Nagy többségetek legalább tíz éve hisz többé-kevésbé Istenben, tehát, élettapasztalatotok melyik szakaszához értetek most? Melyik szakaszban van jelenleg az érettségetek? (Amikor azt látom, hogy folyamatosan romlott beállítottságot tárok fel, megállapítom, hogy nem tartozhatok Isten népéhez, hanem csak szolgálattevő lehetek; ekkor negatívvá válok és aggódom, hogy nem vagyok alkalmas az üdvösség elnyerésére.) Ha megijedsz, amikor megállapítod, hogy szolgálattevő vagy, ez annak a jele, hogy az érettséged gyermeki és éretlen. Gyermeki érettségűnek lenni azt jelenti, hogy hiányzik belőlünk az ítélőképesség, hogy nincs normális képességünk a problémák mérlegelésére és átgondolására, hiányoznak belőlünk a felnőtt gondolkodási folyamatok, és mindig korlátoznak a jövőbeli kilátásaink és a sors. Szeretne-e még valaki hozzászólni? (Amikor kötelességtevésem során letérek az utamról, mindig aggódom, és azon tűnődöm, vajon Isten nem fog-e felfedni és kiiktatni engem.) Miért féltek attól, hogy kiiktatnak? Mit is jelent végső soron az, amit ti „kiiktatásnak” tekintetek? (Hogy nem lesz jó vége.) Amikor úgy értelmezitek, hogy a „kiiktatás” azt jelenti, hogy nem engedik, hogy tedd a kötelességedet, vagy minden esélyedet elveszted az üdvösségre, akkor vajon ez – amit így határoztál meg – ugyanaz-e, mint ahogyan Isten lát téged, és ahogyan Ő bánik veled? Akik gyermeki érettségűek, azok magától értetődően mindent emberi elképzelések és képzelgések alapján közelítenek meg, nem pedig Isten szava vagy az igazság szerint. Azonban azok, akik felnőttek és érettek az életben, mindent Isten szava és az igazság szerint fognak megközelíteni; ily módon vizsgálni egy kérdést sokkal pontosabb. A kötelességtevés során gyakori, hogy az ember eltévelyedik és nehézségekbe ütközik; senki sem lenne képes megfelelően tenni a kötelességét, ha az első hibánál kiiktatnák. Meg kell értened, hogy a kötelességtevés lényege az, hogy az ember romlott beállítottsága megtisztuljon Isten ítéletének megtapasztalása által, hogy kötelességtevése során az ember megértse az igazságot és bemenjen a valóságba, és hogy kötelességtevése során megszabaduljon a Sátán befolyásától és elnyerje az üdvösséget. Ezért követeli Isten az emberektől azt, hogy kötelességtevésük során megtanulják, hogyan keressék az igazságot mindenben, és hogyan oldják meg Isten szavának megfelelően a problémákat. Ez a szükségszerű fejlődés az élet megtapasztalásában. A mindennapos körülmények között senki sem ért mindenhez, és senkinek sincsenek mindent átfogó képességei, így a kötelességtevés során szinte lehetetlen elkerülni a hibákat. De amíg ez nem szándékos zavarás, addig a normális elvárások keretein belül marad. Ha azonban ez emberi mesterkedés miatt következik be, ha ez egy szándékos rossz cselekedet káros következménye, akkor valami gond van az illető emberi mivoltával, és szándékos zavarás és pusztítás esete állna fenn. A gonosz embert ekkor teljesen felfednék. Isten a saját szemével pontosan méri és értékeli az embereket; vagyis amikor használ egy embert, amikor ráveszi valamire, akkor Istennek biztosan vannak olyan mércéi, amelyeknek az illetőnek meg kell felelnie. Isten nem akarja, hogy emberfelettivé, mindenhatóvá válj; hanem inkább a hétköznapi emberek képességeihez mérten támaszt követeléseket veled szemben, és azok szerint bánik veled. A szerint a tudás szerint, amellyel fel vagy vértezve, a képességed, az életkörülményeid, és az általad megszerzett összes felismerés szerint, beleértve azt is, ami a jelenlegi életkorod és tapasztalatod alapján a képességedhez tartozik, Isten a legpontosabb és legmegfelelőbb mércét fogja felállítani az értékelésedhez. Mi Isten mércéje az értékeléshez? Az, hogy megvizsgálja a szándékot, az alapelveket és a célokat abban, ahogyan cselekszel, hogy lássa, azok megfelelnek-e az igazságnak. Lehet, hogy amit teszel, az megfelel a mások által neked felállított mércéknek, és ezért tökéletes pontszámot kell kapnod; de vajon hogyan értékel téged Isten? A mérce, amellyel Isten mér téged az, hogy képes vagy-e teljes szívedet, elmédet és erődet odaadni, el tudsz-e jutni arra a pontra, amikor fel tudod ajánlani mindenedet, fel tudod ajánlani a hűségedet. Ez Isten mércéje az értékeléshez. Ha már mindenedet felajánlottad, akkor Isten úgy tekint majd rád, mint aki már megfelelt a mércének. Istennek az emberekkel szemben támasztott követelései mind olyanok, amelyeknek az emberek képesek megfelelni, és amelyek nem elérhetetlenek számukra.

Időnként Isten arra használ egy bizonyos ügyet, hogy felfedjen vagy fegyelmezzen téged. Akkor vajon ez azt jelenti, hogy kiiktatott téged? Azt jelenti-e, hogy elérkezett a véged? Nem. Ez olyan, mint amikor egy gyermek engedetlen volt és hibát követett el; lehet, hogy a szülei megdorgálják és megbüntetik őt, de ha nem tudja kifürkészni a szülei szándékát, illetve nem érti, hogy miért teszik ezt, akkor félre fogja érteni a szándékukat. Például a szülők mondhatják a gyermeknek, hogy „Ne hagyd magára a házat, és ne menj ki egyedül”, de az egyik fülén be, a másikon ki, és a gyermek mindenképpen kioson egyedül. Amint a szülők rajtakapják, leszidják a gyermeket, és büntetésként a sarokba állítják, hogy elgondolkodjon a viselkedésén. Mivel nem érti szülei szándékait, a gyermeknek kétségei támadnak: „Vajon a szüleim már nem akarnak engem? Vajon tényleg az övék vagyok? Ha tényleg nem az övék vagyok, az azt jelentené, hogy örökbe fogadtak?” Ezeken a dolgokon töpreng. Vajon mik a szülők tényleges szándékai? A szülők azt mondták, hogy ez túl veszélyes, és megkérték a gyermeküket, hogy ne tegye. De a gyermek nem figyelt oda, és az egyik fülén bement, a másikon pedig ki. Ezért a szülőknek a büntetés valamilyen formáját kellett alkalmazniuk, hogy megfelelően neveljék a gyermeküket, és rávegyék, hogy tanuljon a hibáiból. Vajon mit akarnak elérni ezzel a szülők? Csupán azt, hogy a gyermek tanuljon a hibáiból? Ez a fajta tanulás nem az, amit végső soron el akarnak érni. A szülők célja ezzel az, hogy a gyermek azt tegye, amit mondanak neki, viselkedjen a tanácsaiknak megfelelően, és ne tegyen semmi olyan engedetlenséget, ami miatt aggódniuk kellene – ez lenne a kívánt eredmény. Ha a gyermek hallgat a szüleire, az azt jelzi, hogy megérett a megértésre, és akkor a szüleinek kevesebb gondjuk lesz. Vajon akkor nem lesznek elégedettek vele? Még mindig meg kell majd így büntetniük? Többé már nem lesz rá szükségük. Pontosan ilyen az Istenben való hit is. Az embereknek meg kell tanulniuk figyelni Isten szavaira és megérteni az Ő szívét. Nem szabad félreérteniük Istent. Valójában az emberek aggodalma sok esetben saját önzésükből fakad. Általánosságban szólva, ez attól való félelem, hogy nem lesz kimenetelük. Mindig arra gondolnak: „Mi van, ha Isten felfed, kiiktat, és elutasít?” Ez a te félreértelmezésed Istenről; ezek csupán a te egyoldalú feltételezéseid. Rá kell jönnöd, hogy mi Isten szándéka. Amikor az embereket felfedi, nem azért teszi, hogy kiiktassa őket. Azért fedi fel az embereket, hogy leleplezze hiányosságaikat, hibáikat és természetlényegüket, hogy megismerjék önmagukat, és képessé váljanak az igazi bűnbánatra; ennélfogva az emberek felfedése azért történik, hogy segítse életük növekedését. Tiszta megértés nélkül az emberek hajlamosak félreérteni Istent, valamint negatívvá és gyengévé válni. Akár még kétségbe is eshetnek. Valójában az, hogy Isten felfed, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ki leszel iktatva. Azért van, hogy segítsen felismerni saját romlottságodat, és hogy megbánásra késztessen téged. Gyakran előfordul, hogy Istennek fegyelmeznie kell az embereket, mivel lázadnak, és nem keresik az igazságban a megoldást, amikor romlottságot tárnak fel. Ezért néha felfedi az embereket, leleplezve rútságukat és szánalmasságukat, megismertetve őket önmagukkal, ami segíti életük növekedését. Az emberek felfedése két különböző dologra utal. A gonosz emberek számára a felfedés azt jelenti, hogy ki vannak iktatva. Azok számára, akik képesek elfogadni az igazságot, ez egy emlékeztető és figyelmeztetés; arra készteti őket, hogy önvizsgálatot tartsanak, hogy meglássák valódi állapotukat, és hogy felhagyjanak az önfejűséggel és a vakmerőséggel, mert veszélyes lenne így folytatni. Az emberek ily módon való felfedése azért történik, hogy emlékeztesse őket arra, hogy kötelességük teljesítése során nehogy zavarodottakká és figyelmetlenekké váljanak, vegyék komolyan a dolgokat, ne elégedjenek meg csupán néhány eredménnyel, és ne gondolják azt, hogy elfogadható színvonalon teljesítették kötelességüket, holott valójában Isten követelményeihez mérten messze alulmaradtak, és mégis elbizakodottak, és azt hiszik, hogy jól csinálják. Ilyen körülmények között Isten fegyelmezni, figyelmeztetni és emlékeztetni fogja az embereket. Néha Isten felfedi a rútságukat – ami nyilvánvalóan emlékeztetőül szolgál. Ilyenkor önvizsgálatot kell tartanod. A kötelességed ily módon való teljesítése nem megfelelő, lázadó mivolt van benned, túl sok a negatív tényező, minden, amit teszel, felületes, és ha még mindig nem bánod meg, akkor jogosan meg kell büntetni téged. Amikor Isten olykor-olykor megfegyelmez, vagy felfed téged, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ki leszel iktatva. Ezt a dolgot helyesen kellene megközelíteni. Még ha ki is iktat, akkor is el kell fogadnod és alá kell vetned magad annak, és sietned kell, hogy elgondolkodj és megbánd. Összefoglalva, bármi is álljon a felfedésed mögött, meg kell tanulnod alávetni magad. Ha passzív ellenállást tanúsítasz, és ahelyett, hogy kijavítanád a hibáidat, a rossztól a még rosszabb felé haladsz, biztosan meg leszel büntetve. Ezért az ember felfedésével kapcsolatos ügyek kezelésében az illetőnek alávetettséget kell tanúsítania, félelemnek kell átitatnia a szívét, és képessé kell válnia a bűnbánatra. Csak így van összhangban Isten szándékaival, és csak ily módon gyakorolva mentheti meg önmagát és menekülhet meg Isten büntetésétől. Az értelmes embereknek ezután képesnek kell lenniük arra, hogy felismerjék saját hibáikat és kijavítsák azokat, eljutva legalább addig a pontig, hogy a lelkiismeretükre hagyatkozva teljesítsék kötelességüket. Ezen kívül az igazság felé is közelíteniük kell, nemcsak addig a pontig kell eljutniuk, ahol a viselkedésük az alapelveknek megfelelő, hanem addig a pontig is, hogy teljes szívüket, teljes lelküket, teljes elméjüket, teljes erejüket odaadják. Csak ha így tesznek, az az elfogadható módja a kötelességük teljesítésének, csak az teszi őket olyan emberekké, akik valóban alávetik magukat Istennek. Vajon mit kellene az embernek mércének vennie ahhoz, hogy eleget tegyen Isten szándékainak? Az igazságalapelvekre kell alapoznia cselekedeteit, amelyeknek fő aspektusa az, hogy Isten házának érdekeire és Isten házának munkájára helyezze a hangsúlyt, hogy a teljes képet tartsa szem előtt, és ne egyetlen aspektusra összpontosítson, kockáztatva ezzel egy másik szem elől tévesztését, a másodlagos aspektus pedig az, hogy megfelelően végezze a saját munkáját, és a kívánt eredményt a tőle megköveteltek szerint érje el, anélkül, hogy felületes módon csak színlelné, anélkül, hogy szégyent hozna Istenre. Ha az emberek elsajátítják ezeket az alapelveket, vajon nem fogják akkor elengedni aggodalmaikat és téveszméiket? Amint félreteszed aggodalmaidat és téveszméidet, és nem lesznek többé ésszerűtlen elképzeléseid Istenről, a negatív elemek lassan megszűnnek uralkodni benned, és helyes módon fogod megközelíteni az ilyen jellegű dolgokat. Ezért fontos, hogy keresd az igazságot, és igyekezz megérteni Isten szándékait.

Kötelességük teljesítése során némelyek gyakran a negativitás és a passzivitás, vagy az ellenállás és a félreértés állapotában vannak. Állandóan félnek attól, hogy felfedik és kiiktatják őket, valamint állandóan korlátozza őket a jövőjük és a sorsuk. Vajon ez nem a csekély érettség kifejeződése? (De igen.) Egyesek mindig azt mondják, hogy félnek attól, hogy nem jól teljesítik majd a kötelességüket, és a részletek elemzése nélkül akár azt is hihetnénk, hogy eléggé őszinték. Vajon mi miatt aggódnak valójában a szívük mélyén? Azért aggódnak, hogy ha nem jól végzik a kötelességüket, akkor kiiktatják őket, és nem lesz jó rendeltetési helyük. Egyesek azt mondják, hogy félnek attól, hogy szolgálattevőkké váljanak. Amikor mások ezt hallják, úgy értelmezik, hogy ezek az emberek nem akarnak szolgálattevőkké válni, csak jól akarják teljesíteni a kötelességüket Isten népének tagjaként, és azt hiszik, hogy elszánt emberek. Valójában, azok, akik félnek attól, hogy szolgálattevőkké váljanak, a szívük mélyén azt gondolják: „Ha szolgálattevővé válok, a végén úgyis elpusztulok, és nem lesz jó rendeltetési helyem, és nem lesz részem a mennyek országában.” Szavaikból ez következik; aggódnak a sorsuk és a rendeltetési helyük miatt. Ha Isten azt mondja, hogy ők szolgálattevők, akkor valamivel kevesebb erőfeszítést fordítanak kötelességük teljesítésére. Ha Isten azt mondja, hogy az Ő népéhez tartoznak, és Isten elismerte őket, akkor valamivel több erőfeszítést fordítanak kötelességük teljesítésére. Vajon mi itt a probléma? A probléma az, hogy amikor Isten házában teljesítik kötelességüket, nem az igazságalapelvek szerint cselekszenek. Mindig a saját kilátásaikat és sorsukat tartják szem előtt, és mindig korlátozza őket a „szolgálattevő” megnevezés. Ennek következtében nem tudják jól teljesíteni a kötelességüket, és bár szeretnék gyakorolni az igazságot, nincs hozzá elég erejük. Mindig a negativitás állapotában élnek, és az Isten szavai mögötti jelentést keresik, próbálják kideríteni, hogy vajon ők Isten emberei vagy szolgálattevők. Ha Isten emberei, akkor keményen dolgoznak majd, hogy jól teljesítsék kötelességüket. Ha szolgálattevők, akkor kötelességük teljesítése során felületesek lesznek, sok negatív tényezőt előidézve, és mivel a „szolgálattevő” cím korlátozza őket, képtelenek lesznek felszabadítani magukat. Néha, miután keményen megmetszették őket, azt mondják maguknak: „Számomra nincs remény, én már csak ilyen vagyok. Megteszem, amit csak tudok.” És ellenállnak passzív, negatív és elfajzott gondolatokkal, és vonakodva teljesítik kötelességüket. Vajon tudják-e jól teljesíteni a kötelességüket? Az összejöveteleken a beszélgetés mindig az igazságról, Isten szeretetéről, az Istennek való alávetésről, és arról szól, hogy az ember Isten szavára támaszkodva él, hűséget tanúsít Isten iránt, de képtelen ezek közül bármit is gyakorlatba ültetni; csupán a saját jövőbeli kilátásaival és sorsával törődik, állandóan korlátozza az áldások iránti mohósága, és képtelen az igazság bármelyik aspektusát is elfogadni. Így ellenálló és szembeszegülő, negatív és sérelmekkel teli, szívében mindig elképzeléseket táplál Istenről, korlátokat állít fel Istennel szemben, és távol tartja Istent. Mindig óvakodik Istentől, fél, nehogy Isten átlásson rajta, átvegye fölötte az irányítást, és az érdekei ellen cselekedjen. Mindig kelletlenül és vonakodva követi Istent, az emberek elölről vonszolják, hátulról pedig tolják, mintha mocsárba esett volna, és annyira nehéz lenne minden egyes lépés, az életben maradás pedig csupa szenvedés! Vajon hogyan fajultak idáig a dolgok? Úgy, hogy az emberi szív túlságosan csalárd, mindig félreérti azt a munkát, amelyet Isten az emberiség megmentése érdekében végez. Bárhogyan is bánik Isten velük, az emberek mindig kételkedni fognak, és azt gondolják: „Vajon ez azt jelenti, hogy Isten már nem akar engem? Meg fog-e menteni Isten végül, vagy sem? Van-e értelme a magamfajtának kitartani a törekvései mellett? Bejuthatok-e a királyságba?” Ha az emberek állandóan ilyen negatív és ellentétes gondolatokat táplálnak, vajon ez nem fogja befolyásolni azt a képességüket, hogy teljesítsék a kötelességüket? Vajon ez nem fogja befolyásolni az igazságra való törekvésüket is? Ha mindezektől a negatív tényezőktől meg nem szabadulnak, vajon mikor lesznek képesek valaha is az Istenben való hit helyes útjára lépni? Ezt nehéz megmondani. Így hát azokkal az emberekkel a legnehezebb bánni, akik nem hajlandók elfogadni az igazságot, és végül az egyetlen, amit tenni lehet velük az az, hogy kiiktatják őket.

A romlott emberiség körében bizonyos ellentétes tényezők mélyen bevésődtek a szívekbe, például az olyasmik, mint az arc, a hiúság, a státusz, a hírnév és a nyereség és így tovább. Amikor hiszel Istenben, ha el akarod fogadni az igazságot, az azt jelenti, hogy szüntelenül harcolnod kell ezekkel az ellentétes tényezőkkel, valamint mindenféle fáradságos tapasztalattal és küzdelemmel kell megbirkóznod. Csak akkor ér véget ez a harc, ha az emberekben győzedelmeskedő igazság életté válik. Ebben az időszakban, amikor Isten szavának evése és ivása által megértik az igazságot, és felfogják Isten szándékait, az emberek elkezdik gyakorolni az igazságot, és fellázadnak a test ellen. Mire életükké válik az igazság, lehetővé válik számukra, hogy az igazságot arra használják, hogy megszabaduljanak ezektől a negatív és ellentétes tényezőktől. Hiúság és személyes presztízs, hírnév, nyereség és státusz, emberi vágyak, tisztátalan emberi szándékok, az emberek félreértése Istenről, választásaik és preferenciáik, önelégültségük, arroganciájuk, csalárdságuk és így tovább – mindezek a problémák fokozatosan megoldódnak majd, miután az emberek megértik az igazságot. Az Istenben való hitre jutás folyamata valójában nem más, mint az igazság elfogadásának folyamata, az igazság felhasználásának folyamata a test legyőzésére, és az a folyamat, hogy szüntelenül eszed és iszod Isten szavát, keresed az igazságot, és arra használod az igazságot, amelyet megértettél, Isten szavát, amelyet megismertél, és az igazság alapelveit, amelyeket felfogtál, hogy megoldd ezeket a problémákat. Az életbe való belépéssel rendelkezni azt jelenti, hogy az ember átesik ezeken a tapasztalatokon, és ezáltal fokozatosan átalakul. Ezek a romlott tényezők mindenkiben jelen vannak, és egyetlen ember sincs, aki ne a haszonért és a hírnévért élne. Az emberek mindannyian ezekért a dolgokért élnek; esetleg csak az a mód különbözhet, ahogyan az egyes emberek kezelik, valamint ahogyan kifejezik vágyukat ezek iránt. De amit felfednek, az lényegében ugyanaz. Vannak, akik hangosan kimondják, mások nem; vannak, akik nyíltan felfedik magukat, míg mások megpróbálnak elrejtőzni, mindenféle módszert felhasználnak, hogy elfedjék a dolgokat, és megakadályozzák, hogy azok a nyilvánosság elé kerüljenek, hogy mások ne lássanak át rajtuk. Azzal, hogy nem hagyod, hogy mások átlássanak rajtad, és eltitkolod a dolgokat, azt hiszed, hogy megakadályozod Istent abban, hogy rájöjjön? Azt hiszed, hogy ha ezt teszed, akkor nem lesz többé romlott beállítottságod? Minden egyes ember romlott lényege ugyanaz – vajon miben különbözik az egyik ember a másiktól? Az a hozzáállás, amellyel az ember megközelíti az igazságot, egyénenként eltérő lehet. Egyesek, amint végighallgatták az igazságot, képesek elfogadni azt. Úgy veszik be, mintha gyógyszert nyelnének le, amely a szájban keserű, de jó a gyógyulásra, arra használják, hogy kezeljék a betegségeket és megoldják a problémákat, amelyek belülről kínozzák őket. Az ügyek intézésében, magatartásukban, kötelességtevésükben, a másokkal való érintkezésben, valamint az életben való céljuk és irányuk meghatározása során Isten szavában keresik a válaszokat, és Isten szavát használják az életben felmerülő problémák megoldására, apránként gyakorolva azt, amit megértettek. Például, amikor Isten azt mondja: „Mindannyian törekedjetek arra, hogy becsületes emberré váljatok”, az ilyen ember elgondolkodik: „Vajon hogyan válhatok én becsületes emberré?” Isten megköveteli, hogy az emberek becsületessé váljanak; őszinte szavakat kell mondaniuk, meg kell nyitniuk a szívüket, hogy közösségben legyenek a testvéreikkel, és el kell fogadniuk Isten vizsgálatát. Ezek a szóban forgó alapelvek, és az ilyen ember azonnal gyakorlatba ülteti, amint meghallotta őket. Természetesen a gyakorlás ideje alatt lesznek majd olyan időszakok, amikor eltérhet balra vagy jobbra, és nem találja a helyes alapelveket, bármennyire is keresi azokat, valamint lesznek olyan időszakok is, amikor enyhe torzulások lesznek a gyakorlásában. De ha szüntelenül arra törekszik, hogy megfeleljen a becsületes emberré válás mércéjének, akkor néhány év alatt egyre közelebb kerül majd a kívánt eredményhez. Minél tovább él, annál emberibbé válik, és egyre inkább úgy érzi, hogy Isten jelenlétében van, és egyre jobban halad az életben. Ezek azok az emberek, akiket Isten megáldott. Ezek az emberek az első típushoz tartoznak.

Most, hogy befejeztük az első típusba tartozó emberek megvitatását, hadd beszéljünk a második típusról. Bár mindkét típusú ember hallgatja a prédikációkat és olvassa Isten szavát, az első típusba tartozók képesek felfogni az igazságot, és amikor romlott beállítottságokat fednek fel, képesek önvizsgálatot tartani és megnyílni, mondván: „Arrogáns és önelégült vagyok. Szeretek hivalkodni azzal, ahogyan teszem a dolgokat, mindig a saját szándékaimat és vágyaimat dédelgetem, örömömet lelem a státuszban, valamint élvezetet merítek a hírnévért és a haszonért való ügyeskedésből.” Ha ezt mondják, képessé válnak arra, hogy megismerjék önmagukat, és az igazság felé közelítsenek. A második típus esetében azonban ez másként van. Lehet, hogy az ilyen ember beismeri, hogy belülről romlott, amikor pedig azzal szembesül, hogy megmetszik, talán még azt is képes beismerni, hogy rosszat tett, de egyszerűen nem fog megjavulni. Bármennyit is hallgatja a prédikációkat, bármennyi szót és doktrínát is felfog, egyszerűen nem hajlandó gyakorlatba ültetni az igazságot, és továbbra is azt teszi, amit úgy érez, hogy tennie kell. Az ilyen ember hasonlóképpen képes megnyílni a közlésre is, és elfogadni azt, hogy megmetsszék, valamint Isten fegyelmezését is. Azonban miután elfogadta, doktrínának tekinti, amint felfogta, végzett is, utána pedig visszatér a régi kerékvágásba, változatlan marad. Venni az igazságot, és úgy kezelni, mintha doktrína lenne – vajon ez milyen következményekkel jár majd az ilyen emberre nézve? Minden bizonnyal össze fogja téveszteni az előírások betartását az igazság gyakorlásával. Az ilyen ember nem Isten szavának, illetve Isten követeléseinek megfelelően teszi kötelességét, hanem inkább a Sátán világi ügyekre vonatkozó filozófiája szerint próbálja megoldani a problémákat, valamint olyan módszerekkel és eszközökkel, amelyeket ő állított össze saját maga számára. Annak ellenére, hogy szájhősködve elismeri, hogy Isten szava az igazság, a Sátán filozófiája pedig téveszme, a való életben mégis a sátáni téveszmét gyakorolja, és még lelki nyugalmat is érez ezáltal. Aki elismeri, hogy Isten szava az igazság, de mégsem ülteti gyakorlatba azt – az nem olyasvalaki-e, aki becsapja Istent? Annak ellenére, hogy elismeri, hogy Isten szava az igazság, a Sátán filozófiája pedig téveszme, érzi, hogy a Sátán filozófiája is jól jöhet, ezért kompromisszumos módszerhez folyamodik, a kettő közti középutat választja, és azt tekinti az igazság gyakorlásának. Nem állva sem Isten, sem a Sátán mellé, így egyiket sem sértve meg, még nagyon okosnak is tartja magát, és azt gondolja: „Én olyasvalaki vagyok, aki teszi a kötelességét, sőt olyasvalaki is, aki törekszik az igazságra, így egészen biztosan képes leszek elnyerni Isten jóváhagyását.” Mondjátok csak meg Nekem, az ilyen ember olyasvalaki-e, aki gyakorolja az igazságot? (Nem.) Buzgón hallgatja Isten szavát, komolyan jegyzeteli és memorizálja azt, sőt, időt szán arra is, hogy elgondolkodjon rajta, de mit is tesz valójában Isten szavával? Vajon mi a célja azzal, hogy hallgatja Isten szavát? (Az, hogy másoknak magyarázza, hogy dicsekedjen.) Ez az egyik aspektus. Van-e még valami? (Úgy tekinti, mint olyan előírásokat, amelyeket be kell tartani.) Van, amikor betartandó előírásoknak tekinti, de még mi más? Itt sokféle helyzet van. Van, aki Isten szavát betartandó előírásoknak veszi, követve Isten szavainak szó szerinti jelentését, és ez minden. Amikor például mindenki arról kommunikál, hogyan kell becsületes embernek lenni, ő is velük együtt kommunikál. Amikor pedig valaki más megkérdezi: „Hol a tényleges tapasztalatod arról, hogy becsületes ember vagy?”, azt fogja mondani: „Hát, hadd vessek egy pillantást a jegyzetfüzetemre.” Ha lenne egyáltalán valami tapasztalata, vajon egyszerűen nem rukkolna elő azzal? Ha ez valóban a saját tapasztalata, miért kellene kéziratból felolvasnia? Ez teljességgel leleplezi őt, mint aki egyáltalán nem rendelkezik valósággal. Aztán van, aki, miután meghallgatta a prédikációkat, azt hiszi, hogy megértette azokat, és van, aki, ha idézni tud néhány sort a doktrínából, azt hiszi, hogy megértette az igazságot. Vajon nem helytelen ez a gondolkodásmód? Az ilyen ember azt mondja: „Képes vagyok felfogni az igazságot, van szellemi megértésem, meg tudom érteni Isten szavának minden aspektusát, valamint annak is minden aspektusát, amit a prédikációkról hallottam, ez pedig azt jelenti, hogy birtokolom az igazságvalóságot.” Vak arra a tényre, hogy Isten szava az igazság, hogy ez határozza meg az ember életét, hogy nemcsak gyakorlatba kell ültetni az igazságot, hanem alkalmazni is kell azt az emberben felmerülő minden probléma és nehézség megoldására. Mivel az ilyen ember képtelen elfogadni az igazságot, mindig megpróbál hihető indokot felhozni a viselkedésére, valahányszor lázad Isten ellen. Mivel nincs tudatában annak, hogy ez Isten elleni lázadás, lehetetlenné válik számára, hogy keresse az igazságot annak érdekében, hogy megoldja saját lázadó mivoltának problémáját. Tudjátok-e, hogy ez esetben az ilyen típusú emberek hogyan találnak megoldást a nehézségeikre? Az, aki nem Isten szavát tekinti az igazság alapelvének, miután meghallgatta Isten szavát, a következőképpen fog tűnődni: „Vajon tényleg lázadó vagyok? Az adott körülmények között ez teljesen megbocsátható. Ugyanígy gondolkodna bárki, ez csupán egy gondolkodásmód, és nem számít lázadásnak. Minden rendben lesz, ha legközelebb nem így gondolkodom, kedves és alávetett leszek!” Majd folytatja a töprengést: „Ha képes vagyok alávetett lenni, az azt jelenti, hogy még mindig olyasvalaki vagyok, aki szereti Istent, olyasvalaki, akiben Isten gyönyörködik.” Így hát elnézi magának. Nem boncolgatja azt, hogy miért képes lázadni Isten ellen, illetve a lázadásának forrását sem, nem törekszik többé arra, hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban megismerje önmagát, és bármennyi lázadást is hordoz magában, nem tart önvizsgálatot – olyasvalaki, aki nem törekszik az igazságra. Mivel az ilyen ember nem úgy tekint az igazságra, mint az életre, bármit is tesz, és bármilyen lázadást vagy romlottságot fed is fel, nem tesz kísérletet arra, hogy megfeleljen az igazságnak, illetve összefüggést találjon azzal, és levonja a tanulságot. Ez elegendő annak bizonyítására, hogy nem szereti az igazságot, és hogy nem olyasvalaki, aki törekszik az igazságra. Ha egy problémával szembesül, soha nem vizsgálja meg önmagát, soha nem nyúl az igazság felé, soha nem próbál meg összefüggést találni az igazsággal – vajon nem ugyanolyan ő, mint egy nem hívő? Habár hosszú évek óta hívő, a legcsekélyebb életbe való belépése sem volt még, mindössze annyit tesz, hogy folyamatosan betart néhány előírást, és igyekszik minél kevesebb gonoszat cselekedni. Hogyan nevezhető ez az igazság gyakorlásának? Hogyan nyerheti el az ilyen Istenbe vetett hit az Ő jóváhagyását? Nagyon sok ember már több mint tíz vagy húsz éve hangoztatja az Istenbe vetett hitet, és egy csomó szót és doktrínát tud idézni. Valaki, aki csak most kezdett el hinni, le lenne nyűgözve ezek hallatán, de mégsem rendelkeznek egy jottányi igazságvalósággal sem, és nem képesek valódi tapasztalati tanúságtételt tenni. Vajon miért alakult ez így? Ha nincs egy jottányi valódi tapasztalati tanúságtételük sem, az problémává válik. Azt jelenti, hogy egy jottányi életbe való belépésük sincs! Amikor mások az igazságról kommunikálnak vele, az ilyen ember azt mondja majd: „Hagyd csak, én mindent megértek, és minden doktrínát felfogtam.” Vajon mi alapján mondja ezt? És mi a gond azzal, hogy ezt mondja? Miért van az, hogy amikor hallgatja a prédikációkat és olvassa Isten szavát, csak a doktrínát képes felfogni, az igazságot azonban nem? Tudja, hogyan kell beszélni a doktrínáról, de azt nem, hogy hogyan kell megtapasztalni Isten szavát, aminek az a következménye, hogy, habár hosszú évek óta hívő, egyetlen problémát sem képes megoldani. Vajon miért alakult ez így? (Nem fogadja el az igazságot.) Így van. Azért, mert nem fogadja el az igazságot. Mint például egy orvos, aki rendszeresen kezeli páciensei betegségeit, recepteket ír nekik, és műtéteket végez rajtuk; lehet, hogy megérti az orvosi gyakorlat mögötti doktrína minden egyes aspektusát, mégis, amikor nála is rákot diagnosztizálnak, azt fogja mondani: „Senki sem lesz képes meggyógyítani a betegségemet.” Amikor valaki azt mondja neki: „Kemoterápiát kell kapnod, meg kell, hogy operáljanak!”, azt fogja válaszolni: „Ezt nem kell nekem mondanod, én mindent tudok róla.” De ha mindent tud róla, és mégsem tesz lépéseket a saját betegsége gyógyítása érdekében, vajon képes lesz-e felépülni belőle? Semmi haszna nem lesz abból, hogy orvos. Az, aki a doktrína minden aspektusát megérti, de egyszerűen nem hajlandó gyakorlatba ültetni azt – az a második típusú ember. Kívülről úgy tűnik, hogy az ilyen típusú ember elfogadja, hogy megmetsszék, rendszeresen hallgatja a prédikációkat, és részt vesz az összejöveteleken, valamint lelkesen végzi a munkát, teszi a kötelességet, elviseli a nehézségeket, és feláldozza magát. Van azonban egy pont, ahol az ilyen ember elégtelennek bizonyul, és ez a legvégzetesebb hiba. Soha nem tekinti gyakorlatba ültetendő igazságnak azt, amit a prédikációkból vagy Isten szavából hall. Ez azt jelenti, hogy nem fogadja el az igazságot. Mi az alapvető probléma azzal, aki nem fogadja el az igazságot? (Nem szereti az igazságot.) Vajon milyen a perspektívája, milyen a hozzáállása Istenhez annak, aki nem szereti az igazságot? Vajon miért nem szereti az ilyen ember az igazságot? A fő ok az, hogy nem tekinti igazságnak az igazságot. Az ő szemszögéből nézve az igazság csak jó doktrína. Vajon az ilyen típusú ember tudja-e, hogyan ismerje fel a Sátán eretnekségeit és megtévesztéseit azok sokféle formájában? Kétségkívül nem, mivel a Sátán eretnekségei és megtévesztései az emberek számára mind jó doktrínának tűnnek. Még egy gonosz ember is jól hangzó okokat keres, ha gonosz tetteket követ el, hogy másokat félrevezessen, hogy azok támogassák, helyeseljék őt, és úgy tekintsenek rá, mint akinek igaza van. Ha valaki, aki hisz Istenben, az igazságot jó doktrínának tekintené, az egyszerűen túl abszurd lenne. Az ilyen típusú embernek nem csak a felfogóképessége hiányzik, hanem könnyen félre is vezethetik a többiek, és a Sátán eszközévé válhat. Ezért mondom, hogy aki nem képes felfogni az igazságot, az lelki megértés nélküli ember. Úgy gondolja, hogy az igazság megértése a doktrína megértését jelenti, és amennyiben valaki tudja, hogyan kell doktrínákat szajkózni, az azt jelenti, hogy megértette az igazságot. Az ilyen típusú ember kétségkívül nem fogja tudni, hogyan kell gyakorlatba ültetni az igazságot, és nem lesz képes felfogni azt sem, hogy mit is jelent az alapelv. Csak annyit tehet, hogy megpróbálja betartani az előírásokat a saját, doktrínáról alkotott megértése szerint. Miután már sok éven át hitt Istenben, és a doktrína jó részét megértette, be fog tartani még néhány előírást, és véghezvisz még néhány jócselekedetet, illetve lehet, hogy hoz egy kis áldozatot, és panasz nélkül elvisel számos nehézséget. Ezeket úgy tekinti, mint Isten szavának gyakorlását, az igazság gyakorlását. Valójában nem számít, hogy valaki kívülről mennyire tűnik úgy, hogy követi az előírásokat, mennyit szenved, és mennyi árat fizet anélkül, hogy panaszkodna, mindez nem jelenti azt, hogy gyakorolja az igazságot, nemhogy azt, hogy aláveti magát Istennek.

Végső soron mi a mércéje az igazság gyakorlásának? Hogyan mérhető az, hogy gyakorolod-e az igazságot, vagy sem? Végső soron olyasvalaki vagy-e, aki hallgat Isten szavára, és elfogadja azt – vajon Isten hogyan tekint erre? Isten a következőket nézi. Miközben vallod, hogy hiszel Istenben, és hallgatod a prédikációkat, fogtad-e a helytelen belső állapotodat, az Isten elleni lázadásodat, valamint romlott beállítottságod mindenféle formáját, és helyettesítetted-e az igazsággal? Megváltoztál-e? Csak a külső viselkedésed és cselekedeteid változtak meg, vagy az életfelfogásodban is történt változás? Isten e szempontok alapján mér téged. Miután oly sok éven át hallgattad a prédikációkat, és oly sok éven át etted és ittad Isten szavát, vajon a benned végbement változások felszínesek, vagy alapvető természetűek? Megváltozott-e a beállítottságod? Csökkent-e az Istennel szembeni lázadó mivoltod? Amikor szembesülsz egy problémával, és lázadó mivoltodat felfedik, vajon képes vagy-e önvizsgálatot tartani? Képes vagy-e Istennek való alávetettséget tanúsítani? Változott-e valamilyen módon a kötelességedhez és az Isten által rád bízott megbízatáshoz való hozzáállásod? Növekedett-e a hűséged? Vannak-e még benned tisztátalanságok? A prédikációk hallgatásának időszaka alatt megtisztultak-e azok a szándékok, ambíciók, vágyak és tervek, amelyeket egyénként dédelgetsz? Ezek mind az értékelésre szolgáló mércék. A fentieken kívül hány Istennel kapcsolatos elképzelésed és téveszméd szűnt meg? Még mindig ragaszkodsz a korábbi homályos elképzelésekhez, képzelgésekhez és következtetésekhez? Táplálsz-e még mindig sérelmeket, ellenállást, illetve negatív érzelmeket a próbatételekkel és finomításokkal szemben? Ha még mindig nem foglalkoztál igazán ezekkel a negatív tényezőket, és ha még mindig nem mentél keresztül semmilyen valódi változáson, akkor ez megerősíti azt a tényt, hogy nem olyasvalaki vagy, aki gyakorolja az igazságot. Hasonlóképpen egy maghoz, amelyet, miután elvetettek a földbe, megöntöznek és megtrágyáznak, de az sok nap múltán mégsem csírázik ki, ez annak a bizonyítéka, hogy a magban nincs élet. Vannak például olyanok, akik azért hisznek Istenben, mert korábban mindig bántalmazták, kiközösítették és megvetették őket, és most hisznek Istenben, hogy a jövőben felemelt fejjel járhassanak. Miután egy ideje hívőnek vallja magát, az ilyen ember továbbra is ezt a szándékot dédelgeti, miközben teszi kötelességét, és feláldozza magát, valamint egyre több energiát fektet abba, hogy feláldozza magát, míg végül vezetővé válik a gyülekezetben, és akkor úgy érzi, hogy felemelt fejjel járhat. Belső szándéka még mindig nem oldódott meg, így tűnődik magában: „Ha még nagyobb vezetővé válnék, vajon az nem tenné-e lehetővé, hogy még magasabbra emelt fejjel járjak? Az Istenbe vetett hit a járható út!” Csak azért jött Isten házába, hogy státuszt szerezzen, hogy felemelt fejjel járhasson, és ez a szándék mindvégig megoldatlan marad. Oly sok éven át dolgozott, oly sok éven át hallgatta a prédikációkat, oly sok éven át ette és itta Isten szavát, és ezzel az egy problémával mégsem foglalkozott. Vajon azzal, hogy így hisz Istenben, nem hanyagolja-e el a saját feladatait? Az ember azért hallgat prédikációkat és olvassa Isten szavát, hogy elnyerje az igazságot, hogy életet nyerjen, ő azonban oly sok éven át gyakorolta a hitet anélkül, hogy az igazság vagy az élet bármely aspektusát is elnyerte volna. Ez egy olyan probléma, amin érdemes elgondolkodni. Vannak, akik, bár nem tudják, hogyan kell kommunikálni az igazságról, vagy tanúságot tenni Isten mellett, mégis rendelkeznek némi valós tapasztalattal. Amikor szembesülnek azzal, hogy megmetszik őket, képesek önvizsgálatot tartani, sőt, el tudják fogadni az igazságot, majd őszintén változtatnak, hogy megújítsák önmagukat. Ez azt bizonyítja, hogy ezeknek az embereknek valódi hitük van. Bármennyi szenvedés és szerencsétlenség is éri őket, nem hátrálnak meg, hanem istenszerető szívük egyre igazabbá válik. Az ügyek intézése során most már alapelvek vezérlik őket, az általuk feltárt romlottság jócskán csökkent, kötelességtevésük során pedig erősebb a felelősségérzetük. Vajon mondhatod-e az ilyen emberről azt, hogy nem érti az igazságot? A benne végbemenő változások szempontjából ő bizonyosan megéli az igazság valóságát. Csak így hatja át a szíve legmélyét Isten szava. Bár lehet, hogy nem rendelkezik az ékesszólás képességével, de tudja, hogyan kell gyakorolni az igazságot, ráadásul az ügyek intézése során alapelvek vezérlik, minden tőle telhetőt megtesz a konkrét célok megvalósítása érdekében, és egyetlen zokszó nélkül elvisel mindenféle nehézséget. Ez a bizonyíték arra, hogy Isten szava munkálkodik benne, kifejti a hatását, és kezd az életévé válni.

Az imént kétféle típusú emberről beszéltünk. Az első típusú ember viselkedése egyszerű. Amint meghallja Isten szavát, képes gyakorlatba ültetni azt. A második típusnak, miután sokat hallgatja Isten szavát, nem teljesen sikerül gyakorlatba ültetnie azt. Gondolataiban azt képzeli, hogy gyakorolja azt, mert elhagyta a családját és a foglalkozását, és mindenét felajánlotta. Sőt, vannak olyanok is, akik egész életüket Istennek szentelik, a cölibátus útját választják, elutasítva a gazdagságra való törekvést és mindent felajánlva, de belső állapotuk soha nem változik. Az Istennel szembeni sérelmeik, félreértéseik, elképzeléseik és képzelődéseik, valamint arrogáns beállítottságuk, zsarnoki és önkényeskedő viselkedésük – mindezek örökre változatlanok maradnak, továbbra is a Sátán filozófiája szerint élnek, nem sokban különbözve egy nem hívőtől. Az ilyen típusú ember csak a száját jártatja, hogy hisz Istenben, és csak annyiban jobb a nem hívőknél, hogy nem követ el nagy gonoszságokat. Kívülről nézve az ilyen ember jónak tűnik. Mégsem törekszik az igazságra, és nem változtat az életfelfogásán, bármennyit is hallgatja a prédikációkat. Vajon mit gondol az ilyen típusú ember Isten szaváról? Jó doktrínának tekinti azt. Isten szavára igazságként tekint, de amit ő az igazságnak tart, az valójában doktrína – valami doktrína jellegű dolog, valami, ami nem túl rossz. Be tud tartani néhány előírást, de az életfelfogása egy cseppet sem változik. Ezek a második típushoz tartozó emberek.

A továbbiakban a harmadik típushoz tartozó emberekről fogok beszélni – az álhívőkről. Az álhívők mindig kételkednek Istenben. Az ilyen ember, miután meghallgatta Isten szavait, magában elismeri, hogy „Ez a prédikáció helyes, ezeket a szavakat a megtestesült isten mondta. Ez a gyülekezet túlnyomórészt jó emberekkel van tele. Ez egy jó hely, ahol nem nyomják el, és nem bántalmazzák az embereket, ahol azok nem hullatnak könnyeket és nem szenvednek el fájdalmat; egy igazi kényelmes fészek, egy menedék. Ezek az emberek mindenhonnan érkeznek, különböző országokból és helyekről, kedvesek és gondoskodóak, képesek kitárni a szívüket a közösségben, és harmonikusan kijönnek egymással – mindannyian jó emberek. A fennvaló adta prédikációk jók, és tele vannak pozitív energiával, isten szava pedig mind igazság és pozitív dolgok. E prédikációk hallgatása táplálja a lelket, és jótékony hatással van arra. Az emberek isten jelenlétében élnek, vigasztalást, örömöt és boldogságot tapasztalnak meg; úgy érzik, mintha egy földi paradicsomban élnének. Még jobb lenne, ha valaki tehetséges emberré válhatna, és adakozna isten házában.” Isten szavait és a prédikációk tartalmát úgy tekintik, mint a hírességek és nagy emberek pozitív elméleteit, tanításait és jó doktrínáit – de vajon gyakorlatba is ültetik-e azokat? (Nem.) Miért nem? Azért, mert ezeknek az igazságoknak a gyakorlása bizonyos fokú nehézséggel jár; nehézséget kellene elszenvedniük, és meg kellene fizetniük az árat! Azt gondolják, hogy rendben van az, ha egyszerűen csak tudják, hogyan kell kimondani ezeket a szavakat, és nem szükséges gyakorlatba ültetni azokat, hogy nem kell annyira komolyan venni az Istenben való hitet – ahogyan a vallásban is, az Istenben való hit csupán egy hobbi, ahol elég, ha csak egy kis erőfeszítést teszel, és részt veszel az összejöveteleken. Nem tudják teljesen és őszintén elfogadni Isten szavait, sőt, még elképzeléseik is vannak azokról. Amikor például Isten azt mondja, hogy becsületes embernek lenni azt jelenti, hogy nevén nevezzük a dolgokat, és soha nem hazudunk, ők egyszerűen nem értik, és azt gondolják: „Hát nem hazudik-e mindenki? Mindenki előtt nyitottnak, védtelennek lenni, teljesen alávetni magunkat istennek – vajon nem ostobaság ez?” Azt gondolják, hogy ostobaság így viselkedni, hogy nem viselkedhet így az ember. Elismerik, hogy Isten szava az igazság, de hiábavaló arra kérni őket, hogy Isten szavai szerint gyakoroljanak. Ezért az ilyen emberek félszívű hozzáállással kezelik Isten szavát, csupán elismerik, hogy Isten minden szava helyes és az igazság, de nem hajlandóak elfogadni és gyakorolni azokat. Amikor Isten házának szüksége van arra, hogy az emberek némi erőfeszítést tegyenek, akkor hajlandóak ezt megtenni, de vajon mi a céljuk vele? Az, hogy áldásokat nyerjenek, és még jobban élvezhessék Isten kegyelmét; ha pedig esélyt kapnának arra, hogy bemenjenek a mennyek országába, az még nagyobb szerencse volna. Ilyen fajta elvárásaik vannak, ilyen a meggyőződésük. De vajon milyen a hozzáállásuk az igazsághoz és Isten szavához? Számukra Isten szava és az igazság szabadon választható és nélkülözhető, olyasvalami, amit szabadidejükben szórakozásként és időtöltésként átvizsgálhatnak; egyszerűen nem úgy tekintenek Isten szavára, mint az igazságra és életre. Vajon milyen ember az ilyen? Álhívő. Az álhívők nem hajlandóak elismerni, hogy az igazság képes megtisztítani és megmenteni az embereket, és nem értik, hogy miről is szól az igazság és az élet. Ami pedig az Istenben való hit és az üdvösség elnyerésének kérdését illeti, valamint azt, hogy hogyan lehet feloldani az emberek bűnös természetét, csak homályos megértésük van, és nem érdekli őket. Azt mondják: „Az emberek nem légüres térben élnek, ha élünk, ennünk kell; valójában nem sokban különbözünk az állatoktól. Mi, emberek egyszerűen csak magasabb rendű állatok vagyunk, pusztán a fennmaradásunk érdekében létezünk.” Ami pedig az igazságot illeti, nem érdekli őket, és ezért, függetlenül attól, hogy hány éve hisznek Istenben, vagy hány prédikációt hallgattak, mégsem tudják egyértelműen megmondani, hogy Isten szava az igazság-e, hogy nyújthat-e üdvösséget az Istenbe vetett hit, vagy, hogy mi lesz az emberiség jövendőbeli sorsa és rendeltetési helye. Nagyon össze lehetnek zavarodva, ha nincsenek tisztában ezekkel a dolgokkal! Nem érdekli őket, hogy Isten hogyan munkálkodik az emberek megmentésén, sem az, hogy Isten ítéletének és fenyítésének elfogadása által hogyan nyerik el az üdvösséget, sem az, hogy az igazságvalóságba való belépéssel hogyan érhetik el az Istennek való alávetettséget. Pontosabban fogalmazva, nem érdekli őket, hogy hogyan legyenek becsületes emberek, hogyan tegyék a kötelességüket és más hasonló dolgok. Főleg akkor éreznek undort leginkább, amikor mások megemlítik, hogy az embereknek teljesen alá kell vetniük magukat Istennek, és azt gondolják: „Ha az emberek mindig alávetik magukat istennek, akkor mi az értelme annak, hogy van agyuk? Ha az emberek mindig alávetik magukat istennek, akkor rabszolgákká válnak.” Ekkor kezdenek feltárulni az álhívők nézetei. Úgy gondolják, hogy alávetni magukat Istennek felesleges cselekedet, megalázkodás, a méltóság elvesztése, hogy Istennek nem kellene ilyen követeléseket támasztania az emberekkel szemben, az embereknek pedig nem kellene elfogadniuk azokat. Vonakodva el tudnak fogadni bizonyos prédikációkat, például azokat, amelyek arról szólnak, hogy az emberek hogyan válnak képessé a kegyelem elnyerésére, a jócselekedetekre és a jó magatartásra, de ami Pétert illeti, aki több száz próbatételt elfogadva jutott tökéletességre, azt egyszerűen nem tudják felfogni. Azt gondolják: „Vajon ez nem kínzás és játszadozás az emberekkel? Igaz, hogy isten mindenek felett szuverén, de még akkor sem bánhat így velük!” Nem fogadják el Isten munkáját, mint az igazságot; úgy látják, hogy Isten oly módon menti meg az embereket, mint ahogyan egy rabszolgatartó bánik a rabszolgáival, azt tesz velük, amit csak akar – ezt az összefüggést vonják le. Vajon az ilyen ember képes-e megérteni az igazságot? (Nem.) Vannak-e ilyen emberek a gyülekezetben? (Igen.) Vajon az ilyen ember magától is elhagyja a gyülekezetet? (Nem.) Miért nem megy el? Mert reménykedik a szerencsés fordulatban, és azt gondolja: „A kinti világ sötét és gonosz; nem könnyű boldogulni. Mit számít az, hogy hol töltöm az időmet? Akár a gyülekezetben is megtehetem. Itt még isten kegyelmét is élvezhetem, és nincs sok veszítenivalóm ezzel. Van bőven enni- és innivaló, és elég rendesek itt az emberek – senki sem fog zaklatni. Sőt, ha teszed a kötelességedet, és feláldozod magad, valamint megfizeted az árat, még áldásokat is kapsz majd istentől. Ezt nem hagyhatom ki!” Így hát, miután átgondolta a dolgot, arra a következtetésre jut, hogy megérné a gyülekezetben maradni. Ha egy napon úgy tűnik, hogy többé már nem éri meg, és úgy érzi, hogy már nincs mit nyerni belőle, akkor elveszíti az Istenbe vetett hit iránti érdeklődését, és el akarja hagyni a gyülekezetet. Azt gondolja: „Mindenesetre, nem szenvedtem nagy veszteséget, és nem is köteleztem el teljes szívemet és elmémet. Vannak képességeim, ismerem a szakmámat, diplomám is van, tehát még mindig ugyanúgy boldogulhatok a világban, mint ahogyan eddig is tettem; összekuporgathatnék valami vagyont, vagy kiügyeskedhetnék magamnak egy kormánytisztviselői állást. Az nagyszerű lenne!” Így látja a dolgokat. Az ilyen típusú ember szemszögéből nézve az Isten által kimondott szavak és az Isten által kifejezett igazságok még annyit sem érnek, mint egy elnöki beszéd; ilyen megvetéssel tekintenek Isten szavaira. Amikor ezek a fajta emberek ezzel a szemléletmóddal jönnek Istenben hinni és „készséges hajlandósággal” munkát végezni, letelepedve, sőt még időt is töltve Isten házában, és nem hajlandóak elhagyni azt – vajon mi a céljuk ezzel? Ez a halvány remény van a lelkükben: „Ha isten türelmet tanúsít és irgalmat gyakorol irántam beengedve a királyságba, akkor az eszményeim meg fognak valósulni. Ha azonban nem tudok bemenni a királyságba, akkor is jócskán élveztem isten kegyelmét, tehát nem veszítettem.” Ha ilyen várakozó álláspontot képviselnek az Istenben való hitben, akkor vajon el tudják-e fogadni az igazságot? Képesek-e gyakorlatba ültetni az igazságot? Vajon tudják-e Istent mint Teremtőt imádni? (Nem, nem tudják.) Ilyen szemlélet mellett vajon milyen állapotok merülnek fel bennük? Gyakran fognak panaszkodni Istenre, és félreértik Őt. Isten minden egyes cselekedetét egy sor értékelésnek, kutatásnak és átvizsgálásnak vetik alá, majd erre a következtetésre jutnak: „Úgy tűnik, mintha ezt nem isten tette volna. Bárcsak ez nem olyasvalami volna, amit isten tett.” Ellenállást, vizsgálódást, ítélkezést és várakozó magatartást hordoznak a szívükben – vajon lehet-e ezt lázadó mivoltnak nevezni? (Igen.) Ez már nem a normális ember romlottsága és lázadó mivolta. Miféle emberek ezek? (Álhívők.) Hogyan viselkednek az álhívők? Ellenségesek Istennel szemben. Amikor az Istenben hívő emberek romlott beállítottságot tárnak fel, és időnként nem vetik alá magukat, Isten azt mondja, hogy ez lázadó beállítottság, hogy lázadó lényegük van. De vajon mit mond azokról, akik nem hisznek? És mi a helyzet a Sátánnal – vajon Isten azt mondaná, hogy a Sátán lázadó? (Nem.) Akkor mit mondana Isten? Isten azt mondaná, hogy ő az ellenség, az Ő ellentéte, és teljességgel ellenséges Vele szemben. Az álhívők Istennel szembeni hozzáállása a vizsgálódás és a megfigyelő tétovázás, valamint az ellenállás, a sértődöttség, a szembeszegülés és a gyűlölködés. Minél többet közölsz az igazságról és az Istennek való alávetettségről, az ilyen ember annál inkább idegenkedővé válik. Minél többet közölsz arról, hogy hogyan kell elnyerni az üdvösséget, és hogyan kell tökéletessé válni azáltal, hogy elfogadod Isten fenyítését és ítéletét, valamint azt, hogy megmetsz, annál inkább idegenkedővé válik, és nem hajlandó semmit sem befogadni abból. Amint közlést hall ezekről a dolgokról, elkezd fészkelődni a székében, olyan idegessé és nyugtalanná válik, mintha tűkön ülne, vagy mint egy hangya a főzőlapon. Ha azonban elengednéd egy táncklubba vagy bárba, egyáltalán nem lenne ingerült, nagyon örülne neki. Úgy érezné, hogy ilyen helyeken maradni gondtalan és örömteli – ha így élhetne, az teljesen megérné. Attól lesz ingerült, hogy állandóan az igazságot hallja, ezért nem hajlandó meghallgatni. Vajon el tudja-e fogadni az igazságot, ha még meghallgatni sem hajlandó azt? Egyáltalán nem. Negatív, ellenálló és gyűlölködő állapotokat hordoz magában, állandóan vizsgálódik, és tétován figyel. Vajon mit vizsgál? Állandóan Isten szavait vizsgálja. Itt már nem arról van szó, hogy csekély érettségű, hanem arról, hogy álhívő és gonosz ember. Az ilyen típusú ember az elejétől a végéig állandóan szemben áll Istennel, vizsgálódást, megfigyelő tétovázást és ellenállást tanúsít, egyáltalán nem fogadja el az igazságot, azt gondolva: „Aki őszintén feláldozza magát istenért, az bolond. Aki törekszik az igazságra és gyakorolja az igazságot, az bolond. Félredobod a családodat, nem törődsz a saját rokonaiddal, és kizárólag az istenbe vetett hitre összpontosítasz; a sok hit után nincstelenként végzed, és lenéznek. Nézd csak, milyen divatosak a nem hívők, és ti mit viseltek? Nem vagyok olyan ostoba, mint ti – nekem is van egy-két ütőkártyám. Előbb a testi örömökre fogok törekedni – ez a realista hozzáállás.” Ez az álhívő igazi arca. Amikor Isten először jelent meg, és elkezdett munkálkodni, nagyon kevés követője volt – legfeljebb tízezer ember körül –, és csak körülbelül ezren voltak olyanok, akik teljesítették a kötelességüket. Később, amikor az evangélium munkája terjedni kezdett, és ez a munka kezdett eredményeket is hozni, fokozatosan nőtt a kötelességet teljesítők száma. Egyesek, látva a lehetőséget arra, hogy kitűnjenek és megmutassák tehetségüket, szintén csatlakoztak, és elkezdtek kötelességet teljesíteni. „Milyen furcsa!” mondtam, „Isten házának munkája már kezdett kibontakozni; vajon hogyan lehetséges, hogy most már sokkal többen teljesítik a kötelességüket? Vajon hol bujkáltak ezek az emberek ennyi éven át?” Valójában ezek az emberek már régen kigondolták a dolgokat: „Ha isten házának munkája széles körben elterjed, akkor én is jövök majd. Ha nem indul be, akkor nem jövök. Én biztosan nem fogok semmilyen erőfeszítéssel hozzájárulni!” Miféle emberek ezek? Haszonlesők. Az összes haszonleső álhívő – ők csak beszállnak az izgalomba. Kívülről nézve úgy tűnik, mintha Isten házának munkáját az emberek végeznék, de valójában mindent Isten vezet és irányít; a Szentlélek az, aki munkálkodik. Ez minden kétséget kizáróan biztos. Isten Maga végzi a saját munkáját; az Ő akarata akadálytalanul halad előre. Egyetlen ember sem tudna ilyen nagyszabású munkát megvalósítani, ez meghaladja az emberi képességet. Mindez Isten szavának és Isten saját hatalmának az eredménye. Az emberek ezt nem tudják felfogni; azt gondolják: „Ha Isten házának hatalma növekszik, én is kiveszem majd a részem. Tehát ne felejtsétek el beírni a nevemet az érdemkönyvbe!” Vajon milyen ember az ilyen? A nem hívők szavaival élve, „rosszindulatú” – vajon mondhatjuk ezt róla? (Igen.) Micsoda sötét indítékokat hordoznak magukban ezek az emberek! Természetesen, ha valaki el tudja fogadni az igazságot, kezdetben lehetnek ilyen indítékai és nézetei, vagy túl kicsi hite – Isten nem fog emlékezni arra. Isten e nézetek és hozzáállások leleplezésével csak azt akarja elérni, hogy az emberek a helyes úton járjanak az életben, hogy az Istenbe vetett hit helyes útjára terelje őket, tétova megfigyelés és vizsgálódás nélkül. Isten nem olyasvalami, amit vizsgálódással megfejthetsz, vagy távcsővel észrevehetsz. Isten létezése és az Ő üdvösség munkája nem olyan eredmények, amelyeket bármilyen kutatás segítségével levezethetsz. Ezek a tények. Függetlenül attól, hogy valaki elismeri-e Őt, hisz-e Őbenne, illetve követi-e Őt, az a tény, hogy Isten ilyen nagyszerű munkát végez, ott van előttük, hogy láthassák és megérinthessék. Amit Isten meg akar valósítani, azt senki sem gátolhatja meg, senki sem változtathatja meg, és semmilyen hatalom sem akadályozhatja meg. Ez egy olyan tény, amelyet Isten tett igazzá.

Éppen az imént beszéltünk a harmadik típusú emberekről – az álhívőkről. Az ilyen típusú ember megfigyelő tétovázással hisz Istenben, haszonlesően és vizsgálódva. Ha semmi remény nincs arra, hogy áldásokban részesüljön, akkor úgy gondolja majd, hogy a legjobb, ha meglóg, és előkészít magának egy kilépési stratégiát. Ha az ilyen ember most azonnal elkezdene önvizsgálatot tartani, és érezne némi bűnbánatot, akkor még nem lenne túl késő számára. Egészen a haláláig mindig lenne számára egy szikrányi remény; ha azonban makacsul megtagadja a bűnbánatot, és továbbra is tétován éber, állandóan szembeszegülve Istennel, akkor Isten minden bizonnyal úgy bánik majd vele, mint egy nem hívővel, és a szerencsétlenség közepette magára hagyja. Az emberek lényegét illetően az emberi lény eredetileg nem több egy marék pornál, amelybe Isten belelehel, így élő hús-vér emberré változtat téged, életet adva neked. Az életed Istentől származik. Amikor Isten nem használt téged, akkor is ellátott élelemmel, ruhával és minden mással. Amikor azonban használni akar, te megfutamodsz, és állandóan Isten ellen fordulsz, folyton szembeszegülsz Vele – vajon Isten használhat-e még téged? Jog szerint Istennek félre kellene tennie téged. Akár kezdetben a világ teremtésekor, akár a Törvény Korában, akár a Kegyelem Korában, vagy egészen a jelen kor utolsó napjaiig Isten sok szót mondott az embereknek. Legyen szó sugallatról vagy szemtől szembeni kommunikációról, azt mondhatnánk, hogy Isten megszámlálhatatlanul sok szót szólt. És vajon mi Isten célja azzal, hogy ennyi szót szól? Az a célja, hogy az emberek megértsék és felfogják Isten szándékait, megismerjék Isten akaratát, és hogy tudják, hogy e szavak elnyerése után képesek lesznek arra, hogy változást érjenek el a beállítottságukban, üdvösséget és életet nyerjenek. Ekkor az emberek el tudják fogadni ezeket a szavakat. Isten célja azzal, hogy ennyi szót szól, nem más, mint ez. Vajon végül milyen eredményt fognak elérni az emberek azzal, hogy elfogadták ezeket a szavakat, és elfogadták Isten munkájának különböző módszereit? Képessé válnak arra, hogy Istent a végsőkig kövessék, és elkerüljék azt, hogy félúton kiiktassák és elhagyják őket, és így van remény arra, hogy mindvégig megmaradjanak. Függetlenül attól, hogy Isten fegyelmez-e, megmetsz-e, vagy felfed-e téged, illetve hogy van-e olyan időszak, amikor elhagy, vagy próbára tesz téged – Isten bármit is cselekszik, az emberek nem tagadhatják meg Isten szándékait és őszinte erőfeszítéseit, amikor ezeket a szavakat mondja, igaz? (Igen.) Ezért az embereknek nem szabad jelentéktelen dolgokon vitatkozniuk Istennel, folyton kicsinyes mércéjükkel ítélve meg Isten nemes szándékait, és félreértve Istent. Függetlenül attól, hogy korábban milyen téves nézeteket támogattál, függetlenül attól, hogy milyen a belső állapotod, mindaddig, amíg képes vagy életedként elfogadni Isten szavait, és azokat olyan alapelveknek tekinteni, amelyeket gyakorolsz, valamint az általad követett út irányának és céljának tekinteni, addig fokozatosan képes leszel lépésről lépésre eleget tenni Isten követeléseinek. Mi az, ami aggasztó? Az, amikor az emberek úgy hallgatják és kezelik Isten szavait, mintha azok doktrínák, előírások, puszta frázisok és szlogenek lennének, sőt vizsgálati tárgyként kezelik Isten szavát, Istent pedig vizsgálatuk és ellenállásuk célpontjaként – ez problémát jelent. Az ilyen emberek nem Isten üdvösségének várományosai, Istennek nincs módja arra, hogy megmentse őket. Nem arról van szó, hogy Isten nem menti meg őket, hanem arról, hogy ők nem fogadják el az Ő üdvösségét – csak ennyit lehet mondani, és ez tény.

Vajon mi a legfontosabb dolog, ami lehetővé teszi az ember számára, hogy Istent a végsőkig kövesse, és beállítottságbeli változást érjen el? Az igazság elfogadása és gyakorlása – ez az, ami a legfontosabb, és ez a leglényegesebb aspektusa az igazságra való törekvés gyakorlásának. A gyakorlás legfontosabb aspektusa Isten szavainak gyakorlása és megtapasztalása; ez közvetlenül kapcsolódik az ember életbe való belépéséhez. Annak, aki őszintén hisz Istenben, bármilyen problémával is szembesüljön, meg kell tanulnia, hogy minden helyzetben keresse az igazságot, és gyakorolja azt. Csak ez Isten munkájának a megtapasztalása, néhány évnyi ilyen jellegű tapasztalat pedig lehetővé teszi számára, hogy megértse az igazságot, és bemenjen a valóságba. Ezért soha nem szabad megfeledkezni Isten szavainak gyakorlásáról és megtapasztalásáról. Ha egy problémával szembesülsz, mindig mérlegelned kell önmagadban: „Mit kell tennem, hogy gyakoroljam és megtapasztaljam Isten szavait ebben a kérdésben? Az igazság mely aspektusait érinti ez a kérdés? Mit kellene tennem, hogy gyakoroljam az igazságot?” Tegyél erőfeszítéseket az igazság keresésére, majd több évnyi ilyen gyakorlás és tapasztalatszerzés után lassan rá fogsz térni az Istenben való hit helyes útjára, az élet helyes útján fogsz járni, és meglesz az irányod. Ha mindig az eszedet használod arra, hogy elemezz és átvizsgálj bármilyen problémát, amivel szembesülsz, és mindig a saját módszereidre hagyatkozol, hogy megoldd a dolgokat, az nem egy alkalmas megközelítés. Ha e módszer szerint gyakorolsz, akkor lehetetlen lesz elérni az Istennel való összeegyeztethetőséget és a beállítottság megváltozását – soha nem fogod elérni ezeket, ez a rossz út. Hiábavaló számodra a hírnévre, nyereségre és státuszra való törekvés által keresni az üdvösséget. Számtalan ember bukott már el és botlott meg ezen az úton. Némelyeket hamis vezetőként, némelyeket pedig antikrisztusként azonosítottak – mindannyian ki lettek iktatva. Hasztalan a gyülekezetből való kitűnésre törekedni. Jobb Péter útját követni – az igazságra való törekvés a legbiztonságosabb és legbiztosabb út. Látod-e most már, hogy mi a legfontosabb? A legfontosabb dolog az igazság elfogadása és gyakorlása. Isten szavának olvasása azt a célt szolgálja, hogy elgondolkodjunk rajta, és elnyerjük az igazságot. Ne vizsgáld át, semmiképpen se vizsgáld át, és ne legyenek ellenálló vagy ellenséges hangulataid. Amint ilyen állapotba kerülsz, azonnal vizsgáld meg önmagad, és oldd meg azt. Ezek a benned lévő romlottsági problémák folyamatosan megoldódnak, az állapotod egyre jobb lesz, és egyre kevesebb benned a romlottság feltárulása, ami végül eredményhez vezet. Egyre normálisabbá válik az Istennel való kapcsolatod, a szíved egyre jobban fogja félni Istent, és egyre közelebb kerül Hozzá, egyre nagyobb hatékonysággal fogod tenni a kötelességedet, valamint egyre nagyobb lesz az Isten iránti szereteted és az Istenbe vetett hited. Ez azt igazolja, hogy szívedbe fogadtad Isten szavait, ahol azok gyökeret eresztettek. Végül látni fogod az eredményt, és azt mondod majd: „Minden helyrehozhatatlan következményt megelőztem azzal, hogy folyamatosan önvizsgálatot tartottam, és foglalkoztam a romlott feltárulásaimmal. Szívemben megbánást érzek, és gyűlölöm magam, amiért a Sátán szolgájaként működtem. Szerencsére Isten megmentett, és lehetővé tette, hogy visszataláljak, elfogadjam az igazságot, és alávessem magam Neki. Többé már nem aggódom amiatt, hogy üdvözülök-e vagy sem, és nem aggódom a későbbi eltávolítás és kiiktatás eshetősége miatt sem. Most már biztos vagyok abban, hogy Isten üdvösségének várományosa leszek, hogy a jó úton járok, és hogy az igaz Istenben hiszek, a Teremtőben. Efelől semmi kétségem.” Csak ekkor fogod szívedbe fogadni az Istenbe vetett hitet, és bízhatsz meg Benne minden helyzetben. Akkor valóban belépsz egy szentélybe, és többé már nem kell aggódnod, hogy csak szolgálattevő vagy-e, vagy hogy meg fogsz-e halni egy katasztrófában. Csak ezen a ponton fogja béke és öröm betölteni a szívedet. Vajon mi idézi elő az emberekben ezeket az aggodalmakat? Az, hogy túl keveset tudnak Isten munkájáról, túl kevés megértésük van az igazságról, sőt még elképzeléseik és félreértéseik is vannak Istenről. Mivel nem értetted meg Isten szándékait az Ő szavaiban, és nem fogtad fel Isten szándékait, így mindig félreérted Istent. Mivel mindig félreérted Őt, ezért állandóan aggódsz, és soha nem érzed magad biztonságban. Van, amikor ellenálló hangulatban vagy; bár lehet, hogy nem követsz el nagy hibákat, fokozatosan rengeteg aprót elkövetsz, míg egy napon hirtelen egy nagy hibát követsz el, és valóban kiiktatnak. Nagy hibát elkövetni nem jelentéktelen dolog. Vannak, akiket kiiktatnak, eltávolítanak, vagy kiűznek, vagy egyáltalán nem részesülnek a Szentlélek munkájából – vajon nincs-e mindezek mögött egy kiváltó ok? Mindenképpen van egy kiváltó ok; itt az a kérdés, hogy melyik úton járnak. Egyesek Péter útját választják, amely az igazságra való törekvés útja. Mások Pál útját választják, amely a koronára és a jutalmakra való törekvés útja. E két út lényege különbözik, ahogyan a következmények és a kimenetelek is, amelyekhez vezetnek. Akiket kiiktatnak, azok soha nem járnak az igazságra való törekvés és az igazság gyakorlásának útján. Folyton letérnek erről az útról, és azt teszik, amit csak akarnak, a saját vágyaik és ambícióik szerint cselekszenek, saját státuszukat, hírnevüket és büszkeségüket védve, és saját vágyaikat elégítve ki – ezek körül forog minden, amit tesznek. Bár ők is megfizették az árat, időt és energiát áldoztak, és reggeltől estig dolgoztak, mi a végső eredményük? Mivel a dolgok, amelyeket tettek, Isten szemében gonosznak ítéltettek, az eredmény az, hogy kiiktatják őket. Vajon van-e még esélyük az üdvösségre? (Nincs.) Ez egy hihetetlenül súlyos következmény! Olyan ez, mint amikor az emberek megbetegszenek. Egy kisebb betegség, amelyet nem kezelnek azonnal, súlyos betegséggé fajulhat, vagy akár halálos kimenetelűvé is válhat. Például ha valaki megfázik és köhög, gyorsan jobban lesz, ha normális orvosi kezelést kap. Vannak azonban olyanok, akik azt hiszik, hogy erős a szervezetük, ezért nem veszik komolyan a megfázást, és nem kezeltetik magukat. Ennek következtében az hosszú ideig elhúzódik, és tüdőgyulladást kapnak. Miután tüdőgyulladást kaptak, még mindig úgy érzik, hogy fiatalok, erős az immunrendszerük, így néhány hónapig nem kezelik a betegséget. Nem törődnek a mindennapos köhögéssel, amíg el nem jutnak addig a pontig, amikor a köhögés kontrollálhatatlanná és elviselhetetlenné válik, és vért köhögnek fel. Ekkor bemennek kivizsgálásra a kórházba, ahol kiderül, hogy tuberkulózis alakult ki náluk. Mások azt tanácsolják, hogy sürgősen kezeltessék magukat, de ők még mindig azt gondolják, hogy fiatalok és erősek, nem kell aggódniuk, így nem keresnek megfelelő kezelést. Míg végül egy napon a testük annyira legyengül, hogy nem tudnak járni, amikor pedig bemennek kivizsgálásra a kórházba, már késői stádiumú rákjuk van. Ha az embereknek romlott beállítottságaik vannak, amelyeket nem kezelnek, az szintén helyrehozhatatlan következményekkel járhat. A romlott beállítottságtól nem kell megijedni, azonban, aki romlott beállítottságú, annak keresnie kell az igazságot, hogy azonnal megoldja azt; csak így lehet a romlott beállítottságot fokozatosan megtisztítani. Ha nem összpontosít annak megoldására, akkor egyre súlyosabbá fog válni, és lehetséges, hogy megsérti Istent, és ellenáll Neki, Isten pedig visszautasítja és kiiktatja őt.

Vannak, akiknek természetlényege antikrisztusi, például az olyan emberek, mint Pál. Állandóan áldások és jutalmak elnyerésére, valamint a korona megszerzésére összpontosítanak, és megpróbálnak alkudozni Istennel. Mindig vezetők és apostolok akarnak lenni, akik irányítani tudják Isten választott népét, de csak az lesz a vége, hogy Isten meggyűlöli és visszautasítja őket. Az Istennek való ellenállás útját járják, ami a rossz út. Egyesek nem szeretik az igazságot; tudják, hogy a hírnévre, nyereségre, státuszra és haszonra való törekvés helytelen, azonban mégis mindenképpen a rossz utat választják. Isten türelmesen és komolyan buzdította választott népét, mindenféle vigasztalást, biztatást, emlékeztetést, figyelmeztetést, leleplezést, metszést és megrovást nyújtva nekik. Isten olyan sok szót mondott, ám az emberek mégsem veszik komolyan, úgy kezelik, mintha csak elengednék a fülük mellett. Nem gyakorolják azt, de saját indítékaiknak és vágyaiknak megfelelően mégis megóvják saját státuszukat, büszkeségüket és hiúságukat. Mindenhol összeesküvést szőnek a saját hasznukra, és mindenhol a saját imázsuk és kilátásaik érdekében terveznek és cselekszenek, törik a fejüket, és nem spórolnak a költségeken. Szívük mélyén még azt is gondolják: „Feláldoztam magam istenért, félre van téve számomra egy dicsőséges korona”, sőt még azokat a szavakat is kiejtik, amelyeket Pál mondott. Valójában nem tudják, hogy milyen úton járnak, és azt sem tudják, hogy Isten elítélte őket. Vajon, amikor egy napon ez hatalmas katasztrófához vezet, fogják-e tudni, hogyan gyakoroljanak bűnbánatot? Amikor eljön ez az idő, ellenállnak majd, mondván: „Keményen dolgozom, és sokat adakoztam; ha nem adakoztam, akkor legalább szenvedtem; ha nem szenvedtem, akkor legalább kifárasztottam magam!” Egy fillért sem érnek azok, amiket tettek – vajon lehetnek-e jó cselekedetek? Vajon ez kötelességük teljesítése volt-e? Vajon az igazság gyakorlása volt-e? Személyes ügyintézéssel foglalkoztak. Ebben az időszakban rengeteg mélynek hangzó szóval és doktrínával vértezték fel magukat; tudtak beszélni és előadást tartani, tudtak rohangálni, hogy feláldozzák magukat, de semmiféle tényleges munkát nem végeztek. Nagyon ügyesen bevonták a körülöttük lévőket, mindenkit maguk köré állítottak. A hegy királyává váltak, Istennek pedig nem volt helye a szívükben. Ez vajon nem gonosz cselekedet? Mivel egyáltalán nem gyakorolták az igazságot, a végeredménynek magától értetődőnek kellene lennie számukra. Azonban ők még ebben a helyzetben is koronát akarnak; milyen szemtelenek tudnak lenni? Ezt hívják szégyentelen arcátlanságnak! Vajon miért képesek az ilyen emberek még a végén is vitatkozni, amikor kiiktatják őket? Félbeszakítják és megzavarják a gyülekezet munkáját, mindenféle gonoszságot elkövetnek; vajon hogyan képesek még mindig vitatkozni Istennel és meggyőződéssel védeni magukat? Vajon milyen probléma az, hogy képesek így ellenállni Istennek? Mit gondoltok, van-e valami ésszerűség annak hátterében, hogy ezt teszik? Vajon van-e lelkiismeretük és értelmük? A normális embereknek, miután Istennek oly sok szavát hallották – függetlenül attól, hogy Isten hogyan bánik velük, vagy hogy ez a bánásmód megfelel-e az elképzeléseiknek –, legalább azt el kell ismerniük, hogy Isten szavai az igazság, és hogy mindegyikük helyes. Még ha van is néhány mondat, amely nem felel meg az elképzeléseiknek, akkor sem kellene megítélniük Istent; engedelmes szívvel kellene rendelkezniük. Ha valaki el tudja ismerni, hogy Isten szava az igazság, és aláveti magát Istennek, akkor az vajon Istenként bánik-e Istennel? (Igen.) Ebben az esetben, ha néha fel is merülnek bizonyos elképzelések és félreértések Istennel kapcsolatban, vajon nem könnyű-e keresni az igazságot azok megoldásához? A lényeg az, hogy az embereknek el kell ismerniük Isten szavait és munkáját – ez az előfeltétel. Vajon miért van az, hogy az álhívők és az antikrisztusok, a Pálhoz hasonlóak, még mindig képesek szembeszegülni Istennel? (Ők nem Istenként bánnak Istennel.) Itt van a kutya elásva. Bármilyen ékesszólóak is, bármennyire szorgalmasan dolgoznak és rohangálnak, bármennyit szenvednek, és bármekkora árat is fizetnek, soha nem tekintik Isten szavát igazságnak – vajon akkor képesek-e megérteni az igazságot? (Nem.) Tehát mindegy, hogy Isten hogyan bánik velük, nekik vagy ellenvetéseik vannak, vagy nem hajlandóak megadni magukat. Teljesen híján vannak a legkisebb értelemnek is, amivel egy teremtett lénynek rendelkeznie kellene, ami megerősíti azt a tényt, hogy soha nem fogadták el az igazságot. Ha az évek során képesek lettek volna Isten szavait igazságként elfogadni, valamint Isten szavait gyakorolni és figyelni azokra, akkor nem lennének ilyen elbizakodottak és szembeszegülők. Nem szegülnének szembe Isten intézkedéseivel és Isten velük szembeni bánásmódjával. Nem lennének ilyen hangulataik, legfeljebb egy kissé zaklatottnak vagy nem túl vidámnak éreznék magukat. Minden romlott embernek vannak normális gyengeségei, de legalább néhány határt be kell tartaniuk. Először is, nem adhatják fel kötelességük teljesítését. „Bármikor, bármilyen feladatot bíz rám Isten, akár jól végzem azt, akár nem, mindent bele kell adnom, a lehető legnagyobb erőfeszítést téve. Még ha Isten nem is szeret már engem, vagy lenéz engem, legalább a rám bízott feladatot vállalnom kell, és jól kell elvégeznem.” Ez ésszerű; az ember nem adhatja fel a kötelességét. Sőt, nem tagadhatja meg Istent. „Függetlenül attól, hogy Isten hogyan bánik velem, vagy hogyan kezel engem, vagy testvéreim hogyan rekesztenek ki, vagy lepleznek le, vagy ha mindenki elhagy is, Isten helye a szívemben ugyanaz marad, és változatlan marad az a hely is, amelyet emberként el kellene foglalnom. Isten mindig az én Istenem, az Ő lényege és identitása nem változik, és én örökké el fogom ismerni Őt az én Istenemnek.” Ott kell lennie ennek az érvelésnek is. Mi van még? (Függetlenül attól, hogy Isten hogyan bánik velünk, és hogyan büntet minket, alá kell vetnünk magunkat Neki.) Ez az abszolút minimum, ez a legalapvetőbb alap, amellyel rendelkeznünk kell. Azt mondod: „Nem értem meg Isten szándékait, és azt sem értem, hogy miért cselekszik így Isten. Úgy érzem, kissé igazságtalanul bántak velem, és erre van is némi okom, de nem mondok semmit, mert teremtett lény vagyok, és alá kell vetnem magam Istennek. Ez a teremtett lény kötelessége. Még ha pillanatnyilag nem is értem, vagy nem tudom pontosan, hogyan gyakoroljam vagy keressem az igazságot, akkor is alá kell vetnem magam.” Vajon ésszerű ez? (Igen.) Vajon milyen megnyilvánulásaik vannak azoknak, akik nem fogadják el az igazságot, és híján vannak az értelemnek akkor, amikor megmetszik őket? Azt kérdezik: „Vajon fel fognak fedni, és ki leszek iktatva? Ha nincs semmilyen kilátásom vagy sorsom, és nem vagyok képes áldásokat nyerni, akkor nem fogok hinni!” Vajon van-e az ilyen embernek igaz hite Istenben? Az Istennel való kapcsolata nem normális, hanem ellenálló és ellenséges. Ez a fajta beállítottság a Sátán természete, amely ellenáll Istennek. Vajon el tudja-e ismerni Istent az ő Istenének? Szíve mélyén talán azt kérdi: „Ha ő tényleg isten, akkor miért nem szeret engem? Ha ő tényleg isten, akkor miért nem használ engem valami fontos dologra? Én csak egy embert látok – hogyan létezhetne isten bárhol is ezen a világon? Mindannyian bolondok vagytok. Hol van isten? A szívemben, ő csak akkor létezik, ha hiszek benne; ha nem hiszek benne, akkor nem létezik, és ő nem isten.” Így tárul fel a nézőpontja. Az évek során Istennek oly sok szavát hallgatta; ha elfogadta volna ezeket a szavakat, akkor vajon ilyen nézőpontot alakított volna ki? (Nem.) Komolyabban, mit fog most tenni? Másokat is uszít majd, és lépni fog: „Te még mindig hiszel? Hogy lehettél ilyen ostoba? Nem azt mondták már régóta, hogy katasztrófa közeleg? Mikor jön el? Nem azt mondta-e isten, hogy a világ el fog pusztulni? Hol van a pusztítás? Te bolond, hatalmas veszteséget szenvedtél! Ne higgy többé! Miért hiszel? Nézd, milyen okos vagyok, több ezer eurót keresek havonta, te mennyit keresel havonta? Nézd, mi a divat most a világban. Látod, hogy mi van rajtam? Minden márkás!” El fogja csábítani, és félre fogja vezetni az embereket, némelyeket a teljes zavarodottság állapotában hagyva. Vajon nem gonosz ember az ilyen, aki beszivárog Isten házába, hogy megzavarja a gyülekezetet? Vajon milyen az ilyen emberek hozzáállása kötelességük teljesítése során? „Megteszem a kötelességemet, ha van kedvem hozzá. Ha meg akarom tenni, akkor megteszem. Ha nem, akkor nem fogom megtenni. Nem kell elköteleznem a szívemet és az erőmet. A kötelességteljesítés nem azt jelenti, hogy magamért teszek valamit, hanem azt, hogy a gyülekezetért teszem. És még istent sem látom sehol. Még azt sem tudom, hogy isten emlékszik-e rám, és mégis azt akarják, hogy odaszánjam a szívemet, az erőmet, az elmémet – mi értelme ennek? Elég annyi, ha csak néhány szót mormolva túlesek rajta.” Ezen a véleményen vannak. Úgy gondolják, hogy az ember erejét, szívét és elméjét a kötelesség teljesítésére szentelni ostobaság, és nem érdemes. Ha találkoznátok most egy ilyen emberrel, vajon félrevezetne-e és befolyásolna-e benneteket? Ha nincs alapotok, és nem értitek meg az igazságot, akkor minden bizonnyal félrevezet és befolyásol benneteket, és idővel végül vesztesek lesztek.

Ha hiszünk Istenben, akkor világosnak kell lennie, hogy milyen célt szolgál az, hogy esszük és isszuk Isten szavait, valamint, hogy milyen kulcsfontosságú problémákat kellene megoldanunk ezzel. Ha valaki már évek óta hisz Istenben, de soha nem összpontosít Isten szavainak evésére és ivására, akkor nemcsak romlottságának problémája marad megoldatlan, hanem az igazságnak még azt a minimális részét sem fogja megérteni, amit meg kellene értenie. Vajon milyen következményekkel jár ez? Nagyon könnyen félrevezethető, és rossz irányba fordul. Ha valaki nem érti meg az igazságot, az nagy valószínűséggel megbotlik. Ha egy problémával szembesül, ha a baj legapróbb jelével is szembesül, nehéz lesz talpon maradnia. Ezért a leghasznosabb, ha az emberek többet olvasnak Isten szavaiból, és gyakrabban beszélgetnek az igazságról. Van valami nagyon fontos, amit Isten a Bibliában mondott: „Az ég és a föld elmúlik, de az Én beszédeim nem múlnak el” (Máté 24:35). Vajon mit sugallnak ezek a szavak az embereknek? Mit jelent az, hogy Isten szavai nem múlnak el? Legyen az bármikor is, az igazság és Isten szava mindig az igazság lesz – ez nem fog megváltozni. Legyen szó e szavak értékéről vagy jelentőségéről az emberek számára, vagy e szavak belső értelméről és aktualitásáról, ezek soha nem fognak megváltozni. Ezek az eredeti szavak maradnak, és nem alakulnak át semmi mássá – Isten szavainak lényege nem változhat. Isten például azt mondja az embereknek, hogy legyenek becsületesek; ezek a szavak az igazság, és soha nem múlnak el. Vajon miért nem múlnak el soha? Abból, hogy Isten megköveteli az emberektől, hogy becsületesek legyenek, láthatjuk Isten lényegének azt az aspektusát, amely hűséges, amely időtlen idők óta létezik, és örökké létezni fog. Nem fog megváltozni az idők, a földrajzi táj vagy a tér változásai miatt; Isten lényege örökké létezni fog. Vajon mi az oka Isten lényege örökkévaló létezésének? Az, hogy ez egy pozitív dolog, és a Teremtő birtokában lévő lényeg; ez soha nem múlik el, és örökké az igazság lesz. Ha megtapasztalod mindezeket a Teremtő által kifejezett igazságokat, és a lényedben megvalósítod őket, mindet gyakorlatba ülteted és megéled, akkor vajon nem leszel-e képes emberként élni? Vajon nem lesz-e értéke az életnek? Elhagynának-e téged? Megtapasztalni és megélni mindazokat az igazságokat, amelyeket Isten megadott neked – vajon nem ez a te kiutad? Csakis ez az út teheti lehetővé az emberiség fennmaradását. Ha az emberek nem képesek elfogadni az igazságot, és nem követik az igazságra való törekvés útját, akkor végül majd elmúlnak, és megsemmisülnek. Azt mondhatnád: „Hát nem élek én most is jól?” Ha azonban nem nyerted el az igazságot, akkor előbb-utóbb ki leszel iktatva. „Az ég és a föld elmúlik, de az Én beszédeim nem múlnak el”; ennek a mondatnak nagyon mély jelentése van; ugyanakkor a legnagyobb figyelmeztetés is az emberek számára. Csak Isten szavai az igazság, és csakis akkor vagy képes szilárdan állni, ha elfogadod az igazságot. Vagyis ha eszed és iszod Isten szavát, gyakorlatba ülteted azt, és megélsz némi emberi hasonlatosságot, akkor nem leszel kiiktatva. Ebben rejlik Isten szavainak értéke! Lehetnek-e tehát Isten szavai az ember élete? Vajon mire vonatkozik itt az élet? Azt jelenti, hogy élhetsz, meg vagy mentve. Ha elfogadod ezeket a szavakat, valamint megérted és gyakorolod őket, akkor Isten szemében élő emberré válsz. Ha nem becsületes, hanem csalárd ember vagy, akkor Isten szemében nem vagy más, mint egy két lábon járó tetem, egy halott, és mint minden, te is elmúlsz. Amikor Isten megváltoztatja a kort, és megújítja a világot, akkor el kell múlnia mindennek, aminek semmi köze Isten szavaihoz vagy az igazsághoz, legyen az anyagi vagy immateriális. Csak Isten szavai nem fognak elmúlni, és csak az Isten szavaihoz kapcsolódó dolgok nem fognak elmúlni. Ennyire fontos Isten szavainak gyakorlása!

Az emberek tudják, hogy Isten szavainak gyakorlása és megtapasztalása fontos, azonban egy gyakorlási úttal is kell rendelkezniük. Ez az életbe való belépés útja, szívük mélyén fontosnak kell tartaniuk, és minden nap meg kell tapasztalniuk azt. Ha folyton aggódsz, hogy nincs tapasztalati tanúságtételed, és attól félsz, hogy egy napon ki leszel iktatva, akkor ez probléma. Akik nem szeretik az igazságot, azok soha nem gyakorolják és tapasztalják meg Isten szavait. Ez nem csak amiatt van, hogy nincs hitük, hanem főként azért, mert a Sátán természete ösztökéli őket. Csak áldásokban akarsz részesülni, de nem szereted az igazságot; ha ez az indíték ural téged, akkor számodra nem létezhet jó kimenetel. Mit kellene tehát tenned? Semmiképpen sem hagyhatod, hogy ez féktelenül terjedjen benned; keresned kell az igazságot, és önvizsgálatot kell tartanod: „Vajon miért nem gyakorolom az igazságot? Miért aggódom mindig amiatt, hogy kiiktatnak? Ez az állapot nem helyes, meg kell oldanom.” Hát nem haladás az, ha tudod, hogy keresned kell az igazságot, és meg kell oldanod a problémáidat? Ez jó dolog. Azok az emberek, akik nem tudják megoldani a problémáikat, eltompultak, ostobák, lázadók és hajthatatlanok. Egyesek tudják, hogy ez probléma, de mégsem próbálják megoldani azt. Azt gondolják: „Vajon nem teljesen normális-e, hogy így gondolkodom? Miért kell feloldanom a szándékomat ahhoz, hogy áldásokban részesüljek? Ha feloldom, akkor veszíteni fogok.” Hát nem hajthatatlanság ez? Egyesek eltompultak; nem veszik észre, hogy az, hogy áldásokban akarnak részesülni, az a szándékok és a beállítottság problémája. Azt gondolják: „Hát nem normális az, hogy az Istenben hívő emberek áldottak akarnak lenni? Ha van ilyen szándékuk, az nem számít problémának.” Vajon helyesek-e ezek a gondolatok és nézetek? Ha valakinek nincs feloldva az a szándéka, hogy áldásokban részesüljön, és romlott beállítottsága nincs megtisztítva, akkor vajon igazán alá tudja-e vetni magát Istennek? Vajon milyen következményei vannak annak, ha valaki romlott beállítottság szerint él? Olyan ez, mint amikor valaki nem érzi jól magát; tudja, hogy meg fog fázni, ezért gyorsan keres valami gyógyszert, amit bevegyen. Mások viszont eltompultak; nem is tudják, hogy gyulladás van a testükben. Csak úgy járkálnak, és mondogatják az embereknek, hogy mostanában nem érzik jól magukat, nem is sejtve, hogy a megfázás korai tüneteit tapasztalják, és nem veszik komolyan azt. Egyesek még azt is gondolják: „Ez csak egy megfázás, mi a legrosszabb, ami történhet?” Vizet kellene inniuk, de nem teszik, gyógyszert kellene szedniük, de azt sem teszik; csak tűrik. Ennek következtében megfáznak, és napokig betegeskednek, ami elég sok mindenben hátráltatja őket. Az emberek ugyanolyan hozzáállással kezelik a különböző állapotaikat, mint ahogyan a betegségeiket. Egyesek a kisebb problémákat gyorsan meg tudják oldani, viszont a nagyobbakat egyáltalán nem oldják meg. Azzal, hogy így halogatnak, romlott beállítottságuk megoldatlan marad, ami az életbe való belépés hiányához és életük károsodásához vezet. Hát nem ostobaság és tudatlanság ez? Azok, akik túlságosan ostobák, nem tudják elnyerni az igazságot, és végül elveszítik az életüket. Ha így hisznek Istenben, soha nem lesznek képesek elnyerni Isten üdvösségét.

Az igazságra való törekvést önvizsgálattal és önismerettel kell kezdeni. Bármilyen helyzettel is szembesüljön valaki, mindig el kell gondolkodnia a belső állapotán, azonosítva és feloldva minden helytelen gondolatot és nézetet, illetve lázadó állapotot, amellyel rendelkezik. Egy idő után, amikor más körülménnyel vagy eseménnyel szembesül, bizonyos téves nézetek és állapotok alakulnak ki benne, ezek feloldásához pedig keresnie kell az igazságot. Azáltal, hogy valaki folyamatosan önvizsgálatot tart, és megismeri önmagát, valamint folyamatosan feloldja saját téves nézeteit és lázadó állapotait, egyre kevésbé fognak feltárulni a romlott beállítottságai, és könnyű lesz számára az igazság gyakorlása. Ez az élet növekedésének folyamata. Bármilyen helyzettel is szembesül valaki, keresnie kell az igazságot, és bármit is szándékszik vagy tervez, ahhoz kell ragaszkodnia, ami összhangban van az igazsággal, és el kell nyomnia azt, ami nincs összhangban az igazsággal. Továbbá, vágyakoznia kell az igazságosságra és törekednie kell az igazságra, Isten megismerésére, valamint arra is, hogy megfeleljen Isten követelményeinek. Így gyakrabban fedezheti fel saját hiányosságait és a romlottság feltárulásait, és fejleszthet ki igazságra vágyakozó szívet. Miután egy ideig ily módon tapasztalt, képes lesz megérteni néhány igazságot, és egyre nagyobb lesz az Istenbe vetett hite. Ilyen gyakorlási út nélkül nem lehet azt mondani, hogy valaki gyakorolja az igazságot. Ha valaki, aki romlott beállítottságban él, nem vizsgálja meg, hogy szavai és tettei összhangban vannak-e az igazsággal, vagy ellentétesek-e az alapelvekkel, hanem csak azt ellenőrzi, hogy megszegte-e a törvényt, vagy követett-e el bűncselekményeket, és ez minden, nem foglalkozik romlott beállítottságával, és egyáltalán nem törődik lázadó állapotával – még ha külsőleg nem is szegte meg a törvényt, vagy követett el bűncselekményeket, a tény az, hogy mégis romlott beállítottság szerint él a Sátán hatalma alatt –, akkor az ilyen ember nem élte meg az igazságvalóságot, és nem olyasvalaki, aki üdvösséget nyer. Ha az emberek már több évtizede élnek a világban, és képesek megérteni a világi dolgokat, azt gondolják, hogy okosak, tévedhetetlenek és csodálatosak, de az igazság jelenlétében a megrontott emberek mind ostobák és gyengeelméjűek, ahogyan a jelentéktelen emberek is örökké csecsemők maradnak Isten előtt. Az üdvösség elnyerésére való törekvés nem egyszerű dolog; sok igazság megértését, egy bizonyos érettség elérését, akaraterőt, megfelelő környezetet, az igazság fokozatos gyakorlását követeli meg. Ily módon az ember hite apránként fejlődni fog, és egyre kevesebb lesz az Istennel kapcsolatos kételye és félreértése. Amint az Istennel kapcsolatos kételyei és félreértései csökkennek, úgy növekszik a hite, és amikor helyzetekkel szembesül, képes lesz keresni az igazságot. Amikor megérti az igazságot, képes lesz gyakorolni az igazságot, egyre kevesebb negatív és passzív dolga lesz, egyre több pozitív és jó dolga lesz, és egyre hosszabb lesz az az idő, amikor képes gyakorolni az igazságot és alávetni magát Istennek. Ez az igazságvalóság birtoklása. Vajon ez nem azt jelzi-e, hogy felnőtt? Hogy a szíve egyre rugalmasabbá vált? Vajon mire vonatkozik a rugalmasság? Arra, hogy valakinek igaz hite van, megérti az igazságot, megvan a megkülönböztető képessége, képes Istenre támaszkodni, hogy legyőzze a testet, megvan az a képessége, hogy legyőzze a bűnt, képes bizonyságtételében szilárdan megállni, igaz alávetettséget tanúsít Isten iránt, képes szenvedni és megfizetni az árat az igazság gyakorlásáért, képes hűségesen tenni a kötelességét, és megvan az elszántsága ahhoz, hogy törekedjen az igazságra, és keresse a tökéletességre jutást. Vajon ez nem folyamatos fejlődést jelez? Így az ember elindulhat az igazságra való törekvés és a tökéletességre jutás útján. Az ilyen embert semmilyen körülmény vagy nehézség nem lesz képes legyőzni, sem pedig megállítani abban, hogy kövesse Istent. Ő az, akit Isten a legjobban megáldott, akit Isten reméli, hogy megnyer.

Jelenleg milyen állapotban vagytok? (Néha, amikor nehézségekkel szembesülünk, kissé negatívvá válunk, de képesek vagyunk felfelé törekedni, és megpróbáljuk legyőzni azt.) Az érettség azt jelenti, hogy képes vagy kezdeményezni, hogy legyőzd a nehézségeidet, amikor tudomást szerzel róluk. Tudod, hogy nehézségeid vannak, de mégsem teszel semmit, hogy legyőzd azokat, vagy reagálj rájuk, negatív állapotot cipelsz magaddal, passzívan és felületesen teljesíted a kötelességedet – ez az általános és tipikusan megfigyelhető állapot. Van valami, ami még rosszabb, az, ha nem tudod, hogy milyen ember vagy, és nem tudod, hogy milyen állapotban vagy – nem tudod, hogy az állapotod jó vagy rossz, helyes vagy helytelen, illetve negatív vagy pozitív. Ez a legaggasztóbb. Az ilyen ember nem ismeri az életbe való belépésének részletes problémáit, nem is beszélve arról, hogy honnan kezdje el az igazság gyakorlását. Csak lelkesedése van, de nem ért meg semmilyen igazságot, nincs tisztánlátása, és nem tud semmilyen tapasztalati tanúságtételről beszámolni. Vajon egy ilyen ember mikor lesz képes hangos bizonyságot tenni Isten mellett? Vannak, akik sok szót és doktrínát tudnak mondani, de ha megkérdezed tőlük, hogy „Teszel-e tanúságot Isten mellett?”, ők maguk sem tudják. Azt gondolják, hogy hűségesen, bármiféle felületesség nélkül teljesítik a kötelességüket. Azt gondolják, hogy velük kapcsolatban minden jó, és hogy ők mindenben jobbak, mint mások. Amikor mások gyengék, még meg is dorgálják őket: „Miért vagy gyenge? Gyerünk, szeresd Istent! Itt van már az idő, és te még mindig gyenge vagy?” Az ilyen embernek egyértelműen nincs valósága; nem érti az életfelfogás megváltoztatásának normális állapotait és folyamatát. Csak ismételgeti az olyan gyakran hallott mondásokat, mint „ez nem a gyengeség ideje!” és „most még mindig a családod miatt aggódsz?”, arra használja az ilyen doktrínákat, hogy másokat sürgessen és kioktasson, és egyáltalán nem old meg semmilyen gyakorlati problémát. Ha valaki nem képes érzékelni saját állapotát, és nem képes igazán megismerni önmagát, az a csekély érettség legegyértelműbb megnyilvánulása. Ha valaki nem képes gyakorolni az igazságot, és helyette csak néhány előírást követ, az a csekély érettség jele. Ha valaki vágyik arra, hogy teljesítse a kötelességét, és jól akarja csinálni a dolgokat, de nem tudja, hogy milyen alapelveket kell követnie, és csak a saját preferenciái szerint cselekszik, az a csekély érettség jele. Ha valaki meghallgatja mások tapasztalati tanúságtételét, de nem képes megkülönböztetni azt, és nem tudja világosan megmondani, hogy milyen hasznát kell annak látnia, vagy milyen tanulságokat kell levonnia, az a csekély érettség jele. Ha valaki nem képes megtapasztalni és gyakorolni Isten szavát, és nem tudja, mit jelent Istent felmagasztalni és tanúskodni Mellette – ezek mind a csekély érettség jelei. Milyen szakaszban vagytok most? (Hajlamosak vagyunk gyakrabban negatívak lenni.) Ez a helyzet még inkább jelzi a csekély érettséget. A túl ostoba és tudatlan embereknek egyáltalán nincs érettségük. Csak akkor lesz igazán érettségük, amikor képesek megérteni sok igazságot, megkülönböztetni dolgokat, megoldani saját problémáikat, kevesebb negatív állapotot és több normális állapotot tapasztalni, nehéz terheket vállalni, valamint másokat vezetni, és gondoskodni róluk. Törekednetek kell az igazságra; minél jobban törekedtek, annál jobban fogtok növekedni. Ha nem törekedtek, akkor nem fogtok növekedni, sőt, akár vissza is fejlődhettek. Ahhoz, hogy higgyetek Istenben, az igazság szerint kell élnetek; ha jobban megértitek az igazságot, akkor érettséget nyertek. Ha nem értitek meg az igazságot, akkor nem lesz érettségetek. Amikor elkezded keresni az igazságot, és képes vagy megoldani a saját problémáidat, akkor az érettséged felnövekedett.

2017. október 15.