Házamban egykoron voltak olyanok, akik dicsőítették szent nevemet, akik fáradhatatlanul dolgoztak, hogy földi dicsőségem betöltse az égboltot. Ennek nagyon örültem, és szívemet boldogság töltötte el – de ki tudna helyettem dolgozni, éjjel és nappal lemondva az alvásról? Az ember elszántsága Előttem örömöt szerez Nekem, de lázadása kiváltja haragomat, és így, mivel az ember sosem képes megmaradni a kötelességénél, egyre jobban bánkódom miatta. Miért nem képesek az emberek soha arra, hogy Nekem szenteljék magukat? Miért próbálnak mindig alkudozni Velem? Talán egy kereskedelmi központ vezérigazgatója vagyok? Miért van az, hogy teljes szívemből teljesítem, amit az emberek kérnek Tőlem, de amit Én kérek az embertől, abból nem lesz semmi? Lehetséges volna, hogy Én nem vagyok jártas az üzleti életben, az ember pedig igen? Miért csapnak be Engem az emberek mindig sima beszéddel és hízelgéssel? Miért jönnek az emberek mindig „ajándékokkal”, bebocsátást kérve a hátsó ajtón? Hát erre tanítottam az embereket? Miért tesznek az emberek ilyen dolgokat gyorsan és tisztán? Miért motiváltak az emberek mindig arra, hogy megtévesszenek Engem? Amikor az emberek között vagyok, az emberek teremtett lénynek tekintenek Engem; amikor a harmadik égben vagyok, a Mindenhatónak tekintenek Engem, aki minden dolgok felett uralkodik; amikor az égboltozaton vagyok, a mindent betöltő Léleknek látnak Engem. Összefoglalva, nincs megfelelő hely számomra az emberek szívében. Olyan ez, mintha hívatlan vendég lennék, az emberek utálnak Engem, és ezért amikor veszek egy jegyet, és elfoglalom a helyemet, elküldenek, azt mondják, hogy nincs hová ülnöm, hogy rossz helyre jöttem, és így nincs más választásom, mint dühösen távozni. Elhatározom, hogy nem állok többé szóba az emberrel, mert az emberek túlságosan szűklátókörűek, a nagylelkűségük túlságosan csekély. Nem fogok többé velük egy asztalnál enni, nem töltök velük több időt a földön. Amikor viszont beszélek, az emberek megdöbbennek; attól félnek, hogy elmegyek, és ezért folyamatosan feltartóztatnak. Látva színlelésüket, azonnal kissé komornak és elhagyatottnak érzem magam a szívemben. Az emberek attól félnek, hogy elhagyom őket, ezért amikor elválnak útjaink, azonnal sírás hangja tölti be a földet, és az emberek arcát könnyek borítják. Én letörlöm a könnyeiket, újra felemelem őket, ők Rám bámulnak, esdeklő szemükkel láthatóan könyörögnek, hogy ne menjek el, és „őszinteségük” miatt velük vagyok. Mégis, ki értheti meg a szívemben lévő fájdalmat? Ki van tekintettel az Én dolgaimra, amelyekről nem lehet beszélni? Az emberek szemében mintha nem lennének érzelmeim, és ezért mindig is két különböző családból származunk. Hogy is láthatnák a szívemben lévő szomorúságot? Az emberek csak a saját örömeiket áhítják, és nem figyelnek az Én akaratomra, mert az emberek egészen mostanáig nem ismerték irányítási tervem célját, így ma még mindig némán könyörögnek – és mi haszna van ennek?

Amikor az emberek között élek, elfoglalok egy bizonyos helyet az emberek szívében; mivel testben jelentem meg, és az emberek a régi testben élnek, ők mindig testi módon bánnak Velem. Mivel az emberek csak a testet birtokolják, és nincsenek további kiegészítőik, „mindenüket” Nekem adták. Mégsem tudnak semmit; csupán „odaadásukat ajánlják fel” Előttem. Amit Én learatok, az értéktelen szemét – az emberek mégsem így gondolják. Amikor összehasonlítom az általuk adott „ajándékokat” az Én dolgaimmal, az emberek azonnal felismerik értékemet, és csak ekkor látják meg mérhetetlen voltomat. Nem érzem magam büszkének dicséretük miatt, hanem továbbra is megjelenek az embernek, hogy az emberek mindannyian teljesen megismerjenek Engem. Amikor megmutatom nekik teljességemet, tágra nyílt szemmel néznek Rám, mozdulatlanul állnak Előttem, mint egy sóoszlop. Amikor pedig furcsaságukat látom, alig tudom megállni, hogy ne nevessek. Mivel kinyújtják a kezüket, hogy kérjenek Tőlem dolgokat, odaadom nekik azt, ami a kezemben van, és ők a mellükhöz szorítják, dédelgetik, mint egy újszülött csecsemőt – egy mozdulat, amellyel csak pillanatnyilag foglalkoznak. Amikor megváltoztatom a környezetet, amelyben tartózkodnak, azonnal félredobják a „csecsemőt”, és fejüket a kezükbe hajtva elszaladnak. Az emberek szemében én vagyok az a segítség, aki időtől és helytől függetlenül jelen van; olyan, mintha egy pincér lennék, aki azonnal jön, amint hívják. Így az emberek mindig is „felnéztek” Rám, mintha határtalan erővel rendelkeznék a katasztrófák leküzdésére, ezért mindig is fogták a kezemet, és vezettek Engem a földet átszelő utazásokon, hogy minden dolog lássa, hogy van egy Uralkodójuk, hogy senki ne merje becsapni őket. Én már régen átlátok az embereknek ezen a „tigris fenségét megjátszó róka” trükkjén, mert mindannyian „a saját mesterségüket űzik”, és csalással akarnak hasznot húzni. Én már rég átlátok alattomos, rosszindulatú cselszövésükön, csupán arról van szó, hogy nem akarok ártani a kapcsolatunknak. Nem csinálok bajt a semmiből – annak nincs értéke és jelentősége. Csupán azt a munkát végzem, amit az emberek gyengeségeire való tekintettel tennem kell; ha nem így lenne, hamuvá változtatnám őket, és nem hagynám, hogy tovább létezzenek. Ám a munkámnak, amit végzek, van értelme, és ezért nem fenyítem elhamarkodottan az embert. Ez az oka annak, hogy az emberek mindig is szabad kezet adtak a testüknek. Nem tartják be az Én akaratomat, hanem mindig is az Én ítélőszékem előtt hízelegtek Nekem. Az emberek olyan bátrak, hogy amikor mindenféle „kínzóeszköz” fenyegeti is őket, a legkevésbé sem ingadoznak. A bizonyítékok előtt képtelenek arra, hogy bármilyen ténnyel előálljanak, és nem tesznek mást, csak makacsul Ellenem szegülnek. Amikor arra kérem őket, hogy hozzák elő mindazt, ami mocskos, még mindig két üres kezet mutatnak Nekem – hogy is ne használnák ezt mások „példaképként”? Ez azért van, mert az emberek „hite” olyan nagy, hogy ők „csodálatra méltóak”.

Elkezdtem a munkámat az egész világegyetemben; a világegyetem népe hirtelen felébredt, és egy központi mag körül mozog, ami az Én munkám, és amikor közöttük „utazom”, mindenki megmenekül a Sátán rabságából, és nem gyötrődik a Sátán nyomorgatása közepette. Az Én napom megérkezése miatt az emberek boldogsággal telnek meg, a szívükben lévő bánat eltűnik, az égen lévő szomorúság felhői oxigénné változnak a levegőben, és ott lebegnek, és ebben a pillanatban élvezem az emberekkel való együttlét boldogságát. Az emberek cselekedetei adnak Nekem valamit, amit élvezhetek, és így többé nem vagyok bosszús. Továbbá, az Én napom eljövetelét kísérve a földi dolgok, amelyek életerővel rendelkeznek, visszanyerik létük gyökerét, minden dolog a földön újra életre kel, és Engem tekintenek létük alapjának, mert Én okozom, hogy minden dolog élettől ragyogjon, és ugyanígy én okozom azt is, hogy csendben eltűnjenek. Így minden dolog várja a számból jövő parancsokat, és örül annak, amit teszek és mondok. Minden dolog között Én vagyok a Legfenségesebb – ugyanakkor minden ember között élek, és az emberek tetteit az ég és a föld teremtésének megnyilvánulásaként használom. Amikor az emberek nagyszerű dicsőítéssel járulnak Elém, mindenek között felmagasztaltatom, és így a földi virágok szebbé lesznek a tűző nap alatt, a fű zöldebbé válik, és az égen a felhők kékebbnek tűnnek. Az Én hangomra az emberek ide-oda futkosnak; ma a királyságomban élő emberek arca örömmel telik meg, és az életük növekszik. Én az egész választott népem között munkálkodom, és nem engedem, hogy munkámat emberi eszmék szennyezzék be, mert én személyesen végzem a saját munkámat. Amikor munkálkodom, az ég és a föld és minden, ami bennük van, megváltozik és megújul, és amikor befejezem munkámat, az emberiség teljesen megújul, többé nem él szorongásban amiatt, amit kérek, mert a boldogság hangja hallható az egész földön, és megragadom ezt az alkalmat, hogy az emberek között osztogassam az áldásokat, amelyeket adok nekik. Amikor Én vagyok az ország Királya, az emberek rettegnek Tőlem, de amikor Én vagyok a Király az emberek között és az emberek között élek, az emberek nem találnak örömöt Bennem, mert a Rólam alkotott elképzeléseik túlságosan szomorúak, olyannyira mélyen beágyazódtak, hogy nehéz őket eltávolítani. Az ember megnyilvánulása miatt Én végzem a munkámat, ami helyénvaló, és amikor magasra emelkedem az égbe, és haragomat az emberre zúdítom, az emberek különböző nézetei Velem kapcsolatban azonnal hamuvá válnak. Azt kérem, hogy beszéljenek többször is a Velem kapcsolatos elképzeléseikről, de ők elnémulnak, mintha nem lenne semmijük, és mintha alázatosak lennének. Minél inkább az emberek elképzeléseiben élek, annál inkább megszeretnek Engem, és minél inkább az emberek elképzelésein kívül élek, annál inkább eltávolodnak Tőlem, és annál több véleményük van Rólam, mert attól kezdve, hogy megteremtettem a világot, egészen máig, mindig az emberek elképzeléseiben éltem. Amikor ma az emberek közé jövök, eloszlatom az emberek minden elképzelését, amit az emberek egyszerűen visszautasítanak – pedig vannak megfelelő módszereim, amelyekkel kezelhetem az elképzeléseiket. Az embereknek nem kell aggódniuk vagy szoronganiuk; meg fogom menteni az egész emberiséget a saját módszereimmel, elérem, hogy minden ember szeressen Engem, és lehetővé teszem számukra, hogy élvezzék mennyei áldásaimat.

1992. április 17.