Egyszer nagy vállalkozásba fogtam az emberek között, de ők nem vették észre, így az Én szavammal kellett azt felfednem előttük, lépésről lépésre. Az ember mégsem tudta megérteni szavaimat, és nem szerzett tudomást tervem céljáról. Így hát hiányosságaik és hibáik miatt az emberek olyan dolgokat tettek, amelyek megzavarták irányításomat, és ez mindenféle tisztátalan szellemnek lehetőséget adott a belépésre, így az emberiség az áldozataikká vált, és ezek a tisztátalan szellemek addig kínozták az embereket, amíg teljesen be nem szennyezték őket. Csak akkor láttam tisztán az ember szándékait és céljait. Felsóhajtottam a felhők közül: Miért cselekszenek az emberek mindig magukért? Nem az a célja az Én fenyítésemnek, hogy tökéletessé tegye őket? Szándékosan csapok le a pozitív hozzáállásukra? Az ember nyelve nagyon szép és szelíd, a tettei viszont teljesen összezavarodtak. Miért válnak mindig semmivé az Általam az emberrel szemben támasztott követelmények? Lehetséges, hogy egy kutyát kérek arra, hogy fát másszon? Hogy sok hűhót csinálok semmiért? A teljes irányítási tervem során már kivágtam többféle „kísérleti parcellát”; azonban a rossz állapota és hosszú évek óta tartó napfényhiánya miatt a terep folyamatosan változik, ami a talaj „bomlásához” vezet. És így, emlékeim szerint, számtalan ilyen földdarabot hagytam el. A föld nagy része még most is folyamatosan változik. Ha egy nap a föld valóban más típusúra változik, akkor egy kézmozdulattal félredobom – vajon nem pontosan ez a munkám a jelenlegi szakaszban? Az emberiség azonban a legkevésbé sincs tisztában ezzel; egyszerűen csak „fenyítést” kapnak az Én „vezetésem” alatt. Mire jó ez? Lehetnék Én olyan Isten, aki kifejezetten azért jön, hogy megfenyítse az embert? Fent a mennyben egyszer azt terveztem, hogy amikor az emberek közé jövök, eggyé válok velük, hogy mindazok, akiket szeretek, közel lehessenek Hozzám. Most azonban, hogy a mai napon megérkeztünk ebbe a szakaszba, az ember nem csak hogy nincs kapcsolatban Velem, hanem távol tart Engem a fenyítésem miatt. Nem sírok amiatt, hogy elkerül. Mit lehet tenni ellene? Az emberek mind olyan előadóművészek, akik arra a dallamra énekelnek, amit épp játszanak. Bízom abban a képességemben, hogy hagyjam „kicsúszni” az embereket a markomból, és még jobban bízom abban a képességemben, hogy vissza tudom őket hozni a „gyáramba” „más részekről”. Ezen a ponton milyen sérelme lehet az embernek? És mit tehet Velem az ember? Az emberek nem a fal tetején növő fűszálak? És mégsem bántom az embereket ezért a hibáért, inkább odaadom nekik tápanyagaimat. Az emberek gyengék, erőtlenek és tápanyaghiányosak; ők már csak ilyenek. Meleg ölelésemmel alakítom át az emberek hideg szívét: ki más tehet ilyesmit? Miért vállaltam ilyen munkát az emberek között? Meg tudja-e érteni az ember igazán a szívemet?

Mindazok között, akiket választottam, „üzletelni” kezdtem, így mindig jönnek és mennek az emberek az otthonomban, egy végtelen áramlatban. Mindannyian különféle formalitásokat bonyolítanak le Nálam, mintha üzleti ügyeket tárgyalnának Velem, ami túlságosan hektikussá teszi a munkámat, olykor annyira, hogy esélyem sincs kezelni a köztük lévő viszályokat. Arra sürgetem az embereket, hogy ne növeljék terheimet; jobb, ha a saját útjukat választják, ahelyett, hogy állandóan Rám hagyatkoznának. Nem lehetnek mindig gyerekek az Én házamban; mi lenne a haszna ennek? Amit csinálok, az fontos üzlet; nem valami „környékbeli falatozót” vagy más kis „vegyesboltot” vezetek. Az emberek nem értik az Én lelkiállapotomat, mintha szándékosan tréfálnának Velem, mintha mindannyian csintalan gyerekek lennének, csillapíthatatlan játékvággyal, soha nem gondolkodnak komoly dolgokon, ami sokaknál azt eredményezi, hogy elmulasztják elvégezni a „házi feladatot”, amit kijelöltem nekik. Hogy van az ilyen embereknek képük megjelenni a „tanáruk” előtt? Miért nem foglalkoznak soha azzal, amit tenniük kellene? Miféle tárgy az ember szíve? A mai napig nem vagyok tisztában ezzel. Miért változik szüntelenül az ember szíve? Olyan ez, mint egy júniusi nap: most tűz a nap, most sűrű felhők vannak, és most heves szél süvít. Tehát miért nem tud az ember a tapasztalatból tanulni? Talán túlzás, amit mondtam. Az emberek még egy esernyőt sem tudnak magukkal vinni az esős évszakban, ezért tudatlanságuk miatt számtalanszor bőrig áztatták őket a hirtelen lezúduló felhőszakadások, mintha szándékosan ugratnám őket, és mindig megtámadná őket az eső az égből. Vagy talán arról van szó, hogy túl „kegyetlen” vagyok, megzavarom az embereket, és így mindig szétszórtak, soha nem tudják, mit tegyenek. Soha senki sem fogta fel igazán munkám célját vagy jelentőségét. Mivel ez így van, mindannyian ezt a munkát végzik, hogy megzavarják és megfenyítik magukat. Tényleg meg akarom fenyíteni az embert? Miért okoznak maguknak bajt az emberek? Miért sétálnak mindig csapdákba? Miért nem tárgyalnak Velem, hanem inkább megtalálják a módját, hogy maguknak dolgozzanak? Lehetséges, hogy mindaz, amit az embernek adok, nem elég?

Kiadtam az „első munkámat” az egész emberiség körében, és mivel kiadványom nagy csodálatot ébreszt az emberekben, mindannyian részletes és alapos tanulmányozásnak vetik alá, és ezzel a figyelmes tanulmányozással sokat nyertek. Írott munkám egy csodálatos, rendkívül szövevényes regénynek tűnik; romantikus prózaversnek tűnik; úgy tűnik, hogy egy politikai program megvitatása; a gazdasági bölcsesség kézikönyvének tűnik. Mivel az Én írott munkám olyan gazdag, sok különböző vélemény van róla, és senki sem tudott olyan előszóval szolgálni, amely összefoglalná ezt a munkámat. Lehet, hogy az emberek „kiemelkedő” tudással és tehetséggel rendelkeznek, de ez a munkám elég ahhoz, hogy megdöbbentse az összes ügyes és tehetséges embertársat. Még ha azt is mondják, hogy „a vér folyhat, könnyek hullhatnak, de nem szabad fejet hajtani”, már öntudatlanul lehajtották a fejüket, hogy kifejezzék megadásukat az Én írásom előtt. Tapasztalatai tanulságaiból az ember úgy foglalta össze írásomat, mint egy mennyei könyvet, amely az égből hullott alá. Mégis arra ösztökélem az embert, hogy ne legyen túl érzékeny. Véleményem szerint, amit mondtam, az mind nagyon hétköznapi; remélem azonban, hogy Az élet enciklopédiájában, amit a munkám tartalmaz, az emberek találhatnak valamit a megélhetés módjáról; Az ember rendeltetési helye című részben kereshetik az élet értelmét; A Mennyország titkai című részben megtalálhatják a szándékaimat; és Az emberiség ösvénye című részben felkutathatják az élet művészetét. Nem lennének jobbak a dolgok így? Nem kényszerítem az embert; ha valakit „nem érdekel” az írott munkám, „visszatérítem” neki a könyvem árát, a „szolgáltatási díjjal” együtt. Nem kényszerítek senkit. E könyv szerzőjeként csak azt remélem, hogy az olvasók szeretni fogják munkámat, de az emberek kedvence mindig más. Ezért arra buzdítom az embereket, hogy ne veszélyeztessék jövőbeli kilátásaikat pusztán azért, mert nem tudják elviselni, hogy félretegyék a külszín szempontjait. Ha így tennének, hogyan tudnék Én, aki ilyen jószívű vagyok, elviselni egy ekkora megaláztatást? Ha olyan olvasók vagytok, akik szeretik munkámat, remélem, hogy továbbítjátok Nekem saját értékes javaslataitokat, hogy jobban előmozdíthassam írásomat, és így az emberi tévedések révén javítsam írásom tartalmát. Ez a szerzőnek és az olvasónak is előnyös lenne, nem? Nem tudom, hogy helyes-e, hogy ezt mondom, és talán így fejleszthetem írói képességemet, vagy esetleg erősíthetem a köztünk lévő barátságot. Összességében azt remélem, hogy minden ember együtt fog működni a munkámmal anélkül, hogy félbeszakítaná azt, hogy szavam minden családhoz és otthonhoz eljuthasson, és hogy a földön minden ember az Én szavaimban élhessen. Ez az Én célom. Remélem, hogy Az élet a szavaimban című fejezetet olvasva mindenki nyerhet valamit, legyen szó az életelvekről vagy az emberi világot sújtó hibák ismeretéről, illetve arról, hogy mit követelek meg az embertől, valamint a királyság mai népének „titkairól”. Mindazonáltal arra buzdítom az embereket, hogy vessenek egy pillantást A ma embereinek botrányai című részre; ez mindenkinek hasznos lenne. Szintén nem ártana gyakran olvasni a Legfrissebb titkok című részből, ami még előnyösebb lenne az emberek életét illetően. Ismétlem, olvasd gyakran a Forró témák rovatot – nem lenne ez még előnyösebb az emberek életére nézve? Nem árt, ha kikéritek a tanácsomat, megnézitek, van-e valami hatása, majd elmondjátok Nekem, hogy mit éreztek, miután elolvastátok, hogy jobban felírhassam a megfelelő gyógyszert, és végül teljesen felszámolhassam az emberiség összes betegségét. Nem tudom, mit gondolsz a javaslataimról, de remélem, hogy úgy tekintesz rájuk, mint számodra referenciaként szolgáló anyagokra. Mit szólsz hozzá?

1992. május 12.