Az idő telik, és a mai nap egy szempillantás alatt elérkezett. Lelkem vezetése alatt minden ember az Én világosságom közepette él, és többé senki sem gondol a múltra, és senki sem fordít figyelmet a tegnapra. Ki ne élt és létezett volna már a jelenben? Ki ne töltött volna csodálatos napokat és hónapokat a királyságban? Ki ne élt volna a nap alatt? Bár a királyság leszállt az emberek közé, senki sem tapasztalta meg igazán annak melegségét; az ember csak kívülről szemléli azt, anélkül, hogy felfogná a lényegét. Az alatt az idő alatt, amíg országom kialakul, ki ne örülne annak? Vajon a földi országok valóban megmenekülhetnek? A nagy vörös sárkány valóban képes-e elmenekülni ravaszságával? Az egész világegyetemben kihirdetik adminisztratív rendeleteimet, ezek minden ember között megalapozzák tekintélyemet, és az egész kozmoszban hatályba lépnek; ennek ellenére az ember még soha nem ismerte meg igazán ezt. Amikor adminisztratív rendeleteim nyilvánosságra kerülnek a világegyetemben, akkor lesz az, amikor földi munkám is befejeződik. Amikor minden ember között uralkodom és hatalmat gyakorlok, és amikor elismerik, hogy Én vagyok Maga az egy Isten, akkor az Én királyságom teljes mértékben leszáll a földre. Ma minden ember egy új kezdet és egy új út előtt áll. Új életet kezdtek, de még senki sem tapasztalta meg igazán a mennyországhoz hasonló földi életet. Ti valóban az Én világosságom közepette éltek? Valóban az Én szavaim között éltek? Ki nem gondolkodik a saját kilátásairól? Ki nem szorong a saját sorsa miatt? Ki nem küzd a nyomorúság tengere közepette? Ki nem vágyik arra, hogy megszabaduljon? Vajon a királyság áldásait az ember a nehéz földi munkájáért cserébe kapja? Vajon az ember minden vágya teljesülhet-e úgy, ahogyan ő kívánja? Egyszer már bemutattam az ember előtt a királyság gyönyörű látványát, de ő csak mohó szemmel bámulta, és nem volt senki, aki valóban törekedett volna arra, hogy belépjen oda. Egyszer „beszámoltam” az embereknek a valódi földi helyzetről, de ők nem tettek mást, mint hallgatták, és nem néztek szívből szembe a szavaimmal, amelyek a számból jöttek; egyszer beszéltem az embereknek a mennyei körülményekről, de ők csodálatos meseként kezelték a szavaimat, és nem fogadták el igazán azt, amit a szám leírt. Ma felvillannak a királyság jelenetei az emberek között, de vajon „átkelt-e valaki hegycsúcson és völgyön” valaha is, hogy megkeresse azt? Az Én sürgetésem nélkül az ember még mindig nem ébredt volna fel álmából. Valóban ennyire el van ragadtatva földi életétől? Tényleg nincsenek magas elvárások a szívében?

Azok, akiket eleve elrendeltem, mint népemet, képesek arra, hogy Nekem szenteljék magukat és harmóniában éljenek Velem. Ők drágák a szememben, és ragyognak az Irántam érzett szeretettől az Én királyságomban. A mai emberek közül ki teljesíti ezeket a feltételeket? Ki képes megfelelni az Én követelményeimnek? Vajon a követelményeim valóban nehézségeket okoznak az embernek? Szándékosan idézem-e elő, hogy hibákat kövessen el? Én minden emberrel szemben engedékeny vagyok, és kivételezett bánásmódban részesítem őket. Ez azonban csak a Kínában élő népemmel szemben van így. Nem arról van szó, hogy alábecsülnélek benneteket, és nem is arról, hogy ferde szemmel néznék rátok, hanem arról, hogy gyakorlatias és reális vagyok veletek szemben. Az emberek elkerülhetetlenül találkoznak visszaesésekkel az életükben, akár a családjukat, akár a tágabb világot illetően. Mégis, ki az, aki a saját kezével intézte a nehézségeit? Az ember képtelen megismerni Engem. Van némi megértése a külső megjelenésemről, de a lényegemről nem tud; nem ismeri az étel összetevőit, amit megeszik. Ki képes arra, hogy gondosan érzékelje szívemet? Ki képes igazán megérteni szándékaimat a jelenlétemben? Amikor leszállok a földre, az sötétségbe burkolózik, és az ember „mélyen alszik”. Mindenhol szertejárok, és minden, amit látok, szakadt, rongyos, ránézni is elviselhetetlen. Olyan, mintha az ember csakis élvezni akarna, és nem kíváncsi a „külvilág dolgaira”. Az összes ember tudta nélkül az egész földet végigpásztázom, de sehol sem látok olyat, ami telve lenne élettel. Azonnal fényt és hőt lobbantok fel, és a harmadik égből a földre nézek. Bár a fény a földre hull, és a hőség szétterül rajta, úgy tűnik, csak a fény és a hőség örvendezik; semmit sem váltanak ki az emberből, aki a kényelemben lubickol. Ezt látva, azonnal az emberek közé bocsátom a „vesszőt”, amelyet készítettem. Ahogy a bot lehull, a fény és a meleg fokozatosan eloszlik, és a föld azonnal sivárrá és sötétté válik – az ember pedig a sötétség miatt megragadja az alkalmat, hogy tovább élvezze életét. Az embernek van némi, halvány tudatossága vesszőm érkezéséről, de nem reagál, és továbbra is élvezi „földi áldásait”. Ezután az Én szám minden ember fenyítését hirdeti, és az embereket az egész világegyetemben keresztre szegezik fejjel lefelé. Amikor eljön az Én fenyítésem, az embert megrázza a hegyek leomlásának és a föld széthullásának zaja, ami után felriad. Megdöbbenve és rémülten szeretne elmenekülni, de már túl késő. Ahogy fenyítésem lezúdul, királyságom leszáll a földre, és minden ország darabokra törik, nyomtalanul eltűnik, és semmi sem marad utána.

Minden nap rátekintek a világegyetem színterére, és minden nap végzem az új munkámat az emberek között. Mégis, az emberek mind elvesznek a munkájukban, és senki sem figyel munkám dinamikájára, és senki sem veszi észre a dolgok önmagán túli állapotát. Olyan ez, mintha az emberek egy új égben és egy új földön élnének, amelyet ők maguk teremtettek, és nem akarják, hogy ezt bárki más megzavarja. Mindannyian azzal vannak elfoglalva, hogy jól érezzék magukat, és csodálják magukat, miközben a „testedzési gyakorlataikat” végzik. Tényleg egyáltalán nincs hely Számomra az ember szívében? Tényleg képtelen vagyok arra, hogy az ember szívének Legfőbb Ura legyek? Tényleg elhagyta az embert a lelke? Ki gondolkodott el valaha is alaposan a számból jövő szavakon? Ki érzékelte valaha is szívem vágyát? Tényleg valami más vette át az ember szívét? Sokszor kiáltottam már az emberhez, de érzett-e már valaki valaha is könyörületet? Élt-e valaha valaki emberi mivoltban? Az ember élhet testben, de emberi mivolt nélküli. Vajon az ember az állatvilágban született? Vagy a mennyben született, és isteni mivolttal rendelkezik? Követelményeket támasztok az emberrel szemben, mégis olyan, mintha nem értené szavaimat, mintha egy megközelíthetetlen szörnyeteg lennék, amely idegen számára. Oly sokszor csalódtam már az emberben, oly sokszor dühített fel csapnivaló teljesítménye, és oly sokszor keserített el a gyengesége. Miért nem vagyok képes felkelteni a szellemi érzést az ember szívében? Miért nem vagyok képes szeretetet ébreszteni az ember szívében? Miért nem hajlandó az ember úgy kezelni Engem, mint a szeme fényét? Hát az ember szíve nem a sajátja? Talán valami más dolog foglalt helyet a lelkében? Miért jajgat az ember folyton? Miért olyan nyomorult? Amikor szomorú, miért nem vesz tudomást az Én létezésemről? Lehetséges-e, hogy Én szurkáltam meg őt? Lehetséges-e, hogy szándékosan elhagytam őt?

Az én szememben az ember minden dolgok ura. Nem kevés hatalmat adtam neki, és megengedtem, hogy a földön minden dolgot irányítson – a füvet a hegyeken, az állatokat az erdőkben és a halakat a vízben. Mégis, ahelyett, hogy emiatt boldog lenne, az embert szorongás kínozza. Egész élete gyötrelem és rohanás, ürességgel társuló szórakozás; egész életében nincsenek új találmányok és alkotások. Senki sem képes kiszabadulni ebből az üres életből, senki sem fedezte fel az értelmes életet, és senki sem tapasztalta meg az igazi életet. Bár a mai emberek mind az Én ragyogó világosságom alatt élnek, semmit sem tudnak a mennyei életről. Ha nem vagyok irgalmas az emberekkel szemben, és nem mentem meg az emberiséget, akkor minden ember érkezése hiábavaló, földi életük értelmetlen, és hiába távoznak, nincs mire büszkének lenniük. Minden vallás, minden társadalmi réteg, minden nemzet és minden felekezet népe ismeri a földi ürességet, és mindannyian keresnek Engem, és várják visszatérésemet – de ki képes megismerni Engem, amikor megérkezem? Én teremtettem mindent, Én teremtettem az emberiséget, és ma leszálltam az emberek közé. Az ember azonban visszavág, és bosszút áll Rajtam. Vajon nem használ neki az a munka, amit az emberen végzek? Tényleg képtelen vagyok arra, hogy elégedetté tegyem az embert? Miért utasít el Engem az ember? Miért olyan hideg és közömbös Irántam az ember? Miért van a föld tele holttestekkel? Valóban ez a világ állapota, amelyet az ember számára teremtettem? Miért van az, hogy páratlan gazdagságot adtam az embernek, mégis két üres kezet nyújt Nekem cserébe? Miért nem szeret Engem igazán az ember? Miért nem jön soha Elém? Valóban hiábavaló volt minden szavam? Eltűntek-e szavaim, mint a hő a vízből? Miért nem hajlandó az ember együttműködni Velem? Vajon az Én napom eljövetele valóban az ember halálának pillanata? Valóban elpusztíthatom az embert amikor királyságom megalakul? Miért nem fogta fel soha senki az Én szándékaimat egész irányítási tervem során? Miért utasítja vissza az ember a számból jövő kijelentéseket, ahelyett, hogy megbecsülné azokat? Én senkit sem ítélek el, csupán arra késztetek minden embert, hogy visszatérjen a nyugalomhoz és elvégezze az önvizsgálat munkáját.

1992. március 27.