Az Úr Jézus Krisztus követőinek százmillióihoz hasonlóan mi is betartjuk a Biblia törvényeit és parancsolatait, élvezzük az Úr Jézus Krisztus bőséges kegyelmét, összegyűlünk, imádkozunk, dicsőítünk és szolgálunk az Úr Jézus Krisztus nevében – és mindezt az Úr gondviselése és védelme alatt tesszük. Gyakran vagyunk gyengék, és gyakran vagyunk erősek is. Hisszük, hogy minden cselekedetünk összhangban van az Úr tanításával. Magától értetődik tehát, hogy azt is hisszük, hogy a mennyei Atya akaratának követése útján járunk. Várjuk az Úr Jézus visszatérését, dicsőséges földre szállását, földi életünk végét, a királyság megjelenését, és mindent úgy, ahogyan azt a Jelenések könyve megjövendölte: Az Úr megérkezik, katasztrófát hoz, megjutalmazza a jókat és megbünteti a gonoszokat, továbbá mindazokat, akik követik Őt és üdvözlik visszatérését, felviszi, hogy találkozzanak Vele a levegőben. Valahányszor erre gondolunk, nem tehetünk mást, mint meghatódunk, és örülünk, hogy az utolsó napokban születtünk, és abban a szerencsében van részünk, hogy tanúi lehetünk az Úr eljövetelének. Bár üldöztetést szenvedtünk, cserébe „minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget” kaptunk. Micsoda áldás! Mindez a vágyakozás és az Úr által adott kegyelem állandóan imádságra józanít bennünket, és buzgóbbá tesz az összejövetelek megtartásában. Talán jövőre, talán már holnap, és talán az ember által elképzelhetetlenül rövid időn belül, az Úr hirtelen leszáll, és megjelenik az emberek egy csoportja között, akik buzgó aggodalommal várták Őt. Rohanunk, hogy megelőzzük egymást, senki sem akar lemaradni, mindezt azért, hogy az első csoportba tartozzunk, amely meglátja az Úr megjelenését, hogy azok közé tartozzunk, akik elragadtatnak. Mindent odaadtunk, nem törődve az árral, ennek a napnak az eljöveteléért; egyesek otthagyják a munkájukat, mások elhagyják a családjukat, mások lemondanak a házasságról, és néhányan még az összes megtakarításukat is felajánlják. Micsoda önzetlen odaadó cselekedetek! Az ilyen őszinteség és hűség bizonyára még az elmúlt korok szentjeit is felülmúlja! Mivel az Úr kegyelmet ad, akinek akar, és irgalmaz, akinek akar, az odaadó és áldozatos cselekedeteinket, úgy hisszük, már régóta látják az Ő szemei. Szívből jövő imáink is eljutottak az Ő füléhez, és bízunk abban, hogy az Úr megjutalmaz odaadásunkért. Ráadásul Isten már a világ teremtése előtt kegyes volt hozzánk, és az áldásokat és ígéreteket, amelyeket nekünk adott, senki sem veheti el tőlünk. Mindannyian tervezünk a jövőre, és természetesen odaadásunkat és kiadásainkat zsetonokra vagy tőkére váltottuk, hogy beválthassuk elragadtatásunkért, hogy találkozunk az Úrral a levegőben. Mi több, a legcsekélyebb habozás nélkül a jövő trónjára ültettük magunkat, hogy minden nemzet és minden nép felett hatalmat gyakoroljunk, vagy hogy királyként uralkodjunk. Mindezt természetesnek, elvárhatónak vesszük.

Megvetjük mindazokat, akik az Úr Jézus ellen vannak; mindannyiuk vége a megsemmisülés lesz. Ki mondta nekik, hogy ne higgyék, hogy az Úr Jézus a Megváltó? Persze, van, amikor az Úr Jézust utánozzuk abban, hogy könyörületesek vagyunk a világ embereivel szemben, mert ők nem értik, és helyes, hogy toleránsak és megbocsátóak vagyunk velük szemben. Minden, amit teszünk, összhangban van a Biblia szavaival, mert minden, ami nem felel meg a Bibliának, az tévhit és eretnekség. Az ilyen jellegű hit mélyen gyökerezik mindannyiunk elméjében. Urunk benne van a Bibliában, és ha nem térünk el a Bibliától, akkor nem térünk el az Úrtól; ha ehhez az elvhez tartjuk magunkat, akkor üdvösséget nyerünk. Egymást sarkalljuk, egymást támogatva, és minden alkalommal, amikor összegyűlünk, reméljük, hogy minden, amit mondunk és teszünk, összhangban van az Úr szándékaival, és az Úr elfogadja azt. Környezetünk súlyos ellenségessége ellenére szívünket öröm tölti el. Ha azokra az áldásokra gondolunk, amelyek ilyen könnyen elérhető közelségben vannak, van-e bármi, amit nem tudunk félretenni? Van-e valami, amitől nem szívesen válunk meg? Mindez magától értetődő, és mindez Isten vigyázó szemei előtt áll. Mi, a trágyadombról felemelt rászorulók e maroknyi csoportja, ugyanúgy, mint az Úr Jézus minden egyszerű követője, arról álmodozunk, hogy elragadtatunk, hogy áldottak leszünk, és hogy minden nemzetet uralunk. Romlottságunk lelepleződött Isten előtt, és vágyaink és kapzsiságunk Isten szemében elítéltettek. Mindazonáltal mindez olyan normálisan és olyan logikusan történik, hogy egyikünk sem gondolkodik azon, hogy vajon helyesek-e a vágyaink, még kevésbé kételkedik bármelyikünk mindannak a helyességében, amihez ragaszkodik. Ki ismerheti Isten szándékait? Hogy pontosan milyen úton jár az ember, nem tudjuk kikutatni vagy felfedezni; és még kevésbé érdekel bennünket, hogy utánajárjunk. Mert minket csak az érdekel, hogy elragadtathatunk-e, hogy áldottak lehetünk-e, hogy van-e számunkra hely a mennyek királyságában, és hogy részesedünk-e az élet folyójának vizéből és az élet fájának gyümölcséből. Nem azért hiszünk-e az Úrban és nem azért leszünk-e követői, hogy ezeket a dolgokat elnyerjük? Bűneink meg vannak bocsátva, megtértünk, kiittuk a keserű boros poharat, és hátunkra vettük a keresztet. Ki mondhatja, hogy az Úr nem fogadja el az általunk fizetett árat? Ki mondhatja, hogy nem készítettünk elég olajat? Nem akarunk azok a bolond szüzek lenni, vagy azok közé tartozni, akik elhagyottak. Sőt, állandóan imádkozunk, kérve az Urat, hogy őrizzen meg minket attól, hogy hamis krisztusok félrevezessenek minket, mert a Biblia azt mondja: „Akkor, ha valaki ezt mondja nektek: Íme, itt a Krisztus vagy amott – ne higgyétek el! Mert hamis krisztusok és hamis próféták támadnak majd, nagy jeleket és csodákat tesznek, hogy így félrevezessék, ha lehet, a választottakat is” (Máté 24:23-24). Mindannyian megjegyeztük a Biblia ezen verseit; kívülről tudjuk őket, és úgy tekintünk rájuk, mint drága kincsre, mint életre, és mint hitellevélre, amely eldönti, hogy üdvözülhetünk-e vagy elragadtathatunk-e...

Az élők évezredek óta eltávoznak, magukkal víve vágyaikat és álmaikat, de hogy a mennyek királyságába mentek-e, azt senki sem tudja igazán. A holtak visszatérnek, elfelejtve minden történetet, ami egykor történt, és még mindig az elődök tanításait és ösvényeit követik. És így, ahogy múlnak az évek és telnek a napok, senki sem tudja, hogy a mi Urunk Jézus, a mi Istenünk valóban elfogadja-e mindazt, amit teszünk. Mindössze annyit tehetünk, hogy várjuk, hogy lesz egy eredmény, és találgatjuk mindazt, ami bekövetkezik. Isten azonban mindvégig megőrizte hallgatását, soha nem jelent meg nekünk, soha nem szólt hozzánk. Így aztán a Bibliát követve és a jelek szerint szándékosan ítéleteket alkotunk Isten szándékairól és természetéről. Hozzászoktunk Isten hallgatásához; hozzászoktunk ahhoz, hogy magatartásunk helyességét és helytelenségét saját gondolkodásmódunkkal mérjük; hozzászoktunk ahhoz, hogy tudásunkra, elképzeléseinkre és erkölcsi etikánkra támaszkodunk Isten velünk szemben támasztott követelményei helyett; hozzászoktunk ahhoz, hogy élvezzük Isten kegyelmét; megszoktuk, hogy Isten segítséget nyújt, amikor csak szükségünk van rá; megszoktuk, hogy mindenért Isten felé nyújtjuk a kezünket, és hogy Istennek parancsolunk; megszoktuk azt is, hogy megfeleljünk az előírásoknak, és nem figyelünk arra, hogy a Szentlélek hogyan vezet minket; és még inkább megszoktuk azokat a napokat, amikor a saját magunk urai vagyunk. Hiszünk egy ilyen Istenben, akivel még soha nem találkoztunk szemtől szembe. Az olyan kérdések, mint, milyen az Ő természete, mije van és mi Ő, milyen az Ő képe, meg fogjuk-e ismerni, amikor eljön, és így tovább – ezek közül egyik sem fontos. Az a fontos, hogy a szívünkben van, és hogy mindannyian várjuk Őt, és elég, ha képesek vagyunk elképzelni, hogy Ő ilyen vagy olyan. Mi értékeljük a hitünket és becsben tartjuk a szellemiségünket. Mindent trágyának tekintünk, és mindent lábbal taposunk. Mivel a dicsőséges Úr hívei vagyunk, nem számít, milyen hosszú és fáradságos az út, nem számít, milyen nehézségek és veszélyek érnek minket, semmi sem állíthatja meg lépteinket, amint az Urat követjük. „Az élet vizének folyója, amely ragyogó, mint a kristály, az Isten és a Bárány trónjából ered. A folyó két ága között van az élet fája, amely tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését, és a fa levelei a népek gyógyítására szolgálnak. És semmi nem lesz többé átok alatt a városban, hanem az Isten és a Bárány trónja lesz benne: szolgái imádják őt, és látni fogják az Ő arcát, és az ő neve lesz a homlokukon. Éjszaka sem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra, sem napvilágra, mert az Úr Isten fénylik fölöttük, és uralkodnak örökkön-örökké” (Jelenések 22:1-5). Valahányszor ezeket a szavakat énekeljük, szívünkben határtalan öröm és elégedettség árad, és könnyek folynak szemünkből. Hála az Úrnak, hogy kiválasztott minket, hála az Úrnak a kegyelméért. Százszorosan megajándékozott minket ebben az életben, és örök életet adott nekünk az eljövendő világban. Ha arra kérne minket, hogy most haljunk meg, a legcsekélyebb panasz nélkül megtennénk. Ó, Uram! Kérlek, jöjj el hamar! Látva, mennyire vágyakozunk Utánad, és hogy mindent elhagytunk érted, ne késlekedj még egy perccel, egy másodperccel sem tovább.

Isten hallgat, és soha nem jelent meg nekünk, de munkája soha nem állt le. Áttekinti az egész földet, mindent irányít, és látja az ember minden szavát és tettét. Irányítását kimért léptekkel és az Ő terve szerint, csendben és drámai hatás nélkül végzi, léptei mégis egyenként egyre közelebb haladnak az emberiséghez, és ítélőszéke villámgyorsan felállításra kerül a világegyetemben, ezután pedig trónja azonnal leereszkedik közénk. Micsoda fenséges jelenet ez, micsoda impozáns és ünnepélyes tabló! Mint egy galamb, és mint egy üvöltő oroszlán, úgy érkezik a Lélek közénk. Ő a bölcsesség, Ő az igazságosság és a fenség; lopakodva jön közénk, hatalmat gyakorolva, szeretettel és irgalommal telve. Senki nincs tisztában érkezésével, senki sem üdvözli érkezését, és mi több, senki sem tudja mindazt, amit tenni készül. Az ember élete ugyanúgy megy tovább, mint eddig, a szíve nem változik, és a napok a szokásos módon telnek. Isten köztünk él, egy olyan emberként, mint a többi ember, a legjelentéktelenebb követők egyikeként és egy közönséges hívőként. Neki megvannak a saját törekvései, a saját céljai; mi több, olyan isteni mivolttal rendelkezik, amivel a hétköznapi emberek nem rendelkeznek. Senki sem vette észre isteni mivoltjának meglétét, és senki sem érzékelte a különbséget az Ő esszenciája és az embereké között. Együtt élünk Vele, korlátlanul és félelem nélkül, mert a mi szemünkben Ő csak egy jelentéktelen hívő. Minden mozdulatunkat figyeli, és minden gondolatunk és eszménk feltárul Előtte. Senki sem érdeklődik az Ő létezése iránt, senki sem képzel semmit az Ő funkciójáról, sőt mi több, senkinek sincs a leghalványabb gyanúja sem kilétét illetően. Mi csak folytatjuk a saját törekvéseinket, mintha Neki semmi köze nem lenne hozzánk...

Véletlenül a Szentlélek „Rajta keresztül” fejez ki egy bekezdésnyi beszédet, és bár nagyon váratlannak érződik, mégis felismerjük, hogy ez egy Istentől származó kijelentés, és készségesen elfogadjuk azt Istentől. Ez azért van, mert függetlenül attól, hogy ki fejezi ki ezeket a szavakat, amíg a Szentlélektől jönnek, el kell fogadnunk őket, és nem tagadhatjuk meg. A következő kijelentés jöhet rajtam vagy rajtad vagy valaki máson keresztül. Bárki is legyen az, minden Isten kegyelme. De bárki is legyen az, nem szabad imádnunk ezt a személyt, mert bármi is legyen, ez a személy nem lehet Isten, és mi semmiképpen sem választanánk egy ilyen hétköznapi személyt Istenünknek. A mi Istenünk oly nagy és tiszteletreméltó; hogyan állhatna egy ilyen jelentéktelen személy az Ő helyére? Mi több, mi arra várunk, hogy Isten eljöjjön, és visszavigyen minket a mennyek országába, így vajon hogyan lehet, hogy valaki, aki ilyen jelentéktelen, alkalmas legyen egy ilyen fontos és nehéz feladatra? Ha az Úr újra eljön, annak fehér felhőn kell történnie, hogy az egész sokaság láthassa. Milyen dicsőséges lesz az! Hogyan lehetséges, hogy el tud rejtőzni észrevétlenül egy csoport hétköznapi ember között?

És mégis ez a hétköznapi ember az, aki az emberek között rejtőzködve végzi a megmentésünk új művét. Nem ad magyarázatot, és nem mondja el, hogy miért jött, hanem egyszerűen csak végzi a munkát, amelyet kimért léptekkel és terve szerint szándékozik elvégezni. Szavai és kijelentései egyre gyakoribbá válnak. A vigasztalástól, a buzdítástól, az emlékeztetéstől és a figyelmeztetéstől a szemrehányásig és a fegyelmezésig; a szelíd és enyhe hangnemtől a heves és fenséges szavakig – mindez kegyelmet ad az embernek és borzongást ébreszt benne. Minden, amit mond, a mélyen bennünk rejtőző titkokat találja el; szavai szúrják a szívünket, csípik a lelkünket, és elviselhetetlen szégyennel tölt el bennünket, alig tudjuk, hová bújjunk. Elkezdünk azon tűnődni, hogy vajon az Isten ennek az embernek a szívében valóban szeret-e minket, és hogy pontosan mire készül. Talán csak akkor lehet részünk az elragadtatásban, ha elszenvedjük ezeket a szenvedéseket? Fejünkben számolgatunk... az eljövendő rendeltetési helyről és jövőbeli sorsunkról. Mégis, mint korábban, egyikünk sem hiszi el, hogy Isten már testet öltött, hogy közöttünk munkálkodjon. Annak ellenére, hogy oly hosszú időn keresztül kísért minket, annak ellenére, hogy már annyi szót mondott szemtől szembe velünk, továbbra sem vagyunk hajlandók elfogadni egy ilyen közönséges embert jövőnk Istenének, és még kevésbé vagyunk hajlandók jövőnk és sorsunk irányítását erre a jelentéktelen személyre bízni. Tőle élvezzük az élő víz kimeríthetetlen utánpótlását, és Általa szemtől szemben élünk Istennel. De mi csak az Úr Jézus mennyei kegyelméért vagyunk hálásak, és soha nem törődtünk ennek az istenséggel bíró, közönséges embernek az érzéseivel. Még mindig, mint korábban, alázatosan, a testbe rejtőzve végzi a munkáját, kifejezést adva szíve mélyének, mintha érzéketlen lenne az emberiség elutasítására, mintha örökké megbocsátaná az ember gyermetegségét és tudatlanságát, és örökké eltűrné az ember Iránta tanúsított tiszteletlen hozzáállását.

Számunkra ismeretlenül, ez a jelentéktelen ember vezetett minket Isten munkájának egyik lépésétől a másikig. Számtalan megpróbáltatáson megyünk keresztül, számtalan fenyítést viselünk el, és a halál próbára tesz bennünket. Megismerjük Isten igazságos és fenséges természetét, élvezzük szeretetét és irgalmát is, értékelni fogjuk Isten nagy hatalmát és bölcsességét, meglátjuk Isten szeretetreméltóságát, és meglátjuk Isten buzgó szándékát, hogy megmentse az embert. E hétköznapi ember szavaiból megismerjük Isten természetét és lényegét, megértjük Isten szándékait, megismerjük az ember természetlényegét, és meglátjuk az üdvösséghez és a tökéletességhez vezető utat. Szavai miatt „meghalunk”, és „újjászületünk”; szavai vigaszt nyújtanak nekünk, ugyanakkor szavai nyomán bűntudat és az eladósodottság érzése is gyötör bennünket; szavai örömet és békét, de végtelen fájdalmat is hoznak. Néha olyanok vagyunk kezében, mint a levágni való bárányok; néha olyanok vagyunk, mint a szeme fénye, és élvezzük gyengéd szeretetét; néha olyanok vagyunk, mint az ellenségei, és tekintete alatt haragja hamuvá változtat minket. Mi vagyunk az Általa megmentett emberi faj, mi vagyunk a szemében a férgek, és mi vagyunk az elveszett bárányok, akiket éjjel-nappal meg akar találni. Ő irgalmas hozzánk, megvet és felemel minket, vigasztal, buzdít, vezet és megvilágosít minket, fenyít és fegyelmez, sőt, átkoz minket. Éjjel és nappal nem szűnik meg aggódni értünk, éjjel és nappal védelmez és gondoskodik rólunk, soha nem hagy el minket, hanem szívének vérét ontja értünk, és minden árat megfizet értünk. E kis és hétköznapi hús-vér test kijelentéseiben élveztük Isten teljességét, és láttuk azt a rendeltetési helyet, amelyet Isten nekünk ajándékozott. Ennek ellenére a hiúság még mindig gondot kavar a szívünkben, és még mindig nem vagyunk hajlandóak aktívan elfogadni egy ilyen személyt Istenünknek. Bár annyi mannát adott nekünk, annyi mindent, amit élvezhetünk, mindezek egyike sem veheti át az Úr helyét a szívünkben. Csak nagy vonakodással tiszteljük ennek a személynek a különleges identitását és státuszát. Amíg nem nyitja ki a száját, hogy arra kérjen bennünket, ismerjük el, hogy Ő az Isten, addig mi sem vesszük magunkra, hogy elismerjük Őt, mint a hamarosan érkező, de mégis régóta közöttünk munkálkodó Istent.

Isten folytatja kijelentéseit különböző módszereket és nézőpontokat alkalmazva, hogy figyelmeztessen minket arra, hogy mit kell tennünk, miközben a szívéből szól hozzánk. Szavai életerőt hordoznak, megmutatják nekünk az utat, amelyen járnunk kell, és lehetővé teszik számunkra, hogy megértsük, mi az igazság. Elkezdenek vonzani bennünket a szavai, elkezdünk a hangnemére és beszédmódjára összpontosítani, és tudat alatt elkezdünk érdeklődni ennek a feltűnésmentes személynek a legbelsőbb érzései iránt. Szívének vérét köpi ki, amikor értünk dolgozik, miattunk veszíti el az álmát és az étvágyát, miattunk sír, értünk sóhajtozik, értünk nyög betegségben, értünk szenved megaláztatást a mi rendeltetési helyünkért és üdvösségünkért, és a mi érzéketlenségünk és lázadó mivoltunk könnyeket és vért csal ki a szívéből. A létezésnek és a birtoklásnak ez a módja nem tartozik egyetlen közönséges emberhez sem, és nem is birtokolhatja vagy érheti el egyetlen romlott emberi lény sem. Olyan toleranciát és türelmet tanúsít, amivel egyetlen hétköznapi ember sem rendelkezik, és szeretete nem olyasmi, amivel akár egyetlen teremtett lény is rendelkezne. Rajta kívül senki sem ismerheti minden gondolatunkat, vagy nem képes ilyen tisztán és teljes mértékben megismerni természetünket és lényegünket, vagy megítélni az emberiség lázadását és romlottságát, vagy így beszélni hozzánk és így dolgozni rajtunk, a mennyei Isten nevében. Rajta kívül senki sincs felruházva Isten tekintélyével, bölcsességével és méltóságával; Isten természete és az, amije Istennek van és ami Isten Maga, a maga teljességében Benne jelenik meg. Rajta kívül senki sem mutathat nekünk utat vagy hozhat világosságot. Rajta kívül senki sem tudja feltárni azokat a titkokat, amelyeket Isten a teremtés óta a mai napig nem fedett fel. Rajta kívül senki sem menthet meg minket a Sátán rabságából és saját romlott beállítottságunktól. Ő Istent képviseli. Ő fejezi ki Isten szíve mélyét, Isten intéseit és Isten ítéletének szavait az egész emberiség felé. Ő egy új kort, egy új korszakot kezdett el, egy új eget és földet, valamint új művet vezetett be, és reményt hozott nekünk, véget vetve a bizonytalanságban élt életünknek, lehetővé téve, hogy egész lényünk teljes világosságban lássa az üdvösséghez vezető utat. Meghódította egész lényünket és megnyerte szívünket. Ettől a pillanattól kezdve szívünk öntudatra ébredt, és lelkünk mintha újjáéledt volna: Ez a hétköznapi, jelentéktelen ember, aki közöttünk él, és akit sokáig elutasítottunk – vajon nem az Úr Jézus, aki mindig a gondolatainkban van, ébren vagy álmunkban, és aki után éjjel és nappal vágyakozunk? Ő az! Tényleg Ő az! Ő a mi Istenünk! Ő az igazság, az út és az élet! Ő tett minket képessé arra, hogy újra éljünk és meglássuk a világosságot, és megállította szívünk vándorlását. Visszatértünk Isten otthonába, visszatértünk a trónja elé, szemtől szembe állunk Vele, tanúi vagyunk az arcának, és megláttuk az előttünk álló utat. Ezúttal a szívünket teljesen meghódította; többé nem kételkedünk abban, hogy ki Ő, nem állunk ellen többé a munkájának és szavának, és térdre borulunk Előtte. Semmi mást nem kívánunk inkább, minthogy életünk hátralévő részében Isten nyomdokain haladjunk, tökéletesek legyünk Általa, megháláljuk a kegyelmét, megháláljuk irántunk való szeretetét, és engedelmeskedjünk vezetésének és intézkedéseinek, és működjünk együtt a munkájával, és tegyünk meg mindent, amit csak tudunk, hogy teljesítsük, amit ránk bízott.

Isten által meghódítva lenni olyan, mint egy harcművészeti verseny.

Isten minden egyes szava egy-egy halálos pontunkat sújtja, sebet ejt rajtunk és rettegéssel tölt el bennünket. Leleplezi elképzeléseinket, képzelgéseinket és romlott beállítottságunkat. Kezdve mindattól, amit mondunk és teszünk, egészen minden egyes gondolatunkig és elképzelésünkig, természetlényegünk feltárul a szavaiban, a félelem és reszketés állapotába helyezve bennünket, ahol nincs hová elrejtenünk szégyenünket. Egyenként elmondja nekünk minden cselekedetünket, céljainkat és szándékainkat, még azt a romlott beállítottságot is, amelyet mi magunk soha nem fedeztünk fel, és úgy érezzük, hogy minden nyomorult tökéletlenségünkben védtelenek vagyunk, sőt, teljesen legyőzöttek. Megítél minket, amiért szembeszálltunk Vele, megfenyít, amiért káromoltuk és elítéltük Őt, és érezteti velünk, hogy az Ő szemében egyetlen megváltó tulajdonságunk sincs, hogy mi vagyunk az élő Sátán. Reményeink szertefoszlottak, nem merünk többé ésszerűtlen követeléseket támasztani Vele szemben, vagy bármilyen tervet táplálni Vele szemben, és még az álmaink is egyik napról a másikra eltűnnek. Ez egy olyan tény, amelyet egyikünk sem tud elképzelni, és egyikünk sem tudja elfogadni. Egy pillanat alatt elveszítjük belső egyensúlyunkat, és nem tudjuk, hogyan haladjunk tovább az előttünk álló úton, vagy hogyan folytassuk hitünket. Úgy tűnik, mintha a hitünk visszazökkent volna a kiindulópontra, és mintha soha nem találkoztunk volna az Úr Jézussal, vagy nem ismertük volna meg Őt. Minden, ami a szemünk előtt van, tanácstalansággal tölt el bennünket, és határozatlanságra késztet bennünket. Döbbentek, csalódottak vagyunk, és szívünk mélyén fékezhetetlen harag és szégyenérzet lakozik. Megpróbáljuk levezetni érzéseinket, kiutat találni, és ami még fontosabb, továbbra is várni Megváltó Jézusunkra, hogy kiönthessük Neki szívünket. Bár vannak idők, amikor külsőleg úgy tűnik, hogy kiegyensúlyozottak vagyunk, nem vagyunk sem gőgösek, sem alázatosak, de a szívünkben olyan veszteségérzés gyötör, amit még soha nem éreztünk. Bár néha kívülről szokatlanul nyugodtnak tűnünk, a lelkünkben a gyötrelem úgy kavarog, mint a viharos tenger. Az Ő ítélete és fenyítése megfosztott minket minden reményünktől és álmunktól, véget vetett extravagáns vágyainknak, és nem akarjuk elhinni, hogy Ő a mi Megváltónk, és képes megmenteni minket. Ítélete és fenyítése szakadékot nyitott köztünk és közte, olyan mélyet, hogy senki sem hajlandó átkelni rajta. Ítélete és fenyítése az első alkalom, hogy ilyen nagy visszaesést, ilyen nagy megaláztatást szenvedtünk el életünkben. Ítélete és fenyítése arra késztetett bennünket, hogy valóban értékeljük Isten tiszteletét és intoleranciáját az emberi sértésekkel szemben, amihez képest mi rendkívül alantasak, rendkívül tisztátalanok vagyunk. Ítélete és fenyítése először döbbentett rá bennünket arra, hogy mennyire gőgösek és felfuvalkodottak vagyunk, és hogy az ember soha nem lesz egyenlő Istennel, vagy egyenrangú Istennel. Ítélete és fenyítése arra késztetett bennünket, hogy ne éljünk többé ilyen romlott beállítottsággal, hogy minél előbb megszabaduljunk ettől a természetlényegtől, és hogy megszűnjünk aljasnak és utálatosnak lenni Előtte. Ítélete és fenyítése miatt boldogan alávetjük magunkat és engedelmeskedünk a szavainak, és nem lázadunk többé vezetése és intézkedései ellen. Ítélete és fenyítése újra vágyat adott nekünk a túléléshez, és boldoggá tett minket, hogy elfogadjuk Őt Megváltónknak... Kiléptünk a hódító munkából, a pokolból, a halál árnyékának völgyéből... Mindenható Isten elnyert minket, ezt az embercsoportot! Győzedelmeskedett a Sátán felett, és legyőzte ellenségeinek sokaságát!

Mi is csak egy ilyen közönséges, romlott sátáni hajlamú embercsoport vagyunk, akiket Isten az idők előtt eleve elrendelt, és a rászorulók, akiket Isten a trágyadombról emelt ki. Egykor elutasítottuk és elítéltük Istent, de most már meghódított minket. Istentől életet kaptunk, az örök élet útját. Bárhol is legyünk a földön, bármilyen üldöztetéseket és megpróbáltatásokat éljünk át, nem lehetünk Mindenható Isten üdvösségén kívül. Mert Ő a mi Teremtőnk, és a mi egyetlen megváltásunk!

Isten szeretete úgy árad, mint a forrás vize, és neked adatik, és nekem, és másoknak, és mindazoknak, akik valóban keresik az igazságot, és várják Isten megjelenését.

Ahogy a Nap és a Hold felváltva kel fel, úgy Isten munkája sem szűnik meg soha, és rajtad, rajtam, másokon és mindazokon végbemegy, akik Isten nyomdokaiba lépnek, és elfogadják ítéletét és fenyítését.

2010. március 23.