Egyszer meghívtam az embert vendégségbe a házamba, ő azonban ide-oda futkosott a hívásaim miatt – mintha nem is vendégségbe hívtam volna, hanem a kivégzőhelyre vittem volna. Így az Én házam üresen maradt, mert az ember mindig került Engem, és mindig óvakodott Tőlem. Így nem maradtak eszközeim, hogy munkám egy részét véghez vigyem, vagyis úgy történt, hogy visszavontam a lakomát, amelyet neki készítettem, mert az ember nem volt hajlandó élvezni ezt a lakomát, ezért aztán nem is kényszerítettem rá. Az emberre mégis hirtelen rátör az éhség, ezért kopogtat az ajtómon segítségemet kérve – látva, hogy ilyen szörnyű helyzetben van, hogyne szabadítanám meg? Így hát ismét lakomát rendezek az embernek, hogy élvezhesse, és csak ekkor érzi meg, milyen csodálatra méltó vagyok, és így függeni kezd Tőlem. A hozzá való viszonyulásom miatt, fokozatosan szeretni kezd Engem „fenntartások nélkül”, és többé nem gyanakszik arra, hogy a „hamvasztás földjére” küldöm, mert nem ez az Én akaratom. És így az ember csak azután függ igazán Tőlem, miután belelát a szívembe, ami megmutatja, hogy mennyire „óvatos” is. Én azonban nem azért vagyok elővigyázatos az emberrel szemben, mert csalárd, hanem inkább meleg ölelésemmel indítom meg az emberek szívét. Nem ezt teszem-e jelenleg is? Hát nem ez nyilvánul meg az emberekben a jelenlegi szakaszban? Miért képesek ilyen dolgokra? Miért vannak ilyen érzelmeik? Talán azért, mert valóban ismernek Engem? Vajon azért, mert valóban határtalan szeretettel viseltetnek Irántam? Én senkit sem kényszerítek arra, hogy szeressen Engem, hanem egyszerűen megadom nekik a szabad akaratot, hogy saját maguk dönthessenek; ebbe nem avatkozom bele, és nem is segítek nekik, hogy a sorsukról döntsenek. Az emberek Elém terjesztették elhatározásukat, Elém hozták, hogy megvizsgáljam, és amikor felnyitottam az „ember elhatározását” tartalmazó csomagot, olyan dolgokat láttam benne, amelyek bár kuszák voltak, mégis eléggé „bőségesek”. Az emberek tágra nyílt szemekkel néztek Rám, és nagyon féltek attól, hogy kitépem az elhatározásukat. De az ember gyengesége miatt nem hoztam ítéletet rögtön az elején, hanem becsuktam a csomagot, és folytattam a munkát, amit végeznem kell. Az ember azonban nem lép be az Én vezetésembe a munkám nyomán, hanem továbbra is azzal foglalkozik, hogy vajon megdicsérem-e az elhatározását. Oly sok munkát végeztem, és oly sok szót szóltam, de az ember mindmáig képtelen felfogni akaratomat, és így minden zűrzavaros cselekedete miatt szédül a fejem. Miért nem képes soha felfogni az akaratomat, és miért cselekszik meggondolatlanul, ahogyan neki tetszik? Talán az agya sokkot kapott? Lehetséges, hogy nem érti a szavakat, amelyeket mondok? Miért viselkedik mindig úgy, hogy a szemei ugyan egyenesen előre néznek, de képtelen kitaposni az utat és példát mutatni a jövő népének? Volt-e valaki, aki példát mutasson Péter előtt? Vajon Péter nem az Én vezetésem alatt maradt életben? Miért nem képesek erre a mai emberek? Miért nem képesek még mindig megfelelni akaratomnak, miután van követendő példaképük? Ez azt mutatja, hogy az ember még mindig nem bízik Bennem, ami a mai nyomorúságos körülményekhez vezetett.

Élvezettel figyelem az égen repülő kismadarakat. Bár ők nem hozták Elém elhatározásukat, és nincsenek szavaik, amelyeket Nekem „adhatnának”, mégis örömüket lelik abban a világban, amelyet Én adtam nekik. Az ember azonban képtelen erre, és arca tele van melankóliával – lehetséges volna, hogy visszafizethetetlen adóssággal tartozom neki? Miért van az arca mindig könnyekkel csíkozva? Csodálom a dombokon virágzó liliomokat; a virágok és a füvek ellepik a lejtőket, de a liliomok csillogást adnak földi dicsőségemnek a tavasz megérkezése előtt – képes-e az ember ilyesmire? Tudna-e az ember tanúskodni Mellettem a földön, mielőtt visszatérek? Képes lenne-e magát a nagy vörös sárkány országában az Én nevemnek szentelni? Olyan ez, mintha kijelentéseim tele lennének követelményekkel az emberrel szemben – e követelmények miatt gyűlöl Engem; fél a szavaimtól, mert a teste túl gyenge, és alapvetően képtelen elérni azt, amit kérek. Amikor kinyitom a számat, látom, hogy a földi emberek minden irányba menekülnek, mintha az éhínség elől próbálnának megszökni. Amikor eltakarom az arcom, és amikor megfordulok, az embereket azonnal pánik fogja el. Nem tudják, mit tegyenek, mert félnek távozásomtól; elképzeléseik szerint, azon a napon, amikor elmegyek, katasztrófa száll le az égből, az lesz a nap, amikor büntetésük elkezdődik. Mégis, amit teszek, az pontosan az ellentéte az emberek elképzeléseinek; soha nem cselekedtem az ember elképzelései szerint, és soha nem engedtem, hogy az elképzelései összhangban legyenek Velem. Az idő, amikor cselekszem, pontosan az, amikor az ember lelepleződik. Más szóval, tetteimet nem lehet emberi elképzelésekkel mérni. A teremtéstől kezdve egészen napjainkig senki sem fedezett fel „új kontinenst” azokban a dolgokban, amelyeket teszek; senki sem fogta fel azokat a törvényeket, amelyek szerint cselekszem, és senki sem nyitott új kiutat. Így az emberek ma is képtelenek arra, hogy a helyes útra lépjenek – pontosan ez az, ami hiányzik nekik, és ez az, amibe be kellene lépniük. A teremtéstől kezdve a mai napig soha nem kezdtem még ilyen vállalkozásba. Csupán néhány új elemmel egészítettem ki a munkámat az utolsó napokban. Mégis, még ilyen nyilvánvaló körülmények között is képtelenek az emberek felfogni akaratomat – hát nem éppen ez az, ami hiányzik nekik?

Miután belépek az új munkába, új követelményeim lesznek az emberrel szemben. Az ember számára ez olyan, mintha a múltbeli követelmények nem hatottak volna, ezért felejti el azokat. Mi az az új eszköz, amellyel dolgozom? Mit kérek az embertől? Az emberek maguk is képesek felmérni, hogy amit a múltban tettek, összhangban volt-e akaratommal, és hogy cselekedeteik annak keretein belül voltak-e, amit kértem. Nincs szükség arra, hogy mindent egyenként megvizsgáljak; ők maguk is jól ismerik saját érettségüket, így elméjükben tisztában vannak azzal, hogy meddig mehetnek el, és nincs szükség arra, hogy ezt kifejezetten megmondjam nekik. Amikor beszélek, talán néhányan megütköznek; ezért kerültem, hogy szavaimnak ezt a részét elmondjam, hogy az emberek ne gyengüljenek el emiatt. Hát nem nagyobb hasznára válik ez az ember törekvésének? Nem hasznosabb-e ez az ember fejlődésének? Ki ne szeretné elfelejteni a múltját, és előre haladni? „Meggondolatlanságom” miatt nem tudom, hogy az emberek megértik-e, hogy az eszköz, amellyel beszélek, már egy új birodalomba lépett. Ráadásul, mivel a munkám annyira „lefoglal”, nem volt időm megkérdezni, hogy az emberek megértik-e azt a hangnemet, amellyel beszélek. Ezért csak azt kérem, hogy az emberek legyenek megértőbbek Velem szemben. Mivel a munkám ennyire „lefoglal”, képtelen vagyok személyesen meglátogatni a munkám bázisait, hogy irányítsam az embereket, és így „kevéssé értem” őket. Összefoglalva, minden mástól függetlenül, most kezdtem el vezetni az embert, hogy hivatalosan is belépjen egy új kezdetbe és egy új módszerbe. Az emberek minden kijelentésemben azt látták, hogy abban, amit mondok, van komikum, humor és egy különösen erős gúnyos hangnem. Így a Köztem és az ember között lévő harmónia akaratlanul is megszakad, ami miatt az emberek arcára sűrű felhőtakaró borul. Engem azonban ez nem korlátoz, hanem folytatom munkámat, mert minden, amit mondok és teszek, szükséges része tervemnek; minden, ami a számból elhangzik, segít az embereknek, és semmi, amit teszek, nem jelentéktelen; minden, amit teszek, minden ember számára építő jellegű. Azért hagyom szabadjára és beszélek tovább, mert az ember hiányt szenved. Néhányan talán kétségbeesetten várják, hogy új követelményeket támasszak velük szemben. Ha így van, akkor eleget teszek az igényeiknek. De van egy dolog, amire emlékeztetnem kell benneteket: amikor beszélek, azt remélem, hogy az emberek több belátásra tesznek szert. Remélem, hogy javul az ítélőképességük, hogy többet nyerjenek szavaimból, és így teljesíthessék követelményeimet. Korábban a gyülekezetekben az emberek arra összpontosítottak, hogy foglalkozásban és megtörésben részesüljenek. Szavaim evése és ivása azon az alapon történt, hogy megértették azok célját és forrását – de a mai nap nem hasonlít a múltra, és az emberek teljességgel képtelenek felfogni kijelentéseim forrását, és így nincs esélyük arra, hogy foglalkozzam velük és megtörjem őket, mivel minden energiájukat pusztán arra fordították, hogy szavaimat egyék és igyák. De még ilyen körülmények között is képtelenek maradnak arra, hogy eleget tegyenek követeléseimnek, ezért új követeléseket támasztok velük szemben: azt kérem, hogy Velem együtt lépjenek be a megpróbáltatásokba, hogy lépjenek be a fenyítésbe. Egy dologra azonban hadd emlékeztesselek benneteket: ez nem az ember halálra ítélése, hanem inkább az, amit munkám megkövetel, mert a jelenlegi szakaszban szavaim túlságosan érthetetlenek az ember számára, és az ember képtelen együttműködni Velem – nincs mit tenni! Én csak arra tudom rávenni az embert, hogy Velem együtt belépjen az új módszerbe. Mi mást lehetne tenni? Az ember hiányosságai miatt Nekem is be kell lépnem abba az áramlatba, amelybe az ember belép – hát nem Én vagyok-e az, aki tökéletessé teszi az embereket? Nem én vagyok-e az, aki ezt a tervet kigondolta? Bár a másik követelmény nem nehéz, nem mellékes az elsőhöz képest. Az utolsó napok embereinek csoportjában végzett munkám egyedülálló vállalkozás, és ezért, hogy dicsőségem betöltse a kozmoszt, minden embernek el kell szenvednie Értem a végső megpróbáltatást. Értitek-e az Én akaratomat? Ez az utolsó követelmény, amit az emberrel szemben támasztok, vagyis azt remélem, hogy minden ember erős, zengő tanúságot tud tenni Mellettem a nagy vörös sárkány előtt, hogy még egyszer utoljára fel tudják ajánlani magukat Értem, és még egyszer utoljára teljesíteni tudják követelményeimet. Képesek vagytok-e erre valóban? A múltban képtelenek voltatok eleget tenni a szívemnek – meg tudjátok-e törni ezt a mintát az utolsó alkalommal? Megadom az embereknek a lehetőséget, hogy elgondolkodjanak; hagyom, hogy alaposan átgondolják, mielőtt végül válaszolnának Nekem – vajon helytelen-e ezt tenni? Várom az ember válaszát, várom a „válaszlevelét” – van-e elég hitetek ahhoz, hogy teljesítsétek követelményeimet?

1992. április 20.