Soha nem volt semmi nyomom, soha nem volt szavaim útmutatása abban, amit az ember megtapasztal. Ennek eredményeként mindig távol tartottam az embert, és később elhagytam. Megvetem az emberiség engedetlenségét. Nem tudom miért; úgy tűnik, mintha kezdettől fogva utáltam volna az embert, és mégis mély együttérzést érzek iránta. Így az emberek mindig is kétféleképpen viszonyultak Hozzám – mert szeretem az embert, és gyűlölöm is őt. Az emberek közül ki az, aki igazán tudatában van szeretetemnek? És ki van tudatában gyűlöletemnek? Az Én szememben az ember egy halott dolog, élet nélküli, mint egy agyagszobor mindenek közepette. Engedetlensége miatt az ember időről időre kiváltja haragomat. Amikor az emberek között élek, halványan mosolyognak, amikor hirtelen megérkezem, mert mindig tudatosan „keresnek” Engem, mintha játszanék az emberiséggel a földön. Soha nem vesznek Engem komolyan, és a Hozzám való viszonyulásuk miatt nincs más választásom, mint „nyugdíjba vonulni” az emberiség „munkaegységéből”. Ennek ellenére szeretném leszögezni, hogy bár „nyugdíjba vonulok”, egyetlen fillér sem hiányozhat „nyugdíjamból”. Az emberiség „munkaegységében” betöltött „rangidősségem” miatt továbbra is követelem tőlük a még Nekem járó fizetést. Bár elhagytak Engem, hogyan menekülhetnek a markomból? Egyszer bizonyos mértékig lazítottam a szorításomat az embereken, lehetővé téve számukra, hogy szabadon átadják magukat testi vágyaiknak – és emiatt féktelenül, minden gátlás nélkül mertek viselkedni, amiből látható, hogy nem igazán szeretnek Engem, mert mind hús-vér testben élnek. Lehetséges, hogy az igaz szeretetet a hús-vér testért cserébe adják? Lehetséges, hogy amit az embertől kérek, az csupán a hús-vér test „szeretete”? Ha ez valóban így lenne, akkor milyen értéke lenne az embernek? Az emberi lények mind értéktelen szemetek! Ha nem rendelkeznék a tűrőképesség „különleges erejével”, már rég elhagytam volna az emberiséget – minek fáradjak azzal, hogy velük maradok, csak hogy „megfélemlítsenek”? Mégis kitartok. Szeretnék az ember „dolga” végére járni. Amint földi munkám befejeződik, felemelkedem magasan az égbe, hogy megítéljem minden dolgok „urát”; ez az Én elsődleges munkám, mert az ember iránti gyűlöletem már elért egy bizonyos fokot. Ki ne gyűlölné az ellenségét? Ki ne semmisítené meg az ellenségét? A mennyben a Sátán az ellenségem; a földön az ember az ellenfelem. Az ég és a föld egyesülése miatt mindannyiukat bűnösnek tartom a rokonság kilencedik fokáig, és egyetlen egy sem kap majd kegyelmet. Ki mondta nekik, hogy ellenálljanak Nekem? Ki mondta nekik, hogy ne engedelmeskedjenek Nekem? Miért van az, hogy az emberek képtelenek elszakítani régi természetükhöz fűződő tartós kötelékeiket? Miért van az, hogy a hús-vér testük mindig virul bennük? Mindez bizonyítéka az emberről alkotott ítéletemnek. Ki merészeli nem alávetni magát a tényeknek? Ki meri azt mondani, hogy ítéletemet érzelmek befolyásolják? Más vagyok, mint az ember, ezért elhagyom őt, mert egyszerűen nem tartozom az emberi fajhoz.

Mindennek, amit teszek, van alapja, alapzata; amikor az ember a szájával „feltárja” Nekem az „igaz tényeket”, elkísérem a „kivégzőhelyre”, mert az emberiség által elkövetett sértés elegendő ahhoz, hogy kiérdemelje fenyítésemet. Ezért nem vakon osztok ki fenyítést, hanem a sértésük valódi körülményei szerint fenyítem az embereket. Ha nem így lenne, lázadó mivolta miatt az emberiség soha nem hajolna meg, és nem ismerné el bűnösségét Nekem. Az emberek csak azért hajtják meg vonakodva a fejüket, mert a dolgok jelenlegi állásához érkeztek – de a szívük mélyén továbbra sincsenek meggyőződve. Egy „báriumos ételt” adtam az embereknek inni, így a belső szerveik szép tisztán jelennek meg a „fluoroszkóp” alatt. A szenny és a tisztátalanság nem ürült ki az emberek hasából; mindenféle piszkos dolog folyik az ereikben, és így a testükben lévő méreg egyre jobban nő. Mivel az emberek sok éven át éltek ilyen körülmények között, megszokták, és már nem tartják furcsának őket. Ennek eredményeként a testükben lévő baktériumok megérnek, természetükké válnak, és mindenki ezeknek az uralma alatt él. Ezért rohangálnak az emberek mindenfelé, mint a vadlovak. Mégsem ismerik ezt el teljesen; csak bólintanak, jelezve belenyugvásukat. Az igazság az, hogy az emberiség nem veszi a szívére szavaimat. Ha szavaimat jó orvosságnak tekintenék, akkor „követnék az orvos utasításait”, és engednék, hogy ez az orvosság meggyógyítsa a bennük lévő betegséget. Azonban véleményem szerint az, ahogyan ők viselkednek, nem tudja teljesíteni ezt a kívánságot, ezért nem tudok mást tenni, mint „lenyelni a keserű pirulát”, és továbbra is beszélni hozzájuk, függetlenül attól, hogy odafigyelnek-e vagy sem: Én csak a kötelességemet teljesítem. Az emberiség nem hajlandó élvezni áldásaimat, inkább átvészelné a pokol gyötrelmeit – így csak annyit tehetek, hogy eleget teszek kérésüknek. Azonban, hogy nevemet és Lelkemet ne szégyenítsék meg a pokolban, először fegyelmezni fogom őket, majd „alávetem” Magam kívánságaiknak, hogy „elteljenek örömmel”. Nem vagyok hajlandó megengedni, hogy az ember bármikor és bárhol megszégyenítsen Engem, miközben az Én zászlómat lobogtatja, ezért fegyelmezem őt újra és újra. Szigorú kijelentéseim korlátai nélkül hogyan lett volna képes az ember a mai napig Előttem állni? Vajon az emberek csak azért nem tartózkodnak a bűntől, mert félnek, hogy elmegyek? Nem igaz-e, hogy csak azért nem panaszkodnak, mert félnek a fenyítéstől? Vannak-e olyanok, akik az elhatározásaikat teljes mértékben az Én tervem érdekében hozták? Az emberek mind azt hiszik, hogy az Enyém isteni természet, amelyből hiányzik az „intellektus minősége”, de ki tudja felfogni, hogy képes vagyok mindenen átlátni emberi mivoltomban? Ahogy az emberek mondják: „Miért használjunk pörölyt egy szeg beveréséhez?” Az emberek „szeretnek” Engem, nem azért, mert a szeretetük Irántam veleszületett, hanem azért, mert félnek a fenyítéstől. Ki született az emberek közül úgy, hogy szeret Engem? Van valaki, aki úgy bánik Velem, mint a saját szívével? Így tehát az emberi világra vonatkozó szentenciával összegzem ezt: az emberek között nincs senki, aki szeret Engem.

Csak azért gyorsítottam fel így munkám ütemét, mert véget akarok vetni a földi munkámnak, nehogy az embereket messzire hajítsam, olyan messzire, hogy a határtalan óceánba zuhanjanak. Éppen azért, mert előre elmondtam nekik az igazságot, némiképp résen vannak. Ha nem így lenne, van-e valaki, aki felhúzná a vitorlákat a viharos időjárás küszöbén? Mindenki dolgozik, és óvintézkedéseket tesz. Olyan, mintha a szívükben rablóvá váltam volna. Attól tartanak, hogy mindent elragadok otthonaikból, ezért minden erejüket összeszedve az ajtóiknak támaszkodnak, halálosan félve, hogy hirtelen berontok. Látva, hogy gyáva patkányokként viselkednek, csendben távozom. Az emberek képzeletében úgy tűnik, hogy a világ hamarosan apokalipszisen megy keresztül, ezért mindannyian összevissza menekülnek, halálra rémülten. Csak ilyenkor látom, hogy mindenütt a szellemek bolyonganak a földön. Nem tehetek róla, de nevetnem kell, és nevetésem hangjai közepette az ember megdöbbent és rémült. Csak ekkor jövök rá, hogy mi az igazság, ezért visszatartom a mosolyomat, és nem nézem tovább azt, ami a földön történik, hanem visszatérek az eredeti tervem szerinti munkához. Már nem tekintem az emberiséget modellnek, amely mintaként szolgál kutatásaimhoz, mert ők nem többek, mint selejtek. Ha egyszer kidobom őket, már nincs semmi hasznuk – hulladékdarabkák. Ezen a ponton megsemmisítem és tűzbe dobom őket. Az emberiség elméjében irgalmam és szerető kedvességem benne van az Én ítéletemben, fenségemben és haragomban. De nem tudják, hogy régóta figyelmen kívül hagyom gyengeségeiket, és már régen visszavontam irgalmamat és szerető kedvességemet, és ezért vannak olyan állapotban, mint amilyenben most vannak. Senki sem képes megismerni Engem, és senki sem tudja megérteni szavaimat, vagy látni arcomat, illetve értelmezni akaratomat. Nem ezekben az állapotokban találja most magát az ember? Akkor hogyan lehet azt mondani, hogy irgalmas és szeretően kedves vagyok? Nem veszem figyelembe az ember gyengeségét, és nem „törődöm” a hiányosságaival sem. Lehet, hogy ez még mindig az Én irgalmam és szerető kedvességem? Vagy ez még mindig az Én emberiség iránti szeretetem? Az emberek mind azt hiszik, hogy „üres udvariasságokat” mondok, és ezért nem hiszik el az Általam mondott szavakat. De van-e valaki, aki tudja ezt: „Mivel ez egy másik korszak, irgalmam és szerető kedvességem nem létezik a jelenben; mindazonáltal örökké egy olyan Isten vagyok, aki azt teszi, amit mond”? Amikor az emberiség között vagyok, az emberek elméjükben a Magasságosnak látnak Engem, és ezért azt hiszik, hogy szeretek a bölcsességemből beszélni. Ez arra készteti őket, hogy mindig fenntartással fogadják szavamat. De vajon van-e valaki, aki felfogja a beszédem mögött rejlő szabályokat? Vagy szavaim eredetét? Van-e valaki, aki ki tudja fürkészni, hogy valójában mit is szeretnék elérni? Vagy ki tud behatolni az irányítási tervem lezárásának részleteibe? Ki tud a bizalmasommá válni? Mindezek mellett, Rajtam kívül ki tudhatja, hogy pontosan mit csinálok? És ki tudhatja, hogy mi a végső célom?

1992. április 30.