Isten irányítása minden ember szemében rendkívül idegenszerű, mivel az emberek úgy gondolnak az Ő irányítására, mint egy tőlük teljesen távol eső dologra. Az emberek úgy gondolják, hogy Isten irányítása egyedül az Ő munkája, és csak Őrá tartozik, ezért az emberiség közömbös az Ő irányításával szemben. Így az emberiség üdvössége határozatlanná és homályossá vált, és most már nem más, mint üres szólam. Jóllehet az ember követi Istent, hogy elnyerje az üdvösséget, és belépjen csodálatos rendeltetési helyére, azzal már nem foglalkozik, hogy Isten hogyan végzi az Ő munkáját. Az ember nem törődik azzal, hogy mit tervezett Isten, sem azzal, hogy neki milyen szerepet kell játszania saját üdvözülése érdekében. Ez bizony tragikus. Az ember üdvössége nem választható el Isten irányításától, és nem különíthető el az Ő tervétől. Az ember mégsem törődik Isten irányításával, és így egyre inkább eltávolodik Tőle. Emiatt az emberek közül egyre többen nincsenek tisztában az üdvösség kérdéséhez szorosan kapcsolódó dolgokkal – például hogy mit jelent teremtettnek lenni, mi az Istenbe vetett hit, hogyan kell Istent imádni, és így tovább –, hogy csatlakozhassanak az Ő követőihez. Ezért szükséges most beszélnünk Isten irányításáról, hogy minden egyes követője világosan megértse, mit jelent Őt követni és Őbenne hinni. Ha így teszünk, az mindenkinek segít pontosabban megválasztani az utat, amelyen járnia kell, ahelyett hogy pusztán azért követné Istent, hogy áldásokban részesüljön, katasztrófákat kerüljön el, vagy kiemelkedjen a többiek közül.

Bár az ember számára Isten irányítása mély értelmű, mégsem felfoghatatlan az ember számára. Ez azért van így, mert Isten minden munkája kapcsolódik az Ő irányításához és az emberiség megmentéséért végzett munkájához, és az emberiség életét, mindennapi életét és rendeltetési helyét érinti. A munka, amelyet Isten az emberek között és az embereken végez, mondhatjuk, rendkívül gyakorlatias és jelentőségteljes. Az ember ezt láthatja és tapasztalhatja, és ez nem valami elvont dolog. Ha az ember képtelen elfogadni mindazt a munkát, amelyet Isten végez, akkor mi a jelentősége az Ő munkájának? Továbbá hogyan vezethet ez az irányítás az ember üdvösségéhez? Sokan, akik Istent követik, csak azzal törődnek, hogyan nyerhetnek áldásokat, illetve hogyan kerülhetik el a csapásokat. Mihelyt Isten munkája és irányítása kerül szóba, elhallgatnak, és minden érdeklődésüket elveszítik. Úgy gondolják, az ilyen unalmas dolgok megértése nem segít az ő életük növekedésében, és nem jár semmiféle haszonnal. Következésképpen, bár hallottak már információkat Isten irányításáról, komolytalanul közelítik meg azt. Nem úgy látják, mint valami értékes dolgot, amit érdemes elfogadni, még kevésbé fogják fel úgy, hogy életük részévé teszik. Az ilyen emberek célja Isten követésében nagyon egyszerű, és egyetlen célt szolgál: hogy áldottak legyenek. Ezek az emberek nem veszik a fáradságot, hogy bármi másra figyelmet fordítsanak, aminek nincs semmi köze ehhez a célhoz. Számukra az Istenbe vetett hitben a legjogosabb cél az áldások elnyerése – ebben áll az ő hitük értéke. Ha valami nem szolgálja ezt a célt, akkor bármiről is legyen szó, hidegen hagyja őket. Ez a helyzet a legtöbb emberrel, aki manapság Istenben hisz. Céljuk és szándékuk jogosnak tűnik, mert amikor hisznek Istenben, Istenért is áldozzák magukat, Istennek szánják oda magukat, és teszik a kötelességüket. Feladják fiatalságukat, lemondanak családjukról és karrierjükről, sőt akár éveket töltenek távol az otthonuktól, rohangálva. Végső céljuk kedvéért megváltoztatják saját érdeklődésüket, életszemléletüket, sőt akár az irányt is, amelyre törekednek; de nem tudják megváltoztatni azt, hogy mi célból hisznek Istenben. Lótnak-futnak, hogy a saját célkitűzéseik irányítását intézzék; nem számít, milyen messze van az út, nem számít, mennyi nehézségbe, veszélybe és akadályba ütköznek útközben, mindvégig kitartanak, és nem félnek a haláltól. Miféle hatalom kényszeríti őket erre a folyamatos odaadásra? A lelkiismeretük? A nagyszerű és nemes jellemük? Az elhatározásuk, hogy a végsőkig küzdjenek a gonosz erői ellen? A hit, amivel bírnak, hogy jutalom keresése nélkül tanúságot tegyenek Isten mellett? Az odaadásuk, hogy készek feladni mindent azért, hogy teljesítsék Isten akaratát? Vagy az odaadó szellemük, amely mindenkor lemond a túlzott személyes igényekről? Egész egyszerűen hatalmas csoda, hogy olyasvalaki, aki sohasem értette Isten irányításának munkáját, képes legyen a szívének ilyen sok vérét áldozni! Egyelőre ne beszéljünk arról, mennyit adtak ezek az emberek. A viselkedésük azonban nagyon is megérdemli, hogy boncolgassuk. Leszámítva a hozzájuk oly szorosan kapcsolódó előnyöket, lehet-e valami más oka annak, hogy olyan emberek, akik egyáltalán nem értik Istent, ilyen nagy árat fizetnének Érte? Itt az ember által korábban nem azonosított problémát fedezünk fel: az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által adott jutalmat. Egy ilyen önérdeken alapuló kapcsolatban nincs rokoni ragaszkodás, csak tranzakció. Nincs szeretet és szeretetben részesülés, csak adakozás van és irgalom. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék. Most, hogy idáig jutottak a dolgok, ki fordíthatja vissza ezt az irányt? És hány ember képes igazán megérteni, milyen válságossá vált ez a kapcsolat? Hiszem, hogy amikor az ember elmerül az áldottság örömteli légkörében, egyikük sem tudja elképzelni, hogy milyen kínos és elviselhetetlen látvány egy ilyen kapcsolat Istennel.

A legszomorúbb dolog az emberiség Istenbe vetett hitében az, hogy az ember a saját vállalkozásával foglalkozik Isten munkája közepette, és mégsem törődik Isten irányításával. Az emberiség Istenbe vetett hitének legnagyobb kudarca az, hogy miközben az ember arra törekszik, hogy alávesse magát Istennek és imádja Istent, egyidejűleg felépíti saját álmát egy vágyott rendeltetési helyről, és azt tervezi, hogyan nyerje el a legnagyobb áldást és a legjobb rendeltetési helyet. Még ha az emberek értik is, milyen szánalmasak, gyűlöletesek és sajnálatra méltóak, hányan tudják készségesen feladni célkitűzéseiket és reményeiket? És ki képes megállítani saját lépteit, és felhagyni azzal, hogy a saját érdekében terveket szőjön? Istennek olyanokra van szüksége, akik szorosan együttműködnek Vele, hogy befejezzék az Ő irányítását. Olyanokra van szüksége, akik egész elméjüket és testüket odaszánják az Ő irányítási munkájának, hogy alávessék magukat Neki. Nincs szüksége olyan emberekre, akik mindennap kinyújtják a kezüket, hogy kolduljanak Tőle, még kevésbé azokra, akik hoznak egy kis áldozatot Érte, majd várják, hogy viszonzást követeljenek Tőle. Isten gyűlöli azokat, akik csekély hozzájárulást tesznek, majd ülnek a babérjaikon. Gyűlöli azokat a hideg szívű embereket, akik ellenszenvvel viseltetnek az Ő irányítási munkája iránt, és csak arról akarnak beszélni, hogy a mennybe jutnak és áldásokat nyernek. Még nagyobb gyűlöletet érez azok iránt, akik saját javukra használják ki az Ő üdvösségmunkája által kínált lehetőséget. Ez azért van, mert ezek az emberek soha nem törődtek azzal, mit akar Isten elérni és megnyerni az Ő irányítási munkája révén. Csak azzal foglalkoznak, hogyan használhatják fel az Isten munkája által biztosított lehetőséget áldások szerzésére. Egyáltalán nincsenek tekintettel Isten szívére, és teljes mértékben a saját kilátásaik és sorsuk foglalja le őket. Azok, akik ellenszenvvel viseltetnek Isten irányítási munkája iránt, és akik a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatják az iránt, hogyan menti meg Isten az emberiséget, valamint az Ő szándékai iránt, mind olyan dolgokat tesznek, amelyeket Isten irányítási munkájának körén kívül szeretnek csinálni. Cselekedeteikre Isten nem emlékszik, és nem is hagyja jóvá azokat, még kevésbé tekint rájuk kedvezően.

A világegyetem és az égbolt végtelenségében számtalan teremtmény él és szaporodik, végtelen körforgásban követve az élet törvényét, egyetlen állandó szabályt betartva. Akik meghalnak, magukkal viszik az élők történeteit, és akik élnek, megismétlik az elhunytak tragikus történelmét. Ily módon az emberiség nem tehet mást, mint hogy felteszi a kérdést: Miért élünk? És miért kell meghalnunk? Ki uralkodik e világ felett? És ki teremtette ezt az emberiséget? Valóban a természet által teremtődött az emberiség? Az emberiség valóban tudja maga irányítani a saját sorsát?... Ezeket a kérdéseket teszi fel magának az emberiség szüntelenül, évezredek óta. Sajnos minél inkább a megszállottja lett az emberiség ezeknek a kérdéseknek, annál jobban kezdett szomjazni a tudományra. A tudomány rövid életű testi megelégedést és ideiglenes örömöt kínál, de nem képes megszabadítani az emberiséget a lelke mélyén lakozó magányosságtól, elhagyatottságtól, alig leplezett rettegéstől és tehetetlenségtől. Az emberiség csupán arra használja a szabad szemmel megfigyelhető és aggyal felfogható tudományos ismereteket, hogy érzéstelenítse a szívét. Ezek a tudományos ismeretek azonban nem elegendőek ahhoz, hogy megakadályozzák az emberiséget a misztériumok felfedezésében. Az emberiség egyszerűen nem tudja, hogy ki a világegyetem és minden dolog Legfőbb Ura, és még kevésbé ismeri az emberiség kezdetét és jövőjét. Az emberiség csupán benne él ebben a törvényben, mert nem tehet mást. Senki nem menekülhet meg előle, és senki nem változtathat rajta, mert mindenek között és a világegyetem fölött, öröktől örökké csak Egyvalaki van, aki szuverén mindenek felett. Ő Az, akit az emberiség soha nem látott, akit az emberiség soha nem ismert, akinek a létezésében az emberiség soha nem hitt – mégis Ő az, aki lélegzetét az emberiség őseibe lehelte, és életet adott az emberiségnek. Ő Az, aki ellátja és táplálja az emberiséget, lehetővé téve, hogy létezzen; és Ő az, aki mindmáig vezérli az emberiséget. Még inkább Ő és csakis Ő az, akitől az emberiség túlélése függ. Ő szuverén minden dolog és minden élőlény felett a világegyetemben. Ő kormányozza a négy évszakot, és Ő szabályozza a szél, zúzmara, hó és eső váltakozását. Ő derít az emberiségre napfényt, és Ő hozza el az éjszakát. Ő terítette szét és rendezte el a mennyet és a földet, ellátva az embert a hegyekkel, tavakkal, folyókkal és a bennük élő összes élőlénnyel. Az Ő tettei mindenütt jelenvalók, az Ő ereje mindenütt jelenvaló, az Ő bölcsessége mindenütt jelenvaló, és az Ő hatalma mindenütt jelenvaló. Ezek közül a törvények és szabályok közül mindegyik az Ő tetteinek megtestesülése és az Ő bölcsességének és hatalmának megnyilvánulása. Ki vonhatja ki magát az Ő szuverenitása alól? És ki mentheti ki magát az Ő tervei alól? Minden az Ő tekintete alatt létezik, mi több, minden az Ő szuverenitása alatt él. Az Ő tettei és az Ő ereje nem hagynak más választást az emberiség számára, mint hogy elismerje, hogy Ő valóban létezik, valamint azt a tényt, hogy Ő szuverenitást gyakorol minden fölött. Rajta kívül semmi sem képes uralkodni a világegyetem fölött, még kevésbé képes vég nélkül gondoskodni erről az emberiségről. Tekintet nélkül arra, hogy képes vagy-e felismerni Isten tetteit, és hogy hiszel-e Isten létezésében, afelől semmi kétség, hogy a sorsodat Isten rendeli el, és semmi kétség, hogy mindig Isten lesz Az, aki szuverenitással rendelkezik minden fölött. Az Ő létezése és hatalma nem azon alapul, hogy az emberiség felismeri-e és felfogja-e, vagy sem. Csakis Ő ismeri az emberiség múltját, jelenét és jövőjét, és csakis Ő képes meghatározni az emberiség sorsát. Tekintet nélkül arra, hogy képes vagy-e elfogadni ezt a tényt, az emberiség nemsokára szemtanúja lesz mindezeknek, és ez az a tény, amelyet Isten hamarosan valóra fog váltani. Az emberek Isten szeme előtt élnek és halnak. Isten irányításáért élnek, és szemeiket ezért az irányításért csukják le utoljára – jönnek és mennek, újra meg újra, oda és vissza. Ez kivétel nélkül mind Isten szuverenitásának és tervének része. Isten irányítása örökké halad előre, soha nem szűnt meg. Ő el fogja érni, hogy az emberiség tudatában legyen az Ő létezésének, higgyen az Ő szuverenitásában, meglássa az Ő tetteit, és visszatérjen az Ő királyságába. Ez az Ő terve, és ez az a munka, amelynek irányítását Ő évezredek óta végzi.

A világ teremtésekor Isten megkezdte irányítási munkáját, és e munka középpontjában az ember áll. Mondhatjuk, az, hogy Isten minden dolgot megteremtett, az ember kedvéért történt. Mivel az Ő irányítási munkája évezredeken ível át, és nem pusztán percek vagy másodpercek leforgása, vagy nem egy szempillantás vagy egy-két év alatt zajlik, Neki más dolgokat is meg kellett teremtenie, amelyek szükségesek az emberiség fennmaradásához, például a napot, a holdat, mindenféle élő teremtményt, táplálékot és élő környezetet. Ez volt Isten irányításának kezdete.

Ezután Isten átadta az emberiséget a Sátánnak, és az ember a Sátán hatalma alatt élt, ami fokozatosan elvezetett Isten munkájának első korszakához: a Törvény Korának történetéhez... A Törvény Korának több ezer éve folyamán az emberiség hozzászokott a Törvény Korának útmutatásához, és természetesnek vette azt. Az ember fokozatosan elhagyta Isten gondoskodását. Így, miközben a törvényt követték, egyúttal bálványokat is imádtak, és gonosztetteket követtek el. Nélkülözték Jahve védelmét, és csak élték az életüket a templomban az oltár előtt. Valójában Isten munkája már régen elhagyta őket, és bár az izráeliták továbbra is ragaszkodtak a törvényhez, Jahve nevét emlegették, sőt büszkén úgy hitték, hogy csakis ők Jahve népe és választottai, Isten dicsősége szép csendben elhagyta őket...

Amikor Isten a munkáját végzi, mindig csendben hagyja el az egyik helyet, és nesztelenül végzi a másik helyen megkezdett munkát. Ez az érzéketlenné vált emberek számára nagyotmondásnak tűnik. Az emberek mindig is mindenekfelett becsülték a régit, az új, ismeretlen dolgokra pedig ellenséges szemmel néztek, vagy bosszúságnak tekintették azokat. Így bármilyen új munkát végez Isten, a kezdettől egészen a végig, minden dolog közül az ember az utolsó, aki tudomást szerez róla.

Mint mindig, Jahvénak a Törvény Korában végzett munkája után Isten megkezdte a második szakasz új munkáját: testet öltött – tíz-húsz évre emberként testesült meg –, és így beszélt és végezte munkáját a hívők között. Mégsem tudott erről senki, kivétel nélkül senki, és csak néhány ember ismerte el, hogy Ő a testté lett Isten, miután az Úr Jézust a keresztre szögezték, és feltámadt a halottak közül. Problémát jelentett, hogy fellépett egy Pál nevű ember, aki halálos ellenségeskedésben szállt szembe Istennel. Pál még akkor sem változtatott régi természetén, miután lesújtatott és apostollá vált, hanem továbbra is az Istennel szembeni ellenállás útján járt. Munkálkodásának ideje alatt Pál sok levelet írt; sajnos a későbbi nemzedékek Isten szavaiként ízlelgették leveleit, még az Újszövetségbe is belevették, és összekeverték az Isten által mondott szavakkal. Ez talán a legszégyenletesebb dolog a Szentírás megjelenése óta! És vajon nem olyan hiba volt ez, amelyet az ember rendkívüli ostobasága miatt követtek el? Fogalmuk sem volt arról, hogy az Istennek a Kegyelem Korában végzett munkájáról szóló feljegyzések között egyszerűen semmi keresnivalójuk emberi leveleknek vagy szellemi írásoknak, hogy Isten munkáját és szavait megszemélyesítsék. De ez nem tartozik ide, térjünk hát vissza eredeti témánkhoz. Mihelyt Isten munkájának második szakasza befejeződött – a keresztre feszítés után –, bevégeztetett Isten munkája, az ember visszaszerzése a bűnből (vagyis az ember visszaszerzése a Sátán kezéből). Így ettől a pillanattól kezdve az emberiségnek csupán el kellett fogadnia Üdvözítőként az Úr Jézust, hogy bűnei bocsánatot nyerjenek. Elméletileg az embert bűnei többé nem korlátozták az üdvösség elérésében és az Isten elé járulásban, és többé nem jelentettek eszközt a Sátán számára, amelynek révén vádolhatta az embert. Ez azért van, mert maga Isten gyakorlati munkát végzett, a bűnös test hasonlatosságává és elővételezésévé vált, és maga Isten volt a vétekáldozat. Így szállt le az ember a keresztről, és így nyerte el a megváltást és megmenekülést Isten teste, e bűnös test hasonlatossága révén. Így, miután foglyul ejtette a Sátán, az ember egy lépéssel közelebb jutott ahhoz, hogy elfogadja az Ő szabadítását Isten előtt. Természetesen a munkának ez a szakasza Istennek olyan irányítása volt, amely mélyebb és fejlettebb volt, mint a Törvény Korában végzett irányítás.

Ilyen Isten irányítása: átadja az emberiséget a Sátánnak – az emberiséget, amely egyszerűen nem tudja, mi Isten, mi a Teremtő, hogyan kell imádni Istent, illetve hogy miért kell alávetnie magát Istennek –, és engedi, hogy a Sátán megrontsa őket, ahogy csak akarja; aztán Isten lépésről lépésre visszaköveteli őket a Sátán kezéből, míg nem imádják teljes mértékben Istent és nem vetik el a Sátánt. Ez Isten irányítása. Ez talán úgy hangzik, mint valami mítosz, és zavarba ejtőnek tűnhet. Az emberek úgy érzik, ez egy mitikus történet, mert fogalmuk sincs, mi minden történt az emberrel az elmúlt évezredek folyamán, és még kevésbé tudják, hány történet zajlott le a világegyetemben és az égbolton. És még inkább azért, mert egyszerűen nem láthatják halandó szemükkel azt a csodálatosabb, félelmetesebb világot, amely az anyagi világon túl létezik. Ez számukra felfoghatatlannak tűnik, mert nem értik az emberiség Isten általi megmentésének jelentőségét, sem az Ő irányítási munkájának jelentőségét, és nem értik meg, hogy Isten igazából milyen emberiséget kíván. Olyat, amelyet a Sátán egyáltalán nem rontott meg, mint amilyen Ádám és Éva volt? Nem! Isten irányításának célja, hogy emberek egy olyan csoportját nyerje meg, akik imádják Őt és alávetik magukat Neki. Bár ezt az emberiséget megrontotta a Sátán, többé nem tekintik a Sátánt atyjuknak; ehelyett felismerik a Sátán ocsmány arcát és elutasítják őt, és Isten elé járulnak, hogy elfogadják Isten ítéletét és fenyítését. Megismerik a rút és a szent közötti kontrasztot, és felismerik Isten nagyságát és a Sátán gonoszságát. Egy ilyen emberiség többé nem fogja a Sátánt szolgálni, sem imádni, sem piedesztálra emelni. Ez azért van, mert ők olyan emberek csoportja, akiket Isten valóban megnyert. Ez a jelentősége Isten emberiséget irányító munkájának. Ezen irányítási munka során az emberiség a Sátán megrontásának és egyúttal Isten megmentésének tárgya, és az a termék, amelyért Isten és a Sátán harca folyik. Ahogy Isten az Ő munkáját végzi, lépésről lépésre visszaszerzi az embert a Sátán kezéből, és így az ember egyre közelebb jut Istenhez...

Azután eljött a Királyság Kora, amely a munkának egy gyakorlatibb szakasza, ugyanakkor a legnehezebben elfogadható az ember számára. Azért van ez így, mert minél közelebb jut az ember Istenhez, annál közelebb kerül Isten vesszeje az emberhez, és annál világosabban feltárul az ember előtt Isten arca. Az emberiség megváltását követően az ember hivatalosan visszatér Isten családjába. Az ember úgy gondolta, most van az örvendezés ideje, erre teljes frontális támadás éri Isten részéről, amelyhez hasonlót soha senki nem láthatott előre. Mint kiderül, ez egy olyan keresztség, amelyet Isten népének „élveznie” kell. Ilyen bánásmód mellett az embereknek nincs más választásuk, mint megállni és elgondolkodni: „Én vagyok az évek óta elveszett bárány, akinek a visszavásárlására Isten olyan sokat költött, hát akkor miért bánik így velem Isten? Isten így nevet ki és így leplez le engem?” Több évnyi tapasztalatot követően, miután keresztülment a finomítás és fenyítés szenvedésén, az ember viharvertté vált. Bár az elmúlt idők „dicsősége” és „romantikája” az ember számára elveszett, tudtán kívül megértette a magatartás alapelveit, és Isten oly sok éven át tartó gondos szándékait az emberiség megmentése iránt. Az ember lassan megutálja saját barbárságát, azt, hogy milyen nehéz őt megszelídíteni, Istennel kapcsolatos minden félreértését, és a túlzott igényeket, amelyeket Vele szemben támasztott. Az órát már nem lehet visszaforgatni. A régmúlt események emlékekké válnak, amelyekért az ember bűnbánatot tart, Isten szavai és gyengéd szeretete pedig az ember új életének hajtóerejévé válnak. Az ember sebei napról napra gyógyulnak, teste megerősödik, majd feláll és meglátja a Mindenható arcát... Kiderül, hogy Ő mindig is mellettem állt, vigyázva rám. Az Ő mosolya és szépséges ábrázata még mindig oly felkavaró, szíve még mindig olyannyira aggódik az emberiségért, amelyet teremtett, és keze még mindig éppoly meleg és erős, mint kezdetben volt. Olyan, mintha az ember visszatért volna az Édenkert idejébe, most azonban az ember nem hallgat többé a kígyó csábításaira, és nem rejtőzik el többé Jahve arcától. Az ember Isten előtt imádatban térdel, szembenéz Isten mosolygó ábrázatával, és legértékesebb áldozatát ajánlja fel – Ó! Én Uram, én Istenem!

Isten szeretete és irgalma átjárja az Ő irányítási munkájának minden egyes részletét, és függetlenül attól, hogy az emberek képesek-e megérteni Isten gondos szándékait, Ő továbbra is szakadatlan kitartással végzi a munkát, amelyet teljesíteni szándékozik. Tekintet nélkül arra, hogy mennyit értenek az emberek Isten irányításából, a segítséget és előnyöket, amelyeket Isten munkája jelent az ember számára, mindenki megtapasztalhatja. Talán ezen a napon épp nem éreztél semmit az Istentől származó szeretetből és élettel való ellátásból, de ha nem hagyod el Istent, és nem adod fel elhatározásodat, hogy az igazságra törekszel, egyszer majd eljön a nap, amikor Isten mosolygó arca megjelenik előtted. Mert Isten irányítási munkájának célja az, hogy visszaszerezze a Sátán hatalma alatt lévő emberiséget, nem pedig az, hogy elhagyja a Sátán által megrontott emberiséget, amely ellenszegül Istennek.

2005. szeptember 23.