Egyszer szép javakat választottam, hogy a házamban tartsam őket, hogy benne páratlan gazdagság legyen, és így legyen feldíszítve, és ebből örömet nyertem. De az emberek Hozzám való hozzáállása és az emberek motivációi miatt nem volt más választásom, mint hogy ezt a munkát félretegyem és más munkát végezzek. Felhasználom az emberek motivációit munkám megvalósítására, minden dolgot úgy fogok irányítani, hogy Engem szolgáljon, és ennek következtében a házam ne legyen többé komor és elhagyatott. Egyszer figyeltem az embereket: minden, ami húsból és vérből volt, kábulatban volt, és egyetlen dolog sem tapasztalta meg létezésem áldását. Az emberek áldások közepette élnek, de nem tudják, mennyire áldottak. Ha az Én áldásaim az emberiségre a mai napig nem léteztek volna, ki tudott volna az emberiség közül mind a mai napig kitartani, és nem elpusztulni? Az, hogy az ember él, az Én áldásom, és ez azt jelenti, hogy az Én áldásaim közepette él, mert eredetileg nem volt semmije, és mert eredetileg nem volt tőkéje ahhoz, hogy a földön és az ég alatt éljen; ma továbbra is segítem az embert, és csak emiatt áll Előttem az ember, aki elég szerencsés ahhoz, hogy megmeneküljön a haláltól. Az emberek összefoglalták az ember létezésének titkait, de soha senki nem vette észre, hogy ez az Én áldásom. Ennek eredményeképpen minden ember átkozza a világ igazságtalanságát, és mindannyian Rólam panaszkodnak az életükben tapasztalható boldogtalanság miatt. Ha nem lennének az Én áldásaim, ki látta volna meg a mai napot? Az emberek mind panaszkodnak Rám, mert nem tudnak kényelemben élni. Ha az ember élete derűs és szellős lenne, ha a meleg „tavaszi szellő” bekerülne az ember szívébe, felülmúlhatatlan kellemes érzést okozva egész testében, és a legcsekélyebb fájdalom nélkül hagyva őt, akkor az emberek közül ki halna meg panaszkodva? Nagy nehézséget okoz az ember abszolút őszinteségének elnyerése, mert az embereknek túl sok ravasz tervük van – oly sok, hogy egész egyszerűen bele lehet szédülni. De amikor kifogást emelek ellenük, elutasítanak, és nem figyelnek Rám, mert ellenvetéseim megérintették lelküket, képtelenné téve őket arra, hogy tetőtől talpig épüljenek, és így az emberek utálják a létezésemet, mert Én mindig szeretem „kínozni” őket. Szavaim miatt az emberek énekelnek és táncolnak; szavaim miatt némán lehajtják fejüket; és a szavaim miatt sírva fakadnak. Szavaimban az emberek kétségbeesnek; szavaimban fényt nyernek a túléléshez. Szavaim miatt hánykolódnak, álmatlanok éjjel-nappal, és szavaim miatt mindenfelé rohangálnak. Szavaim az embereket az alvilágba, majd fenyítésbe taszítják – de anélkül, hogy észrevennék, az emberek élvezik áldásaimat is. Elérhető ez ember által? Jöhetne-e ez cserébe az emberek fáradhatatlan erőfeszítéseiért? Ki menekülhet szavaim vezénylése elől? Így az ember hibái miatt szavaimat az emberiségre ruházom, aminek folytán az ember hiányosságai táplálékot kapnak szavaim által, páratlan gazdagságot hozva az emberiség életébe.

Gyakran átvizsgálom az emberek szavait és tetteit. Viselkedésükben és arckifejezéseikben sok „rejtélyt” fedeztem fel. Az emberek másokkal való interakciójában a „titkos receptek” gyakorlatilag kiemelt helyet foglalnak el – és így, amikor kapcsolatba kerülök az emberrel, az „emberi interakció titkos receptjeit” nyerem meg, ami azt mutatja, hogy az ember nem szeret Engem. Gyakran megdorgálom az embert a hibái miatt, mégsem vagyok képes elnyerni a bizalmát. Az ember nem hajlandó hagyni, hogy Én megöljem őt, mert az ember „emberi interakció titkos receptjeiben” soha nem derült ki, hogy az embert végzetes katasztrófa érte volna – csupán néhány kudarcot szenvedett el szerencsétlen időkben. Az emberek felkiáltanak szavaim miatt, és könyörgéseik mindig tartalmaznak szívtelenségem miatti sérelmeket. Mintha mindannyian az Én az ember iránti igaz „szeretetemet” keresnék – de hogyan találhatnák meg szeretetemet szigorú szavaimban? Ennek eredményeként mindig elvesztik a reményt az Én szavaim miatt. Mintha amint elolvassák szavaimat, megpillantanák a „Nagy Kaszást”, és így reszketnek a félelemtől. Ez boldogtalanná tesz Engem: miért félnek mindig a haláltól a testi emberek, akik a halál közepette élnek? Az ember és a halál elkeseredett ellenségek? Miért okoz mindig szorongást a halálfélelem az emberekben? Életük „kivételes” élményei során vajon csak egy keveset tapasztalnak meg a halálból? Miért panaszkodnak mindig Rám az emberek abban, amit mondanak? Így foglalom össze az emberi élet negyedik aforizmáját: az emberek csak a legcsekélyebb mértékben engedelmesek Nekem, és ezért mindig utálnak Engem. Az emberek gyűlölete miatt gyakran elmegyek. Miért kell ennek kitennem Magam? Miért kell mindig utálatot váltanom ki az emberekben? Mivel az emberek nem fogadják szívesen létezésemet, miért kell szégyentelenül az ember házában élnem? Nincs más választásom, mint hogy vegyem a „poggyászomat”, és otthagyjam az embert. De az emberek nem tudják elviselni, hogy elengedjenek Engem, és soha nem akarják engedni, hogy elmenjek. Jajgatnak és zokognak, mélyen félve attól, hogy elmegyek, és így elveszítik azt, amitől életük függ. Könyörgő tekintetüket látva szívem meglágyul. A világ összes óceánja között ki képes Engem szeretni? Az embert mocskos víz borítja, elnyeli a tenger ereje. Utálom az emberek lázadó mivoltját, de együttérzést is érzek a teljes emberiség szerencsétlensége miatt – hiszen az ember végül is áldozat. Hogyan vethetném az embert a vízbe, ha gyenge és tehetetlen? Olyan kegyetlen vagyok, hogy belerúgok, amikor a földön van? Ilyen könyörtelen a szívem? Az emberiséghez való hozzáállásom miatt lép be az ember ebbe a korba Mellettem, és ennek köszönhető, hogy ezeket a kivételes napokat és éjszakákat Velem töltötte. Ma az emberek az öröm gyötrelmében élnek, jobban érzékelik a szeretetemet, és nagy erővel szeretnek Engem, mert életerő van az életükben, és megszűnnek tékozló fiúk lenni, akik a föld végére vándorolnak.

Az emberekkel való együttélésem napjaiban az emberek Rám támaszkodnak, és mivel mindenben figyelmes vagyok az emberrel, és aprólékosan törődöm vele, az emberek mindig meleg ölelésemben élnek, nem szenvedve el a fújó szelet, a szakadó esőt vagy tűző napot; az emberek boldogság közepette élnek, és szerető anyaként kezelnek Engem. Az emberek olyanok, mint virágok az üvegházban, teljesen képtelenek ellenállni a „természeti katasztrófák” támadásainak, soha nem képesek helytállni. Így üvöltő tengerek próbatételei közé helyezem őket, és nem tehetnek mást, mint hogy szüntelenül „ingadoznak”. Gyakorlatilag nincs erejük ellenállni – és mivel érettségük túl hiányos, a testük pedig túl gyenge, érzem a terhet. Így anélkül, hogy észrevennék, az emberek ki vannak téve az Én próbatételeimnek, mert túl törékenyek, és nem bírják a süvítő szelet és a tűző napot. Nem ez az Én munkám a jelenben? Miért fakadnak mindig sírva az emberek, amikor próbatételeimmel szembesülnek? Igazságtalanságot követek el velük szemben? Szándékosan ölöm meg őket? Miért hal meg az ember szerethető állapota, hogy soha ne támadjon fel? Az emberek mindig megragadnak Engem, és nem engednek el; mert soha nem voltak képesek önállóan élni, mindig hagyták, hogy az Én kezem vezesse őket, mélyen félve attól, hogy valaki más elviszi őket. Nem Én irányítom az egész életüket? Viharos életük során, miközben átkelnek csúcsokon és a völgyeken, sok zűrzavart éltek át – ez nem az Én kezemből jött? Miért nem képesek az emberek soha megérteni a szívemet? Miért értik mindig félre az Én jó szándékaimat? Miért nem haladhat a munkám zökkenőmentesen a földön? Az ember gyengesége miatt mindig is kerültem az embert, ami szomorúsággal tölt el: miért nem lehet a munkám következő lépését végrehajtani az emberben? Így elhallgatok, gondosan felmérve őt: miért korlátoznak Engem mindig az ember hibái? Miért vannak mindig akadályok a munkám előtt? Ma még nem találtam teljes választ az emberben, mert az ember mindig hideget-meleget fúj, soha nem normális; vagy minden ízében gyűlöl Engem, vagy a legnagyobb szeretettel van Irántam. Én, Maga a normális Isten, nem bírom elviselni az ilyen gyötrelmet az emberektől. Mivel az emberek mentálisan mindig rendellenesek, látszólag kissé félek az embertől, és így minden mozdulatát figyelve a rendellenessége jut eszembe. Akaratlanul is felfedeztem a rejtélyt az emberben: kiderült, hogy egy lángelme van mögötte; ennek eredményeképpen az emberek mindig merészek és magabiztosak, mintha valami indokolt dolgot tettek volna. Így az emberek mindig úgy tesznek, mintha felnőttek lennének, és hízelgően beszélnek a „kisgyerekhez”. Nézve az ember színjátékát, nem tehetek róla, de feldühödök: miért olyan szeretet nélküliek és tiszteletlenek az emberek önmagukkal szemben? Miért nem ismerik magukat? Elmúltak az Én szavaim? Az Én szavaim az ember ellenségei? Miért neheztelnek Rám az emberek, amikor szavaimat olvassák? Miért teszik mindig hozzá az emberek a saját gondolataikat szavaimhoz? Túl ésszerűtlen vagyok az emberrel szemben? Minden embernek erősen el kellene gondolkodnia ezen, azon, amit szavaim tartalmaznak.

1992. május 24.