Ahogyan Isten mondta: „Senki sem képes felfogni szavaim gyökerét, és azt sem tudják, milyen céllal mondom azokat” – ha nem lenne Isten Lelkének vezetése, és ha nem jönnének az Ő kijelentései, minden ember elpusztulna az Ő fenyítése alatt. Miért tartott Istennek ilyen sokáig, hogy minden embert próbára tegyen? Akár öt hónapig is? Pontosan ez a mi közösségünk fókuszpontja, valamint Isten bölcsességének központi eleme is. A következőket feltételezhetjük: ha az egyház építése a mai napig folytatódott volna, mi lett volna az eredménye, ha nincs az ember próbatételének ezen időszaka, és Isten nem sújt le hevesen a romlott emberi fajra, nem öli meg és darabolja szét azt? Isten tehát rögtön az első mondatban a lényegre tér, közvetlenül rámutatva e több hónapos munka kívánt hatására – ezzel valóban a fején találja a szöget! Ez elegendő ahhoz, hogy megmutassa Isten cselekedeteinek bölcsességét ebben a több hónapos időszakban. Ezek lehetővé tették mindenkinek, hogy a próbatételeken keresztül megtanulja, hogyan kell alávetnie magát, és hogyan kell őszintén feláldoznia magát, valamint hogyan lehet jobban megismerni Istent a fájdalmas finomításon keresztül. Minél nagyobb a kétségbeesés az emberekben, annál jobban megismerik önmagukat. És az igazat megvallva, minél inkább szembesülnek a szenvedéssel járó finomítással, annál inkább rádöbbennek saját romlottságukra, el egészen addig a pontig, hogy felismerik, hogy még arra is méltatlanok, hogy Isten szolgálattevői tegyenek, és hogy szolgálatot tenni azt jelenti, hogy Ő felemeli őket. És így, miután ezt az eredményt elérte, amikor az ember már teljesen kimerült, Isten közvetlenül az irgalom hangján szólal meg, anélkül, hogy bármit is elrejtene. Könnyen belátható, hogy Isten munkamódszerének kiindulópontja e néhány hónap után a mai nap; ezt Ő mindenki számára világossá tette. Mivel a múltban Isten gyakran mondta, hogy „nem könnyű kiérdemelni a jogot, hogy Isten népének nevezzenek”, ezeket a szavakat a szolgálattevőkként emlegetett emberekkel igazolta, ami elegendő annak bizonyítására, hogy Isten minden kétséget kizáróan megbízható. Bármit mond Isten, az különböző mértékben valóra válik, és semmiképpen sem üres beszéd.

Amikor minden embert egészen az őrületig elborít a gyász és a szomorúság, Isten ezekhez hasonló szavai az elevenükre tapintanak újjáélesztve őket reménytelenségük közepette. Hogy minden további kétséget eloszlasson az emberek elméjéből, Isten a következőket tette hozzá: „Még ha az Én népemként is utalnak rájuk, ez a cím semmiképpen sem másodrendű ahhoz képest, hogy »fiaimnak« hívják őket.” Ez elegendő annak bizonyítására, hogy egyedül Isten képes megvédeni saját tekintélyét, és ha az emberek ezt elolvassák, még szilárdabban hiszik majd, hogy ez távolról sem egy munkamódszer, hanem tény. Egy lépéssel tovább menve, hogy az emberek víziója felhőtlen maradhasson, az Ő új megközelítésében mindenki identitása világossá válik. Ez elegendő ahhoz, hogy megmutassa Isten bölcsességét, és lehetővé tegye az embereknek, hogy jobban megismerjék, hogy Isten belelát az emberek szívébe; gondolataikban és tetteikben az emberek olyanok, mint a bábuk, akiknél Isten rángatja a szálakat, és ez biztos és megkérdőjelezhetetlen.

Visszatérve a kezdetekhez, Isten elejétől fogva azt tette, hogy közvetlenül rámutatott arra, hogy munkájának első lépése, „a gyülekezet megtisztítása” már befejeződött. „A helyzet most már nem az, ami valaha volt, és a munkám új kezdethez érkezett.” Ebből a kijelentésből láthatjuk, hogy Isten munkája új kezdethez érkezett, amely után azonnal megmutatta nekünk munkája következő lépésének tervét – amint az egyház építése befejeződik, megkezdődik a Királyság Korának élete, „mert ez már nem az egyházépítés korszaka, hanem az a korszak, amelyben a királyság építése sikeresen megvalósul”. Továbbá kijelentette, hogy mivel az emberek még mindig a földön vannak, gyülekezeteikre továbbra is egyházként fognak utalni, így elkerülve egy irreális „királyság” megvalósulását, ahogyan azt mindenki elképzelte. Ezután következik a közösség a víziók témájában.

Miért van az, hogy annak ellenére, hogy most a királyság építésének korszaka van és az egyházépítés korszaka véget ért, még mindig egyháznak neveznek minden gyülekezetet? A múltban azt mondták, hogy az egyház a királyság előfutára, és az egyház nélkül nem lehet a királyságról beszélni. A Királyság Korának kezdete Isten testben végzett szolgálatának kezdete, és a Királyság Korát a megtestesült Isten vezeti be. Amit Ő hoz el, az a Királyság Kora, nem pedig a királyság hivatalos eljövetele. Ezt nem nehéz elképzelni; Isten népe alatt a Királyság Korának népét értem, és nem magának a Királyságnak a népét. Ezért észszerű lenne azt mondani, hogy a földi gyülekezeteket továbbra is egyháznak kell nevezni. A múltban normális emberi mivoltában cselekedett, miközben még nem tett tanúságot arról, hogy Ő Isten Maga, és így a Királyság Kora akkor még nem kezdődött el az emberek között; vagyis, amint mondtam, az Én Lelkem hivatalosan még nem kezdett el munkálkodni megtestesült testemben. Most, hogy Isten Magáról tanúságot tett, a királyság megvalósul az emberek között. Ez azt jelenti, hogy elkezdek munkálkodni isteni mivoltomban, és így azok az emberi lények, akik értékelni tudják isteni mivoltomban mondott szavaimat és cselekedeteimet, az Én Királyság Korabeli népemként válnak ismertté. Innen származik az „Isten népe”. Ebben a szakaszban elsősorban az Én isteni mivoltom cselekszik és beszél. Az ember egyszerűen nem avatkozhat bele, és nem szakíthatja meg az Én tervemet. Amint Isten az Ő beszédében elér egy bizonyos szakaszt, az Ő neve tanúságot nyer, és ettől a ponttól kezdődik az emberiséggel szembeni próbatétele. Ez a bölcsesség tetőpontja Isten munkájában. Szilárd alapot teremt, és gyökeret ereszt a következő lépés kezdetéhez, valamint az előző lépés végéhez. Ez olyasvalami, amit emberi lényként senki sem láthatott előre; ez az a pont, ahol találkozik az ítélet korszakának első és második része. E nélkül a néhány hónap nélkül, amelyben finomítottam az embert, isteni mivoltom nem tudott volna működni. Ez a néhány hónapos finomítás nyitotta meg az utat az Én munkám következő lépése előtt. E néhány hónapos munka beszüntetése annak a jele, hogy a munka következő szakasza mélyrehatóbb lesz. Ha valaki igazán megérti Isten szavait, akkor talán fel tudja fogni, hogy Ő ezt a néhány hónapos időszakot arra használja fel, hogy munkájának következő lépését elkezdje, és ezáltal még jobb eredményeket érjen el. Mivel emberi mivoltom gátoltsága akadályozta munkám következő lépését, ezért a szenvedés általi finomítás e néhány hónapján keresztül mindkét fél épült és jelentős haszonra tett szert. Csak most, ennek eredményeképpen kezdi az ember megbecsülni azt, ahogyan róla beszélek. Ezért, amikor Isten egy ecsetvonással áthúzva azt mondta, hogy az embereket többé nem „szolgálattevőknek”, hanem „Isten népének” fogja nevezni, öröm töltötte el mindannyiukat. Ez volt az ember Achilles-sarka. Isten éppen azért beszélt úgy, ahogyan beszélt, hogy megragadja az embernek ezt az alapvetően gyenge pontját.

Annak érdekében, hogy még inkább megnyerjen minden embert, és elnyerje szívből jövő hitüket, valamint rámutasson egyesek tisztátalan hűségére, Isten megtette azt a további lépést, hogy felhívta a figyelmet az emberi rútság mindenféle fajtájára, így teljesítve be az Ő szavait: „Hányan szeretnek Engem őszintén? Ki az, aki nem a saját jövőjére való tekintettel cselekszik? Ki nem panaszkodott még soha a megpróbáltatásai idején?” Az ilyen szavakból mindenki képes felismerni saját lázadó mivoltát, hűtlenségét és a gyermeki odaadás hiányát, és ezáltal belátni, hogy Isten irgalma és szerető kedvessége minden egyes lépésnél követi mindazokat, akik keresik Őt. Ez a következő szavakból is kitűnik: „Amikor némelyek már közel állnak a visszavonuláshoz, amikor mindazok, akik abban reménykedve, hogy megváltoztatom beszédmódomat, elveszítették a reményt, akkor Én az üdvösség hangján szólok, és visszahozom az Én királyságomba trónom elé mindazokat, akik őszintén szeretnek Engem.” Itt az „akik őszintén szeretnek Engem” kifejezés és a „Hányan szeretnek Engem őszintén?” költői kérdés nem mond ellent egymásnak. Azt illusztrálják, hogy ebben az összefüggésben az „őszinteség” tisztátalanságokat tartalmaz. Nem arról van szó, hogy Isten nem tud semmit, hanem éppen azért, mert Isten belelát az emberek szívének legmélyére, olyan szavakat használ, mint az „őszinteség”, ami a romlott emberi fajra irányuló szarkazmus, hogy mindannyian még mélyebben érezzék, hogy adósai Istennek, és keményebben vádolják önmagukat, valamint felismerjék, hogy a szívükben lévő sérelmek teljes egészében a Sátántól származnak. Mindenki meglepődik, amikor egy olyan kifejezést lát, mint az „odaadás”, és azt gondolja magában: „Sokszor szidtam a Mennyet és a földet, és sokszor el akartam menni, de mivel féltem Isten adminisztratív rendeleteitől, mindenképpen foglalkoztam a dolgokkal, csak hogy túl legyek rajtuk, és együtt haladtam a tömeggel, várva, hogy Isten foglalkozzon velem, arra gondolván, hogy ha a dolgok valóban reménytelennek bizonyulnak, még mindig lesz elég időm arra, hogy lassan meghátráljak. De most Isten hív bennünket, az Ő odaadó népét. Vajon Isten valóban olyan Isten, aki az emberek szívének legmélyére lát?” Az ilyen jellegű félreértések elkerülése érdekében Isten csak a legvégén hívta fel a figyelmet a különböző típusú emberek pszichológiai állapotára, és mindenkit arra késztetett, hogy abból az állapotból, amikor belül kételkedik, miközben kifelé örömöt mutat, áttérjen egy olyan állapotba, amikor szívvel, szóval és látással is meg van győződve. Ily módon az ember benyomása Isten szaváról elmélyült, aminek természetes következményeként az ember egy kicsit rémültebbé, egy kicsit félősebbé vált, és még jobban megértette Istent. Végül, hogy enyhítse az ember aggodalmait, Isten azt mondta: „De mivel a múlt az elmúlt, és a jelen már itt van, nem kell többé nosztalgiával vágyakozni a tegnap után, vagy a jövőre gondolni.” Ez a fajta kiélezett, harmonikus és mégis lényegre törő beszédmód még nagyobb hatást fejt ki, következésképp mindazok, akik olvassák az Ő szavait, a múlt kétségbeesése közepette újra meglátják a fényt, amíg aztán meglátják Isten bölcsességét és cselekedeteit, elnyerik az „Isten népe” elnevezést, eltüntetik szívükből a kétségek felhőit, majd megismerik önmagukat pszichológiai állapotuk változó mintáiból. Ezek az állapotok hullámzóak, szomorúságot és bánatot, boldogságot és örömöt szülnek. Ebben a fejezetben Isten olyan élethű és minden részletében eleven vázlatot fest az emberekről, hogy az már-már tökéletes. Ez valóban olyasvalami, amit az ember nem tud elérni, olyasvalami, ami valóban feltárja az emberi szív legmélyebb zugaiban rejlő titkokat. Lehet, hogy az ember képes erre?

Mindjárt ezután következik, és még nagyobb jelentőséggel bír az alábbi szakasz, amely közvetlenül az ember számára tárja fel Isten adminisztratív rendeletét, és amely ráadásul a legfontosabb rész is: „Bárkinek, aki emberként a valósággal szembemegy, és nem az Én útmutatásaim szerint cselekszik, rossz vége lesz, és csak bajt hoz magára. A világegyetemben mindenhol az Enyém az utolsó szó.” Nem ez-e Isten adminisztratív rendelete? Ez elegendő annak bizonyítására, hogy tömérdek ember van, aki megszegi ezt az adminisztratív rendeletet. A fentiek alapján Isten a továbbiakban arra buzdít mindenkit, hogy ne gondoljon a saját sorsára. Ha valaki ki merne törni Isten vezénylése alól, annak minden képzeletet felülmúlóan szörnyű következményei lennének. Ez lehetővé teszi tehát mindazok számára, akik e szavakban megvilágosodást és megvilágítást tapasztaltak, hogy jobban megértsék Isten adminisztratív rendeletét, valamint azt is, hogy megértsék, hogy Őfelségét nem lehet megsérteni, és ezáltal érettebbé és szilárdabbá váljanak, olyan zöldellővé, mint a fenyő, amely széltől és fagytól megviselve dacosan áll a zord hideg fenyegetésével szemben, továbbra is hozzájárulva a természet virágzó zöld vitalitásához. A legtöbb ember, aki találkozik ezzel a szöveggel, olyan zavarodottnak érzi magát, mintha valamiféle útvesztőbe tévedt volna; ez azért van, mert Isten szavainak tartalma viszonylag gyorsan változik, és így tízből kilenc ember labirintusba kerül, amikor megpróbálja megérteni saját romlott beállítottságát. Annak érdekében, hogy a munka a jövőben zökkenőmentesebben menjen, hogy megszűnjenek a kétségek minden ember szívében, és hogy mindenki egy lépéssel előbbre jusson az Isten hűségességébe vetett hitben, ennek a résznek a végén Ő kihangsúlyozza: „Mindazok, akik őszintén szeretnek Engem, bizonyosan visszatérnek trónusom elé.” Így az Ő több hónapos munkáján átesett emberek elméje egy pillanat alatt megszabadul az aggodalmak egy részétől. Mi több, a szívük, amely a levegőben lebegett, úgy tér vissza az egykori állapotába, mintha nagy kő esett volna le róla. Többé nem kell gondolkodniuk a sorsukon; és elhiszik azt, hogy Isten nem fog többé üres szavakat mondani. Mivel az emberek önelégültek, nincs egyetlen olyan sem, aki ne hinné azt, hogy a legnagyobb odaadást tanúsítja Isten iránt; ezért Isten szándékosan hangsúlyozza az „őszintén” szót, hogy jobb eredményt érjen el. Ennek célja, hogy előkészítse az utat és megalapozza az Ő munkájának következő lépését.