Az utolsó napok Mindenható Istenének szavai

Az antikrisztusok jellemének első megnyilvánulása a megrögzött hazudozás, amit démoni természetként fogunk jellemezni. Ennek a démoni természetnek a megnyilvánulása az, hogy függetlenül attól, hogy mikor és hol, milyen alkalomból vagy kivel érintkeznek, az ilyen emberek szavai hasonlítanak ahhoz, amit a kígyó és a démonok mondanak – méltatlanok a bizalomra. Az ilyen emberekkel szemben különösen óvatosnak és megfontoltnak kell lenni, nem szabad meggondolatlanul hinni a démonok szavainak. A megrögzött hazudozás konkrét megnyilvánulása az, hogy a hazugságok csak úgy legördülnek a nyelvükön; a szavak, amelyeket kimondanak, nem tűrik a megfontolást, az elemzést vagy a megkülönböztetést. Képesek bármikor hazudni, és úgy gondolják, hogy semmiről sem tudnak semmi igazat mondani, hogy minden, amit mondanak, hazugság kell, hogy legyen. Még akkor is, ha az életkorukról kérdezed őket, fontolóra veszik, és arra gondolnak: „Mit ért azalatt, hogy az életkoromról kérdez? Ha azt mondom, hogy öreg vagyok, lenéz majd, és nem fog művelni? Ha azt mondom, hogy fiatal vagyok, lenéz majd, mondván, hogy nincs tapasztalatom? Hogyan kellene válaszolnom?” Még egy ilyen egyszerű kérdésben is képesek hazudni, és nem mondani el az igazságot, sőt, még vissza is kérdeznek: „Mit gondolsz?” Azt mondod: „Ötven éves?” „Langyos.” „Negyvenöt?” „Melegedik.” Vajon pontos választ adnak-e neked? A válaszaikból megtudod-e, hogy hány évesek? (Nem.) Ez a megrögzött hazudozás.

Van egy másik megnyilvánulása az antikrisztusok megrögzött hazudozásának, éspedig az, hogy még tanúságtétel közben is hazudnak. A hamis tanúságtétel átkozott cselekedet, amely megsérti Isten természetét. Még a tanúságtétel kérdésében is koholmányokba, hazugságokba és csalásba merészkednek bocsátkozni, ami valóban megmutatja, hogy vakmerően semmibe veszik a következményeket, és a természetük nem változik! Amikor látják, hogy mások tapasztalaton és megértésen alapuló tanúságot tesznek, míg ők nem képesek arra, akkor utánozzák őket, azt mondják, amit mások mondanak, és ugyanazokat a tapasztalatokat találják ki, amelyeket mások is átéltek. Ha valamit nem értenek meg, amit mások igen, akkor azt állítják, hogy megértik. Ha nincs ilyen tapasztalati megértésük és megvilágosodásuk, akkor bizonygatják, hogy van nekik. Még ha Isten nem is fegyelmezte őket, ők bizonygatják, hogy igen. Még ebben a kérdésben is képesek hazudni és hamisítani, nem aggódnak és nem foglalkoznak a következményekkel bármilyen súlyosak is legyenek azok. Hát nem megrögzött hazudozás ez? Ráadásul az ilyen emberek bárkit becsapnak. Egyesek talán elgondolkodnak: „Mindenesetre az antikrisztusok mégiscsak emberek. Nem tartanák-e vissza magukat attól, hogy becsapják a hozzájuk legközelebb állókat, azokat, akik segítettek nekik, és azokat, akik velük voltak a nehézségekben? Nem kerülnék-e a családtagok becsapását?” Ha azt mondjuk, hogy megrögzötten hazudoznak, az azt jelenti, hogy bárkit képesek becsapni, még a szüleiket, gyermekeiket és természetesen a testvéreiket is. Kisebb és nagyobb dolgokban egyaránt képesek becsapni az embereket, még olyan dolgokban is, ahol igazat kellene mondaniuk, ahol ez nem járna semmilyen következménnyel, illetve semmilyen módon nem befolyásolná őket, és ahol semmi szükség nincs a bölcsesség használatára. Be is csapják az embereket, és hazugsággal oldanak meg olyan apró dolgokat, amelyek a kívülállók szemszögéből nézve nem indokolják a hazugságot, és ahol könnyű lenne, egyáltalán nem okozna gondot, ha őszintén beszélnének. Hát nem megrögzött hazudozás ez? A megrögzött hazudozás az ördögök és a Sátán egyik elsődleges megnyilvánulásának mondható. Ebből a szempontból nem mondhatjuk-e, hogy az antikrisztusok emberi mivolta nem csak hogy nem becsületes, hanem a megrögzött hazudozás is jellemzi, ami megbízhatatlanná teszi? (De igen, mondhatjuk.) Ha az ilyen emberek elkövetnek egy rossz cselekedetet, majd, miután a testvérek megmetszették és megbírálták őket, könnyeket hullatnak, látszólag azt állítva, hogy adósai Istennek, és azt ígérve, hogy a jövőben bűnbánatot tartanak, mersz-e hinni nekik? (Nem.) Miért nem? A legmeggyőzőbb bizonyíték az, hogy megrögzötten hazudoznak! Még ha látszólag meg is bánják, keservesen sírnak, verik a mellüket és esküdöznek, akkor se higgy nekik, mert krokodilkönnyeket hullatnak, könnyeket, hogy becsapják az embereket. A szomorú és bűnbánó szavak, amelyeket kimondanak, nem szívből jönnek; ezek hasznos taktikák, amelyeknek célja, hogy csalárd eszközökkel elnyerjék az emberek bizalmát. Az emberek előtt keservesen sírnak, beismerik a hibát, esküdöznek, és ismertetik az álláspontjukat. Azok azonban, akikkel a magánéletben jó kapcsolatban vannak, akikben viszonylag megbíznak, másról számolnak be. Bár látszólag őszintének tűnhet a hibák nyilvános beismerése és az esküdözés, hogy változtatni fognak, de amit a színfalak mögött mondanak, az azt bizonyítja, hogy amit korábban mondtak, az nem volt igaz, hanem hamis volt, és azt a célt szolgálta, hogy minél több embert megtévesszenek. Mit fognak mondani a színfalak mögött? El fogják-e ismerni, hogy amit korábban mondtak, az hamis volt? Nem, nem fogják elismerni. Negativitást fognak terjeszteni, érveket fognak felhozni, és mentegetni fogják magukat. Ez a mentegetőzés és érvelés igazolja, hogy beismeréseik, bűnbánatuk és esküik mind-mind hamisak voltak, és az emberek becsapására szolgáltak. Meg lehet-e bízni az ilyen emberekben? Hát nem megrögzött hazudozás ez? Képesek még vallomásokat is kitalálni, hamis könnyeket hullatnak, és megfogadják, hogy megváltoznak, de még az esküdözésük is hazugság. Hát nem démoni természet ez? Még ha azt mondanák is, hogy „Csak ennyit értek meg, a többit nem tudom, keresem Isten megvilágosítását, és reménykedem a testvérek segítségében, hogy fokozatosan megértésre jussak”, ez egy becsületes hozzáállás és kijelentés lenne. Az antikrisztusok azonban egyáltalán nem képesek ilyen igaz szavakat mondani. Úgy érzik, hogy „Ha őszintén beszélnék, az emberek lenéznének: megszégyenülnék, és lealacsonyítva érezném magam – nem veszíteném-e el teljesen a tekintélyemet? Ki vagyok én? Beismerhetem-e a vereséget? Még ha nem is értem meg, úgy kell tennem, mintha nagyon is jól megérteném; előbb meg kell tévesztenem az embereket, és meg kell szilárdítanom a pozíciómat a szívükben.” Hát nem az antikrisztusok megnyilvánulása ez? Az antikrisztusok beszédének forrásából és beszédmódjából, valamint az általuk kimondott szavakból világos, hogy az ilyen emberek soha nem lesznek becsületesek; ez meghaladja őket. Mivel a megrögzött hazudozás a jellemükhöz tartozik, mindenben meg akarják téveszteni az embereket, és el akarják titkolni a dolgokat, nem akarják, hogy bárki is megtudja vagy meglássa a valódi tényeket, illetve a tényleges helyzetet. A legbelső lényük szörnyen sötét. Az antikrisztusok jellemének ez az aspektusa egyértelműen úgy jellemezhető, hogy hiányzik belőle az emberi mivolt, és démoni természettel bír. A hazugságok könnyedén, gondolkodás nélkül csúsznak ki a szájukból, olyannyira, hogy még akkor sem mondanak semmi igazat, amikor álmukban beszélnek – az egész csupa csalás, csupa hazugság. Ez megrögzött hazudozás.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik exkurzus: Az antikrisztusok jellemének és beállítottság-lényegének összefoglalása (Első rész))

Hogyan nyilvánítják ki az antikrisztusok az alattomosságukat és könyörtelenségüket? (Abban a képességükben, hogy hazugságokat találnak ki, és másokat megvádolnak.) A hazugságok kitalálása és mások megvádolása egyaránt magában foglalja a megrögzött hazudozást és azt is, hogy alattomosak és könyörtelenek; ez a két tulajdonság szorosan összefügg. Például, ha gaztettet követnek el, és nem akarják vállalni a felelősséget, akkor megtévesztő külsőségeket teremtenek, hazudoznak, és elhitetik az emberekkel, hogy azt valaki más tette, nem pedig ők maguk. Másra hárítják a felelősséget, hogy az viselje a következményeket. Ez nemcsak elvetemült és aljas, hanem annál is alattomosabb és könyörtelenebb. Milyen más megnyilvánulásai vannak az antikrisztusok alattomosságának és könyörtelenségének? (Képesek gyötörni és támadni az embereket, valamint bosszút állni rajtuk.) Könyörtelen dolog az, hogy képesek gyötörni az embereket. Mindent megtesznek, hogy támadják azokat, akik veszélyt jelentenek a státuszukra, hírnevükre, presztízsükre nézve, vagy akik kedvezőtlenek számukra, és hogy bosszút álljanak rajtuk. Néha még másokat is felhasználhatnak arra, hogy ártsanak az embereknek – ez alattomosság és könyörtelenség. Egyszóval, az „alattomosak és könyörtelenek” kifejezés jelzi, hogy az antikrisztusok különösen rosszindulatúak. Nem a lelkiismeret szerint bánnak az emberekkel, és nem is aszerint érintkeznek velük, nem élnek velük egyenrangúan, harmóniában; hanem minduntalan arra törekednek, hogy kihasználjanak, irányítsanak és manipuláljanak másokat a saját hasznukra. Nem normális és nem egyenes a hozzáállásuk a másokkal való érintkezésben; hanem bizonyos eszközöket és módszereket alkalmaznak arra, hogy félrevezessék az embereket, kihasználják őket, és finoman, a tudtuk nélkül fegyverként használják őket. Nincs semmiféle őszinteség abban, ahogyan bárkivel is bánnak, függetlenül attól, hogy az a bánásmód látszólag jónak vagy rossznak tűnik-e. Közelebb húzódnak azokhoz, akiket hasznosnak találnak, és eltávolodnak azoktól, akiket haszontalannak gondolnak, egyáltalán nem törődnek velük. Még a viszonylag jámbor vagy sebezhető emberekkel szemben is kitalálják, hogy miként használjanak különböző eszközöket és módszereket arra, hogy félrevezessék és tőrbe csalják őket, hogy hasznossá tegyék őket saját maguk számára. Amikor azonban az emberek gyengék, bajban vannak, vagy segítségre szorulnak, az antikrisztusok egyszerűen szemet hunynak, és közömbösek irántuk. Soha nem tanúsítanak szeretetet az ilyen emberek iránt, és nem nyújtanak segítséget nekik; ellenkezőleg, hajlamosak megfélemlíteni, félrevezetni őket, és még azt is kitalálják, hogyan használhatnák ki őket még jobban. Ha nem tudják kihasználni, akkor félredobják őket, nem tanúsítanak szeretetet és együttérzést irántuk – van ebben bármi nyoma is a jóindulatnak? Hát nem a rosszindulat megnyilvánulása ez? Az antikrisztusok módszere és filozófiája, amely szerint érintkeznek az emberekkel, az, hogy cselszövéseket és stratégiákat alkalmaznak a kihasználásukra és becsapásukra, hogy képtelenek legyenek átlátni ezeket, de mégis hajlandóak legyenek rabszolgaként dolgozni nekik és mindig a rendelkezésükre állni. Képesek megfélemlíteni és gyötörni azokat, akik felismerik őket, és akiket már nem tudnak kihasználni. Sőt, alkalmanként akár hibáztathatják is ezeket az embereket, aminek következtében a testvérek lemondanak róluk, majd kizárják és eltakarítják őket. Egyszóval, az antikrisztusok alattomosak és könyörtelenek, teljes mértékben hiányzik belőlük a jóindulat és az őszinteség. Soha nem segítenek őszintén másokon, nem tanúsítanak együttérzést és szeretetet, amikor mások nehézségekkel szembesülnek. Kapcsolataikban a saját hasznukra és előnyükre mesterkednek. Függetlenül attól, hogy ki fordul hozzájuk, vagy ki kér segítséget a nehézségben, mindig számításokat végeznek az illetővel kapcsolatban, és szívük mélyén arra gondolnak: „Ha segítek ennek az embernek, milyen hasznom származhat belőle a jövőben? Tud-e segíteni nekem? Hasznomra tud-e lenni? Mit nyerhetek belőle?” Hát nem önző és aljas dolog, hogy mindig ezeken gondolkodnak? (De igen, az.) Milyen módszereket fognak alkalmazni az antikrisztusok a gyülekezeti választásokkor? (Becsmérelni fognak másokat, és magasztalni fogják magukat, lealacsonyítva azokat, akik jobbak náluk.) Másokat becsmérelni és magukat felmagasztalni szintén alattomos és könyörtelen dolog.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik exkurzus: Az antikrisztusok jellemének és beállítottság-lényegének összefoglalása (Első rész))

A becsületérzet olyasvalami, aminek a normális emberi mivoltban meg kell lennie; ez azt jelenti, hogy van józan eszünk. Mi az ellentéte annak, hogy valakinek van becsületérzete? (A szégyenérzet nélküliség.) Szégyenérzet nélkülinek lenni azt jelenti, hogy valaki szégyentelen. Vagyis, becsületérzet nélküliként összegezhető. Milyen cselekedeteket hajtanak végre az antikrisztusok, és milyen konkrét megnyilvánulások vagy gyakorlatok jelzik becsületérzet és szégyenérzet nélküliségüket? Az antikrisztusok nyíltan versengenek Istennel a státuszért, ami becsületérzet és szégyenérzet nélküli viselkedés. Csak az antikrisztusok képesek nyíltan versengeni Istennel a státuszért és az Ő választott népéért. Függetlenül attól, hogy az emberek akarják-e vagy sem, az antikrisztusok irányítani akarják őket. Függetlenül attól, hogy megvan-e a képességük rá, az antikrisztusok státuszra akarnak törekedni, és miután megszerezték azt, a gyülekezetből élnek, Isten választott népéből esznek és isznak, hagyva, hogy Isten választott népe eltartsa őket anélkül, hogy ők maguk bármit is csinálnának. Egyáltalán nem gondoskodnak Isten választott népének életéről, mégis hatalmuk alá akarják vonni őket, hogy rájuk hallgassanak, nekik szolgáljanak, nekik robotoljanak, és meg akarják alapozni a saját pozíciójukat az emberek szívében. Ha jót mondasz másokról, ha dicsőíted Isten nagy jóságát, kegyelmét, áldásait és mindenhatóságát, akkor boldogtalannak és elégedetlennek érzik magukat. Mindig azt akarják, hogy elismerően beszélj róluk, hogy legyen hely számukra a szívedben, hogy tiszteld őket és felnézz rájuk, és ennek hamisítatlannak kell lennie. Mindent, amit teszel, értük és rájuk való tekintettel kell tenned. Minduntalan, minden szavadban és cselekedetedben őket kell előtérbe helyezned, figyelembe véve gondolataikat és érzéseiket. Hát nem becsületérzet és szégyenérzet nélküliség ez? Nem az antikrisztusok viselkednek így? (De igen.) Még milyen más megnyilvánulásaik vannak? Ellopják és elherdálják az adományokat, kisajátítják maguknak Isten adományait. Ez is becsületérzet és szégyenérzet nélküliség – ez túlságosan is nyilvánvaló!

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik exkurzus: Az antikrisztusok jellemének és beállítottság-lényegének összefoglalása (Első rész))

Az antikrisztusok híján vannak a lelkiismeretnek és a józan észnek; vajon még hogyan nyilvánítják ki azt, hogy becsületérzet és szégyenérzet nélküliek? Ha valami rosszat tesznek, nem képesek lelkiismeretfurdalást érezni, és nem hordoznak bűntudatot a szívükben. Nem gondolkodnak azon, hogyan tegyék jóvá vagy bánják meg, sőt, még azt is hiszik, hogy tetteik jogosak. Amikor azzal szembesülnek, hogy megmetszik vagy elbocsátják őket, úgy érzik, hogy igazságtalanul bánnak velük. Folyamatosan vitatkoznak és szofisztikába bocsátkoznak – ez a becsületérzet nélküliség. Nem végeznek semmilyen valós munkát; minduntalan kioktatnak másokat, és üres elméletekkel vezetik félre az embereket, elhitetve másokkal, hogy ők lelki emberek és megértik az igazságot. Gyakran dicsekednek azzal is, hogy mennyit dolgoztak és szenvedtek, mondván, hogy megérdemlik, hogy élvezzék Isten kegyelmét, a testvérek vendéglátását és gondoskodását, ezáltal pedig magától értetődően a gyülekezetből élnek, emellett finomságokat akarnak enni és inni, és különleges bánásmódot élvezni. Ez a becsületérzet és szégyenérzet nélküliség. Továbbá, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan gyenge képességűek, nem értik meg az igazságot, és képtelenek megtalálni a gyakorlás alapelveit, valamint képtelenek bármilyen munkát elvégezni, mégis azzal dicsekednek, hogy mindenben rátermettek és jók. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan senkik, úgy tesznek, mintha mindent tudnának, hogy az emberek megbecsüljék őket és felnézzenek rájuk. Ha valakinek problémái vannak, de nem tőlük kér tanácsot, hanem másokat kérdez meg, akkor dühösek és féltékenyek lesznek, neheztelnek és minden lehetséges módot megtalálnak, hogy gyötörjék az illetőt. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? Nyilvánvaló, hogy gyakran hazudnak, különböző romlott beállítottságokkal rendelkeznek, de úgy tesznek, mintha nem lennének romlott beállítottságaik, mintha Isten kedvezően tekintene rájuk és szeretné őket; minduntalan úgy tesznek, mintha nagyon is képesek lennének elviselni a szenvedést, mintha képesek lennének alávetni magukat, mintha el tudnák fogadni az igazságot és a metszést, mintha nem félnének a kemény munkától vagy a kritikától, és mintha soha nem panaszkodnának – de valójában tele vannak nehezteléssel. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan képtelenek bármilyen megértést is közölni, illetve világosan beszélni bármilyen igazságról, és hogy nincs tapasztalati tanúságtételük, mégis színlelésbe és csalásba bocsátkoznak, semmitmondóan beszélnek az önismeretükről, hogy az emberek nagyon lelkinek és nagy megértéssel rendelkezőnek lássák őket. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? Nyilvánvalóan számos problémájuk és rossz emberi mivoltuk van, mindenféle hűség nélkül teszik a kötelességüket, és bármilyen munkát is végeznek, kizárólag a saját értelmükre és leleményességükre támaszkodnak, egyáltalán nem keresik az igazságot, mégis azt hiszik, hogy terhet viselnek, hogy nagyon lelki emberek és képességgel rendelkeznek, és hogy magasabb rendűek az emberek többségénél. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? Nem az emberi mivolt antikrisztusokra jellemző hiányának megnyilvánulásai ezek? Nem fednek-e fel gyakran ilyen dolgokat? Nyilvánvaló, hogy nem értik meg az igazságalapelveket, és bármilyen munkát is végeznek, nem találják a gyakorlásnak semmilyen alapelvét, de nem hajlandóak keresni vagy beszélgetni; saját ügyességükre, tapasztalatukra és értelmükre támaszkodnak, hogy elvégezzék a munkát. Sőt, még vezetők is szeretnének lenni, hogy másokat irányítsanak, és elérjék, hogy mindenki rájuk hallgasson, dühösek és mérgesek lesznek, ha valaki nem úgy tesz. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? Mivel vannak ambícióik, adottságaik, és rendelkeznek egy kis leleményességgel is, mindig ki akarnak tűnni Isten házában, és el akarják érni, hogy Isten háza fontos pozíciókba helyezze és művelje őket. Ha nem művelik őket, zaklatottak és neheztelnek, illetve arra panaszkodnak, hogy Isten háza igazságtalan, hogy nem tudja felismerni a tehetséges embereket, és hogy Isten házában nincsenek jó ítészek, akik felfedeznék a tehetségek kivételes képességeit. Ha nem művelik őket, akkor nem akarnak keményen dolgozni, hogy végezzék a kötelességeiket, nem akarják elviselni a nehézségeket, illetve megfizetni az árat; inkább csak a ravaszságukat akarják bevetni, hogy megússzák a munkát. Szívük mélyén azt remélik, hogy valaki Isten házában megbecsüli és felemeli őket, lehetővé téve számukra, hogy felülmúljanak másokat és megvalósítsák nagyszabású terveiket. Hát nem ambíciók és vágyak ezek? Nem szégyenérzet nélküliség? Nem ez az antikrisztusok leggyakoribb megnyilvánulása? Ha valóban vannak képességeid, akkor törekedned kell az igazságra, arra kell összpontosítanod, hogy jól végezd a kötelességeidet, és Isten választott népe természetes módon becsülni fog téged. Ha semmilyen igazsággal sem rendelkezel, és mégis mindig ki akarsz tűnni, akkor az túlságosan észszerűtlen! Ha vannak ambícióid és vágyaid is, és mindig mindent ki akarsz adni magadból, akkor biztosan elbuksz. Miután egykor bizonyos státusszal és tekintéllyel rendelkeztek a társadalomban, egyesek fitogtatni akarják a hatalmukat, azt akarják, hogy övék legyen a végső szó, és hogy mindenkit rávegyenek arra, hogy az ő parancsaikat kövesse, miután eljutnak oda, hogy higgyenek Istenben és belépjenek az Ő házába. Ki akarják teregetni a képzettségüket és a bizonyítványaikat, mindenkit alacsonyabb rendűnek tartanak maguknál, és úgy gondolják, hogy mindenkinek alá kell vetnie magát a hatalmuknak. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? De az. Ha egyesek eredményeket érnek el, és hozzájárulásokat tesznek, miközben Isten házában végzik kötelességeiket, mindig azt akarják, hogy a testvérek nagy tisztelettel bánjanak velük, mint idősebbekkel, magas rangú személyekkel és különleges személyiségekkel. Sőt, még azt is akarják, hogy az emberek felnézzenek rájuk, kövessék őket, és hallgassanak rájuk. Arra törekednek, hogy a gyülekezet vezető személyiségévé váljanak; mindenben ők akarnak dönteni, ítéletet mondani, és azt akarják, hogy minden kérdésben övék legyen a végső szó. Ha senki nem hallgatja meg, illetve nem fogadja el, amit mondanak, akkor el akarják hagyni a munkájukat, és mindenki mást aláásnak és kinevetnek. Hát nem szégyenérzet nélküliség ez? Amellett, hogy szégyenérzet nélküliek, még különösen rosszindulatúak is – ezek az antikrisztusok.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik exkurzus: Az antikrisztusok jellemének és beállítottság-lényegének összefoglalása (Első rész))

Az antikrisztusoknak nincs lelkiismeretük, józan eszük és emberi mivoltuk. Nemcsak hogy szégyenérzet nélküliek, hanem van egy másik jellemzőjük is: szokatlanul önzőek és aljasak. „Önzésük és aljasságuk” szó szoros értelmét nem nehéz felfogni: a saját érdekeiken kívül semmi mást nem látnak. A teljes figyelmüket felkelti minden, ami a saját érdekeiket érinti, és hajlandóak szenvedni érte, megfizetni az árat, belefeledkezni és annak szentelni magukat. Szemet hunynak minden felett, ami nem a saját érdekeikkel kapcsolatos, és nem vesznek tudomást róla; mások azt csinálhatnak, amit csak akarnak – az antikrisztusokat nem érdekli, ha valaki akadályozó vagy zavaró, nekik ahhoz semmi közük. Udvariasan fogalmazva, a saját dolgukkal törődnek. Pontosabb lenne azonban azt mondani, hogy az ilyen ember aljas, közönséges és hitvány; mi úgy jellemezzük, hogy „önző és aljas.” Hogyan nyilvánul meg az antikrisztusok önzése és aljassága? Igyekeznek megtenni, illetve kimondani, ami csak szükséges bármivel kapcsolatban, ami a státuszukra vagy a hírnevükre nézve előnyös, és bármilyen szenvedést hajlandóak elviselni ezekért. Ha azonban az Isten háza által szervezett munkáról van szó, illetve olyan munkáról, amely Isten választott népének életben való növekedését szolgálja, teljesen figyelmen kívül hagyják azt. Sőt, amikor a gonosz emberek bomlasztanak, megzavarnak és mindenféle gonoszságot elkövetnek, súlyosan befolyásolva ezzel a gyülekezet munkáját, ők még akkor is érzéketlenek és közömbösek maradnak, mintha ennek semmi köze sem lenne hozzájuk. Ha pedig valaki felfedezi és jelenti egy gonosz ember gonosz tetteit, azt mondják, hogy nem láttak semmit, és tudatlanságot színlelnek. Ha azonban valaki feljelenti őket, és leleplezi, hogy nem végeznek valós munkát és csak a hírnévre, a haszonra és a státuszra törekednek, akkor dühbe gurulnak. Sietve összejöveteleket hívnak össze, hogy megbeszéljék, hogyan reagáljanak, vizsgálatokat tartanak, hogy kiderítsék, ki intézkedett a hátuk mögött, ki volt a főkolompos, és kik voltak benne. Nem esznek és nem alszanak addig, amíg a végére nem járnak a dolognak, és teljesen le nem zárják az ügyet – sőt, csak akkor fogják boldognak érezni magukat, ha mindenkit leszereltek, aki csak részt vett a feljelentésükben. Ez az önzés és az aljasság megnyilvánulása, nemde? Gyülekezeti munkát végeznek-e? Egyszerűen csak a saját hatalmuk és státuszuk érdekében cselekszenek. A saját vállalkozásukkal foglalkoznak. Függetlenül attól, hogy milyen munkára vállalkoznak, az antikrisztusok soha nem törődnek Isten házának érdekeivel. Csak arra gondolnak, hogy az a munka a saját érdekeikre hatással lesz-e, csak arra az előttük lévő kis munkára gondolnak, amely a hasznukra van. Számukra a gyülekezet elsődleges munkája pusztán olyasvalami, amit ők a szabadidejükben végeznek. Egyáltalán nem veszik komolyan. Csak akkor mozdulnak, amikor cselekvésre ösztökélik őket, csak azt teszik, ami nekik tetszik, és csak olyan munkát végeznek, amely a saját státuszuk és hatalmuk fenntartásának érdekét szolgálja. Az ő szemükben bármely, Isten háza által elrendezett munka, az evangéliumterjesztési munka és Isten választott népének életbe való belépése lényegtelen. Nem számít, milyen nehézségeik vannak másoknak a munkájuk terén, hogy milyen problémákat azonosítottak ők maguk vagy jelentettek nekik, hogy mennyire őszinték a szavaik, az antikrisztusok nem foglalkoznak vele, nem avatkoznak bele, mintha annak semmi köze sem lenne hozzájuk. Akármilyen nagy problémák merülnek is fel a gyülekezeti munkában, az teljesen hidegen hagyja őket. Még ha közvetlenül előttük következik is be egy probléma, felületesen foglalkoznak csak vele. Csak akkor fognak vonakodva egy kis valóságos munkát végezni és valami láthatót produkálni a Fennvalónak, amikor közvetlenül megmetszi és egy probléma elrendezésére utasítja őket a Fennvaló; nem sokkal később már újra a saját dolgaikkal foglalkoznak. Ami a gyülekezet munkáját és a szélesebb körben fontos dolgokat illeti: ezek nem érdeklik őket, és figyelmen kívül hagyják ezeket a dolgokat. Még az általuk felfedezett problémákról sem vesznek tudomást; felületes válaszokat adnak vagy hímeznek-hámoznak, amikor a problémákról kérdezik őket, és csak nagy vonakodással foglalkoznak velük. Ez az önzés és az aljasság megnyilvánulása, nemde? Azonkívül bármilyen kötelességet is végeznek, az antikrisztusok csak arra gondolnak, hogy az vajon lehetővé teszi-e számukra, hogy reflektorfénybe kerüljenek; amíg növeli a jó hírüket, törik a fejüket, hogy rájöjjenek, miként tanulhatnák meg elvégezni és végrehajtani azt; csak azzal törődnek, hogy az a kötelesség vajon majd megkülönbözteti-e őket. Bármit is tesznek vagy gondolnak, csak a saját hírnevükkel, nyereségükkel és státuszukkal törődnek. Bármilyen kötelességet is végeznek, csak azon versengenek, hogy ki áll jobban és ki rosszabbul, ki győz és ki veszít, kinek van nagyobb jó híre. Csak azzal törődnek, hogy hány ember imádja őket és néz fel rájuk, hány ember engedelmeskedik nekik és hány követőjük van. Soha nem beszélnek az igazságról vagy oldanak meg valódi problémákat. Soha nem mérlegelik, hogy a kötelességük végzése során miként tegyék a dolgokat elvszerűen, és azon sem tűnődnek, hogy hűségesek voltak-e, teljesítették-e a feladataikat, voltak-e eltérések vagy tévedések a munkájukban, vagy hogy létezik-e bármilyen probléma, továbbá még kevésbé gondolnak arra, amit Isten kér, illetve arra, hogy mik Isten szándékai. A legkisebb figyelmet sem fordítják mindezen dolgokra. Csak lehajtják a fejüket, és a hírnév, a nyereség és a státusz érdekében cselekednek, hogy eleget tegyenek a saját ambícióiknak és vágyaiknak. Ez az önzés és a hitványság megnyilvánulása, nem igaz? Ez teljesen leleplezi, hogy a szívük mennyire csordultig van a saját ambícióikkal, vágyaikkal és irracionális követeléseikkel; mindent, amit tesznek, az ambícióik és a vágyaik uralnak. Bármit is tesznek, a motivációt és a forrást a saját ambícióik, vágyaik és a irracionális követeléseik jelentik. Ez az önzés és a hitványság archetipikus megnyilvánulása.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik exkurzus: Az antikrisztusok jellemének és beállítottság-lényegének összefoglalása (Első rész))

Az antikrisztusok önzésének és aljasságának lényege nyilvánvaló; ilyen jellegű megnyilvánulásaik különösen szembetűnőek. A gyülekezet megbízza őket egy munkával, és ha az hírnévvel és haszonnal jár, illetve lehetővé teszi számukra, hogy megmutassák magukat, akkor nagyon érdekli őket, és hajlandóak elfogadni. Ha olyan munkáról van szó, amely hálátlan, vagy azzal jár, hogy embereket kell megbántaniuk, vagy nem teszi lehetővé számukra, hogy megmutassák magukat, illetve nem szolgálja a hírnevüket, a nyereségüket vagy a státuszukat, akkor nem érdekli őket, és nem fogadják el, mintha ennek a munkának semmi köze nem lenne hozzájuk, és nem az a munka lenne, amelyet nekik kellene elvégezniük. Ha nehézségekbe ütköznek, semmi esély sincs arra, hogy keressék az igazságot, hogy megoldják azokat, még kevésbé arra, hogy megpróbálják meglátni az összefüggéseket, és bármilyen figyelmet is fordítsanak a gyülekezet munkájára. Például Isten háza munkájának keretein belül, az általános munkaszükségletek alapján, előfordulhat néhány személyi áthelyezés. Ha egy gyülekezetből néhány embert áthelyeznek, mi lenne az észszerű módja annak, hogy a gyülekezet vezetői kezeljék a kérdést? Mi a probléma akkor, ha csak a saját gyülekezetük érdekeit tartják szem előtt, nem pedig az általános érdekeket, és ha egyáltalán nem hajlandóak áthelyezni ezeket az embereket? Miért nem képesek gyülekezeti vezetőként alávetni magukat Isten háza központosított intézkedéseinek? Figyelembe veszi-e az ilyen ember Isten szándékait? Szem előtt tartja-e a munka egészét? Ha nem összességében gondol Isten háza munkájára, hanem csak a saját gyülekezete érdekeire, akkor vajon nem nagyon önző és aljas? A gyülekezeti vezetőknek feltétel nélkül alá kell vetniük magukat Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, valamint Isten háza központosított intézkedéseinek és koordinációjának is. Ez az, ami összhangban van az igazságalapelvekkel. Ha Isten házának munkája megkívánja, mindenkinek alá kell vetnie magát Isten háza koordinációjának és rendelkezéseinek, függetlenül attól, hogy ki az illető, és semmiképpen sem szabad, hogy bármelyik vezető vagy dolgozó úgy irányítsa, mintha hozzá tartozna, vagy dönthetne felette. Isten választott népének engedelmessége Isten házának központosított rendelkezései iránt teljesen természetes és indokolt, és senki sem szegülhet ellen ezeknek az intézkedéseknek, kivéve, ha egy-egy vezető vagy dolgozó önkényesen, az alapelvekkel nem összhangban lévő áthelyezést hajt végre, amely esetben ez az intézkedés megszeghető. Ha egy normális áthelyezés az alapelveknek megfelelően történik, akkor Isten minden kiválasztott népének engedelmeskednie kell, és egyetlen vezetőnek vagy dolgozónak sincs joga vagy bármilyen oka arra, hogy bárkit is megpróbáljon irányítani. Mondanátok-e azt, hogy van olyan munka, amely nem Isten házának munkája? Van-e olyan munka, amely nem foglalja magában Isten királysága evangéliumának terjesztését? Ez mind Isten házának munkája, minden munka egyenlő, és nincs olyan, hogy „tiéd” és „enyém.” Ha az áthelyezés összhangban van az alapelvekkel és a gyülekezeti munka követelményein alapul, akkor ezeknek az embereknek oda kell menniük, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. És mégis, mi az antikrisztusok válasza, amikor ilyen helyzettel szembesülnek? Különböző ürügyeket és kifogásokat találnak arra, hogy ezeket az alkalmas embereket maguk mellett tartsák, és csak két hétköznapi embert ajánlanak fel, majd találnak valami ürügyet, hogy sarokba szorítsanak, azt mondják, hogy nagyon sok a munka, vagy hogy munkaerőhiány van, nehéz embereket találni, és ha ezt a kettőt áthelyezik, a munka visszaesik. Majd megkérdezik, hogy mit kellene tenniük, és azt az érzést keltik benned, hogy az emberek áthelyezése azt jelentené, hogy adósa lennél nekik. Hát nem az ördögök működnek így? A nem hívők teszik így a dolgokat. Azok az emberek, akik mindig a saját érdekeiket próbálják védeni a gyülekezetben – vajon jó emberek? Olyan emberek-e ők, akik alapelv szerint cselekszenek? Egyáltalán nem. Nem hívők és álhívők. Hát nem önző és aljas dolog ez? Ha egy jó képességű embert áthelyeznek egy antikrisztus alól, hogy más kötelességet végezzen, az antikrisztus a szíve mélyén kitartóan ellenáll és elutasítja ezt – be akarja dobni a törölközőt, és nem lelkesedik azért, hogy vezető vagy csapatvezető legyen. Milyen probléma ez? Miért nem engedelmeskednek a gyülekezet rendelkezéseinek? Úgy gondolják, hogy a „jobbkezük” áthelyezése befolyásolni fogja munkájuk eredményeit és annak előrehaladását, és hogy ennek következtében a státuszuk és a hírnevük is sérülni fog, ami arra kényszeríti majd őket, hogy keményebben dolgozzanak és többet szenvedjenek az eredmények garantálása érdekében – ami a legutolsó dolog, amit tenni akarnak. Hozzászoktak a kényelemhez, és nem akarnak többet dolgozni vagy szenvedni, ezért nem akarják elengedni az illetőt. Ha Isten háza ragaszkodik az áthelyezéshez, akkor rengeteget panaszkodnak, és még a saját munkájukat is fel akarják adni. Hát nem önző és aljas dolog ez? Isten választott népét központilag Isten házának kellene elosztania. Ennek semmi köze nincs semmilyen csapatvezetőhöz, csoportvezetőhöz vagy egyénhez. Mindenkinek az alapelvek szerint kell cselekednie; ez Isten házának szabálya. Az antikrisztusok nem Isten házának alapelvei szerint cselekednek, hanem folyton saját érdekeik és státuszuk érdekében mesterkednek, és jó képességű testvéreket kényszerítenek arra, hogy őket szolgálják, hogy megszilárdítsák hatalmukat és státuszukat. Hát nem önző és aljas dolog ez? Kívülről nézve úgy tűnik, hogy azért tartanak maguk mellett jó képességű embereket, és azért nem engedik, hogy Isten háza áthelyezze azokat, mert a gyülekezet munkájára gondolnak, valójában azonban csak a saját hatalmukra és státuszukra gondolnak, és egyáltalán nem gondolnak a gyülekezet munkájára. Attól félnek, hogy rosszul végzik majd a gyülekezeti munkát, elbocsátják őket, és elveszítik a státuszukat. Az antikrisztusok nem törődnek Isten házának szélesebb körű munkájával, csak a saját státuszukra gondolnak, védelmezik a saját státuszukat, nem törődve azzal, hogy Isten házának érdekei mennyibe kerülnek, védik a saját státuszukat és érdekeiket a gyülekezet munkájának kárára. Ez önző és aljas dolog. Amikor valaki ilyen helyzettel szembesül, az a legkevesebb, hogy a lelkiismeretével kell gondolkodnia: „Ezek az emberek mind Isten házához tartoznak, nem az én személyes tulajdonaim. Én is Isten házának tagja vagyok. Milyen jogon akadályozhatom meg, hogy Isten háza embereket helyezzen át? Isten házának általános érdekeit kellene szem előtt tartanom, ahelyett, hogy csak a saját felelősségi körömön belüli munkára összpontosítanék.” Ilyen gondolataik kellene, hogy legyenek azoknak, akik lelkiismerettel és józan ésszel rendelkeznek, és ilyen józan ésszel kellene rendelkezniük azoknak, akik hisznek Istenben. Isten háza az egész munkájával foglalkozik, a gyülekezetek pedig a részek munkájával. Ezért, amikor Isten házának különleges szükséglete van, a vezetők és a dolgozók számára az a legfontosabb, hogy engedelmeskedjenek Isten háza rendelkezéseinek. A hamis vezetők és az antikrisztusok nem rendelkeznek ilyen lelkiismerettel és józan ésszel. Mindannyian nagyon önzőek, csak magukra gondolnak, és nem gondolnak a gyülekezet munkájára. Csak a saját közvetlen előnyeiket veszik figyelembe, nem gondolnak Isten házának szélesebb körű munkájára, így pedig teljesen képtelenek engedelmeskedni Isten háza rendelkezéseinek. Rendkívül önzőek és aljasak! Sőt, még ahhoz is van elég merszük, hogy Isten házában akadályozóak legyenek, még a sarkukat is meg merik vetni; ezekből az emberekből hiányzik a leginkább az emberi mivolt, gonosz emberek. Ilyen emberek az antikrisztusok. Mindig úgy kezelik a gyülekezet munkáját, a testvéreket, sőt Isten házának az ő felelősségi körükbe tartozó összes vagyonát is, mintha a saját magántulajdonuk volna. Úgy gondolják, hogy rajtuk múlik, hogyan osztják el, ruházzák át és használják fel ezeket a dolgokat, és hogy Isten házának nincs joga beleavatkozni. Ha már egyszer a kezükben vannak, olyan, mintha a Sátán birtokába kerültek volna, senki sem nyúlhat hozzájuk. Ők a nagykutyák, a főmuftik, aki pedig az ő területükre lép, annak jólnevelten és simulékonyan engedelmeskednie kell a parancsaiknak és a rendelkezéseiknek, illetve igazodnia kell az arckifejezéseihez. Ez az antikrisztusok jellemében az önzés és aljasság megnyilvánulása. Nem veszik figyelembe Isten házának munkáját, a legkevésbé sem követik az alapelveket, csak a saját érdekeikre és státuszukra gondolnak – mindezek az antikrisztusok önzésének és aljasságának jellemzői.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik exkurzus: Az antikrisztusok jellemének és beállítottság-lényegének összefoglalása (Első rész))

Az antikrisztusok emberi mivolta olyasmivel is rendelkezik, ami egyszerre undorító és utálatos – vagyis rátapadnak az erősekre, a gyengéket pedig elnyomják. Ha vannak bizonyos hírességek, illetve hatalommal vagy státusszal rendelkező emberek a gyülekezetben vagy a világban, bárkik is legyenek ők, az antikrisztusok szívük mélyén végtelen irigységet és csodálatot táplálnak irántuk, sőt, még be is hízelgik magukat nekik. Ha hisznek a kereszténységben, azt állítják, hogy bizonyos politikai vezetők hívők, és ha elfogadják Isten utolsó napokban végzett munkájának ezt a szakaszát, akkor azt állítják, hogy bizonyos kiváló felekezetek lelkészei is elfogadták azt. Bármit is tesznek, mindig hatásos címet adnak neki, mindig tisztelik a hírességeket, és utánozzák őket, és csak akkor érzik magukat elégedettnek, ha legalább egy hírességre vagy egy státusszal rendelkező emberre sikerült rátapadniuk. Amikor státusszal rendelkező emberekről van szó, függetlenül attól, hogy jók vagy rosszak, az antikrisztusok fáradhatatlanul a kegyeikbe férkőznek, törleszkednek és hízelegnek nekik. Még arra is hajlandóak, hogy teát szolgáljanak fel, és kivigyék nekik az éjjeliedényt. Másrészt, amikor státusz nélküliekkel van dolguk, függetlenül attól, hogy mennyire egyenesek, becsületesek és kedvesek ezek az emberek, az antikrisztusok megfélemlítik és eltapossák őket, amikor csak lehet. Gyakran dicsekednek azzal, hogy ez meg ez ügyvezető igazgató a társadalomban, hogy milyen gazdag az apja ennek meg ennek, hogy mennyi pénze van ennek meg ennek, és hogy milyen hatalmas családja vagy cége van ennek meg ennek, hangsúlyozva ezzel a társadalomban betöltött kiemelkedő szerepüket. Ami a gyülekezetbeli hamis vezetőket és antikrisztusokat illeti, bármilyen gonosz tetteket követnek is el, az antikrisztusok soha nem jelentik, nem leplezik le, illetve nem ismerik fel őket. Ehelyett szorosan követik őket, és megtesznek bármit, amit csak mondanak nekik. Annak a vezetőnek a követőivé, gyalogosaivá és rabszolgáivá válnak, akit követnek. Ha hatalommal, befolyással, vagyonnal és státusszal rendelkezőkkel van dolguk, különösen szolgalelkűnek, alázatosnak és alkalmatlannak mutatkoznak. Rendkívül engedelmesek és alávetik magukat, bólogatnak és mindent betartanak, amit ezek az emberek mondanak. Ha azonban státusz nélküli, hétköznapi emberekkel van dolguk, akkor másképp viselkednek, tiszteletet parancsolóan beszélnek, hogy föléjük kerekedjenek, felsőbbrendűnek akarnak tűnni, mintha verhetetlenek lennének, mintha erősebbek és előkelőbbek lennének bárki másnál, így nehéz felismerni bennük bármilyen problémát, hibát vagy gyengeséget. Miféle jellem ez? Nem függ-e össze valamennyire azzal, hogy alattomosak, könyörtelenek és szégyenérzet nélküliek? (De igen.) Rátapadnak az erősekre, a gyengéket pedig elnyomják – nem ez vajon az antikrisztusok emberi mivoltának rút és gonosz oldala? Szerintetek az ilyen emberi mivolttal rendelkező emberek egyenesek? (Nem.) Vajon igazak-e azok a dolgok, amelyeket a státusszal rendelkezőknek és erőseknek mondanak? Igazak-e azok a dolgok, amelyeket a gyengéknek mondanak? (Egyik sem igaz.) Ez a tétel tehát némileg kapcsolódik a megrögzött hazudozáshoz. Ebből a tételből ítélve az antikrisztusok jelleme rendkívül visszataszító, és két teljesen különböző arcuk van. Az ilyen embernek a beceneve az, hogy „kaméleon”. Soha nem bánik az emberekkel az igazságalapelvek, az emberi mivolt, illetve aszerint, hogy ezek az emberek törekednek-e az igazságra Isten házában. Ehelyett pusztán a státuszuk és a befolyásuk alapján bánik velük különbözőképpen. Ha olyanokkal van dolga, akik státusszal és képességekkel rendelkeznek, mindent megtesz, hogy a kegyeikbe férkőzzék, hízelegjen nekik, és közel kerüljön hozzájuk. Még ha meg is verik vagy szidják is őt ezek az emberek, azt is hajlandó bármiféle panasz nélkül tűrni. Sőt, folyamatosan beismeri saját haszontalanságát, és szolgalelkűvé válik, holott az, amit valójában legbelül gondol, teljesen eltér a külső viselkedésétől. Ha olyasvalaki beszél, aki státusszal és tekintéllyel rendelkezik, még ha az a Sátán téveszméje és eretneksége is, amelynek semmi köze az igazsághoz, akkor is meghallgatja, egyetértően bólogat, és látszólag elfogadja. Másrészt, ha valakinek nincsenek képességei vagy státusza, bármennyire helyesek is a szavai, az antikrisztusok figyelmen kívül hagyják és lenézik őt. Még ha összhangban is van az alapelvekkel és az igazsággal az, amit mond, akkor sem hallgatják meg, hanem inkább megcáfolják, kigúnyolják és nevetségessé teszik őt. Ez egy másik jellegzetesség, amely az antikrisztusok jellemében megtalálható. Magaviseletük módjából és alapelveiből, valamint a világhoz való viszonyulásukból ítélve ezek az emberek egyértelműen álhívőkként jellemezhetők. Jellemük megnyilvánulásai alantasak, hitványak és közönségesek.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik exkurzus: Az antikrisztusok jellemének és beállítottság-lényegének összefoglalása (Első rész))

Van egy másik megnyilvánulás is az antikrisztusok emberi mivoltában. A normális embereknél jobban vágynak az anyagi dolgokra. Vagyis az anyagi dolgok iránti vágyuk és igényük különösen nagy – határtalan. Tele vannak extravagáns életmódra való törekvéssel, és telhetetlenül mohók. Lehet, hogy egyesek azt mondják: „Az antikrisztusok többségének nincs ilyen megnyilvánulása.” Az, hogy nincs, nem jelenti azt, hogy nincs benne az emberi mivoltukban. Ha az ilyen emberek státuszra tesznek szert, milyen alapelvek szerint étkeznek, hogyan öltözködnek és hogyan néznek ki? Mihelyt státuszuk van, a saját útjukat kell járniuk, lehetőségekre lelnek, vannak bizonyos feltételeik, és az életük másképp alakul. Különcködni kezdenek abban, hogy mit esznek, a hivalkodásra és a luxusra fektetve a hangsúlyt. Ragaszkodnak ahhoz, hogy márkás cuccokat viseljenek és használjanak, az otthonnak, amelyben laknak, és az autónak, amelyet vezetnek, előkelőnek és fényűzőnek kell lennie. Még ha haszongépjárművet vásárolnak, azt is luxus tartozékokkal kell felszerelniük. Lehet, hogy egyesek azt kérdezik: „Ha nincs pénzük, akkor miért fektetnek ekkora hangsúlyt ezekre a dolgokra?” Csak az, hogy nincs pénzük, nem jelenti azt, hogy nem törekednek ilyen dolgokra, illetve, hogy nincs meg ez a vágy az emberi mivoltukban. Ezért, amint az antikrisztusok megkaparintják az Isten házában lévő adományokat, könnyelműen elherdálják azokat. Mindent meg akarnak venni, mindent élvezni akarnak, a szégyentelenségig és olyan mértékben, amit nehéz kordában tartani. Aranyozott csészében felszolgált kiváló minőségű teát kell inniuk, étkezéseiknek pazar lakomáknak kell lenniük, ragaszkodnak ahhoz, hogy különleges minőségű ginszenget fogyasszanak, és mindig csak legújabb modellű világmárkás számítógépet és telefont használnak. Több ezer jüanba kerülő szemüveget viselnek, több százat költenek fodrászra, és ezret vagy még többet masszázsra és szaunára. Egyszóval, megkövetelik, hogy minden csúcsminőségű és márkás legyen, és élvezni akarják mindazt, amit a hírességek és az erős emberek élveznek. Mihelyt az antikrisztusok státuszhoz jutnak, mindezek a csúnya dolgok nyilvánvalóvá válnak. Összejövetelekkor elégtelennek találják azt, ha csak három-öt ember hallgatja a prédikációjukat, és ragaszkodnak ahhoz, hogy háromszáz-ötszáz ember legyen jelen. Amikor mások azt mondják, hogy kedvezőtlenek a külső körülmények, így egy három-öt fős összejövetel már elég jó, akkor ők visszavágnak: „Ez nem fog menni – miért hallgatják olyan kevesen a prédikációmat? Ez nem éri meg az időmet. Vennünk kellene egy nagy templomépületet, amely több tízezer ember befogadására alkalmas, hogy méltóságteljesebb prédikációt tarthassunk.” Hát nem a halállal flörtölnek? Ez olyan dolog, amit az antikrisztusok tesznek. Vajon nem szégyenérzet nélküliek is? Rendkívül fékezhetetlen vágyuk és érdeklődésük van a fényűző élet és az anyagi dolgok iránt, ami az antikrisztusok jellemének egy másik jellegzetessége. Mihelyt valaki ínyenc ételeket, luxusautókat, márkás ruhákat, csúcskategóriás és drága tárgyakat említ, felcsillan a szemük, elsápadnak a mohóságtól, és felszínre tör a vágyuk. Hogyan jelenik meg ez a vágy? Ez félreérthetetlenül a démoni természetük feltárulása. Néhány antikrisztusnak talán kevés a pénze, és ha meglátnak valakit, aki drága ékszert vagy két-háromkarátos gyémántgyűrűt visel, felcsillan a szemük, és azt gondolják: „Ha nem hinnék istenben, viselhetnék egy ötkarátost.” Ha azon rágódnak, hogy még egy egykarátos gyűrűjük sincs, zaklatottnak érzik magukat, és elkezdenek arra gondolni, hogy nem éri meg hinni Istenben. Mégis, ha jobban mérlegelik, azt gondolják: „A jövőben nagy áldásokban fogok részesülni, mert hiszek istenben. Lehetne egy ötszáz karátos gyémántom, és a fejemen viselhetném.” Vajon nincsenek vágyaik? Ha a tévében gazdag embereket látnak, akik dizájnerruhákat viselnek, és luxus sétahajókon lebegnek a tengeren, úgy érzik, hogy ez hihetetlenül boldogító, romantikus, csodálatos és irigylésre méltó. Odavannak érte, és azt mondják: „Mikor válhatok én is ilyen emberré, óriássá az emberek között? Mikor élvezhetek ilyen életet?” Addig nézik újra meg újra, amíg azt nem gondolják, hogy az Istenben való hit valóban unalmas. De aztán újra megfontolják, és arra gondolnak: „Nem gondolkodhatok így. Miért hiszek istenben? »A legnagyobb nehézségeket kell elviselnünk ahhoz, hogy a legnagyobb emberré váljunk.« A jövőben az én életem sokkal jobb lesz, mint az övék. Ők luxushajózásra mennek, én azonban luxusrepülőgépen vagy luxus repülő csészealjjal fogok repülni – el fogok jutni a Holdra!” Észszerűek-e egy kicsit is ezek a gondolatok? Összhangban vannak-e a normális emberi mivolttal? (Nem, nincsenek.) Ez az antikrisztusok emberi mivoltának egy másik eleme – az anyagi dolgok és a fényűző életmód iránti rendkívül csillapíthatatlan vágy. Amint ezeket megszerzik, telhetetlenül mohóvá válnak, éhes tekintettel és természettel, és örökre birtokolni akarják e dolgokat. Az antikrisztusok emberi mivoltában nem csak az erősek iránti irigység van; anyagi javakra és magas életminőségre is vágynak. A normális emberi mivolt élet és anyagi dolgok iránti szükségleteinek van egy észszerű tartománya. Megvannak a napi szükségletei, a munkahelyi és lakókörnyezeti szükségletei, valamint a fizikai szükségletei is. Elég, ha ezeket a szükségleteket kielégítik, és viszonylag normálisnak tekinthető, ha valaki a lehetőségei és a gazdasági körülményei alapján mérsékli őket. Az antikrisztusok anyagi dolgok iránti szükséglete és az azokba való belemerülése azonban abnormális és kielégíthetetlen.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik exkurzus: Az antikrisztusok jellemének és beállítottság-lényegének összefoglalása (Első rész))

Megrögzött hazudozás, alattomosság és könyörtelenség, becsületérzet és szégyenérzet nélküliség, önzőség és aljasság, rátapadás az erősekre és a gyengék elnyomása, valamint a normális embereknél nagyobb vágyakozás az anyagi dolgokra – az antikrisztusok jellemének ezek a vonásai tipikusak, nagyon jellemzőek és nyilvánvalóak. Bár ezen megnyilvánulások némelyike bizonyos mértékig megjelenhet a hétköznapi emberekben, ezek megnyilvánulásai egyszerűen a Sátán általi megrontottságból eredő romlott beállítottság, az abnormális emberi mivolt, illetve az emberi mivolt hiányának megnyilvánulásai. Isten szavainak olvasása által ezekben az emberekben kialakul a lelkiismereti tudatosság és az a képesség, hogy elengedjék ezeket a dolgokat, lázadjanak ellenük, és megbánják azokat. Ezek a tulajdonságok nem töltenek be domináns szerepet bennük, és nem befolyásolják az igazságra való törekvésüket vagy a kötelességeik végrehajtását. Csak az antikrisztusok nem hajlandóak elfogadni az igazságot, függetlenül attól, hogy hány prédikációt hallgatnak. Az emberi mivoltukban rejlő vonások és tulajdonságok nem változnak, és ezért az ilyen emberek Isten házában kárhozottak és soha nem üdvözülhetnek. Vajon miért nem üdvözülhetnek? Az ilyen jellemű emberek nem üdvözülhetnek, mert nem hajlandóak elfogadni az igazságot, és mert ellenségesek az igazsággal, Istennel és minden pozitív dologgal szemben. Nincs meg az üdvözüléshez szükséges állapotuk és emberi mivoltuk, ezért ezek az emberek arra vannak ítélve, hogy kirekesszék és pokolra vessék őket.

(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik exkurzus: Az antikrisztusok jellemének és beállítottság-lényegének összefoglalása (Első rész))