2021 májusában megválasztottak gyülekezetvezetőnek. Esősorban az evangelizációs és az öntözési munkáért feleltem. Minden feladat részletes nyomon követést és felügyeletet igényelt. Néha a felsőbb vezetők részletesen rendelkeztek az egyes feladatokról, és ezeket azonnal végre kellett hajtani. Ha a munka nem hozott jó eredményeket, gyakran elemeznem kellett a problémákat, és az igazság alapelveit kellett keresnem a megoldásukhoz. Kezdetben sok mindent nem tudtam erről a kötelességről, ezért sok időt kellett rászánnom arra, hogy megszokjam a feladatokat. Nagy nyomást éreztem, de azt is tudtam, hogy azzal, hogy ezt a kötelességet végezhetem, Isten felmagasztalt és kegyelmet adott nekem, ezért megfelelően együtt kell működnöm. Körülbelül két hónappal később az egyik nővért, aki velem dolgozott, áthelyezték, így rám és Vang Csing nővérre maradt a gyülekezet munkájának kezelése. Arra a munkamennyiségre, ami korábban három ember között oszlott meg, most már csak ketten voltunk, ami még feszítettebbé tette a munkát. Néha, pont, amikor sikerült befejeznem a feladataimat, és pihenni akartam, újabb levelek érkeztek, amelyekre válaszolni kellett. Mindig volt munka, amit el kellett végezni. Idővel kezdtem kimerültnek érezni magam, és reménykedni kezdtem, hogy a munkateher egy kicsit csökken, hogy lazíthassak. Néha, miután befejeztem a megbízásokat, nem akartam sietni visszafelé, kicsit tovább akartam időzni, hogy ki tudjam szellőztetni a fejem. Láttam, hogy a vendéglátó otthonunkban lévő nővérnek mindössze annyi a dolga, hogy napi háromszor főzzön, azután pihenhet, és a szabadidejében Isten szavait olvashatja. Nagyon irigykedtem, és hiányoztak azok az idők, amikor csak egy feladatból álló kötelességet végeztem, és még volt időm pihenni. Most viszont a munkaterhelés olyan hatalmas volt, hogy mindennap, amikor kinyitottam a szemem, úgy éreztem, hogy a munkával szembesülök. Túl nehéznek éreztem, hogy így éljek. Látszólag végeztem a kötelességemet, de belül tele voltam ellenállással. Amikor a testvéreim kérdéseire válaszoltam, olyan érzésem volt, mintha csak rutinból teljesíteném a feladataimat, és nem foglalkoztam azzal, hogy miként érhetnék el jobb eredményeket. Csak gyorsan le akartam tudni a dolgokat, hogy pihenhessek és lazíthassak. Amikor sok kérdés volt, ingerült lettem, úgy éreztem, hogy elveszítem a türelmemet, és nagy lehangoltságot éreztem.

Egyszer hazamentem, hogy elintézzek néhány dolgot, és amint hazaértem, úgy éreztem, mintha minden teher lekerült volna rólam. Nem kellett dolgoznom, és azt csinálhattam, amit csak akartam. Olyan kényelmes volt így élni! Egy nap alatt el tudtam volna végezni minden teendőmet, de végül két napig maradtam. Bűntudatom volt, mert tudtam, hogy rögtön vissza kellett volna mennem, miután befejeztem az elintéznivalóimat, de aztán arra gondoltam, hogy mivel ritkán megyek haza, talán maradhatnék még egy napot, hogy pihenjek egy kicsit. Később Vang Csing nővér sürgetett, hogy siessek vissza, hogy elintézzek néhány munkát, így kénytelen voltam visszatérni. Mivel mindig is passzív és negatív voltam a vezetői kötelességemben, az állapotom egyre csak romlott, és nem értem el semmilyen eredményt a kötelességemben. A vezetőim közösségvállalása és segítsége ellenére sem változtam, és végül elbocsátottak. Akkoriban nem gondolkodtam el magamon. Később azonban, amikor öntözési kötelességet végeztem, összefutottam egy nővérrel, akit korábbról ismertem, és ez némileg megérintett. Ez a nővér több mint egy évig képezte magát vezetőként, gyorsan haladt előre, és az összejöveteleken nagyon gyakorlatias volt a közössége. Láttam, hogy bár a vezetés sok gonddal, nehézséggel és kimerültséggel jár, az élete gyorsan halad előre. Én azonban folyamatosan ellenálltam a vezetői kötelességemnek, és hagytam, hogy a hús-vér testem ellazuljon, és elmerüljön a kényelemben. De mit nyertem ezáltal? Ha nem változtatok a törekvésemnek ezen a szemléletén, ahol mindig a hús-vér testemre hallgatok, és félek a nehézségektől és a kimerüléstől, akkor mindegy, hogy hány évig hiszek még Istenben, az életem soha nem fog haladni. Ezen gondolkodva folyton azt kérdeztem magamtól: „Miért is hiszek pontosan Istenben? Mit várok valójában az Istenbe vetett hitemtől? Továbbra is így fogok törekedni? Ha képes vagyok fellázadni a hús-vér testem ellen, elviselni a nehézségeket, áldozatot hozni, és teljes szívvel végezni a kötelességemet, nem fogok-e több igazságot nyerni?”

Később ezt olvastam Isten szavaiban: „Egyesek mindig felületesek, és megtalálják a módját annak, hogy a kötelességeik végzése közben lazsáljanak. Néha a gyülekezeti munka sietséget igényel, de ők csak azt akarják tenni, amihez kedvük van. Ha fizikailag nem érzik magukat túl jól, vagy néhány napig rossz hangulatban vannak és rosszkedvűek, akkor nem hajlandóak elviselni a megpróbáltatásokat és megfizetni a gyülekezeti munka árát. Különösen lusták és kényelemre áhítoznak. Amikor nincs motivációjuk, a testük lomhává válik, és nem hajlandóak mozogni, de félnek attól, hogy a vezetők megmetszik őket, a testvéreik pedig lustának nevezik őket, ezért nem tehetnek mást, mint hogy vonakodva végzik a munkát a többiekkel együtt, azonban nagyon kelletlennek, boldogtalannak és vonakodónak érzik magukat emiatt. Megkárosítottnak, sértettnek, bosszúsnak és kimerültnek érzik magukat. Saját akaratuk szerint akarnak cselekedni, de nem mernek elszakadni Isten házának követelményeitől és előírásaitól, sem azokkal szembemenni. Ennek eredményeként idővel elkezd kialakulni bennük egy érzelem: az elnyomottság. Amint az elnyomottságnak ez az érzelme gyökeret ereszt bennük, fokozatosan fásultnak és gyengének fognak tűnni. Akárcsak egy gépezet, már nem fogják tisztán érteni, hogy mit csinálnak, de továbbra is azt fogják tenni, amit minden nap mondanak nekik, úgy, ahogyan azt mondják nekik. Bár a felszínen megállás és szünet nélkül, a kötelességeik végzésének környezetéből való kilépés nélkül folytatják feladataik elvégzését, a szívükben mégis elnyomottnak érzik magukat, és azt gondolják, hogy az életük kimerítő, és tele van sérelmekkel. Jelenlegi legnagyobb vágyuk az, hogy egy napon többé ne mások irányítsák őket, ne korlátozzák őket Isten házának előírásai, és hogy felszabaduljanak Isten házának intézkedései alól. Azt akarják csinálni, amit akarnak, amikor akarják, végezni némi munkát, ha jól érzik magukat, és nem dolgozni, ha nem. Arra vágynak, hogy mentesüljenek mindenféle vád alól, attól, hogy valaha is megmetsszék őket, és attól, hogy bárki felügyelje, ellenőrizze vagy irányítsa őket. Azt gondolják, hogy amikor eljön ez a nap, az egy nagyszerű nap lesz, és hogy nagyon szabadnak és felszabadultnak fogják érezni magukat. Ugyanakkor még mindig nem akarnak elmenni vagy nem akarják feladni; attól tartanak, hogy ha nem hajtják végre kötelességeiket, ha valóban azt csinálnak, amit akarnak, és egy nap szabadok és felszabadultak lesznek, akkor természetes módon eltávolodnak Istentől, és félnek attól, hogy ha Isten már nem akarja őket, akkor majd nem nyerhetnek el áldásokat. Egyesek dilemmában találják magukat: ha megpróbálnak a testvéreiknek zúgolódni, akkor nehezen tudnak megszólalni. Ha imádságban fordulnak Istenhez, úgy érzik, képtelenek kinyitni a szájukat. Ha panaszkodnak, úgy érzik, hogy ők maguk a hibásak. Ha nem panaszkodnak, kellemetlenül érzik magukat. Csodálkoznak, hogy miért érzik úgy, hogy az életük annyira tele van sérelmekkel, miért érzik annyira ellentétesnek a saját akaratukkal, és miért érzik annyira kimerítőnek. Nem akarnak így élni, nem akarnak mindenki mással összhangban lenni, azt akarják csinálni, amit akarnak, ahogyan akarják, és nem értik, hogy ezt miért nem tudják megvalósítani. Korábban úgy érezték, hogy csak fizikailag fáradtak, de most már a szívük is elfáradt. Nem értik, mi történik velük. Mondjátok, vajon ezt nem az elnyomó érzelmek okozzák? (De igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Isten szavainak olvasása után végre megértettem, hogy nem azért éreztem olyan lehangoltságot és fájdalmat a vezetői kötelességemben, mert a kötelesség leterhelő vagy kimerítő volt, hanem azért, mert helytelen volt a szemléletem. Folyamatosan a kényelemre és a testi élvezetekre törekedtem, így amikor a kötelesség kissé mozgalmas vagy fárasztó volt, és a hús-vér testem nem volt elégedett, az a lehangoltság és a fájdalom érzését hozta magával. Konkrétan azután, hogy a nővértársamat áthelyezték, a munkaterhelés megnőtt, és mindig volt munka, amit napi szinten el kellett végezni, így ingerült lettem, és másokat akartam szidni és ostorozni. Még irigyeltem is a vendéglátó otthonunkban élő nővért, hogy ilyen egyszerű, könnyű kötelessége van. Rájöttem, hogy amire törekedtem, az nem a kötelességem megfelelő végrehajtása volt, hanem a fizikai kényelem. Állandóan depressziós érzések között vergődtem, tiszteletlenül viszonyultam a kötelességemhez, nem volt felelősségérzetem, és egyáltalán nem voltam megbízható. Valóban megutáltattam magam Istennel!

Olvastam egy másik részt Isten szavaiból, amelyből némileg megértettem a testi kényelemre való törekvésem gyökerét. Mindenható Isten azt mondja: „Amíg az emberek meg nem tapasztalták Isten munkáját, és meg nem értették az igazságot, addig a Sátán természete irányítja és uralja őket belülről. Konkrétan mit foglal magában ez a természet? Például miért vagy önző? Miért véded a saját pozíciódat? Miért vannak ilyen erős érzéseid? Miért élvezed ezeket az igaztalan dolgokat? Miért szereted ezeket a gonoszságokat? Mi az alapja annak, hogy ennyire odavagy az ilyesmikért? Honnan jönnek ezek a dolgok? Miért fogadod el őket ilyen boldogan? Mostanára már mind megértettétek, hogy mindezek mögött fő okként az áll, hogy a Sátán mérge ott van az emberben. Tehát mi is a Sátán mérge? Hogyan fejezhető ki? Például, ha azt kérdezed: »Hogyan kellene az embereknek élniük? Mi az, amiért az embereknek élniük kellene?« – azt felelik: »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög.« Ez az egyetlen mondat kifejezi a probléma gyökerét. A Sátán filozófiája és logikája vált az emberek életévé. Bármire is törekednek az emberek, saját magukért teszik – és így csak önmagukért élnek. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez az ember életfilozófiája, amely az emberi természetet is képviseli. Ezek a szavak már a romlott emberiség természetévé váltak, és igaz portrét festenek a romlott emberiség sátáni természetéről. Ez a sátáni természet már a romlott emberiség létezésének alapjává vált. Több ezer éve él a romlott emberiség a Sátán e mérge szerint, mind a mai napig” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan kell Péter útján járni?). Isten szavaiból megértettem, hogy a romlottságom és az elfajzottságom abból fakadt, hogy mindig olyan sátáni mérgek szerint éltem, mint például az, hogy „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, „az élet csak az evésről és az öltözködésről szól” vagy „ragadd meg a napot, és élj a gyönyöröknek, mert az élet rövid”. Túl nagy jelentőséget tulajdonítottam a fizikai élvezetnek, azt gondoltam, hogy az élet rövid, ezért jól kell bánnom magammal, és nem szabad hagynom, hogy a testem bármilyen nehézséget elszenvedjen. Visszagondoltam az egyetemi felvételi vizsgáimra. Míg mások késő estig tanultak, és keményen dolgoztak, én ezt túl gyors tempójúnak és kimerítőnek találtam, ezért soha nem maradtam fent sokáig tanulni, azt gondolva, hogy amíg a jegyeim nem romlanak, addig ez rendben van. Miután eljöttem a gyülekezetbe, hogy végezzem a kötelességemet, továbbra is e gondolkodásmód szerint éltem. Amikor a vezetői kötelességem azt kívánta, hogy szenvedjek és áldozatot hozzak, és nem adhattam át magam a fizikai kényelemnek, nagyon lehangoltnak és letörtnek éreztem magam. Az agyam olyan gondolatokkal telt meg, hogy ne fárasszam ki magam, és a fizikai érdekeimet helyezzem előtérbe, miközben teljesen figyelmen kívül hagytam a feladataimat és a kötelességeimet. Bár nagyon fontos kötelességet láttam el, mégsem azon gondolkodtam, hogy miként érhetnék el jó eredményeket az egyes feladatokban, vagy hogyan tehetnék eleget a feladataimnak. Csak a saját kényelmemet tartottam szem előtt, kielégítettem a testi vágyaimat, és ha további nehézség adódott, mindig nyomorultul éreztem magam, és el akartam menekülni előle. Rájöttem, hogy hihetetlenül önző és aljas voltam, és teljesen hiányzott belőlem a lelkiismeret és a józan ész. Valójában, visszagondolva, bár a testem átmeneti megnyugvásra lelt, nem nyertem semmilyen igazságot, nem végeztem el a kötelességemet, és egyáltalán nem volt integritásom és méltóságom. Az ilyen életnek sem értelme, sem értéke nem volt. Ezen elgondolkodva igazán gyűlöltem magam, nagy adósságot éreztem Isten felé, és nem akartam többé így élni.

Később olvastam egy másik részt Isten szavaiból, ami nagyon megindított. Mindenható Isten azt mondja: „Milyenek azok az emberek, akik a rendes munkájukkal foglalkoznak? Olyanok, akik egyszerű módon tekintenek az olyan alapvető szükségleteikre, mint az étel, a ruházat, a menedék és a közlekedés. Amíg ezek a dolgok megfelelnek a normális színvonalnak, az elég nekik. Jobban érdekli őket az életútjuk, a küldetésük emberi lényként, az életszemléletük és az értékeik. A nem ígéretes emberek min töprengenek egész nap? Állandóan azon töprengenek, hogyan lazsáljanak, hogyan trükközzenek, hogy kibújhassanak a felelősség alól, hogyan egyenek jókat és hogyan szórakozzanak, hogyan éljenek fizikai kényelemben és komfortban, anélkül, hogy a megfelelő dolgokat figyelembe vennék. Ezért elnyomottnak érzik magukat abban a keretben és környezetben, amelyben kötelességeiket végzik Isten házában. Isten háza megköveteli, hogy az emberek megtanuljanak bizonyos általános és szakmai ismereteket, amelyek a kötelességeikkel kapcsolatosak, hogy jobban tudják azokat végezni. Isten háza megköveteli az emberektől, hogy gyakran egyék és igyák Isten szavait, hogy jobban megértsék az igazságot, belépjenek az igazságvalóságba, és megtudják, hogy mik minden cselekedet alapelvei. Mindezek a dolgok, amelyeket Isten háza közöl és megemlít, olyan témákra, gyakorlati kérdésekre és egyebekre vonatkoznak, amelyek az emberek életének és kötelességeik végzésének körébe tartoznak, illetve arra szolgálnak, hogy segítsék az embereket abban, hogy a rendes munkájukat végezzék és a helyes úton járjanak. Ezek az egyének, akik nem végzik a rendes munkájukat, és akik azt teszik, amit akarnak, nem kívánják ezeket a megfelelő dolgokat tenni. A végső cél, amit el akarnak érni azzal, hogy azt teszik, amit akarnak, az a fizikai kényelem, az élvezet és a könnyedség, valamint az, hogy ne korlátozzák őket, és ne érje őket semmilyen módon sérelem. Az, hogy eleget ehessenek abból, amiből csak akarnak, és azt csinálhassák, amit akarnak. Emberi mivoltuk minősége és belső törekvéseik miatt érzik magukat gyakran elnyomottnak. Akárhogyan is beszélgetsz velük az igazságról, nem fognak megváltozni, és az elnyomottságuk nem oldódik fel. Ők pontosan ilyen emberek; olyanok, akik nem végzik a rendes munkájukat. Bár a felszínen úgy tűnik, hogy nem követtek el nagy gonoszságot, vagy nem rossz emberek, és bár úgy tűnik, hogy csak nem tartották be az alapelveket és a szabályokat, a valóságban a természetlényegük az, hogy nem végzik a rendes munkájukat, és nem követik a helyes utat. Az ilyen emberekből hiányzik a normális emberi mivolt lelkiismerete és értelme, és nem képesek elérni a normális emberi mivolt intelligenciáját. [...] A társadalomban kik azok az emberek, akik nem végzik a rendes munkájukat? A naplopók, a bolondok, a lógósok, a huligánok, a garázdálkodók és a léhűtők ilyen emberek. Nem akarnak új készségeket vagy képességeket elsajátítani, és nem akarnak komoly karriert befutni, vagy munkát találni, hogy megéljenek. Ők a társadalom naplopói és léhűtői. Beszivárognak a gyülekezetbe, és aztán a semmiért akarnak kapni valamit, és megszerezni az áldásokból a maguk részét. Opportunisták. Ezek az opportunisták soha nem hajlandók végrehajtani a kötelességeiket. Ha a dolgok egy kicsit is nem az ő szájuk íze szerint mennek, akkor elnyomottnak érzik magukat. Mindig szabadon akarnak élni, nem akarnak semmilyen munkát végezni, és mégis jó ételeket akarnak enni, szép ruhákat akarnak viselni, azt enni, amit csak akarnak, és akkor aludni, amikor csak akarnak. Azt gondolják, hogy amikor eljön egy ilyen nap, az biztosan csodálatos lesz. Nem akarnak elviselni egy kis nehézséget sem, és élvezettel teli életre vágynak. Ezek az emberek még az életet is fárasztónak találják; negatív érzelmek kötik gúzsba őket. Gyakran érzik magukat fáradtnak és zavarodottnak, mert nem tehetik azt, amit akarnak. Nem akarják a rendes munkájukat végezni, vagy a rendes ügyeiket intézni. Nem akarnak kitartani egy munka mellett, és azt folyamatosan, az elejétől a végéig elvégezni, saját szakmájuknak és kötelességüknek, kötelezettségüknek és felelősségüknek tekintve; nem akarják befejezni azt és eredményt elérni, vagy a lehető legjobb színvonalon elvégezni. Soha nem gondolkodtak így. Csak felületesen akarnak cselekedni, és a kötelességüket a megélhetés eszközeként akarják használni. Amikor egy kis nyomással vagy valamilyen ellenőrzéssel szembesülnek, vagy amikor egy kicsit magasabb mércét állítanak eléjük, vagy amikor egy kis felelősséget kell vállalniuk, kényelmetlenül és elnyomottnak érzik magukat. Ezek a negatív érzelmek születnek meg bennük, az élet kimerítőnek tűnik számukra, és nyomorultul érzik magukat. Az egyik alapvető oka annak, hogy kimerítőnek érzik az életet, az, hogy az ilyen emberekből hiányzik a józan ész. A józan eszük károsodott, az egész napot fantáziálgatással töltik, álomvilágban élnek, a fellegekben, mindig a legvadabb dolgokról képzelegve. Ezért nagyon nehéz feloldani az elnyomottságukat. Őket nem érdekli az igazság: álhívők. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy megkérjük őket, hogy hagyják el Isten házát, térjenek vissza a világba, és találják meg a saját helyüket, ahol kényelem és komfort várja őket” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Amikor Isten szavaiban azokról olvastam, akik „nem végzik a rendes munkájukat”, vagy akik „naplopók” és „léhűtők”, teljesen feldúltnak és mélyen lesújtva éreztem magam. A naplopók és a léhűtők a legalantasabb, legelfajzottabb emberek, a napjaikat evéssel, ivással és szórakozással töltik, és nincsenek komoly törekvéseik. Mindenben megbízhatatlanok, következetlenek, és nincs felelősségérzetük. Az én törekvésem semmiben sem különbözött a léhűtőkétől. Vezetőként a gondolataim nem azon jártak mindennap, hogy miként végezzem jól a kötelességeimet, vagy hogyan tegyek eleget a feladataimnak. Ehelyett mindig azon gondolkodtam, hogyan tudnék a hús-vér testemnek kényelmet és enyhülést nyújtani, és a legkisebb nehézség esetén is ellenálltam, és elégedetlen voltam. A kötelességemet teherként kezeltem, és egyáltalán nem törődtem a tulajdonképpeni feladataimmal. Rájöttem, hogy megbízhatatlan vagyok, és egyáltalán nincs istenfélő szívem. Még a nem hívők is hisznek a „mindenért meg kell szenvedni” nézőpontban és abban, hogy a túléléshez el kell viselni a nehézségeket, és áldozatot kell hozni. Mégsem tudtam elviselni semmilyen szenvedést, és a legkisebb kényelmetlenségre is panaszkodva felhördültem. Hát nem voltam teljesen haszontalan? Ha nem változtatok ezen az elfajzott gondolkodásmódon, és továbbra is kerülöm a számomra kijelölt munkát, akkor végül ki fognak iktatni. Isten azokat menti meg, akik őszintén hisznek Benne, az igazságra törekednek, és felelősségteljesen végzik a kötelességüket. Ezek az emberek a saját feladataikra összpontosítanak, és végzik a nekik kijelölt kötelességeket, és ha a kötelességeik szenvedést vagy kimerültséget is okoznak nekik, akkor sem panaszkodnak, és teljes szívvel végzik azokat. A jövőben olyan ember akartam lenni, aki komolyan veszi a saját kötelességeit.

Később elolvastam egy másik passzust Isten szavaiból, és rátaláltam a gyakorlás útjára. Mindenható Isten azt mondja: „Mi az értéke egy ember életének? Pusztán annyi, hogy a testi örömöknek, például az evésnek, ivásnak és a szórakozásnak hódolhasson? (Nem.) Akkor mi? [...] Egy tekintetben a teremtett lény kötelességének teljesítéséről van szó. Más tekintetben arról, hogy a képességeiteknek és adottságaitoknak megfelelően mindent tegyetek meg a lehető legjobban, legalább odáig jussatok el, ahol a lelkiismeretetek nem vádol titeket, ahol megbékéltek a saját lelkiismeretetekkel, és ahol mások szemében elfogadhatónak bizonyultok. Egy lépéssel továbbhaladva, egész életed során, függetlenül attól, hogy milyen családba születtél, milyen a tanulmányi háttered vagy a képességed, valamelyest meg kell értened azokat az alapelveket, amelyeket az embereknek fel kellene fogniuk az életben. Például, hogy az embereknek milyen úton kellene járniuk, hogyan kellene élniük, és hogyan kell értelmes életet élni – legalább egy kicsit fel kellene fedezned az élet igazi értékét. Az ember nem élheti ezt az életet hiába, és nem jöhet hiába erre a földre. Más tekintetben, életed során teljesítened kell a küldetésedet; ez a legfontosabb. Nem fogunk valami nagy küldetés, kötelesség vagy felelősség teljesítéséről beszélni, de legalább valamit el kell érned. [...] Az emberi élet értéke és a követendő helyes út valamilyen értékes dolog megvalósítását és egy vagy több értékes munka elvégzését foglalja magában. Ezt nem karriernek hívják, hanem helyes útnak és a helyes feladatnak is. Mondjátok meg Nekem, megéri az embernek megfizetni az árat azért, hogy valamilyen értékes munkát végezzen, értelmes és értékes életet éljen, továbbá az igazságra törekedjen és elérje azt? Ha valóban vágysz arra, hogy törekedj az igazság megértésére, hogy az életben a helyes útra lépj, hogy jól teljesítsd a kötelességedet, és értékes és tartalmas életet élj, akkor nem fogsz habozni, hogy minden erődet beleadd, megfizess minden árat, és minden idődet és a napjaid egészét odaadd. Ha ebben az időszakban megtapasztalsz egy kis betegséget, az nem számít majd, nem fog megtörni téged. Nem sokkal magasabb rendű ez, mint egy egész életen át tartó kényelem, szabadság és semmittevés, a fizikai test etetése addig a pontig, amíg jól táplált és egészséges lesz, majd végül a hosszú élet elérése? (De.) E két lehetőség közül melyik értékes élet? Melyik hozhat vigaszt és melyik nem okoz megbánást az emberekben, amikor a legvégén szembenéznek a halállal? (Ha értelmes életet élünk.) Értelmes életet élni. Ez azt jelenti, hogy a szívedben nyertél valamit és vigaszt találsz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (6.)). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy az embereknek mire kell törekedniük ahhoz, hogy értelmes és értékes életet éljenek. Az élet nagyon rövid, ezért ebben a korlátozott időben értelmes dolgokat kell tennünk. Az igazságra való törekvés és a kötelességeink végzése az egyetlen módja annak, hogy elkerüljük a hiábavaló életet. Amikor Isten munkája befejeződik, nem marad majd bennünk megbánás vagy az adósság érzése, és a szívünk nyugodt és békés lesz. Belegondoltam, hogy korábban mennyire a hús-vér testemnek éltem. Még a kötelességeimben jelentkező legkisebb nehézség vagy fáradtság is a lehangoltság, az ellenállás és az elégedetlenség érzetét keltette bennem. Emberi hasonlatosság nélkül éltem, és nem végeztem jól a kötelességeimet. Mindössze a bűntudat és az adósság érzése maradt bennem, és végül egyáltalán nem nyertem igazságot. Tényleg csak vesztegettem az időmet! Azt gondoltam magamban: „Nem élhetek tovább ilyen céltalanul. Szerencse, hogy van lehetőségem elfogadni Isten utolsó napokbeli munkáját. Ez kegyelem és felmagasztalás Istentől, és fel kell vállalnom a feladataimat, meg kell tanulnom fellázadni a hús-vér testem ellen, és olyan emberré kell válnom, aki foglalkozik a saját kötelességeivel.” Ezekre a gondolatokra a szívem nagyon felderült, és tudtam, hogy innentől kezdve mire kell törekednem.

Később ismét megválasztottak gyülekezetvezetőnek, és nagyon hálásnak éreztem magam. Ezt a lehetőséget is megbecsültem, és megfelelően akartam végezni a kötelességeimet. Miután vezető lettem, mindennap rengeteg munkát kellett elvégeznem, és amikor túl sok mindent kellett megoldanom a kötelességeimben, még mindig megjelentek bennem a hús-vér testemmel kapcsolatos gondolatok, és nem akartam mélyen elgondolkodni a dolgokon, de aztán eszembe jutottak Isten szavai: „Megéri az embernek megfizetni az árat azért, hogy valamilyen értékes munkát végezzen, értelmes és értékes életet éljen, továbbá az igazságra törekedjen és elérje azt? Ha valóban vágysz arra, hogy törekedj az igazság megértésére, hogy az életben a helyes útra lépj, hogy jól teljesítsd a kötelességedet, és értékes és tartalmas életet élj, akkor nem fogsz habozni, hogy minden erődet beleadd, megfizess minden árat, és minden idődet és a napjaid egészét odaadd. Ha ebben az időszakban megtapasztalsz egy kis betegséget, az nem számít majd, nem fog megtörni téged” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (6.)). Isten szavai hitet és erőt adtak nekem, és tudtam, hogy nem lehetek többé felületes a kötelességeimben, csak azért, hogy a hús-vér testem kedvére tegyek, és hogy a fizikai kényelem csak átmeneti, de ha nem teszek meg minden erőfeszítést a kötelességeimért, az megbánást és az adósság érzését hagyja bennem, és ezek olyan dolgok, amelyeket soha nem lehet kitörölni. Ezért imádkoztam Istenhez, hogy segítsen fellázadni saját magam ellen, tegye lehetővé a szívemnek, hogy nyugodtabb legyen, és támogasson engem, hogy teljes szívvel együttműködjek. Elkezdtem azon gondolkodni, hogyan érhetnék el tényleges eredményeket a munkámban, és valahányszor olyasmivel szembesültem, amit nem értettem, megbeszéltem azt másokkal, és kerestem az igazság alapelveit Isten szavaiban. Bár a kötelességvégzés e módja sokkal több elfoglaltságot jelentett, több gondot kellett vállalnom, és kevesebb időm maradt a pihenésre, sokkal többet nyertem általa, és egyre teljesebbnek éreztem az életemet. Ráadásul már nem váltam olyan könnyen negatívvá és lehangolttá. A bennem végbement átalakulás Isten szavainak eredménye volt. Hála Istennek!