Elkezdtem véghezvinni munkámat az emberiség körében, lehetővé téve az emberek számára, hogy ugyanabban az áramlatban éljenek, mint Én. Amikor befejezem a munkámat, még mindig az emberiség között leszek, mert ők azok, amit teljes irányítási tervem során irányítok, és arra vágyom, hogy minden dolog mestereivé váljanak. Emiatt továbbra is az emberiség között járok. Ahogy az emberiség és Én belépünk a jelen korszakba, egészen megkönnyebbülök, mivel munkám tempója felgyorsult. Hogy tudnak lépést tartani az emberek? Sok munkát végeztem buta és nehéz felfogású embereken, ők mégsem nyertek szinte semmit, mert nem tartanak becsben Engem. Valamennyi ember között lakoztam, és minden mozdulatukat megfigyeltem, bárhol is legyenek, a föld felett és alatt egyaránt. Mindazok, akik az „emberek” csoportjába tartoznak, ellenállnak Nekem, mintha a „Nekem való ellenállás” lenne az ember feladata, mintha e munka el nem végzése földönfutó árvákká tenné őket, akiket senki nem fogad örökbe. Én azonban nem ítélem el az embereket önkényesen a cselekedeteik és viselkedésük alapján. Inkább támogatom és ellátom őket az érettségükkel összhangban. Mivel az emberek a teljes irányítási tervem központi szereplői, több iránymutatást adok azoknak, akiket beválogattam az „emberi lény” szerepére, hogy ezt a szerepet teljes szívvel és legjobb képességeik szerint játszhassák el, és hogy ez az előadás, amelyet Én rendezek, elsöprő siker legyen. Ez az Én felhívásom az emberiséghez. Ha Én nem imádkoznék az emberiségért, vajon képtelenek lennének eljátszani a szerepüket? Akkor vajon az lenne a helyzet, hogy Én meg tudom valósítani, amit az emberek kérnek Tőlem, ők azonban nem képesek megvalósítani azt, amit Én kérek tőlük? Elmondható, hogy nem használom fel erőmet az emberiség elnyomására. Helyette, ez az Én utolsó kívánságom, amit teljes komolysággal és őszinteséggel kérek tőlük. Tényleg képtelenek megtenni, amit kérek? Sok éve csak adok az embereknek, mégsem kaptam semmit viszonzásul. Ki adott Nekem valaha is bármit? Az Én vérem, verejtékem és könnyeim olyanok legyenek, mint a hegyi pára? Sokszor adtam az embereknek „oltásokat”, és elmondtam nekik, hogy a rájuk vonatkozó elvárásaim nem megerőltetőek. Akkor hát miért kerülnek Engem az emberek folyamatosan? Azért, mert úgy bánok velük, mint a kiscsibékkel, akiket megölnek, amint elkapják őket? Tényleg ennyire erőszakos és embertelen vagyok? Az emberek mindig a saját elképzeléseikkel mérnek Engem. Az ő elképzeléseikben vajon ugyanolyan vagyok, mint a mennyben? Nem úgy tekintek az emberek elképzeléseire, mint az örömem tárgyaira, hanem inkább értékelendő dolgoknak látom a szíveiket. Lelkiismeretüktől azonban meglehetősen idegenkedem, mert szerintük Nekem nincs olyanom. Ezért Nekem is van néhány további véleményem az ő lelkiismeretükről. De nem vagyok hajlandó közvetlenül kritizálni a lelkiismeretüket; inkább tovább vezetem őket türelmesen és szisztematikusan. Végül is, az emberek gyengék és képtelenek bármilyen munkát elvégezni.

Ma hivatalosan belépek a korlátlan fenyítés birodalmába, amelyet az emberiség mellett élvezek. Kezemmel parancsot is adok, és parancsom alatt az emberiség fegyelmezett; senki sem mer Ellenem szegülni. Mindannyian az Én vezetésem alatt vannak, és véghez viszik az Általam elrendelt munkát, mert ez az ő „feladatuk”. A mennyben és a menny alatt lévő valamennyi dolog közül ki nem veti alá magát az Én terveimnek? Ki nincs az Én markomban? Ki az, aki nem szól dicséretet és magasztalást szavaimért és munkámért? Az emberek csodálják tetteimet és cselekedeteimet, és így minden megmozdulásomra belevetik magukat az Én munkám áramlatába. Ki tudja kiszabadítani magát? Ki menekülhet meg az Általam elrendelt munkától? Adminisztratív rendeletem által az emberek maradásra kényszerülnek; anélkül mind visszalopakodtak volna a „frontvonalról” és „dezertőrökké” váltak volna. Ki az, aki nem fél a haláltól? Képesek az emberek valóban kockáztatni az életüket? Én senkit sem kényszerítek, mert már rég alapos megismerést nyertem az emberi természetről. Így hát mindig is Magamra vállaltam azokat a feladatokat, amelyeket az emberek még soha nem csináltak. Mivel senki nem tudta elvégezni munkámat, személyesen léptem a csatamezőre, hogy élet-halál harcot vívjak a Sátánnal. Manapság a Sátán végtelenül zabolátlan. Miért nem ragadom meg ezt a lehetőséget, hogy megcsillogtassam munkám fókuszát, és felfedjem az erőmet? Ahogy korábban mondtam, a Sátán cselét ellenpontomként használom; nem ez hát a legjobb lehetőség? Csak most fedem fel elégedett mosolyomat, mivel elértem célomat. Többé nem fogok futkosni és emberek „segítségét” kérni. Felhagytam a nyüzsgéssel és többé élek nem csavargó életet. Mostantól békében fogok élni. Az emberek ugyancsak biztonságban és épségben lesznek, mert eljött az Én napon. A földön egy férfi elfoglalt életét éltem, olyan életet, amelyben látszólag sok igazságtalanság történt. Emberi szemmel nézve, osztoztam örömeikben és bánataikban, ahogy nehézségeikben is. Akárcsak az emberek, Én is éltem a földön és a menny alatt. Ezért ők mindig is teremtett lényként láttak Engem. Mivel az emberek nem úgy láttak Engem, amilyen a mennyben vagyok, soha nem tettek túl sok erőfeszítést Értem. A mai helyzet fényében azonban az embereknek nincs más választásuk, mint elismerni, hogy Én vagyok sorsuk Legfőbb Ura, valamint a felhők közül beszélő szónok. Emiatt az emberek földig hajtották fejüket Előttem imádatban. Ez vajon nem a dicsőséges visszatérésem bizonyítéka? Nem a minden ellenséges erő feletti győzelmem bemutatása? Minden embernek volt már olyan előérzete, hogy a világ a vége felé közeledik, hogy az emberiség nagy tisztogatáson fog átesni. De valójában képtelenek tudatosan megtenni, amit kérek tőlük, így nincs más választásuk, mint sírni fenyítésem alatt. Mit lehet tenni? Ki mondta az embereknek, hogy engedetlenek legyenek? Ki mondta nekik, hogy lépjenek be a végső korba? Miért az utolsó napokban születtek meg az emberi világba? Minden egyes dolgot személyesen Én rendezek el és tervezek meg. Ki az, aki panaszra nyithatja száját?

A világ teremtés óta barangolok az emberiség között, társaságot biztosítva földi létükhöz. A korábbi generációkban azonban soha egyetlen személyt sem választottam ki; az Én néma betűm visszautasította mindannyiukat. Ez azért van így, mert a múltbéli emberek nem kizárólagosan Engem szolgáltak, így viszonzásul Én sem kizárólagosan szerettem őket. Fogták a Sátán „ajándékait”, majd megfordultak és felajánlották azokat Nekem. Nem rágalmazás volt ez Ellenem? És ahogy megtették felajánlásaikat, nem fedtem fel undoromat; hanem saját hasznomra fordítottam cselszövésüket, hozzáadva ezeket az „ajándékokat” irányításom anyagaihoz. Később, miután a gép feldolgozta őket, elégettem a salakot, ami belül volt. A jelen korban az emberek nem sok „ajándékot” ajánlottak fel Nekem, mégsem feddem meg őket emiatt. Ezek az emberek mindig is nyomorogtak és nincstelenek voltak; így – miután megfigyeltem a helyzetük valóságát – soha semmilyen észszerűtlen követelést nem támasztottam velük szemben, amióta eljöttem az emberi világba. Sőt inkább, miután „anyagokat” adtam nekik, megkerestem azt a „végterméket”, amit szeretnék, mert idáig terjed az, amit az emberek el tudnak érni. Oly sok évet töltöttem nehézségek között, megtanulva, mit jelent emberként élni, mielőtt támasztottam volna egy megfelelő követelményt. Ha nem tapasztaltam volna meg az emberi életet, hogyan érthettem volna meg azokat a dolgokat, amelyek megvitatása nehézséget jelent az embereknek? Mindazonáltal az emberek nem így látják ezt; azt mondják, Én vagyok Maga a minden erővel teljes, természetfeletti Isten. Nem pontosan ez az az elképzelés, amelyet minden ember dédelgetett a történelem folyamán, amit még ma is dédelgetnek? Azt mondtam, hogy a földön nincs senki, aki igazán és teljesen meg tud ismerni Engem. Ennek a megjegyzésnek megvannak a velejárói; ez nem csak üres beszéd. Én Magam tapasztaltam és figyeltem meg ezt, így van megértésem a részletekről. Ha nem jöttem volna le az emberi világba, kinek lett volna esélye megismerni Engem? Ki hallgathatná szavaimat személyesen? Kik láthatnák alakomat maguk között? A korszakokon át mindig elrejtve maradtam a felhőkben. Valamikor az elején előre megmondtam: „Az utolsó napokban le fogok jönni az emberi világba, hogy mintaképül szolgáljak.” Ezért van az, hogy csak a mai emberek részesülnek abban a jószerencsében, hogy képesek látóterük kiszélesítésére. Ez talán nem egyfajta kedvesség, amit rájuk árasztottam? Tényleg egyáltalán nem tudták megérteni kegyelmemet? Miért oly kábák és lassú felfogásúak az emberek? Idáig eljutottak; miért nem ébredtek fel még mindig? Sok éve vagyok már ebben a világban, de ki ismer Engem? Nem csoda, hogy megfenyítem az embereket. Úgy tűnik, hogy olyan tárgyak ők, amelyeken hatalmamat gyakorolhatom; úgy tűnik, hogy ők a fegyverem lövedékei, amelyek, miután kilövik őket, mind „megszöknek”. Az emberek így képzelik el. Mindig tiszteltem az emberi lényeket; soha nem zsákmányoltam ki őket önkényesen, vagy kereskedtem velük, mint rabszolgákkal. Ez azért van, mert Én nem tudom elhagyni őket, és ők sem hagyhatnak el Engem. Így hát az élet és halál egyfajta köteléke jött létre közöttünk. Mindig is dédelgettem az emberiséget. Noha az emberiség sosem dédelgetett Engem, mindig is Hozzám fordultak, ezért teszek továbbra is erőfeszítéseket értük. Saját kincsemként szeretem az embereket, mert ők földi irányításom „tőkéje”; ezért hát bizonyosan nem fogom kivetni őket. A szándékaim az embereket irányában soha nem fognak megváltozni. Tényleg képesek bízni eskümben? Hogyan tudnak eleget tenni Nekem az Én kedvemért? Ez a feladat lett kijelölve a teljes emberiség számára; ez az a „házifeladat”, amit kiadtam nekik. Remélem, hogy mindannyian keményen fognak dolgozni, hogy elvégezzék azt.

1992. április 23.