Az emberek úgy kezelik a munkámat, mint valami kiegészítést; nem mondanak le az étkezésről vagy az alvásról annak érdekében, így nincs más választásom, mint hogy megfelelő követelményeket támasszak az emberrel szemben, ahogy az a Hozzám való hozzáállásához illik. Emlékszem, egykor sok kegyelmet és sok áldást adtam az embernek, de miután ezeket megragadta, azonnal elment. Olyan volt, mintha öntudatlanul adtam volna neki ezeket. Tehát az ember mindig is szeretett Engem a saját elképzelései által. Azt akarom, hogy az ember igazán szeressen Engem; ma azonban az emberek még mindig vonakodnak, képtelenek igaz szeretetüket Nekem adni. Képzelgésükben azt hiszik, hogy ha Nekem adják igaz szeretetüket, akkor semmijük nem marad. Amikor tiltakozom, egész testük megremeg – mégsem hajlandóak igaz szeretetüket Nekem adni. Mintha várnának valamire, ezért előre tekintenek, és soha nem mondják el Nekem az igazságot arról, hogy mi történik. Olyan, mintha a szájukat lezárták volna egy ragasztóval, ezért folyamatosan akadozik a beszédük. Az ember előtt, úgy tűnik, irgalmatlan kapitalista lettem. Az emberek mindig tartanak Tőlem: Engem meglátva azonnal nyomtalanul eltűnnek, rettegve, hogy mit fogok tőlük kérdezni a körülményeikről. Nem tudom, miért képesek az emberek őszinte szeretetre „falusi embertársaik” iránt, mégsem képesek Engem szeretni, aki becsületes lelkű vagyok. Emiatt felsóhajtok: az emberek miért mindig az ember világában engedik szabadjára szeretetüket? Én miért nem ízlelhetem meg az emberek szeretetét? Azért van ez, mert nem tartozom az emberiséghez? Az emberek mindig úgy bánnak Velem, mint egy hegyi vademberrel. Mintha hiányozna Belőlem minden olyan rész, amely egy normális embert alkot, és ezért az emberek mindig magas erkölcsi hangnemet ütnek meg Előttem. Gyakran vonszolnak maguk elé, hogy megdorgáljanak Engem, úgy szidva Engem, mint egy óvodás korú gyermeket; az emberek mindig a nevelő szerepét játsszák Előttem, mert emlékeik szerint Én olyasvalaki vagyok, aki irracionális és műveletlen. Nem fenyítem meg az embereket a hibáikért, hanem megfelelő segítséget nyújtok nekik, lehetővé téve számukra, hogy rendszeres „gazdasági segélyt” kapjanak. Mivel az ember mindig is katasztrófa közepette élt, és nehezen tud elmenekülni, és e csapás közepette mindig Hozzám kiáltott, Én pontosan szállítom a „gabonakészletet” a kezébe, lehetővé téve, hogy minden ember az új korszak nagy családjában éljen, és megtapasztalja a nagy család melegét. Amikor megfigyelem az emberek között végzett munkát, felfedezem sok hibáját, és ennek eredményeként segítséget nyújtok neki. Még ebben az időben is rendkívüli szegénység uralkodik az emberek között, és így megfelelő gondoskodást adományoztam az „elszegényedett területeknek”, kiemelve őket a szegénységből. Ez az az eszköz, amellyel dolgozom, lehetővé téve, hogy minden ember élvezze kegyelmemet, amennyire csak tudja.

A földön élő emberek öntudatlanul fenyítést szenvednek, ezért kinyitom hatalmas kezemet, és Magam mellé húzom őket, lehetővé téve számukra azt a szerencsét, hogy élvezhessék kegyelmemet a földön. Mi az a földön, ami nem üres és értéktelen? Az ember világának minden helyén járok, és bár rengeteg híres műemlék és embernek tetsző természeti táj található, bárhova megyek, már régen meg lett fosztva az életerőtől. Csak ekkor érzem, hogy a föld komor és sivár: a földről már régen eltűnt az élet. Csak a halál szaga van, és ezért mindig felszólítottam az embert, hogy siessen elhagyni ezt a nyomorúság földjét. Minden, amit látok, az ürességtől illatos. Megragadom az alkalmat, hogy a kezemben lévő életet azok felé dobjam, akiket kiválasztottam; azonnal megjelenik egy zöld folt a földön. Az emberek hajlandóak élvezni az életerő dolgait a földön, de Én nem találok ebben örömet; az emberek mindig becsben tartják a földi dolgokat, és soha nem látják az ürességüket, így miután ma elérték ezt a pontot, még mindig nem értik, miért nincs élet a földön. Ma, ahogy az univerzumban járok, minden ember képes élvezni a kegyelmét annak a helynek, ahol Én vagyok, és ezt eszközként használják, soha nem az élet forrását keresik. Mindannyian eszközként használják azt, amit adok, de egyikük sem próbálja betölteni az életerő eredeti funkcióját. Nem tudják, hogyan kell használni vagy fejleszteni a természeti erőforrásokat, ezért nincstelenné válnak. Én az emberek között lakom, emberek között élek, de az ember ma még mindig nem ismer Engem. Noha az emberek sok segítséget adtak Nekem, amiért ilyen távol vagyok otthonomtól, olyan, mintha még meg kellene teremtenem a megfelelő barátságot az emberrel, és így még mindig érzem az ember világának igazságtalanságát; az Én szememben az emberiség végül is üres, és az emberek között nincs semmi olyan kincs, amely bármi értékkel bírna. Nem tudom, mi a véleménye az embereknek az emberi életről, de összefoglalva, az Enyém elválaszthatatlan az „üres” szótól. Remélem, hogy az emberek nem gondolnak rosszat Rólam emiatt, mert elég őszinte vagyok, és nem próbálok udvarias lenni. Azt tanácsolom azonban az embereknek, hogy jobban figyeljenek arra, amit gondolok, mert szavaim végül is segítségükre vannak. Nem tudom, hogy az emberek mennyire értik az „ürességet”. Remélem, hogy egy kis erőfeszítést fektetnek ebbe a munkába. Jól tennék, ha gyakorlatiasan tapasztalnák meg az emberi életet, és megnéznék, hogy találnak-e benne értékes „rejtett ércereket”. Nem próbálom elfojtani az emberek pozitivitását; egyszerűen azt akarom, hogy szerezzenek némi tudást szavaimból. Mindig rohangálok az emberi ügyek miatt, de most, a dolgok jelenlegi állása szerint, az emberek még mindig nem mondtak egy köszönő szót sem, mintha túl elfoglaltak lennének, és elfelejtették volna ezt megtenni. Még ma sem értem, milyen hatása volt az ember egész napos rohangálásának. Még ma sem marad Számomra hely az emberek szívében, és így ismét mély gondolatokba merülök. Elkezdtem arra a munkára fogni Magam, hogy kutassam, „miért nincs az embereknek olyan szívük, amely igazán szeret Engem”. Felemelem az embert a „műtőasztalra”, ízekre szedem a „szívét”, és megnézem, mi zárja el az utat a szívében, és mi akadályozza meg abban, hogy igazán szeressen Engem. A „kés” hatására az emberek szorosan becsukják a szemüket, várva, hogy elkezdjem, mert ebben az időben már teljesen megadták magukat; szívükben sok más hamisítványt is találok. Ezek közül a legfontosabbak az emberek saját dolgai. Bár lehet, hogy a testükön kívül csak kevés dologgal rendelkeznek, a testükön belül számtalan van. Mintha az ember szíve egy nagy tárolódoboz lenne, tele gazdagsággal és mindennel, amire az embereknek valaha is szüksége lehet. Csak ebben a pillanatban értem meg, hogy miért nem figyelnek Rám soha az emberek: ez azért van, mert nagy önállósággal rendelkeznek – mi szükségük van az Én segítségemre? Így hát eltávozom az embertől, mert az embereknek nincs szükségük az Én segítségemre; miért kellene „szégyentelenül viselkednem” és kiváltani az undorukat?

Ki tudja miért, de mindig is hajlandó voltam emberek között beszélni, mintha nem tudnám megállni. Így az emberek értéktelennek tekintenek Engem, és mindig úgy kezelnek, mintha még egy rézpénznél is kevesebbet érnék; nem úgy kezelnek Engem, mint akit tisztelni kell. Nem dédelgetnek Engem, és hazarángatnak, amikor csak akarnak, majd ismét kidobnak, „leleplezve” Engem a nyilvánosságnak. A legnagyobb utálattal vagyok az emberek hitvány viselkedése iránt, és ezért nyíltan kimondom, hogy az embernek nincs lelkiismerete. De az emberek hajthatatlanok; fogják „kardjukat és lándzsáikat”, és harcba szállnak Velem, mondván, hogy szavaim ellentmondanak a valóságnak, mondván, hogy gyalázom őket – de nem töltöm ki bosszúmat rajtuk az erőszakos viselkedésük miatt. Csak arra használom igazságaimat, hogy megnyerjem az embereket és arra késztessem őket, hogy szégyelljék magukat, ami után csendben visszavonulnak. Nem versenyzem az emberrel, mert abból nincs haszon. Tartom Magam a kötelességemhez, és remélem, hogy az ember is tartani tudja magát az övéhez, és nem cselekszik Ellenem. Nem lenne jobb így békésen kijönni? Miért bántjuk a kapcsolatunkat? Jóban voltunk ennyi éven át – mi szükség van arra, hogy gondot okozzunk mindkettőnknek? Nem lenne ez teljesen haszontalan mindkettőnk hírnevére nézve? Évek óta tartó „régi barátság”, „régi ismeretség” a miénk – mi szükség van arra, hogy keserűen váljunk el. Jó lenne így tenni? Remélem, hogy az emberek odafigyelnek a hatásra, és tudják, mi a jó nekik. Az emberhez való mai hozzáállásom elegendő egy életen át tartó vitájára – miért nem ismerik fel az emberek soha a kedvességemet? Azért van ez, mert hiányzik belőlük a kifejezőképesség? Nincs elegendő szókincsük? Miért nem tudják soha, hogy mit mondjanak? Ki nem tudja, hogyan viselkedem? Az emberek tökéletesen tisztában vannak a tetteimmel – csak arról van szó, hogy mindig szeretnek másokat kihasználni, ezért soha nem hajlandók félretenni saját érdekeiket. Ha egy kifejezés a saját érdekeiket érinti, nem hajlandók addig megnyugodni, amíg fölénybe nem kerülnek – és mi értelme van ennek? Az emberek nem azon versengenek, hogy mivel tudnak hozzájárulni, hanem azon küzdenek, hogy mit szerezhetnek meg. Bár státuszukban nincs semmi élvezet, nagyon dédelgetik azt, még felbecsülhetetlen értékű kincsnek is tekintik – és így inkább elviselnék fenyítésemet, mintsem lemondjanak a státusz előnyeiről. Az emberek túlságosan nagyra tartják magukat, ezért soha nem hajlandók félreállítani magukat. Talán van néhány apró pontatlanság abban, ahogy az embert értékelem, vagy talán olyan címkét ragasztottam rá, amely se nem durva, se nem engedékeny, de összességében azt remélem, hogy az emberek ezt figyelmeztetésnek veszik.

1992. május 21.