Nem tudom, hogy az embereknek mennyire sikerül a szavaimat létük alapjává tenniük. Mindig is aggódtam az ember sorsáért, de úgy tűnik, hogy az emberek ezt nem érzékelik – ennek eredményeként soha nem fordítottak figyelmet tetteimre, és egyáltalán nem fejlődött ki bennük az Irántam való csodálat, amely az emberhez való hozzáállásomból fakad. Olyan ez, mintha már réges-régen érzelmekkel árasztottak volna el, hogy elégedetté tegyék szívemet. Ilyen körülményekkel szembesülve ismét elhallgatok. Miért nem érdemlik meg szavaim az emberek figyelmét, a további belépést? Vajon azért, mert nincs realitásom, és próbálok találni valamit, amit felhasználhatok az emberek ellen? Miért részesítenek Engem az emberek mindig „különleges bánásmódban”? Talán egy rokkant vagyok, aki a saját külön kórtermében van? Most, amikor a dolgok eljutottak arra a pontra, ahol ma tartanak, miért néznek még mindig másképp az emberek Rám? Talán hiba van az emberekhez való hozzáállásomban? Ma új munkába kezdtem a világegyetemek felett. Új kezdetet biztosítottam a földi embereknek, és arra kértem őket, hogy mindannyian költözzenek ki a házamból. Ám mivel az emberek mindig szeretik magukat kényeztetni, azt tanácsolom nekik, hogy legyenek öntudatosak, és ne mindig zavarják a munkámat. Az Általam nyitott „vendégházban” semmi sem vált ki nagyobb utálatot Belőlem, mint az ember, mert az emberek mindig bajt és csalódást okoznak Nekem. Viselkedésük szégyent hoz Rám, és soha nem tudtam emelt fővel járni. Ezért nyugodtan beszélek velük, arra kérve őket, hogy minél hamarabb hagyják el a házamat, és ne fogyasszák az ételemet ingyen. Ha meg akarnak maradni, akkor szenvedniük kell, és el kell viselniük az Én fenyítésemet. Az Ő gondolkodásukban egyáltalán nem vagyok tudatában tetteiknek, és nem tudok azokról, így mindig is kihúzták magukat Előttem, a bukás minden jele nélkül, csupán úgy tettek, mintha emberek lennének, hogy a létszámot növeljék. Amikor követeléseket támasztok az emberekkel szemben, megdöbbennek: Soha nem gondolták volna, hogy Isten, aki annyi éven át jó természetű és kedves volt, ilyen szavakat mondhat, olyan szavakat, amelyek szívtelenek és indokolatlanok, és ezért szótlanok. Ilyenkor látom, hogy az emberek szívében újra megnőtt az Irántam érzett gyűlölet, mert újra elkezdték a panaszkodás munkáját. Állandóan háborognak a föld ellen és szidalmazzák a Mennyet. Mégsem találok szavaikban semmi olyat, amivel önmagukat átkoznák, mert annyira szeretik magukat. Így foglalom össze az emberi élet értelmét: Mivel az emberek túlságosan szeretik önmagukat, egész életük gyötrelmes és üres, és romlást hoznak a saját fejükre, mert gyűlölnek Engem.

Bár az emberek szavaiban mérhetetlen „szeretet” van Irántam, amikor ezeket a szavakat „laboratóriumba” viszem tesztelésre, és mikroszkóp alatt vizsgálom meg, minden, ami bennük van, tökéletesen tisztán feltárul. Ekkor még egyszer az emberek közé jövök, hogy megnézhessék az „orvosi kartonjukat”, hogy őszintén meggyőződhessenek róla. Amikor az emberek meglátják ezeket, arcukat szomorúság tölti el, szívükben megbánást éreznek, sőt annyira aggódnak, hogy azonnal vágyakoznak elhagyni gonosz útjaikat, és visszatérni a helyes útra, hogy boldoggá tegyenek Engem. Látva elhatározásukat, rendkívül örülök; öröm tölt el. „A földön ki más, mint az ember tudna osztozni Velem örömben, bánatban és nehézségekben? Hát nem egyedül az ember?” Mégis, amikor elmegyek, az emberek széttépik az orvosi kartonjaikat, és a földre dobják azt, mielőtt elvonulnának. Az azóta eltelt napokban kevés olyan dolgot láttam az emberek cselekedeteiben, ami az Én saját szívem szerint való. Az Előttem tett elhatározásaik azonban jelentősen felhalmozódtak, és amikor az elhatározásaikra nézek, undorodom, mert nincs bennük semmi olyan, ami az Én örömömre szolgálhatna; azok túlságosan szennyezettek. Látva, hogy semmibe veszem elhatározásaikat, az emberek elhidegülnek. Azután csak ritkán nyújtanak be „kérelmet”, mert soha nem dicsértem az ember szívét, és mindig csak elutasításommal találkozott – az emberek életében már nincs lelki támasz, és így eltűnik a buzgóságuk, és többé már nem érzem, hogy „perzselően forró” az időjárás. Az emberek sokat szenvednek az életük során, olyannyira, hogy a mai helyzet bekövetkeztével annyira „gyötrődnek” Általam, hogy élet és halál között lebegnek. Ennek eredményeképpen az arcuk fénye elhalványul, és elveszítik „élénkségüket”, mert mindannyian „felnőttek”. Nem bírom nézni az emberek szánalmas állapotát, amikor a fenyítés során finomításon esnek át – de ki tudná jóvátenni az emberiség nyomorúságos vereségét? Ki mentheti meg az embert a nyomorúságos életből? Miért nem tudtak az emberek soha kimenekülni a nyomorúság tengerének szakadékából? Vajon szándékosan csapdába csalom az embereket? Az emberek soha nem értették meg a hangulatomat, és ezért siránkozom a világegyetemhez, hogy az összes mennyei és földi dolog közül soha semmi nem érzékelte a szívemet, és semmi sem szeret igazán Engem. Még ma sem tudom, hogy az emberek miért képtelenek Engem szeretni. Képesek Nekem adni szívüket, képesek feláldozni sorsukat Értem, de miért nem képesek Nekem adni szeretetüket? Vajon nincs meg bennük az, amit kérek? Az emberek képesek mindent szeretni Rajtam kívül – miért nem tudnak hát szeretni Engem? Miért van a szeretetük mindig rejtve? Miért nem láttam soha a szeretetüket, ahogyan a mai napig Előttem álltak? Talán ez az, ami hiányzik belőlük? Talán szándékosan nehezítem meg az emberek dolgát? Vajon még mindig lelkiismeret-furdalás van a szívükben? Vajon attól félnek, hogy nem a megfelelő személyt szeretik, és nem tudják magukat helyreigazítani? Az emberekben számtalan kifürkészhetetlen rejtély van, és ezért Én mindig „félénk és rettegő” vagyok az emberek előtt.

Ma, amikor a királyság kapuja felé haladunk, minden ember elindul előre – ám amikor a kapu elé érnek, bezárom a kaput, kirekesztem az embereket, és követelem, hogy mutassák fel a belépőjüket. Egy ilyen furcsa lépés teljesen ellentétes az emberek elvárásaival, és mindannyian megdöbbennek. Miért van az, hogy a kapu – amely mindig is tárva-nyitva volt – ma hirtelen szorosan bezárult? Az emberek toporzékolnak, és fel-alá járkálnak. Azt képzelik, hogy be tudnak férkőzni, de amikor átadják Nekem a hamis belépőkártyájukat, Én ott helyben a tüzes gödörbe dobom azokat, és amikor látják, hogy a „fáradságos erőfeszítéseik” lángokban állnak, elveszítik a reményt. Sírva kapkodják a fejüket, nézik a gyönyörű tájakat a királyságon belül, de képtelenek belépni. Mégsem engedem be őket szánalmas állapotuk miatt – ki zavarhatja meg tervemet tetszése szerint? Vajon a jövő áldásait az emberek buzgóságáért cserébe adják? Vajon az emberi lét értelme abban rejlik, hogy valaki úgy lép be királyságomba, ahogyan akar? Hát ennyire alantas vagyok? Ha nem lettek volna kemény szavaim, vajon nem léptek volna be az emberek már régen a királyságba? Ezért az emberek mindig gyűlölnek Engem, mert a létezésem sok gondot okoz nekik. Ha Én nem léteznék, akkor a jelenben élvezhetnék a királyság áldásait – mi szükség lenne akkor arra, hogy elviseljék ezt a szenvedést? Ezért azt mondom az embereknek, hogy jobban járnának, ha elmennének, hogy ki kellene használniuk, hogy a jelenben milyen jól mennek a dolgok, hogy kiutat találjanak maguknak; ki kellene használniuk a jelent, amíg még fiatalok, hogy megtanuljanak néhány képességet. Ha nem teszik, akkor a jövőben már túl késő lesz. Az Én házamban még soha senki nem kapott áldást. Azt mondom az embereknek, hogy siessenek és menjenek el, ne ragaszkodjanak a „szegényes” élethez; a jövőben már késő lesz bánkódni. Ne légy túl szigorú magaddal; miért nehezítenéd meg magadnak a dolgokat? Ugyanakkor azt is mondom az embereknek, hogy amikor nem sikerül áldásokat szerezniük, senki sem panaszkodhat Rám. Nincs időm arra, hogy szavaimat az emberre pazaroljam. Remélem, hogy ez megmarad az emberek elméjében, hogy nem felejtik el – ezek a szavak jelentik a kényelmetlen igazságot, amelyet közlök. Már régen elvesztettem a hitemet az emberekben, és már régen elvesztettem a reményt az emberekben, mert hiányzik belőlük az ambíció, soha nem voltak Istent szerető szívvel Irántam, ehelyett mindig a motivációikat tárták Elém. Sok mindent mondtam már az embereknek, és mivel az emberek még ma is figyelmen kívül hagyják tanácsaimat, elmondom nekik a meglátásomat, hogy a jövőben ne értsék félre a szívem szándékát. Hogy élnek-e vagy halnak az elkövetkező időkben, az az ő dolguk; ezt nem tudom befolyásolni. Remélem, megtalálják a saját útjukat a túléléshez. Én ebben tehetetlen vagyok. Mivel az ember nem szeret Engem igazán, egyszerűen elválnak útjaink; a jövőben nem lesz többé szavunk egymáshoz, nem lesz többé miről beszélgetnünk, nem fogjuk egymást zavarni, mindketten a saját utunkat járjuk, az emberek nem kereshetnek Engem, és soha többé nem kérem az ember „segítségét”. Ez egy olyan dolog, ami kettőnk között van, és mi egyértelműen beszéltünk, hogy a jövőben ne legyenek problémák. Hát nem könnyíti meg ez a dolgokat? Mindketten a saját utunkat járjuk, és semmi közünk egymáshoz – mi a baj ezzel? Remélem, hogy ezt megfontolják az emberek.

1992. május 28.