2023 januárjában a vezető elrendezte, hogy Li Hszinnel közösen feleljünk a gyülekezet szövegalapú munkájáért. Mivel még csak most kezdtem a képzést, Li Hszin nem terhelt le túlságosan a munkával, és amikor nehézségekbe és problémákba ütköztem, az alapelvek alapján közösséget vállalt velem. Nem kellett túlságosan aggódnom, és a munka sem volt annyira stresszes. Márciusban gyülekezetvezetőnek választottak, és nagyobb terhet éreztem a vállamon. Vezetői kötelességeket végezve felelnem kellett a gyülekezet átfogó munkájáért, mindenféle probléma megoldásával és kezelésével kellett foglalkoznom, és belül mindig nyomást éreztem. Kezdetben gyakran kaptam leveleket a felsőbb vezetőtől a munka végrehajtásáról, mint például az öntözési és evangelizációs munkáról, valamint a megtisztítási munkáról, a szövegalapú munkáról, a gondozási munkáról és így tovább. Részletes választ kellett adnom arról, hogyan tervezték és szervezték meg az egyes feladatokat, milyen eltérések vagy problémák merültek fel a munkában, hogyan kell azokat a jövőben megoldani, stb. Mivel sok munkáért feleltem, néha, amint elvégeztem egy feladatot, máris mennem kellett a gyülekezetbe más munkát elvégezni. Minden nap rengeteg elvégzendő munka várt rám. Miután egy ideig ilyen elfoglalt voltam, meg akartam állni és pihenni egy kicsit, megnézni néhány tapasztalati tanúságtétel-videót, és himnuszokat hallgatni, hogy kikapcsolódjak. De figyelembe véve, hogy rengeteg munka várt sürgős elvégzésre, úgy éreztem, sérelmet szenvedtem, mivel azt gondoltam, hogy egyáltalán nincs szabadságom ebben a kötelességben. Egyszer a felsőbb vezető látta, hogy a gyülekezet megtisztítási munkájának haladása lassú, és az emberek eltávolításához szükséges több anyagot nem nyújtottak be, ezért megmetszett, mondván, hogy nincs teherérzetem a kötelességemben. Akkor vitatkozni akartam vele, de tudtam, hogy igaza van, hogy megmetszett, így el kell azt fogadnom és alá kell vetnem magam neki. Ezután elmentem a gyülekezetbe, hogy összegyűjtsem azokat az értékeléseket, és miután több hétig sokat dolgoztam, végül rendbe tettem ezeket az anyagokat. Közvetlenül ezután több más feladatot is sietve nyomon kellett követnem és elvégeznem. Abban az időben gyakran hajnaltól alkonyatig rohangáltam elfoglaltan. Mindig feszült voltam, és eléggé kimerültem. Azt gondoltam: „Mikor tudok majd rendesen pihenni? Minden nap ilyen sokat dolgozni igazán nyomasztó.” Amikor korábban szövegalapú kötelességeket végeztem, a munkám nem volt ilyen megterhelő. Li Hszin mellettem volt, hogy megossza velem a terhet, és nem éreztem semmilyen stresszt. Annyira hiányoztak azok az idők. Mióta vezetői kötelességeket vállaltam, minden nap szorgosan dolgoztam, mint egy méh, ezért nyomott lettem, és már nem akartam ezt a kötelességet végezni. Azonban úgy éreztem, hogy ez a gondolkodásmód észszerűtlen, és a testvérek biztosan azt gondolnák, hogy képtelen vagyok kezelni a stresszt és elviselni a szenvedést. Nem tehettem semmit; folytatnom kellett ezt a kötelességet.

Később a gyülekezetnek a Kínai Kommunista Párt letartóztatásaival kellett szembenéznie, és foglalkoznunk kellett a következményekkel. A társam és én túl voltunk terhelve munkával, így nem tudtam odafigyelni arra az öntözési munkára, amelyért én feleltem. Azt gondoltam magamban: „Kell találnom némi időt, hogy ellenőrizzem az öntözők helyzetét.” De aztán eszembe jutott, mennyire elfoglalt vagyok a letartóztatások következményeinek kezelésével. Nem az volt a helyzet, hogy az öntözési munka eredményei azonnal jelentősen javulni fognak, és ráadásul még más munkáim is voltak. Jobb volt először azt befejezni, és utána nyomon követni az öntözési munkát. A felsőbb vezető levelet küldött, hogy emlékeztessen, hogy nem hagyhatok más munkákat háttérbe szorulni csak azért, mert a letartóztatások következményeivel foglalkozom, és konkrét tervet dolgozott ki az öntözési munkára. Nem tudtam nem ellenállást érezni, és azt gondoltam: „Már így is sok munkáért felelek, és most még több követelményt támasztasz. Esélyem sincs, hogy mindezt időben elvégezzem! Miért nem tanúsít senki megértést a nehézségeim iránt? Nekem sincs négy karom és négy lábam; hogyan tudnék ennyi munkát egyszerre jól elvégezni?” Kissé ingerültnek és nyomottnak éreztem magam, és ránézni se akartam a vezető leveleire. De mindezt a munkát mégis el kellett végezni. Ha az új hívők visszalépnének, mert nem kaptak időben öntözést, a metszés még a kisebbik baj lenne. A döntő dolog az volt, hogy ez vétek lenne, és talán még le is váltanának. Ezért elmentem, hogy tájékozódjak az öntözési munka előrehaladásáról és az új hívők problémáiról, de mivel nem is akartam proaktív lenni, felületesen kezeltem a munka nyomon követését, és csak gépiesen letudtam az egészet, hogy jelenthessek a vezetőnek. Abban az időben a felszínen úgy tűnt, hogy minden nap megállás nélkül dolgozom, de valójában csak kelletlenül végeztem egyik feladatot a másik után. A munka végrehajtása során mindig volt valami, ami hiányzott vagy nem volt elegendő belőle, és a munkát újra el kellett végezni. Minden nap csüggedtnek és kimerültnek éreztem magam, és a munka eredményei hanyatlóban voltak. A társam azt mondta, hogy nincs teherérzetem, én pedig sértve éreztem magam, és arra gondoltam: „Én felelek mindezért a munkáért, és mindennap egész nap dolgozom. Hogy mondhatod, hogy nincs teherérzetem, hogy nem vagyok szorgalmas? Túl sokat követelsz tőlem!” Minél többet gondolkodtam, annál sértettebbnek éreztem magam, és úgy gondoltam, tényleg nem tudom tovább végezni ezt a kötelességet. Ahelyett, hogy ennyi fájdalmat éreznék, jobb lenne lemondanom, és egy kevésbé megterhelő kötelességet végeznem; akkor nem lennék ennyire nyomott. Egyszerűen leterhelt a negativitás. Egy éjjel Isten elé járultam, és így imádkoztam Hozzá: „Istenem, nagy fájdalmat érzek, és azt hiszem, nem bírom sokáig. Nem tudom, milyen leckét kellene megtanulnom. Kérlek, világosíts meg, és adj útmutatást nekem, hogy megértsem a problémámat!”

Imádkozás után elolvastam Isten szavainak egy részletét. „Mit jelent az, hogy az ember nem teheti azt, amit akar? Azt jelenti, hogy nem engedhet minden vágynak, ami átfut az elméjén. Az, hogy képes legyen azt tenni, amit, amikor és ahogyan akar, az ilyen ember számára kívánalom, mind a munkájában, mind az életében. Különféle okok miatt azonban – többek között a törvények, az életkörülmények, vagy egy csoport szabályai, rendszerei, előírásai, fegyelmi intézkedései és egyebek miatt – az emberek nem képesek saját vágyaik és képzelődéseik szerint cselekedni. Következésképpen a szívük mélyén elnyomottnak érzik magukat. Egyszerűen fogalmazva, ez az elnyomottság azért keletkezik, mert az emberek úgy érzik, sérelem érte őket – sőt, egyesek megkárosítva érzik magukat. Az, hogy valaki nem teheti azt, amit akar, őszintén szólva azt jelenti, hogy nem cselekedhet a saját akarata szerint – azt jelenti, hogy különféle okok és a különféle objektív környezetek és feltételek korlátai miatt nem lehet önfejű vagy önmagával szemben elnéző. Egyesek például mindig felületesek, és megtalálják a módját annak, hogy a kötelességeik végzése közben lazsáljanak. Néha a gyülekezeti munka sietséget igényel, de ők csak azt akarják tenni, amihez kedvük van. Ha fizikailag nem érzik magukat túl jól, vagy néhány napig rossz hangulatban vannak és rosszkedvűek, akkor nem hajlandóak elviselni a megpróbáltatásokat és megfizetni a gyülekezeti munka árát. Különösen lusták és kényelemre áhítoznak. Amikor nincs motivációjuk, a testük lomhává válik, és nem hajlandóak mozogni, de félnek attól, hogy a vezetők megmetszik őket, a testvéreik pedig lustának nevezik őket, ezért nem tehetnek mást, mint hogy vonakodva végzik a munkát a többiekkel együtt, azonban nagyon kelletlennek, boldogtalannak és vonakodónak érzik magukat emiatt. Megkárosítottnak, sértettnek, bosszúsnak és kimerültnek érzik magukat. Saját akaratuk szerint akarnak cselekedni, de nem mernek elszakadni Isten házának követelményeitől és előírásaitól, sem azokkal szembemenni. Ennek eredményeként idővel elkezd kialakulni bennük egy érzelem: az elnyomottság. Amint az elnyomottságnak ez az érzelme gyökeret ereszt bennük, fokozatosan fásultnak és gyengének fognak tűnni. Akárcsak egy gépezet, már nem fogják tisztán érteni, hogy mit csinálnak, de továbbra is azt fogják tenni, amit minden nap mondanak nekik, úgy, ahogyan azt mondják nekik. Bár a felszínen megállás és szünet nélkül, a kötelességeik végzésének környezetéből való kilépés nélkül folytatják feladataik elvégzését, a szívükben mégis elnyomottnak érzik magukat, és azt gondolják, hogy az életük kimerítő, és tele van sérelmekkel” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Látva, amit Isten szavai lelepleztek, megértettem, hogy az, hogy kötelességem végzése közben mindig depressziót és fájdalmat éreztem, valójában elsősorban azért volt, mert nem akartam korlátozva lenni, és csak azt akartam tenni, amihez kedvem volt. Valahányszor olyan körülményekkel szembesültem, amelyek nem tetszettek nekem, amikor nem tehettem azt, amit akartam, az a depresszió érzését váltotta ki belőlem. Amikor még csak épphogy kezdtem a szövegalapú kötelességeket végezni, a vezető nem sokat követelt tőlem, és Li Hszin ott volt, hogy útmutatást adjon, miközben szakmai készségeket tanultam. Amikor nehézségek merültek fel, Li Hszin azonnal közösséget vállalt velem és segített. Ráadásul ez egy viszonylag könnyű munka volt, és egyáltalán nem voltam stresszes, ezért szerettem így végezni a kötelességemet. De mióta vezetői kötelességeket vállaltam, sok munkáért feleltem, és a gyülekezet mindenféle feladatával törődnöm kellett és érdeklődnöm felőlük. Minden egyes ügy megoldásában ténylegesen részt kellett vennem. Ennek következtében depressziósnak éreztem magam, és el akartam menekülni. Később, amikor a gyülekezet letartóztatásokkal nézett szembe, foglalkoznom kellett a következményekkel, és még elfoglaltabb lettem. Hogy enyhítsek egy kicsit a stresszemen, el akartam halasztani az öntözési munka ellátását, de a felsőbb vezető a legkevésbé sem enyhített e munka felügyeletén. Ez tönkretette a tervemet, és a testemnek többet kellett szenvednie, így képtelen voltam alávetni magam. De féltem, hogy mások azt mondják, nem tudom elviselni a szenvedést, ha nem végzem el a munkát, és még jobban féltem attól, hogy az új hívők nem kapnak megfelelő öntözést, és nekem kell vállalnom a felelősséget, ezért kelletlenül alávetettem magam. Azonban még mindig nyomottnak éreztem magam, és mindent szórakozottan csináltam. felületesen kezeltem a kötelességemet, csak gépiesen letudtam az egészet, és azt tettem, amit kértek tőlem. Ennek eredményeként akadályoztam és megzavartam a munkát. A társam kritizált, én pedig még sértődöttebb és engedetlenebb lettem. Még az is eszembe jutott, hogy lemondok a kötelességemről. Annyira ésszerűtlen voltam! Később rájöttem, hogy a problémám meglehetősen súlyos, és nem mertem tovább ilyen hajthatatlan lenni.

Ezután Isten következő szavait olvastam. „A társadalomban kik azok az emberek, akik nem végzik a rendes munkájukat? A naplopók, a bolondok, a lógósok, a huligánok, a garázdálkodók és a léhűtők ilyen emberek. Nem akarnak új készségeket vagy képességeket elsajátítani, és nem akarnak komoly karriert befutni, vagy munkát találni, hogy megéljenek. Ők a társadalom naplopói és léhűtői. Beszivárognak a gyülekezetbe, és aztán a semmiért akarnak kapni valamit, és megszerezni az áldásokból a maguk részét. Opportunisták. Ezek az opportunisták soha nem hajlandók végrehajtani a kötelességeiket. Ha a dolgok egy kicsit is nem az ő szájuk íze szerint mennek, akkor elnyomottnak érzik magukat. Mindig szabadon akarnak élni, nem akarnak semmilyen munkát végezni, és mégis jó ételeket akarnak enni, szép ruhákat akarnak viselni, azt enni, amit csak akarnak, és akkor aludni, amikor csak akarnak. Azt gondolják, hogy amikor eljön egy ilyen nap, az biztosan csodálatos lesz. Nem akarnak elviselni egy kis nehézséget sem, és élvezettel teli életre vágynak. Ezek az emberek még az életet is fárasztónak találják; negatív érzelmek kötik gúzsba őket. Gyakran érzik magukat fáradtnak és zavarodottnak, mert nem tehetik azt, amit akarnak. Nem akarják a rendes munkájukat végezni, vagy a rendes ügyeiket intézni. Nem akarnak kitartani egy munka mellett, és azt folyamatosan, az elejétől a végéig elvégezni, saját szakmájuknak és kötelességüknek, kötelezettségüknek és felelősségüknek tekintve; nem akarják befejezni azt és eredményt elérni, vagy a lehető legjobb színvonalon elvégezni. Soha nem gondolkodtak így. Csak felületesen akarnak cselekedni, és a kötelességüket a megélhetés eszközeként akarják használni. Amikor egy kis nyomással vagy valamilyen ellenőrzéssel szembesülnek, vagy amikor egy kicsit magasabb mércét állítanak eléjük, vagy amikor egy kis felelősséget kell vállalniuk, kényelmetlenül és elnyomottnak érzik magukat. Ezek a negatív érzelmek születnek meg bennük, az élet kimerítőnek tűnik számukra, és nyomorultul érzik magukat. Az egyik alapvető oka annak, hogy kimerítőnek érzik az életet, az, hogy az ilyen emberekből hiányzik a józan ész. A józan eszük károsodott, az egész napot fantáziálgatással töltik, álomvilágban élnek, a fellegekben, mindig a legvadabb dolgokról képzelegve. Ezért nagyon nehéz feloldani az elnyomottságukat. Őket nem érdekli az igazság: álhívők. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy megkérjük őket, hogy hagyják el Isten házát, térjenek vissza a világba, és találják meg a saját helyüket, ahol kényelem és komfort várja őket” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Isten szavainak ez a részlete nagyon megérintett. Isten leleplezte, hogy a depresszió érzése abban gyökerezik, hogy az ember a testének akar kedvezni, és nem akarja, hogy korlátozzák, vagy hogy akár egy kicsit is szenvednie kelljen. Amint nem tudja kielégíteni testi vágyait, depressziót és fájdalmat érez. Az ilyen emberek a kényelmet áhítják. Soha nem gondolnak arra, hogy ellássák a rendes munkájukat és elvégezzék a kötelességüket, mindig csak henyélni akarnak a gyülekezetben. Azok az emberek, akik valóban törekednek az igazságra, és ellátják a rendes munkájukat, a kötelességüket felelősségüknek és kötelezettségüknek tekintik. Nem csinálnak nagy ügyet abból, ha szenvednie kell a testüknek, vagy ha stresszt kell elviselniük azért, hogy jól végezzék a kötelességüket. Tudják, hogy csak akkor lesz értelme és értéke az életüknek, ha jól végzik a kötelességüket, és mivel törekvésük pozitív, nem éreznek depressziót vagy fájdalmat. Isten szereti és megáldja az ilyen embereket. Tisztában voltam vele, hogy Isten különleges kegyelme volt, hogy vezetői kötelességeket vállalhattam. Azonban, mivel több munkáért feleltem, és több feladattal kellett törődnöm, és mivel a felsőbb vezető nyomon követte és felügyelte a munkámat, kevesebb lehetőségem volt elmerülni a kényelemben. Emiatt azt gondoltam, hogy ez a kötelesség túl nehéz és nyomasztó, és minden napot pihenéssel, stresszmentesen akartam tölteni. Eszembe jutottak a gazemberek, huligánok, naplopók és semmittevők a társadalomban. Soha nem gondolnak helyénvaló dolgokra, sodródnak az árral, és mindenhol embereket csapnak be ételért és italért, lazsálnak a munkájukban. Az ilyen emberek tisztesség és méltóság nélkül élnek, és mások lenézik őket, bárhová is mennek. Ők a legalacsonyabb rendű emberek. Eközben én mindig a testi kényelemre törekedtem ahelyett, hogy a kötelességemmel törődnék, és egy kicsit sem akartam szenvedni. Lényegében olyan ember voltam, aki nem látta el a rendes munkáját, és csak ingyen ebédet akart kapni Isten házában. Bár vezetőnek lenni kissé fárasztóbb, lehetővé teszi, hogy az ember több emberrel és dologgal kerüljön kapcsolatba, és több lehetőséget kapjon a képzésre. Például a gyülekezet megtisztítási munkájához fel kell szerelkezni az emberek tisztán látására vonatkozó igazsággal. Ami az öntözési munkát illeti, mivel az új hívőknek nincs stabil alapjuk, rendelkeznünk kell a látomás igazságával, hogy öntözhessük és támogathassuk őket. Továbbá, más munkák végrehajtása is érinti a vonatkozó igazságalapelveket. Ezt nem lehet megszerezni egyetlen feladatra korlátozódó kötelességből. Azonban nem becsültem meg ezeket a lehetőségeket, amelyeket Isten adott nekem az igazság elnyerésére, és mindig azt gondoltam, hogy túl elfoglalt és túl kimerült vagyok a vezetői kötelességek végzése közben, és nem tudok úgy élni, ahogy szeretnék. Amikor a felsőbb vezető felügyelte a munkámat, ellenállást éreztem ezzel szemben, és felületesen végeztem a munkát, ami lelassította a munka előrehaladását. Nem tartottam önvizsgálatot, továbbra is a depresszió érzésében éltem, sőt el akartam hagyni a kötelességemet. Tényleg egyáltalán nem volt lelkiismeretem vagy józan eszem! Különösen gyötrődtem és zaklatottnak éreztem magam, amikor Isten ezen szavait olvastam: „Őket nem érdekli az igazság: álhívők. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy megkérjük őket, hogy hagyják el Isten házát, térjenek vissza a világba, és találják meg a saját helyüket, ahol kényelem és komfort várja őket.” Úgy éreztem, mintha Isten szemtől szembe leplezne le. Isten az ilyen embereket álhívőknek minősíti, és utálja és megveti őket. Ha továbbra sem változtattam volna a kötelességemhez való hozzáállásomon, előbb vagy utóbb Isten feltárt és kiiktatott volna. Ezt felismerve kissé megijedtem, és csendben imádkoztam Istenhez a szívemben: „Istenem, nem akarok tovább így vergődni. Olyan ember akarok lenni, akinek normális emberi mivolta és megfelelő józan esze van, és aki ellátja a megfelelő munkáját. Kérlek, adj útmutatást, hogy mélyebben megértsem magamat!”

Keresés közben Isten szavainak egy részletét olvastam. „Mi okozza az emberek elnyomottságát? Biztosan nem a fizikai fáradtság miatt van, akkor mi okozza? Ha az emberek állandóan a fizikai kényelmet és boldogságot keresik, ha állandóan a fizikai boldogságot és kényelmet hajszolják, és nem kívánnak szenvedni, akkor még egy kevés fizikai szenvedés, mások szenvedésénél egy kicsit több szenvedés, vagy a szokásosnál kicsit nagyobb túlterheltség is elnyomottságérzést kelt bennük. Ez az elnyomottság egyik oka. Ha az emberek nem tartanak nagy dolognak egy kis fizikai szenvedést, és nem a fizikai kényelemre törekszenek, hanem az igazságra, és igyekeznek jól végezni kötelességeiket, hogy eleget tegyenek Istennek, akkor nem fognak gyakran fizikai szenvedést érezni. Még ha időnként kissé elfoglaltnak, fáradtnak vagy kimerültnek is érzik magukat, miután alszanak, ébredéskor jobban érzik magukat, és folytatják a munkát. A feladataikra és a munkájukra fognak összpontosítani; nem fognak jelentős problémának tekinteni egy kis fizikai fáradtságot. Ha azonban az emberek gondolkodásában probléma merül fel, és állandóan a fizikai kényelemre törekszenek, minden alkalommal, amikor a fizikai testük némi kárt szenved, vagy nem talál kielégülést, bizonyos negatív érzelmek fognak bennük felszínre törni. [...] Gyakran érzik magukat elnyomottnak ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban, és nem hajlandóak elfogadni a testvéreik segítségét, vagy azt, hogy a vezetők felügyeljék őket. Ha hibát követnek el, nem engedik, hogy mások megmetsszék őket. Nem kívánják, hogy bármilyen módon korlátozzák őket. Azt gondolják: »Hiszek Istenben, hogy megtaláljam a boldogságot, miért kellene hát megnehezítenem a dolgomat? Miért kellene, hogy az életem ilyen kimerítő legyen? Az embereknek boldogan kellene élniük. Nem kellene olyan nagy figyelmet fordítaniuk ezekre a szabályokra és rendszerekre. Mi értelme mindig betartani őket? Most, ebben a pillanatban azt teszem, amit akarok. Egyikőtök sem szólhat bele egy szót sem.« Ez a fajta ember különösen akaratos és léha: nem engedi, hogy bármi korlátozza, és semmilyen munkakörnyezetben nem akarja magát korlátok közé szorítva érezni. Nem kívánja betartani Isten házának előírásait és alapelveit, nem hajlandó elfogadni azokat az alapelveket, amelyeket az embereknek viselkedésük terén be kellene tartaniuk, és még azt sem akarja teljesíteni, amit a lelkiismeret és a józan ész szerint tennie kellene. Azt akarja tenni, amihez kedve van, ami boldoggá teszi, ami hasznára válik, és amitől kényelemben érzi magát. Úgy véli, hogy ha ilyen korlátok között élne, az sértené az akaratát, egyfajta önkínzás lenne, túl kemény lenne önmagával szemben, és az embereknek nem szabadna így élniük. Úgy gondolja, hogy az embereknek szabadon és felszabadultan kell élniük, gondtalanul engedve hús-vér testüknek és vágyaiknak, valamint törekvéseiknek és kívánságaiknak. Azt gondolja, hogy engedniük kellene minden elképzelésüknek, mondhatnak, amit akarnak, tehetnek, amit akarnak, és mehetnek, ahová akarnak, anélkül, hogy figyelembe kellene venniük a következményeket vagy mások érzéseit, és különösen anélkül, hogy figyelembe kellene venniük saját felelősségüket és kötelezettségeiket, a kötelességeket, amelyeket a hívőknek végezniük kellene, az igazságvalóságokat, amelyeket fenn kellene tartaniuk és meg kellene élniük, vagy az életutat, amelyet követniük kellene. Az emberek ezen csoportja mindig azt akarja tenni a társadalomban és a többi ember között, amit akar, de bárhová is mennek, soha nem tudják ezt elérni. Úgy vélik, hogy Isten háza az emberi jogokat hangsúlyozza, teljes szabadságot biztosít az embereknek, és törődik az emberiséggel, valamint az emberek tolerálásával és elviselésével. Azt gondolják, hogy miután Isten házába érkeztek, szabadon engedhetnek hús-vér testüknek és vágyaiknak, de mivel Isten házában adminisztratív rendeletek és előírások vannak, mégsem tehetik azt, amit akarnak. Ezért a negatív, elnyomó érzelmüket még azután sem tudják eloszlatni, hogy csatlakoztak Isten házához. Nem azért élnek, hogy bármilyen felelősséget vállaljanak, hogy küldetéseket teljesítsenek, vagy hogy igaz emberré váljanak. Az Istenbe vetett hitük nem azért van, hogy jól teljesítsék egy teremtett lény kötelességét, beteljesítsék küldetésüket és elérjék az üdvösséget. Függetlenül attól, hogy milyen emberek között élnek, milyen környezetben vannak, vagy milyen foglalkozást űznek, a végső céljuk önmaguk megtalálása és megjutalmazása. Minden tevékenységük célja ekörül forog, és az önjutalmazás a vágyuk és a céljuk életük végéig” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Korábban mindig azt hittem, hogy a depresszió érzése abból fakadt, hogy vezetőként túl elfoglalt voltam, és nagy stressznek és nehézségeknek voltam kitéve. Azáltal, hogy Isten szavai lelepleztek, végre megláttam, hogy a depressziómat az okozta, hogy problémás volt a gondolkodásom és a nézőpontom arról, hogy mire kellene törekednem. Mindig azt akartam tenni a kötelességem végzése során, amihez kedvem volt, és amikor bármilyen stresszel és nehézséggel szembesültem, és nem tudtam kielégíteni a testemet, ebben a depressziós érzésben éltem. Ez azért volt, mert befolyásoltak azok a mérgek, amelyeket a Sátán belém plántált, mint például: „az élet rövid, élvezd, amíg tudod”, és „Idd meg ma a mai nap borát”, ezért azt gondoltam, hogy az embereknek jól kell bánniuk magukkal, és élvezniük kell az életüket. Korábban, amikor diák voltam, és közeledtek a középiskolai felvételi vizsgák, az iskola adott nekünk néhány nap szünetet, hogy átnézzük az anyagot. Az osztálytársaim úgy érezték, szorít az idő, és egy utolsó erőfeszítést akartak tenni a vizsgák előtt, de én nem akartam ennyire megerőltetni magam, azt gondolva, hogy a vizsgaeredményeim nem is olyan fontosak, és nincs szükség arra, hogy ennyire kifárasszam magam. Azt az időt néhány közeli barátommal töltöttem, és semmi olyasfajta szorongást nem éreztem, ami az embereket a vizsgák előtt elfogja. Amikor elkezdtem dolgozni, szintén testi preferenciák alapján hoztam döntéseket. Ha láttam, hogy egy cég rendszere viszonylag szigorú követelményeket támaszt az alkalmazottakkal szemben, depressziósnak és korlátozottnak éreztem magam, sőt, még a felmondásomat is beadtam, és elmentem. Azt hittem, hogy az embernek ilyen szabadon és könnyedén kell élnie. Miután hinni kezdtem Istenben, ugyanezeket a nézeteket követtem a törekvésemben, egy pihentető, stresszmentes kötelességet akartam végezni. Amikor a kötelességem kissé zsúfoltabbá és stresszesebbé vált, az kiváltotta belőlem a depressziót, az ellenállást, és azt, hogy felületesen és gépiesen végeztem a kötelességemet. Egyáltalán nem volt emberi mivoltom. Nagyon is jól tudtam, hogy a Kínai Kommunista Párt most eszeveszetten tartóztatja le és üldözi Isten választottait. A felsőbb vezető, figyelembe véve, hogy az új hívők érettsége csekély volt, azt mondta, hogy fokoznunk kell az öntözést és a támogatást, hogy a lehető leggyorsabban gyökeret verhessenek az igaz úton. Azzal, hogy egy kicsit szorosabban követte nyomon és felügyelte az öntözési munkát, a vezető teljes mértékben felelősséget vállalt az új hívők életéért, és figyelembe vette Isten szándékát. Ezt kellett tennie egy vezetőnek. De mivel a testemnek többet kellett szenvednie, és több áldozatot kellett hoznom, ellenállást éreztem és panaszkodtam, nem vettem komolyan az öntözési munkát. Ez ahhoz vezetett, hogy néhány új hívő élete veszteséget szenvedett, mert nem kaptak időben öntözést. Azok az emberek, akik szeretik az igazságot és van felelősségérzetük, amikor Istentől kapott megbízatásukra tekintenek, először arra gondolnak, hogyan vegyék figyelembe Isten szándékát, és hogyan törekedjenek az Ő követelményeinek teljesítésére. Nem számít, milyen nagy nehézségekkel vagy stresszel szembesülnek, képesek proaktívan szembenézni ezekkel, minden feladatot komolyan és felelősségteljesen végrehajtva. Összehasonlítva őket magammal, én vezetői kötelességeket végeztem, mégsem vállaltam semmilyen felelősséget a munkámban, és csak gépiesen hajtottam végre a feladatokat. Mivel így kezeltem a kötelességemet, senki bizalmára sem voltam méltó, és eldobtam a tisztességemet és méltóságomat. Ha továbbra sem tartanék bűnbánatot Isten előtt, súlyosan késleltetném a gyülekezet munkáját, és Isten elítélne és kiiktatna engem! Ha nem tártak volna fel így, nem ismertem volna fel ezeket a téves nézeteket a törekvésemben mindezeken az éveken át, és azt hittem volna, hogy így törekedni meglehetősen szabad és könnyed dolog. Igazán olyan ostoba és nevetséges voltam!

Később Isten szavaiból találtam egy utat a gyakorlásra. Mindenható Isten azt mondja: „Azok, akik igazán hisznek Istenben, mind olyan egyének, akik elvégzik a rendes munkájukat, mindannyian hajlandóak végrehajtani a kötelességeiket, képesek egy munkát elvállalni, és azt képességüknek és Isten háza előírásainak megfelelően jól elvégezni. Eleinte természetesen kihívást jelenthet az alkalmazkodás ehhez az élethez. Fizikailag és szellemileg kimerültnek érezheted magad. Ha azonban valóban megvan benned az elhatározás az együttműködéshez, valamint a hajlandóság, hogy normális és jó emberré válj, és elérd az üdvösséget, akkor fizetned kell egy kis árat, és engedned kell, hogy Isten megfegyelmezzen téged. Amikor késztetést érzel, hogy önfejű légy, akkor fel kell lázadnod ez ellen, és el kell engedned, fokozatosan csökkentve önfejűségedet és önző vágyaidat. Isten segítségét kell kérned a kritikus ügyekben, a kritikus időpontokban és a kritikus feladatokban. Ha megvan benned az elhatározás, akkor meg kell kérned Istent, hogy fenyítsen és fegyelmezzen meg, továbbá világosítson meg, hogy megérthesd az igazságot, így jobb eredményeket fogsz elérni. Ha valóban megvan benned az elhatározás, és imádkozol Istenhez az Ő jelenlétében, és könyörögsz Hozzá, Isten cselekedni fog. Meg fogja változtatni az állapotodat és a gondolataidat. Ha a Szentlélek egy kicsit munkálkodik, egy kicsit megmozgat téged, és egy kicsit megvilágosít, akkor a szíved meg fog változni, és az állapotod át fog alakulni. Amikor ez az átalakulás megtörténik, érezni fogod, hogy így élni nem jelent elnyomást. Elnyomott állapotod és érzelmeid átalakulnak és enyhülnek, illetve másmilyenek lesznek, mint azelőtt. Úgy fogod érezni, hogy így élni nem fárasztó. Élvezetet fogsz találni abban, hogy Isten házában végzed a kötelességedet. Úgy fogod érezni, hogy jó így élni, így viselkedni és így végezni a kötelességedet, elviselni a nehézségeket, megfizetni az árat, betartani a szabályokat és az alapelvek szerint tenni a dolgokat. Úgy fogod érezni, hogy a normális embereknek ilyen fajta életet kellene élniük. Amikor az igazság szerint élsz, és jól végzed a kötelességedet, úgy fogod érezni, hogy a szíved szilárd és békés, és az életednek van értelme” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Isten szavaiból láttam, hogy Isten azokat az embereket szereti, akik valóban hisznek Benne, és ellátják a rendes munkájukat. Nem számít, milyen nehézségekkel vagy stresszel szembesülnek ezek az emberek a kötelességük végzése során, képesek felnőttként vállalni felelősségüket és kötelezettségeiket, elfogadni, alávetni magukat, nem próbálnak menekülni, és Isten házának alapelvei és követelményei szerint cselekednek. Amikor erre nem képesek, ezek az emberek imádkoznak Istenhez, Rá támaszkodnak és keresik az igazságot. Törekvésük és az általuk hozott áldozat miatt Isten megvilágosítja őket, és útmutatást ad nekik. Ezek azok az emberek, akiknek az élete értékes. Összehasonlítva ezt azzal, ahogy én végeztem a kötelességemet, amikor a legkisebb nehézségekkel vagy stresszel szembesültem, a depresszió érzésével éltem, nem kerestem Isten szándékát, sőt el akartam kerülni a kötelességemet. Egyáltalán nem voltam olyan ember, aki figyelembe vette volna Isten szándékát. Korábban, amikor csak egyetlen feladatra korlátozódó kötelességet végeztem, és nem sokat követeltek tőlem, az azért volt, mert az érettségem túl kicsi volt, és még csak akkor kezdtem a képzésemet. Most vezetői kötelességeket végeztem, és a vállamon lévő teher nehezebb volt, így természetesen többet követeltek tőlem. Ez olyan, mint amikor egy családban a gyermek elég idős lesz ahhoz, hogy némi munkát végezzen és háztartási feladatokat vállaljon, akkor a szülei biztosan többet fognak tőle követelni. Ha fél a szenvedéstől, és nem látja el a rendes munkáját, akkor nincs emberi mivolta, és a szülei biztosan nem fogják szeretni. Isten kegyelmet mutatott irántam azzal, hogy ilyen fontos kötelességet bízott rám, és nehezebb terhet helyezett a vállamra. Az Ő szándéka az volt, hogy több igazságot értsek meg, és hogy az életem gyorsabban fejlődjön, hogy felnőttként vállaljam a felelősségemet, és lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező ember legyek. Miután megértettem Isten szándékát, sokkal felszabadultabbnak éreztem magam. Nem lehettem tovább méltatlan Isten gondos szándékához. Bár több munkám volt, és több stresz ért, rendbe kellett tennem a kötelességemhez való hozzáállásomat, és erőfeszítéseket kellett tennem az igazságalapelvek terén, több útmutatást kérve a társamtól és a felsőbb vezetőtől, amikor valamit nem értek, miközben fokozatosan pótolom a hiányosságaimat, és Isten követelményeinek teljesítésére törekszem.

Szeptemberben a Kínai Kommunista Párt letartóztatásai egyre súlyosabbá váltak, és csak otthon tudtunk elrejtőzni. Bár nem mehettem el otthonról, mégis mindennap foglalkoznom kellett a testvérek leveleivel, amelyekben mindenféle problémát jelentettek és megoldást kerestek, valamint a felsőbb vezető leveleivel olyan munkákról, amelyeket sürgősen el kellett végezni. A környezet korlátai hatással voltak különböző feladataink végrehajtására, valamint arra, ahogyan a problémákat kezeltük és megoldottuk. Mindennap ezek az ügyek nehezedtek rám, és ez nagyon megterhelő volt szellemileg. Ráadásul a felsőbb vezető késedelem nékül küldte a leveleket nekünk, hogy nyomon kövesse a különböző feladatok előrehaladását. Újra ellenállást kezdtem érezni, és azt gondoltam magamban: „A vezető túl részletesen és túl gyakran felügyeli a munkámat. Először azt hittem, hogy otthon elrejtőzve pihenhetek egy kicsit, de nemcsak hogy nem csökkent a munkateher, hanem még nagyobb is lett. Most már semmi lehetőségem sincs arra, hogy elmerüljek a testem kényeztetésében. Annyira nyomott leszek, ha a jövőben is így kell végeznem a kötelességemet!” Rájöttem, hogy az állapotom megint helytelen, és sietve Isten elé járultam, Hozzá kiáltottam, és kértem Őt, hogy őrizze meg a szívemet. Később elolvastam Isten szavainak egy részletét: „Felnőttként vállalnod kell ezeket a dolgokat, anélkül, hogy panaszkodnál vagy ellenállnál, és különösen anélkül, hogy kitérnél előlük vagy elutasítanád őket. [...] Akár a társadalomban, akár Isten házában, ez mindenkire egyformán vonatkozik. Ez az a felelősség, amelyet viselned kell, a súlyos teher, amelyet egy felnőttnek cipelnie kell, a dolog, amelyet vállalnia kell, és nem szabad kitérned előle. Ha mindig megpróbálsz mindezek elől elmenekülni vagy levetni ezeket magadról, akkor az elnyomó érzelmeid elő fognak jönni, és mindig össze fognak zavarni. Ha azonban mindezt megfelelően meg tudod érteni és el tudod fogadni, és úgy tekintesz rájuk, mint életed és létezésed szükséges részére, akkor ezek az ügyek nem adhatnak okot arra, hogy negatív érzelmek alakuljanak ki benned” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Miután elolvastam Isten szavait, tudtam, hogy olyan embernek lenni, aki képes elvállalni a dolgokat, és felelősségteljes embernek lenni, nem egyszerű és könnyű dolog; ha mindig el akarnám kerülni az ilyen körülményeket, akkor továbbra is gúzsba kötne a depresszió érzése. A vezető azért felügyelte a munkát, hogy jól tudjam végezni a kötelességemet. Mivel romlott beállítottságaim voltak, és gyakran felületesen végeztem a kötelességemet, csak azért nem mertem tovább e romlott beállítottságok szerint élni, és azt tenni, amihez kedvem volt, mert a vezető felügyelt. Ez segített nekem abban, hogy jól végezzem a kötelességemet. Úgy gondoltam, nem élhetek tovább a depresszió érzésében, mint korábban; rendbe kellett tennem a hozzáállásomat, és helyesen kellett szembenéznem azzal, hogy a vezető felügyel. Amint így gondolkodtam, az állapotom fokozatosan kezdett megváltozni. Ezután a különböző feladatokat normálisan végeztem, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy hozzájáruljak a gyülekezet munkájához mindazzal, amire gondolni vagy amit tenni tudtam. Amikor valamit nem tudtam elvégezni, azonnal írtam a vezetőnek, megoldási utat keresve. Most, bár még mindig sok nehézség és stressz van a munkámban, már nem érzek depressziót és fájdalmat; ellenkezőleg, a felelősségérzetem megnőtt. Isten szavainak útmutatása volt az, ami megszabadított a depresszió érzésétől, és segített felnőttként vállalnom a felelősségemet. Hála Istennek!