Kijelentésének utolsó fejezetében, miután Isten beszélt a népével szemben támasztott legmagasabb követelményeiről – miután elmondta irányítási tervének erre a szakaszára vonatkozó szándékait –, hogy megakadályozza, hogy minden ember a negativitásból a pozitivitásba való átmenet után elforduljon és elragadtassa magát, lehetőséget ad nekik, hogy elgondolkodjanak az Ő szavain és segítse őket, hogy végül elhatározzák magukat arra, hogy eleget tegyenek Isten szándékainak. Amikor az emberek feltételei pozitívak, Isten azonnal elkezd kérdéseket feltenni nekik a dolog másik oldaláról. Kérdések sorát teszi fel, amelyeket az embereknek nehéz megfejteniük: „Megfertőzte-e tisztátalanság az Irántam érzett szereteteteket? Tiszta és őszinte volt-e a hűségetek Irántam? Igaz volt-e a tudásotok Rólam? Mennyi hely volt Számomra a szívetekben?” És így tovább. Ennek a bekezdésnek az első fele, két dorgálás kivételével, kizárólag kérdésekből áll. Különösen az egyik kérdés – „Megérintettek-e benneteket a kijelentéseim?” – nagyon találó. Ez valóban a legtitkosabb dolgokat érinti meg az emberek szíve mélyén, és arra készteti őket, hogy öntudatlanul is megkérdezzék maguktól: „Valóban hűséges vagyok-e az Isten iránti szeretetemben?” Az emberek a szívükben öntudatlanul is felidézik múltbeli tapasztalataikat a szolgálatban: Felemésztette őket az önmegbocsátás, az önigazság, az elbizakodottság, az önteltség, az önelégültség és a büszkeség. Olyanok voltak, mint egy hálóba akadt nagy hal – miután hálóba kerültek, nem volt könnyű kiszabadulniuk. Ráadásul gyakran féktelenek voltak, gyakran becsapták Isten normális emberi mivoltát, és mindenben, amit tettek, önmagukat helyezték az első helyre. Mielőtt „szolgálattevőknek” nevezték volna őket, olyanok voltak, mint egy újszülött tigriskölyök, tele energiával. Bár figyelmüket bizonyos fokig az életre összpontosították, időnként csak ímmel-ámmal végezték a dolgukat; mint a rabszolgák, felületesen viselkedtek Istennel szemben. Mialatt szolgálattevőkként lelepleződtek, negatívak voltak, visszaestek, tele voltak bánattal, panaszkodtak Istenre, csüggedten lógtatták a fejüket, és így tovább. Saját csodálatos, megható történeteik minden lépése emlékezetükben marad. Még aludni is nehezen tudnak, a napot pedig kábulatban töltik. Úgy tűnik, mintha Isten másodszor is kiiktatta volna őket, mintha az alvilágba zuhantak volna, ahonnan nem tudnak kiszabadulni. Bár Isten nem tett mást, mint feltett néhány nehéz kérdést az első bekezdésben, ha figyelmesen elolvassuk, kiderül, hogy Isten célja több, mint hogy ezeket a kérdéseket csak a kérdés kedvéért tegye fel; ezekben a kérdésekben egy mélyebb jelentés rejlik, amelyet részletesebben meg kell magyarázni.

Miért mondta egyszer Isten, hogy a ma mégiscsak ma, és mivel a tegnap már elmúlt, nincs szükség nosztalgiázásra, mégis itt, az első mondatban kérdéseket tesz fel az embereknek, és arra készteti őket, hogy visszagondoljanak a múltra? Gondoljatok bele! Miért kéri Isten, hogy az emberek ne nosztalgiázzanak a múlton, ugyanakkor azt, hogy gondoljanak vissza a múltra? Lehetséges-e, hogy Isten szavaiban valami tévedés van? Lehetséges-e, hogy ezeknek a szavaknak a forrása téves? Természetesen azok, akik nem figyelnek Isten szavaira, nem tennének fel ilyen mélyreható kérdéseket. De egyelőre nem szükséges erről beszélni. Először is hadd magyarázzam meg a fenti első kérdést – a „miért”-et. Természetesen mindenki tisztában van azzal, hogy Isten azt mondta, hogy nem szól üres szavakat. Ha a szavak Isten szájából hangzanak el, akkor van céljuk és jelentőségük – ez a kérdés lényegét érinti. Az emberek legnagyobb hibája az, hogy képtelenek megváltoztatni gonosz szokásaikat és régi természetük hajthatatlanságát. Ahhoz, hogy minden ember alaposabban és reálisabban megismerhesse önmagát, Isten előbb rávezeti őket, hogy visszagondoljanak a múltra, hogy mélyebben elgondolkodjanak önmagukon, és így felismerjék, hogy Isten egyetlen szava sem üres, és hogy Isten valamennyi szava különböző emberekben különböző mértékben teljesedik be. A múltban az, ahogyan Isten az embereket megmetszette, egy kicsit megismertette velük Istent, és kissé szívből jövőbbé tette az Isten iránti őszinteségüket. Az „Isten” szó az emberek és szívük mindössze 0,1 százalékát foglalja el. Ennek elérése azt mutatja, hogy Isten óriási mennyiségű üdvözítést hajtott végre. Joggal mondhatjuk, hogy az, hogy Isten ennyit elért ebben az embercsoportban – egy olyan csoportban, amelyet a nagy vörös sárkány kihasznál és a Sátán megszállt –, azt jelenti, hogy nem mernek egyszerűen azt tenni, amit akarnak. Ez azért van, mert lehetetlen, hogy Isten száz százalékban elfoglalja a Sátán által megszállt emberek szívét. Hogy a következő lépés során növelje az emberek Isten-ismeretét, Isten összehasonlítja a múltbeli szolgálattevők állapotát Isten mai népének állapotával, és ezzel világos kontrasztot teremt, amely miatt az emberek még jobban szégyenkeznek. Ahogyan Isten mondta: „nincs hová elrejtenetek a szégyeneteket”.

Miért mondtam hát, hogy Isten nem pusztán a kérdés kedvéért tesz fel kérdéseket? Ha alaposan elolvassuk az elejétől a végéig, akkor kiderül, hogy bár az Isten által feltett kérdések nincsenek behatóan kifejtve, mindegyik az emberek Isten iránti hűségének és Istenről való ismeretének mértékére vonatkozik; más szóval az emberek tényleges állapotára utalnak, amely szánalmas, és amelyről nehéz nyilatkozniuk. Ebből látható, hogy az emberek érettsége túlságosan gyenge, hogy az Istenről való tudásuk túlságosan felületes, és a hűségük Iránta túlságosan szennyezett és tisztátalan. Ahogy Isten mondta, szinte minden ember zavaros vizekben halászik, és csak azért van ott, hogy meglegyen a létszám. Amikor Isten azt kérdezi, hogy „valóban azt hiszitek, alkalmatlanok vagytok arra, hogy az Én népem legyetek?” – ezeknek a szavaknak az igazi jelentése az, hogy az összes ember közül senki sem alkalmas arra, hogy Isten népéhez tartozzon. Ám a nagyobb hatás elérése érdekében Isten a kérdezés módszerét alkalmazza. Ez a módszer sokkal hatékonyabb, mint a múlt szavai, amelyek kíméletlenül támadták, vagdosták és gyilkolták az embereket, egészen a szívükig hatolva. Tegyük fel, hogy Isten közvetlenül valami olyasmit mondott volna, ami unalmas és száraz, mint például: „Nem vagytok hűségesek Hozzám, a hűségetek megromlott, és Én nem foglalok el abszolút helyet a szívetekben... Nem hagyok nektek helyet, ahová elrejtőzhetnétek magatok elől, mert egyikőtök sem alkalmas arra, hogy az Én népemhez tartozzon.” Összehasonlíthatod a kettőt, és bár a tartalmuk ugyanaz, a hangvételük mégis más. Kérdéseket használni sokkal hatékonyabb. A bölcs Isten tehát az első hangnemet alkalmazza, ami mutatja, hogy milyen művészien beszél. Ezt az ember nem tudja elérni, ezért nem csoda, hogy Isten azt mondta: „Az emberek csak eszközök, amelyeket használok. Az egyetlen különbség közöttük az, hogy némelyek alantasak, némelyek pedig értékesek.”

Amint az emberek tovább olvassák, Isten szavai egyre gyorsabban és nagyobb számban érkeznek, alig hagyva esélyt arra, hogy levegőt vegyenek, mert Isten semmiképpen sem kíméli az embert. Amikor az emberek a legnagyobb megbánást érzik, Isten újra figyelmezteti őket: „Ha teljesen figyelmen kívül hagyjátok a fenti kérdéseket, az azt mutatja, hogy zavaros vizeken halászol, és csak azért vagy jelen, hogy meglegyen a létszám, de az Általam elrendelt időben biztosan kivettetsz majd, és másodszorra is a feneketlen mélységbe leszel taszítva. Ezek az Én figyelmeztető szavaim, és bárkire, aki félvállról veszi őket, lesújt az ítéletem, és a kijelölt időben szerencsétlenség fogja érni.” Az ilyen szavakat olvasva az emberek nem tudnak nem arra gondolni, amikor a feneketlen mélységbe vetették őket: katasztrófa fenyegeti őket, Isten adminisztratív rendeletei irányítják, saját végzetük vár rájuk, hosszú ideje aggódnak, levertek, rosszul érzik magukat, és senkinek sem tudnak beszélni a szívükben lakozó melankóliáról – ehhez képest úgy érzik, jobban járnának, ha a testük tisztítótűzben lenne... Ahogy gondolkodásuk eljut erre a pontra, képtelenek ellenállni a csüggedésnek. Ha arra gondolnak, hogy milyenek voltak a múltban, milyenek ma, és milyenek lesznek holnap, akkor a szívükben egyre nő a bánat, öntudatlanul remegni kezdenek, és így egyre jobban félnek Isten adminisztratív rendeleteitől. Ahogy eszükbe jut, hogy az „Isten népe” kifejezés is csak egy szófordulat lehet, a szívükben lévő derű azonnal szorongássá változik. Isten felhasználja végzetes gyengeségüket, hogy lesújtson rájuk, és ezen a ponton kezdi meg munkájának következő lépését, amivel az emberek idegeit állandóan ingerli, és fokozza bennük azt az érzést, hogy Isten tettei kifürkészhetetlenek, hogy Isten elérhetetlen, hogy Isten szent és tiszta, és hogy ők nem alkalmasak arra, hogy Isten népe legyenek. Ennek eredményeképpen megkétszerezik erőfeszítéseiket, hogy fejlődjenek, és nem mernek lemaradni.

Ezután, hogy leckét adjon az embereknek, és azért, hogy elérje, hogy megismerjék önmagukat, féljék Istent és rettegjenek Istentől, Isten elkezdi az Ő új tervét: „A teremtés idejétől napjainkig sokan lázadoztak a szavaim ellen, így ők le lettek választva és kivettettek helyreállításom áramlatából; végül testük elpusztul, lelkük pedig az alvilágba kerül, és még ma is súlyos büntetésnek vannak kitéve. Sokan követték szavaimat, de szembementek megvilágosításommal és megvilágításommal [...] és néhányan [...]”. Ezek valós példák. Ezekben a szavakban Isten nem csupán tényleges figyelmeztetést ad Isten egész népének, hogy megismertesse velük Isten tetteit az idők folyamán, hanem egyúttal egy burkolt ábrázolást is nyújt a szellemi birodalomban zajló események egy részéről. Ez lehetővé teszi az emberek számára, hogy tudják, hogy semmi jó nem származhat az Isten ellni lázadásukból. Örök szégyenfolttá válnak, és a Sátán megtestesítői, a Sátán másolatai lesznek. Isten szívében a jelentésnek ez az aspektusa másodlagos fontosságú, mert ezek a szavak máris remegést és tanácstalanságot váltottak ki az emberekből, és nem tudják, hogy mit tegyenek. Ennek a pozitív oldala az, hogy miközben az emberek reszketnek a félelemtől, a szellemi birodalom néhány részletére is szert tesznek – de csak néhányra, ezért egy kis magyarázattal kell szolgálnom. A szellemi birodalom kapujából látható, hogy mindenféle lélek létezik. Néhányan ugyan az alvilágban, néhányan a pokolban, néhányan a tűz tavában, néhányan pedig a feneketlen mélységben vannak. Ehhez még valamit hozzá kell tennem. Felületesen szólva, ezeket a lelkeket hely szerint lehet felosztani; konkrét értelemben azonban némelyekkel közvetlenül Isten fenyítése foglalkozik, némelyek pedig a Sátán rabságában vannak, amit Isten kihasznál. Konkrétabban, a fenyítésük a körülményeik súlyossága szerint különbözik. Ezen a ponton hadd magyarázzam el egy kicsit bővebben. Azoknak, akiket közvetlenül Isten keze fenyít, nincs lelkük a földön, ami azt jelenti, hogy nincs esélyük az újjászületésre. A Sátán hatalma alatt álló lelkek – az ellenségek, akikről Isten beszél, amikor azt mondja: „az ellenségeim lettek” – földi dolgokhoz kapcsolódnak. A különböző gonosz lelkek a földön mind Isten ellenségei, a Sátán szolgái, és létezésük oka az, hogy szolgálatot végezzenek; szolgálatot végezzenek, hogy Isten tetteinek ellenpontjai lehessenek. Így Isten azt mondja: „Ezeket az embereket nemcsak foglyul ejtette a Sátán, hanem örök bűnösökké váltak, az ellenségeim lettek, és közvetlenül szembeszállnak Velem.” Ezután Isten elmondja az embereknek, hogy milyen vég vár az ilyen lélekre: „ők az Én ítéletem tárgyai haragom csúcspontján”. Isten tisztázza a jelenlegi állapotukat is: „még ma is vakok, és még mindig a sötét börtönökben vannak”.

Hogy megmutassa az embereknek Isten szavainak igazságtartalmát, Isten egy valós példát használ bizonyítékként (Pál esetét, amelyről beszél), hogy figyelmeztetése mélyebb benyomást tegyen az emberekre. Azért, hogy az emberek ne tekintsék elbeszélésnek a Pálról mondottakat, és hogy ne gondolják magukat nézőknek – sőt, hogy ne dicsekedjenek az évezredekkel ezelőtt történt dolgokkal, amelyeket Istentől hallottak –, Isten nem Pál élete során szerzett tapasztalataira koncentrál. Ehelyett Isten arra összpontosít, hogy milyen következményekkel járt ez Pál számára, milyen véget ért, hogy miért szegült szembe Pál Istennel, és miért végezte úgy, ahogyan végezte. Amire Isten összpontosít, az annak hangsúlyozása, hogy végül hogyan tagadta meg Pál vágyálmait, és közvetlenül leplezi le Pál állapotát a szellemi birodalomban: „Isten közvetlenül megfenyíti Pált”. Mivel az emberek érzéketlenek és képtelenek bármit is felfogni Isten szavaiból, Isten magyarázatot fűz hozzá (a kijelentés következő része), és egy másik szempontra vonatkozó kérdésről kezd beszélni: „Aki szembeszáll Velem (nemcsak a testet öltött énemmel, hanem – ami még fontosabb – a szavaimmal és Lelkemmel, vagyis isteni mivoltommal), az testében kapja meg ítéletemet.” Bár felületesen nézve ezek a szavak látszólag nem kapcsolódnak a fentiekhez, és úgy tűnik, hogy a kettő között nincs összefüggés, ne essünk pánikba: Istennek megvannak a maga céljai; a „fenti példa azt bizonyítja, hogy” egyszerű szavai szervesen összekapcsolnak két látszólag össze nem függő kérdést – ez Isten szavainak zsenialitása. Így az emberek megvilágosodnak Pál története által, és így, az előző és a következő szöveg közötti kapcsolat miatt, a Pál által adott leckén keresztül még jobban törekszenek Isten megismerésére, ami pontosan az a hatás, amit Isten el akart érni, amikor ezeket a szavakat mondta. Ezután Isten szól néhány szót, amelyek segítséget és megvilágosítást nyújtanak az emberek életbe való belépéséhez. Nincs szükség arra, hogy erről beszéljek; érezni fogod, hogy ezek a dolgok könnyen érthetőek. Amit azonban el kell magyaráznom, az az, amikor Isten azt mondja, hogy: „Amikor normális emberi mivoltomban munkálkodtam, a legtöbb ember már összemérte magát haragommal és fenségemmel, és már tudott egy keveset bölcsességemről és természetemről. Ma közvetlenül isteni mivoltomban beszélek és cselekszem, és még mindig vannak emberek, akik saját szemükkel fogják meglátni haragomat és ítéletemet; sőt, az ítélet korának második részében a fő munka az, hogy minden népem közvetlenül megismerje a testben végzett cselekedeteimet, és mindannyian közvetlenül meglássátok természetemet.” Ez a néhány szó lezárja Isten munkáját a normális emberi mivoltban, és hivatalosan megkezdi Isten munkájának második részét, az ítélet korszakát, amely az isteni mivoltban valósul meg, és előre jelzi egy embercsoport végét. Ezen a ponton érdemes elmagyarázni, hogy Isten nem mondta az embereknek, hogy ez az ítélet korszakának második része, amikor Isten népévé váltak. Ehelyett csak azt magyarázza meg, hogy ez az ítélet korszakának második része, miután beszélt az embereknek Isten szándékairól és azokról a célokról, amelyeket Isten ebben az időszakban kíván elérni, valamint Isten földi munkájának utolsó lépéséről. Mondanom sem kell, hogy ebben is Isten bölcsessége rejlik. Amikor az emberek éppen csak felkelnek a betegágyukból, az egyetlen dolog, ami érdekli őket, hogy meg fognak-e halni vagy sem, vagy hogy a betegségüket ki lehet-e űzni a testükből. Nem törődnek azzal, hogy vajon meghíznak-e, vagy hogy a megfelelő ruhába öltöznek-e. Így csak amikor az emberek teljesen elhiszik, hogy Isten népéhez tartoznak, akkor beszél Isten lépésről lépésre az Ő követelményeiről, és közli az emberekkel, hogy mi a mai korszak. Ez azért van így, mert az embereknek csak néhány nappal azután van energiájuk arra, hogy Isten irányításának lépéseire koncentráljanak, miután felépültek, és ezért ez a legalkalmasabb idő arra, hogy elmondja nekik. Csak miután az emberek megértették, kezdik el elemezni: mivel ez az ítélet korának második része, Isten követelményei szigorúbbá váltak, és én is Isten népének tagja lettem. Helyes így elemezni, és az elemzésnek ez a módja elérhető az ember számára; ezért alkalmazza Isten ezt a beszédmódot.

Amint az emberek megértenek egy keveset, Isten ismét belép a szellemi birodalomba, hogy beszéljen, és így ismét csapdába esnek. A kérdések sorozata alatt mindenki a fejét vakarja, zavarodottan, nem tudva, hogy hol rejlik Isten célja, nem tudva, hogy Isten kérdései közül melyikre válaszoljon, ráadásul azt sem tudja, hogy milyen nyelven válaszoljon Isten kérdéseire. Az ember azon tűnődik, hogy nevessen vagy sírjon. Az emberek számára ezek a szavak úgy tűnnek, mintha nagyon mélységes titkokat tartalmaznának – de a tények éppen az ellenkezőjét mutatják. Akár egy kis magyarázatot is fűzhetek ide számodra – ez pihentetni fogja az agyadat, és úgy fogod érezni, hogy ez egy egyszerű dolog, és nem kell gondolkodni rajta. Voltaképpen, bár sok szó van, csak egyetlen célt tartalmaznak, amelyet Isten szem előtt tart: megnyerni az emberek hűségét ezeken a kérdéseken keresztül. Ezt viszont nem célszerű egyenesen kimondani, ezért Isten ismét kérdéseket alkalmaz. A hangnem, amellyel beszél, azonban különösen lágy, nem úgy, mint az elején. Bár Isten kérdőre vonja őket, ez a fajta kontraszt egyfajta megkönnyebbülést hoz az embereknek. Akár egyesével is elolvashatod az egyes kérdéseket; vajon nem volt-e ezekre a dolgokra gyakran utalás a múltban? Ebben a néhány egyszerű kérdésben gazdag tartalom rejlik. Némelyik az emberek mentalitásának leírása: „Olyan életet akartok élvezni a földön, amely a mennyei élethez hasonlatos?” Némelyik az emberek „harcos esküje”, amelyet Isten előtt tesznek: „Valóban képesek vagytok hagyni, hogy halálba küldjelek benneteket, és vezesselek, mint a juhokat?” Némelyik pedig Isten követelménye az emberrel szemben: „Ha nem szólnék közvetlenül, akkor is le tudnál mondani mindenről, ami körülötted van, és megengednéd, hogy használjalak téged? Vajon nem ezt a valóságot kérem? [...]” Emellett tartalmazzák Isten intéseit és bátorításait is az ember számára: „Mégis azt kérem, hogy többé ne nyomasszanak benneteket balsejtelmek, legyetek proaktívak a belépésben, és ragadjátok meg szavaim legnagyobb mélységeit. Ez megakadályozza majd, hogy félreértsétek szavaimat, és ködös legyen előttetek a szándékom, és így megszegjétek adminisztratív rendeleteimet.” Végül Isten az emberhez fűzött reményeiről beszél: „Remélem, hogy szavaimból megértitek a rátok vonatkozó szándékaimat. Ne gondoljatok többé saját kilátásaitokra, és cselekedjetek úgy, ahogyan elhatároztátok Előttem, hogy Isten minden dologban vezényelhessen titeket.” Az utolsó kérdésnek mély értelme van. Elgondolkodtató, belevésődik az emberek szívébe, és nehéz elfelejteni, állandóan visszacseng, mint egy csengő a fülükhöz közel...

A fent leírtak rövid magyarázatot tartalmaznak, amelyet referenciaként használhatsz.