Amint hangom megszólal, amint szemem tüzet lövell, az egész földet őrizem, az egész világegyetemet figyelem. Az egész emberiség Hozzám imádkozik, Felém fordítja tekintetét, könyörögve Nekem, hogy szüntessem meg haragomat, és esküdözik, hogy többé nem lázad Ellenem. Ez azonban már nem a múlt, hanem a jelen. Ki tudja visszafordítani az Én elhatározásomat? Biztosan nem az imák az emberek szívében, sem a szavak a szájukban? Ki volt képes életben maradni a mai napig, ha nem Miattam? Ki él túl a szavak nélkül a számban? Kit nem felügyel az Én szemem? Új munkámat az egész földön végzem, és ki tudott valaha is elmenekülni előle? Elkerülhetik-e a hegyek a magasságuknál fogva? Vajon a vizek sokszoros végtelenségükkel el tudják-e hárítani? Tervemben soha nem engedtem el könnyelműen semmit, és így soha nem volt sem olyan személy, sem olyan dolog, amely kikerülhette volna kezem szorítását. Ma szent nevemet dicsőítik az emberek között, másrészt, tiltakozó szavak hangzanak fel Ellenem az az emberek körében, és legendák keringenek az Én földi lényemről az emberek között. Nem tűröm, hogy az emberek megítéljenek Engem, azt sem tűröm, hogy felosszák testemet, és még kevésbé tűröm a gyalázkodásaikat Velem szemben. Mivel az ember soha nem ismert Engem igazán, mindig ellenállt Nekem, és becsapott Engem, nem tudta becsben tartani a Lelkemet, sem értékelni a szavaimat. Minden tettéért és cselekedetéért, valamint az Irántam tanúsított magatartásáért megadom az embernek az őt megillető „jutalmat”. Így hát minden ember a jutalmát szem előtt tartva cselekszik, és soha senki nem végzett olyan munkát, amely önfeláldozással járt volna. Az emberi lények nem hajlandók önzetlen odaadást tanúsítani, ehelyett inkább az ingyen megkapható jutalmakban lelik örömüket. Bár Péter felszentelte magát Előttem, ezt nem a holnapi jutalomért tette, hanem a mai tudásért. Az emberiség sohasem társalgott Velem őszintén, hanem újra meg újra felületesen foglalkozott Velem, azt gondolva, hogy így könnyedén elnyeri tetszésemet. Mélyen az ember szívébe néztem, így annak legbelső zugaiban „sok gazdagság bányáját” tártam fel, olyasmit, amiről még maga az ember sem tud, Én mégis újból felfedeztem. Így aztán az emberi lények csak akkor hagyják abba az álszent megalázkodást, és ismerik el széttárt kézzel saját tisztátalan állapotukat, amikor „tárgyi bizonyítékot” látnak. Az emberek között sokkal több újdonság van, ami arra vár, hogy „felszínre hozzam” az egész emberiség örömére. Korántsem állítom le munkámat az ember alkalmatlansága miatt, hanem eredeti tervem szerint megmetszem őt. Az ember olyan, mint egy gyümölcsfa, metszés nélkül a fa nem fog gyümölcsöt teremni, és végül az ember csak elszáradt ágakat és lehullott leveleket lát, gyümölcs pedig nem hullik a földre.

Miközben nap mint nap díszítem királyságom „belső szobáját”, soha senki nem tört be hirtelen a „dolgozószobámba”, hogy megszakítsa munkámat. Mindenki minden tőle telhetőt megtesz, hogy együttműködjön Velem, mélységesen félve attól, hogy „elbocsátják” és „elveszíti a pozícióját”, s így zsákutcába jut az élete, ahol akár a Sátán lakta „sivatagba” is bekerülhet. Félelmei miatt nap mint nap vigasztalom az embert, nap mint nap szeretetre késztetem, sőt útmutatást is adok neki mindennapi élete közepette. Olyan, mintha az emberi lények mind csecsemők lennének, akik épp most születtek; hacsak nem kapnak tejet, hamarosan elhagyják ezt a földet, és többé nem látjuk őket. Az emberiség könyörgése közepette eljövök az emberek világába, és az emberiség azon nyomban a fény világában él, nem zárkózik be többé egy „szobába”, hogy onnan kiáltsa a mennybe imáit. Amint meglátnak Engem, az emberek kitartóan panaszkodnak a szívükben tárolt „sérelmekről”, kinyitják Előttem szájukat, s könyörögnek, hogy ételt csepegtessenek belé. Ám azután, hogy félelmeik enyhültek, és lelki nyugalmuk helyreállt, nem kérnek Tőlem többé semmit, hanem mély álomba merülnek, vagy pedig, megtagadva létezésemet, elmennek, hogy a saját dolgaikkal törődjenek. Az emberiség „elhagyatottság”-ában világosan megmutatkozik, hogy az „érzelem”-mentes emberi lények hogyan gyakorolják „pártatlan igazságosságukat” Velem szemben. Ezért, látva az embert a maga szeretetlenségében, csendben távozom, és többé nem szállok alá készségesen az ő buzgó könyörgésére. Az ember gondjai napról napra nőnek anélkül, hogy tudna róla, így aztán gürcölése közepette, amikor hirtelen felfedezi az Én létezésemet, nem hajlandó elfogadni válaszként a „nem”-et, és megragadja hajtókámat, majd vendégként betessékel a házába. Ugyanakkor, bár pompás ételt készít a kedvemért, egyszer sem tekintett Engem a sajátjai közül valónak, hanem vendégként bánik Velem, hogy egy kis segítséget kapjon Tőlem. S így az ember ilyenkor minden teketória nélkül Elém tárja szánalmas állapotát, remélve, hogy megkapja „aláírásomat”, és mint aki kölcsönre szorul a vállalkozásához, minden erejével „megragad” Engem. Minden gesztusában és mozdulatában megpillantom az ember szándékát: olyan ez, mintha szerinte nem tudnám kiolvasni az ember arckifejezése vagy szavai mögé rejtett jelentést, vagy nem tudnék mélyen belelátni egy ember szívébe. Így aztán az ember bizalmasan megosztja Velem az összes, valaha volt találkozása során szerzett minden tapasztalatát, tévedés vagy mulasztás nélkül, majd Elém tárja követeléseit. Gyűlölöm és megvetem az ember minden tettét és cselekedetét. Az emberek között soha nem volt egyetlen egy sem, aki olyan munkát végzett volna, amely tetszik Nekem, mintha az emberiség szándékosan szembeszállna Velem, és készakarva vonná magára haragomat. Ide-oda parádéznak Előttem mindannyian, a saját elhatározásaikat követve az Én szemem előtt. Az emberek között egyetlenegy sincs, aki Értem élne, következésképpen az egész emberi faj létezésének nincs sem értéke, sem értelme, ezért az emberiség ürességben él. Ennek ellenére az emberek továbbra sem hajlandók felébredni, és továbbra is lázadnak Ellenem, kitartva hiábavalóságukban.

Az összes megpróbáltatás során, amin keresztülmentek, az emberi lények egyszer sem voltak összhangban a szándékaimmal. Kegyetlen gonoszsága miatt az emberiség nem törekszik arra, hogy tanúságot tegyen az Én nevemről; inkább „a másik irányba futnak” miközben Rám támaszkodnak, hogy fenntartsam őket. Az ember szíve nem fordul teljesen Felém, és így a Sátán pusztítja őt, amíg sebek tömkelegévé nem válik, testét pedig szenny borítja. Az ember azonban még mindig nem veszi észre, mennyire visszataszító az arca. Mindvégig a Sátán előtt hódolt az Én hátam mögött. Ezért az embert haragomban a feneketlen mélységbe taszítom, hogy soha többé ne tudjon kiszabadulni. Mindazonáltal, szánalmas jajveszékelése közepette, az ember még mindig nem hajlandó megújítani a lelkét, szándékában áll a végsőkig szembeszegülni Velem, remélve, hogy ezzel készakarva felkelti haragomat. Tettei miatt bűnösként bánok vele, és megtagadom tőle az Én ölelésem melegét. Az angyalok az első pillanattól kezdve következetesen és szünet nélkül szolgáltak Engem, és alávetették magukat Nekem, ám az ember mindig pontosan az ellenkezőjét tette, mintha nem Tőlem származna, hanem a Sátántól született volna. Az angyalok a maguk helyén mindannyian a legnagyobb odaadással vannak Irányomban; a Sátán erői nem befolyásolják őket, és csak teszik a kötelességüket. Az angyalok által szoptatva és táplálva, fiaim és népem sokasága mind erőssé és egészségessé válik, egyikük sem gyenge vagy erőtlen. Ez az Én művem, az Én csodám. Miközben az ágyúk sortűzzel iktatják be királyságom megalapítását, az angyalok ritmikus kíséretre lépdelve emelvényem elé járulnak, hogy alávessék magukat ellenőrzésemnek, mert szívük mentes a tisztátalanságtól és bálványoktól, és nem riadnak vissza az Én vizsgálatomtól.

A szélvihar üvöltésére az égbolt azon nyomban leszakad, és megfojtja az egész emberiséget, hogy többé ne tudjanak Engem akaratuk szerint segítségül hívni. Anélkül, hogy észrevették volna, az egész emberiség összeomlott. A fák ide-oda himbálóznak a szélben, időnként ágak recsegése hallatszik, és az összes száraz levelet elfújja a szél. A föld hirtelen sivárnak és kietlennek tűnik, és az emberek szorosan ölelik magukat, felkészülve az őszt követő katasztrófára, amely bármelyik pillanatban lesújthat rájuk. A madarak ide-oda röpködnek a dombokon, mintha csak bánatukat jajonganák valakinek; a hegyi barlangokban oroszlánok üvöltenek, hangjukkal megrémítve az embereket, hogy megfagy csontjaikban a velő, és égnek áll a hajuk, s olyan, mintha valami baljós érzés volna, az emberiség végének előjele. Mivel nem akarják megvárni, hogy tetszésem szerint rendelkezzek felettük, mindannyian csendben imádkoznak a mennyei Legfőbb Úrhoz. Ám hogyan akadályozhatja meg a szélvihart egy kis patakban folyó víz csobogása? Hogyan állíthatja meg hirtelen az emberek könyörgésének hangja? Hogyan lehet lecsendesíteni a haragot a mennydörgés szívében az ember gyávasága kedvéért? Az ember ide-oda himbálózik a szélben; ide-oda rohangál, hogy elbújjon az eső elől; és haragom közepette az emberi lények remegnek és reszketnek, mélységesen félve attól, hogy kezemmel megérintem testüket, mintha egy pisztoly torkolata lennék, amely mindig az ember mellkasára szegeződik, másrészt, mintha az ember az ellenségem lenne, de mégis a barátom. Az ember soha nem jött rá a vele kapcsolatos valódi szándékaimra, soha nem értette meg valódi céljaimat, és így, tudtán kívül megsért Engem; tudtán kívül szembeszegül Velem; és mégis, anélkül, hogy akarta volna, meglátta a szeretetemet is. Haragom közepette az ember nehezen látja meg arcomat. Elrejtőzöm haragom fekete felhőiben, mennydörgés közepette állok az egész világegyetem fölött, és küldöm le az embernek irgalmamat. Mivel az ember nem ismer Engem, nem fenyítem meg azért, mert nem érti meg szándékomat. Az emberek szemében időnként kieresztem haragomat, időnként megmutatom mosolyomat, de még ha az ember lát is Engem, soha nem látta igazán az Én természetem teljességét, és még mindig nem képes meghallani a harsona mézédes hangját, mert túlságosan eltompult és érzéketlenné vált. Mintha az Én képmásom az ember emlékezetében élne, a formám pedig a gondolataiban. Mindazonáltal az emberiség fejlődése során egészen napjainkig soha egyetlen ember sem volt, aki valóban látott volna Engem, mert az ember agya túlságosan szegényes. Ennek ellenére az ember „felboncolt” Engem, ám mivel tudománya nem eléggé fejlett, tudományos kutatásai még nem hoztak eredményt. Így az „Én képmásom” témája mindig is teljes üresjárat volt, nem volt senki, aki kitöltse, senki, aki világrekordot döntsön, mert már az is felbecsülhetetlen vigasz a nagy szerencsétlenség közepette, hogy az emberiség megállja a helyét a jelenben.

1992. március 23.