Soha nem volt hely számomra az emberek szívében. Amikor valóban keresem az embereket, összeszorítják a szemüket, és nem vesznek tudomást tetteimről, mintha minden, amit teszek, csak egy kísérlet lenne arra, hogy a kedvükben járjak, aminek következtében mindig undorodnak tetteimtől. Olyan ez, mintha hiányozna belőlem az öntudat, mintha mindig az emberek előtt fitogtatnám magam, és ezzel felbőszíteném őket, akik „becsületesek és igazak”. Mégis, még ilyen kedvezőtlen körülmények között is kitartok, és folytatom a munkámat. Így azt mondom, hogy megízleltem az emberi tapasztalat édes, savanyú, keserű és csípős ízét, a széllel jövök és az esővel megyek; azt mondom, hogy megtapasztaltam a család üldözését, megtapasztaltam az élet hullámvölgyeit, és megtapasztaltam a testtől való elválás fájdalmát. Amikor azonban a földre jöttem, az emberek ahelyett, hogy befogadtak volna Engem az értük elszenvedett nehézségek miatt, „udvariasan” elutasították jó szándékaimat. Hogy is ne fájt volna ez nekem? Hogyne bántott volna ez engem? Lehetséges-e, hogy csak azért lettem testté, hogy mindennek ez legyen a vége? Miért nem szeretnek Engem az emberek? Miért viszonozták az emberek szeretetemet gyűlölettel? Lehetséges-e, hogy így kell szenvednem? Az emberek együttérző könnyeket hullatnak földi megpróbáltatásaim miatt, és az emberek dühöngenek szerencsétlenségem igazságtalansága miatt. Mégis, ki ismerte meg valaha is igazán a szívemet? Ki érzékelte valaha is az érzéseimet? Az ember egykor mélységes vonzalmat érzett Irántam, és álmaiban gyakran vágyakozott Utánam – de hogyan is érthetnék meg a földi emberek az Én mennyei akaratomat? Bár az emberek egykor érzékelték szomorúságomat, de ki volt az, aki szenvedőtársként együttérzett velem szenvedéseim miatt? Lehetséges-e, hogy a földi emberek lelkiismerete meg tudja mozgatni és meg tudja változtatni szomorú szívemet? Vajon a földi emberek nem képesek elmondani Nekem a szívükben lévő kimondhatatlan nehézséget? A lelkek és a Lélek egymásra vannak utalva, de a hús-vér test korlátai miatt az emberek agya „elvesztette az irányítást”. Egyszer emlékeztettem az embereket, hogy járuljanak Elém, de felhívásom nem késztette az embereket arra, hogy teljesítsék, amit kértem; csupán néztek az égre, könnyes szemekkel, mintha kimondhatatlan nehézséget viselnének, mintha valami az útjukban állna. Így hát összekulcsolták kezüket, és Hozzám könyörögve hajoltak meg az ég alatt. Mivel irgalmas vagyok, áldásaimat osztogatom az emberek között, és személyes megjelenésem pillanata az emberek között egy szempillantás alatt elérkezik – pedig az ember már rég elfelejtette az Égnek tett esküjét. Hát nem éppen ez az ember engedetlensége? Miért szenved az ember mindig „amnéziában”? Talán leszúrtam őt? Lesújtottama testét? Elmondom az embernek a szívemben lévő érzéseket; miért kerül hát mindig Engem? Az emberek emlékezetében olyan ez, mintha elveszítettek volna valamit, és sehol sem találnák, ugyanakkor olyan, mintha az emlékezetük nem lenne pontos. Így az emberek mindig feledékenységtől szenvednek életükben, és minden ember életének napjai zűrzavarosak. Mégsem tesz senki semmit ez ellen; az emberek nem tesznek mást, csak egymást tapossák és gyilkolják, ami ma már a katasztrofális vereség állapotához vezetett, ami azt eredményezte, hogy az univerzumban minden a mocskos vízbe és a mocsárba zuhant, a megmenekülés esélye nélkül.

Amikor megérkeztem az emberek közé, akkor volt az a pillanat, amikor az emberek hűségesek lettek Hozzám. Ebben az időben a nagy vörös sárkány is elkezdte gyilkos kezét az emberekre vetni. Én elfogadtam a „meghívást”, és eljöttem, hogy „leüljek a lakomaasztalhoz” az emberek közé, kezemben az emberiség által Nekem adott „meghívólevéllel”. Amikor megláttak Engem, az emberek nem figyeltek rám, mert nem díszítettem fel magam pazar ruhákkal, és csak a „személyi igazolványomat” hoztam magammal, hogy az emberekkel egy asztalhoz üljek. Nem volt drága smink az arcomon, nem volt korona a fejemen, és csak egy pár közönséges házi készítésű cipőt viseltem a lábamon. Ami a legnagyobb csalódást okozta az embereknek, az a rúzs hiánya volt a számon. Továbbá, nem szóltam udvarias szavakat, és a nyelvem nem egy felkészült író tolla volt; ehelyett minden egyes szavam behatolt az ember szívének mélyébe, ami némileg hozzájárult a számról alkotott „kedvező” benyomáshoz az emberekben. A fent említett megjelenés elegendő volt ahhoz, hogy az emberek „különleges bánásmódban” részesítsenek Engem, és mégis úgy kezeltek, mint egy egyszerű, falusi fajankót, aki nem ismeri a világot, és nincs benne bölcsesség. Még akkor is, amikor mindenki „pénzbeli ajándékokat” nyújtott át, az emberek még mindig nem tekintettek Engem tiszteletre méltónak, hanem minden tisztelet nélkül, csupán vonakodva és ingerülten jöttek Elém. Amikor a kezemet kinyújtottam, azonnal megdöbbentek, letérdeltek és nagy kiáltásokat hallattak. Összegyűjtötték az összes „pénzadományt”, amit kaptam. Mivel az összeg nagy volt, azonnal milliomosnak gondoltak, és a rongyos ruhákat a beleegyezésem nélkül letépték a testemről, és újakkal cserélték le őket – ez azonban nem tett boldoggá. Mivel nem voltam hozzászokva az ilyen könnyű élethez, és megvetettem ezt az „első osztályú” bánásmódot, mivel a szent házból származom, és – mondhatni – mivel „szegénységbe” születtem, nem voltam hozzászokva a fényűző élethez, hogy az emberek mindenben kiszolgáljanak. Csak azt kívánom, hogy az emberek képesek legyenek megérteni a szívemben lévő érzéseket, hogy képesek legyenek elviselni egy kis nehézséget azért, hogy elfogadják a számból jövő kényelmetlen igazságokat. Mivel soha nem tudtam elméletről beszélni, és nem voltam képes az emberiség titkos társadalmi viselkedési módjait használni, hogy kapcsolatba lépjek az emberekkel, és mivel nem vagyok képes szavaimat az emberek arckifejezéséhez vagy pszichológiájához igazítani, az emberek mindig is utáltak Engem, úgy gondolták, hogy nem vagyok méltó az érintkezésre, és azt mondták, hogy éles nyelvem van, és mindig megbántom az embereket. Pedig nincs más választásom: egykor „tanulmányoztam” az emberek pszichológiáját, egykor „utánoztam” az emberek életre vonatkozó filozófiáját, és egykor „nyelvi főiskolára” jártam, hogy megtanuljam az emberek nyelvét, hogy elsajátítsam azokat az eszközöket, amelyekkel az emberek beszélnek, és úgy beszéljek, ahogy az arcukhoz illik – bár sok erőfeszítést tettem, és sok „szakértőt” felkerestem, mindez nem vezetett eredményre. Soha nem volt bennem semmi az emberi mivoltból. Ennyi év alatt erőfeszítéseim a legcsekélyebb eredményt sem hozták, és a legcsekélyebb képességem sem volt soha az emberi nyelvhez. Így az emberek szavai, miszerint „a kemény munka kifizetődik”, „lepattantak” Rólam, és ennek következtében ezek a szavak véget érnek a földön. Anélkül, hogy az emberek észrevették volna, ezt az aforizmát a mennyei Isten megcáfolta, kellőképpen igazolva, hogy ezek a szavak tarthatatlanok. Így hát bocsánatot kérek az emberektől, de nincs mit tenni – ezt kapom azért, mert ilyen „buta” vagyok. Képtelen vagyok megtanulni az emberek nyelvét, elsajátítani az élethez szükséges filozófiát, és szocializálódni az emberekkel. Én csak azt tanácsolom az embereknek, hogy legyenek elnézőek, nyomják el a szívükben lévő haragot, ne okozzanak maguknak problémát Miattam. Ki hozott össze bennünket, hogy egymással érintkezzünk? Ki késztetett arra, hogy ebben a pillanatban találkozzunk, vagy, hogy ugyanazokat az eszméket valljuk?

Az Én természetem áthatja minden szavamat, de az emberek képtelenek felfogni azt az Én szavaimban. Ők csupán szőrszálhasogató módon elemezgetik, amit mondok – mi haszna van ennek? Vajon a Rólam alkotott elképzeléseik tökéletessé tehetik-e őket? Vajon a földi dolgok beteljesíthetik-e akaratomat? Folyamatosan próbáltam megtanítani az embereket arra, hogyan szólják az Én szavaimat, de mintha az embereknek meg lenne kötve a nyelvük, soha nem tudták megtanulni, hogyan szólják az Én szavaimat úgy, ahogy Én szeretném. Szájról szájra tanítottam őket, mégsem voltak képesek soha megtanulni. Csak ezután tettem egy új felfedezést: hogyan is tudnának a földi emberek mennyei szavakat szólni? Nem sérti-e ez a természet törvényeit? De az emberek irántam tanúsított buzgósága és kíváncsisága miatt belekezdtem az embereken végzett munka egy másik részébe. Soha nem szégyenítettem meg az embereket a hiányosságaik miatt, hanem ehelyett aszerint gondoskodom róluk, hogy mi hiányzik nekik. Csak emiatt van az embereknek valamennyire kedvező benyomása Rólam, és ezt az alkalmat arra használom fel, hogy ismét összegyűjtsem az embereket, hogy gazdagságom egy másik részét is élvezhessék. Ebben a pillanatban az emberek ismét elmerülnek a boldogságban, éljenzés és nevetés járja körül a sokszínű felhőket az égen. Megnyitom az emberek szívét, és az emberek azonnal új erőre kapnak, és nem akarnak többé elbújni Előlem, mert megkóstolták a méz édes ízét, és így előveszik minden szemetüket, hogy kicseréljék – mintha szemétgyűjtő pont vagy hulladékkezelő állomás lennék. Így, miután meglátják a kifüggesztett „hirdetéseket”, az emberek Elém jönnek és buzgón bekapcsolódnak, mert úgy tűnik, azt gondolják, hogy szerezhetnek néhány „emléktárgyat”, ezért mindannyian „leveleket” küldenek Nekem, hogy részt vehessenek az eseményeken, amiket kitűztem. Ebben a pillanatban nem félnek a veszteségektől, mert az ezekben a tevékenységekben érintett „tőke” nem nagy, és így meg merik kockáztatni a részvételt. Ha nem jutnának emléktárgyakhoz a részvétellel, az emberek elhagynák az arénát, és visszakérnék a pénzüket, és kiszámolnák a „kamatot” is, amivel tartozom nekik. Mivel a mai életszínvonal emelkedett, elérve a „szerény jóléti szintet” és elérve a „modernizációt”, ahol a „vezető tisztviselő” személyesen „megy vidékre”, hogy munkát intézzen, mivel az emberek hite azonnal megsokszorozódott – és mivel az „alkatuk” egyre jobb és jobb lesz, csodálattal tekintenek Rám, és hajlandóak kapcsolatba lépni Velem, hogy elnyerjék a bizalmamat.

1992. április 11.