Az emberek között egyszer összefoglaltam az ember lázadó mivoltát és gyengeségét, és így megértettem az ember lázadó mivoltát és megismertem az engedetlenségét. Mielőtt az emberek közé érkeztem, már régen megértettem az ember örömeit és bánatait – és emiatt képes vagyok megtenni azt, amit az ember nem tud, és kimondani azt, amit az ember nem tud, és ezt könnyen megteszem. Nem ez a különbség Köztem és az ember között? És ez nem egy egyértelmű különbség? Lehetséges, hogy az Én munkámat hús-vér emberek is elvégezhetik? Lehetséges, hogy ugyanolyan vagyok, mint a teremtett lények? Az emberek Engem „hasonló kifejezésnek” minősítettek – és ez nem azért van, mert nem ismernek Engem? Miért kell megaláznom Magamat ahelyett, hogy magasra emelkednék az emberek között? Miért tagad meg az emberiség folyton Engem, miért nem képes az emberiség az Én nevemet hirdetni? Nagy bánat van a szívemben, de honnan tudhatnák az emberek? Hogyan láthatnák? Az, hogy soha nem kezelik a legfontosabbként az életükben azt, ami Engem érint, az embereket kábultan és összezavarodottan hagyta, mintha csak altatót vettek volna be; amikor szólítom őket, egyszerűen csak folytatják az álmodozást, és így soha senki nem volt tudatában tetteimnek. Ma a legtöbb ember még mélyen alszik. Csak amikor megszólal a királyság himnusza, akkor nyitják ki álmos szemüket, és egy kis melankóliát éreznek a szívükben. Amikor botom az emberiség közé csap, még mindig kevéssé figyelnek oda, mintha sorsuk olyan értéktelen lenne, mint a homok a tengerben. Bár legtöbbjüknek van némi tudatossága, még mindig nem tudják, meddig jutottak lépéseim – mert az emberek nem törődnek azzal, hogy megértsék szívemet, és így soha nem tudták kiszabadítani magukat a Sátán rabságából. Minden dolog felett mozgok, és minden dolog között élek, ugyanakkor minden ember szívében központi szerepet töltök be. Emiatt az emberek úgy tekintenek Rám, mint aki más, és azt hiszik, hogy rendkívüli vagyok, vagy pedig azt, hogy kifürkészhetetlen – és ennek eredményeként a Belém vetett bizalmuk napról napra erősebbé válik. Egyszer a harmadik égben hátradőltem, megfigyelve minden embert és dolgot a világegyetemben. Amikor alszom, az emberek elcsendesednek, mélyen félnek attól, hogy megzavarják a pihenésemet. Amikor felébredek, azonnal megelevenednek, mintha azt a munkát végeznék, hogy kifejezetten örömet szerezzenek Nekem. Nem ez a földi emberek hozzáállása Hozzám? A mai emberek közül ki látja, hogy mennyei és földi Énem egy és ugyanaz? Ki nem tiszteli mennyei Énemet? És ki nem nézi le földi Énemet? Miért szakít mindig szét Engem az ember? Miért van az embernek mindig két különböző hozzáállása Hozzám? A megtestesült Isten a földön nem az az Isten, aki a mennyben mindennek parancsol? A mennyei Én nincs most a földön? Miért van az, hogy az emberek látnak Engem, de nem ismernek? Miért van ekkora távolság ég és föld között? Nem érdemesek ezek a dolgok mélyebb emberi vizsgálatra?

Amikor a munkámat végzem, és amikor kijelentéseket teszek, az emberek mindig „ízesítést” szeretnének hozzáadni, mintha a szaglásuk élesebb lenne, mint az Enyém, mintha az erős ízt preferálnák, és mintha Én nem lennék tudatában annak, hogy mire van szüksége az embernek, és ezért az embert kellene „háborgatnom” azért, hogy „kiegészítse” a munkámat. Szándékosan nem csillapítom az emberek pozitivitását, hanem arra kérem őket, hogy tisztítsák meg magukat a Rólam való ismeretük alapján. Mivel túl sok hiányzik belőlük, azt javaslom, hogy tegyenek több erőfeszítést, és így ellensúlyozzák hiányosságaikat, hogy eleget tegyenek szívemnek. Az emberek egykor ismertek Engem az elképzeléseikben, de ennek egyáltalán nem voltak tudatában, és ezért megbecsülésük olyan volt, mintha a homokot aranyként kezelnék. Amikor emlékeztettem őket, ennek csak egy részét számolták fel, de ahelyett, hogy az eltűnt részt ezüst és arany dolgokkal helyettesítették volna, továbbra is élvezték azt a részt, ami még mindig a kezükben maradt – és ennek eredményeként mindig alázatosak és türelmesek Előttem; képtelenek Velem összeegyeztethetők lenni, mert túl sok elképzelésük van. Ezért elhatároztam, hogy megragadom mindazt, amije az embernek van és ami, és messzire elhajítom, hogy mindenki Velem élhessen, és többé ne legyen távol Tőlem. Az Én munkám miatt van az, hogy az ember nem érti meg a szándékaimat. Vannak, akik azt hiszik, hogy másodszor is befejezem munkámat, és a pokolba vetem őket. Vannak, akik azt hiszik, hogy új beszédmódot fogok felvenni, és a legtöbbjük reszket a félelemtől: mélyen félnek attól, hogy befejezem a munkámat, és ezután nem lesz hova menniük, és mélységesen rettegnek attól, hogy megint elhagyom őket. Az emberek mindig régi elképzeléseket használnak az Én új munkám mérésére. Azt mondtam, hogy az emberek soha nem fogták fel a módszert, amellyel dolgozom – most vajon jobb eredményt tudnának felmutatni magukról? Vajon az emberek régi elképzelései nem azok a fegyverek, amelyek megzavarják munkámat? Amikor az emberekhez beszélek, mindig kerülik a tekintetemet, mélyen félnek attól, hogy a tekintetem rájuk szegeződik. Így lehajtják a fejüket, mintha elfogadnák az Általam történő ellenőrzést – és ezt nem az ő elképzeléseik okozzák? Miért van az, hogy a mai napig megaláztam Magamat, de ezt soha senki nem vette észre? Le kell hajolnom az emberért? A mennyből a földre jöttem, leszálltam a magasból egy titkos helyre, eljöttem az emberek közé, és feltártam nekik mindent, amim van és ami vagyok. Szavaim őszinték és komolyak, türelmesek és kedvesek – de ki látta már valaha azt, hogy mi vagyok és mit birtokolok? Még mindig el vagyok rejtve az ember elől? Miért olyan nehéz Számomra az emberrel találkozni? Azért van ez, mert az emberek túl elfoglaltak a munkájukban? Azért van ez, mert elhanyagolom a kötelességeimet, az emberek pedig mind a sikerre törekszenek?

Az emberek tudatában Isten az Isten, és nem könnyű Vele kapcsolatot teremteni, míg az ember az ember, és nem szabadna egykönnyen elzüllenie – az emberek tetteit mégsem lehet Elém hozni. Lehetséges, hogy túl magasak a követelményeim? Lehetséges, hogy az ember túl gyenge? Miért nézik az emberek mindig messziről az Általam követelt normákat? Tényleg elérhetetlenek az ember számára? Igényeim az emberek „alkata” alapján vannak kiszámítva, és így soha nem lépték túl az ember érettségét – de az emberek még így is képtelenek elérni az általam megkövetelt normákat. Számtalanszor el lettem hagyva az emberek között, számtalanszor néztek Rám gúnyos szemekkel az emberek, mintha testemet tövisek borították volna, és utálatos lenne számukra, és ezért az emberek irtóznak Tőlem, és azt hiszik, hogy értéktelen vagyok. Ily módon lökdös Engem ide-oda az ember. Számtalanszor hoztak már haza Engem az emberek alacsony áron, és számtalanszor adtak el drágán, és ennek köszönhető, hogy abban a helyzetben találom Magam, amiben ma vagyok. Mintha az emberek még mindig terveket főznének ki Nekem; legtöbbjük még mindig el akar adni Engem több száz millió dollár haszonért, mert az ember soha nem becsült meg Engem. Ez olyan, mintha közvetítővé váltam volna az emberek között, vagy egy atomfegyverré, amellyel egymással harcolnak, vagy egy közöttük aláírt megállapodássá – és ennek eredményeképpen összességében Én végképp értéktelen vagyok az ember szívében, egy nélkülözhető háztartási cikk vagyok. Mégsem ítélem el emiatt az embert; nem teszek mást, csak megmentem az embert, és mindig is könyörületes voltam az emberek iránt.

Az emberek azt hiszik, hogy nyugodtan fogom érezni Magam, amikor az embereket a pokolba vetem, mintha kifejezetten üzletet kötnék a pokollal, és mintha valamiféle emberkereskedelemre szakosodott osztály lennék, mintha emberek becsapásának specialistája lennék, és amint a kezemben vannak, drágán fogom eladni őket. Az emberek szája nem mondja ki, de a szívükben ezt hiszik. Bár mindannyian szeretnek Engem, ezt titokban teszik. Ilyen nagy árat fizettem, és ennyit áldoztam cserébe ezért a kis szeretetükért? Az emberek csalók, Én pedig mindig a becsapottak szerepét játszom. Mintha túl jámbor lennék: ha egyszer meglátták ezt a gyenge pontot, folyton becsapnak Engem. A számból származó szavak nem szándékoznak megölni embereket, vagy véletlenszerű címkéket ragasztani rájuk – ezek az ember valósága. Talán néhány szavam „túl messzire megy”, ilyenkor csak „könyöröghetek” az emberek bocsánatáért; mivel nem vagyok az emberi nyelv „szakértője”, a mondanivalómból sok minden nem képes eleget tenni az emberek igényeinek. Talán egyes szavaim áthatolnak az emberek szívén, ezért csak „könyörögni” tudok, hogy legyenek toleránsak; mivel nem vagyok jártas a világi ügyekre vonatkozó filozófiában, és nem válogatom meg a beszédmódomat, sok szavam zavarba hozhatja az embereket. Lehetséges, hogy egyes szavaim az emberek betegségének gyökerét célozzák meg, és felfedik a betegségüket, ezért azt tanácsolom, hogy vegyél be valamennyit a gyógyszerből, amit neked készítettem, mert nincs szándékomban bántani téged, és ennek a gyógyszernek nincsenek mellékhatásai. Talán néhány szavam nem hangzik „reálisnak”, de „könyörgök” az embereknek, hogy ne essenek pánikba – nem vagyok „fürge” kezű és lábú, ezért szavaimat még végre kell hajtani. Azt kérem, hogy az emberek legyenek „elnézőek” Velem szemben. Segítenek ezek a szavak az embernek? Remélem, hogy az emberek nyerhetnek valamit ezekből a szavakból, hogy szavaim ne legyenek mindig hiábavalóak!

1992. április 9.