Azért, hogy hozzájáruljak az emberi élet fejlődéséhez, és hogy az ember és Én, közös ambícióinkat osztva, eredményeket érjünk el, mindig is engedményeket tettem az embereknek, lehetővé téve számukra, hogy táplálékot és ellátást nyerjenek szavamból, és hogy megkapják minden gazdagságomat. Soha nem adtam okot az embernek arra, hogy zavarba jöjjön, és mégis, az emberek soha nem veszik figyelembe az érzéseimet. Ez azért van, mert az emberek érzéketlenek, és Rajtam kívül mindent „megvetnek”. Hiányosságaik miatt nagyon is együtt érzek velük; ezért nem kevés erőfeszítést fektettem az emberekbe, hogy a világban töltött idejük alatt szívük szerint élvezhessék a Föld minden gazdagságát. Nem bánok igazságtalanul azemberekkel, és tekintettel arra, hogy sok éven át követtek Engem, a szívem megenyhült irántuk. Olyan ez, mintha nem bírnám elviselni, hogy munkámat elvégezzem ezeken az embereken. Így, látva ezeket a vézna embereket, akik úgy szeretnek Engem, mint önmagukat, szívemben mindig megmagyarázhatatlan fájdalmat érzek. De ki tud emiatt egyezményt szegni? Ki fogja magát emiatt zavartatni? Mindazonáltal, Én minden adományomat az emberiségnek ajándékoztam, hogy a legteljesebb mértékben élvezhessék azt, és Én nem bántam rosszul az emberekkel ebben a kérdésben. Éppen ezért az emberiség még mindig látja könyörületes és jóságos arcomat. Mindig is türelmes voltam, és mindig is vártam. Amikor az embereknek már elég élvezetben volt részük, és már unatkoznak, akkor kezdek el „eleget tenni” a kéréseiknek, és akkor teszem lehetővé, hogy minden ember megszabaduljon az üres életétől, és soha többé ne legyen dolgom az emberiséggel. A Földön tengervizet használtam arra, hogy elnyeljem az emberiséget, éhínséggel irányítottam őket, rovarok csapásával fenyegettem őket, és heves esőzésekkel „öntöztem” őket, mégsem érezték soha az élet ürességét. Az emberek még most sem értik a földi élet jelentőségét. Lehetséges-e, hogy az Én jelenlétemben való élet az emberi élet legmélyebb lényege? Vajon a Bennem való létezés lehetővé teszi, hogy az ember elkerülje a katasztrófa fenyegetését? Hány hús-vér test élt a földön az önélvezet szabadságának állapotában? Ki menekült meg a hús-vér testben való élet ürességétől? Mégis ki képes ezt felismerni? Amióta megteremtettem az emberiséget, senki sem volt képes jelentőségteljes életet élni a földön, és így az emberiség mindig is a teljes jelentéktelenségben tétlenkedett. Senki sem akar azonban kitörni ebből a fajta kényszerhelyzetből, és senki sem akarja elkerülni ezt az üres és fárasztó életet. Az emberiség tapasztalatában a hús-vér testben élők közül senki sem menekült meg az emberi világ szokásaitól, még akkor sem, ha hasznot húznak abból, hogy élveznek Engem. Ehelyett mindig csak hagyták, hogy a természet a maga útján haladjon, és továbbra is becsapták magukat.

Ha egyszer teljesen véget vetek az emberiség létezésének, senki sem marad a földön, hogy elviselje a földi „üldöztetést”; csak akkor lehet majd azt mondani, hogy teljesen elvégeztem a nagy művemet. Az utolsó napokban, a testet öltésem során, a munka, amit el szeretnék végezni az, hogy megértessem az emberekkel a testben való élet ürességét, és ezt az alkalmat arra fogom felhasználni, hogy kioltsam a testet. Ettől kezdve nem fognak többé emberek létezni a földön, soha többé senki nem fog sírni a föld üressége miatt, soha többé senki nem fog beszélni a hús-vér test nehézségeiről, soha többé senki nem fog panaszkodni, hogy igazságtalan vagyok, és minden ember és dolog nyugalomba tér. Ezután az emberek nem fognak többé rohangálni, nem lesznek állandóan elfoglaltak, és nem fognak keresgélni a földön, mert megtalálták a megfelelő rendeltetési helyet maguknak. Ekkor mosoly fog megjelenni mindenki arcán. Akkor nem fogok semmi többet kérni az emberektől, és nem lesz többé vitám velük; nem lesz többé békeszerződés közöttünk. Én a földön vagyok, és az emberek a földön élnek; én velük élek és velük lakom. Mindannyian érzik jelenlétem örömét, és ezért nem hajlandóak ok nélkül távozni, hanem inkább azt szeretnék, ha még egy kicsit tovább maradnék. Hogyan tudnám végignézni a Föld pusztulását anélkül, hogy egy ujjamat is mozdítanám, hogy segítsek? Én nem a földről származom; türelemmel kényszerítettem Magamat arra, hogy a mai napig itt maradjak. Ha az ember vég nélküli könyörgései nem lennének, már rég elmentem volna. Manapság az emberek tudnak magukra vigyázni, és nincs szükségük a segítségemre, mert felnőttek, és nincs szükségük arra, hogy tápláljam őket. Ezért azt tervezem, hogy „győzelmi ünnepséget” tartok az emberekkel, ami után elbúcsúzom tőlük, hogy ne legyenek tudatlanok. Természetesen nem lenne jó, ha rosszul válnánk el, mert nincs köztünk harag. Így a barátság köztünk örökké tart. Remélem, hogy miután elválnak útjaink, az emberek képesek lesznek továbbvinni „örökségemet”, és nem feledkeznek meg azokról a tanításokról, amelyeket életem során nyújtottam. Remélem, hogy nem tesznek semmi olyat, ami szégyent hozna nevemre, és hogy szem előtt fogják tartani szavamat. Remélem, hogy az emberek mindannyian igyekeznek majd mindent megtenni, hogy távozásom után is megfeleljenek Nekem; remélem, hogy az Én szavam lesz az életük alapja, és hogy sikerül megfelelniük reményeimnek, mert szívem mindig is aggódott az emberekért, és mindig is kötődtem hozzájuk. Az emberek és Én egykor együtt gyűltünk össze, és a földön ugyanazokat az áldásokat élveztük, amelyek a mennyben vannak. Együtt éltem az emberekkel és velük laktam; az emberek mindig is szerettek Engem, és Én is mindig szerettem őket. Vonzódtunk egymáshoz. Visszatekintve az emberekkel együtt töltött időmre, emlékszem, hogy a napjaink tele voltak nevetéssel és örömmel, de voltak veszekedések is. Ennek ellenére a köztünk lévő szeretet erre az alapra épült, és az egymással való kapcsolatunk soha nem szakadt meg. Sokéves kapcsolatunk folyamán az ember mély nyomot hagyott Bennem, és nagyon sok mindent is adtam az embereknek, amit élvezhettek, amiért mindig kétszeresen hálásak voltak. Az összejöveteleink most már soha többé nem lesznek ugyanolyanok, mint korábban; ki menekülhet el az elválásunk eme pillanata elől? Az emberek mélyen szeretnek Engem, és Én végtelen szeretettel vagyok irántuk – de mit lehet ez ellen tenni? Ki merné megszegni a mennyei Atya követelményeit? Visszatérek lakóhelyemre, ahol befejezem munkám egy másik részét. Talán lesz alkalmunk újra találkozni. Remélem, hogy az emberek nem lesznek túlságosan szomorúak, és hogy a földön meg fognak felelni Nekem; az Én mennyei Lelkem gyakran fog kegyelmet árasztani rájuk.

A teremtés idején megprófétáltam, hogy az utolsó napokban az emberek egy olyan csoportját fogom létrehozni, akik egy véleményen vannak Velem. Megjövendöltem, hogy miután az utolsó napokban létrehoztam egy követendő példát a földön, visszatérek lakhelyemre. Miután az egész emberiség eleget tett Nekem, elérik, amit kértem tőlük, és többé nem fogom követelni, hogy bármit is tegyenek. Ehelyett az emberek és én történeteket fogunk megosztani egymással a régi időkről, és azután elválunk egymástól. Elkezdtem ezt a munkát, és megengedtem az embereknek, hogy lelkileg felkészüljenek, és megértsék szándékaimat, különben félreértenek, és kegyetlennek vagy szívtelennek tartanak Engem, amit nem akarok. Vajon az emberek szeretnek Engem, és mégis megtagadják, hogy megfelelő nyugvóhelyet biztosítsanak Nekem? Talán nem hajlandók könyörögni a mennyei Atyához az Én nevemben? Hát nem ontották-e az emberek az irántam érzett együttérzés könnyeit? Vajon nem segítettek-e abban, hogy mielőbb újraegyesüljünk – az Atya és a Fiú? Akkor miért nem hajlandók most? A földi szolgálatom beteljesedett, és miután elválnak útjaim az emberiségtől, továbbra is segíteni fogom őket; hát nem jó ez? Azért, hogy munkám jobb eredményeket érjen el, és hogy kölcsönösen előnyös legyen, el kell válnunk egymástól, bár ez fájdalmas. Könnyeink csendben hulljanak; nem fogok többé szemrehányást tenni az embernek. A múltban sok mindent mondtam az embereknek, amelyek mindegyike szíven szúrta őket, és a bánat könnyeit ontották miattuk. Ezért ezennel elnézést kérek az emberektől, és bocsánatot kérek tőlük. Kérem, hogy ne gyűlöljenek Engem, mert mindez az ő javukra van. Ezért remélem, hogy az emberek megértik majd szívemet. Régebben voltak vitáink, de visszatekintve mindkettőnk hasznára váltak. E viták következtében Isten és az ember megépítette a barátság hídját. Hát nem a közös erőfeszítéseink gyümölcse ez? Ezt mindannyiunknak élveznünk kellene. Arra kérem az embereket, hogy bocsássák meg korábbi „hibáimat”. Az ő vétkeik is feledésbe merülnek. Mindaddig, amíg viszonzásul szeretetet adnak Nekem a jövőben, az megnyugvást nyújt majd a Lelkemnek a mennyben. Nem tudom, mi az ember elhatározása e tekintetben – hogy az emberek hajlandóak-e eleget tenni Nekem végső kérésemben. Semmi mást nem kérek tőlük, csak azt, hogy szeressenek Engem. Ez elég. El lehet-e ezt érni? Minden kellemetlen dolog, ami közöttünk történt, maradjon a múltban; legyen mindig szeretet közöttünk. Annyi szeretetet adtam az embereknek, és ők olyan magas árat fizettek azért, hogy szeressenek Engem. Ezért remélem, hogy az ember megbecsüli a kettőnk közötti hamisítatlan és tiszta szeretetet, hogy szeretetünk az egész emberi világra kiterjedjen, és örökre fennmaradjon. Amikor újra találkozunk, maradjunk továbbra is szeretetben összekötve, hogy szeretetünk az örökkévalóságig folytatódjon, és minden ember dicsérje és terjessze azt. Ez megelégítene Engem, és mosolygó arcom mutatnám az emberiségnek. Remélem, hogy az emberek emlékezni fognak az Én buzdításaimra.

1992. június 1.