Ma már nem a Kegyelem Kora van, sem az irgalom kora, hanem a Királyság Kora, amelyben Isten népe kinyilatkozik, a kor, amelyben Isten közvetlenül az isteni mivolton keresztül cselekszik. Így Isten szavainak ebben a fejezetében Isten a szellemi birodalomba vezeti mindazokat, akik elfogadják az Ő szavait. Az első bekezdésben előre megteszi ezt a felkészítést, és ha valaki ismeri Isten szavait, akkor követni fogja az indát, hogy megkapja a dinnyét, és közvetlenül felfogja, amit Isten véghez akar vinni az Ő népében. Korábban az embereket a „szolgálattevő” megnevezés használatával tették próbára, és ma, miután alávetették őket a próbának, hivatalosan is megkezdődik a képzésük. Ezen túlmenően az embereknek jobban kell ismerniük Isten munkáját a múlt szavainak alapján, és úgy kell tekinteniük a szavakra és a személyre, valamint a Lélekre és a személyre, mint egy elválaszthatatlan egészre – egy szájra, egy szívre, egy cselekedetre és egy forrásra. Ez a követelmény a legmagasabb követelmény, amelyet Isten a teremtés óta az emberrel szemben támasztott. Ebből látható, hogy Isten erőfeszítéseinek egy részét az Ő népére akarja fordítani, hogy bizonyos jeleket és csodákat akar bennük megmutatni, és ami még fontosabb, hogy minden embert engedelmességre akar késztetni Isten munkájának és szavainak egésze iránt. Egyrészt Isten Maga tartja fenn a bizonyságtételét, másrészt pedig követelményeket támaszt az Ő népével szemben, és közvetlenül kiadja Isten adminisztratív rendeleteit a tömegeknek. Ezért, mivel az Én népemnek hívnak benneteket, a dolgok nem olyanok, mint korábban voltak; figyelnetek kell az Én Lelkem kijelentéseire és engedelmeskednetek kell nekik, és szorosan követnetek kell munkámat; nem választhatjátok szét az Én Lelkemet és testemet, mert Mi eredendően egyek vagyunk, és természetünknél fogva teljesek. Ebben, hogy az emberek ne hanyagolják el a megtestesült Istent, ismét hangsúlyt kapnak e szavak: „mert Mi eredendően egyek vagyunk, és természetünknél fogva teljesek”; mivel az ilyen elhanyagolás az ember hibája, ez ismét szerepel Isten adminisztratív rendeleteiben. Ezután Isten tájékoztatja az embereket Isten adminisztratív rendeletei megsértésének következményeiről, anélkül, hogy bármit is eltitkolna, mondván: „veszteséget szenved, és csak a saját keserű poharából ihat”. Mivel az ember gyenge, e szavak hallatán nem tud mást tenni, mint hogy szívében még bizalmatlanabb lesz Istennel szemben, mert a „keserű pohár” elég ahhoz, hogy az embert elgondolkodtassa egy kicsit. Az emberek sokféleképpen értelmezik ezt a „keserű poharat”, amelyről Isten beszél: szavak általi megítélés vagy kiűzetés a királyságból, elszigetelés egy időre vagy a test Sátán általi megrontása és gonosz szellemek általi megszállása, Isten Lelke általi elhagyatás vagy a test megszüntetése és száműzetése az alvilágba. Ezek azok az értelmezések, amelyeket az emberek gondolkodásával el lehet érni, és így az emberek képzeletükben képtelenek túllépni rajtuk. De Isten gondolatai különböznek az ember gondolataitól; vagyis a „keserű pohár” a fentiek egyikére sem utal, hanem az Istenről való tudásnak arra a fokára, amellyel az emberek rendelkeznek, miután Isten foglalkozott velük. Még világosabban fogalmazva: ha valaki önkényesen szétválasztja Isten Lelkét és az Ő szavait, vagy szétválasztja a szavakat és a személyt, vagy a Lelket és a testet, amit Ő felölt Magára, akkor ez a személy nem csak arra lesz képtelen, hogy megismerje Istent az Ő szavaiban, hanem ha egy kicsit is kételkedni kezd Istenben, akkor minden fordulónál elvakul. Nem úgy van, ahogyan az emberek elképzelik, hogy azonnal kiirtják őket, hanem inkább fokozatosan kerülnek Isten fenyítése alá – vagyis nagy szerencsétlenségek érik őket, és senki sem tud velük összhangban lenni, mintha gonosz szellemek szállták volna meg őket, és mintha fej nélküli légy lennének, amely bármerre jár, nekiütközik a dolgoknak. Ennek ellenére még mindig képtelenek elmenni. A szívükben leírhatatlanul keservesek a dolgok, mintha kimondhatatlan szenvedés lenne a szívükben – mégsem tudják kinyitni a szájukat, és az egész napot révületben töltik, képtelenek érezni Istent. Ilyen körülmények között Isten adminisztratív rendeletei fenyegetik őket, hogy ne merjék elhagyni a gyülekezetet, annak ellenére, hogy nincs gyönyörűségük benne – ezt hívják „belső és külső támadásnak”, és az emberek számára borzasztóan nehéz elviselni. Az itt elmondottak eltérnek az emberek elképzeléseitől – ez azért van, mert ilyen helyzetben is még mindig keresik Istent, és ez akkor történik, amikor Isten hátat fordít nekik, és ami még fontosabb az, hogy, akárcsak a hitetlenek, teljességgel képtelenek érezni Istent. Isten nem közvetlenül menti meg az ilyen embereket; amikor keserű poharukat kiürítik, akkor érkezik el az utolsó napjuk. De ebben a pillanatban még mindig Isten akaratát keresik, még egy kicsit élvezni szeretnék – de ez az idő más, mint a múlt, hacsak nincs különleges helyzet.

Ezt követően Isten a pozitív aspektusokat is elmagyarázza mindenkinek, és így még egyszer életet nyernek – mert a múltban Isten azt mondta, hogy a szolgálattevőknek nincs életük, de ma Isten hirtelen a „bennük lévő életről” beszél. Csak az életről beszélve tudják az emberek, hogy még mindig bennük lehet Isten élete. Így Isten iránti szeretetük növekszik néhány fokkal, és egyre jobban megismerik Isten szeretetét és irgalmát. Tehát e szavak hallatán minden ember megbánja korábbi vétkeit, és titokban a bűnbánat könnyeit hullatja. A legtöbben csendben elhatározzák, hogy eleget kell tenniük Istennek. Van úgy, hogy Isten szavai az emberek szívének legmélyére hatolnak megnehezítve azok elfogadását, és az emberek nehezen tudnak megbékélni. Van úgy, hogy Isten szavai őszinték és megfontoltak, és úgy felmelegítik az emberek szívét, hogy miután olvasták azokat, olyan, mint amikor a bárány, aki hosszú évek óta elveszett, újra meglátja a saját anyját. Szemük könnybe lábad, elborítják őket az érzelmek, és égnek a vágytól, hogy zokogva Isten karjaiba vessék magukat, szabadon engedve azt a leírhatatlan fájdalmat, amely hosszú évek óta a szívükben van, hogy kimutassák Isten iránti hűségüket. A több hónapos próbatétel miatt kissé túlérzékennyé váltak, mintha éppen most kaptak volna idegösszeroppanást, mint egy évek óta ágyhoz kötött rokkant. Hogy Isten szavaiba vetett hitükben hajthatatlanok legyenek, Isten gyakran hangsúlyozza a következő szavakat: „Annak érdekében, hogy munkám következő lépése zökkenőmentesen és akadálytalanul haladhasson, a szavak általi finomítást alkalmazom, hogy próbára tegyem mindazokat, akik az Én házamban vannak.” Itt Isten azt mondja: „hogy próbára tegyem mindazokat, akik az Én házamban vannak”; figyelmes olvasás után azt látjuk, hogy amikor az emberek szolgálattevőkként cselekszenek, akkor is Isten házában lévő emberek. Sőt, ezek a szavak hangsúlyozzák Isten szavahihetőségét az „Isten népe” címmel kapcsolatban, ami megkönnyebbülést hoz az emberek szívébe. És akkor miért mutat rá Isten újra meg újra a sokféle megnyilvánulásra az emberekben, miután olvasták Isten szavait, vagy mielőtt az „Isten népe” cím kinyilatkoztatást nyert volna? Csak azért, hogy megmutassa, hogy Isten az az Isten, aki mélyen belenéz az ember szívébe? Ez csak egy része az oknak – és itt csak másodlagos jelentőségű. Isten azért teszi ezt, hogy végképp meggyőzzön minden embert, hogy Isten szavaiból minden ember megismerhesse saját elégtelenségét, megismerhesse saját, az élettel kapcsolatos korábbi hiányosságait, és ami még fontosabb, hogy megalapozza a munka következő lépését. Az emberek csak önmaguk megismerésének alapján törekedhetnek Isten megismerésére és Isten utánzására. E szavak hatására az emberek negatív és passzív magatartásukból pozitívvá és kezdeményezővé válnak, és ez lehetővé teszi, hogy Isten munkájának második része gyökeret eresszen. Azt mondhatjuk, hogy ha a munkának ez a lépése az alap, akkor Isten munkájának második része pofonegyszerűvé válik, és még a legkisebb erőfeszítést sem igényli. Tehát, amikor az emberek kiűzik szívükből a szomorúságot, és pozitívvá meg kezdeményezővé válnak, Isten megragadja ezt az alkalmat, hogy további követelményeket támasszon az Ő népével szemben. „Szavaimat bármikor és bárhol közzéteszem és kifejezem, és így nektek is mindig ismernetek kell magatokat Előttem. Mert a mai nap végül is különbözik a korábbiaktól, és már nem valósíthatod meg azt, amit csak akarsz. Ehelyett képesnek kell lenned arra, hogy az Én szavaim irányítása alatt legyőzd a tested; az Én szavaimra kell támaszkodnod, és nem szabad meggondolatlanul cselekedned.” Itt Isten elsősorban az „Én szavaimat” hangsúlyozza; a múltban is sokszor hivatkozott az „Én szavaimra”, és így senki sem teheti meg, hogy ne fordítson erre némi figyelmet. Így mutatkozik meg Isten munkája következő lépésének a lényege: Mindenkinek Isten szavaira kell fordítania figyelmét, és nem szerethet mást. Mindenkinek meg kell becsülnie az Isten szájából elhangzott szavakat, és nem szabad félvállról vennie őket; így megszűnik a gyülekezetben az a korábbi helyzet, hogy egy ember olvassa Isten szavait, és sokan mondanak áment és engedelmeskednek. Abban az időben az emberek nem ismerték Isten szavait, hanem fegyverként használták azokat, hogy önmagukat megvédjék. Hogy ezt visszafordítsa, Isten új, magasabb követelményeket támaszt a földön az emberrel szemben. Annak érdekében, hogy az emberek ne váljanak negatívvá és passzívvá, miután látták Isten magas mércéjét és szigorú követelményeit, Isten sokszor bátorítja az embereket mondván: „Mivel a dolgok a jelenlegi helyzetbe kerültek, nem kell túlságosan bánkódnotok és sajnálkoznotok a múltbeli tetteitek és cselekedeteitek miatt. Nagylelkűségem olyan határtalan, mint a tenger és az ég – hogyan lehetne, hogy az ember képességei és a Rólam való ismerete ne legyen olyan ismerős Számomra, mint a saját tenyerem?” Ezek a megfontolt és őszinte szavak hirtelen megnyitják az emberek elméjét, és a kétségbeesésből azonnal az Isten iránti szeretethez, a pozitív és kezdeményező hozzáálláshoz vezetik őket, mert Isten úgy beszél, hogy megragadja az emberek szívében lévő gyengeséget. Az emberek anélkül, hogy ennek tudatában lennének, mindig szégyellik magukat Isten előtt a múltbeli tetteik miatt, és újra meg újra bűnbánatot tanúsítanak. Így Isten különösen természetesen és normálisan nyilatkoztatja ki ezeket a szavakat, hogy az emberek ne érezzék úgy, hogy Isten szavai kemények és tompák, hanem hogy egyszerre szigorúak és lágyak, valamint elevenek és életszerűek.

A teremtéstől kezdve egészen napjainkig Isten csendesen mindent elrendezett az ember számára a szellemi világból, és soha nem ismertette az emberrel a szellemi világ igazságát. Ma azonban Isten hirtelen áttekintést nyújt a benne dúló harcról, amitől az emberek természetesen csak zavarba jönnek, elmélyül bennük az az érzés, hogy Isten mélységes és kifürkészhetetlen, és még nehezebben találják meg Isten szavainak forrását. Azt lehet mondani, hogy a szellemi világ harci állapota minden embert a lélekbe visz. Ez az első döntő része a jövő munkájának, és ez a kulcs, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy belépjenek a szellemi birodalomba. Ebből látható, hogy Isten munkájának következő lépése elsősorban a lélekre irányul, amelynek elsődleges célja, hogy minden ember jobban megismerje Isten Lelkének csodálatos tetteit a testben, és ezáltal mindazok, akik hűségesek Istenhez, jobban megismerjék a Sátán ostobaságát és természetét. Bár nem a szellemi birodalomban születtek, mégis úgy érzik, mintha látták volna a Sátánt, és amint ez az érzésük támad, Isten azonnal átvált egy másik beszédmódra – és amint az emberek elérték ezt a gondolkodásmódot, Isten megkérdezi: „Miért képezlek Én ki benneteket ilyen sürgősen? Miért mondom el nektek a szellemi világ igazságait? Miért emlékeztetlek és buzdítalak benneteket újra meg újra?” És így tovább – kérdések egész sora, amely rengeteg kérdést vet fel az emberekben. Miért beszél Isten ilyen hangnemben? Miért a szellemi világ dolgairól beszél, és nem az egyház építésének idején az emberekkel szemben támasztott követelményeiről? Miért nem csap le Isten az emberek elképzeléseire azzal, hogy titkokat tár fel? Pusztán azáltal, hogy az emberek egy kicsit figyelmesebbek, egy kis ismeretre tesznek szert Isten munkájának lépéseiről, és így, amikor a jövőben kísértésekkel találkoznak, valóságos utálat születik bennük a Sátán iránt. És még ha a jövőben megpróbáltatásokba ütköznek is, akkor is képesek lesznek megismerni Istent és még mélyebben meggyűlölni a Sátánt, és így megátkozni a Sátánt.

Végül Isten akarata teljesen feltárul az ember előtt: „lehetővé téve, hogy minden egyes szavam gyökeret eresszen, kivirágozzon és gyümölcsöt hozzon a lelkedben, és ami még fontosabb, hogy több gyümölcsöt teremjen. Ugyanis Én nem tündöklő, buja virágokat kérek, hanem bőséges gyümölcsöt, olyan gyümölcsöt, amely nem romlik meg”. Isten népéhez intézett ismételt követelései közül ez a legátfogóbb, ez a középpont, és lényegre törően van megfogalmazva. Átléptem a normális emberi mivoltban való munkálkodásból a teljes isteni mivoltban való munkálkodásba; így a múltban egyszerű szavaimhoz nem volt szükségem további magyarázatokra, és a legtöbb ember képes volt megérteni szavaim jelentését. Az eredmény az volt, hogy akkoriban csak arra volt szükség, hogy az emberek megismerjék az Én szavaimat, és képesek legyenek a valóságról beszélni. Ez a lépés azonban merőben más. Az Én isteni mivoltom teljesen átvette az uralmat, és nem hagyott teret az emberi mivoltnak, hogy szerepet játsszon. Ezért, ha az Én népem közül valók meg akarják érteni szavaim igazi jelentését, a legnagyobb nehézségekbe ütköznek. Csak az Én kijelentéseimen keresztül nyerhetnek megvilágosodást és megvilágítást, ha pedig nem ezen a csatornán keresztül, akkor csak üres ábrándozás minden arra irányuló gondolat, hogy felfogják az Én szavaim célját. Amikor minden ember jobban megismer Engem, miután elfogadta kijelentéseimet, az az idő, amikor az Én népem megél Engem, az az idő, amikor testben végzett munkám befejeződik, és az idő, amikor isteni mivoltomat teljesen megélem a testben. Ebben a pillanatban minden ember meg fog ismerni Engem a testben, és valóban elmondhatja majd, hogy Isten testben jelenik meg, és ez lesz a gyümölcs. Ez további bizonyítéka annak, hogy Isten belefáradt az egyház építésébe – vagyis „bár az üvegházban a virágok számtalanok, akárcsak a csillagok, és vonzzák a csodáló tömeget, ha egyszer elhervadnak, olyan rongyossá válnak, mint a Sátán csalárd mesterkedései, és senki sem érdeklődik irántuk”. Bár Isten személyesen is munkálkodott az egyház építésének idején, nem nosztalgiázik a múltbeli dolgokon, mivel Ő az az Isten, aki mindig új és soha nem régi. Azért, hogy az emberek ne gondoljanak vissza a múltra, az „olyan rongyos, mint a Sátán csalárd mesterkedései” kifejezést használta, ami azt mutatja, hogy Isten nem ragaszkodik a doktrínához. Némelyek talán félreértik Isten akaratát, és azt kérdezik: Miért mondta azt, hogy „ha egyszer a virágok elhervadnak, senki sem érdeklődik irántuk”, hiszen ezt a munkát Isten Maga végzi? Ezek a szavak kinyilatkoztatást adnak az embereknek. A legfontosabb az, hogy minden embernek új és helyes kiindulópontot adjanak; csak így lesznek képesek eleget tenni Isten akaratának. Végül Isten népe képes lesz arra, hogy igaz, nem erőltetett és szívből jövő dicsőítést zengjen Istennek. Ez az, ami Isten 6000 éves irányítási tervének középpontjában áll. Vagyis ennek a 6000 éves irányítási tervnek a kikristályosodása: hogy minden ember megismerje Isten megtestesülésének jelentőségét – hogy ténylegesen megismerje a testté lett Istent, vagyis Isten cselekedeteit a testben –, hogy megtagadja a homályos Istent, és megismerje a ma és a tegnap Istenét, sőt mi több, a holnapét is, aki valóban és ténylegesen létezett öröktől fogva mindörökké. Csak ekkor térhet nyugalomra Isten!