmiféle befolyással nem lesz rád. Amikor azonban az egész emberiség különféle országaiból származó emberek találkoznak össze, már többen fogadják el azt a gondolatot, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért.” Ez az elfogadás nem passzív, hanem annak a saját szubjektív akaratodból fakadó mélyebb felismerése, hogy a mondás, miszerint „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, helytálló, mert a hazád sorsa elszakíthatatlanul összekapcsolódik a te státuszoddal, hírneveddel és értékeddel az emberek között. Ezen a ponton többé nem érzed úgy, hogy az országod fogalma és meghatározása csupán az a talpalatnyi hely lenne, ahol születtél és nevelkedtél. Ehelyett azt reméled, hogy az országod nagyobb és erősebb lesz. Amikor azonban visszatérsz a saját országodba, az elmédben megint teljesen konkréttá válik számodra. Ez a konkrét hely nem egy alaktalan nemzet, hanem az ösvény, a patak és a kút a szülővárosodban, az otthonod földjei, amelyeket művelsz. Ezért a saját országodba visszatérve te igazából a szülővárosodba, az otthonodba térsz vissza. Amikor pedig hazatérsz, nem számít, hogy az ország létezik-e vagy sem, hogy ki az uralkodó, hogy mekkora az ország területe, hogy milyen az ország gazdasági helyzete, hogy szegény vagy gazdag – neked ezek közül semmi nem számít. Ha még mindig ott az otthonod, akkor, amikor válladra veszed a hátizsákodat, hogy visszatérj, lesz előtted irány és cél. Ha még mindig van egy hely, ahová hazatérhetsz, és az a hely, ahol születtél és nevelkedtél, még mindig megvan, akkor meglesz benned az odatartozás érzése, és lesz rendeltetési helyed. Még ha az ország, amelyben ez a hely van, nem is létezik többé, és az uralkodó is más, akkor is, amíg az otthonod még ott van, addig van hová hazatérned. Ez az országnak egy nagyon ellentmondásos és elnagyolt fogalma az emberek elméjében, az otthonnak viszont egy rendkívül konkrét fogalma. Az emberek valójában nem egészen tudják, hogy az a gondolat, miszerint „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, helytálló-e vagy sem. De mivel ennek a gondolatnak van bizonyos hatása a konkrét társadalmi státuszukra, az emberekben öntudatlanul is kialakul egy erős érzés a hazával, nemzetiséggel és rasszal kapcsolatban. Amíg az emberek csak a szülővárosuk szűk körén belül élnek, bizonyos fokú immunitással vagy ellenálló képességgel rendelkeznek azzal a gondolattal szemben, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért.” Valahányszor azonban elhagyják a szülővárosukat és a hazájukat, és kikerülnek a hazájuk uralma alól, öntudatlanul is tudatosul bennük bizonyos mértékben az az eszme, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, és elfogadják azt. Például, amikor külföldre utazol, és valaki megkérdezi tőled, melyik országból származol, elgondolkozol majd: „Ha azt mondom, szingapúri vagyok, az emberek nagyra becsülnek majd, de ha megmondom, hogy kínai vagyok, le fognak nézni.” Ezért nem mered elmondani neki az igazságot. Egy napon azonban lelepleződik a nemzetiséged. Az emberek megtudják, hogy kínai vagy, és attól kezdve más szemmel néznek rád. Hátrányos megkülönböztetéssel sújtanak, lenéznek, sőt, másodrendű állampolgárnak tartanak. Ezen a ponton öntudatlanul is felmerül benned a gondolat: „A mondás, miszerint »Minden ember felelős a hazája sorsáért«, teljesen helytálló! Régen úgy gondoltam, hogy én nem vagyok felelős a hazám sorsáért, most azonban úgy tűnik, hogy mindenkire kihatással van a hazája sorsa. Ha a haza virágzik, mindenki jól él, de ha a haza elbukik, azt mindenki megszenvedi. Hát nem szegény az országunk? Nem diktatúra? Nincs az uralkodóinak rossz híre? Ezért néznek le engem az emberek. Bezzeg a nyugati országokban milyen jómódúak és boldogok az emberek! Szabadon mehetnek akárhová és hihetnek akármiben. Mi pedig a kommunista rezsimben üldöztetést szenvedünk, amiért hiszünk Istenben, menekülnünk kell, amerre látunk, és nem térhetünk haza. Milyen csodálatos lenne, ha egy nyugati országban születtünk volna!” Ezen a ponton úgy érzed, hogy a nemzetiség rendkívül fontos, és a hazád sorsa fontossá válik számodra. Mindenesetre, amikor az emberek ilyen környezetben és összefüggésben élnek, öntudatlanul is befolyásolja őket az a gondolat, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, és különböző mértékben annak uralma alatt vannak. Ezen a ponton az emberek magatartásformái és nézetei, perspektívái és álláspontjai az emberekkel, ügyekkel és dolgokkal kapcsolatban különböző mértékben megváltoznak, ami természetesen különböző súlyosságú következményeket és hatásokat von maga után. Így tehát van bizonyos mennyiségű konkrét bizonyíték arra, hogy a mondás, miszerint „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, miféle befolyást gyakorol az emberek gondolkodására. Bár az emberek országfogalma az emberi mivolt szemszögéből nézve nem túlságosan egyértelmű, az országhoz tartozással járó nemzetiség bizonyos társadalmi összefüggésekben mégis befolyásolja az embereket. Ha az emberek nem értik az igazságot, és nem észlelik világosan ezeket a problémákat, nem lesznek képesek megszabadulni ennek az eszmének a béklyóitól és romboló hatásaitól, ami a hangulatukra és a dolgok kezeléséhez való hozzáállásukra is hatással van. Akár az emberi mivolt szemszögéből nézve, akár az általános környezet változásakor az emberek gondolkodásában beálló változások és áttörések szempontjából, a Sátán által elterjesztett gondolat, miszerint „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, valóban gyakorol bizonyos befolyást az emberekre, és valóban van bizonyos romboló hatása az emberi gondolkodásra. Mivel az emberek nem értik, hogyan kell helyesen magyarázni az olyan dolgokat, mint egy ország sorsa, és nem értik az ezzel kapcsolatos igazságot, ezért különböző környezetekben gyakran ennek az eszmének az uralma alá kerülnek, az megrontja őket, vagy kihatással van a hangulatukra – egyszerűen nem éri meg.

Ami egy ország sorsának ügyét illeti, meg kell-e érteniük az embereknek, hogyan szemléli ezt Isten, és hogyan kell az embereknek helyesen szemlélniük? (Igen.) Az embereknek pontosan meg kell érteniük, hogy milyen álláspontra kell helyezkedniük, amikor ezt a dolgot szemlélik, hogy megszabadulhassanak a romboló hatásoktól és befolyástól, amelyet az a gondolat gyakorol rájuk, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért.” Először is nézzük, hogy egy ország sorsára hatással lehet-e egyetlen személy, illetve bármely erő vagy bármely népcsoport. Ki dönt egy ország sorsáról? (Isten dönt róla.) Így van, ezt a végső okot meg kell érteni. Egy ország sorsa szorosan kötődik Isten szuverenitásához, és senki máshoz nincs köze. Nincs olyan erő, eszme vagy személy, aki vagy amely megváltoztathatná egy ország sorsát. Mi tartozik bele egy ország sorsába? Az ország virágzása és hanyatlása. Az, hogy az ország fejlett vagy elmaradott, hogy a földrajzi elhelyezkedésétől függetlenül mekkora területet fog át, hogy mekkora a mérete, hogy összesen mennyi erőforrással rendelkezik – hogy mennyi erőforrása van a felszínen, a föld alatt és a levegőben –, hogy ki az ország uralkodója, hogy milyen emberek alkotják az uralkodó hierarchiát, hogy melyek az uralkodó politikai vezérelvei és milyen a kormányzási módszere, hogy elismeri-e Istent, aláveti-e magát Neki, hogy milyen a hozzáállása Istenhez, és így tovább – ez mind kihatással van az ország sorsára. Mindezt nem egyetlen személy határozza meg, és még kevésbé valamely erő. Nincs olyan személy vagy hatalom, amely ebben kimondhatná az utolsó szót, még a Sátán sem. Akkor hát kié az utolsó szó? Egyedül Istené az utolsó szó. Az emberek nem értik ezeket a dolgokat, és a Sátán sem érti, mégis ellenszegül. Folyamatosan át akarja venni az irányítást az emberek fölött, és uralma alá akarja hajtani őket, ezért folyton felkavaró és félrevezető eszmék és vélemények segítségével népszerűsít olyan dolgokat, mint az erkölcsi magatartás és a társadalmi erkölcs, és eléri, hogy az emberek elfogadják ezeket az eszméket, ezáltal kihasználva az embereket, hogy az uralkodókat szolgálják és hatalmon tartsák. Valójában azonban bármit tesz is a Sátán, egy ország sorsának semmi köze a Sátánhoz, sem ahhoz, hogy a hagyományos kultúrának ezek az eszméit mennyire lelkesen, mélyen és széles körben terjesztik. Bármely ország életfeltételei és létformája bármely korszakban, hogy gazdag-e vagy szegény, elmaradott-e vagy fejlett, valamint a világ országainak rangsorában elfoglalt helye – mindezeknek az égvilágon semmi közük nincs ahhoz, hogy mennyire erős az uralkodók hatalma, sem e gondolkodók eszméinek a lényegéhez vagy a lelkesedéshez, amellyel terjesztik ezeket az eszméket. Egy ország sorsának kizárólag Isten szuverenitásához és ahhoz a korszakhoz van köze, amelyben Isten az egész emberiséget irányítja. Bármelyik korszakban kell is Istennek bármilyen munkát elvégeznie, és bármi fölött kell is uralmat és irányítást gyakorolnia, bármilyen irányba kell is vezetnie az egész társadalmat, és a társadalom bármilyen formáját kell is elhoznia, ezen időszak folyamán különleges főszereplők lépnek majd színre, és nagy, különleges dolgok történnek. Például háború, egyes országok területének más országok általi elcsatolása, különleges, kialakulóban lévő technológiák megjelenése, vagy akár a föld összes óceánjának és kontinentális lemezének mozgása, és így tovább – ezek mind Isten szuverenitásának és az Ő keze elrendezéseinek vannak alávetve. Az is lehetséges, hogy egy figyelemre sem méltó ember megjelenése vezeti majd el az egész emberi fajt odáig, hogy megtegyen egy nagy lépést előre. Ugyanígy az is lehetséges, hogy egy figyelemre sem méltó, teljesen jelentéktelen esemény bekövetkezte az emberiség tömeges elvándorlását váltja ki, vagy éppen egy jelentéktelen esemény hatására az egész emberiség nagy átalakuláson megy keresztül, vagy különböző mértékű változások állnak be a gazdaság, a katonai ügyek, az üzleti élet vagy a gyógyászat területén, és így tovább. Ezek a változások befolyásolják a föld bármely országának sorsát, valamint bármely ország virágzását és hanyatlását is. Ezért bármely ország sorsa, felemelkedése és bukása, legyen szó nagy hatalmú vagy gyenge országokról, mind Istennek az emberiség körében végzett irányításához és az Ő szuverenitásához kapcsolódik. Miért akarja vajon Isten így csinálni a dolgokat? Az Ő szándéka mindennek a gyökere. Röviden: bármely ország vagy nemzet életben maradásának, felemelkedésének és bukásának nincs semmi köze egyetlen rasszhoz, hatalomhoz, uralkodó osztályhoz, kormányzati módhoz vagy módszerhez, illetve egyetlen egyénhez sem. Ezeknek csakis a Teremtő szuverenitásához van közük, valamint kapcsolódnak ahhoz az időszakhoz is, amelyben a Teremtő az emberiséget irányítja, és a következő lépéshez, amelyet a Teremtő az emberiség irányítása és vezetése terén meg fog tenni. Ezért bármit tesz Isten, az befolyásolja bármely ország, nemzet, rassz, csoport vagy egyén sorsát. Ebből a szempontból nézve azt lehet mondani, hogy bármely egyén, rassz, nemzet vagy ország sorsa valójában összefügg a többiekével és szorosan kapcsolódik hozzá, és elszakíthatatlan kapcsolat áll fenn köztük. Az ezek közötti kapcsolat azonban nem annak a gondolatnak és nézetnek az eredménye, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, hanem a Teremtő szuverenitásának köszönhető. Pontosan azért van köztük elszakíthatatlan kapcsolat, mert mindezen dolgok sorsa az egyedül igaz Isten, a Teremtő szuverenitása alá tartozik. Ez a haza sorsának legmélyebb oka és lényege.

Tehát a népesség többségének szemszögéből nézve milyen álláspontra kell az embernek helyezkednie a hazája sorsát illetően? Először is azt kell tekintetbe venni, hogy mennyit tesz az ország a népesség többségének védelméért és elégedettségük fenntartásáért. Ha a népesség többsége jólétben és szabadságban él és rendelkezik a szabad véleménynyilvánítás jogával; ha minden, az állam kormányzata által előterjesztett politika nagyon észszerű, és az emberek is tisztességesnek és indokoltnak tekintik ezeket; ha a hétköznapi emberek emberi jogai biztosíthatóak, és ha az emberek nincsenek megfosztva az élethez való joguktól, akkor természetes, hogy az emberek rá fogják bízni magukat erre az országra, boldogok lesznek, hogy ott élhetnek, és szívük mélyéből szeretni fogják. Akkor valóban mindenki felelős lesz ennek az országnak a sorsáért, és az emberek őszintén hajlandóak lesznek eleget tenni az országgal szembeni felelősségüknek, és azt akarják, hogy az ország örökké fennmaradjon, mert hasznos az életük és mindenük szempontjából. Ha ez az ország nem képes biztosítani a hétköznapi emberek életét, és nem adja meg nekik az őket megillető emberi jogokat; ha az emberek még szólásszabadsággal sem rendelkeznek, és azokat, akik kimondják a véleményüket, korlátozások és retorziók sújtják; ha az embereknek még azt is megtiltják, hogy arról beszéljenek vagy cseréljenek eszmét, amiről akarnak; ha az ország nem törődik azzal, amikor embereket zaklatás, megaláztatás és üldöztetés ér; ha egyáltalán nincs szabadság, és az emberek meg vannak fosztva az alapvető emberi jogaiktól és az élethez való joguktól is; ha azokat, akik hisznek Istenben és követik Őt, elnyomják és üldözik, úgy, hogy haza sem térhetnek, és ha a hívőket büntetlenül megölhetik, akkor ez az ország ördögök országa, a Sátán országa, nem pedig valódi ország. Ebben az esetben továbbra is mindenkinek felelősnek kell lennie a haza sorsáért? Ha az emberek a szívükben már irtóznak ettől az országtól és gyűlölik azt, akkor még ha elméletben el is ismerik, hogy felelősek érte, akkor is vonakodnak majd eleget tenni ennek a felelősségnek. Ha jön egy erős ellenség, hogy megtámadja ezt az országot, a legtöbb ember még reménykedni is fog az ország mielőbbi összeomlásában, hogy boldogan élhessenek. Tehát az, hogy mindenki felelős-e egy ország sorsáért, attól függ, hogy az ország kormánya miként bánik a néppel. A fő kérdés az, hogy rendelkezik-e a közvélemény támogatásával – leginkább ennek a szempontnak alapján dől el. A másik szempont alapvetően az, hogy minden mögött, ami bármelyik országgal történik, számos ok és tényező húzódik meg, amelyek az adott dolgot előidézik, és ez nem olyasmi, amit egy hétköznapi vagy jelentéktelen ember befolyásolhatna. Ezért egy ország sorsával kapcsolatban egyetlen egyént vagy népcsoportot sem illet meg az utolsó szó, és egyiküknek sincs hatalma a beavatkozásra. Hát nem tény ez? (De igen.) Mondjuk például, hogy a hazád uralkodó osztálya ki akarja terjeszteni az ország területét, és elsőrendű földet, infrastruktúrát és erőforrásokat akar elvenni egy szomszéd országtól. Miután meghozták a döntést, az uralkodó osztály megkezdi a hadsereg felkészítését, előteremti az anyagi forrásokat, mindenféle készleteket halmoz fel, és megvitatja, hogy mikor kezdjék meg a terjeszkedést. Joga van a köznépnek tudni erről? Még ahhoz sincs jogod, hogy tudj róla. Csak annyit tudsz, hogy az utóbbi években emelkedtek az adók, emelkedtek a különféle ürügyekkel szedett illetékek és díjak, és az államadósság is emelkedett. Neked az az egyetlen kötelezettséged, hogy adót fizess. Annak pedig, hogy mi lesz az országgal, és mit fognak tenni az uralkodók, van bármi köze hozzád? Addig a pillanatig, amíg az ország úgy nem dönt, hogy háborút indít, az, hogy melyik országot és mely területeket fogja megtámadni, és hogyan teszi ezt, olyan dolgok, amelyeket csak az uralkodó osztály tud; ezekről még a katonák sem tudnak, akiket majd csatába küldenek. Még ahhoz sincs joguk, hogy tudjanak róla. Ott kell harcolniuk, ahová az uralkodó mutat. Hogy miért harcolnak, meddig harcolnak, győzhetnek-e vagy sem, és mikor mehetnek haza, azt egyszerűen nem tudják; egyáltalán nem tudnak semmit. Egyes szülők még azt sem tudják meg, hogy a gyermekeiket háborúba küldik. Ami még rosszabb: amikor a gyermekeiket megölik, arról sem szereznek tudomást. Csak akkor tudják meg, hogy a gyermekeik halottak, amikor meghozzák a hamvaikat. Mondd hát meg Nekem: a hazád sorsa, illetve az, hogy mit akar tenni a hazád, és milyen döntéseket fog hozni, kapcsolódik bárhogyan is hozzád mint hétköznapi emberhez? Téged mint hétköznapi embert talán értesít az ország ezekről a dolgokról? Van jogod részt venni a döntéshozatalban? Még ahhoz sincs jogod, hogy tudj a döntéshozatalról, még kevésbé ahhoz, hogy részt vegyél benne. Bármit jelent is számodra a hazád, vajon van hozzád bármi köze annak, hogy miként fejlődik, milyen irányba tart és hogyan kormányozzák? Egyáltalán nincs köze hozzád. Miért van ez? Mert te hétköznapi ember vagy, és mindezeknek a dolgoknak csak az uralkodókhoz van közük. Az utolsó szó az uralkodókat és az uralkodó osztályt illeti meg, valamint azokat, akiknek érdeke fűződik hozzá, de hozzád mint hétköznapi emberhez semmi köze nincs. Úgyhogy egy kis önismeretre lenne szükséged. Ne csinálj irracionális dolgokat; semmi szükség arra, hogy lemondj az életedről vagy veszélybe sodord magadat egy uralkodó kedvéért. Tegyük fel, hogy az ország uralkodói diktátorok, és hogy a hatalom ördögök kezében van, akik nem végzik el a maguk kötelességét, és egész nap csak isznak és mulatoznak, fényűző életmódot folytatnak, a népért pedig nem tesznek semmit. Az ország adósságba és káoszba zuhan, az uralkodók pedig romlottak és alkalmatlanok, aminek eredményeként az országot idegen ellenség támadja meg. Csak ekkor jutnak az uralkodók eszébe a közemberek. Így szólítják meg őket: „»Minden ember felelős a hazája sorsáért.« Ha az ország elpusztul, mindannyiótokra nehézségekkel teli élet vár. Jelenleg az ország bajban van, a határainkat támadók lépték át. Siessetek a csatatérre, hogy megvédjétek az országot! Eljött az idő, amikor a hazának szüksége van rátok!” Te átgondolod a dolgot, és így töprengsz: „Így igaz, »Minden ember felelős a hazája sorsáért.« Most végre szüksége van rám a hazámnak, ezért mivel ilyen felelősségem van, fel kell áldoznom az életemet, hogy megvédjem a hazát. Az országunk nem cserélhet gazdát, ha ez az uralkodó nem marad hatalmon, végünk!” Ostobaság így gondolkodni? Ezeknek a diktatúráknak az uralkodói tagadják Istent és ellenszegülnek Neki, egész nap esznek, isznak és az élvezeteknek hódolnak, meggondolatlanul viselkednek, sárba tiporják a közembereket, brutálisan bánnak a tömegekkel és ártanak nekik. Ha te bátran és rettenthetetlenül rohansz az ilyen uralkodók védelmére, ágyútöltelék leszel értük a csatamezőn és eldobod értük az életedet, akkor határozottan ostoba vagy, és vak hűségre kötelezed el magadat! Miért mondom, hogy határozottan ostoba vagy? Pontosan kiért harcolnak a katonák a csatamezőn? Kiért dobják el az életüket? Kinek a kedvéért szolgálnak ágyútöltelékként? És ha éppen te, egy gyenge kis közember, csatába indulsz, az csak a vakmerőség jele és egy élet eltékozlása. Ha háború jön, imádkozz Istenhez és kérd Őt, hogy óvjon meg téged, hogy biztonságos helyre menekülhess, ahelyett, hogy értelmetlenül feláldozod magad és ellenállsz. Hogyan határozható meg az értelmetlen áldozat? Vakmerőség. Az országban természetesen lesznek olyan emberek, akik hajlandóak fenntartani a mondás szellemiségét, miszerint „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, hogy megvédjék az uralkodókat és kockára tegyék értük az életüket. Az ország sorsa nagymértékben befolyásolja az ilyen emberek érdekeit és életben maradását, ezért hadd gondoskodjanak ők az ország ügyeiről. Te hétköznapi ember vagy, nem vagy elég erős ahhoz, hogy megvédd az országot, és mindezeknek nincs közük hozzád. Pontosan miféle országot érdemes megvédeni? Ha az országot szabad és demokratikus rendszerek irányítják, uralkodója pedig valóban tesz a népért, és képes számukra normális életet biztosítani, akkor ezt az országot érdemes megvédeni és oltalmazni. A közemberek úgy érzik, hogy egy ilyen országot védeni annyit tesz, mint a saját otthonukat védeni, vagyis olyan felelősség, amely alól nem vonhatják ki magukat, ezért hajlandóak az országért dolgozni és eleget tenni felelősségüknek. Ha viszont az ország fölött ördögök uralkodnak, vagy maga a Sátán, uralkodói pedig annyira gonoszak és alkalmatlanok, hogy e démonkirályok uralma kifárad, és le kell mondaniuk, Isten felemel egy nagy erejű országot, hogy támadást indítson. Ez Mennyből adott jel az emberek számára, amely tudtukra adja, hogy a rezsim uralkodóinak le kell mondaniuk, és méltatlanok a hatalom birtoklására, az ország fölötti uralomra és arra, hogy eltartassák magukat az ország népével, mert egyáltalán semmit nem tettek azért, hogy az ország népességének jóllétéről gondoskodjanak, az uralmuk pedig semmiféle módon nem válik hasznára a közembereknek és nem hoz boldogságot az életükbe. Csak kínozták a közembereket, ártottak nekik, gyötörték és bántották őket. Ezért az ilyen uralkodóknak le kell mondaniuk, és meg kell válniuk a pozíciójuktól. Ha ezt a rezsimet egy demokratikus rendszer váltja fel, ahol derék emberek vannak hatalmon, az beteljesíti a népesség reményeit és várakozásait, és a Menny akaratával is összhangban lesz. Azok, akik a Menny útjai szerint élnek, boldogulni fognak, míg azok, akik ellenszegülnek a Mennynek, elpusztulnak. Ha téged mint közönséges állampolgárt szüntelenül félrevezet az a gondolat, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, és folyton az uralkodó osztályt bálványozod és követed, akkor biztosan korai halál lesz az osztályrészed, és valószínűleg az uralkodó osztály halotti áldozata és temetkezési tárgya leszel. Ha az igazságra törekszel, kerülöd a Sátán félrevezetését, valamint képes vagy megmenekülni az ő befolyásától és megtartani az életedet, akkor remélheted, hogy meglátod egy pozitív ország kialakulását, ahol nagy tudású mesterek és bölcs uralkodók veszik át a hatalmat, és jó társadalmi rendszert hoznak létre, és abban a jó szerencsében lesz részed, hogy boldog életet élhetsz. Nem ezt választaná egy okos ember? Ne gondold, hogy a támadó csak ellenség vagy ördög lehet; ez nem így van. Ha mindig legfelsőbbnek és mindenek fölött állónak tekinted az uralkodókat, és bármennyi rosszat tesznek is, bármennyire is ellenszegülnek Istennek és bármennyire brutálisan bánnak a hívőkkel, akkor is az ország örök gazdáiként kezeled őket, az súlyos hiba. Gondolj csak bele: miután a múltbeli feudális uralkodódinasztiákat kiirtották, és az emberek egy sor viszonylag demokratikus társadalmi rendszerben kezdtek élni, valamivel szabadabbak és boldogabbak lettek, az életminőségük lényegesen javult a korábbi állapothoz képest, az emberiség horizontjának szélessége, rálátása és különféle dolgokkal kapcsolatos szemlélete haladóbb lett, mint azelőtt. Ha az emberek mind elmaradottan gondolkodnának, és továbbra is úgy hinnék, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, és folyton fel akarnák éleszteni a régi hagyományokat, visszaállítani a császárok uralmát és visszatérni a feudális rendszerhez, eljutott volna idáig az emberiség fejlődése? Olyan lenne az élőhelyük, mint most? Biztosan nem. Ezért, amikor az ország bajban van, ha az ország törvényei úgy rendelik, hogy teljesítened kell állampolgári kötelességeidet és katonai szolgálatba kell lépned, akkor a törvénynek megfelelően teljesítsd a katonai szolgálatot. Ha katonai szolgálatod folyamán csatába kell vonulnod, akkor szintén tegyél eleget ennek a felelősségednek, mert a törvény szerint így kell cselekedned. Nem szegheted meg a törvényt, be kell tartanod azt. Ha a törvény ezt nem írja elő, akkor szabadon dönthetsz. Ha az ország, amelyben élsz, elismeri Istent, követi Őt, imádja Őt és rendelkezik az Ő áldásaival, akkor meg kell védeni. Ha az ország, amelyben élsz, ellenáll Istennek, üldözi Őt, a keresztényeket pedig letartóztatja és elnyomja, akkor azt az országot ördögök uralják, sátáni ország. Azzal, hogy folyamatosan, eszement őrülettel ellenszegül Istennek, már megsértette Isten természetét, és Isten megátkozta. Amikor egy ilyen országot idegen ellenség támadása fenyeget, és határain kívül és belül különféle bajok sújtják, az a széles körű felháborodás, elégedetlenség és neheztelés ideje Isten és az emberiség között. Vajon nem ez az az idő, amikor Isten olyan körülményeket akar támasztani, amely elpusztítja ezt az országot? Ekkor kezd Isten cselekedni. Isten meghallgatta az emberek imáit, és eljött az idő, hogy orvosolja Isten választott népének sérelmeit. Ez jó dolog és jó hír. Az az idő, amikor Isten eltörölni készül az ördögöket és a Sátánt, egyúttal az az idő is, amikor Isten választott népe rendkívül izgatottá válik, és körbejár, hogy terjessze a hírt. Ebben az időben nem szabad az uralkodó osztályért kockára tenned az életedet. Használd a bölcsességedet, hogy levesd az uralkodó osztály által rád kényszerített korlátozásokat, sietve menekülj az életedért és sürgősen mentsd magad. Egyesek azt mondják: „Ha elmenekülök, dezertőr leszek? Nem önző dolog ez?” Az is egy lehetőség, hogy nem leszel dezertőr, hanem csak a saját otthonodat őrzöd, megvárod, amíg a támadók lebombázzák és elfoglalják, és meglátod, mi lesz a vége. Valójában, amikor bármilyen fontos, nemzeti jelentőségű esemény történik, a hétköznapi embereknek nincs joguk saját döntést hozni. Mindenki csak annyit tehet, hogy passzívan várakozik, figyel, és megpróbál együtt élni az esemény elkerülhetetlen következményeivel. Vajon nem tény ez? (De igen.) Ez bizony tény. Akárhogy is, a menekülés a legbölcsebb cselekvési mód. A te felelősséged, hogy megvédd a saját életedet és a családod biztonságát. Ha mindenkitől elvárnák, hogy felelősséget vállaljon a hazája sorsáért, és emiatt mindenki megöletné magát, a hazából pedig csak egy földterület maradna, akkor vajon fennmaradna a haza lényege? A „haza” akkor csak egy üres szó lenne, nem igaz? A diktátorok szemében az emberélet az ő ambícióikkal, vágyaikkal, agresszív cselekedeteikkel, valamint bármely döntésükkel és tettükkel összehasonlítva a legértéktelenebb dolog, Isten szemében azonban az emberélet a legfontosabb. Azok, akik hajlandóak ágyútöltelékként szolgálni a diktátorok kedvéért, és fenntartani a mondás szellemiségét, miszerint „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, hadd hozzanak áldozatokat és tegyenek hozzájárulásokat az uralkodók számára. Akik pedig Istent követik, azoknak nem kötelessége áldozatot hozni a Sátán országáért. Így is megfogalmazhatod: a Sátán uralmáért, ambícióiért és vágyaiért hozzanak csak áldozatokat a Sátán kötelességtudó ivadékai és követői. Nagyon helyes, ha ők lesznek az ágyútöltelék. Senki nem kényszerítette őket, hogy ilyen nagyra törő ambíciókat és vágyakat dédelgessenek. Egyszerűen csak szeretik az uralkodókat követni, és feltett szándékuk, hogy ördögöknek esküsznek hűséget, még akkor is, ha ez az életükbe kerül. Végül a Sátán halotti áldozatai és temetkezési tárgyai lesznek, és meg is érdemlik.

Amikor bármely ország megtámad egy másik országot, vagy amikor egy másik országgal bonyolított egyenlőtlen tranzakció háborúhoz vezet, ennek végső soron a közemberek lesznek az áldozatai, mindenki, aki az adott területen él. Tény, hogy egyes háborúkat el lehetne kerülni, ha az egyik fél képes volna kompromisszumot kötni, elengedni az ambícióit, vágyait és hatalmát, és a közemberek életben maradására gondolni. Sok háborút valójában az okoz, hogy az uralkodók tíz körömmel ragaszkodnak az uralmukhoz, nem akarják a hatalmat kiengedni a kezükből vagy elveszíteni, hanem csökönyösen ragaszkodnak a hiedelmeikhez, a hatalmukhoz és a saját érdekeikhez. Mihelyt kitör a háború, attól kezdve a köznép, a hétköznapi emberek az áldozatok. Háborús időben széltében-hosszában őket érik a csapások, és ők a legkevésbé képesek helytállni mindezek közepette. Talán ezek az uralkodók tekintettel vannak a közemberekre? Képzeljük el, hogy egyszer egy uralkodó így szólt: „Ha ragaszkodom a saját hiedelmeimhez és elméleteimhez, a végén még háborút kezdek, és ennek a hétköznapi emberek lesznek az áldozatai. Még ha győzök is, ezt a földet akkor is feldúlják és szétlövik, az emberek otthonai pedig elpusztulnak, így az ezen a földön élőkre nem vár boldog élet a jövőben. Hogy megvédjem a közembereket, én inkább visszalépek, leteszem a fegyvert, megadom magam és kompromisszumot kötök” – és ezután sikerült is elkerülni a háborút. Létezik ilyen uralkodó? (Nem.) Valójában a közemberek nem akarnak harcolni, és nem akarnak részt venni a politikai erők vetélkedésében és versengéseiben. Ők mind csak elszenvedik azt, hogy az uralkodó a csatatérre és a mészárszékre küldi őket. Mindezek az emberek, akiket a csatamezőre küldenek, akár meghalnak, akár túlélik, végső soron arra szolgálnak, hogy az uralkodót hatalmon tartsák. Akkor hát az uralkodó a végső haszonélvező? (Igen.) Mit nyerhetnek a háborúból a közemberek? A közembereket a háború csak tönkreteszi, hiszen elpusztítja az otthonukat és az élőhelyet, amelytől függenek. Egyesek elveszítik a családjukat, még többen távozni kényszerülnek a lakóhelyükről, hontalanná válnak, és semmi remény, hogy valaha is hazatérhetnek. Az uralkodó mégis nagy szavakkal állítja, hogy a háborút az emberek otthonainak és életének védelme érdekében indította. Megállja a helyét ez az állítás? Nem hazug szájjártatás ez? Végső soron a köznép, az emberek viselik ennek az összes gonosz következményét, a legnagyobb haszonélvező pedig az uralkodó. Ő továbbra is uralkodhat a nép fölött, uralkodhat az ország fölött, kézben tarthatja a hatalmat, továbbra is az uralkodónak fenntartott helyen állhat parancsokat osztogatva, míg a hétköznapi emberek szörnyű megpróbáltatások közepette élnek, jövő és reménység nélkül. Egyesek úgy gondolják, hogy az a gondolat, miszerint „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, teljesen helytálló. Ha most szemügyre vesszük, tényleg helytálló? (Nem, nem az.) Egy cseppnyi helyesség sincs ebben a mondásban. Akár abból a szempontból nézzük, hogy milyen motivációk alapján ülteti bele a Sátán ezt a gondolatot az emberekbe, akár az uralkodók cselszövéseinek, vágyainak és ambícióinak szempontjából az emberiség fejlődéstörténetének különféle szakaszaiban, akár az ország sorsát érintő bármely tény szempontjából, ezeknek az eseményeknek az előfordulását nem irányíthatja egyetlen hétköznapi ember, egyén vagy népcsoport sem. Végső soron a gyanútlan tömeg és a köznép az áldozat, míg az ország uralkodó osztálya, a csúcson elhelyezkedő uralkodók húzzák belőle a legtöbb hasznot. Amikor az ország bajba kerül, a közembereket küldik a frontra ágyútölteléknek. Amikor az ország nincs bajban, a közemberek táplálják őket. Kizsákmányolják a közembereket, kiszívják a vérüket és belőlük élnek, arra kényszerítik a népet, hogy gondoskodjon róluk, végül pedig még azt a gondolatot is beléjük ültetik és rájuk erőltetik, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért.” Aki ezt nem fogadja el, azt hazafiatlannak bélyegzik. Ezek az uralkodók ezt az üzenetet közvetítik: „Az én uralmam célja, hogy ti boldogan éljetek. Az én uralmam nélkül nem maradhatnátok életben, ezért úgy kell tennetek, ahogy én mondom, engedelmes állampolgároknak kell lennetek, és mindig készen kell állnotok arra, hogy a hazátok sorsának szenteljétek magatokat vagy feláldozzátok magatokat érte.” Ki a haza? Kinek a neve jelent egyet az országgal? Az uralkodók neve jelent egyet az országgal. Azzal, hogy elültetik az emberekben azt az eszmét, hogy „Minden ember felelős a hazája sorsáért”, bizonyos értelemben arra késztetik az embereket, hogy döntés, habozás vagy ellenvetés nélkül tegyenek eleget felelősségeiknek. Más értelemben azt adják az emberek tudtára, hogy a haza sorsa és az a kérdés, hogy annak uralkodói hatalmon maradnak-e vagy leváltják őket, rendkívül fontos a népességre nézve, ezért nagy gondot kell fordítaniuk mind az ország, mind az uralkodók védelmére, hogy biztosítsák normális létezésüket. Valóban így van ez? (Nem.) Teljesen egyértelmű, hogy ez nem így van. Azok az uralkodók, akik nem képesek alávetni magukat Istennek, követni az Ő akaratát vagy a közemberekért munkálkodni, nem fogják elnyerni a nép támogatását, és nem lesznek jó uralkodók. Ha az uralkodók ahelyett, hogy a közemberekért cselekednének, csak a saját érdekeiket hajszolják, sárba tiporják az embereket, vért és verejtéket sajtolva ki belőlük, mint valami paraziták, akkor az ilyen uralkodók sátánok és ördögök, és bármilyen hatalmasak is, nem érdemlik meg a nép támogatását. Ha az országnak nem ilyen uralkodói lennének, vajon létezne? Létezne az emberek élete? Ugyanúgy létezne, sőt, az emberek akár még jobban is élnének. Ha az emberek világosan látják a kérdés lényegét, hogy milyen kötelezettségekkel és felelősségekkel kell rendelkezniük a hazájuk iránt, akkor bármelyik országban is élnek, helyes nézetekkel kell rendelkezniük az adott ország fontosabb problémáit, valamint a politikával és az adott ország sorsával kapcsolatos problémákat illetően. Amikor ezek a helyes nézetek kialakulnak, képes leszel meghozni a helyes döntést a haza sorsával kapcsolatos ügyekben. A haza sorsát illetően értitek alapvetően az igazságot, amelyet az embereknek meg kell érteniük? (Igen.)

Sokat beszéltem erről az erkölcsi magatartással kapcsolatos mondásról: „Minden ember felelős a hazája sorsáért.” Ami a haza fogalmát illeti, a „haza” kifejezés befolyását a társadalom tagjaira, milyen felelősségeket kell vállalniuk az embereknek a hazájuk és nemzetük iránt, amikor az adott ország sorsáról van szó, milyen döntéseket kell meghozniuk, és mit követel meg Isten az emberiségtől ebben az ügyben – világosan beszéltem minderről? (Igen.) Akkor itt a vége mai beszélgetésünknek.

2022. június 11.