Isten irányítása minden ember szemében rendkívül idegenszerű, mivel az emberek úgy gondolnak az Ő irányítására, mint egy tőlük teljesen távol eső dologra. Az emberek úgy gondolják, hogy Isten irányítása egyedül az Ő munkája, és csak Őrá tartozik, ezért az emberiség közömbös az Ő irányításával szemben. Így az emberiség üdvössége határozatlanná és homályossá vált, és most már nem más, mint üres szólam. Jóllehet az ember követi Istent, hogy elnyerje az üdvösséget, és belépjen csodálatos rendeltetési helyére, azzal már nem foglalkozik, hogy Isten hogyan végzi az Ő munkáját. Az ember nem törődik azzal, hogy mit tervezett Isten, sem azzal, hogy neki milyen szerepet kell játszania saját üdvözülése érdekében. Ez bizony tragikus. Az ember üdvössége nem választható el Isten irányításától, és nem különíthető el az Ő tervétől. Az ember mégsem törődik Isten irányításával, és így egyre inkább eltávolodik Tőle. Emiatt az emberek közül egyre többen egyáltalán nincsenek tisztában az üdvösség kérdéséhez szorosan kapcsolódó dolgokkal – például hogy mi a teremtés, mi az Istenbe vetett hit, hogyan kell Istent imádni, és így tovább –, hogy csatlakozhassanak az Ő követőihez. Ezért kell most beszélnünk Isten irányításáról, hogy minden egyes követője világosan megértse, mit jelent Őt követni és Őbenne hinni. Ha így teszünk, az mindenkinek segít pontosabban megválasztani az utat, amelyen járnia kell, ahelyett hogy pusztán azért követné Istent, hogy áldásokban részesüljön, katasztrófákat kerüljön el, vagy kiemelkedjen a többiek közül.

Bár Isten irányítása mély értelmű, mégsem felfoghatatlan az ember számára. Ez azért van így, mert Isten minden munkája kapcsolódik az Ő irányításához és az emberiség megmentéséért végzett munkájához, és az emberiség életét, fennmaradását és rendeltetési helyét érinti. A munka, amelyet Isten az emberek között és az embereken végez, mondhatjuk, rendkívül gyakorlatias és jelentőségteljes. Az ember ezt láthatja és tapasztalhatja, hiszen ez korántsem valami elvont dolog. Ha az ember képtelen elfogadni mindazt a munkát, amelyet Isten végez, akkor mi a jelentősége az Ő munkájának? Továbbá hogyan vezethet ez az irányítás az ember üdvösségéhez? Sokan, akik Istent követik, csak azzal törődnek, hogyan nyerhetnek áldásokat, illetve hogyan háríthatják el a katasztrófát. Mihelyt Isten munkája és irányítása kerül szóba, elhallgatnak, és minden érdeklődésüket elveszítik. Úgy gondolják, az ilyen unalmas dolgok megértése nem segít az ő életük gyarapodásában, és nem jár semmiféle haszonnal. Következésképpen, bár hallottak már Isten irányításáról, nemigen törődnek vele. Nem úgy látják, mint valami értékes dolgot, amit el kell fogadni, még kevésbé fogadják el úgy, hogy életük részévé teszik. Az ilyen embereknek Isten követésében csak egyetlen egyszerű céljuk van, ez a cél pedig az, hogy áldásokhoz jussanak. Az ilyen emberek nem veszik a fáradságot, hogy bármire figyelmet fordítsanak, ami nem közvetlenül erre a célra irányul. Számukra nincs jogosabb cél, mint Istenben hinni, hogy áldásokban részesüljenek – ebben áll az ő hitük értéke. Ha valami nem járul hozzá ehhez a célhoz, akkor az teljesen hidegen hagyja őket. Ez a helyzet a legtöbb emberrel, aki manapság Istenben hisz. Céljuk és szándékuk jogosnak tűnik, mert amikor hisznek Istenben, áldozatot is hoznak Istenért, Istennek szentelik magukat, és megteszik a kötelességüket. Feladják fiatalságukat, elhagyják családjukat és karrierjüket, sőt akár éveket töltenek távol az otthonuktól, buzgón foglalatoskodva. Végső céljuk kedvéért megváltoztatják saját érdeklődésüket, életszemléletüket, sőt akár az irányt is, amelyet keresnek; de az Istenbe vetett hitük célját nem tudják megváltoztatni. Lótnak-futnak, hogy a saját ideáljaik irányítását intézzék; nem számít, milyen messze van az út, nem számít, mennyi nehézségbe és akadályba ütköznek útközben, mindvégig kitartanak, és nem félnek a haláltól. Miféle hatalom kényszeríti őket erre a folyamatos odaadásra? A lelkiismeretük? Nagyszerű és nemes jellemük? Az elhatározásuk, hogy a végsőkig küzdjenek a gonosz erői ellen? A hitük, hogy jutalom keresése nélkül tanúságot tegyenek Istenről? A hűségük, hogy készek feladni mindent Isten akaratának teljesítéséért? Vagy az odaadó szellemük, hogy mindenkor lemondanak a túlzott személyes igényekről? Egyszerűen csoda, hogy olyasvalaki, aki sohasem értette Isten irányításának munkáját, ennek ellenére ilyen sokat ad! Egyelőre ne beszéljünk arról, mennyit adtak ezek az emberek. A viselkedésük azonban nagyon is megérdemli, hogy boncolgassuk. Leszámítva a mindezekhez oly szorosan társuló előnyöket, lehet-e valami más oka annak, hogy olyan emberek, akik egyáltalán nem értik Istent, ilyen sokat adnak Érte? Itt egy korábban nem azonosított problémát fedezhetünk fel: az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által neki szánt jutalmat. Egy ilyen érdekeken alapuló kapcsolatban nincs szeretet, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak jótékonyság van és könyörület. Nincs megértés, csak reménytelen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék. Most, hogy idáig jutottak a dolgok, ki fordíthatja vissza ezt az irányt? És hány ember képes igazán megérteni, milyen szörnyűvé vált ez a kapcsolat? Azt hiszem, hogy amikor az emberek elmerülnek az áldott lét örömében, egyikük sem tudja elképzelni, hogy milyen csúf és kínos egy ilyen kapcsolat Istennel.

Az emberiség Istenbe vetett hitével kapcsolatban az a legszomorúbb, hogy az ember Isten munkája közepette intézi a saját irányítását, és mégsem törődik Isten irányításával. Az ember legnagyobb kudarca abban áll, hogy miközben igyekszik alávetni magát Istennek és Őt imádni, az ember a saját ideális rendeltetési helyét építgeti, és azt tervezgeti, hogyan kaphatná meg a legnagyszerűbb áldást és a legjobb rendeltetési helyet. Még ha valaki fel is fogja, hogy ő mennyire szánalmas, megvetésre méltó és kisszerű, hányan lennének készek elhagyni saját ideáljaikat és reményeiket? És ki képes megállítani saját lépteit és többé nem csak saját magára gondolni? Istennek azokra van szüksége, akik hajlandók szorosan együttműködni Vele, hogy beteljesítsék az Ő irányítását. Azokra van szüksége, akik készek alávetni magukat Neki azáltal, hogy teljes elméjüket és testüket az Ő irányítási munkájának szentelik. Olyan emberekre nincs szüksége, akik mindennap csak a markukat tartják, hogy kolduljanak Tőle, olyanokra pedig még kevésbé, akik adnak egy keveset, aztán várják a jutalmat. Isten megveti azokat, akik egy apró hozzájárulás után csak ülnek a babérjaikon. Gyűlöli azokat a hidegvérű embereket, akik nehezményezik az Ő irányítási munkáját, és csak arról hajlandók beszélni, hogyan jutnak a mennybe és nyernek áldásokat. Még nagyobb utálat él Benne azok iránt, akik kihasználják a lehetőséget, amelyet az emberiség megmentéséért végzett munkája jelent. Ez azért van, mert ezek az emberek sohasem törődtek azzal, hogy Isten mit kíván megvalósítani és megszerezni az Ő irányítási munkája révén. Csakis az érdekli őket, hogyan használhatják ki az Isten munkája által teremtett alkalmat arra, hogy áldásokat nyerjenek. Nem törődnek Isten szívével, teljesen lefoglalják őket a saját kilátásaik és a saját sorsuk. Azok, akik nehezteléssel tekintenek Isten irányítási munkájára, és hiányzik belőlük a legcsekélyebb érdeklődés is az iránt, hogy Isten hogyan menti meg az emberiséget, és mik az Ő szándékai, csak azt csinálják, ami nekik örömet szerez, oly módon, aminek semmi köze Isten irányítási munkájához. Az ő viselkedésükről Isten nem emlékezik meg, nem helyesli azt – és még kevésbé tekint rá kegyesen.

A világegyetem és az égbolt végtelenségében számtalan teremtmény él és szaporodik, ciklikusan követi az élet törvényét, egyetlen állandó szabályt betartva. Akik meghalnak, magukkal viszik az élők történeteit, és akik élnek, megismétlik az elhunytak tragikus történelmét. Ily módon az emberiség nem tehet mást, mint hogy felteszi magának a kérdést: Miért élünk? És miért kell meghalnunk? Ki parancsol ennek a világnak? És ki teremtette ezt az emberiséget? Valóban Természet Anya volt az, aki az emberiséget teremtette? Az emberiség valóban maga irányítja a saját sorsát?... Ezeket a kérdéseket teszi fel magának az emberiség szüntelenül, évezredek óta. Sajnos minél inkább a megszállottja lett az ember ezeknek a kérdéseknek, annál jobban kezdett szomjazni a tudományra. A tudomány rövid életű testi megelégedést és ideiglenes örömöt kínál, de távolról sem elegendő ahhoz, hogy megszabadítsa az embert a lelke mélyén lakozó magányosságtól, elhagyatottságtól, alig leplezett rettegéstől és tehetetlenségtől. Az emberiség csupán arra használja a szabad szemmel megfigyelhető és ésszel felfogható tudományos ismereteket, hogy érzéstelenítse a szívét. Ezek a tudományos ismeretek azonban nem elegendőek ahhoz, hogy megakadályozzák az emberiséget a titkok felfedezésében. Az emberiség egyszerűen nem tudja, hogy ki a világegyetem és a mindenség Legfőbb Ura, és még kevésbé ismeri az emberiség kezdetét és jövőjét. Az emberiség csupán benne él ebben a törvényben, mert nem tehet mást. Senki nem menekülhet meg előle, és senki nem változtathat rajta, mert mindenek között és a mennyekben, öröktől örökké csak Egyvalaki van, aki szuverén mindenek felett. Ő az, akit ember soha nem látott, akit az emberiség soha nem ismert, akinek a létezésében az emberiség soha nem hitt – mégis Ő az, aki lélegzetét az emberiség őseibe lehelte, és életet adott az emberiségnek. Ő az, aki gondoskodik az emberiségről és táplálja, lehetővé téve, hogy létezzen; és Ő az, aki mindmáig vezérli az emberiséget. Továbbá Ő és csakis Ő az, akitől az emberiség túlélése függ. Ő szuverén mindenek felett, és Ő kormányoz minden élőlényt a világegyetemben. Ő parancsol a négy évszaknak, és Ő hívja elő a szelet, zúzmarát, havat és esőt. Ő derít az emberiségre napfényt, és Ő hozza el az éjszakát. Ő terítette szét és rendezte el a mennyet és a földet, Ő látta el az embert hegyekkel, tavakkal, folyókkal és a bennük élő összes élőlénnyel. Az Ő tettei mindenütt jelenvalók, az Ő ereje mindenütt jelenvaló, az Ő bölcsessége mindenütt jelenvaló, és az Ő hatalma mindenütt jelenvaló. Ezek közül a törvények és szabályok közül mindegyik az Ő tetteinek megtestesülése, és mindegyik az Ő bölcsességét és hatalmát nyilvánítja ki. Ki vonhatja ki magát az Ő szuverenitása alól? És ki mentheti ki magát az Ő tervei alól? Minden az Ő tekintete alatt létezik, mi több, minden az Ő szuverenitása alatt él. Az Ő tettei és az Ő ereje nem hagynak más választást az emberiség számára, mint hogy tényként elismerje: Ő valóban létezik, és szuverenitást gyakorol minden fölött. Rajta kívül semmi sem képes irányítani a világegyetemet, még kevésbé képes vég nélkül gondoskodni erről az emberiségről. Tekintet nélkül arra, hogy képes vagy-e felismerni Isten tetteit, és hogy hiszel-e Isten létezésében, afelől semmi kétség, hogy a sorsodat Isten határozza meg, és semmi kétség, hogy mindig Isten fog uralkodni minden fölött. Az Ő létezése és hatalma nem azon alapul, hogy az ember felismeri és felfogja-e vagy sem. Csakis Ő ismeri az ember múltját, jelenét és jövőjét, és csakis Ő képes meghatározni az emberiség sorsát. Tekintet nélkül arra, hogy képes vagy-e elfogadni ezt a tényt, az emberiség nemsokára szemtanúja lesz mindezeknek, és ez az a tény, amelyet Isten hamarosan nyilvánvalóvá fog tenni. Az emberiség Isten szeme előtt él és hal. Az ember Isten irányításáért él, és amikor szemei végleg lecsukódnak, ezért az irányításért is csukódnak le. Az ember jön és megy, újra meg újra, oda és vissza. Ez kivétel nélkül mind Isten szuverenitásának és tervének része. Isten irányítása soha nem szűnt meg, hanem örökké halad előre. Ő el fogja érni, hogy az emberiség tudatában legyen az Ő létezésének, bízzon az Ő szuverenitásában, meglássa az Ő tetteit, és visszatérjen az Ő királyságába. Ez az Ő terve, és ez az a munka, amelynek irányítását Ő évezredek óta végzi.

Isten irányítási munkája a világ teremtésekor kezdődött, és középpontjában az ember áll. Mondhatjuk, hogy Isten minden dolgot az ember kedvéért teremtett. Mivel az Ő irányítási munkája évezredeken ível át, és nem pusztán percek vagy másodpercek leforgása, vagy nem egy szempillantás vagy egy-két év alatt zajlik, Neki más dolgokat is meg kellett teremtenie, amelyek szükségesek az emberiség fennmaradásához, például a napot, a holdat, mindenféle élő teremtményt, táplálékot és élhető környezetet. Ez volt Isten irányításának kezdete.

Ezután Isten átadta az emberiséget a Sátánnak, és az ember a Sátán hatalma alatt élt, ami fokozatosan elvezetett Isten munkájának első korszakához: a Törvény Korának történetéhez... A Törvény Korának több ezer éve folyamán az emberiség hozzászokott a Törvény Korának útmutatásához, és természetesnek vette azt. Az ember fokozatosan elhagyta Isten gondoskodását. Így, miközben a törvényt követték, egyúttal bálványokat is imádtak, és gonosztetteket követtek el. Nélkülözték Jahve védelmét, és csak élték az életüket a templomban az oltár előtt. Valójában Isten munkája már régen elhagyta őket, és bár az izráeliták továbbra is ragaszkodtak a törvényhez, Jahve nevét emlegették, sőt büszkén úgy hitték, hogy csakis ők Jahve népe és választottai, Isten dicsősége szép csendben elhagyta őket...

Amikor Isten a munkáját végzi, mindig csendben hagyja el az egyik helyet, és nesztelenül végzi a másik helyen megkezdett munkát. Ez az érzéketlenné vált emberek számára hihetetlennek tűnik. Az emberek mindig is megbecsülték a régit, az új, ismeretlen dolgokra pedig ellenséges szemmel néztek, vagy bosszúságnak tekintették azokat. Így bármilyen új munkát végez Isten, a kezdettől egészen a végig, minden dolog közül az ember az utolsó, aki tudomást szerez róla.

Mint mindig, Jahvénak a Törvény Korában végzett munkája után Isten megkezdte a második szakasz új munkáját: testet öltött – tíz-húsz évre emberként testesült meg –, és így beszélt és végezte munkáját a hívők között. Mégsem tudott erről senki, kivétel nélkül senki, és csak néhány ember ismerte el, hogy Ő a testté lett Isten, miután az Úr Jézust a keresztre szögezték és feltámadt. Problémát jelentett, hogy fellépett egy Pál nevű ember, aki halálos ellenségeskedésben szállt szembe Istennel. Pál még akkor sem változtatott régi természetén, miután lesújtatott és apostollá vált, hanem továbbra is az Istennel szembeni ellenállás útján járt. Munkálkodásának ideje alatt Pál sok levelet írt; sajnos a későbbi nemzedékek Isten szavaiként ízlelgették leveleit, még az Újszövetségbe is belevették, és összekeverték az Isten által mondott szavakkal. Ez talán a legszégyenletesebb dolog a Szentírás megjelenése óta! És vajon nem az ember rendkívüli ostobasága miatt követték el ezt a hibát? Fogalmuk sem volt arról, hogy az Istennek a Kegyelem Korában végzett munkájáról szóló feljegyzések között egyszerűen semmi keresnivalójuk emberi leveleknek vagy szellemi írásoknak, hogy Isten munkáját és szavait megszemélyesítsék. De ez nem tartozik ide, térjünk hát vissza eredeti témánkhoz. Mihelyt Isten munkájának második szakasza befejeződött – a keresztre feszítés után –, bevégeztetett Isten munkája, az ember visszaszerzése a bűnből (vagyis az ember visszaszerzése a Sátán kezéből). Így ettől a pillanattól kezdve az emberiségnek csupán el kellett fogadnia Üdvözítőként az Úr Jézust, hogy bűnei bocsánatot nyerjenek. Elméletileg az embert bűnei többé nem korlátozták az üdvösség elérésében és az Isten elé jutásban, és többé nem jelentettek eszközt a Sátán számára, amelynek révén vádolhatta az embert. Ez azért van, mert maga Isten gyakorlati munkát végzett, a bűnös test hasonlatosságává és elővételezésévé vált, és maga Isten volt a vétekáldozat. Így szállt le az ember a keresztről, és így nyerte el a megváltást és megmenekülést Isten teste, e bűnös test hasonlatossága révén. Így, miután foglyul ejtette a Sátán, az ember egy lépéssel közelebb jutott ahhoz, hogy elfogadja az Ő szabadítását Isten előtt. Természetesen a munkának ez a szakasza mélyebb és fejlettebb volt, mint Istennek a Törvény Korában végzett irányítása.

Ilyen Isten irányítása: átadja az emberiséget a Sátánnak – az emberiséget, amely nem tudja, mi az Isten, mi a Teremtő, hogyan kell imádni Istent, vagy miért szükséges alávetnie magát Istennek –, és engedi, hogy a Sátán megrontsa azt. Ezután Isten lépésről lépésre visszaszerzi az embert a Sátán kezéből, míg az ember el nem jut odáig, hogy teljes mértékben Istent imádja, és elvesse a Sátánt. Ez Isten irányítása. Ez talán úgy hangzik, mint valami mítosz, és zavarbaejtőnek tűnhet. Az emberek úgy érzik, ez egy mitikus történet, mert fogalmuk sincs, mi minden történt az emberrel az elmúlt évezredek folyamán, és még kevésbé tudják, hány történet zajlott le a világegyetemben és az égbolton. Továbbá azért is így van ez, mert nem képesek értékelni azt a megdöbbentőbb, félelmetesebb világot, amely az anyagi világon túl létezik, de halandó szemük nem engedi, hogy lássák. Az ember számára ez felfoghatatlannak érződik, mert az ember nem érti az emberiség Isten általi megszabadításának jelentőségét, sem az Ő irányítási munkájának jelentőségét, és nem fogja fel, hogy Isten végső soron milyennek szeretné látni az emberiséget. Vajon azt szeretné, hogy teljesen mentesek legyenek a Sátán megrontásától, mint Ádám és Éva volt? Nem! Isten irányításának célja, hogy egy olyan embercsoportot nyerjen meg, akik imádják Őt, és alávetik magukat Neki. Bár ezeket az embereket megrontotta a Sátán, többé nem tekintik a Sátánt atyjuknak; felismerik a Sátán undorító arcát és elutasítják őt, és Isten elé járulnak, hogy elfogadják Isten ítéletét és fenyítését. Megismerik a rút és a szent közötti kontrasztot, és felismerik Isten nagyságát és a Sátán gonoszságát. Egy ilyen emberiség többé nem fogja a Sátánt szolgálni, nem imádja, vagy emeli piedesztálra a Sátánt. Ez azért van, mert ők olyan emberek csoportja, akiket Isten valóban megnyert. Ez a jelentősége Isten emberiséget irányító munkájának. Isten mostani irányítási munkája során az emberiség mind a Sátán megrontásának, mind Isten szabadításának tárgya, és az ember az a termék, amelyért Isten és a Sátán harca folyik. Ahogy Isten az Ő munkáját végzi, fokozatosan visszaszerzi az embert a Sátán kezéből, és így az ember egyre közelebb jut Istenhez...

Azután eljött a Királyság Kora, amely a munkának egy gyakorlatibb szakasza, ugyanakkor a legnehezebben elfogadható az ember számára. Azért van ez így, mert minél közelebb jut az ember Istenhez, annál közelebb kerül Isten vesszeje az emberhez, és annál világosabban feltárul az ember előtt Isten arca. Az emberiség megváltását követően az ember hivatalosan visszatér Isten családjába. Az ember úgy gondolta, most van az örvendezés ideje, erre teljes frontális támadás éri Isten részéről, amelyhez hasonlót soha senki nem láthatott előre. Mint kiderül, ez egy olyan keresztség, amelyet Isten népének „élveznie” kell. Ilyen bánásmód mellett az embereknek nincs más választásuk, mint megállni és elgondolkodni: „Én vagyok az évek óta elveszett bárány, akinek a visszavásárlására Isten olyan sokat költött, hát akkor miért bánik így velem Isten? Isten így nevet ki és így leplez le engem?...” Évek telnek el, és az ember viharvertté válik, miután megtapasztalta a finomítás és fenyítés nehézségét. Bár az ember elveszítette az elmúlt idők „dicsőségét” és „romantikáját”, tudtán kívül megértette az emberi viselkedés alapelveit, és megtanulta értékelni Isten oly sok éven át tartó fáradságos erőfeszítéseit az emberiség megmentése iránt. Az ember lassan megutálja saját barbárságát. Gyűlölni kezdi elvadult természetét, mindent, amiben félreértette Istent, és az észszerűtlen igényeket, amelyeket Vele szemben támasztott. Az órát már nem lehet visszaforgatni. Az elmúlt események az ember megbánással teli emlékeivé válnak, Isten szavai és szeretete pedig az ember új életének hajtóerejévé. Az ember sebei napról napra gyógyulnak, ereje visszatér, majd feláll és rátekint a Mindenható arcára... és akkor felfedezi: Ő mindig is mellettem állt, és az Ő mosolya és szépséges ábrázata még mindig oly megható. Szíve még mindig aggódik az emberiségért, amelyet teremtett, és keze még mindig éppoly meleg és hatalmas, mint kezdetben volt. Olyan, mintha az ember visszatért volna az Éden kertjébe, ezúttal azonban az ember nem hallgat többé a kígyó csábításaira, és nem fordul el többé Jahve arcától. Az ember Isten előtt térdel, felnéz Isten mosolygó arcára, és legértékesebb áldozatát ajánlja fel – Ó! Én Uram, én Istenem!

Isten szeretete és könyörülete átjárja az Ő irányítási munkájának minden egyes részletét, és függetlenül attól, hogy az emberek képesek-e megérteni Isten jó szándékait, Ő továbbra is fáradhatatlanul végzi a munkát, amelynek teljesítésébe belekezdett. Tekintet nélkül arra, hogy mennyit értenek az emberek Isten irányításából, a segítséget és előnyöket, amelyeket Isten munkája jelent az ember számára, mindenki értékelheti. Talán ezen a napon épp nem éreztél semmit az Isten által nyújtott szeretetből vagy életből, de ha nem hagyod el Istent, és nem adod fel elhatározásodat, hogy az igazságot keresed, egyszer majd eljön a nap, amikor Isten mosolya feltárul előtted. Mert Isten irányítási munkájának célja az, hogy visszaszerezze a Sátán hatalma alatt lévő embereket, nem pedig az, hogy magukra hagyja a Sátán által megrontott embereket, akik ellenszegülnek Istennek.

2005. szeptember 23.