Egyszer nagy vállalkozásba fogtam az emberek között, de ők nem vették észre, így az Én szavammal kellett azt felfednem előttük, apránként. Az emberek mégsem tudták megérteni szavaimat, és nem szereztek tudomást tervem céljáról. Így hát hiányosságaik és az alkalmatlanságuk miatt az emberek olyan dolgokat tettek, amelyek megzavarták irányításomat, és ez mindenféle tisztátalan szellemnek lehetőséget adott a belépésre, így az emberek az áldozataikká váltak, és ezek a tisztátalan szellemek addig kínozták, amíg teljesen be nem szennyezték őket. Csak akkor láttam tisztán az ember szándékait és céljait. Felsóhajtottam a felhők közül: Miért cselekszenek az emberek mindig magukért? Nem az a célja az Én fenyítésemnek, hogy tökéletessé tegye őket? Szándékosan töröm le a lelkesedésüket? Az ember nyelve nagyon szép és szelíd, a tettei viszont egészen gyalázatosak. Miért válnak mindig semmivé az Általam az emberrel szemben támasztott követelmények? Lehetséges, hogy egy kutyát kérek arra, hogy fát másszon? Hogy ok nélkül próbálok bajt keverni? A teljes irányítási tervem során már megnyitottam többféle „kísérleti parcellát”; azonban a rossz állapota és hosszú évek óta tartó napfényhiánya miatt a terep folyamatosan változik, ami „hasadékokhoz” vezet a földön. És így, emlékeim szerint, számtalan ilyen földdarabot hagytam el. A föld nagy része még most is folyamatosan változik. Ha egy nap a föld valóban más típusúra változik, akkor egy kézmozdulattal félredobom – vajon nem pontosan ez a munkám a jelenlegi szakaszban? De az emberek a legkevésbé sincsenek tudatában ennek; csupán „fenyítést kapnak”, miközben „az Én vezetésem alatt” állnak. Miért vetnék alá magukat ekkora nyomorúságnak? Olyan Isten lennék, aki szándékosan azért jön, hogy megfenyítse az embereket? Fent a mennyekben egyszer azt terveztem, hogy amikor az emberek közé jövök, eggyé válok velük, hogy mindazok, akiket szeretek, tökéletes közelségben lehessenek Velem. Most azonban, miután ma eljutottunk ebbe a szakaszba, az emberek nemhogy nincsenek kapcsolatban Velem, hanem még jól távol is tartják magukat Tőlem az Én fenyítésem miatt. Nem sírok azért, mert az emberek kerülnek Engem. Mit lehetne tenni ez ügyben? Az emberek mind előadók, akik arra a dallamra énekelnek, amit éppen játszanak. Teljes mértékben az Én hatalmamban áll hagyni, hogy az emberek „kicsússzanak” a markomból; és még inkább teljes mértékben képes vagyok visszahozni őket az Én „gyáramba” „más területekről”. Ilyenkor milyen sérelmeik lehetnének egyáltalán az embereknek? És mit is tehetnének Velem az emberek? Hát nem olyanok az emberek, mint a fal tetején növő fű? És mégsem bántom őket e hiba miatt; csupán beléjük juttatom az Én tápanyagaimat. Mit is tehetnék mást, amikor olyan gyengék és erőtlenek? Amikor annyira alultápláltak? Meleg ölelésemmel hatok az emberek hideg szívére – ki más tudna ilyet tenni? Miért vállaltam ilyen munkát az emberek között? Meg tudja bárki is igazán érteni az Én szívemet?

Mindazok között, akiket választottam, „üzletelni” kezdtem, így mindig jönnek és mennek az emberek az otthonomban, egy végtelen áramlatban. Mindannyian különféle formalitásokat bonyolítanak le Nálam, mintha üzleti ügyeket tárgyalnának Velem, ami túlságosan hektikussá teszi a munkámat, olykor annyira, hogy esélyem sincs kezelni a köztük lévő viszályokat. Arra sürgetem az embereket, hogy ne növeljék terheimet; jobb, ha maguk veszik kezükbe a gyeplőt, ahelyett, hogy állandóan Rám hagyatkoznának. Nem lehetnek mindig gyerekek az Én házamban; mi lenne a haszna ennek? Amit csinálok, az fontos üzlet; nem valami „környékbeli falatozót” vagy más kis „vegyesboltot” vezetek. Egyetlen ember sem érti az Én lelkiállapotomat, mintha szándékosan tréfálnának Velem, mintha mindannyian csintalan gyerekek lennének, csillapíthatatlan játékvággyal, soha nem gondolkodnak komoly dolgokon, ami sokaknál azt eredményezi, hogy elmulasztják elvégezni a „házi feladatot”, amit kijelöltem nekik. Hogy van az ilyen embereknek képük megjelenni a „tanáruk” előtt? Miért nem foglalkoznak soha azzal, amit tenniük kellene? A mai napig nem vagyok tisztában azzal, hogy miféle tárgy az ember szíve. Miért változik oly kiszámíthatatlanul az ember szíve? Olyan ez, mint egy júniusi nap: most tűz a nap, most sűrű felhők vannak, és most heves szél süvít. Tehát miért nem tud az ember a tapasztalatból tanulni? Talán túlzás, amit mondtam. Az emberek még egy esernyőt sem tudnak magukkal vinni az esős évszakban, ezért tudatlanságuk miatt számtalanszor bőrig áztatták őket a heves felhőszakadások, az egekből lezúduló vízzel. Mintha szándékosan ugratnám őket; mindig megtámadja őket az eső az égből. Vagy talán arról van szó, hogy túl „kegyetlen” vagyok, elködösítem az embereket, és így mindig szétszórtak, soha nem tudják, mit tegyenek. Soha senki sem fogta fel igazán munkám célját vagy jelentőségét. Mivel ez így van, az emberek mindannyian ezt a munkát végzik, hogy megzavarják és megfenyítik magukat. Tényleg meg akarom fenyíteni az embert? Miért okoz magának bajt az ember? Miért sétál mindig csapdákba? Miért nem tárgyal Velem, hanem inkább magának keres elvégzendő munkát? Lehetséges, hogy mindaz, amit az embernek adok, nem elég?

Kiadtam az „első munkámat” az egész emberiség körében, és mivel kiadványom nagy csodálatot ébreszt az emberekben, mindannyian részletes és alapos tanulmányozásnak vetik alá, és ezzel a figyelmes tanulmányozással sokat nyertek. Írott munkám egy csodálatos, rendkívül szövevényes regénynek tűnik; romantikus prózaversnek tűnik; úgy tűnik, hogy egy politikai program megvitatása; a gazdasági bölcsesség kézikönyvének tűnik. Mivel az Én írott munkám olyan gazdag, sok különböző vélemény van róla, és senki sem tudott előszót eredeztetni ebből a munkámból. Lehet, hogy az emberek „kiemelkedő” tudással és tehetséggel rendelkeznek, de ez a munkám elég ahhoz, hogy megdöbbentse az összes bátor hőst. Még ha azt is mondják, hogy „a vér folyhat, könnyek hullhatnak, de nem szabad fejet hajtani”, már öntudatlanul lehajtották a fejüket, hogy kifejezzék megadásukat az Én írásom előtt. Tapasztalatai tanulságaiból az ember úgy foglalta össze írásomat, mint egy mennyei könyvet, amely az égből hullott alá. Mégis arra ösztökélem az embert, hogy ne legyen túl érzékeny. Véleményem szerint, amit mondtam, az mind nagyon hétköznapi; remélem azonban, hogy Az élet enciklopédiájában, amit a munkám tartalmaz, az emberek találhatnak valamit a megélhetés módjáról; Az ember rendeltetési helye című részben kereshetik az élet értelmét; A Mennyország titkai című részben megtalálhatják a szándékaimat; és Az emberiség ösvénye című részben felkutathatják az élet művészetét. Nem lennének jobbak a dolgok így? Nem kényszerítem az embert; ha valakit „nem érdekel” az írott munkám, „visszatérítem” neki a könyvem árát, a „szolgáltatási díjjal” együtt. Nem kényszerítek senkit. E könyv szerzőjeként csak azt remélem, hogy az olvasók szeretni fogják munkámat, de az emberek kedvence mindig más. Ezért arra buzdítom az embert, hogy ne veszélyeztesse jövőbeli kilátásait pusztán azért, mert nem tudja elviselni, hogy elengedje a külszín szempontjait. Ha így tenne, hogyan tudnék Én, aki ilyen jószívű vagyok, elviselni egy ekkora megaláztatást? Ha az olvasók szeretik a munkámat, remélem, hogy felajánlják majd értékes javaslataikat Nekem hogy megkönnyítsék az „írásomat”, hogy az ember kudarcai alapján javíthassam az „írásos tartalmamat”. Ez a szerzőnek és az olvasónak is előnyös lenne, nem? Nem tudom, hogy helyes-e, hogy ezt mondom. Ez talán fejlesztheti az írói képességemet, vagy erősítheti a köztünk lévő barátságot. Összességében azt remélem, hogy minden ember együtt fog működni a munkámmal anélkül, hogy félbeszakítaná azt, hogy szavam minden családhoz és otthonhoz eljuthasson, és hogy a földön minden ember az Én szavaimban élhessen. Ez az Én célom. Remélem, hogy Az élet a szavaimban című fejezetet olvasva mindenki nyerhet valamit, legyen szó az életelvekről vagy az emberi világ bajairól, illetve arról, hogy mit követelek meg az embertől, valamint a királyság mai népének „titkairól”. Mindazonáltal arra buzdítom az embereket, hogy vessenek egy pillantást A ma embereinek botrányai című részre; ez mindenkinek hasznos lenne. Szintén nem ártana gyakran olvasni a Legfrissebb titkok című részből, ami még előnyösebb lenne az emberek életét illetően. Ismétlem, olvasd gyakran a Forró témák rovatot – nem lenne ez még előnyösebb az emberek életére nézve? Nem árt, ha kikéritek a tanácsomat, és megnézitek, van-e valami hatása; ezután elmondhatjátok Nekem, milyen érzést váltott ki belőletek az olvasása, hogy jobban felírhassam a megfelelő gyógyszert, és végül teljesen felszámolhassam az emberiség összes betegségét. Nem tudom, mit gondolsz a javaslataimról, de remélem, hogy úgy tekintesz rájuk, mint számodra referenciaként szolgáló anyagokra. Mit szólsz hozzá?

1992. május 12.