Talán csak adminisztratív rendeleteim miatt van az, hogy az emberek „nagy érdeklődést” tanúsítanak szavaim iránt. Ha nem az adminisztratív rendeleteim irányítanák őket, akkor mindannyian üvöltenének, mint a tigrisek, akiket éppen most zavartak meg. Nap mint nap a felhők között vándorlok, és figyelem a földet borító emberiséget, amint nyüzsögnek, és adminisztratív rendeleteim által korlátozásaimnak vannak alávetve. Így tartom rendben az emberi fajt, és fenntartom adminisztratív rendeleteimet. Mostantól kezdve a földön élők mindenféle fenyítést kapnak adminisztratív rendeleteim miatt, és amint ez a fenyítés rájuk zúdul, az egész emberiség hangosan kiabál és minden irányba menekül. Ebben a pillanatban a föld nemzetei azonnal elpusztulnak, a nemzetek közötti határok megszűnnek, egyik hely sem lesz elválasztva a másiktól, és az emberek többé nem idegenednek el egymástól. „Ideológiai munkát” kezdek végezni az emberek között, hogy az emberek békésen élhessenek egymás mellett, többé ne harcoljanak, és ahogy hidakat építek és kapcsolatokat létesítek az emberiség között, ők egyesülni fognak. Tetteim megnyilvánulásaival töltöm meg a birodalmat, és a földön mindent térdre kényszerítek hatalmam alatt, így megvalósítom a „globális egységre” vonatkozó tervemet, és megvalósítom ezt az egyetlen kívánságomat, hogy az emberiség többé ne „bolyongjon” a föld színén, hanem késedelem nélkül megfelelő rendeltetési helyet találjon. Minden tekintetben gondoskodom az emberi fajról, hogy az egész emberiség hamarosan a béke és boldogság földjén élhessen, hogy életük napjai többé ne legyenek szomorúak és sivárak, és hogy tervem ne hiúsuljon meg a földön. Mivel az ember ott él, a földön fogom felépíteni nemzetemet, mert dicsőségem megnyilvánulásának egy része a földön van. Fent a mennyben rendbe fogom hozni városomat, és így mindent újjá teszek fent és lent. Mindent, ami az ég felett és alatt létezik, egyetlen egységgé fogok tenni, hogy minden, ami a földön van, egyesüljön mindazzal, ami a mennyben van. Ez az Én tervem; ezt fogom megvalósítani az utolsó korszakban – senki ne akadályozza munkámnak ezt a részét! Munkám terjesztése a pogány nemzetek között a földi munkám utolsó része. Senki sem képes felfogni azt a munkát, amelyet véghezviszek, és emiatt az emberek eléggé összezavarodtak. Mivel pedig a földi munkámmal vagyok elfoglalva, az emberek megragadják a lehetőséget, hogy „játszadozzanak”. Azért, hogy megelőzzem, hogy túlságosan féktelenek legyenek, előbb fenyítésem alá helyeztem őket, hogy elviseljék a tűz tavának fegyelmezését. Ez munkám egyik lépcsőfoka, és a tűz tavának erejét fogom használni, hogy munkámnak ezt a lépését véghezvigyem; máskülönben lehetetlen lenne elvégezni a munkámat. Az egész világegyetemben ráveszem az emberi lényeket, hogy behódoljanak trónom előtt, különböző kategóriákba sorolva őket az ítéletem szerint, e kategóriák szerint osztályozva őket, továbbá családjaikba sorolva őket, hogy az emberiség teljessége felhagyjon a Nekem való engedetlenséggel, és ehelyett az Általam megnevezett kategóriák szerinti rendezett és szabályos elrendezésbe kerüljön – senki ne mozgolódjon véletlenszerűen! Az egész világegyetemben új munkát végeztem; az egész világegyetemben az egész emberiséget meghökkentette és elképesztette a hirtelen megjelenésem, a látókörük nagymértékben kitágult a nyilvános megjelenésem által. Hát nem pont így van ez ma is?

Megtettem első nagy lépésem minden nemzet és minden nép között, és elkezdtem munkám első részét. Nem fogom megszakítani a tervemet, hogy újrakezdjem. A pogány nemzetek között végzett munka sorrendje a mennyei munkám procedúráján alapul. Amikor minden emberi lény felnéz, hogy minden gesztusomat és cselekedetemet szemlélje, akkor borítom ködbe a világot. Az emberek szemei egyszerre elhomályosulnak, és képtelenek lesznek bármilyen irányt kivenni, mint juhok a sivatagi pusztaságban, és amikor a szélvihar üvölteni kezd, kiáltásaikat elnyomja a süvöltő szél. A szél hullámai között halványan emberi alakok látszanak, de emberi hangot nem lehet hallani, és bár az emberek torkuk szakadtából kiabálnak, erőfeszítésük hiábavaló. Ekkor az emberek hangosan sírnak és jajgatnak, remélve, hogy az égből hirtelen leesik egy szabadító, aki kivezeti őket a végtelen sivatagból. De bármilyen nagy is a hitük, a szabadító mozdulatlan marad, az ember reményei pedig szertefoszlanak. A hit meggyújtott tüzét elfújja a sivatag szélvihara, az ember pedig elterül egy kopár és lakatlan helyen, soha többé nem emelhet fel lángoló fáklyát, és érzéketlenül elesik... Megragadva a pillanatot, egy oázist jelenítek meg az ember szeme előtt. Ám miközben a szíve örömmel van tele, az ember teste túlságosan törékeny ahhoz, hogy reagáljon, gyenge és béna; látja ugyan az oázisban növekvő gyönyörű gyümölcsöket, de nincs ereje leszedni őket, mert az ember „belső erőforrásai” teljesen kimerültek. Fogom a dolgokat, amelyekre az embernek szüksége van, és felajánlom neki, de ő csak egy futó mosolyt villant, az arca egészen kedvetlen. Az emberiség erejének minden cseppje nyomtalanul eltűnt, elenyészve a szálló légben. Emiatt az ember arca teljesen kifejezéstelen, és véreres szeméből csak egyetlen szeretet-sugár ragyog, olyan szelíd jóindulattal, mint egy gyermekére vigyázó anyáé. Az ember kiszáradt, repedezett ajkai időről időre megmozdulnak, mintha beszélni akarna, de nincs hozzá ereje. Adok az embernek egy kis vizet, de csak a fejét rázza. Ezekből a szeszélyes és kiszámíthatatlan cselekedetekből megtudom, hogy az ember már minden reményét elvesztette önmagában, és csak könyörgő tekintetét tartja Rám szegezve, mintha esedezne valamiért. De mivel nem ismerem az emberiség szokásait és erkölcseit, zavarba ejtenek az arckifejezéseik és cselekedeteik. Csak ebben a pillanatban jövök rá hirtelen, hogy az ember létének napjai gyorsan közelednek a végéhez, és együttérző tekintetemet felé fordítom. És csak ebben a pillanatban mutatkozik meg az emberen az öröm mosolya, és bólogat Felém, mintha minden kívánsága teljesült volna. Az emberiség többé nem szomorú; a földön az emberek nem panaszkodnak többé az élet ürességéről, és felhagynak minden „élettel” kapcsolatos foglalkozással. Ettől kezdve nem lesz többé sóhajtás a földön, és az emberi faj életének napjai örömmel telnek meg...

Megfelelően elintézem az emberek ügyeit, mielőtt a saját munkámmal foglalkoznék, nehogy az emberiség állandóan megzavarja a munkámat. Számomra nem az ember ügyei állnak a középpontban; az emberek ügyei lényegtelenek. Mivel az ember annyira önző lelkületű – úgy tűnik, hogy az emberiség még egy hangyának sem hajlandó irgalmazni, vagy hogy a hangyák az emberek ellenségei –, ezért mindig viszálykodás van az emberek között. Az emberek viszálykodását hallva, ismét távozom, és nem foglalkozom tovább a történeteikkel. Az emberiség szemében Én egy „lakossági bizottság” vagyok, amely a „lakosok” közötti „családi viták” megoldására szakosodott. Amikor az emberek Elém járulnak, kivétel nélkül a saját érveikkel érkeznek, és túláradó buzgalommal mesélik saját „rendkívüli tapasztalataikat”, és közben hozzáteszik a saját magyarázataikat. Figyelem az emberiség rendkívüli viselkedését: arcukat por borítja – por, amely az izzadság „öntözése” alatt elveszíti „önállóságát”, mivel összekeveredik az izzadsággal, és az emberek arca tovább „gazdagodik”, mint a tengerpart homokos felszíne, amelyen időnként lábnyomok láthatók. Hajuk olyan, mint a halottak kísérteteié, fénytelen, egyenesen áll, mint a felgöngyölt szalmabálák szálai. Mivel az ember indulatai annyira fel vannak tüzelve, hogy még a haja is borzolódik a dühtől, az arca szórványosan „gőzt” bocsát ki, mintha „forrna a verejtéke”. Közelebbről megvizsgálva látom, hogy az ember arcát „lángok” borítják, olyan, mint a tűző nap, ezért száll fel belőle a forró gáz, és őszintén aggódom, hogy dühe elégeti az arcát, bár ő maga nem törődik ezzel. Ezen a ponton arra kérem az embert, hogy kissé csillapítsa az indulatait, mert mi haszna van ebből? Miért kínzod így magadat? A harag miatt a szalmaszálakat e „földgömb” felszínén gyakorlatilag elégetik a nap lángjai; ilyen körülmények között még a „hold” is vörössé válik. Arra kérem az embert, hogy mérsékelje indulatait – ez fontos az egészsége megőrzése érdekében. De az ember nem hallgat tanácsomra; inkább továbbra is „panaszokat nyújt be” Nálam. Mi haszna van ennek? Vajon az Én gazdagságom nem elegendő az ember számára, hogy élvezze? Vagy az ember visszautasítja, amit adok neki? Hirtelen haragomban felborítom az asztalt, és az ember nem mer többé izgalmas epizódokat mesélni a történetéből; retteg attól, hogy esetleg „fogdába” viszem, hogy néhány napra lehűtse magát, és kihasználja a dühkitörésem adta lehetőséget, hogy elszökjön. Egyébként az ember soha nem lenne hajlandó ilyesmit elengedni, hanem továbbra is a saját gondjairól zagyválna. Ennek már a puszta hangja is csikorgatja a fülemet. Miért ilyen bonyolult az emberiség a szíve mélyén? Talán túl sok „alkatrészt” telepítettem az emberbe? Miért csinál mindig színjátékot Előttem? Biztosan nem arról van szó, hogy „tanácsadó” vagyok a „polgári viták” megoldására? Hát kértem-e az embert, hogy Hozzám jöjjön? Bizonyára nem vagyok megyei bíró? Miért hozzák mindig Elém az emberek ügyeit? Remélem, hogy az ember jobbnak látja majd, hogy átvegye az irányítást önmaga felett és ne zavarjon Engem, mert túl sok munkát kell elvégeznem.

1992. május 18.