1. Az Isten által mondott szavak

Jób 2:3 Erre ezt mondta Jahve a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön. Feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat. Még most is kitartóan feddhetetlen, bár felingereltél ellene, hogy ok nélkül tönkretegyem.

Jób 2:6 Jahve ezt felelte a Sátánnak: A kezedbe adom, csak az életét kíméld meg!

2. A Sátán által mondott szavak

Jób 2:4-5 A Sátán azonban így válaszolt Jahvénak: Bőrért bőrt ad az ember, de az életéért mindent odaad! Nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá csontjaira meg a húsára, majd káromol még Téged!

3. Hogyan küzd meg Jób a próbatétellel

Jób 2:9-10 A felesége ezt mondta neki: Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg! De ő így felelt neki: Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk. Még ebben a helyzetben sem mondott Jób olyat, amivel vétkezett volna.

Jób 3:3-4 Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant! Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten odafönt, ne ragyogjon rajta napsugár!

Jób szeretete Isten útja iránt minden mást felülmúl

A Szentírás a következőképpen dokumentálja az Isten és a Sátán között elhangzott szavakat: „Erre ezt mondta Jahve a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön. Feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat. Még most is kitartóan feddhetetlen, bár felingereltél ellene, hogy ok nélkül tönkretegyem” (Jób 2:3). Ebben a beszélgetésben Isten megismétli ugyanazt a kérdést a Sátánnak. Ez a kérdés megmutatja nekünk Jahve Isten igenlő értékelését mindarról, amit Jób az első próbatétel során tanúsított és megélt, és ami nem különbözik attól, ahogyan Isten értékelte Jóbot, mielőtt átesett volna a Sátán általi megkísértésen. Ez azt jelenti, hogy már azelőtt, hogy elérte a megkísértés, Jób tökéletes volt Isten szemében, ezért Isten megvédte őt és családját, valamint megáldotta őt; Isten szemében méltó volt az áldásra. A megkísértés után Jób nem vétkezett az ajkával, mert elveszítette a vagyonát és a gyermekeit, hanem továbbra is dicsőítette Jahve nevét. Tényleges magatartása miatt Isten megdicsérte őt és teljes elismerésben részesítette. Ugyanis Jób szemében az utódai vagy a vagyona nem volt elég ahhoz, hogy megtagadja Istent. Más szóval, Isten helyét a szívében nem lehetett helyettesíteni a gyermekeivel vagy bármilyen tulajdonnal. Jób első megkísértése során megmutatta Istennek, hogy az Iránta érzett szeretete, az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útja iránti szeretete minden mást felülmúl. Pusztán arról van szó, hogy ez a próbatétel azt a tapasztalatot adta Jóbnak, hogy jutalmat kapott Jahve Istentől, illetve, hogy Ő elvette tőle vagyonát és gyermekeit.

Jób számára ez igazi élmény volt, amely tisztára mosta a lelkét; ez volt az élet keresztsége, amely kiteljesítette a létezését, sőt, ez volt a pazar ünnep, amely próbára tette az Isten iránti engedelmességét és félelmét. Ez a megkísértés Jób gazdagságát nincstelenséggé változtatta, és lehetővé tette számára, hogy megtapasztalja, ahogy a Sátán bántalmazza az emberiséget. A szegénysége miatt nem utálta meg a Sátánt; a Sátán aljas tetteiben inkább a Sátán csúfságát és hitványságát látta meg, valamint a Sátán ellenségességét és Isten elleni lázadását, és ez még jobban ösztönözte őt arra, hogy örökké kitartson az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útján. Megesküdött, hogy soha nem hagyja el Istent és nem fordít hátat Isten útjának olyan külső tényezők miatt, mint a vagyon, a gyermekek vagy a család, és soha nem lesz a Sátán, a vagyon vagy bármely ember rabszolgája; Jahve Istenen kívül senki sem lehet az ő Ura vagy Istene. Ezek voltak Jób törekvései. Másrészt Jób szert is tett valamire ebből a megkísértésből: nagy gazdagságot nyert az Isten által rá kiszabott próbatételek közepette.

Jób élete során az előző évtizedekben látta Jahve tetteit, és elnyerte Jahve Isten áldásait. Olyan áldások voltak ezek, amelyek miatt roppant kellemetlenül és lekötelezettnek érezte magát, mert úgy vélte, hogy ő nem tett semmit Istenért, Isten mégis ilyen nagy áldásokkal ajándékozta meg, és oly sok kegyelemnek örvendhetett. Ezért gyakran imádkozott a szívében, remélve, hogy törleszthet Istennek, remélve, hogy lesz alkalma bizonyságot tenni Isten tetteiről és nagyságáról, továbbá remélve, hogy Isten próbára teszi engedelmességét, sőt, még a hite is megtisztul, amíg engedelmessége és hite elnyeri Isten jóváhagyását. Amikor aztán Jób próbatétel elé került, úgy hitte, hogy Isten meghallgatta az imáit. Jób mindennél jobban dédelgette ezt a lehetőséget, ezért nem merte félvállról venni, hiszen teljesülhetett élete legnagyobb vágya. E lehetőség érkezése azt jelentette, hogy engedelmességét és istenfélelmét próbára lehetett tenni és meg lehetett tisztítani. Sőt, azt is jelentette, hogy Jóbnak lehetősége nyílt arra, hogy elnyerje Isten jóváhagyását, és ezáltal közelebb kerüljön Istenhez. A próbatétel során ez a hit és törekvés lehetővé tette számára, hogy tökéletesebbé váljon és jobban megértse Isten akaratát. Jób még nagyobb hálát érzett Isten áldásaiért és kegyelméért is, a szívében még nagyobb dicsőítést zúdított Isten tetteire, valamint jobban félte és tisztelte Istent és jobban vágyott Isten szeretetreméltóságára, nagyságára és szentségére. Ebben az időben, bár Isten szemében Jób még mindig olyan ember volt, aki félte Istent és elkerülte a gonoszt, a tapasztalatait tekintve Jób hite és tudása ugrásszerűen fejlődött: a hite erősebb lett, az engedelmessége megszilárdult és istenfélelme elmélyült. Bár ez a próbatétel átformálta Jób lelkét és életét, egy ilyen átalakulás nem elégítette ki Jóbot, és nem is lassította le előrehaladását. Miközben számba vette, hogy mit nyert ebből a próbatételből és mérlegelte saját hiányosságait, csendben imádkozott és várta a következő próbatételt, mert vágyott arra, hogy az Istentől jövő következő próbatétel során fokozódjon hite, engedelmessége és és istenfélelme.

Isten megfigyeli az ember legbensőbb gondolatait és mindent, amit az ember mond és tesz. Jób gondolatai eljutottak Jahve Isten fülébe, Isten meghallgatta az imáit, így Isten következő próbatétele a várakozásoknak megfelelően érkezett el Jóbhoz.

A rendkívüli szenvedés közepette Jób igazán felismeri Isten emberiségről való gondoskodását

Jahve Istennek a Sátánhoz intézett kérdéseit követően a Sátán titokban boldog volt, tudta ugyanis, hogy még egyszer megengedi neki, hogy megtámadja azt az embert, aki Isten szemében tökéletes volt – a Sátán számára ez egy ritka lehetőség volt. A Sátán ezt a lehetőséget arra akarta felhasználni, hogy teljesen aláássa Jób meggyőződését, hogy elveszejtse Istenbe vetett hitét, így ne félje többé Istent és ne áldja Jahve nevét. Ez lehetőséget adott volna a Sátánnak arra, hogy bárhol és bármikor képes legyen Jóbot a játékszerévé tenni, aki engedelmeskedik az ő parancsának. A Sátán nyom nélkül elrejtette gonosz szándékait, de nem tudta kordában tartani gonosz természetét. Erre az igazságra utal a Jahve Isten szavaira adott válasza, ahogy azt a Szentírás feljegyezte: „A Sátán azonban így válaszolt Jahvénak: Bőrért bőrt ad az ember, de az életéért mindent odaad! Nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá csontjaira meg a húsára, majd káromol még Téged!” (Jób 2:4-5). Ebből az Isten és a Sátán közötti szóváltásból lehetetlen, hogy ne nyerjünk alapvető tudást a Sátán rosszindulatáról, és ne érzékeljük azt. A Sátán eme téveszméit hallva, mindazok, akik szeretik az igazságot és megvetik a gonoszt, kétségtelenül még jobban fogják gyűlölni a Sátán aljasságát és szégyentelenségét, döbbenetet és undort fognak érezni a Sátán téveszméitől, egyúttal mély imákat és őszinte kívánságokat ajánlanak fel Jóbnak, imádkozva, hogy ez a becsületes ember elérje a tökéletességet, azt kívánva, hogy ez az istenfélő és a gonoszt elkerülő ember örökre legyőzze a Sátán kísértéseit és a fényben éljen, Isten vezetése és áldásai közepette; így az ilyen emberek azt is kívánják, hogy Jób igaz cselekedetei örökké buzdítsák és bátorítsák mindazokat, akik az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útját keresik. Bár a Sátán rossz szándéka látható ebben a nyilatkozatban, Isten könnyedén beleegyezett Sátán „kérésébe”, egy feltétellel: „A kezedbe adom, csak az életét kíméld meg!” (Jób 2:6). Mivel a Sátán ezúttal azt kérte, hogy nyújtsa ki a kezét, hogy kárt tehessen Jób húsában és csontjaiban, Isten azt mondta: „csak az életét kíméld meg!” E szavak azt jelentik, hogy Jób testét a Sátánnak adta, de Jób életét megtartotta Isten. A Sátán nem vehette el Jób életét, de ezen kívül bármilyen eszközt vagy módszert bevethetett Jób ellen.

Miután megkapta Isten engedélyét, a Sátán rohant Jóbhoz és kinyújtotta a kezét, hogy megbetegítse a bőrét, fájdalmas kelések keletkeztek az egész testén és Jób fájdalmat érzett a bőrén. Jób dicsőítette Jahve Isten csodálatosságát és szentségét, ami még vérlázítóbbá tette a Sátán arcátlanságát. Mivel örömét lelte abban, hogy fájdalmat okoz az embernek, a Sátán kinyújtotta a kezét és Jób húsába karmolt, amitől a fájó kelések elgennyesedtek. Jób azonnal példátlan fájdalmat és kínt érzett a testén, és nem tudta megállni, hogy ne dörzsölje magát tetőtől talpig a kezével, mintha ez enyhítené a lelkére mért csapást, amelyet a testét ért fájdalom idézett elő. Rájött, hogy Isten mellette van és figyeli őt, és mindent megtett, hogy megacélozza magát. Még egyszer letérdelt a földre, és így szólt: „Belenézel az ember szívébe, megfigyeled nyomorúságát; miért érdekel Téged a gyengesége? Dicsértessék Jahve Isten neve.” A Sátán látta Jób elviselhetetlen fájdalmát, de nem látta, hogy Jób elhagyta volna Jahve Isten nevét. Ezért sietve kinyújtotta a kezét, hogy megkínozza Jób csontjait, elszántan szaggatta őt végtagról végtagra. Egy pillanatig Jób példátlan kínt érzett; olyan volt, mintha a húsát leszakították volna a csontjairól, és mintha a csontjait darabonként szétzúzták volna. E kínzó gyötrelemtől úgy gondolta, jobb lenne meghalni... Fájdalomtűrő képessége elérte a határát... Kiáltani akart, tépni akarta a bőrét, hogy enyhítse a fájdalmat, de visszatartotta a sikolyait és nem tépte a bőrét, mert nem akarta, hogy a Sátán meglássa gyengeségét. Jób tehát még egyszer letérdelt, de ezúttal nem érezte Jahve Isten jelenlétét. Tudta, hogy Jahve Isten gyakran előtte és mögötte van, illetve mindkét oldalán. Fájdalmai alatt azonban Isten egyszer sem figyelt; eltakarta arcát és elrejtőzött, mert az ember megteremtésének nem az volt az értelme, hogy szenvedést hozzon az emberre. Jób ekkor sírt és mindent megtett, hogy elviselje ezt a fizikai gyötrelmet, de nem tudta többé visszatartani magát attól, hogy hálát adjon Istennek: „Az ember az első csapásra elesik, gyenge és erőtlen, fiatal és tudatlan – miért akarnál Te olyan gondoskodó és gyengéd lenni vele? Lesújtasz rám, de Neked fáj. Mi az az emberben, ami megérdemli a Te gondoskodásodat és aggodalmadat?” Jób imái eljutottak Isten fülébe, Isten pedig hallgatott és csak figyelt, anélkül, hogy egy hangot is adott volna... Miután a Sátán eredménytelenül próbálkozott minden trükkel, csendben távozott, de ezzel még nem értek véget Isten Jóbra kiszabott próbatételei. Mivel Isten ereje, amely Jóbban megmutatkozott, nem került nyilvánosságra, Jób története nem ért véget a Sátán visszavonulásával. Ahogy más szereplők is beléptek, még látványosabb jelenetek következtek.

Jób istenfélelmének és a rossz elkerülésének másik megnyilvánulása, hogy Isten nevét magasztalja mindenben

Jób elszenvedte a Sátán pusztítását, mégsem hagyta el Jahve Isten nevét. A felesége volt az első, aki előlépett, és a Sátán szerepét emberi szemmel látható formában eljátszva megtámadta Jóbot. Az eredeti szöveg így írja le: „A felesége ezt mondta neki: Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2:9). Ezeket a szavakat a Sátán mondta emberi alakban. Támadás és vádaskodás volt, egyúttal csábítás, kísértés és rágalmazás. Miután a Sátán kudarcot vallott Jób testének megtámadásában, közvetlenül Jób tisztességét támadta meg, ezzel akarta elérni, hogy Jób feladja tisztességét, megtagadja Istent és ne éljen tovább. Szintén így akarta a Sátán megkísérteni Jóbot ilyen szavakkal: ha Jób elhagyná Jahve nevét, akkor nem kellene ilyen kínokat elviselnie; megszabadulhatna a test gyötrelmeitől. Felesége tanácsával szembesülve Jób megdorgálta őt, mondván, „Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk” (Jób 2:10). Jób már régóta ismerte ezeket a szavakat, de ezúttal bebizonyosodott Jób tudásának igazsága.

Amikor a felesége azt tanácsolta neki, hogy átkozza meg Istent és haljon meg, azt úgy értette, hogy „Ha a te Istened így bánik veled, miért nem átkozod meg Őt? Minek élsz még mindig? A te Istened olyan igazságtalan veled, mégis azt mondod: »áldott legyen Jahve neve!« Hogyan hozhat rád katasztrófát, amikor áldod az Ő nevét? Siess és hagyd el Isten nevét, és ne kövesd Őt többé. Akkor véget érnek a bajok.” Ebben a pillanatban megszületett az a bizonyságtétel, amelyet Isten látni akart Jóbban. Egyetlen hétköznapi ember sem tudott ilyen bizonyságot tenni, és a Biblia egyetlen történetében sem olvashatunk róla – de Isten már jóval azelőtt látta ezt, hogy Jób kimondta volna ezeket a szavakat. Isten csupán arra akarta felhasználni ezt a lehetőséget, hogy Jób bebizonyíthassa mindenkinek, hogy Istennek van igaza. A felesége tanácsával szembesülve Jób nemcsak hogy nem adta fel tisztességét és nem tagadta meg Istent, hanem még ezt is mondta a feleségének: „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” Vajon nagy súlya van ezeknek a szavaknak? Itt csak egyetlen tény van, amely képes bizonyítani e szavak súlyát. E szavaknak az a súlya, hogy Isten jóváhagyta őket a szívében, Isten ezekre vágyott, ezeket akarta hallani, és ezek azok az eredmények, melyeket Isten látni kívánt; egyúttal ezek a szavak jelentik Jób bizonyságtételének a velejét. Ezáltal Jób tökéletessége, becsületessége, istenfélelme és az, hogy elkerüli a rosszat, bizonyítást nyert. Jób értéke abban rejlett, hogy amikor megkísértették, és még akkor is, amikor egész testét fájó kelések borították, amikor a legnagyobb kínokat viselte el, továbbá amikor felesége és rokonai tanácsot adtak neki, ő mégis ilyen szavakat mondott. Másképp fogalmazva, szíve mélyén hitte, hogy bármilyen kísértés, bármilyen súlyos megpróbáltatás vagy gyötrelem érné, vagy akár meghalna, nem tagadná meg Istent, és nem utasítaná el az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Látod tehát, hogy Isten a legfontosabb helyet foglalta el a szívében, és csak Isten volt az ő szívében. Emiatt olvashatunk róla ilyen leírásokat a Szentírásban: Még ebben a helyzetben sem mondott Jób olyat, amivel vétkezett volna. Nemcsak ajkával nem vétkezett, de szívében sem panaszkodott Istenre. Nem mondott bántó szavakat Istenről, és nem vétkezett Isten ellen. Nemcsak a szája áldotta Isten nevét, hanem a szívében is áldotta Isten nevét; a szája és a szíve egy volt. Ez volt az igazi Jób, akit Isten látott, és ez volt az oka annak, hogy Isten nagyra becsülte Jóbot.

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)