Az emberek sok félreértése Jóbbal kapcsolatban

A Jóbot ért megpróbáltatások nem az Isten által küldött hírnökök művei voltak, és nem is Isten saját keze okozta azokat, hanem személyesen a Sátán, Isten ellensége. Következésképpen Jóbot mélységesen megviselte a megpróbáltatások mértéke. Mégis, ebben a pillanatban Jób fenntartás nélkül megmutatta a szívében lévő mindennapi tudását Istenről, mindennapi cselekedeteinek alapelveit és Istenhez való hozzáállását – ez az igazság. Ha Jóbot nem kísértették volna meg, ha Isten nem szabott volna ki próbatételeket Jóbra, amikor Jób azt mondta, hogy „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve”, azt mondanád, hogy Jób képmutató; Isten annyi vagyont adott neki, hogy ő nyilván áldotta Jahve nevét. Ha Jób, mielőtt próbatételeknek lett volna kitéve, azt mondta volna, „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk” azt mondanád, hogy Jób túlzott, és hogy nem hagyná el Isten nevét, mivel gyakran megáldotta őt Isten keze. Azt mondanád, hogy ha Isten katasztrófát hozott volna rá, akkor biztosan elhagyta volna Isten nevét. Mégis, amikor Jób olyan körülmények között találta magát, amelyekre senki se vágyna, illetve amelyeket nem kívánna látni, olyan körülmények között, amelyek bekövetkeztét senki sem kívánná, amelyektől rettegnének, olyan körülmények között, amelyeket még Isten sem bírna nézni, Jób ezek ellenére képes volt megőrizni tisztességét: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve”, és „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk”. Jób akkori viselkedésével szembesülve mindazoknak, akik szeretnek hangzatos szavakat szólni, és akik szeretnek szavakat és doktrínákat mondani, elakad a szava. Akik csak beszédben magasztalják Isten nevét, de soha nem fogadták el Isten próbatételeit, azok elítéltetnek a tisztesség alapján, amelyhez Jób szilárdan ragaszkodott, akik pedig soha nem hitték, hogy az ember képes szilárdan kitartani Isten útján, azok Jób tanúságtétele alapján ítéltetnek el. Jób e megpróbáltatások során tanúsított magatartásával és az általa elmondott szavakkal szembesülve egyesek összezavarodnak, mások irigykednek, megint mások kételkednek, sőt egyesek közömbösnek tűnnek, felhúzzák az orrukat Jób tanúságtételén, mert nemcsak a próbatételek során Jóbot ért kínokat látják és a Jób által elmondott szavakat olvassák, hanem az emberi „gyengeséget” is látják, amelyet Jób mutatott, amikor a próbatételek utolérték. Azt hiszik, ez a „gyengeség” az állítólagos tökéletlenség Jób tökéletességében; hiba egy olyan emberben, aki Isten szemében tökéletes volt. Vagyis azt hiszik, hogy akik tökéletesek, azok hibátlanok, folt és szenny nélküliek, nincsenek gyengeségeik, nem ismerik a fájdalmat, soha nem érzik magukat boldogtalannak vagy levertnek, és nincs bennük gyűlölet vagy bármilyen külsőleg szélsőséges viselkedésmód; ennek következtében az emberek zöme nem hiszi, hogy Jób valóban tökéletes volt. Az emberek a próbatételek során tanúsított viselkedése nagy részét nem helyeslik. Például amikor Jób elvesztette vagyonát és gyermekeit, nem tört ki könnyekben, ahogyan azt az emberek elképzelnék. Az „illem hiánya” miatt az emberek azt gondolják, hogy rideg volt, mert nem ejtett könnyeket és nem mutatott szeretetet családja iránt. Ez az emberek első rossz benyomása Jóbról. Az ezutáni viselkedését még zavarba ejtőbbnek találják: azt, hogy „megszaggatta köntösét” az emberek úgy értelmezték, hogy Jób nem tisztelte Istent, azt pedig, hogy „megnyírta a fejét” tévesen Jób istenkáromlásának és Istennel szembeni ellenállásának hitték. Jób szavain kívül, miszerint „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve”, az emberek semmit nem vesznek észre Jóbban az Isten által dicsért becsületességből; így a nagy többség által Jóbról alkotott értékelés nem más, mint értetlenség, félreértés, kétely, elítélés és csak elméleti helyeslés. Egyikük sem képes igazán megérteni és értékelni Jahve Isten szavait, miszerint Jób tökéletes és becsületes ember volt, aki félte Istent és kerülte a rosszat.

A Jóbról alkotott fenti benyomásaik alapján az embereknek további kétségeik vannak Jób igaz mivoltát illetően, mivel cselekedetei és a Szentírásban feljegyzett magatartása nem volt olyan földrengetően megindító, mint ahogy azt az emberek képzelték volna. Nemcsak, hogy nem hajtott végre nagy hőstetteket, de még egy cserepet is fogott, és a hamuban ülve vakarta magát. Ez a cselekedet is megdöbbenti az embereket, és arra sarkallja őket, hogy kételkedjenek Jób igaz mivoltában, sőt tagadják azt, mert miközben Jób vakarta magát, nem imádkozott és nem tett ígéreteket Istennek; sőt, azt sem látták, hogy a fájdalmas könnyeket hullajtott volna. Ebben az időben az emberek csak Jób gyengeségét látják, semmi mást, ezért még akkor is, amikor azt hallják Jób szájából, hogy „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk”, az teljesen hidegen hagyja őket, vagy pedig bizonytalanok, és még mindig képtelenek Jób igazságát meglátni a szavaiban. Jób a próbatételeinek gyötrelmei során azt az alapvető benyomást adta az embereknek, hogy nem volt sem megalázkodó, sem arrogáns. Az emberek nem látják a viselkedése mögött lévő történetet, amely a szíve mélyén játszódott le, és nem látják a szívében az istenfélelmet, sem ragaszkodását a rossz kerülése útjának alapelvéhez. Higgadtsága miatt az emberek azt gondolják, hogy tökéletessége és becsületessége csak üres szavak, hogy istenfélelme csak szóbeszéd; a külsőleg megmutatkozó „gyengesége” mindeközben mély benyomást tesz rájuk, és „új perspektívát”, sőt „új felfogást” ad nekik azzal az emberrel kapcsolatban, akit Isten tökéletesnek és becsületesnek nevez. Az ilyen „új perspektíva” és „új felfogás” bebizonyosodik, amikor Jób kinyitotta a száját és megátkozta születése napját.

Bár az elszenvedett kínok mértéke elképzelhetetlen és felfoghatatlan minden ember számára, ő nem szólt eretnek szavakat, hanem csak saját eszközeivel enyhítette testének fájdalmát. Amint azt a Szentírás feljegyezte, így szólt: „Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant!” (Jób 3:3). Talán senki sem tartotta fontosnak ezeket a szavakat, talán vannak, akik odafigyeltek rájuk. Véleményetek szerint azt jelentik, hogy Jób szembefordult Istennel? Istenre panaszkodnak? Tudom, hogy sokan közületek rendelkeznek bizonyos elképzelésekkel e Jób által mondott szavakról, és úgy vélik, hogy ha Jób tökéletes és becsületes volt, akkor nem kellett volna gyengeséget vagy bánatot mutatnia, hanem pozitívan kellett volna szembenéznie a Sátán minden támadásával, sőt mosolyogva kellett volna fogadnia a Sátán kísértéseit. A legcsekélyebb reakciót sem kellett volna mutatnia a Sátán által okozott testi gyötrelmekre, és a szívében lévő érzelmek egyikét sem kellett volna kimutatnia. Sőt, azt is kérnie kellett volna, hogy Isten tegye még keményebbé ezeket a próbatételeket. Ezt kell mutatnia és ennek kell birtokában lennie annak, aki rendíthetetlen, és aki valóban féli Istent és elkerüli a rosszat. E rendkívüli gyötrelmek közepette Jób csak a születése napját átkozta. Nem panaszkodott Istenre, még kevésbé állt szándékában szembeszállni Istennel. Ezt sokkal könnyebb mondani, mint megtenni, hiszen az ókortól napjainkig senki sem élt át ilyen megkísértéseket, és senki sem szenvedett el olyasmit, mint Jób. Vajon miért nem volt még senki kitéve olyan kísértésnek, mint Jób? Azért, mert Isten meglátása szerint senki sem képes ilyen felelősséget vagy megbízatást elbírni, senki sem tudna úgy cselekedni, ahogy Jób, sőt – születése napjának megátkozását leszámítva – még mindig nem tudná senki nem elhagyni Isten nevét, és továbbra is áldani Jahve Isten nevét, ahogyan Jób tette, amikor ilyen gyötrelem érte. Meg tudná ezt tenni valaki? Amikor ezt mondjuk Jóbról, akkor dicsérjük a viselkedését? Igaz ember volt, és képes volt ilyen bizonyságot tenni Isten mellett, és képes volt arra, hogy a Sátánt fejét a tenyerébe hajtva menekülésre bírja úgy, hogy soha többé ne jöjjön Isten elé megvádolni őt – mi hát a baj azzal, ha dicsérjük őt? Lehet, hogy nektek magasabbak a mércéitek, mint Istennek? Lehet, hogy még Jóbnál is jobban viselkednétek, amikor próbtételek érnek titeket? Isten dicsérte Jóbot – milyen ellenvetéseitek lehetnétek?

Jób azért átkozza meg születése napját, mert nem akar fájdalmat okozni Istennek

Gyakran mondom, hogy Isten az emberek szívébe néz, míg az emberek a külsőt nézik. Mivel Isten az emberek szívébe néz, megérti lényegüket, míg az emberek a külsejük alapján határozzák meg mások lényegét. Amikor Jób kinyitotta a száját és megátkozta születése napját, ez a cselekedet megdöbbentette az összes szellemi személyiséget, beleértve Jób három barátját is. Az ember Istentől származik, és hálásnak kell lennie az életéért és a testéért, valamint a születése napjáért, amiket Isten ajándékozott neki, és nem kellene átkoznia őket. Ez olyasvalami, amit az átlagemberek meg tudnak érteni és el tudnak képzelni. Mindenkinek, aki követi Istent, ez a megértés szent és sérthetetlen, és olyan igazság, amely soha nem változhat meg. Jób viszont megszegte a szabályokat: megátkozta születése napját. Ez egy olyan cselekedet, amelyet az átlagemberek tiltott területre lépésnek tekintenek. Jób nemcsak az emberek megértésére és együttérzésére nem jogosult, de Isten bocsánatára sem. Ugyanakkor még többen kezdenek kételkedni Jób igazságában, mert úgy tűnt, hogy Isten iránta tanúsított kegye önhitté tette Jóbot; olyan merész és vakmerő lett, hogy nemhogy nem köszönte meg Istennek, hogy életében megáldotta és gondoskodott róla, de még születése napját is pusztulásra kárhoztatta. Mi ez, ha nem szembeszegülés Istennel? Az ilyen felszínes dolgok bizonyítékot szolgáltatnak az embereknek arra, hogy elítéljék Jób e cselekedetét, de ki tudhatja, valójában mit gondolt Jób akkoriban? Ki tudhatja, miért cselekedett így Jób? Csak Isten és maga Jób ismeri a belül zajló történetet és az okokat.

Amikor a Sátán kinyújtotta kezét, hogy kínozza Jób csontjait, Jób a karmai közé zuhant, és nem volt módja menekülni, sem ereje ellenállni. Teste és lelke hatalmas fájdalmat szenvedett el, és ez a fájdalom mélyen tudatosította benne a testben élő ember jelentéktelenségét, gyarlóságát és erőtlenségét. Ugyanakkor mély megbecsülést és megértést is nyert arról, hogy miért akar Isten gondoskodni az emberiségről és vigyázni rá. A Sátán karmai között Jób rájött, hogy a húsból és vérből való ember valójában annyira erőtlen és gyenge! Amikor térdre esett és Istenhez imádkozott, úgy érezte, mintha Isten eltakarta volna az arcát és elrejtőzött volna, mert Isten teljesen a Sátán kezébe adta őt. Ugyanakkor Isten is sírt érte, sőt, gyászolta őt; Istennek fájt az ő fájdalma, és bántotta, hogy bántják őt... Jób érezte Isten fájdalmát, és azt is, hogy mennyire elviselhetetlen volt ez Isten számára... Jób nem akart több bánatot okozni Istennek, és azt sem akarta, hogy Isten sírjon érte, még kevésbé akarta látni, hogy fájdalmat okoz Istennek. Ebben a pillanatban Jób csak arra vágyott, hogy megszabaduljon a testétől, hogy ne viselje tovább e test okozta fájdalmat, mert akkor Isten nem gyötrődne tovább az ő fájdalma miatt – de nem tudott, és nemcsak a test fájdalmát kellett elviselnie, hanem azt a kínt is, hogy nem akarja Istent felzaklatni. Ez a két fájdalom – egyik a testből, másik a lélekből – szívfacsaró, gyomorszorító fájdalmat okozott Jóbnak, és éreztette vele, hogy a húsból és vérből való ember korlátai milyen csalódottságot és tehetetlenséget okozhatnak. E körülmények között egyre hevesebben vágyott Istenre, és még erősebben irtózott a Sátántól. Ebben az időben Jób jobban szerette volna, ha soha nem születik meg az emberek világába, bár ne is létezne inkább, minthogy azt lássa, hogy Isten könnyeket hullajt vagy fájdalmat érez miatta. Elkezdte mélyen gyűlölni a testét, megcsömörlött önmagától, a születése napjától, sőt mindentől, ami őhozzá kötődött. Nem akarta, hogy többé szóba kerüljön a születése napja, vagy bármi, aminek köze van ahhoz, ezért kinyitotta a száját, és elátkozta születése napját: „Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant! Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten odafönt, ne ragyogjon rajta napsugár!” (Jób 3:3-4). Jób szavaiból kiderül, hogy irtózik önmagától: „Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant”, valamint vádolja és adósnak érzi magát, amiért fájdalmat okozott Istennek: „Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten odafönt, ne ragyogjon rajta napsugár!” Ez a két passzus a végső kifejeződése annak, ahogy Jób akkoriban érezte magát, és teljes mértékben bizonyítja mindenkinek Jób tökéletességét és becsületességét. Ugyanakkor, ahogy Jób kívánta, az Isten iránti hite és engedelmessége, valamint istenfélelme valóban erősödött. Természetesen ez az erősödés pontosan az a hatás, amelyre Isten számított.

Jób legyőzi a Sátánt és igaz emberré válik Isten szemében

Amikor Jób először ment keresztül a próbatételeken, megfosztatott minden vagyonától és minden gyermekétől, de emiatt nem roskadt össze, és nem mondott semmi olyat, ami bűn lett volna Isten ellen. Felülemelkedett a Sátán kísértésein, és felülemelkedett anyagi javain, utódain, és azon a próbatételen, hogy elveszítette minden világi vagyonát, ami azt jelenti, hogy képes volt engedelmeskedni Istennek, amikor Ő elvett tőle dolgokat, és képes volt hálát adni és dicsérni Istent azért, amit Isten tett. Ilyen volt Jób magatartása a Sátán első kísértése alatt, és ilyen volt Jób bizonyságtétele is az Istentől kapott első próbatétel során. A második próbatételben a Sátán kinyújtotta kezét, hogy sanyargassa Jóbot, és bár Jób nagyobb fájdalmat élt át, mint amit valaha is érzett, a tanúságtétele mégis elég volt ahhoz, hogy az emberek megdöbbenjenek. Jób a állhatatosságát, meggyőződését és Isten iránti engedelmességét, valamint istenfélelmét használta fel arra, hogy még egyszer legyőzze a Sátánt, és magatartását és bizonyságtételét Isten ismét jóváhagyta és a kegyeibe fogadta. E kísértés során Jób a tényleges magatartását használta fel arra, hogy közölje a Sátánnal, hogy a test fájdalma nem változtathatja meg az Isten iránti hitét és engedelmességét, és nem veheti el az Isten iránti odaadását és Istent félp szívét; nem tagadja meg Istent, és nem adja fel saját tökéletességét és becsületességét, mert szembenézett a halállal. Jób elszántsága gyávává tette a Sátánt, hite tétovává és reszketeggé tette a Sátánt, az erő, amellyel élet-halál harcuk során a Sátán ellen küzdött, mély gyűlöletet és haragot keltett a Sátánban; tökéletessége és becsületessége miatt a Sátán semmit nem tudott többé tenni ellene, így a Sátán felhagyott a Jób elleni támadásokkal, és feladta a Jób elleni vádakat, amelyeket Jahve Isten elé terjesztett. Ez azt jelentette, hogy Jób legyőzte a világot, legyőzte a testet, legyőzte a Sátánt és legyőzte a halált; teljesen és tökéletesen Istenhez tartozó ember volt. E két próbatétel során Jób szilárdan megállt tanúságtételében, ténylegesen megélte tökéletességét és becsületességét, és kiszélesítette Istent félő és a rosszat kerülő életelveinek körét. Miután Jób keresztülment ezen a két próbatételen, gazdagabb tapasztalat született meg benne, és ez a tapasztalat érettebbé és edzettebbé tette őt, erősebbé és nagyobb meggyőződésűvé, valamint biztosabbá ama tisztesség helyességében és méltóságában, amelyhez szilárdan ragaszkodott. A Jahve Istentől kapott próbatételek révén Jób mélyen megértette és átérezte az Isten emberrel való törődését, és lehetővé tette számára, hogy megérezze Isten szeretetének értékességét, ettől kezdve pedig istenfélelme kiegészült az Isten iránti figyelemmel és szeretettel. A Jahve Istentől kapott próbatételek nemhogy nem idegenítették el Tőle Jóbot, hanem közelebb hozták a szívét Istenhez. Amikor a Jób által elszenvedett testi fájdalom elérte a tetőpontját, a Jahve Isten részéről érzett aggodalom nem hagyott számára más választást, mint hogy megátkozza születése napját. Ez a magatartás nem volt régóta tervezett, hanem az Isten iránti figyelem és szeretet szívből jövő, természetes megnyilatkozása volt, egy természetes megnyilatkozás, amely az Isten iránti figyelemből és szeretetből fakadt. Ez azt jelenti, hogy mivel utálta önmagát, és nem akarta és nem bírta elviselni, hogy gyötri Istent, ezért figyelme és szeretete elérte az önzetlenség pontját. Ekkor Jób az Isten iránt régóta meglévő imádatát és vágyakozását, valamint Isten iránti odaadását a figyelem és a szeretet szintjére emelte. Ugyanakkor az Isten iránti hitét, engedelmességét és istenfélelmét is a figyelem és a szeretet szintjére emelte. Nem engedte meg magának, hogy bármi olyat tegyen, ami kárt okozna Istennek, nem engedett meg magának olyan magatartást, ami bántaná Istent, és nem engedte meg magának, hogy saját okai miatt szomorúságot, bánatot vagy akár boldogtalanságot hozzon Istenre. Bár Isten szemében Jób még mindig ugyanaz a Jób volt, mint korábban, Jób hite, engedelmessége és istenfélelme teljes megelégedettséget és örömöt hozott Istennek. Ekkor Jób elérte azt a tökéletességet, amelyet Isten elvárt tőle; olyasvalakivé vált, aki valóban méltó arra, hogy Isten szemében „tökéletesnek és becsületesnek” neveztessen. Igaz cselekedetei lehetővé tették, hogy legyőzze a Sátánt, és szilárdan megálljon Isten melletti tanúságtételében. Így az ő igaz tettei is tökéletesítették őt, és lehetővé tették, hogy életének értéke felemelkedjen és minden eddiginél magasabbra kerüljön, továbbá az első olyan emberré tették őt, akit a Sátán többé nem támadhat meg és nem kísérthet meg. Mivel Jób igaz volt, a Sátán megvádolta és megkísértette; mivel Jób igaz volt, átadták a Sátánnak; és mivel Jób igaz volt, felülkerekedett a Sátánon, legyőzte őt és szilárdan megállt tanúságtételében. Ezentúl Jób lett az első ember, akit soha többé nem adtak át a Sátánnak, ő valóban Isten trónja elé lépett, és a világosságban, Isten áldásai alatt élt, a Sátán kémkedése és pusztítása nélkül... Igaz emberré vált Isten szemében; szabaddá vált...

(Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)