Amikor Isten olyan követelményeket támaszt az emberekkel szemben, amelyeket nehezen tudnak megmagyarázni, amikor az Ő szavai közvetlenül az emberi szívbe hatolnak, és az emberek felajánlják Neki őszinte szívüket az Ő örömére, akkor Isten lehetőséget ad nekik, hogy elgondolkodjanak, elhatározásra jussanak és megkeressék a gyakorlás útját. Ily módon mindazok, akik az Ő népét alkotják, ismét elszántan, összekulcsolt kézzel ajánlják fel egész lényüket Istennek. Néhányan talán tervet készítenek és napi ütemtervet állítanak fel, miközben készülnek arra, hogy mozgósítsák magukat a kemény munkára, és kevéske erejüket Isten irányítási tervének szenteljék, hogy dicsőséget szerezzenek annak, és siettessék megvalósulását. Éppen, amikor az emberek ezt a mentalitást táplálják, ezeket a dolgokat jól észben tartják, miközben a házimunkájukat végzik, miközben beszélgetnek és miközben dolgoznak, Isten ismét beszélni kezd: „A Lelkem hangja a természetem egészének kifejezése. Értitek-e?” Minél elszántabbak az emberek, annál kétségbeesettebben vágynak Isten szándékainak megragadására, és annál komolyabban vágynak arra, hogy Isten követeléseket támasszon velük szemben. Ezért Isten megadja az embereknek, amit akarnak, kihasználva az alkalmat, hogy a régóta készenlétben tartott szavait lényük legbelsőbb zugaiba juttassa. Bár ezek a szavak kissé keménynek vagy nyersnek tűnhetnek, az emberek számára összehasonlíthatatlanul édesen hangzanak. A szívük hirtelen kivirul az örömtől, mintha a mennyben lennének, vagy mintha egy másik birodalomba – a képzelet valóságos paradicsomába – kerültek volna, ahol a külvilág ügyei többé nem hatnak az emberiségre. Annak az eshetőségnek a megkerülése érdekében, hogy az emberek, ahogyan azt a múltban szokás volt, külsőleg beszélnek és külsőleg cselekesznek, és így nem tudnak megfelelő gyökereket ereszteni, amint az emberek elérik azt, amire a szívükben vágynak, és ezenfelül, amikor szenvedélyes lelkesedéssel készülnek munkához látni, Isten még mindig a mentalitásukhoz igazítja a beszédmódját, és összefoglalva és tartózkodás nélkül megcáfolja mindazt a buzgalmat és vallásos szertartást, amit a szívükben hordoznak. Ahogy Isten mondta: „Megláttátok-e valóban az ebben rejlő fontosságot?” Az emberek, akár azelőtt, akár azután, hogy valamire elszánják magukat, nem tulajdonítanak nagy jelentőséget annak, hogy Istent az Ő tetteiben vagy szavaiban megismerjék, hanem inkább tovább töprengenek a kérdésen: „Mit tehetek Istenért? Ez a kulcskérdés!” Ezért mondja Isten: „És még van merszetek az Én népemnek nevezni magatokat a szemembe – nincs bennetek szégyenérzet, értelem pedig még annyi se!” Amint Isten kimondja ezeket a szavakat, az emberek azonnal rádöbbennek, és mintha áramütés érte volna őket, sietve visszahúzzák kezüket keblük biztonságába, nagyon félve attól, hogy másodszor is kiváltják Isten haragját. Ezen kívül Isten azt is mondta: „A hozzátok hasonló emberek előbb-utóbb kivettetnek az Én házamból! Ne játsszátok a vén bakát Nekem, azt feltételezve, hogy tanúságot tettetek Mellettem!” Az ilyen szavak hallatán az emberek még jobban félnek, mintha oroszlánt láttak volna. A szívük mélyén jól tudják, hogy nem szeretnék, ha felfalná őket az oroszlán, másrészt viszont fogalmuk sincs, hogyan menekülhetnének el. Ebben a pillanatban az emberi szívben lévő terv nyomtalanul, egészen és teljesen eltűnik. Isten szavain keresztül úgy érzem, mintha az emberiség szégyenének minden egyes aspektusát láthatnám: lehorgasztott fej és csüggedt viselkedés, mint egy vizsgázó, aki megbukott a főiskolai felvételi vizsgán, magasztos eszmék, boldog család, fényes jövő, és így tovább, a 2000 évre tervezett négy modernizációval együtt, melyek mindgyike puszta üres beszéddé változott, egy képzeletbeli forgatókönyvet teremtve egy sci-fi filmben. Ez azt jelenti, hogy a passzív elemeket aktív elemekre cseréljük, arra késztetve az embereket, hogy negativitásuk közepette kiálljanak abban a pozícióban, amelyet Isten kijelölt számukra. Kivételesen fontos az a tény, hogy az emberek nagyon félnek attól, hogy elveszítik ezt a kinevezést; mint ilyenek, az életükért kapaszkodnak a saját hivatali jelvényeikbe, mélységesen félve attól, hogy valaki megpróbálja elragadni azokat. Amikor az emberiség ilyen lelkiállapotban van, Isten nem aggódik amiatt, hogy az emberek negatívvá válnak, ezért ennek megfelelően az ítélő szavait vallató szavakra változtatja. Nemcsak lehetőséget ad az embereknek arra, hogy kifújják magukat, hanem arra is, hogy a korábbi törekvéseikből kiindulva rendezzék azokat a jövőre nézve: minden, ami nem megfelelő, módosítható. Ez azért van, mert Isten még nem kezdte el a munkáját – ez egy darab szerencse a nagy szerencsétlenség közepette –, és ráadásul nem ítéli el őket. Hadd szenteljem hát továbbra is Neki minden odaadásomat!

Továbbá, nem szabad a félelmed miatt félretenned Isten szavait. Vess egy pillantást arra, hogy meglásd, van-e Istennek bármilyen új követelése. Biztos, hogy felfedezel egy ilyet, mint ez: „Mostantól kezdve minden dologban a gyakorlat valóságába kell belépned; pusztán szájtépéssel, ahogyan a múltban tetted, nem fogsz többé boldogulni.” Ebben még mindig megnyilvánul Isten bölcsessége. Isten mindig is megőrizte saját tanúit, és amikor a múlt szavainak valósága a végére ér, akkor senki sem tudja kifürkészni „a gyakorlat valóságának” ismeretét. Ez elégséges bizonyíték arra, hogy bizonyítsa annak igazságát, amit Isten mondott: „Én Magam vállalom, hogy elvégzem a munkát.” Ennek köze van az isteni mivoltban végzett munka valódi értelméhez, és ahhoz is, hogy az emberiség, miután elérte a kezdet új pontját, még mindig képtelen megfejteni Isten szavainak valódi értelmét. Ennek az az oka, hogy a múltban az emberek nagy többsége ragaszkodott a valósághoz Isten szavaiban, míg ma fogalmuk sincs a gyakorlat valóságáról, és csak a szavak felszínes aspektusait értik meg, de a lényegüket nem. Még fontosabb, hogy ez azért van így, mert ma a királyság építésébe senkinek sem szabad beleavatkoznia, hanem csak engedelmeskednie kell Isten parancsainak, mint egy robotnak. Jól jegyezzétek meg ezt! Minden alkalommal, amikor Isten felhozza a múltat, a mai aktuális helyzetről kezd el beszélni; ez a beszédnek egy olyan formája, amely szembetűnő kontrasztot teremt az előtte és az utána következők között, és emiatt még jobb eredményeket képes elérni, lehetővé téve az emberek számára, hogy egymás mellé állítsák a jelent és a múltat, és ily módon elkerüljék a kettő összetévesztését. Ez Isten bölcsességének egyik oldala, amelynek célja a munka eredményeinek elérése. Ezután Isten ismét feltárja az emberiség rútságát, hogy az emberek soha ne felejtsenek el minden nap enni és inni az Ő szavaiból, és ami még fontosabb, hogy megismerjék önmagukat, és ezt leckének tekintsék, amelyből minden nap tanulniuk kell.

Miután kimondta ezeket a szavakat, Isten elérte azt a hatást, ami az Ő eredeti célja volt. Így, anélkül, hogy tovább törődne azzal, hogy az emberiség megértette-e Őt, vagy sem, néhány mondatban elsöpri ezt, mivel a Sátán munkájának semmi köze az emberiséghez – erről az emberiségnek fogalma sincs. Most pedig, a szellemi birodalmat hátrahagyva, nézzünk bele abba, hogy Isten miként támaszt igényeket az emberiséggel szemben: „A hajlékomban pihenve alaposan megfigyelem: a földön minden ember nyüzsög, »körbeutazza a világot«, és ide-oda szaladgál – mindezt a sorsa és a jövője érdekében. De egyiküknek sincs energiája arra, hogy az Én országomat építse, még annyi sem, mint amennyi a levegővételhez kell.” Miután ezeket a tréfás megjegyzéseket megosztotta az emberekkel, Isten még mindig nem törődik velük, hanem továbbra is a Lélek szemszögéből beszél, és e szavak által feltárja az emberi faj életének általános körülményeit a maga teljességében. A „körbeutazza a világot” és az „ide-oda szaladgál” kifejezésekből világosan látszik, hogy az emberi élet teljesen tartalmatlan. Ha nem lenne Isten mindenható üdvössége – különösen azok számára, akik a kínai császári vonal fogyatkozó, nagy családjába születtek –, az emberek még inkább hajlamosak lennének arra, hogy egész életüket hiába éljék le, és jobb volna számukra, ha inkább az alvilágba vagy a pokolba esnének, minthogy a világra jöjjenek. A nagy vörös sárkány uralma alatt, tudtukon kívül megsértették Istent, és ezért természetesen és tudtukon kívül Isten fenyítése alá estek. Isten ezért veszi a „megmentettem” és a „hálátlanok” fogalmakat, és szembeállítja őket egymással, hogy az emberek világosabban megismerjék önmagukat, ellenpontot alkotva ebből az Ő megmentő kegyelmének. Nem hoz-e ez még hatékonyabb eredményt? Persze, anélkül, hogy ezt kifejezetten ki kellene mondanom, az emberek Isten kijelentéseinek tartalmából következtethetnek a szemrehányás, az üdvösség és a felhívás elemeire, valamint a szomorúság enyhe célzására. Ezeket a szavakat olvasva az emberek öntudatlanul is szorongani kezdenek, és nem tudják könnyeiket visszatartani... Istent azonban nem fogja korlátozni néhány szomorú érzés, és nem is fogja feladni a munkáját, hogy fegyelmezze a népét, és követeléseket támasszon vele szemben az egész emberi faj romlottsága miatt.. Emiatt az Ő témái egyenesen a maihoz hasonló körülményeket érintenek, sőt, hirdeti az emberiségnek az Ő adminisztratív rendeleteinek fenségét, hogy terve tovább haladjon. Éppen ezért, a kellő gyorsasággal követve ezt, és addig ütve a vasat, amíg forró, Isten ebben a kritikus helyzetben kihirdet egy időszerű alkotmányt – egy olyan alkotmányt, amelyet az embereknek el kell olvasniuk, gondosan odafigyelve minden egyes tételre, mielőtt megérthetnék Isten szándékait. Nincs szükség arra, hogy ezt most tovább részletezzük; az embereknek egyszerűen csak figyelmesebben kell olvasniuk.

Ma ti – ez az embercsoport itt – vagytok az egyedüliek, akik valóban láthatjátok Isten szavait. Még így is, a mai emberek messze elmaradnak Isten megismerésében a múlt korok bármelyik emberétől. Ez kellőképpen világossá teszi, hogy a Sátán mennyi erőfeszítést fektetett az emberekbe ez alatt a több ezer év alatt, valamint azt is, hogy mennyire megrontotta az emberiséget – olyannyira, hogy Isten sok szava ellenére az emberiség még mindig nem érti és nem ismeri Őt, hanem fel mer lépni és nyilvánosan szembeszállni Vele. Ezért Isten gyakran az elmúlt korok embereit állítja összehasonlítási alapként a mai emberek elé, hogy ez utóbbiaknak, akik oly érzéketlenek és tompák, reális viszonyítási pontokat adjon. Mivel az emberek nem ismerik Istent, és mivel nincs valódi hitük Őbenne, Isten úgy ítélte meg, hogy az emberiség nem rendelkezik kellő képzettséggel és értelemmel; ezért újra és újra toleranciát tanúsított az emberek iránt, és üdvösséget adott nekik. A szellemi birodalomban ilyen irányú harc folyik: A Sátán hiú reménye az, hogy az emberiséget bizonyos fokig megrontja, a világot mocskossá és gonosszá teszi, így az embereket magával rántja a mocsárba, és lerombolja Isten tervét. Isten terve azonban nem az, hogy az egész emberiséget egy olyan közösséggé tegye, akik ismerik Őt, hanem inkább kiválaszt egy részt, hogy az egészet képviselje, a többit pedig hulladékként, hibás áruként hagyja meg, hogy a szemétdombra kerüljön. Így, bár a Sátán szemszögéből nézve néhány ember birtokba vétele kiváló lehetőségnek tűnhet Isten tervének tönkretételére, mit tudhat egy olyan együgyű, mint a Sátán, Isten szándékáról? Ez az oka annak, hogy Isten régen ezt mondta: „elfedtem az arcomat, hogy ne kelljen ránéznem erre a világra”. Egy keveset tudunk erről, és Isten nem azt kéri, hogy az emberek képesek legyenek bármit is tenni; inkább azt akarja, hogy felismerjék, hogy amit Ő tesz, az csodálatos és kifürkészhetetlen, és legyen Őt félő szívük. Ha – ahogy az emberek képzelik – Isten a körülményekre való tekintet nélkül fenyítené őket, akkor az egész világ már rég elpusztult volna. Vajon ez nem egyenlő lett volna azzal, hogy egyenesen a Sátán csapdájába esünk? Így hát Isten csupán a szavait használja arra, hogy elérje azokat az eredményeket, amelyek a szándékában vannak, de ritkán van szó a tények megjelenéséről. Vajon a következő szakasz nem egy példa az Ő szavaira? „Ha nem könyörülnék meg képzettségetek, értelmetek és belátásotok hiányán, akkor mindannyian elpusztulnátok a fenyítésem közepette, eltöröltetnétek a létezésből. Amíg azonban földi munkám be nem fejeződik, elnéző maradok az emberiséggel szemben.”