Mindennap az univerzumok felett járok, és figyelem mindazt, amit az Én kezem alkotott. Fent a mennyekben van az Én nyugvóhelyem, és lent a föld, amelyen járok. Én uralkodom mindenen, ami van, Én parancsolok mindennek mindenek között, arra késztetve mindent, ami van, hogy kövesse a természet rendjét, és hódoljon be a természet parancsának. Mivel megvetem azokat, akik lázadoznak, és gyűlölöm azokat, akik szembeszegülnek Velem, és nem illeszkednek be a saját minősítésükbe, ellenállás nélkül mindent alá fogok vetni az Én intézkedéseimnek, rendezetté teszek mindent az univerzum felett és az univerzumban. Ki merészel még mindig önkényesen ellenállni Nekem? Ki merészeli nem alávetni magát az Én kezem intézkedéseinek? Hogyan lehetne az embernek bármilyen „érdeke” abban, hogy eláruljon Engem? Az embereket „őseik” elé viszem, az őseikkel visszavezettetem őket a családjukhoz, és nem engedem meg nekik, hogy fellázadjanak őseik ellen, és visszatérjenek az Én oldalamra. Ez az Én tervem. Ma az Én Lelkem végigvonul a földön, mindenféle embert megszámoz, különböző jeleket téve mindenféle emberre, hogy őseik sikeresen visszavezethessék őket a családjukhoz, és ne kelljen többé „aggódnom” értük, ami túlságosan terhes; így a munkát is megosztom, és szétosztom a fáradozást. Ez az Én tervem része, és ezt senki sem szakíthatja meg. Kiválasztom a megfelelő képviselőket minden létező közül, hogy mindent irányítsanak, véghezvíve mindennek a rendezett alávetettségét Előttem. Gyakran bolyongok az egek felett, és sokszor járok alatta. Szemlélve a nagyszerű világot, amelyben az emberek jönnek-mennek, figyelve az emberiséget, amely sűrűn betölti a földet, és látva a madarakat és az állatokat, amelyek a bolygón élnek, önkéntelenül is megtelik a szívem érzelemmel. Mivel a teremtés idején mindent Én alkottam, és mindennek a teljessége a maga helyén az Én intézkedéseim szerint teljesíti kötelességét, nevetek a magasból, és amikor minden dolog az ég alatt meghallja az Én nevetésem, azonnal ihletett lesz, mert ebben a pillanatban nagy vállalkozásom beteljesedik. Az emberbe helyeztem a mennyei bölcsességet, ami arra készteti, hogy képviseljen Engem mindenek között, mert azért teremtettem az embert, hogy az Én képviselőm legyen, aki nem lázadozik Ellenem, hanem szíve mélyén dicsőít Engem. És ki képes megfelelni ezeknek az egyszerű szavaknak? Miért tartja meg az ember mindig magának a szívét? Nem Énértem van-e a szíve? Nem arról van szó, hogy feltétel nélkül kérek dolgokat az embertől, hanem arról, hogy ő mindig is Hozzám tartozott. Hogyan adhatnám oda másoknak egykönnyen azt, ami az Enyém? Hogyan adhatnám oda az Általam készített „ruhát” másnak, hogy viselje? Az emberek szemében úgy tűnik, mintha elment volna az eszem, mintha mentális betegségben szenvednék, és semmit sem értenék az emberi dolgokból; mintha ostoba lennék. És így az emberek mindig úgy tekintenek Rám, mintha naiv lennék, de soha nem szeretnek Engem igazán. Mivel az ember mindent azért tesz, hogy szándékosan becsapjon Engem, haragomban kiirtom az egész emberiséget. Az Általam teremtett dolgok közül egyedül az emberiség próbál mindig módot találni arra, hogy becsapjon Engem, és csak emiatt mondom, hogy az ember minden dolgok „ura”.

Ma minden embert a „nagy kemencébe” vetek, hogy finomítsam. A magasban állok, és figyelmesen nézem, amint az emberek égnek a tűzben, és a lángok által kényszerítve előadják a tényeket. Ez az egyik eszköz, amellyel dolgozom. Ha ez nem így lenne, az emberek „alázatosnak” vallanák magukat, és senki sem lenne hajlandó elsőként kinyitni a száját, hogy saját tapasztalatairól beszéljen, hanem csak néznének egymásra. Pontosan ez az Én bölcsességem kikristályosodása, mert a mai nap dolgait már öröktől fogva eleve elrendeltem. Így az emberek akaratlanul is belépnek a kemencébe, mintha kötéllel húzták volna be őket, mintha elbódultak volna. Senki sem menekülhet a lángok mardosása elől, „megtámadják” egymást, „örvendezve rohangálnak”, még mindig a saját sorsuk miatt aggódnak a kemencében, mélységesen félve attól, hogy halálra égnek. Amikor felszítom a tüzet, az azonnal megnő, az ég felé tör, és sűrűn nyaldossák ruhámat a lángok, mintha megpróbálnák behúzni a kemencébe. Az emberek tágra nyílt szemmel néznek Rám. Azon nyomban követem a tüzet a kemencébe, és ebben a pillanatban felcsapnak a lángok, és az emberek feljajdulnak. Bolyongok a lángok között. A lángok növekednek, de nem akarnak bántani Engem, és a testemen lévő ruhát újból átadom a lángoknak – ők azonban távol maradnak Tőlem. Csak ekkor látják meg az emberek tisztán az Én igazi arcomat a lángok fényében. Mivel a perzselő kemence közepén vannak, minden irányba menekülnek az Én arcom miatt, és a kemence azonnal „forrni” kezd. Mindazok, akik a lobogó tűzben vannak, meglátják az Emberfiát, aki a lángokban finomítódik. Bár a testén lévő ruha közönséges, mégis gyönyörű; bár a lábán lévő cipő nem feltűnő, mégis nagy irigységet vált ki; arcáról tüzes ragyogás sugárzik, szeme csillog, és úgy tűnik, hogy a szemében lévő fény által az emberek tisztán látják az Ő igazi arcát. Az emberek megdöbbennek, és látják, hogy fehér ruha van a testén, a haja olyan fehér, mint a gyapjú, és a válláig ér. Különös, hogy a mellét körülölelő aranyöv vakító fénnyel ragyog, míg a lábán lévő cipő még lenyűgözőbb. És mivel az Emberfia által viselt cipő a tűz közepette is megmarad, az emberek csodálatosnak tartják azt. Csak a fájdalomkiáltáskor látják meg az emberek az Emberfia száját. Bár a tűz általi finomítás közepette vannak, mégsem értenek meg egyetlen szót sem, amely az Emberfia szájából elhangzik, és így ebben a pillanatban már nem hallják többé az Emberfia kellemes hangját, csak egy éles kardot látnak az Ő szájában, és Ő nem szólal meg többé, hanem a kardja megsebzi az embert. A lángoktól ostromolva az emberek eltűrik a fájdalmat. Kíváncsiságuk miatt továbbra is szemlélik az Emberfia rendkívüli megjelenését, és csak ebben a pillanatban veszik észre, hogy a kezében lévő hét csillag eltűnt. Mivel az Emberfia a kemencében van, nem pedig a földön, a kezében lévő hét csillag eltűnt, mert az csak egy metafora. Ebben a pillanatban már nem említik őket, hanem szétosztják az Emberfia különböző részei között. A hét csillag létezése az emberek emlékezetében nyugtalanságot okoz. Ma már nem nehezítem meg az ember dolgát, elveszem az Emberfiától a hét csillagot, és az Emberfiának minden részét egy egésszé egyesítem. Csak ebben a pillanatban látja meg az ember az Én teljes megjelenésemet. Az emberek többé nem fogják szétválasztani az Én Lelkemet a testemtől, mert felemelkedtem a földről a magasba. Az emberek meglátták igazi arcomat, többé nem választanak szét részekre Engem, és többé nem viselem az ember rágalmazásait. Mivel az emberrel együtt megyek be a nagy kemencébe, ő még mindig Rám támaszkodik, érzékeli a tudatában az Én létezésemet. Így minden, ami színarany, fokozatosan összegyűl Velem a tűz égése közepette, ami éppen az a pillanat, amikor minden a fajtája szerint osztályozódik. Minden egyes „fém”-típust kategorizálok, így mindannyian visszatérnek a családjukhoz, és csak most kezd minden megfiatalodni...

Azért dobom az embert a kemencébe, hogy elégessem, mert annyira beszennyeződött. Mégsem pusztítják el a lángok, hanem finomítják, hogy gyönyörködhessek benne – mert az, amit Én akarok, színaranyból van, szennyeződések nélküli, nem pedig tisztátalan, szennyezett dolgokból. Az emberek nem értik az Én hangulatomat, ezért mielőtt felmásznak a „műtőasztalra”, szorongás gyötri őket, mintha a vizsgálatot követően azon nyomban megölném őket, amint a műtőasztalon fekszenek. Én megértem az emberek hangulatát, és ezért úgy tűnik, hogy Én is az emberiség tagja vagyok. Mélyen együttérzek az ember „szerencsétlenségével”, és nem tudom, miért „betegedett meg” az ember. Ha egészséges lenne, és nem rokkant, mi szükség lenne arra, hogy megfizesse az árát, és töltse az idejét a műtőasztalon? De a tényeket nem lehet visszavonni – ki mondta az embernek, hogy ne figyeljen oda az „élelmiszer-higiéniára”? Ki mondta neki, hogy ne figyeljen oda az egészségére? Most Én mi mást tehetek? Hogy kimutassam az ember iránti együttérzésemet, bemegyek vele együtt a „műtőbe” – és ki mondta Nekem, hogy szeressem az embert? Így hát Én Magam veszem kézbe a „sebészkést”, és kezdem „műteni” az embert, hogy megelőzzek bármilyen utóhatást. Az ember iránti hűségem miatt ők a fájdalom közepette könnyeket hullatnak, hogy kifejezzék hálájukat Irántam. Az emberek hisznek abban, hogy értékelem a bajtársiasságot, hogy segítek, amikor a „barátaim” bajban vannak, és az emberek még hálásabbak az Én kedvességemért, és azt mondják, hogy „ajándékokat” fognak küldeni Nekem, amikor felépülnek – de én nem törődöm az ilyen szándéknyilatkozatokkal, hanem az ember műtésére összpontosítok. Az ember, fizikai gyengesége miatt a kés érintésére összeszorítja szemét, és sokkos állapotban fekszik a műtőasztalon – én azonban nem veszek tudomást róla, egyszerűen csak folytatom az előttem álló munkát. Amikor a műtét befejeződött, az emberek megszabadultak a „tigris szájából”, Én gazdag táplálékot adok nekik, és bár ők nem tudnak róla, a tápanyagok fokozatosan növekednek bennük. Akkor rájuk mosolygok, és csak azután látják tisztán az Én igazi arcomat, miután visszanyerték az egészségüket, és így jobban szeretnek Engem, apjuknak tekintenek – és nem ez-e a menny és a föld közötti kapcsolat?

1992. május 4.