Mindent az Én kezem rendez el. Ki merészel tetszése szerint cselekedni? Ki tudja ezt könnyen megváltoztatni? Az emberek lebegnek a levegőben, úgy mozognak, akár a por, arcukon grimasszal, amitől tetőtől talpig visszataszítóak lesznek. Nehéz szívvel figyelek a felhők közül: Miért vált ilyenné az ember, aki egykor tele volt életerővel? És miért nincs tudatában ennek, miért érzéketlen erre? Miért „engedi el magát” és hagyja, hogy belepje a piszok? Ennyire nem szereti és nem tiszteli önmagát. Miért tér ki az ember mindig a kérésem elől? Tényleg kegyetlen és embertelen vagyok az irányában? Valóban ellentmondást nem tűrő és észszerűtlen vagyok? Akkor miért néznek mindig csillogó szemekkel Rám az emberek? Miért gyűlölnek folyton Engem? Elhoztam őket az út végére? Az ember soha nem fedezett fel semmit fenyítésemben, mert mást sem tesz, mint két kézzel kapaszkodik az igába a nyaka körül, mindkét szemével Rám meredve, mintha egy ellenséget figyelne – és Én csak ebben a pillanatban érzékelem, hogy mennyire le van soványodva. Ezért mondom, hogy soha senki nem állt meg szilárdan a megpróbáltatások között. Nem pontosan ilyen az ember érettsége? El kell mondjam neki a „méreteit”? Az ember „magassága” nem nagyobb, mint a földön tekergőző kis féregé, „mellbősége” pedig csak akkora, akár a kígyóé. Ezzel nem kicsinylem le az embert – hát nem ezek az érettségének pontos számadatai? Leminősítettem vajon az embert? Az ember olyan, mint egy csintalankodó gyermek. Az is előfordul, hogy állatokkal játszik, mégis boldog marad; és olyan, mint egy macska, gondtalanul, aggodalom nélkül éli az életét. Talán a Lélek irányítása miatt, vagy a mennyei Isten szerepe miatt, de úgy érzem, hogy mélységesen idegenkedem az emberek szertelen földi életstílusától. Az ember élete miatt – amely a parazitáéhoz hasonló – érdeklődésem az „emberi élet” szavak iránt valamelyest megnőtt, így valamivel több „félelemmel” kezdtem viszonyulni az emberi élethez. Mert úgy tűnhet, hogy egyedül az ember képes jelentőséggel bíró életet teremteni, miközben Én képtelen vagyok erre. Így nem tehetek mást, mint visszavonulok a „hegyekbe”, mert képtelen vagyok megtapasztalni és megfigyelni az emberek közti nehézségeket. Az ember mégis sürgősen kényszerít Engem erre – nincs választásom! Nem tehetek mást, mint engedelmeskedem az ember intézkedéseinek, vele együtt összegezve a tapasztalatokat és mellette átélve az emberi életet. A mennyben egykor bejártam az egész várost, az ég alatt pedig egykor bejártam minden országot. Mégsem ismert fel Engem soha senki; mozgásom neszét is alig hallották. Az emberek szemében nyomtalanul és árnytalanul járok-kelek. Olyan, mintha egy láthatatlan bálvánnyá váltam volna szívükben, az emberek mégsem így hiszik. Lehetséges, hogy mindezek nem az ember szája által megvallott tények? Ezen a ponton ki nem ismeri el, hogy meg kellene fenyíteni? Az emberek még mindig emelt fővel járhatnak a konkrét bizonyíték előtt?

„Üzletelek” az emberek között, félresöpröm minden tisztátlanságukat és igazságtalanságukat, és így „feldolgozom” az embert, hogy összhangban lehessen a szándékaimmal. Az ember együttműködése azonban nélkülözhetetlen a munka e szakaszához, mert mindig ficánkol és ugrándozik, mint egy hal, amit épp most fogtak ki. Így hát, hogy elkerüljünk bármilyen balesetet, megöltem az összes kifogott „halat”, ami után a halak engedelmesek lettek, és a legkisebb panaszuk sem volt. Amikor szükségem van az emberre, ő mindig rejtőzködik. Olyan, mintha soha nem látott volna megdöbbentő jeleneteket, mintha vidéken született volna és semmit sem tudna a városi ügyekről. Bölcsességemet hozzáadom az ember hiányos részeihez, és megismertetem Magamat vele; mivel az ember túlságosan szegény, Én személyesen jövök el közéjük, és adom nekik a „gazdagsághoz vezető utat”, elérve, hogy felnyissák szemeiket. Hát nem megmentem őket ezzel? Nem az Én könyörületességem ez az ember iránt? A szeretet feltétel nélkül ad? Akkor a gyűlölet fenyítés lenne? Különböző szempontokból is elmagyaráztam ezt az embernek, de mégis úgy kezeli, mintha csak szavak és doktrínák lennének. Mintha az Én kijelentéseim hibás árucikkek lennének, amiket „amortizációként” írna le az ember. Így amikor azt mondom az embereknek, hogy egy nagy vihar fogja elborítani a hegyi falut, senki nem veszi komolyan, csak páran költöztetik el otthonukat, kétségekkel teli szívvel. A többiek nem mozdulnak, mintha közönyösek lennének, mintha Én egy fecske lennék az égből – semmit sem értenek abból, amit mondok. Csak amikor a hegyek leomlanak, a föld pedig megnyílik, akkor gondolnak az emberek szavaimra, csak akkor ébrednek fel álmukból, de az idő már eljött, elnyelte őket a nagy árvíz, holttesteik a víz felszínén lebegnek. Látva a nyomorúságot a világban, elengedek egy sóhajt az ember balszerencséje miatt. Sok időt feláldoztam, és nagy árat fizettem az ember sorsa érdekében. Az emberek úgy gondolják, hogy nincsenek könnycsatornáim, azonban Én, ez a „szörnyszülött”, akinek nincs könnycsatornája, sok könnyet hullattam az emberért. Az ember azonban mit sem tud erről, csak játszik a kezében lévő játékokkal a földön, mintha Én nem léteznék. Így hát a mai körülmények között az emberek tompák és nehéz felfogásúak maradnak; még mindig meg vannak „fagyva” az alagsorokban, mintha még mindig egy barlangban feküdnének. Látva az ember cselekedeteit, nincs más választásom, mint elmenni...

Az emberek szemében sok mindent tettem, ami jó az embernek, így hát felnéznek Rám, mint jelenkori példaképre. Mégsem tartottak soha az emberi sors Szuverén Urának, és minden dolgok Teremtőjének. Olyan, mintha nem értenének Engem. Bár az emberek egykor így kiáltottak: „Éljen soká a megértés”, senki sem töltött sok időt a „megértés” szó elemzésével, ami azt mutatja, hogy az emberek nem vágynak szeretni Engem. A mai időkben az emberek sosem becsültek meg Engem, nincs helyem a szívükben. Képesek lennének igaz szeretetet mutatni Irányomban a szenvedés eljövendő napjain? Az ember igazsága továbbra is alaktalan, olyasmi, amit nem lehet látni vagy megérinteni. Én az ember szívét akarom, mert az emberi testben a szív a legértékesebb. Cselekedeteim vajon nem méltók rá, hogy az emberi szívvel fizessenek értük? Miért nem adják nekem szívüket az emberek? Miért ölelik szívüket mindig a saját keblükhöz, és nem hajlandóak elengedni azt? Az emberek szíve biztosíthatja életük során a békét és boldogságot? Miért van, hogy amikor követelményeket támasztok az emberekkel szemben, mindig felkapnak egy maroknyi port a földről, és Felém szórják? Ez az ember ravasz terve vajon? Mintha egy járókelőt próbálnának becsapni, akinek nincs hová mennie, az otthonukba csalogatva őt, ahol kegyetlenkedni kezdenek és meggyilkolják őt. Az emberek Velem is akartak ilyen dolgokat művelni. Olyan, mintha hóhérok lennének, akik szemrebbenés nélkül megölnek bárkit, mintha az ördögök királya lennének, aki számára természetes, hogy embert öljön. Most azonban Elém járulnak az emberek, és még mindig ilyen eszközökkel akarnak élni – bár nekik megvannak a terveik, Nekem pedig megvannak az ellenintézkedéseim. Habár az emberek nem szeretnek Engem, hogyan ne tenném nyilvánossá az ember előtt az ellenintézkedéseimet ebben az időben? Végtelenül, mérhetetlenül ügyesen bánok az emberrel; minden részét személyesen Én kezelem, és személyesen Én dolgozom fel. Végül elérem, hogy az ember kibírja a fájdalmat, hogy megváljon attól, amit szeret, és alávesse magát az Én rendelkezéseimnek, és akkor mi okuk lesz majd az embereknek panaszra? Mindaz, amit teszek, talán nem az ember érdekében van? Az elmúlt időkben sosem beszéltem az embernek munkám lépéseiről – ma azonban, egy olyan időben, ami nem hasonlít a múlthoz, mivel munkám tartalma különböző, előre beszéltem munkámról az embereknek, hogy megakadályozzam, hogy emiatt elbukjanak. Nem ez az az oltás, amit Én fecskendeztem az emberbe? Valamilyen okból kifolyólag az emberek soha nem fontolták meg komolyan szavaimat; mintha éhesek lennének, de nem válogatnák meg, hogy mit esznek, ami legyengítette a gyomrukat. De az emberek tőkének tekintik „egészséges testalkatukat” és nem fogadják meg az „orvos” intelmeit. Érzéketlenségük láttán azon kapom Magam, hogy aggódom az emberért. Mivel az emberek éretlenek, és még meg kell tapasztalniuk az emberi életet, nincs bennük félelem; szívükben az „emberi élet” szavak nem léteznek, nem törődnek velük, és pusztán idegenkednek szavaimtól, mintha egy zsémbes öreg hölggyé váltam volna. Összegezve, bármi is a helyzet, remélem, hogy az emberek meg tudják érteni szívemet, mert nem vágyom arra, hogy az embert a halál földjére küldjem. Remélem, hogy az ember képes megérteni jelenlegi hangulatomat, és figyelemmel lenni a teherre, amit pontosan ebben az időben hordozok.

1992. április 26.