Amikor az emberek összegyűlnek Velem együtt, a szívemet öröm tölti el. A kezemben lévő áldásokat azonnal kiosztom az emberek között, hogy az emberek Hozzám gyűljenek, és ne ellenségek legyenek, akik nem engedelmeskednek Nekem, hanem barátok, akik összeegyeztethetők Velem. Így az emberekkel is szívélyesen bánok. Munkámban az embert egy magas szintű szervezet tagjának tekintem, ezért nagyobb figyelmet fordítok rá, mert mindig is ő volt munkám tárgya. Megalapoztam helyemet az emberek szívében, hogy szívük felnézzen Rám – mégis teljesen tudatlanok abban, hogy miért teszem ezt, és nem tesznek mást, csak várnak. Bár van egy hely, amelyet az emberek szívében létesítettem, ők nem igénylik, hogy ott tartózkodjak. Ehelyett arra várnak, hogy a szívükben lévő „Szent” hirtelen megérkezzen. Mivel az Én identitásom túl „alacsonyrendű”, nem felelek meg az emberek elvárásainak, és ezért kirekesztenek maguk közül. Amit ők akarnak, az az „Én”, aki fenséges és hatalmas, de amikor eljöttem, nem így jelentem meg az embereknek, ezért továbbra is a távolba néztek, és várták azt, aki a szívükben van. Amikor megjelentem az embereknek, ők elutasítottak Engem a tömegek előtt. Csak annyit tehettem, hogy félreálltam, és vártam, hogy az emberek „foglalkozzanak” velem, és figyeltem, hogy az emberek végül mit fognak kezdeni Velem, ezzel a hibás „termékkel”. Nem az emberek sebhelyeit nézem, hanem azt a részüket, amelyik nem sebhelyes, és ez örömömre szolgál. Az emberek szemében én csak egy „kis csillag” vagyok, aki leszállt az égből; én csupán a legkisebb vagyok az égben, és a mai földre érkezésemet Isten rendelte el. Ennek eredményeképpen az emberek több értelmezést találtak ki az „Én” és az „Isten” szavakra, mélységes félelemmel tekintenek Istenre és Rám, mint egy és ugyanazon személyre. Mivel az Én képmásom semmit sem hordoz Isten megjelenéséből, az emberek mind azt hiszik, hogy Én egy szolga vagyok, aki nem tartozik Isten családjába, és azt mondják, hogy ez nem Isten képmása. Talán vannak emberek, akik látták Istent – de a földi belátásom hiánya miatt Isten soha nem „jelent meg” Nekem. Talán túl kevés a „hitem”, és ezért az emberek alantasnak látnak Engem. Az emberek azt képzelik, hogy ha valaki valóban Isten, akkor biztosan jártas az emberi nyelvben, hiszen Isten a Teremtő. Ám a tények pontosan az ellenkezőjét mutatják: nemcsak, hogy nem vagyok jártas az emberek nyelvében, hanem vannak olyan helyzetek, amikor még az emberek „hiányosságait” sem tudom „ellátni”. Emiatt egy kicsit „bűntudatom” van, mert nem úgy cselekszem, ahogy az emberek „megkövetelik”, hanem csupán előkészítem az anyagokat, és annak megfelelően dolgozom, ami „hiányzik” belőlük. Az emberrel szemben támasztott követelményeim egyáltalán nem nagyok, az emberek mégis másként gondolkodnak. Így „alázatuk” minden mozdulatukban megmutatkozik. Mindig hajlamosak arra, hogy Előttem járjanak, utat mutatva Nekem, mélységesen félve attól, hogy eltévedek, rettegve attól, hogy a hegyek mélyén lévő ősi erdőkbe tévedek. Ennek eredményeként az emberek mindig előre vezettek Engem, nagyon félve attól, hogy a tömlöcbe fogok besétálni. Az emberek hitéről némileg „kedvező benyomásom” van, mert „fáradoztak” értem, nem törődve sem az evéssel, sem az alvással, olyannyira, hogy az értem végzett munkájuk miatt éjjel-nappal virrasztottak, sőt beleőszültek – ez elég ahhoz, hogy megmutassa, hogy hitük „meghaladta” a világegyetemeket, és „felülmúlta” az apostolokat és prófétákat a korszakok során.

Nem tapsolok ujjongva az emberek nagyszerű képességei miatt, és nem is nézek rájuk hidegen a hiányosságaik miatt. Csupán azt teszem, ami a kezem ügyében van. Senkivel sem bánok különleges módon, hanem egyszerűen csak a tervem szerint dolgozom. Az emberek azonban nem ismerik akaratomat, és folyton imádkoznak Hozzám dolgokért, mintha a gazdagság, amellyel megajándékoztam őket, képtelen lenne kielégíteni igényeiket, mintha a kereslet meghaladná a kínálatot. De a mai korban az emberek mindannyian érzik, hogy „infláció” van – ennek következtében tele van a kezük azzal, amit Én adtam nekik, hogy élvezzék. Emiatt unnak meg Engem, ezért az életük tele van káosszal, és nem tudják, hogy mit kellene és mit nem kellene enniük. Néhányan még szorongatják is azokat a dolgokat, amelyeket azért adtam nekik, hogy élvezzék, és azokra figyelnek. Mivel az emberek korábban éhínségtől szenvedtek, és számukra nagy dolog, hogy a mai élvezetekhez jutottak, mindannyian „végtelenül hálásak”, és némi változás történt a Velem szembeni hozzáállásukban. Állandóan sírnak Előttem; mivel oly sokat adtam nekik, állandóan megfogják a kezemet, és „hálájukat hangoztatják”. Én a világegyetemek fölött mozgok, és ahogy sétálok, az egész világegyetem népét figyelem. A földi emberek tömegei között soha nem volt még olyan, aki alkalmas lett volna a munkámra, vagy aki igazán szeretett volna Engem. Ezért ebben a pillanatban megdöbbenve sóhajtok fel, és az emberek azonnal szétszélednek, hogy többé ne gyűljenek össze, mélységesen félve attól, hogy „mindnyájukat egyetlen hálóba fogom”. Ezt az alkalmat arra használom, hogy az emberek közé jöjjek, hogy elvégezzem a munkámat – a megfelelő munkát – ezek között a szétszórt emberek között, kiválasztva azokat, akik alkalmasak arra, hogy munkálkodjak bennük. Nem akarom az embereket „fogva tartani” fenyítésem közepette úgy, hogy soha ne tudjanak elmenekülni. Egyszerűen csak végzem a munkát, amit kell. Azért jöttem, hogy az ember „segítségét” kérjem; mivel irányításomból hiányoznak az emberi tettek, nem lehetséges, hogy munkámat sikeresen befejezzem, ami megakadályozza, hogy munkám eredményesen haladjon. Csak abban reménykedem, hogy az emberekben megvan az elhatározás, hogy együttműködjenek Velem. Nem azt kérem, hogy finom ételt főzzenek Nekem, vagy hogy rendezzenek be számomra egy olyan helyet, ahol le tudom hajtani a fejem, vagy hogy szép ruhákat készítsenek Nekem – a legcsekélyebb figyelmet sem fordítom ezekre a dolgokra. Amikor az emberek képesek lesznek megérteni akaratomat, és karöltve együtt haladni Velem, akkor elégedett leszek a szívemben.

Az égvilágon kicsoda fogadott engem valaha is szívből? Ki szeretett Engem valaha is szívből? Az emberek szeretete mindig felhígított; még Én sem „tudom”, miért nem képes a szeretetük szilárd és elegyítetlen lenni. Így az emberben is sok „titok” rejlik. A teremtett lények között az embert úgy tekintik, mint aki „csodálatos” és „kifürkészhetetlen”, és ezért „jogosultságai” vannak Előttem, mintha egyenrangú lenne Velem – de ő semmi különöset nem lát ebben a „státuszában”. Itt nem arról van szó, hogy nem engedem az embereknek, hogy ebben a pozícióban álljanak és élvezzék azt, hanem azt kívánom, hogy legyen bennük illendőségérzet, hogy ne gondoljanak túl sokat magukról; az ég és a föld között távolság van, nem is beszélve arról, ami Isten és az ember között van. Vajon az Isten és az ember közötti távolság nem ennél is nagyobb? A földön az ember és én „egy hajóban evezünk”, és „együtt vészeljük át a vihart”. Az én identitásom nem ment fel Engem az emberi világ nehézségeinek megtapasztalása alól, és emiatt kerültem abba a helyzetbe, amelyben ma vagyok. Soha nem volt olyan helyem, ahol békésen tartózkodhattam volna a földön, ezért mondják az emberek: „az Emberfiának soha nem volt helye, ahol lehajthatta volna a fejét”. Ennek eredményeképpen az emberek az együttérzés könnyeit is hullatták értem, és félretettek néhány tucat jüant egy „segélyalapra” számomra. Csak ennek köszönhetően van nyugvóhelyem; ha nem lett volna az emberek „segítsége”, ki tudja, hol végeztem volna!

Amikor munkám véget ér, többé nem fogom ezt a „pénzügyi segélyt” igényelni az embertől; ehelyett az én eredendő funkciómat fogom betölteni, és a „házam dolgait” mind lehozom az embereknek, hogy élvezhessék. Ma mindenki próbára van téve megpróbáltatásaim közepette. Amikor a kezem hivatalosan az emberre nehezedik, az emberek többé nem fognak csodáló szemmel nézni Rám, hanem gyűlölettel fognak kezelni Engem, és ebben a pillanatban a szívüket azonnal kivájom, hogy mintául szolgáljon. „Mikroszkóp” alatt vizsgálom meg az ember szívét – ott nincs igazi szeretet Irántam. Az emberek évek óta ámítanak és becsapnak Engem – kiderül, hogy mind a bal pitvaruk, mind a jobb kamrájuk az irántam érzett gyűlölet mérgét tartalmazza. Nem csoda hát, hogy így viszonyulok hozzájuk. Ők mégis teljes tudatlanságban maradnak, és még csak el sem ismerik ezt. Amikor megmutatom nekik a vizsgálatom eredményeit, még mindig nem ébrednek fel; mintha az elméjükben ezek mind a múlt dolgai lennének, és nem kellene ma újra felhozni őket. Így az emberek csak közömbösen nézik a „laboratóriumi eredményeket”. Visszaadják a táblázatot, és elsétálnak. Ráadásul olyanokat mondanak, hogy „ezek nem fontosak, nincsenek semmilyen hatással az egészségemre”. Megvetően mosolyognak egy kicsit, aztán a szemükben enyhe fenyegető tekintet jelenik meg, mintha arra céloznának, hogy ne legyek ennyire leleményes, hogy felületesnek kell lennem. Mintha az, hogy feltártam belső titkaikat, megszegte volna az emberi „törvényeket”, és így még gyűlölködőbbek lesznek Velem szemben. Csak ekkor látom meg az emberek gyűlöletének forrását. Ez azért van, mert amikor figyelem őket, akkor áramlik a vérük, és miután áthalad az ereiken a testükben, bejut a szívükbe, és csak ilyenkor van új „felfedezésem”. Az emberek azonban erre egyáltalán nem gondolnak. Teljesen figyelmetlenek, és nem gondolnak arra, hogy mit nyernek vagy veszítenek, ami elég ahhoz, hogy megmutassák „önzetlen” odaadásuk szellemét. Nem törődnek a saját egészségi állapotukkal, és „rohangálnak” Értem. Ez az ő „hűségük” is, és ami „dicséretes” bennük, ezért újra „dicsérő” levelet küldök nekik, hogy ez boldoggá tegye őket. Ám amikor elolvassák ezt a „levelet”, rögtön egy kicsit bosszankodnak, mert az Én csendes levelem mindent, amit tesznek, elutasít. Mindig is úgy irányítottam az embereket, ahogyan cselekedtek, mégis úgy tűnik, hogy utálják szavaimat; így amint kinyitom a számat, azonnal összeszorítják a szemüket, és kezüket a fülükre szorítják. Nem tekintenek Rám tisztelettel szeretetem miatt, hanem mindig is gyűlöltek Engem, mert rámutattam hiányosságaikra, felfedve minden birtokukban lévő javaikat, és így veszteségeket szenvedtek üzletükben, és megélhetésük odalett. Így tehát az Irántam érzett gyűlöletük egyre nő.

1992. április 14.