Az emberek minden mozdulatomra koncentrálnak, mintha a mennyet készülnék lerombolni, és cselekedeteim mindig meghökkentik őket, mintha tetteim teljesen kifürkészhetetlenek lennének számukra. Így mindenben, amit tesznek, Tőlem veszik a jelzést, mélységesen félve, hogy megsértik a Mennyet, és a „halandók világába” lesznek vetve. Nem próbálok semmi olyat találni, amit fel tudok használni az emberek ellen, és nem próbálom hiányosságaikat munkám célpontjává tenni. Ebben a pillanatban nagyon boldogok, és bíznak Bennem. Amikor adok az embernek, az emberek úgy szeretnek Engem, mint a saját életüket, de amikor kérek valamit tőlük, elkerülnek Engem. Miért van ez? Nem tudják a gyakorlatba ültetni az emberi világ „méltányosságát és észszerűségét”? Miért támasztok ilyen követeléseket az emberekkel szemben újra és újra? Tényleg az a helyzet, hogy nincs semmim? Az emberek úgy bánnak Velem, mint egy koldussal. Amikor dolgokat kérek tőlük, felmutatják a „maradékaikat” Előttem, hogy ezeket „élvezzem”, sőt azt mondják, hogy különös gondot fordítanak Rám. Nézem csúnya arcukat és furcsa állapotaikat, és ismét eltávozom az embertől. Ilyen körülmények között az emberek értetlenek maradnak, és még egyszer visszaveszik azokat a dolgokat, amiket megtagadtam tőlük, visszatérésemre várva. Sok időt feláldoztam és nagy árat fizettem az ember kedvéért – de jelenleg ismeretlen okból az emberek lelkiismerete továbbra is képtelen marad ellátni eredeti funkcióját. Ebből kifolyólag ezt a „kitartó kétséget” a „rejtélyszavak” közé sorolom, hogy „referenciaként” szolgáljon a jövő nemzedékei számára, mert ezek az emberek „fáradozásából” született „tudományos kutatási eredmények”; hogyan törölhetném őket véletlenül? Ez nem az emberek jó szándékának „cserbenhagyása” lenne? Végül is Nekem van lelkiismeretem, ezért nem bocsátkozom ravasz, fondorlatos cselekedetekbe az emberrel – vajon nem ilyenek-e az Én tetteim? Nem ez a „tisztesség és észszerűség”, amelyről az ember beszél? A mai napig szüntelenül dolgoztam az emberek között. A maihoz hasonló idők beköszöntével az emberek még mindig nem ismernek Engem, még mindig idegenként kezelnek Engem, sőt, mivel „zsákutcába” vittem őket, még gyűlölködőbbé válnak Irántam. Ekkorra már régen nyomtalanul eltűnt a szívükben lévő szeretet. Nem dicsekszem, és még kevésbé becsmérlem az embert. Az embert örökké szerethetem, és örökké gyűlölhetem is, és ez soha nem fog változni, mert van kitartásom. Ám az ember nem rendelkezik ezzel a kitartással, mindig hideget-meleget fúj Felém; amikor kinyitom a számat, csak kevés figyelmet fordít Rám, és amikor becsukom a számat és nem szólok semmit, hamarosan elveszik a nagyvilág hullámai között. Így ezt egy másik aforizmába sűrítem: az emberekből hiányzik a kitartás, és így képtelenek eleget tenni a szívemnek.

Mialatt az emberek álmodnak, bejárom a világ országait, és a „halál szagát” terjesztem a kezemben az emberek között. Minden ember azonnal maga mögött hagyja az életerőt, és az emberi élet következő szintjére lép. Az emberiség között már nem lehet látni élőlényeket, mindenfelé holttestek vannak szétszóródva, az életerővel teli dolgok azonnal nyomtalanul eltűnnek, és a holttestek fullasztó szaga hatja át a földet. Azonnal eltakarom arcomat és eltávozom az embertől, mert kezdem a munka következő lépését, lakhelyet adva azoknak, akik életre keltek, és elérve, hogy minden ember egy ideális földön éljen. Ez az áldott föld – egy szomorúság és sóhajok nélküli föld –, amelyet az ember számára készítettem. A völgybeli forrásokból feltörő víz fenékig kristálytiszta, szüntelenül folyik és soha nem fogy ki; az emberek harmóniában élnek Istennel, énekelnek a madarak, a lágy szellő és a meleg napsütés közepette ég és föld egyaránt nyugszik. Ma itt hever összevissza minden ember holtteste. Anélkül, hogy az emberek tudnák, szabadjára engedem a kezeimben lévő pestist, és az emberek teste elbomlik, nyomot sem hagyva a húsból tetőtől talpig, és messzire eltávolodok az embertől. Soha többé nem gyülekezem az emberekkel, soha többé nem jövök az emberek közé, mert az egész irányításom végső szakasza véget ért, és nem teremtem újra az emberiséget, nem fogok többé figyelni az emberre. Miután elolvasták a szavakat a számból, az emberek elvesztenek minden reményt, mert nem akarnak meghalni – de ki nem „hal meg” az „életre kelés” kedvéért? Amikor azt mondom az embereknek, hogy nincs varázserőm, hogy életre keltsem őket, sírva fakadnak a fájdalomtól; sőt, bár Én vagyok a Teremtő, csak arra van erőm, hogy az embereket meghalásra késztessem, és nincs képességem arra, hogy életre keltsem őket. Ebben elnézést kérek az embertől. Így előre megmondtam az embernek, hogy „visszafizethetetlen adóssággal tartozom neki” – de ő azt hitte, hogy udvariaskodom. Ma, a tények megjelenésével még mindig ezt mondom. Nem megyek szembe a tényekkel, amikor beszélek. Elképzeléseikben az emberek azt hiszik, hogy túl sokféleképpen beszélek, ezért mindig megragadják a szavakat, amelyeket adok nekik, miközben valami másban reménykednek. Nem ezek az ember téves motivációi? Ilyen körülmények között merem „bátran” kijelenteni, hogy az ember nem igazán szeret Engem. Nem fordítanék hátat a lelkiismeretnek és nem ferdíteném el a tényeket, mert nem vinném el az embereket az ideális földjükre; a végén, amikor a munkám befejeződik, a halál földjére vezetem őket. Tehát jobban teszik az emberek, ha nem panaszkodnak Rám. Nem azért van ez, mert az emberek „szeretnek” Engem? Nem azért van, mert túl erős az áldás utáni vágyuk? Ha az emberek nem akartak áldásokat keresni, hogyan történhetett ez a „szerencsétlenség”? Az emberek Irántam érzett „hűsége” miatt, mert sok éven át követtek Engem, keményen dolgozva annak ellenére, hogy soha semmilyen hozzájárulást nem nyújtottak, felfedek nekik egy kicsit a „titkos kamrában” zajló eseményekből: tekintettel arra, hogy munkámnak ma még el kell érnie egy bizonyos pontot, és az embereket még a tüzes mélységbe kell vetni, azt tanácsolom nekik, hogy menjenek el, amilyen hamar csak lehet – mindazok, akik maradnak, valószínűleg szerencsétlenséget fognak elszenvedni és kevés szerencséjük lesz, s a végén mégsem lesznek képesek elkerülni a halált. Szélesre tárom előttük a „gazdagsághoz vezető kaput”; aki hajlandó elmenni, induljon útnak, amint tud – ha megvárja a fenyítést, már túl késő lesz. Ezek a szavak nem gúnyolódást jelentenek – ezek valódi tények. Szavaimat jó lelkiismerettel mondom az embernek, és ha most nem mész, mikor fogsz? Az emberek valóban képesek bízni a szavaimban?

Soha nem gondolkodtam sokat az ember sorsáról; egyszerűen a saját akaratomat követem, az emberek nem korlátoznak. Hogyan húzhatnám vissza a kezem a félelmeik miatt? Az egész irányítási tervem során soha nem tettem semmilyen felesleges intézkedést az ember tapasztalataiért. Csak eredeti tervem szerint cselekszem. A múltban az emberek „felajánlották” magukat Értem, és nem voltam se meleg, se hideg irántuk. Ma „feláldozták” magukat Értem, és nem maradok se meleg, se hideg irántuk. Nem vagyok önelégült, mert az emberek az életüket áldozzák Értem, és nem lett Rajtam úrrá óriási öröm sem, hanem továbbra is a kivégzőhelyre küldöm őket tervem szerint. Nem figyelek a hozzáállásukra a gyónás során – hogyan érinthetné meg fagyos, hideg szívemet az ember szíve? Talán egyike vagyok az érzelmi támogató állatoknak az emberiség körében? Sokszor emlékeztettem az embereket, hogy nincsenek testi érzéseim, de ők csak mosolyognak, azt hiszik, hogy csak udvariaskodom. Megmondtam, hogy „nem ismerem a világi ügyekre vonatkozó filozófiákat”, de az emberek soha nem gondolták így, és azt mondták, hogy nagyon sokféle eszközzel beszélek. Ennek az emberi elképzelésnek a korlátai miatt nem tudom, milyen hangon és milyen eszközökkel beszéljek az emberekhez – és így nincs más választásom, csak nyersen beszélhetek. Mi mást tehetek? Az emberek oly sokféleképpen beszélnek – azt mondják: „Ne hagyatkozzunk az érzéseinkre, hanem az igazságot kell gyakorolnunk” – ez az a fajta szlogen, amit évek óta kiabálnak, de képtelenek szavaikkal összhangban cselekedni, szavaik üresek – ezért azt mondom, hogy az embereknek hiányzik a képességük, hogy elérjék, hogy „szavaik és teljesítményeik egyszerre történjenek”. Szívük mélyén az emberek azt hiszik, hogy az ilyen cselekvés Engem utánoz – Engem azonban nem érdekel az utánzásuk, idegenkedem tőle. Miért fordulnak az emberek mindig Az ellen, aki táplálja őket? Túl keveset adtam az embernek? Miért imádják az emberek mindig titokban a Sátánt a hátam mögött? Ez olyan, mintha Nálam dolgoznának, és az Általam adott havi fizetés nem lenne elegendő a megélhetési költségeik fedezésére, ami miatt munkaidőn kívül keresnek másik munkát, hogy megduplázzák a bérüket – mert az emberek kiadásai túl nagyok, és úgy tűnik, nem tudják, hogyan boldoguljanak. Ha valóban így lenne, megkérném őket, hogy hagyják el a „gyáramat”. Réges-régen elmagyaráztam az embernek, hogy a Nálam végzett munka nem jár semmiféle különleges bánásmóddal: kivétel nélkül tisztességesen és észszerűen bánok az emberekkel, azt a rendszert alkalmazva, hogy „dolgozz keményen, többet nyersz, dolgozz kevesebbet, kevesebbet nyersz, és ha nem dolgozol, semmit sem nyersz”. Amikor beszélek, nem tartok vissza semmit; ha valaki úgy gondolja, hogy az Én „gyári szabályaim” túl szigorúak, azonnal lépjen ki, Én kifizetem a „viteldíjat” a városon kívülre. „Kíméletes” vagyok az ilyen emberekkel való bánásmódomban, nem kényszerítem őket, hogy maradjanak. E számtalan ember között nem találhatnék-e egy „munkást”, aki összhangban van a szándékaimmal? Az embereknek nem szabad alábecsülniük Engem! Ha az emberek még mindig lázadoznak Ellenem, és máshol akarnak „állást” keresni, nem kényszerítem őket – szívesen venném, nincs más választásom! Nem azért van ez, mert túl sok a „szabályom és előírásom”?

1992. május 8.