Az Én fenyítésem minden embert utolér, ugyanakkor távol is marad minden embertől. Minden ember egész élete tele van szeretettel és gyűlölettel Irántam, és senki sem ismert Engem soha – így az ember viszonyulása Hozzám hol forró, hol hideg, nem tud normális lenni. Ennek ellenére mindig is gondoskodtam az emberről és védelmeztem őt, és csak tompasága miatt képtelen meglátni minden cselekedetemet és megérteni buzgó szándékaimat. Én vagyok a legelső minden nemzet között, és Én vagyok a Legmagasztosabb minden ember között; egyszerűen arról van szó, hogy az ember nem ismer Engem. Sok éven át éltem az emberek között, és tapasztaltam az életet az emberek világában, ők mégis mindig figyelmen kívül hagytak Engem, és úgy kezeltek, mint egy űrlényt. Ennek következtében, a beállítottság és a nyelvi különbségek miatt az emberek úgy bánnak Velem, mint egy idegennel az utcán. Úgy tűnik, hogy a ruházatom is túlságosan sajátos, minek következtében az ember nem mer közeledni Hozzám. Csak ekkor érzem az emberek közötti élet sivárságát, és csak ekkor érzékelem az emberi világ igazságtalanságát. A járókelők között sétálok, megfigyelve mindannyiuk arcát. Olyan, mintha valamiféle betegségben élnének, olyan betegségben, amely melankóliával tölti el arcukat; és ez olyan, mintha fenyítés közepette élnének, ami akadályozza felszabadulásukat. Az ember korlátozza magát és szerénységét fitogtatja. A legtöbb ember hamis benyomást kelt magáról Előttem, hogy megtapsoljam, és a legtöbb ember szándékosan szánalmasnak tünteti fel magát Előttem, hogy elnyerje segítségemet. A hátam mögött az emberek csak hízelegnek és nem lázadoznak Ellenem. Nincs igazam? Nem ez-e az ember túlélési stratégiája? Ki az, aki valaha is megélt Engem az életében? Ki magasztalt Engem valaha is mások között? Ki volt valaha is türtőztetve a Lélek előtt? Ki állt valaha is szilárdan a Sátán előtt a Rólam szóló bizonyságtételében? Ki adott valaha is igazságosságot az Irántam való „hűségéhez”? Kit vetett ki valaha is a nagy vörös sárkány Miattam? Az emberek a sorsukat a Sátánnal kötötték össze, és most együtt vergődnek vele a mocsárban; szakértők abban, hogy fellázadjanak Ellenem, a Nekem való ellenállás feltalálói, és „haladó diákok” a Velem való felületes bánásmódjukban. Saját sorsának érdekében az ember itt-ott keresgél a földön, és amikor Én intek neki, képtelen marad arra, hogy átérezze értékes voltomat, és továbbra is abban „hisz”, hogy önmagára támaszkodik, és nem akar mások „terhére” lenni. Az ember „törekvései” drágák, mégsem érte el soha senki törekvése a legjobb minősítést: mind összeomlanak Előttem, hangtalanul rogynak össze.

Minden egyes nap beszélek, és minden nap új dolgokat teszek. Ha az ember nem veszi igénybe minden erejét, akkor nehezen fogja hallani a hangomat, és nehezen fogja látni az arcomat. A szeretett személy lehet rendkívül kedves és beszéde a legszelídebb, de az ember képtelen könnyen meglátni az Ő dicsőséges arcát és meghallani az Ő hangját. Az idők folyamán senki sem látta meg könnyen az arcomat. Egyszer beszéltem Péterhez, és „megjelentem” Pálnak, de senki más – az izráeliták kivételével – nem látta igazán az arcomat. Ma személyesen jöttem az emberek közé, hogy együtt éljek velük. Talán ez nem tűnik számotokra ritka és értékes dolognak? Nem szeretnétek-e a lehető legjobban kihasználni az időtöket? Hagyni akarjátok, hogy az így elmenjen mellettetek? Vajon megállhat-e hirtelen az idő órájának mutatója az emberek fejében? Vagy folyhatna-e visszafelé az idő? Vagy az ember újra fiatallá válhatna? Eljöhetne-e valaha újra a mai áldott élet? Én nem adok az embernek megfelelő „jutalmat” a „pazarlásáért”. Én csupán kitartóan végzem a munkámat, elszakadva minden mástól, és nem állítom meg az idő folyását az ember elfoglaltsága vagy kiáltozásának hangja miatt. Több ezer éve senki sem volt képes megosztani az erőmet, és senki sem volt képes felborítani az eredeti tervemet. Túllépek a világűrön, és átívelek a korszakokon, és belevágok az egész tervem velejébe mind a dolgok felett, mind a dolgok között. Egyetlen ember sem volt képes arra, hogy különleges bánásmódban részesüljön Tőlem, vagy „jutalmat” kapjon a kezemből, még akkor sem, ha kinyitják a szájukat, és imádkoznak ezekért a dolgokért, még akkor sem, ha kinyújtják a kezüket, és minden másról megfeledkezve, ezeket a dolgokat követelik Tőlem. Ezek közül egyetlen egy ember sem hatott meg soha Engem, és mindannyiukat eltaszította „szívtelen” hangom. A legtöbb ember még mindig azt hiszi magáról, hogy „túl fiatal”, és ezért arra vár, hogy nagy irgalmat mutassak, hogy másodszor is könyörületes legyek vele, és azt kéri, hogy engedjem be őt a hátsó ajtón. Mégis, hogyan avatkozhatnék bele hanyagul a tervembe? Megállíthatnám-e a Föld forgását az ember fiatalsága kedvéért, hogy még néhány évet élhessen a földön? Az ember agya olyan összetett, mégis úgy tűnik, hogy vannak dolgok, amelyek hiányoznak belőle. Ennek következtében az emberek elméjében gyakran jelennek meg „csodálatos módszerek”, hogy szándékosan félbeszakítsák munkámat.

Bár sokszor megbocsátottam az embernek a bűneit, és különleges kegyelmet mutattam neki gyengesége miatt, sokszor részesítettem megfelelő bánásmódban is tudatlansága miatt. Egyszerűen arról van szó, hogy az ember soha nem tudta, hogyan értékelje kedvességemet, így süllyedt jelenlegi helyzetébe: porlepte, ruhája rongyokban, haja úgy borítja a fejét, mint a gaz, arca koszos, lábán durva, saját készítésű cipő van, kezei pedig, mint egy döglött sas karmai, erőtlenül lógnak az oldalán. Amikor kinyitom a szemem és nézem, olyan, mintha az ember most mászott volna ki a feneketlen mélységből. Nem tudok mást tenni, mint haragudni: mindig is toleráns voltam az emberekkel szemben, mégis hogyan engedhetném meg, hogy egy ördög kedvére jöjjön és menjen szent királyságomban? Hogy engedhetném meg, hogy egy koldus ingyen egyen az Én házamban? Hogy tűrhetném el, hogy egy tisztátalan démon vendégeskedjen a házamban? Az ember mindig is „szigorú volt önmagával” és „elnéző mások iránt”, de Velem szemben a legkevésbé sem volt udvarias, mert Én vagyok a mennyei Isten, ezért ő másként bánik Velem, és soha a legcsekélyebb vonzalmat sem érezte Irántam. Mintha az ember szeme különösen éles lenne: amint találkozik Velem, arckifejezése azonnal megváltozik, és hideg, szenvtelen ábrázatát egy kicsivel több kifejezéssel egészíti ki. Én nem szabok ki megfelelő szankciókat az emberre a Hozzám való viszonyulása miatt, hanem csupán ránézek az égre a világmindenségek magasából, és onnan végzem munkámat a földön. Az emberek emlékezete szerint sohasem mutattam kedvességet egyetlen emberrel szemben sem, de nem is bántam soha senkivel rosszul. Mivel az ember nem hagy számomra „üres helyet” a szívében, amikor félreteszem az óvatosságot, és benne lakozom, akkor az ember habozás nélkül kiszorít Engem, majd mézesmázos szavakkal és hízelgéssel mentegetőzik, mondván, hogy ő elégtelen és képtelen arra, hogy az Én örömömre szolgáljon. Miközben beszél, arcát gyakran „sötét felhők” borítják el, mintha bármikor katasztrófa érhetné az emberiséget. Mégis arra kér Engem, hogy távozzak, anélkül, hogy egyáltalán számításba venné az ezzel járó veszélyeket. Bár szavaimmal és ölelésem melegségével ajándékozom meg az embert, úgy tűnik, hogy neki nincs hallószerve, és így a legcsekélyebb figyelmet sem fordítja hangomra, ehelyett a fejét fogva gyorsan távozik. Én kissé csalódottan, de egy kicsit haragosan is, távozom az embertől. Az ember eközben azonnal eltűnik a nagy szélviharok és hatalmas hullámok támadása között. Nem sokkal később Hozzám kiált, de hogyan tudná ő befolyásolni a szél és a hullámok mozgását? Az embernek fokozatosan teljesen nyoma vész, míg végül sehol sem található.

A korszakok előtt a világmindenségek magasságából néztem le az egész földre. Nagyszerű vállalkozást terveztem a földön: egy olyan emberiség megteremtését, amely összhangban van a szándékaimmalés egy olyan királyság felépítését a földön, mint amilyen a mennyben van, lehetővé téve, hogy hatalmam betöltse az eget, és bölcsességem elterjedjen az egész világegyetemben. Így ma, több ezer évvel később, folytatom tervemet. Mégsem ismeri senki a földi tervemet és irányításomat, és még kevésbé látják földi királyságomat. Ezért az ember árnyékokat kerget, és Elém lép, hogy megpróbáljon becsapni Engem, „rejtett árat” akar fizetni mennyei áldásaimért. Ennek következtében kiváltja haragomat, és Én ítéletet hozok rá, de ő még mindig nem ébred fel. Olyan ez, mintha az ember a föld alatt dolgozna, és egyáltalán nem tudna arról, ami a föld felett van, miközben semmi másra nem törekszik, csak a saját kilátásaira. Az összes ember közül még senkit sem láttam, aki az Én ragyogó fényem alatt élne. A sötétség világában élnek, és úgy tűnik, hozzászoktak, hogy homályban éljenek. Amikor megjön a fény, távol maradnak, és mintha a fény megzavarná a munkájukat; emiatt kissé úgy tűnik, hogy idegenkednek tőle, mintha a fény megtörné minden nyugalmukat, és miatta nem tudnának mélyen aludni. Ennek következtében az ember minden erejét összeszedi, hogy elűzze a fényt. A fénynek is úgy tűnik, mintha nem lenne tudatossága, ezért felriasztja az embert álmából, és amikor az ember felébred, haragtól eltelve hunyja le a szemét. Az ember kissé elégedetlen Velem, pedig a szívem mélyén tudom, hogy mi a helyzet. Egyre jobban fokozom a fényt, és mindenkit arra késztetek, hogy az Én fényem közepette éljen, úgyhogy nemsokára gyakorlottá válnak a fénnyel való társulásban, ráadásul mindannyian nagyra becsülik a fényt. Ekkor az Én királyságom elérkezett az emberek közé, mindenki táncol és ünnepel örömében, a földet hirtelen ujjongás tölti be, és a fény megérkezése több ezer éves csendet tör meg...

1992. március 26.