Az igazság melyik aspektusáról szeretnétek ma leginkább hallani? Megadok néhány témát, hogy válasszatok közülük, és bármelyikről beszélhetünk, amelyikről csak szeretnétek. Íme az első kérdés: hogyan ismered meg önmagad? Mi a módszer arra, hogy megismerd önmagad? Miért kellene megismerned önmagad? A második kérdés: mi szerint éltek az emberek mindvégig az Istenbe vetett hitük évei során? Vajon Isten szava és az igazság szerint éltetek, vagy sátáni beállítottságok és filozófiák szerint? Milyen viselkedés jelzi, hogy Isten szava és az igazság szerint élsz? Ha sátáni beállítottságok és filozófiák szerint élsz, vajon hogyan fog megnyilvánulni és feltárulkozni a romlottságod? A harmadik kérdés: mi a romlott beállítottság? Korábban már megvitattuk a romlott beállítottságok hat aspektusát, ezért most arról fogok beszélni, hogy mely állapotok jelentik e romlott beállítottságok konkrét megnyilvánulásait. Nos, tietek a választás. Melyik az a kérdés, amelyet a legkevésbé értetek, de a legjobban szeretnétek megérteni, és amelyet a legnehezebben felfoghatónak találtok? (A második kérdést választjuk.) Akkor erről a témáról fogunk beszélgetni. Gondolkodjunk el egy pillanatra. Mi szerint éltek az emberek mindvégig az Istenbe vetett hitük évei során, és mit foglal magába ez a téma? Ennek a mondatnak a lényege a „mi” szó. Vajon mit foglal magába ez a „mi”? Mit tudtok megérteni ebből? Ez a „mi” szó azokat a dolgokat foglalja magába, amelyeket a legfontosabbnak gondoltok, amelyeket gyakorolni kellene, ha hisztek Istenben, és amelyeket birtokolniuk kellene az emberi lényeknek. Bármi, amivel mindennapi életetek során kapcsolatba kerültök, bármi, amit képességetek és felfogóképességetek felfogni enged, amit pozitívnak gondoltok, amiről úgy gondoljátok, hogy közel áll az igazsághoz és összhangban van azzal, amit a pozitív dolgok valóságának tartotok, és amiről úgy gondoljátok, hogy összhangban van Isten szándékaival, olyan dolog, amely szerint éltetek, miközben ezen évek során követtétek Istent, és végeztétek a kötelességeteket, így előhozhatjuk azokat, és beszélhetünk róluk. Mi jut eszetekbe? (Úgy gondolom, hogy Istenbe vetett hitemben csak szenvednem kell, meg kell fizetnem az árat, és eredményeket kell elérnem a kötelességemben ahhoz, hogy elnyerjem Isten üdvösségét.) Ez egy olyan nézet, amelyet pozitívnak tartasz. Akkor vajon mi a különbség e nézet és Pál nézete között? Vajon nem ugyanaz a lényeg? (De igen.) A lényeg ugyanaz. Nem csak képzelődés-e ennek a nézetnek a lényege? (De igen.) Az évek során e szerint a képzelődés szerint éltél, és a szerint, amit helyesnek gondolsz. Erre támaszkodtál az Istenbe vetett hitedben, a kötelességed végzésében, és a gyülekezeti élet során is. Ez az egyik helyzet. Először is meg kell állapítanod, hogy a gondolataid és nézeteid helyesek-e, és Isten szaván alapszanak-e. Ha azt gondolod, hogy helyesek, hogy van alapjuk, és hogy amit teszel, az az igazság gyakorlása, de valójában tévedsz, akkor ezt fogjuk a mai beszélgetésünkben megvitatni.

A legegyszerűbb módja annak, hogy az igazságnak pontosan arról az aspektusáról beszélgessünk, amely szerint az emberek éltek, az, ha egy mindenki számára érthető témával kezdünk, Pál apostol esetével, majd összefüggésbe hozzuk azt a ti saját állapototokkal. Miért beszéljünk Pálról? A legtöbb ember ismeri Pál történetét. A Bibliában milyen történetek és témák találhatóak Pálról? Például melyek Pál híres mondásai, vagy milyen jellemvonásai vannak, milyen a személyisége, és miben tehetséges? Meséljetek róla! (Pál a törvény doktorától, Gamáliéltől kapott nevelést, ami jó védjegy volt számára, egyenértékű volt egy rangos egyetem elvégzésével.) Modern megfogalmazásban Pál teológiai hallgató volt, aki egy rangos teológiai iskolában végzett. Ez az első viszonylag tipikus téma, amely Pál hátterével, képzettségével és társadalmi státuszával kapcsolatos. Ami a második témát illeti, vajon melyik Pál legismertebb mondása? („Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:7-8).) Ez a motivációja az ő lótás-futásának. Modern kifejezéssel élve, Pál szenvedett és megfizette az árat, dolgozott és hirdette az evangéliumot, a motivációja azonban az volt, hogy koronát nyerjen. Ez a második téma. Folytathatjátok. (Pál azt mondta: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” (Filippi 1:21).) Ez is Pál egyik klasszikus mondása. Ez a harmadik téma. Az imént három témát említettünk. Az első az volt, hogy Pál a törvény doktorának, Gamáliélnek a tanítványa volt, ami megfelel egy mai szemináriumi végzettségnek. Minden bizonnyal jobban ismerte a Bibliát, mint az átlagember. Pál ismerte az Ószövetséget, hiszen ilyen iskolát végzett. Ez volt Pál tanulmányi háttere. Vajon hogyan befolyásolta ez a későbbi prédikálását és a gyülekezetekről való gondoskodását? Lehet, hogy volt némi haszna – de vajon ártott-e valamit? (Igen, ártott.) A teológiai ismeret megfelel-e az igazságnak? (Nem, nem felel meg.) A teológiai ismeret csupa szemfényvesztés, csupa üres elmélet. Nem gyakorlati. Mi volt a második téma? (Pál azt mondta: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája.”) Pál e szavak szerint élt; ezek szerint törekedett. Mondhatjuk-e tehát, hogy ez volt Pál szándéka és célja a szenvedésével és azzal az árral, amit megfizetett? (Igen.) Egyszerűbben fogalmazva, az volt a szándéka, hogy jutalmat kapjon, vagyis a futását elvégezte, az árat megfizette, és a nemes harcát megharcolta, hogy ezeket becserélje az igazság koronájára. Ez azt bizonyítja, hogy Pál törekvésének évei a jutalom és az igazság koronájának elnyeréséről szóltak. Ha nem ez lett volna a szándéka és célja, vajon képes lett volna ilyen szenvedést elviselni és ilyen árat fizetni? Vajon képes lett volna a saját erkölcsi minősége, ambíciója és vágyai alapján elvégezni azt a munkát, amit elvégzett, és megfizetni azt az árat, amit megfizetett? (Nem.) Ha az Úr Jézus előre megmondta volna neki: „Amikor a földön munkálkodtam, üldöztél Engem. A hozzád hasonlókat megbüntetik és elátkozzák. Bármit is teszel, nem tudod jóvátenni az ilyen hibákat; bármennyire is megbánod, nem foglak megmenteni.” Vajon milyen hozzáállása lett volna Pálnak? (Elhagyta volna Istent, és nem hitt volna többé.) Nemcsak hogy nem hitt volna Istenben, hanem megtagadta volna Istent, tagadta volna azt, hogy az Úr Jézus Krisztus, és tagadta volna a mennyei Isten létezését. Mi szerint élt tehát Pál? Nem szerette őszintén Istent, és nem olyasvalaki volt, aki alávetette magát Neki, akkor vajon miért volt képes annyi megpróbáltatáson keresztül is kitartóan hirdetni az evangéliumot? Joggal mondhatjuk, hogy legfőbb támasza az áldások utáni vágya volt; ez adott neki erőt. Amikor például a damaszkuszi úton Pál meglátta Isten erős fényét, akkor megvakult. A földre borult, és egész testében reszketett. Megérezte Isten nagyságát és félelmetességét, és attól félt, hogy Isten lesújt rá, ezért nem merte visszautasítani Isten megbízatását. Folytatnia kellett az evangélium hirdetését, bármilyen nagyok is voltak a nehézségek. Nem kockáztatta volna meg, hogy lazsáljon. Ez is szerepet játszott benne. A legfontosabb szerepet azonban az játszotta, hogy mérhetetlenül vágyott az áldásra. Vajon az áldás utáni vágya, e szikrányi remény nélkül is úgy cselekedett volna, ahogyan cselekedett? Egész biztosan nem. A harmadik téma az volt, hogy Pál tanúságot tett arról, hogy számára az élet Krisztus. Először is vessünk egy pillantást arra a munkára, amelyet Pál végzett. Pál bőséges vallási ismerettel rendelkezett; egy bizonyos fokú hírnévvel és meglehetősen előkelő tanulmányi háttérrel bírt. Azt mondhatnánk, tanultabb volt, mint az átlagemberek. Mire támaszkodott tehát munkája során? (Az adottságaira és tehetségére, valamint a bibliaismeretére.) Látszólag talán terjesztette az evangéliumot, és tanúskodott az Úr Jézusról, de csak az Úr Jézus nevéről tanúskodott; nem tanúskodott igazán arról, hogy az Úr Jézus a megnyilvánuló és munkálkodó Isten volt, hogy az Úr Jézus Maga Isten volt. Tehát valójában kiről is tanúskodott Pál? (Saját magáról tanúskodott. Azt mondta, „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.”) Vajon mit sugallnak a szavai? Azt, hogy Pál volt Krisztus, az Úr és az Isten, nem pedig az Úr Jézus. Pál a szándékainak és ambícióinak köszönhetően tudott így szaladgálni és prédikálni. Vajon mi volt az ambíciója? Az, hogy mindenki, akinek prédikált, és aki hallott róla, azt higgye, hogy ő Krisztusként és Istenként élt. Ez az egyik szempont, hogy a vágyai szerint élt. Ugyanakkor Pál munkája a bibliaismeretén alapult. Prédikációi és szavai mind azt bizonyították, hogy ismeri a Bibliát. Nem beszélt a Szentlélek munkájáról és megvilágosításáról vagy az igazságvalóságokról. Ezek sehol sem jelennek meg a leveleiben, és biztosan nem is volt ilyen jellegű tapasztalata. Pál munkája során sehol sem tanúskodik az Úr Jézus által mondott szavakról. Nézzük például az Úr Jézus tanítását arról, hogy az embereknek hogyan kellene megvallaniuk bűneiket, és bűnbánatot gyakorolniuk, vagy azt a sok tanítást, amelyet az Úr Jézus mondott nekik – Pál soha nem hirdette ezeket. Pál egyik munkájának sem volt semmi köze az Úr Jézus szavaihoz, és mindaz, amit prédikált, az általa tanult teológiai ismeretből és elméletből fakadt. Vajon miből áll ez a teológiai ismeret és elmélet? Emberi elképzelésekből, képzelődésekből, filozófiákból és következtetésekből, valamint az ezekből származó tapasztalatokból, tanulságokból és így tovább. Egyszóval, mindezek az emberi gondolkodásból fakadnak, emberi gondolatokat és nézeteket tükröznek; egyik sem az igazság, még kevésbé vannak összhangban az igazsággal. Mindez szembeszáll az igazsággal.

Miután meghallgattátok Pál példáját, hasonlítsátok össze vele magatokat. A mai témánkkal kapcsolatban, „Mi szerint éltek az emberek mindvégig az Istenbe vetett hitük évei során”, eszetekbe jutott-e néhány saját állapototok és viselkedésetek? (Nekem az jut eszembe, hogy hiszem azt, hogy ha soha nem lesz családom, soha nem árulom el Isten megbízatását, nem panaszkodom Istenre, amikor nagy megpróbáltatások érnek, akkor a végén Isten nem engedi, hogy meghaljak.) Ez a vágyálom szerinti élet, ami valahogy közel áll a mai beszélgetés témájához, és egy tényleges állapotot érint. Egy nézőpont a valós életben való gyakorlati törekvésről. Még valami? (Nekem van egy meglátásom: úgy érzem, hogy ha hitemben a végsőkig követem Istent, akkor biztosan áldott leszek, és csodálatos sorsot és rendeltetési helyet nyerek.) Sok mindenkinek van ilyen meglátása, nem igaz? Ez alapvetően egy olyan meglátás, amellyel valahogy mindenki egyet tud érteni. Van valakinek más meglátása? Hadd halljuk! Felhívom a figyelmeteket valamire. Egyesek már hosszú évek óta hisznek Istenben, és saját személyes tapasztalataik, képzelődéseik vagy valamilyen, spirituális könyvek olvasásával szerzett tapasztalat és példák alapján összegeznek néhány, a gyakorlással kapcsolatos megközelítést, például azt, hogy hogyan kellene cselekedniük az Istenben hívőknek ahhoz, hogy lelki emberré váljanak, hogyan kellene cselekedniük ahhoz, hogy gyakorolják az igazságot, és így tovább. Azt hiszik, hogy amit tesznek, az az igazság gyakorlása, és hogy ezeket a dolgokat megtéve eleget tehetnek Isten szándékainak. Ha például valaki betegségben szenved, akkor keresnie kell Isten szándékát és az igazságot. Ez az egyik legalapvetőbb dolog, amit az Istenben hívőknek tudniuk kellene. De vajon hogyan gyakorolnak? Azt mondják: „Ezt a betegséget Isten rendelte, nekem pedig hit szerint kell élnem, ezért nem fogok gyógyszert szedni, injekciókat kapni, és kórházba menni. Mi a véleményed a hitemről? Ugye, erős hit?” Vajon van-e az ilyen embernek hite? (Igen, van.) Egyetértetek ezzel a véleménnyel, és így is gyakoroltok. Azt gondoljátok, hogy ha betegek vagytok, akkor az, hogy nem kaptok injekciót, nem szedtek gyógyszert, és nem mentek orvoshoz, egyenértékű az igazság gyakorlásával, hogy eleget tegyetek Isten szándékainak. Szóval, mi alapján mondjátok azt, hogy ez az igazság gyakorlása? Helyes-e így gyakorolni? Mi az alapja? Láttátok-e már beigazolódni? Nem vagytok biztosak benne. Miért ragaszkodtok ahhoz, hogy így gyakoroljatok, hiszen nem tudjátok, hogy ez összhangban van-e az igazsággal, vagy sem? Ha akkor, amikor betegek vagytok, csupán kitartóan imádkoztok Istenhez, és nem kaptok injekciókat, nem szedtek gyógyszert, nem mentek orvoshoz, ha csak belsőleg támaszkodtok Istenre és imádkoztok Hozzá, kérve Istent, hogy szabadítson meg ettől a betegségtől, és rábízzátok magatokat az Ő irgalmára – helyes vajon így gyakorolni? (Nem.) Csak most gondoljátok azt, hogy helytelen, vagy már korábban is rájöttetek arra, hogy helytelen? (Régebben, amikor megbetegedtem, úgy éreztem, hogy az, hogy orvoshoz fordulok, és gyógyszert szedek az egy külső módszer, és hogy ez a hitetlenség kifejeződése, így az imára és más módszerekre támaszkodtam, hogy kezeljem a bajt.) Ebből vajon az következik, hogy ha Isten ad neked egy betegséget, és te meggyógyítod magadat, akkor elárulod Istent, és nem veted alá magad annak, amit Isten rendelt számodra? (Ez volt az álláspontom.) Mit gondolsz, ez az álláspont helyes vagy helytelen? Vagy még mindig össze vagy zavarodva, és nem tudod, hogy helyes vagy helytelen, és úgy gondolod, hogy végül is mindig így viselkedtél, és senki más nem mondta, hogy ez helytelen, bűntudatod sincs miatta, ezért csak így gyakorolsz továbbra is? (Mindig is így gyakoroltam, és nem éreztem semmi különöset.) Akkor nem vagytok-e egy kicsit összezavarodva azzal kapcsolatban, hogy ezt csináljátok? Tegyük félre azt, hogy igazatok van-e vagy sem, azonban legalább egy dologban biztosak lehetünk, éspedig abban, hogy az ilyen gyakorlás nem felel meg az igazságnak. Mert ha megfelelne az igazságnak, akkor legalább azt tudnátok, hogy melyik igazságalapelvet követitek, és hogy melyik alapelv hatálya alá tartozik ez a gyakorlás. Ha azonban most ránézünk, azt látjuk, hogy az emberek a saját képzelődéseik alapján cselekszenek így. Ez egy olyan korlát, amelyet ők szabnak meg maguknak. Ráadásul mérceként állítják fel maguknak a saját képzelődéseik alapján, azt gondolva, hogy ezt kellene tenniük, ha betegek, azonban nem tudják pontosan, hogy Isten mit követel meg, vagy mire céloz. Csupán egy olyan módszer szerint cselekszenek, amelyet ők maguk képzelnek el és határoznak meg, nem tudván, hogy milyen eredménye lesz annak, ha így cselekednek. Vajon mi szerint élnek az emberek, amikor ilyen állapotban vannak? (A saját képzelődéseik szerint.) Van-e valami elképzelés ezekben a képzelődésekben? Mi az ő elképzelésük? (Az, hogy így gyakorolva elnyerhetik Isten elismerését.) Ez egy elképzelés. Vajon ez a helyes megértése ennek? (Nem.) Itt van egy meghatározás és egy eredmény. Ha ilyen elképzelés és képzelődések szerint éltek, akkor nem gyakoroljátok az igazságot.

Eddigre már elég sokat gondolkodtatok a „Pontosan mi az, amire az emberek támaszkodnak, hogy éljenek” témán, és többé-kevésbé tudjátok, hogy miről fogunk beszélni ebben a témakörben. Beszéljünk tehát az állapotok néhány fajtájáról. Hallgassátok figyelmesen, és elmélkedjetek, miközben hallgatjátok. Vajon mi a célja ennek az elmélkedésnek? Az, hogy összehasonlítsátok a saját állapototokat azokkal az állapotokkal, amelyekről beszélek, felfogjátok őket, és megtudjátok, hogy vannak ilyen állapotaitok és problémáitok, majd keressétek az igazságot, hogy megoldjátok azokat, arra törekedve, hogy az igazság szerint éljetek, és ne mindenféle olyan dolog szerint, amelynek semmi köze az igazsághoz. „Pontosan mi az, amire az emberek támaszkodnak, hogy éljenek” egy olyan téma, amely sok mindent érint, ezért kezdjük az adottságokkal. Vannak, akik világosan és kifejezően tudnak beszélni. Ékesszólóan beszélnek és társalognak másokkal, és különösen gyors gondolkodásúak. Minden helyzetben pontosan tudják, hogy mit kell mondaniuk. Isten házában is ékesszólásukkal és gyors észjárásukkal teljesítik a kötelességeiket. Hamis, mézes-mázas szavaik a hétköznapi problémákat jelentéktelenné teszik. Úgy tűnik, sok problémát képesek megoldani. Fényes elméjükkel, amelyhez a társadalomban szerzett tapasztalatuk és éleslátásuk is társul, képesek átlátni, hogy mi a helyzet bármilyen velük történő hétköznapi dologgal kapcsolatosan; csak néhány szavukba kerül, hogy megoldják a problémát. Mások csodálják őket, és azt gondolják: „Olyan könnyen meg tudnak birkózni a dolgokkal. Én miért nem tudok?” Ők is nagyon elégedettek önmagukkal, és azt gondolják: „Nézzétek, Istentől kaptam ezt az ékesszólást és jól pergő nyelvet, ezt az okos elmét, ezt az éleslátást és ezt a gyors reagálóképességet, így semmi sincs, amivel ne tudnék megbirkózni!” És itt merül fel a probléma. Lehet, hogy valaki, akinek jól pereg a nyelve és gyors észjárású, arra használja a tehetségét és a képességeit, hogy végrehajtson néhány kötelességet, kötelességének végrehajtása során pedig megold néhány problémát, vagy tesz néhány dolgot Isten házáért, ha azonban részletesen megvizsgáljuk mindazt, amit tesz, csak kérdőjelekkel fogunk találkozni azzal kapcsolatosan, hogy mindaz, amit tesz, megfelel-e az igazságnak, megfelel-e az igazság alapelveinek, és eleget tesz-e Isten szándékainak. Az ilyen emberek gyakran nem értik meg az igazságot, és azt, hogy hogyan kell az igazságnak megfelelően cselekedni, mégis végrehajtják a kötelességeiket. De bármennyire is jól végzik a kötelességeiket, vajon mi az, amire támaszkodnak? Mi a kiindulópontja a kötelességeik végrehajtásának? A gondolkodásuk, éleslátásuk és ékesszólásuk. Van-e köztetek ilyen ember? (Van.) Tudja-e az az ember, aki az esze, magas IQ-ja, vagy jól pergő nyelve szerint él, hogy amit tesz, az összhangban van-e az igazságalapelvekkel? (Nem.) Nektek vannak-e alapelveitek, amikor cselekedtek? Vagy más szóval, amikor cselekedtek, akkor a sátáni filozófiák, a saját eszetek, a saját intelligenciátok és bölcsességetek szerint, vagy Isten szavai és az igazságalapelvek szerint cselekedtek? Ha mindig a sátáni filozófiák, a saját preferenciáitok és elképzeléseitek szerint cselekedtek, akkor nincs semmilyen alapelv a cselekedeteitekben. Ha azonban képesek vagytok keresni az igazságot, és Isten szavai, valamint az igazságalapelvek szerint cselekedni – ez alapelvek szerinti cselekvés. Vajon abban, ahogyan most beszéltek és cselekedtek, van-e bármi is, ami ellenkezik az igazsággal? Ellenszegültök-e az alapelveknek? Ha azt teszitek, tudtok-e róla? (Néha.) Mit tesztek olyankor? (Imádkozunk Istenhez, megacélozzuk azt az elhatározásunkat, hogy megbánjuk, és megesküszünk Istennek, hogy soha többé nem viselkedünk így.) És ha legközelebb valami hasonló történik veletek, akkor vajon megint így viselkedtek, és újra megacélozzátok az elhatározásotokat? (Igen.) Mindig arra számítotok, hogy megacélozzátok az akaratotokat, valahányszor történik veletek valami – nos, miután megacéloztátok az akaratotokat, akkor vajon tényleg gyakorlatba ültetitek az igazságot? Tényleg az alapelvek szerint cselekedtek? Világos-e ez számotokra? Sokan vannak, akik nem keresik az igazságot, amikor történik velük valami, hanem saját kicsinyes eszközeik, adottságaik szerint élnek. Vajon csak az a fajta adottság létezik, hogy helyén van az eszed, és mézes-mázasan beszélsz? Hogyan nyilvánul még meg az adottságok szerinti élet? Vannak például olyanok, akik nagyon szeretnek énekelni, és képesek végigénekelni egy dalt, miután kétszer-háromszor meghallgatták azt. Ezért nekik ezen a területen vannak kötelességeik, és úgy gondolják, hogy ezt a kötelességet Istentől kapták. Ez az érzés helyes és pontos. Az évek során rengeteg egyházi éneket megtanulnak, és minél többet énekelnek, annál jobbak lesznek. Van azonban egy probléma, amivel nincsenek tisztában. Vajon mi is az? Egyre jobban énekelnek, és ezt az adottságot az életüknek tekintik. Vajon nem helytelen-e ez? Minden nap az adottságuk szerint élnek, és mivel minden nap egyházi énekeket énekelnek, azt hiszik, hogy életet nyertek, de nem csak illúzió ez? Még ha meg is hatódsz az énekléstől, még ha mások élvezik is, és a hasznukra válik, bizonyíthatja-e ez azt, hogy életet nyertél? Ezt nehéz megmondani. Attól függ, hogy mennyire érted meg az igazságot, hogy tudod-e gyakorolni az igazságot, hogy vannak-e alapelvek a cselekedeteidben és a kötelességedben, és hogy van-e valódi tapasztalati tanúságtételed. Csak ezekből a szempontokból tudod megítélni, hogy az emberek rendelkeznek-e az igazságvalóságokkal. Ha rendelkeznek az igazságvalóságokkal, akkor van életük, különösen azoknak, akik képesek félni Istent, és kerülni a rosszat, valamint azoknak, akik képesek igazán szeretni Istent, és alávetni magukat Neki. Ha valaki tehetséges, és vannak adottságai, valamint kötelességében is jó eredményeket ér el, azonban nem törekszik az igazságra, csak az adottságai szerint él, a képzettségét fitogtatja, és soha senkinek nem engedelmeskedik, akkor az ilyen ember vajon rendelkezhet-e élettel? Hogy valakinek van-e élete vagy sem, az attól függ, hogy rendelkezik-e az igazságvalóságokkal. Hogyan nyerheti el az igazságot az, aki tehetséges és adottságokkal rendelkezik? Hogyan élhetne anélkül, hogy az adottságokra támaszkodna? Hogyan tudná elkerülni azt, hogy így éljen? Keresnie kell az igazságot. Először is, tisztában kell lennie azzal, hogy mi az adottság és az élet közötti különbség. Ha valaki tehetséges, vagy vannak adottságai, az azt jelenti, hogy eleve jobb valamiben, vagy valamilyen szempontból kiemelkedik mások közül. Lehet, hogy te például kicsit gyorsabban reagálsz másoknál, kicsit gyorsabban megérted a dolgokat, mint mások, elsajátítottál bizonyos szakmai készségeket, vagy lehet, hogy ékesszóló előadó vagy, és így tovább. Ezek olyan adottságok és tehetségek, amelyekkel rendelkezhet valaki. Ha rendelkezel bizonyos tehetségekkel és erősségekkel, nagyon fontos, hogy hogyan érted meg, és hogyan kezeled azokat. Ha úgy gondolod, hogy pótolhatatlan vagy, mert senki más nem rendelkezik a te tehetségeddel és adottságaiddal, és hogy az igazságot gyakorolod azzal, hogy az adottságaidat és tehetségedet a kötelességed végzésére használod, akkor ez az álláspont vajon helyes vagy helytelen? (Helytelen.) Miért mondod azt, hogy helytelen? Mi is pontosan a tehetség és az adottság? Hogyan kellene megértened, és használnod őket, hogyan kellene foglalkoznod velük? Tény, hogy bármilyen adottságod vagy tehetséged is van, az nem jelenti azt, hogy birtokában vagy az igazságnak és életnek. Ha valakinek vannak bizonyos adottságai és tehetsége, akkor helyénvaló, hogy olyan kötelességet teljesítsen, amely ezeket az adottságokat és tehetséget hasznosítja, ez azonban nem jelenti azt, hogy az igazságot gyakorolja, és azt sem, hogy az alapelvek szerint cselekszik. Például, ha az éneklés adottságával születtél, akkor az éneklési képességed az igazság gyakorlását jelenti-e? Azt jelenti-e, hogy az alapelvek szerint énekelsz? Nem. Tegyük fel például, hogy veleszületett irodalmi tehetséged van, és jól írsz. Ha nem érted meg az igazságot, akkor vajon az írásod megfelelhet-e az igazságnak? Azt jelenti-e szükségszerűen, hogy tapasztalati tanúságtétellel rendelkezel? (Nem.) Ezért az adottságok és a tehetségek különböznek az igazságtól, és nem lehet összehasonlítani őket. Bármilyen adottsággal is rendelkezel, ha nem törekszel az igazságra, akkor nem fogod jól teljesíteni a kötelességedet. Vannak, akik gyakran fitogtatják adottságaikat, és általában úgy érzik, hogy jobbak másoknál, ezért lenéznek másokat, és kötelességeik végzése során nem hajlandóak együttműködni másokkal. Mindig irányítani akarnak, ennek következtében pedig kötelességeik végrehajtása során gyakran megsértik az alapelveket, és a munkájuk is nagyon alacsony hatékonyságú. Az adottságok arrogánssá és önelégültté tették őket, lenéznek másokat, mindig úgy érzik, hogy ők jobbak másoknál, és hogy senki sem olyan jó, mint ők, és ezért elbizakodottá válnak. Nem tették-e tönkre ezeket az embereket az adottságaik? Bizony tönkretették. Akik tehetségesek és adottságokkal rendelkeznek, azok a legnagyobb valószínűséggel arrogánsak és önelégültek. Nagyon veszélyes az, ha nem törekednek az igazságra, és mindig az adottságaik szerint élnek. Függetlenül attól, hogy milyen kötelességet teljesít valaki Isten házában, függetlenül attól, hogy milyen tehetséggel rendelkezik, ha nem törekszik az igazságra, akkor biztosan nem fogja teljesíteni a kötelességét. Bármilyen adottságokkal és tehetséggel is rendelkezik valaki, jól kell teljesítenie azt a fajta kötelességet. Ha arra is képes, hogy megértse az igazságot, és az alapelvek szerint cselekedjen, akkor adottságai és tehetsége szerepet fognak játszani annak a kötelességnek a végrehajtásában. Akik nem fogadják el az igazságot, és nem keresik az igazságalapelveket, cselekedeteik során pedig csak az adottságaikra hagyatkoznak, semmilyen eredményt sem fognak elérni a kötelességeik végrehajtásában, és azt kockáztatják, hogy kirekesztik őket. Álljon itt egy példa. Vannak, akik tehetségesek az írásban, azonban nem értik meg az igazságot, és egyáltalán nincs igazságvalóság abban, amit írnak. Vajon hogyan szolgálhat ez mások épülésére? Kevésbé hatásos, mint az, hogy ha olyasvalaki beszél a bizonyságtételéről, aki tanulatlan, de megérti az igazságot. Sokan élnek adottságok közepette, és azt gondolják, hogy hasznos szereplők Isten házában. De mondd csak, vajon akkor is értékesek, ha soha nem jutnak el az igazságra való törekvésig? Ha valakinek vannak adottságai és tehetsége, azonban híján van az igazságalapelveknek, akkor vajon tud-e jól végezni egy kötelességet? Aki valóban átlátja ezt a kérdést, és megérti azt, az tudni fogja, hogyan kell bánnia az adottságokkal és a tehetséggel. Vajon mit kellene tenned, ha olyan az állapotod, hogy mindig dicsekszel az adottságaiddal, és azt hiszed, hogy birtokában vagy az igazságvalóságnak, hogy jobb vagy másoknál, miközben titokban lenézed őket? Keresned kell az igazságot; át kell látnod az adottságokkal való dicsekvés lényegét. Hát nem az ostobaság és a tudatlanság tetőfoka az adottságokkal dicsekedni? Ha valaki mézes-mázasan beszél, az vajon azt jelenti, hogy birtokában van az igazságvalóságnak? Az adottságok birtoklása azt jelenti-e, hogy rendelkezik az igazsággal és az élettel? Nem szégyentelen-e az, aki hivalkodik az adottságaival dacára annak, hogy egyáltalán nincs valósága? Ha átlátná ezeket a dolgokat, nem hencegne. Itt van egy másik kérdés: mi az a legnagyobb kihívás, amellyel ezek a meglehetősen tehetséges, adottságokkal megáldott emberek szembesülnek? Volt-e ilyesmivel kapcsolatos tapasztaltatok, vagy voltatok-e érintettek benne? (A legnagyobb kihívás számukra az, hogy mindig azt hiszik, hogy jobbak másoknál, hogy ők mindenben jók. Annyira arrogánsak és önhittek; mindenkit lenéznek. Az ilyen embereknek nem könnyű elfogadni és gyakorolni az igazságot) Ez is hozzátartozik. Másvalami? (Nehezükre esik elengedni az adottságaikat és tehetségüket. Mindig úgy gondolják, hogy sok problémát megoldhatnak azzal, ha felhasználják az adottságaikat és tehetségüket. Egyszerűen nem tudják, hogyan kell a dolgokat az igazságnak megfelelően szemlélni.) (Az adottságokkal rendelkező emberek mindig azt gondolják, hogy maguk is meg tudják oldani a dolgokat, ezért amikor történik velük valami, nehezükre esik Istenre támaszkodni, és nem hajlandóak keresni az igazságot.) Amit mondotok, azok a tények, és csakis a tények. A tehetséges és adottságokkal rendelkező emberek azt hiszik, hogy nagyon okosak, hogy képesek megérteni mindent, azt azonban nem tudják, hogy az adottságok és a képességek nem az igazságot képviselik, hogy azoknak semmi közük az igazsághoz. Ha az emberek az adottságaikra és a képzelődéseikre hagyatkoznak a cselekedeteikben, akkor a gondolataik és a véleményük gyakran ellentétes az igazsággal – ezt azonban nem látják, továbbra is azt gondolják: „Nézd, milyen okos vagyok, milyen okos döntéseket hoztam! Milyen bölcs döntéseket! Egyikőtök sem veheti fel velem a versenyt.” Mindig a nárcizmus és az önbecsülés állapotában élnek. Nehezen tudják lecsendesíteni a szívüket, és elgondolkodni azon, hogy mit kér tőlük Isten, mi az igazság, és melyek az igazságalapelvek. Így nehéz számukra megérteni az igazságot, és még ha kötelességeket végeznek is, nem képesek gyakorolni az igazságot, és így az igazságvalóságba való belépés is nagyon nehéz számukra. Egyszóval, ha valaki nem képes törekedni az igazságra, és elfogadni azt, akkor függetlenül attól, hogy milyen adottságokkal vagy tehetséggel rendelkezik, nem lesz képes jól végezni a kötelességét – ehhez a legkisebb kétség sem férhet.

Az adottságok és a tehetségek ugyanolyan jellegű dolgoknak tekinthetők. Vajon milyen tehetségek vannak? Vannak, akik különösen jártasak egy bizonyos típusú technológiában. Egyesek például szeretnek műszerekkel babrálni, és vannak olyanok, akik eléggé ügyesek az elektronikában, akik nagyon elemükben érzik magukat, amikor számítógépes kódok vagy szoftverek használatáról van szó. Nagyon gyorsan elsajátítják azokat, és emlékeznek rájuk – tehát rendkívüli képességük van arra, hogy megértsék és megjegyezzék ezeket a dolgokat. Ez egy tehetség. Vannak, akik jók a nyelvtanulásban. Bármilyen nyelvet is tanulnak, azt nagyon gyorsan megtanulják, a memóriájuk pedig felülmúlja az átlagemberekét. Vannak, akik jól énekelnek, táncolnak vagy érzékük van a művészethez, vannak, akik jól értenek a sminkeléshez és a színészethez, vannak, akik rendezők tudnak lenni, és így tovább. Függetlenül a tehetség típusától, mindaddig, amíg valaki valamilyen munkát végez, az érinti annak témáját, hogy „pontosan mi az, amire az emberek támaszkodnak, hogy éljenek”. Vajon miért kell boncolgatnunk az emberi adottságokat és tehetségeket? Azért, mert az emberek szeretnek az adottságaikból és tehetségeikből élni, és tőkének, megélhetésük forrásának, életüknek, életük értékének, törekvési céljának és értelmének tekintik azokat. Természetesnek érzik, hogy ezekre támaszkodnak, hogy éljenek, és az emberi élet nélkülözhetetlen részének tekintik őket. Manapság majdnem mindenki az adottságai és a tehetségei szerint él. Ti milyen adottságok szerint éltek? (Azt hiszem, nekem van nyelvi adottságom. Így ezzel az adottsággal hirdetem az evangéliumot – ha olyasvalakivel beszélgetek, aki az igaz utat keresi, közel tudok kerülni hozzá, és meg akarja hallgatni, amit mondok.) Nos, jó-e vagy sem, hogy rendelkezel ezzel az adottsággal? (Most, hogy már hallottam Isten közlését, azt hiszem, ez az adottság megakadályozna abban, hogy az igazságalapelveket keressem.) Ugye, azt mondod, hogy nem jó, hogy nyelvi adottságod van, és hogy többé nem akarod majd használni azt? (Nem.) Akkor mit mondasz? Most meg kell értenetek, hogy mire helyeződik a hangsúly a mai beszélgetésben, milyen problémáitokat fogja megoldani, mi a helytelen, és mi a helyes abban, hogy ezen adottságokból éltek. Tisztában kell lennetek ezekkel a dolgokkal. Ha nem értitek meg őket, és ha végül, ennyi beszélgetés után úgy érzitek, hogy a helyes dolgok helytelenek, és a helytelen dolgok is helytelenek, és minden helytelen, amit tesztek, akkor vajon meg tudjátok-e oldani azt a problémát, hogy az adottságaitokból éltek? (Nem. Azt hiszem, azzal, hogy az evangélium hirdetésében a nyelvi adottságomra támaszkodom, nem az a szándékom, hogy jól végezzem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek, hanem az, hogy hivalkodjak, csodáljam magam, és jól érezzem magam a bőrömben.) Éppen most mondtad ki, hogy miért helytelen az adottságaidból élni. Azt gondolod, hogy ez az adottság a te tőkéd, az önbecsülésed megvalósulása, ezek a gondolatok és ez a kiindulópont pedig helytelen. Vajon hogyan tudod megoldani ezt a problémát? (Tudnom kell, hogy az adottságom csak egy eszköz arra, hogy végrehajtsam a kötelességemet. Az adottságom felhasználásának célja az, hogy jól végezzem a kötelességemet, és teljesítsem Isten megbízatását.) Vajon ha így gondolkodsz, hirtelen képes leszel-e gyakorolni az igazságot? (Nem.) Akkor hogyan tudod elérni azt, hogy gyakorold az igazságot, és ne ezen adottságok szerint élj? Ha kötelességed végzése során arra használod az adottságaidat, hogy személyes képességeidet és készségeidet fitogtasd, akkor az adottságaid szerint élsz. Ha azonban arra használod az adottságaidat és tudásodat, hogy jól végezd a kötelességedet, és kimutasd a hűségedet, majd képes vagy eleget tenni Isten szándékainak, és elérni az Isten által megkövetelt eredményeket, és ha elgondolkodsz azon, hogy hogyan beszélj és mit mondj, hogy jobban tudjál tanúskodni Isten mellett, és jobban segítsd az embereket abban, hogy megértsék és tisztában legyenek azzal, hogy milyen munkát végez Isten, és végül segítesz nekik elfogadni Isten munkáját, akkor az igazságot gyakorolod. Van-e itt valami különbség? (Igen.) Voltatok-e már úgy, hogy elragadtattátok magatokat, miközben az adottságaitokkal, tehetségetekkel vagy képességeitekkel kérkedtetek, és megfeledkeztetek arról, hogy a kötelességeteket végzitek, ehelyett hencegtetek mások előtt, akárcsak egy nem hívő? Megtörtént már ez veletek? (Igen.) Nos, ilyen helyzetben vajon milyen az ember belső állapota? Ez az engedékenység állapota, amikor az emberből hiányzik az Istent félő szív, az önuralom és a bűntudat, amikor nincsenek a fejében célok és alapelvek cselekvés közben, és elvesztette már azt az alapvető méltóságot és tisztességet, amellyel egy kereszténynek rendelkeznie kellene. Vajon mi lesz ebből? Az, hogy fitogtatják a képességeiket, és eladják a személyiségüket. Kötelességed végzése során gyakran tapasztalsz-e olyan állapotokat, amikor csak a tehetséged és az adottságaid fitogtatásával törődsz, és nem az igazságot keresed? Képes vagy-e magadtól felismerni azt, ha ilyen állapotban vagy? Meg tudod-e fordítani az irányt, amely felé haladsz? Ha képes vagy felismerni ezt, és meg tudod fordítani az irányt, akkor képes leszel gyakorolni az igazságot. Ha azonban mindig ilyen vagy, és újra meg újra, hosszú időn keresztül tapasztalod ezt az állapotot, akkor olyasvalaki vagy, aki teljes mértékben az adottságaiból él, és aki egyáltalán nem gyakorolja az igazságot. Mit gondoltok, honnan ered az önuralmatok? Mi határozza meg az önuralmatok erejét? Az határozza meg, hogy mennyire szereted az igazságot, és mennyire gyűlölöd a gonosz és negatív dolgokat. Ha megértetted az igazságot, nem akarsz majd gonoszat cselekedni, és ha gyűlölöd a negatív dolgokat, akkor sem akarsz majd gonoszat cselekedni – és így egyszer csak kialakul az önuralom. Akik nem szeretik az igazságot, azok számára lehetetlen, hogy gyűlöljék a gonosz dolgokat. Ezért nincs önuralmuk, és enélkül hajlamosak az önuralom nélküli kicsapongásra. Önkényeskedők és meggondolatlanok, és egy cseppet sem érdekli őket, hogy mennyi gonoszat tesznek.

Van egy másik állapot is, amit megtapasztalnak azok, akik az adottságaikra támaszkodva élnek. Bármilyen tehetségekkel, adottságokkal vagy képességekkel is rendelkeznek, ha csak teszik a dolgokat és fáradoznak, és soha nem keresték az igazságot, és Isten szándékait sem próbálták felfogni, mintha az igazság gyakorlásának fogalma nem is létezne az elméjükben, az egyedüli mozgatórugójuk pedig az, hogy befejezzék a munkát, és elvégezzék a feladatot, akkor vajon nem teljes mértékben az adottságaik és tehetségük, valamint a képességeik és készségeik szerint élnek? Istenbe vetett hitükben csak azért akarnak fáradozni, hogy áldásokat nyerjenek, és a saját adottságaikat és képességeiket Isten áldásaira cseréljék. A legtöbb ember ebben az állapotban van. A legtöbben ezt a szemléletet táplálják, különösen akkor, amikor Isten háza valamilyen rutinszerű munkát bíz rájuk – mást sem tudnak, csak fáradozni. Más szóval, a fáradozásra akarnak támaszkodni céljaik eléréséhez. Van, amikor úgy, hogy beszélgetnek vagy megnéznek valamit; van, amikor úgy, hogy kétkezi munkát végeznek vagy rohangálnak. Úgy gondolják, hogy így jelentős a hozzájárulásuk. Ez jelenti azt, hogy az ember a saját adottságaira támaszkodva él. Vajon miért mondjuk azt, hogy az adottságaitok és tehetségetek szerint élni inkább fáradozás, mint kötelességvégzés, nem is beszélve az igazság gyakorlásáról? Van különbség. Mondjuk például, hogy Isten háza rád bíz egy feladatot, és miután elvállaltad, azon gondolkodsz, hogyan tudnád a lehető leghamarabb elvégezni azt, hogy beszámolhass a vezetődnek, és a dicséretében részesülj. Lehet, hogy még meglehetősen lelkiismeretesen is állsz hozzá, és kidolgozol egy lépésekre lebontott tervet, azonban csak a feladat elvégzésére összpontosítasz, és arra, hogy azt mások is lássák. Vagy lehet, hogy a feladat elvégzése közben mércét állítasz fel magadnak, és azon gondolkodsz, hogy hogyan tudod úgy tenni, hogy az kielégítsen és boldoggá tegyen, valamint megfeleljen a tökéletesség mércéjének, amelyre törekszel. Bárhogyan is állítod fel a mércét, ha annak, amit teszel, semmi köze az igazsághoz, ha nem az igazság keresését, és nem Isten követelményeinek megértését és az azokról való meggyőződést követően, hanem vakon és zavaros elmével teszed, akkor az fáradozás. Vagyis a saját elmédre, adottságaidra, képességeidre és készségeidre támaszkodva cselekszel, miközben egy vágyálmot dédelgetsz. Vajon milyen eredménye van annak, ha így cselekszel? Lehet, hogy teljesíted a feladatot, és senki sem hívja fel a figyelmet semmilyen problémára. Nagyon boldog vagy, azonban a feladat elvégzése során, először is, nem értetted meg Isten szándékát. Másodszor pedig nem teljes szívedből, elmédből és erődből tetted; a szíved nem kereste az igazságot. Ha kerested volna az igazságalapelveket, és kerested volna Isten szándékát, akkor a megfelelő színvonalon teljesítetted volna a feladatot. Képes lettél volna bemenni az igazságvalóságokba is, valamint képes lettél volna pontosan megérteni, hogy amit tettél, az összhangban van Isten szándékát. Ha azonban nem szívvel-lélekkel, hanem zavaros fejjel végzed a feladatot, akkor, még ha be is fejezed a munkát, és teljesíted is a feladatot, a szíved mélyén nem tudod majd, hogy mennyire jól csináltad, nem lesz semmilyen mércéd, és nem fogod tudni, hogy Isten szándékával és az igazsággal összhangban végezted-e a feladatot. Ez esetben nem a kötelességedet végzed, hanem munkát végzel.

Mindenkinek, aki hisz Istenben, meg kell értenie az Ő szándékait. Csak az tehet eleget Istennek, aki jól végzi a kötelességét, és csak Isten megbízatásának teljesítése által lehet kielégítő a kötelességvégzés. Isten megbízatásának teljesítésére vonatkozóan létezik egy mérce. Az Úr Jézus azt mondta: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből!” „Isten szeretete” az egyik aspektusa annak, amit Isten megkövetel az emberektől. Vajon miben kellene ennek a követelménynek megnyilvánulnia? Abban, hogy teljesítened kell Isten megbízatását. Gyakorlatibb megfogalmazásban azt jelenti, hogy emberként jól végezd a kötelességedet. Mi tehát a mércéje annak, hogy jól végezd a kötelességedet? Isten követelménye, hogy teljes szívedből, lelkedből, elmédből és erődből, jól végezd a teremtett lényként rád háruló kötelességedet. Ezt könnyen meg kellene értened. Ahhoz, hogy megfelelj Isten követelményének, elsősorban szívvel-lélekkel kell tenned a kötelességedet. Ha képes vagy szívvel-lélekkel tenni azt, akkor könnyű lesz teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből cselekedni. Ha csak az elméd képzelődéseire és az adottságaidra támaszkodva végzed a kötelességedet, akkor vajon meg tudsz felelni Isten követelményének? Semmiképpen sem. Mi tehát az a mérce, amelynek meg kell felelned ahhoz, hogy teljesítsd Isten megbízatását, valamint hogy hűségesen és jól végezd a kötelességedet? Az, hogy teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből végezd a kötelességedet. Ha Istent szerető szív nélkül próbálod jól végezni a kötelességedet, az nem fog menni. Ha Istent szerető szíved egyre erősebb és őszintébb lesz, akkor természetesen képes leszel teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből, jól végezni a kötelességedet. Teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, teljes erődből – a „teljes erődből” az utolsó a sorban; a „teljes szívedből” az első. Ha nem teljes szívedből teszed a kötelességedet, akkor vajon hogyan is tehetnéd azt teljes erődből? Éppen ezért, ha csupán teljes erődből próbálod tenni a kötelességedet, nem érhetsz el semmilyen eredményt – és nem is felelhetsz meg az alapelveknek. Vajon mi a legfontosabb, amit Isten megkövetel? (Teljes szívből.) Bármilyen kötelességet vagy dolgot is bíz rád Isten, ha csak fáradozol, rohangálsz és erőlködsz, akkor összhangban lehetsz-e az igazságalapelvekkel? Tudsz-e Isten szándékaival összhangban cselekedni? (Nem.) Akkor hogyan tudsz összhangban lenni Isten szándékaival? (Teljes szívünkből.) Könnyű kimondani a „teljes szívedből” szavakat, és az emberek gyakran ki is mondják, de vajon hogyan tudod teljes szívedből tenni azt? Vannak, akik azt mondják: „Ez azt jelenti, hogy egy kicsit nagyobb erőfeszítéssel és őszinteséggel teszed a dolgokat, többet gondolkodsz, nem hagyod, hogy bármi más lefoglalja az elmédet, és csak arra összpontosítasz, hogy hogyan kell elvégezni az adott feladatot, ugye?” Vajon ennyire egyszerű? (Nem.) Akkor beszéljünk a gyakorlás néhány alapelvéről. Az általatok általában gyakorolt és betartott alapelvek szerint, mi az első, amit tennetek kellene, hogy teljes szívetekből cselekedjetek? Teljes elméteket, energiátokat fel kell használnotok, és szívvel-lélekkel kell cselekednetek, ne legyetek felületesek. Ha valaki nem képes teljes szívvel cselekedni, akkor elveszítette a szívét, ami olyan, mintha a lelkét veszítette volna el. Beszéd közben elkalandoznak a gondolatai, soha nem cselekszik szívvel-lélekkel, és figyelmetlen lesz, bármit is tesz. Következésképpen nem lesz képes jól kezelni a dolgokat. Ha nem teljes szívetekből végzitek a kötelességeteket, valamint nem adjátok bele a teljes szíveteket, akkor rosszul fogjátok végrehajtani a kötelességeteket. Még ha több éven keresztül végzitek is a kötelességeteket, akkor sem lesztek képesek megfelelően végrehajtani azt. Semmit sem tudtok jól csinálni, ha nem adjátok bele a szíveteket. Vannak, akik nem dolgoznak szorgalmasan, mindig ingatagok és szeszélyesek, túl magasra törnek, és nem tudják, hogy hol hagyták el a szívüket. Van-e szíve az ilyen embereknek? Honnan tudjátok megmondani, hogy valakinek van-e szíve vagy nincs? Ha valaki, aki hisz Istenben, ritkán olvassa Isten szavait, akkor van-e szíve? Ha bármi történjék is, soha nem imádkozik Istenhez, akkor van-e szíve? Ha bármilyen nehézséggel is szembesül, soha nem keresi az igazságot, akkor van-e szíve? Vannak, akik hosszú évek óta végzik a kötelességüket anélkül, hogy nyilvánvaló eredményeket érnének el, van-e nekik szívük? (Nincs.) Képesek-e jól végezni a kötelességüket azok, akiknek nincs szívük? Hogyan tudják az emberek teljes szívből végezni kötelességeiket? Először is, a felelősségre kellene gondolnotok. „Ez az én felelősségem, viselnem kell. Nem szökhetek meg most, amikor a legnagyobb szükség van rám. Jól kell tennem a kötelességemet, és számot kell adnom róla Istennek.” Ez jelenti azt, hogy van elméleti alapotok. De pusztán az, hogy van elméleti alapotok, azt jelenti-e, hogy teljes szívből teszitek a kötelességeteket? (Nem.) Még mindig távol álltok attól, hogy teljesítsétek Isten azon követelményeit, hogy bemenjetek az igazságvalóságba, és teljes szívből tegyétek a kötelességeteket. Mit jelent tehát teljes szívetekből tenni a kötelességeteket? Hogyan érhetik el az emberek azt, hogy teljes szívükből végezzék a kötelességeiket? Először is, el kell gondolkodnotok: „Kiért végzem ezt a kötelességet? Vajon Istenért teszem, a gyülekezetért, vagy valaki másért?” Ezt világosan meg kell határozni. Továbbá: „Ki bízott meg engem ezzel a kötelességgel? Isten volt-e az, vagy valamelyik vezető vagy gyülekezet?” Ezt is tisztázni kell. Ez apróságnak tűnhet, mégis keresni kell az igazságot, hogy megoldjuk. Mondjátok csak, valamelyik vezető vagy dolgozó, vagy valamelyik gyülekezet volt-e az, aki megbízott titeket a kötelességetekkel? (Nem.) Nagyszerű, ha a szíved mélyén biztos vagy benne. Meg kell győződnöd, hogy Isten volt az, aki megbízott téged a kötelességeddel. Úgy tűnhet, hogy egy gyülekezeti vezető adta neked a feladatot, de valójában mindez Isten intézkedéséből fakad. Lehet, hogy van olyan, amikor egyértelműen emberi akaratból fakad, de még akkor is először Istentől kell elfogadnod azt. Ez a helyes mód annak megtapasztalására. Ha elfogadod Istentől, valamint tudatosan aláveted magad az Ő intézkedésének, és előlépsz, hogy elfogadd a megbízatását – ha így aláveted magad annak, akkor részesülsz Isten vezetésében és munkájában. Ha állandóan azt hiszed, hogy mindent az ember tesz, és minden az embertől származik, ha így tapasztalod meg a dolgokat, akkor nem részesülsz Isten áldásában és az Ő munkájában, mert túlságosan alattomos vagy ahhoz, nincs lelki megértésed. Nincs meg a megfelelő gondolkodásmódod. Ha emberi elképzelésekkel és képzelődésekkel tekintesz mindenre, akkor nem részesülsz a Szentlélek munkájában, mivel Isten az, aki uralkodik mindenen. Isten háza bárkit is rendel bármilyen feladat elvégzésére, az Isten szuverenitásából és intézkedéséből származik, és Isten jóakarata van benne. Először is ezt kell felismerned. Nagyon fontos tisztán látni ezt; csupán a doktrína megértése nem elég. Szíved mélyén meg kell bizonyosodnod arról, hogy „Ezt a feladatot Isten bízta rám. Istenért végzem a kötelességemet, nem magamért, sem pedig bárki másért. Teremtett lényként ez az én kötelességem, és Isten bízta rám.” Mivel Isten bízta rád ezt a kötelességet, vajon hogyan bízta rád Isten? Következik-e ebből, hogy teljes szívedből teszed a dolgokat? Szükséges-e keresni az igazságot? Keresned kell az igazságot, az Isten által rád bízott kötelesség követelményeit, normáit és alapelveit, és azt, amit Isten szava mond. Ha az Ő szavai elég világosan megfogalmazódtak, akkor itt az ideje, hogy elgondolkodj azon, hogyan gyakorold, és hogyan valósítsd meg azokat. Olyan emberekkel is közösségben kell lenned, akik megértik az igazságot, majd Isten követelményei szerint kell cselekedned. Ezt jelenti az, hogy teljes szívedből cselekedsz. Továbbá, mondjuk, hogy mielőtt végrehajtanád a kötelességedet, keresed Isten szándékát, megérted az igazságot, és tudod, hogy mit kell tenned, azonban amikor eljön a cselekvés ideje, eltérések és ellentmondások vannak a saját gondolataid és az igazságalapelvek között. Vajon mit kellene tenned, ha ez történik? Ki kell tartanod amellett az alapelv mellett, hogy teljes szívedből teszed a kötelességedet, és teljes szívedet beleadod abba, hogy aláveted magad Istennek, hogy bármilyen személyes hamisítás nélkül eleget teszel Neki, és persze anélkül, hogy a saját akaratod szerint cselekednél. Egyesek azt mondják: „Engem nem érdekelnek ezek a dolgok. Végül is rám bízták ezt a kötelességet, tehát enyém kell, hogy legyen az utolsó szó. Jogom van a saját kezdeményezésem alapján cselekedni, azt fogom tenni, amit szerintem tenni kellene. Még mindig teljes szívemből teszem a kötelességemet, hát milyen hibákba tudsz belekötni?” Majd némi erőfeszítés árán kitalálják, hogy mit tegyenek. Bár végül is elvégzik a munkát, de vajon helyes-e ez a gyakorlási módszer és ez az állapot? Vajon teljes szívükből teszik-e a kötelességüket? (Nem.) Vajon mi itt a probléma? Ez arrogancia, önmaguk feletti törvénykezés, önkényeskedés és meggondolatlanság. Vajon a kötelességeik végrehajtása ez? (Nem.) Ez személyes vállalkozás, nem pedig a kötelességeik végrehajtása. Csupán olyan cselekedet, ami kielégíti őket, és ami saját akaratuk alapján tetszik nekik, nem pedig teljes szívből megtett kötelesség.

Az imént főként a tehetségekről és az adottságokról beszéltem. Vajon ezek a tehetségek és adottságok magukba foglalják-e a tudást is? Van-e valami különbség a tudás és a tehetség között? A tehetség egy készségre vonatkozik. Ez lehet egy olyan terület, ahol valaki kiemelkedőbb másoknál, a képességének egy olyan része, amely jobban kitűnik, amiben a legjobb, vagy egy olyan készség, amelyben viszonylag kompetens és jártas. Ezeket mind tehetségeknek és adottságoknak hívjuk. Vajon mi a tudás? Mit is jelent pontosan a tudás? Ha egy értelmiségi éveken keresztül tanult, sok klasszikust olvasott, mélyrehatóan tanulmányozott egy bizonyos szakmát vagy tudományágat, eredményeket ért el, valamint sajátos és nagyon alapos ismerettel rendelkezik, akkor vajon van-e ennek bármi köze is a tehetségekhez és az adottságokhoz? Besorolható-e a tudás a tehetségek kategóriájába? (Nem.) Ha valaki a tehetsége alapján végzi a munkáját, lehetséges, hogy durva vidéki ember ő, hogy nem rendelkezik magas fokú képzettséggel, nem olvasott semmilyen híres könyvet, és még a Bibliát sem érti meg, azonban lehet, hogy mégis van egy kis képessége, és képes ékesszólóan beszélni. Tehetség ez? (Igen.) Ő egy ilyen tehetséggel rendelkezik. Ez vajon azt jelenti, hogy tudással rendelkezik? (Nem.) Akkor mit is jelent a tudás? Hogyan határozzuk meg? Mondjuk, ha valaki például pedagógiát tanult, akkor rendelkezik-e tudással erről a szakmáról? Olyasmivel, mint például, hogy hogyan oktassa az embereket, hogyan adja át a tudást másoknak, milyen tudást adjon át, és így tovább? Ismeri ezt a területet, így vajon értelmiségi-e ezen a területen? Nevezhetjük-e tehetséges embernek azt, aki tudással rendelkezik ezen a területen? (Igen.) Vegyük ezt példaként: ha valaki egy oktatással foglalkozó értelmiségi, akkor vajon mit fog általában tenni, amikor dolgozik, vagy a gyülekezetet vezeti? Mi a szokásos gyakorlata? Vajon úgy beszél mindenkivel, mint egy tanár a diákkal? Nem az számít, hogy milyen hangnemet használ, hanem az, amit másokba belenevel, és amit másoknak tanít. Hosszú évek óta él e tudással, és ez a tudás alapvetően az élete részévé vált, olyannyira, hogy viselkedése és élete minden aspektusából láthatjuk, hogy rendelkezik ezzel a tudással, és megéli a megszerzett tudást. Ez nagyon is normális dolog. Munkájuk során mire támaszkodnak tehát gyakran az ilyen emberek? Az általuk megszerzett tudásra. Mondjuk például, azt hallják, hogy valaki ezt mondja: „Nem tudom olvasni Isten szavait. Magamnál tartom őket, de egyszerűen nem tudom, hogyan kell olvasni azokat. Honnan fogom tudni, mi az igazság, ha nem tudom olvasni Isten szavait? Hogyan fogom megérteni az Ő szándékait, ha nem tudom olvasni az Ő szavait?” Erre ők azt mondják: „Tudom, hogyan, nekem van tudásom, így képes vagyok segíteni neked. Ez a fejezet négy bekezdésből áll. Általában, ha a szöveg egy elbeszélés, akkor hat eleme van: idő, hely, szereplők, a történet oka, a cselekmény kifejtése és a következtetés. Isten szavának ez a fejezete 2011 októberének végén volt közzétéve. Ez az első elem. Ami a szereplőket illeti, Isten szavának ebben a fejezetében megjelenik az »Én«, tehát az első személy Isten, majd Isten megemlíti a »ti«-t, ami ránk vonatkozik. Majd elemzi egyes emberek állapotát; vannak lázadó és arrogáns állapotok, ami azokra az emberekre utal, akik arrogánsak és lázadók, akik nem végeznek tényleges munkát, akik bajkeverők, rossz és gonosz emberek. Az történik, hogy az emberek rossz dolgokat tesznek. Vannak még más dolgok is, amelyek különböző aspektusokhoz kapcsolódnak.” Mit gondoltok erről a munkamódszerről? Az jó, hogy ilyen szeretettel segítenek másoknak, de vajon mi az alapja a tetteiknek? (A tudás.) Vajon miért hozom fel ezt a példát? Azért, hogy segítsek az embereknek, hogy jobban megértsék, mi a tudás. Vannak, akik nem tudják, hogyan olvassák Isten szavát, de oktatásban részesültek, és talán jók voltak az iskolában a humán tantárgyakból, ezért lehet, hogy kinyitják egy oldalnál Isten szavát, elolvassák, és azt mondják: „Isten szavának ez a fejezete olyan jól meg van fogalmazva! Az első bekezdésben Isten lényegre törően beszél, majd a másodikban a hangnem egy kissé fenséges és haragos. A harmadik bekezdésben minden konkrétan és világosan feltárul. Ilyennek kell lennie Isten szavának. A negyedik bekezdés az általános összegzés, gyakorlási módot kínál az embereknek. Isten szava tökéletes!” Vajon tudásból fakad-e a következtetésük, és az, hogy így összegzik Isten szavát? (Igen.) Bár lehet, hogy ez a példa nem túl találó, de vajon mit szeretnék megértetni veletek azzal, hogy ezt mondom? Azt szeretném, hogy világosan lássátok, milyen csúnya dolog a tudás segítségével megközelíteni Isten szavát. Ez visszataszító. Az ilyen emberek a tudásra támaszkodva olvassák Isten szavát, így vajon képesek-e az igazságra támaszkodva cselekedni? (Nem.) Egyáltalán nem.

Melyek a jellemzői annak, ahogyan a tudás szerint élő emberek cselekszenek? Először is, mit gondolnak, hogy milyen előnyökkel rendelkeznek? A tudásukkal és a műveltségükkel, azzal, hogy értelmiségiek, és hogy tudásalapú iparágakban dolgoztak. Az értelmiségiek cselekedeteik során az értelmiségiek stílusával, jellemzőivel és mintáival rendelkeznek, így akaratlanul is egyfajta értelmiségi légkörrel ruházzák fel azt, amit tesznek, így kivívják mások csodálatát. Az értelmiségiek így teszik a dolgokat; mindig erre az intellektuális légkörre összpontosítanak. Függetlenül attól, hogy kívülről mennyire gyengének és szelídnek tűnnek, belül biztosan nem gyengék és szelídek, és mindig mindenről megvan a saját véleményük. Mindig mindennel hivalkodni akarnak, kicsinyes eszközeiket akarják használni, és a tudás nézetei, attitűdjei és gondolkodási mintái alapján akarják elemezni és kezelni a dolgokat. Az igazság valami idegen dolog számukra, olyasmi, amit nagyon nehéz elfogadniuk. Ezért az ilyen ember elsődleges hozzáállása az igazsághoz az, hogy elemzi azt. Vajon mi az alapja az elemzésének? A tudás. Hadd mondjak egy példát. Rendelkeznek-e rendezői ismeretekkel azok, akik rendezést tanultak? Függetlenül attól, hogy a rendezést szisztematikusan könyvekből tanulmányoztad, vagy a gyakorlatban tanultad, és ilyen jellegű munkát végeztél, röviden szólva, megszerezted a tudást ezen a területen. Akár alaposan, akár csak felületesen tanultad a rendezést, ha a nem hívők világában rendezőként dolgoznál, akkor az ezen a területen szerzett tudásod és a rendezéssel kapcsolatos tapasztalatod nagyon hasznos és értékes lenne. De vajon az ilyen jellegű tudás birtoklása azt jelenti-e, hogy biztosan jól fogsz boldogulni Isten házának filmes munkájában? A megszerzett tudás valóban segíthet-e abban, hogy filmekkel tanúskodj Isten mellett? Nem feltétlenül. Jól tudod-e végezni a kötelességedet, ha továbbra is a tankönyvekből tanultakat és a szakmai tudás szabályait és követelményeit hangsúlyozod? (Nem.) Nincs-e itt valami vitás kérdés vagy ellentmondás? Hogyan oldod fel azt, ha az igazságalapelvek ellenkeznek a tudás ezen aspektusával? A tudásodat fogadod el irányadónak, vagy az igazságalapelveket? Tudjátok-e garantálni azt, hogy tudásotok nem hamisítja meg, vagy csak nagyon kis mértékben hamisítja meg az általatok forgatott felvételeket, jeleneteket és filmeket, és hogy azok teljes mértékben megfelelnek az Isten háza által megkövetelt normáknak és alapelveknek? Ha ez nem lehetséges, akkor az általad megszerzett tudásnak semmi haszna sincs Isten házában. Gondolj csak bele, mi haszna van a tudásnak? Melyik tudás hasznos? Milyen tudás ellentétes az igazsággal? Mit nyújt az emberek számára a tudás? Vajon jámborabbá válnak, és jobban fogja Istent félni a szívük, ha több tudásra tesznek szert, vagy pedig arrogánsabbá és önelégültebbé válnak? Amint sok tudásra tesznek szert, bonyolulttá, dogmatikussá és arrogánssá válnak. Van még valami végzetes, amit talán nem is ismertek fel. Amikor sok tudást sajátítanak el, belül zűrzavarossá válnak, és nincsenek alapelveik, és minél több tudást sajátítanak el, annál zűrzavarosabbá válnak. Vajon a tudásban meg lehet-e találni a választ arra a kérdésre, hogy miért élnek az emberek, és hogy mi az emberi lét értéke és értelme? Megtalálható-e a következtetés arra vonatkozóan, hogy honnan jönnek, és hová mennek az emberek? Vajon a tudás meg tudja-e mondani neked, hogy Istentől származol, és Isten teremtett téged? (Nem.) Akkor pontosan mi is az, amit az emberek a tudáson belül tanulmányoznak? Vagy pontosan mi is az, amit a tudás beléjük olt? Anyagi dolgok, ateista dolgok, az emberek által látható és az elme által felismerhető dolgok, amelyek közül sok a képzelődéseikből fakad, és egyszerűen nem gyakorlatias. A tudás filozófiákat, ideológiákat, elméleteket, természeti törvényeket és egyebeket is beléjük olt, azonban sok mindent nem tud világosan megmagyarázni. Például azt, hogy hogyan keletkezik a mennydörgés és a villámlás, vagy miért váltakoznak az évszakok. Vajon a tudás meg tudja-e adni ezekre a valódi válaszokat? Miért változik mostanában az éghajlat, és miért válik rendellenessé? Meg tudja-e ezt világosan magyarázni a tudás? Meg tudja-e oldani ezt a problémát? (Nem.) Nem tud neked a minden dolgok forrásával kapcsolatos kérdésekről beszélni, így nem tudja megoldani ezeket a problémákat. Vannak olyanok is, akik azt kérdezik: „Miért térnek vissza egyesek az életbe, miután meghaltak?” A tudás megadta-e neked erre a választ? (Nem.) Mi az tehát, amit a tudás megmond neked? Számos szokásról és előírásról tájékoztatja az embereket. Például az az elgondolás, hogy az embereknek gyermekeket kell nevelniük, és gyermeki jámborságot kell tanúsítaniuk szüleik iránt, egyfajta tudás az emberi életről. Vajon honnan származik ez a tudás? Ez a hagyományos kultúra tanítása. Mit nyújt tehát mindez a tudás az embereknek? Vajon mi a tudás lényege? Sokan vannak ezen a világon, akik klasszikusokat olvastak, magas szintű oktatásban részesültek, nagy tudásúak, vagy elsajátították a tudás egy szakterületét. Akkor vajon az ilyen embereknek van-e helyes irányuk és céljuk az élet útján? Van-e a magatartásuknak alapja és alapelve? Továbbá, tudják-e imádni Istent? (Nem.) Hogy egy lépéssel tovább menjünk, értik-e az igazság bármelyik elemét is? (Nem értik.) Mi tehát a tudás? Mit nyújt a tudás az embereknek? Valószínűleg van egy kis tapasztalatuk erről. Régebben, amikor még nem rendelkeztek tudással, a köztük lévő kapcsolatok egyszerűek voltak – vajon most is egyszerűek, hogy tudásra tettek szert? A tudás bonyolultabbá teszi az embereket, többé már nem tiszták. A tudás megfosztja őket normális emberi mivoltuktól és életcéljaiktól. Minél több tudásra tesznek szert, annál távolabb kerülnek Istentől. Minél több tudásra tesznek szert, annál inkább megtagadják az igazságot és Isten szavát. Minél több tudással rendelkeznek, annál szélsőségesebbé, makacsabbá és abszurdabbá válnak. És vajon mi az eredmény? A világ egyre sötétebbé és egyre gonoszabbá válik.

Az imént említettük, hogy hogyan oldjuk fel a tudás felhasználása és az igazságalapelvek közötti konfliktusokat és ellentmondásokat, amikor azok felmerülnek. Mit tesztek, ha ilyen helyzetbe kerültök? Egyesek közületek doktrínával próbálkoznának: „Mi a nehéz abban, hogy az igazságalapelvek szerint gyakoroljunk? Mi az, amit nem tudunk elengedni?” Amikor azonban valami történik veletek, akkor ugyanúgy folytatjátok, mint eddig, a saját akaratotokat, elképzeléseiteket és képzelődéseiteket követitek, és bár előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor szeretnétek gyakorolni az igazságot és az alapelvek szerint cselekedni, mégis úgy tűnik, hogy semmiképpen sem tudjátok megtenni azt. Mindenki tudja, hogy a doktrína értelmében az igazságalapelvek szerint helyes cselekedni; tudja, hogy a tudás biztosan nincs összhangban az igazságalapelvekkel, és hogy amikor a kettő konfliktusba vagy összeütközésbe kerül, akkor az igazságalapelvek szerinti gyakorlással kell kezdeni, és el kell engedni a tudást. De vajon tényleg ilyen egyszerű ez? (Nem.) Nem, nem ilyen egyszerű. Nos, milyen nehézségek merülnek fel a gyakorlás során? Hogyan kellene gyakorolni ahhoz, hogy az igazságalapelvek szerint cselekedjünk? Ezek gyakorlati problémák, nem igaz? Vajon hogyan kellene megoldani őket? Először is alávetettség kell hozzá. Az emberek azonban romlott beállítottságúak, és néha képtelenek arra, hogy alávessék magukat. Azt mondják: „»Odavezethetsz egy lovat a vízhez, de nem kényszerítheted arra, hogy igyon« – az, hogy megpróbálsz engem rávenni arra, hogy alávessem magam, az is egy ilyen helyzet, nem igaz? Mi a baj azzal, ha a tudásom alapján cselekszem? Ha ragaszkodsz ahhoz, hogy az igazságalapelvek szerint cselekedjek, akkor nem fogom alávetni magam.” Mit teszel ilyenkor, amikor egy lázadó beállítottság bajt akar okozni? (Imádkozom.) Van, amikor az ima nem tudja megoldani a problémát. Lehet, hogy miután imádkoztál, kissé jobb lesz a hozzáállásod és a gondolkodásmódod, és változhat részben az állapotod, ha azonban nem érted meg az idevágó igazságalapelveket, és nem vagy tisztában azokkal, akkor az alávetettséged nem lesz több puszta formalitásnál. Ilyenkor meg kell értened az igazságot, keresned kell az idevágó igazságokat, és törekedned kell arra, hogy képes legyél felismerni azt, hogy amit teszel, az hogyan szolgálja Isten házának munkáját, a Róla való bizonyságtételt és az Ő szavainak terjesztését. Szíved mélyén tisztában kell lenned ezekkel a dolgokkal. Bármi is legyen a kötelességed, bármit is tegyél, azzal kell kezdened, hogy Isten házának munkájára és érdekeire, Isten szavainak terjesztésére gondolsz, valamint arra, amit kötelességed végrehajtásával el kell érned. Ez az elsődleges. Soha nincs helye sem kétértelműségnek, sem kompromisszumnak ezzel kapcsolatban. Ha ilyenkor kompromisszumot kötsz, akkor nem végzed őszintén a kötelességedet, és nem gyakorolod az igazságot – és ami még rosszabb, azt mondhatjuk, hogy a saját dolgoddal foglalkozol. Saját magadért teszel dolgokat, ahelyett, hogy végrehajtanád egy teremtett lény kötelességét. Ha valaki teljesíteni akarja Isten megbízatását, és jól akarja végezni emberi kötelességét, akkor először is azt az igazságot kellene megértenie és gyakorolnia, hogy eleget kell tennie Isten szándékainak. Ezzel a vízióval kell rendelkezned. A kötelességvégzés nem arról szól, hogy saját magadért teszel valamit, vagy a saját dolgoddal foglalkozol, még kevésbé arról, hogy magadról tanúskodsz, és magadat reklámozod, sőt nem is a te hírnevedről, nyereségedről és státuszodról szól. Nem ez a célod. Hanem arról szól, hogy jól végezd a kötelességedet, és tanúskodj Isten mellett; arról szól, hogy vállald a felelősségedet, és eleget tegyél Istennek; arról szól, hogy megéld a normális emberi mivolt lelkiismeretét és értelmét, hogy egy emberi lény hasonlatosságával élj, hogy Isten jelenlétében élj. Az ilyesfajta helyes gondolkodásmóddal könnyen át lehet ugrani a tudás szerint való élet akadályát. Még ha marad is néhány kihívás, azok fokozatosan változnak majd e folyamat során, és a körülmények jobbra fordulnak. Nos, hogyan tapasztaljátok ezt most? Javul, vagy stagnál? Ha mindig a tudás és az eszetek alapján cselekedtek, és soha nem keresitek az igazságalapelveket, akkor vajon képesek lesztek növekedni az életben? Jutottatok-e már valamilyen következtetésre ebben a kérdésben? Úgy tűnik, hogy még mindig eléggé össze vagytok zavarodva az életbe való belépést illetően, és nincsenek konkrét alapelveitek erre vonatkozóan, vagyis hiányzik a mélyebb és őszintébb tapasztalatotok az igazság gyakorlásának alapelveiről és módjáról. Vannak, akik mindig a tudásuk alapján cselekednek, bármi történjék is velük. Csak az egyszerű dolgokban tartanak be nagyvonalakban néhány igazságalapelvet, és hagyják, hogy mindvégig a tudásuk vegye át az irányítást, az igazságalapelvek pedig alárendelődjenek. Ilyen közvetett, kompromisszumos módon gyakorolnak; nem követelik meg szigorúan önmaguktól a teljes alávetettséget és az igazságalapelveknek feltétlenül megfelelő cselekvést. Vajon helyes ez részükről, vagy sem? Mi a veszélye ennek a fajta gyakorlásnak? Nem lehet-e könnyen tévútra térni? Ellenállni Istennek, és megsérteni az Ő természetét? Ez az, amire az embereknek leginkább rá kellene jönniük. Most már világos-e számotokra, hogy mi a különbség aközött, hogy Isten házában végzitek a kötelességeteket, és aközött, hogy a világban dolgoztok, és átvergődtök az életen? Tisztában vagytok-e ezzel a szívetek mélyén? Gyakran el kellene gondolkodnotok ezen a kérdésen, és mérlegelnetek kellene azt. Vajon mi a legnagyobb különbség a kettő között? Tudjátok-e? (Az Isten házában való kötelességvégzés az igazság elnyeréséről és romlott beállítottságunk megváltoztatásáról szól; a világban végzett munka a hús-vér test életéről szól.) Elég közel jársz, de van egyvalami, amit nem említettél. Isten házában kötelességet végezni annyit jelent, mint az igazság szerint élni. Vajon mit jelent az, hogy az igazság szerint élni? Az emberek számára azt jelenti, hogy a beállítottságuk megváltozhat, és hogy végül üdvözülhetnek; Isten számára pedig azt, hogy megnyerhet téged, egy teremtett lényt, és elismerhet az Ő teremtményeként. Akkor vajon mi szerint élnek az emberek, ha a világban dolgoznak? (Sátáni filozófiák szerint.) Sátáni filozófiák szerint – összességében véve ez azt jelenti, hogy a Sátán romlott természete szerint élnek. Akár hírnévre, nyereségre és státuszra, akár gazdagságra szomjazol, akár arra, hogy átvergődj a napjaidon, és életben maradj – romlott beállítottság szerint élsz. Ha a világban dolgozol, akkor azon kell törnöd a fejed, hogy pénzt keress. A hírnév, a nyereség és a státusz létráján való felkapaszkodás érdekében teljes mértékben olyan dolgokra kell támaszkodnod, mint a versengés, a harc, a küzdelem, a kegyetlenség, a rosszindulat és a gyilkolás – csak így tudsz talpon maradni. Ahhoz, hogy Isten házában kötelességet végezz, Isten szavai szerint kell élned, és meg kell értened az igazságot. A Sátán negatív dolgai nem csak hogy haszontalanok – le is kell vetni azokat. Egyetlen sátáni dolog sem tartható meg. Ha valaki sátáni dolgok szerint él, azt meg kell ítélni, és meg kell fenyíteni; ha valaki sátáni dolgok szerint él, és makacsul nem tanúsít megbánást, azt ki kell rekeszteni, és el kell hagyni. Ez a legnagyobb különbség az Isten házában való kötelességvégzés és a világi munka között.

Vajon milyen állapotban élnek az emberek, ha a tudásuk szerint élnek? Mi az, amit a legmélyebben megtapasztalnak? Amint megtanultál valamit egy bizonyos területen, úgy érzed, hogy kompetens, hogy fantasztikus vagy – ebből kifolyólag pedig a tudásod bilincsbe ver. A tudást az életednek tekinted, és amikor valami ér, akkor ez a tudásod bukkan fel, hogy megszabja, hogy ezt meg azt tedd. Szeretnéd levetni, de nem tudod, mert belevésődött a szívedbe, és semmi más nem helyettesítheti. Ezt jelenti a mondás, hogy „az első benyomás mindig meghatározó”. Van olyan tudásanyag, amelyet jobb lenne, ha egyáltalán nem is tanultunk volna. Terhet jelent, hogy megtanultuk, és nyűgöt. A tudás számos területet magába foglal: oktatás, jog, irodalom, matematika, orvostudomány, biológia és így tovább, amelyek mind az emberek gyakorlati tapasztalataiból származnak. Ezek a gyakorlati tudás formái; az emberek nem tudnak ezek nélkül élni, és tanulmányozniuk kell őket. Vannak azonban a tudásnak olyan formái, amelyek mérgezőek az emberiségre nézve – ezek sátáni mérgek, a Sátántól származnak. Vegyük például a társadalomtudományokat, amelyeknek tanításai között olyasmik is szerepelnek, mint az ateizmus, a materializmus és az evolucionizmus, valamint a konfucianizmus, a kommunizmus és a feudális babonák. Ezek mind a tudás Sátántól származó, negatív formái, fő céljuk pedig az, hogy megfertőzzék, rombolják és elferdítsék az emberi gondolkodást, megkötözzék és irányítsák az emberek gondolkodását, hogy végül megrontsák, megkárosítsák és elpusztítsák az embereket. Például a családi név továbbadása, a gyermeki jámborság, a család dicsőítése és a „Műveld magad, rendezd a családodat, kormányozd a nemzetet, és teremts békét a világban” szabály mind-mind a hagyományos kultúra tanítása. És ezen kívül vannak még a polgári társadalomban aktuális különböző teológiai elméletek is, a buddhizmus, a taoizmus és a modern vallás. Ezek is a tudás tárgykörébe tartoznak. Vannak például, akik lelkészként vagy prédikátorként szolgáltak, vagy teológiát tanultak. Vajon mi a következménye annak, hogy ilyen tudásra tettek szert? Áldás ez vagy átok? (Átok.) Hogyan válik ez átokká? Ha az ilyen emberek nem beszélnek, hát legyen, ha azonban kinyitják a szájukat, akkor doktrína tör elő. Mindig szellemi doktrínáról próbálnak prédikálni; a farizeusok képmutató módszereit oltják bele az emberekbe ahelyett, hogy hagynák őket megérteni az igazságot. A teológiai tudás elsősorban a teológiai elméletről szól. Vajon mi a teológiai elmélet legfigyelemreméltóbb jellemzője? Olyan dolgokat olt bele az emberekbe, amelyeket ők spirituálisnak tartanak, és ha egyszer már befogadták az ilyen álspirituális dolgokat, azok mindent meghatározó első benyomássá válnak. Még ha meg is hallgattad az Isten által kimondott szavakat, abban a pillanatban nem leszel képes megérteni azokat, és a farizeusok tudása és elméletei korlátok közé fognak szorítani. Ez nagyon veszélyes dolog. Nem lesz-e nehéz egy ilyen embernek elfogadnia az igazságot? Egyszóval, ha doktrína és tudás szerint élsz, ha teljesíted a kötelességedet, és az adottságaidra támaszkodva cselekszel, akkor talán képes vagy néhány, másoknak jónak tűnő dolgot tenni. Amikor azonban ilyen állapotban élsz, vajon tudsz róla? Képes vagy-e felismerni, hogy a tudásod szerint élsz? Érzékeled-e, hogy milyen következményekkel járhat az, ha a tudás szerint élsz? Nem jutsz-e oda, hogy üresnek érzed a szívedet, hogy úgy érzed, nincs értelme így élni? És vajon pontosan miért is van ez így? Tisztázni kellene ezeket a kérdéseket. Ez a helyzet tehát a tudás problémájával.

Az imént beszéltünk a tudás és az adottságok kérdésköréről. Van még egy probléma. Sokan vannak, akik az Istenbe vetett hitük kezdetétől egészen mostanáig soha nem tudták, hogy mi az igazság, hogyan kellene gyakorolniuk azt és törekedniük arra. Mindvégig egy meggyőződés, vagy emberi elképzelések és képzelődések szerint éltek. Egyszóval olyan dolgok szerint, amelyeket helyesnek tartanak. Megszállottan ragaszkodnak azokhoz, sőt még igazságnak is tekintik őket. Azt gondolják, hogy ha a végsőkig kitartanak a gyakorlásukban, akkor győztesek lesznek, és továbbra is életben maradnak. Ilyen elképzelés alapján hisznek Istenben. Képesek szenvedni, lemondani a családjukról és a karrierjükről, és elengedni azokat a dolgokat, amelyeket szeretnek, hogy aztán néhány előírásban foglalják össze a dolgokat, amelyeket úgy gyakorolnak, mintha azok lennének az igazság. Például, amikor látják, hogy valaki bajban van, vagy valakinek a családja nehéz időszakon megy keresztül, magukra vállalják, hogy kapcsolatba lépjenek velük, és segítsenek nekik. Érdeklődnek felőlük, gondoskodnak róluk, és törődnek velük. Ha piszkos vagy megerőltető munkát kell végezni, maguktól odamennek, és elvégzik azt. A piszok és az elvárások nem zavarják őket. Nem válogatósak. Nem vitatkoznak másokkal a velük való kapcsolatuk során, és igyekeznek mindent megtenni, hogy mindenkivel békés megegyezésre jussanak. Nem veszekednek másokkal, megtanulnak jóindulatúnak és türelmesnek lenni az emberekkel, hogy mindenki, aki bármennyi időt is tölt velük, azt mondja róluk, hogy jó emberek és igaz hívők. Ha Istenről van szó, bármit megtesznek, amit csak mond nekik, és bárhová elmennek, ahová Ő mondja. Nem állnak ellen. Vajon mi szerint élnek? (Buzgóság.) Ez nem csupán a buzgóság egy szimpla formája – olyan meggyőződés szerint élnek, amit helyesnek tartanak. Az ilyen emberek nem fogják megérteni az igazságot még akkor sem, ha hosszú évekig hisznek Istenben, és nem fogják tudni, hogy mit jelent gyakorolni az igazságot, mit jelent alávetni magunkat Istennek, eleget tenni Istennek, mit jelent keresni az igazságot, és mik az igazságalapelvek. Nem fogják tudni ezeket a dolgokat. Azt sem fogják tudni, hogy mi az a becsületes ember, és hogyan lehet azzá válni. Azt hiszik, hogy „Csak annyit kell tennem, hogy így élek, és kitartok a követésben. Bármilyen prédikációt is hirdet Isten háza, én ragaszkodom a saját módszereimhez; bárhogyan is bánik velem Isten, nem adom fel a belé vetett hitemet, és nem hagyom el Őt. Képes vagyok bármilyen kötelességet teljesíteni, amire megkérnek.” Az a benyomásuk, hogy üdvözülhetnek, ha így gyakorolnak. Milyen kár, hogy annak ellenére, hogy nincs nagy gond a hozzáállásukkal, nem értik meg az igazságokat, még úgy sem, hogy annyi éven keresztül prédikációkat hallgattak. Nem értik meg az alávetettség igazságát, és nem tudják, hogyan kell gyakorolni azt, nem értik meg a becsületes ember igazságát, vagy a kötelesség hűséges végrehajtásának igazságát, vagy azt, hogy mit jelent felületesnek lenni. Nem tudják, hogy hazudnak-e vagy csalárdok-e. Hát nem szánalomra méltók az ilyen emberek? (De igen.) Vajon mi szerint élnek? Mondhatjuk-e azt, hogy a saját mezítelen, gyermeki szívük szerint élnek? Miért mondhatjuk ezt? Azért, mert úgy hiszik, hogy „A szívem nyitott, hogy láthassa a világegyetem. Az emberek számára ez nem világos; nem láthatják – a Menny azonban ismeri azt.” Ennyire „őszinte” a szívük. Senki sem értheti meg, és mindenki számára elérhetetlen. Vajon miért hívjuk ezt mezítelen, gyermeki szívnek? Mert van egyfajta hangulatuk, érzelmük, és ezt a személyes érzelmüket vagy vágyálmukat arra használják, hogy értelmezzék, mit kell tennie egy Istenben hívőnek, és hogy mi az a kötelességvégzés. Az ilyen érzelmeket arra is felhasználják, hogy összegezzék Isten követelményeit. Úgy vélik: „Isten valójában nem követeli meg az emberektől, hogy bármit is tegyenek, sem azt, hogy sok képességgel rendelkezzenek, vagy hogy sok igazságot megértsenek. Elég az, ha valakinek mezítelen, gyermeki szíve van. Olyan egyszerű hinni Istenben – csak annyit kell tenned, hogy továbbra is mezítelen, gyermeki szíved alapján cselekszel.” Mégsem szűnnek meg a hazudozásaik, sem az ellenállásuk, sem a lázadó mivoltuk, sem az elképzeléseik, sem pedig az árulásuk. Bármit is tesznek, úgy érzik, hogy az nem számít, helyette azt gondolják: „Istent szerető szívem van. Senki sem szakíthatja meg az Istennel való kapcsolatomat, senki sem fojthatja el az Isten iránti szeretetemet, és senki sem befolyásolhatja az Isten iránti hűségemet.” Vajon miféle mentalitás ez? Abszurd, nemde? Abszurd és szánalomra méltó. Van egy bizonyos állapota az ilyen ember lelkének – kiszáradt, elszegényedett és szánalmas. Vajon miért „kiszáradt”? Mert, amikor szembesül valami egyszerű dologgal – mondjuk, hogy hazudott –, ő maga nem tudja, vagy nem veszi észre azt. Nem érez önvádat; nincs semmiféle érzése. Eddig úgy követte Istent, hogy semmilyen cselekedetében nem volt szigorú mérési kritérium. Nem tudja, hogy milyen ember, azt sem, hogy csalárd-e, vagy hogy valóban képes volt-e becsületes embernek lenni, hogy képes-e alávetni magát Isten követelményeinek. Semmit sem tud ezek közül. Ennyire szánalomra méltó, és kiszáradt a lelke. Miért mondjuk, hogy kiszáradt a lelke? Mert nem tudja, hogy Isten mit követel meg tőle, hogy miért hisz Istenben, vagy milyen embernek kellene lennie. Nem tudja, milyen cselekedetek vannak híján az értelemnek, vagy milyen cselekedetek sértik meg az igazságalapelveket. Nem tudja, hogy milyen magatartást kell tanúsítania a gonosz emberekkel szemben, és milyent a jó emberekkel szemben; nem tudja, hogy kivel kellene kapcsolatba lépnie, vagy hogy kihez kellene közel kerülnie. Amikor negatívvá válik, azt sem tudja, hogy milyen állapotba került. Ilyen az, amikor valaki lélekben kiszárad. Vajon ti is ilyenek vagytok? (Igen.) Nem tetszik, hogy ezt hallom tőletek, de tényleg ilyen a ti állapototok. Mindig érzelmesek vagytok, és senki sem tudja, mikor fog ez megváltozni.

Mi is az érzelmesség? Nézzünk meg egy példát. Vannak, akik úgy érzik, hogy nagyon szeretik Istent. Különösen nagy megtiszteltetésnek és dupla áldásnak érzik, hogy az utolsó napokban születtek, hogy elfogadták Isten munkájának ezt a szakaszát, és hogy saját fülükkel hallhatják az Ő szavait, és személyesen megtapasztalhatják az Ő munkáját. Következésképpen úgy gondolják, hogy valamilyen módot kell találniuk arra, hogy kifejezzék mezítelen, gyermeki szívüket. És vajon hogyan teszik ezt? Felszínre törnek az érzelmeik, lelkesedésük robbanásra kész, kissé irracionálisak lesznek, és érzelmeik abnormálissá válnak. Ebből pedig rútság születik. A szárazföldi Kínában az istenhit szempontjából iszonyatos környezetben voltak, és elnyomásban éltek. Akkoriban lelkesek voltak, és kiáltani szerették volna, hogy „Mindenható Isten, szeretlek Téged!” De sehol sem kiálthattak – nem tehették, mert féltek, hogy letartóztatják őket. Most külföldön élnek, és szabadon hihetnek; végre van egy hely, ahol teret adhatnak mezítelen, gyermeki szívüknek. Szükségük van arra, hogy kimondják, mennyire szeretik Istent. Ezért kimennek az utcára, és keresnek egy olyan helyet, ahol nincs sok ember, és ahol úgy kiabálhatnak, ahogyan csak akarnak. Mielőtt azonban megtehetnék, úgy érzik, hogy nincs elég önbizalmuk a folytatáshoz. A környezetüket vizsgálják, és nem jön, hogy kiáltsanak. Vajon mi jár a fejükben? „Ez nem fog menni. Nem elég csupán a mezítelen, gyermeki szív. Még nincs Istent szerető szívem. Nem csoda, hogy nincs mit kiabálnom.” Így aztán elszomorodva és fájdalmasan hazamennek, majd sírva imádkoznak Istenhez: „Ó, Istenem, nem mertem kiáltani, hogy »Szeretlek Téged«, amikor még olyan környezetben voltam, ahol ezt nem engedték meg. Most már olyan környezetben vagyok, ahol ez megengedett, de még mindig nincs meg a kellő önbizalmam. Nem jön a kiáltás. Úgy tűnik, hogy túlságosan csekély az érettségem és az önbizalmam. Nincs meg az életem.” Innentől kezdve imádkoznak ezért a problémáért, előkészületeket tesznek, és dolgoznak rajta. Gyakran olvassák Isten szavait, és könnyekig meghatódnak azoktól, lelkesedésük és ezek az érzelmeik pedig felforrnak és felhalmozódnak a szívükben. Mindaddig, amíg egy napon úgy érzik, hogy eléggé tele vannak érzelmekkel ahhoz, hogy elmehessenek egy több ezer főt befogadó köztérre, és a tömeg előtt kiáltsák, hogy „Szeretlek Téged, Mindenható Isten” – amikor azonban kimennek a térre, és meglátják, hogy milyen sokan vannak ott, nem jön a kiáltás. Talán még most sem kiáltottak fel. De akár kiáltottak, akár nem, vajon mit jelentene az? Vajon az igazság gyakorlása az ilyen kiabálás? Isten melletti bizonyságtétel-e? (Nem.) Akkor miért akarják ezt kiabálni? Meggyőződésük, hogy kiáltásuk erősebb és hatékonyabb lesz, mint Isten szavainak hirdetésére és Isten melletti tanúskodásra szolgáló bármely más módszer. Ezt jelenti az, ha valakinek mezítelen, gyermeki szíve van. Vajon jó vagy rossz, ha valakinek ilyen érzelmei vannak? Normális vagy abnormális ez? Besorolható-e a normális emberi mivolt keretei közé? (Nem.) Miért nem? Vajon mi Isten célja azzal, hogy az emberek kötelességeket végezzenek, valamint azzal, hogy megértsék és gyakorolják az igazságot? Az, hogy növelje az emberek Iránta érzett szeretetét, netán az, hogy felerősítse kötelességük végzése közbeni érzelmeiket? (Nem.) Vannak-e időnként vagy talán gyakran ilyen érzelmeitek? (Igen.) Ha vannak, úgy érzed-e, hogy hirtelen és szokatlanul jelentkeznek, vagy hogy nehéz elfojtani őket? Bármennyire is nehéz ezeket elfojtani, meg kell fékezned azokat. Minden mást félretéve, ezek csupán érzelmek, nem pedig azok az eredmények, amelyek azután következnek, miután az emberek megértik és gyakorolják az igazságot, vagy miután követték Isten útját. Ez egy abnormális állapot. Akkor vajon ez az abnormális állapot a radikális makacsság kategóriájába sorolható-e? Ez esetenként változik. Különböző fokozatok vannak; némelyik a radikális makacsság kategóriájába sorolható, némelyik pedig az abszurditás szintjére emelkedik. Normális, ha valaki időnként ilyen hangulatot áraszt. Akkor tehát milyen megnyilvánulások nem normálisak? Elfojthatatlan érzelmek hatására tenni valamit. Ha valaki minden napját annak a kedvéért éli és azért sürgölődik, azért olvassa Isten szavait és hirdeti az evangéliumot, és azért hajt végre mindenféle kötelességet – amikor minden e körül forog, és ez válik létezésének és életének értékévé és értelmévé –, az bajt okoz. Ennek az embernek a célja és iránya elferdül. Van valami rútság azokban, akik mezítelen, gyermeki szívük szerint élnek. Van bennük valami makacsság, és abnormális érzelmeik vannak. Ha valaki ilyen dolgok szerint él, és gyakran él ilyen állapotban, az vajon képes megérteni az igazságot? (Nem.) Ha nem képes megérteni az igazságot, milyen lelkiállapotban hallgatja a prédikációkat? Milyen szándékkal olvassa Isten szavait? Megértheti-e és elnyerheti-e az igazságot az, aki mindig mezítelen, gyermeki szívvel és vallásos szertartások által hisz Istenben? (Nem.) Miért nem? Nem az igazságon alapszik mindaz, amit tesz, hanem vallási elméleten, elképzeléseken és képzelődéseken. Nem az igazságra való törekvésről és annak gyakorlásáról szól. Egyáltalán nem érdekli őt, hogy valójában mi is az igazság, és hogy mit mond Isten szava. Nem törődik ezzel, mintha csak mezítelen, gyermeki szívre lenne szükség ahhoz, hogy valaki higgyen Istenben, mintha csak foglalkozni kellene a dolgokkal és erőfeszítéseket tenni a gyülekezetben. Számára ez ilyen egyszerű. Nem érti, hogy mit jelent megérteni és gyakorolni az igazságot, és azt sem, hogy mire kell törekedni az üdvösség érdekében. Lehet, hogy néha elgondolkodik ezen, de egyszerűen nem tudja megfejteni. Mindvégig azt gondolja: „Ha buzgólkodom, elérek egy felfokozott érzelmi szintet, és a végsőkig kitartok, akkor talán elnyerem az üdvösséget”. Ennek következtében pedig, a felfokozott érzelmektől elragadtatva, csak ostobaságot tesz, olyasmit, ami ellentétes az igazságalapelvekkel. A végén lelepleződik, és ki lesz rekesztve. Úgy tűnik, a felfokozott érzelmek mégsem olyan nagyszerűek.

Van egy másik eléggé hallatlan állapot abban, ha valaki mezítelen, gyermeki szív szerint él, mégpedig az, hogy egyesek mindig a lelkesedésre támaszkodnak Istenbe vetett hitükben. Soha nem alszik ki a tűz a szívükből; azt hiszik, hogy csak mezítelen, gyermeki szívre van szükségük ahhoz, hogy higgyenek Istenben. Azt gondolják: „Nem kell megértenem az igazságot, nem kell önvizsgálatot tartanom, és nem kell Isten elé járulnom, hogy megvalljam bűneimet és megbánjam azokat – és biztosan nem kell elfogadnom senkitől semmiféle ítéletet, fenyítést, metszést, sem pedig megrovást vagy kritikát”. „Nincs szükségem ezekre. Csak mezítelen, gyermeki szívre van szükségem.” Ez az Istenbe vetett hitük alapelve. Azt gondolják: „Nem kell elfogadnom az ítéletet és a fenyítést. Csak annyit kell tennem, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Azt hiszem, hogy Isten biztosan elégedett lesz, ha ezt teszem. Ha én boldog vagyok, Isten is boldog – ez minden. Ha így hiszek Istenben, akkor elnyerem az üdvösséget.” Hát nem szörnyen naiv gondolkodásmód ez? Ugye, ti is voltatok ilyen állapotban? (Igen.) Ha a végsőkig ilyen állapotban éltek, bármilyen javulásra képtelenül, akkor joggal mondható, hogy egyáltalán nem értitek meg az igazságot. Az igazságnak semmi köze hozzátok. Nem tudjátok, hogy mi a célja és értelme annak, hogy Isten megmenti az embert, és nem értitek, miről szól az Istenbe vetett hit. Vajon mi a különbség az Istenbe vetett hit és a vallásos hit között? Mindenki úgy képzeli, hogy valaki azért hisz a vallásban, mert nincs létbiztonsága, esetleg nehézségei vannak otthon. Egyébként arról van szó, hogy szeretnének találni valamit, amire támaszkodhatnak, hogy lelki támaszra leljenek. Sokszor a vallásos hit nem jelent többet, mint azt, hogy az emberek jók és jóindulatúak legyenek, segítsenek másokon, legyenek kedvesek másokhoz, több jócselekedetet vigyenek véghez az erények felhalmozása érdekében, ne kövessenek el gyilkosságot vagy gyújtogatást, ne szegjék meg a törvényt, és ne kövessenek el bűncselekményeket, ne tegyenek rosszat, ne verjenek meg és ne átkozzanak meg másokat, ne lopjanak vagy raboljanak, ne csaljanak és ne szélhámoskodjanak. Mindenki fejében ez a „vallásos hit” fogalma. Mennyire van most jelen a vallásos hit fogalma a szívetekben? Összhangban vannak-e az igazsággal azok a dolgok, amelyek a vallásos hithez kapcsolódnak? Egész pontosan honnan is származnak? Tudjátok-e? Ha vallásos hitet hordozó szívvel hisztek Istenben, az vajon milyen következménnyel jár? Ez vajon az Istenben való hit helyes módja? Van-e különbség a vallásos hit állapota és az Istenbe vetett hit állapota között? Vajon mi a különbség a vallásos hit és az Istenbe vetett hit között? Lehet, hogy amikor először hinni kezdtél Istenben, úgy érezted, hogy a vallásos hit és az Istenbe vetett hit egy és ugyanaz. Most azonban, hogy már évek óta hiszel Istenben, mit gondolsz, mit jelent valójában a hit? Különbözik-e valamiben a vallásos hittől? A vallásos hit azt jelenti, hogy betartunk bizonyos vallási rituálékat, hogy boldogságra és vigaszra leljen a lelkünk. Ez nincs összefüggésben azzal, hogy valaki milyen úton jár, vagy hogyan éli az életét. Nincs változás a belső világodban; még mindig te magad vagy, és ugyanaz a természetlényeged. Nem fogadtad el az Istentől származó igazságokat, és nem tetted életeddé azokat, hanem csak véghezvittél néhány jótettet, és betartottad a szertartásokat és előírásokat. Csupán részt vettél néhány, a vallásban való hittel kapcsolatos tevékenységben – ez minden. Akkor vajon mit is jelent az Istenbe vetett hit? Az életmódodban való változást jelenti, azt, hogy máris megváltozott életed értéke és életcélod. Kezdetben olyasmikért éltél, mint őseid tisztelete, a tömegből való kitűnés, a jó élet, a hírnév és a vagyon utáni törekvés. Most lemondtál ezekről a dolgokról. Már nem követed a Sátánt, hanem el akarod hagyni őt, el akarod hagyni ezt a gonosz irányzatot. Istent követed, az igazság az, amit elfogadsz, és az út, amelyen jársz, az az igazságra való törekvés útja. Életed iránya teljesen megváltozott. Amint hiszel Istenben, másképpen közelíted meg az életet, más életmódot folytatsz, követed a Teremtőt, elfogadod és aláveted magad a Teremtő szuverenitásának és intézkedéseinek, elfogadod a Teremtő üdvösségét, és végül igazi teremtett lénnyé válsz. Nem változtatja-e meg ez az életmódodat? Ez teljesen ellentétes a korábbi törekvéseddel, életmódoddal, valamint régebbi tetteid motivációival és értelmével – teljesen ellentétben állnak egymással, még csak nem is hasonlítanak. Itt befejezzük az Istenbe vetett hit és a vallásos hit közötti különbség tárgyalását. Felismeritek-e magatokban a „mezítelen, gyermeki szív” állapotát, amiről beszéltünk? (Igen.) Tehát, legtöbbször mezítelen, gyermeki szív szerint éltek, vagy csak alkalmanként vagytok ilyen állapotban? Ha csak alkalmanként, az azt bizonyítja, hogy már levetetted ezt az állapotot, és elkezdtél törekedni az igazságra, elkezdtél kilépni ebből az állapotból; ha legtöbbször még mindig mezítelen, gyermeki szív szerint élsz, és nem tudod, hogyan élj Isten szavai és az igazság szerint, valamint azt sem, hogy hogyan szabadulj meg a mezítelen, gyermeki szív korlátaitól, és hogyan lépj ki ebből az állapotból, az azt bizonyítja, hogy nem Isten jelenlétében élsz, hogy még nem tudod, mi az igazság, és hogyan keresd azt. Vajon nagy különbség ez? (Igen.) Ha továbbra is így élsz, anélkül, hogy a legkevésbé is megértenéd az igazságot, veszélyben vagy – előbb-utóbb ki kell, hogy rekesszenek. Ami a mezítelen, gyermeki szív létrejöttét illeti, keresned kell az igazságot, boncolgatnod kell az állapotot, és meg kell változtatnod azt. Miért van valakinek ilyen mezítelen, gyermeki szíve; milyen következményei lesznek annak, ha az Istenbe vetett hitben a buzgalomra támaszkodsz; elnyerheted-e az igazságot, ha így hiszel Istenben; megerősíti-e ez az Istenbe vetett hitedet – szíved mélyén tisztában kell lenned ezekkel a kérdésekkel. Ehhez az szükséges, hogy készen állj az összehasonlításra, hogy elgondolkodj, és keresd a megoldást.

Az emberek egy bizonyos típusa lelkes szívvel hisz Istenben. Bármilyen kötelesség, akár egy kis nehézség is megfelel nekik, a hangulatuk azonban labilis – érzelmes, szeszélyes és következetlen. Kizárólag a hangulatuk szerint cselekszenek. Ha boldogok, akkor jól végzik a rájuk bízott munkát, és jól kijönnek bárkivel, akivel társulnak, és akivel kapcsolatba kerülnek. Hajlandóak többet is vállalni a kötelességből – bármilyen kötelességet is végeznek, felelősséget éreznek azért. Amikor jó állapotban vannak, akkor így viselkednek. Meglehet az oka, hogy jó állapotban vannak. Talán megdicsérték őket, mert jól végezték a kötelességüket, és elnyerték a csoport megbecsülését és elismerését. Vagy talán sokan értékelik a munkájukat, ezért felfuvalkodnak, mint egy lufi, amely minden egyes dicsérettől egyre nagyobb lesz. Így aztán minden nap ugyanazt a kötelességet végzik, de mindeközben soha nem fogják fel Isten szándékait, és nem keresik az igazságalapelveket. Mindig a tapasztalataik alapján cselekszenek. Igazság-e a tapasztalat? Biztonságos-e a tapasztalat alapján cselekedni? Összhangban van-e az igazságalapelvekkel? A tapasztalat alapján való cselekvés nincs összhangban az alapelvekkel; szükségszerűen lesznek olyan időszakok, amikor kudarcot vall. Eljön tehát a nap, amikor nem jól hajtják végre a kötelességüket. Sok minden rosszul sül el, és megmetszik őket. A csoport elégedetlen velük. Ilyenkor negatívvá válnak: „Nem végzem többé ezt a kötelességet. Rosszul csinálom. Ti mindannyian jobbak vagytok nálam. Én nem vagyok jó. Aki csinálni akarja, csak rajta!” Ha valaki beszél nekik az igazságról, az nem jut el hozzájuk, és nem értik meg, mondván: „Mit lehet erről beszélni? Nem érdekel, hogy ez az igazság vagy sem – ha boldog vagyok, akkor megteszem a kötelességemet, ha pedig nem vagyok az, nem teszem meg. Miért kell ezt ennyire túlbonyolítani? Most nem teszem meg; megvárom azt a napot, amikor boldog leszek.” Folyamatosan ilyenek ők. Akár kötelességük végzése során, akár Isten szavainak olvasása közben, akár a prédikációk hallgatásakor és az összejöveteleken való részvétel során, akár a másokkal való kapcsolataikban – mindenben, ami életük bármely aspektusát érinti, ami belőlük feltárul, az az egyik pillanatban borús, a másikban napos, az egyik pillanatban emelkedett, a másikban lehangolt, az egyik pillanatban hideg, a másikban forró, az egyik pillanatban negatív, a másikban pozitív. Egyszóval, az állapotuk, legyen az jó vagy rossz, mindig nagy hangsúlyt kap. Egyetlen pillantással láthatjátok. Nem következetesek semmiben, amit tesznek, csak kiszolgáltatják magukat a hangulatuknak. Ha boldogok, akkor jobb munkát végeznek, ha pedig nem, akkor silányat – sőt, lehet, hogy abbahagyják a dolgot, és feladják. Bármit is tesznek, azt a hangulatuknak, a környezetnek, az igényeiknek megfelelően kell tenniük. Egyáltalán nincs meg bennük az akarat a nehézségek elviselésére; elkényeztetettek és rosszul neveltek, hisztérikusak, érzéketlenek az észérvekre, és semmit sem tesznek ennek megfékezésére. Senki sem sértheti meg őket; aki mégis megteszi, az az indulataik céltáblájává válik, amelyek viharszerűen törnek elő, miután pedig elmúlnak, azonnal negatívvá és érzelmileg levertté válnak. Ráadásul mindent a saját preferenciáik szerint tesznek. „Ha szeretem ezt a munkát, akkor megteszem, ha nem, akkor nem, és soha nem is fogom. Megteheti bárki közületek, aki akarja. Nekem ehhez semmi közöm.” Miféle ember az ilyen? Amikor boldog, és jó az állapota, akkor a szíve izgatott, és azt mondja, hogy szeretni akarja Istent. Annyira izgatott, hogy sírva fakad, forró könnyek csordulnak végig az arcán, hangosan zokog. Vajon a szíve valóban szereti Istent? Az, hogy szívből szereti Istent, az egy normális állapot, ha azonban a beállítottságát, viselkedését és megnyilvánulásait nézzük, azt gondolnánk, hogy egy tizenéves gyermek. Beállítottsága, életmódja a szeszélyesség. Mindenben, amit tesz, következetlen, hűtlen, felelőtlen és gyarló. Soha nem néz szembe a nehézségekkel, és nem hajlandó felelősséget vállalni. Amikor boldog, akkor bármit megtesz; egy kis nehézség sem okoz gondot, ha pedig az érdekei csorbát szenvednek, az is rendben van. Ha azonban nem boldog, akkor nem tesz semmit. Miféle ember az ilyen? Normális-e az ilyen állapot? (Nem.) Ez a probléma meghaladja az abnormális állapot problémáját – ez a szélsőséges szeszélyesség, a szélsőséges ostobaság és tudatlanság, a szélsőséges gyerekesség megnyilvánulása. Vajon mi a gond a szeszélyességgel? Lehet, hogy egyesek azt mondják: „Ez a hangulat instabilitása. Túl fiatalok, nem sok nehézségen mentek keresztül, és nem szilárdult még meg a személyiségük, ezért gyakran viselkednek szeszélyesen.” Az a helyzet, hogy a szeszélyesség nem függ össze az életkorral. A negyvenesek és a hetvenesek is szeszélyesek időnként. Mivel magyarázható ez? A szeszélyesség valójában a beállítottsággal kapcsolatos probléma, méghozzá rendkívül súlyos probléma! Ha fontos kötelességet végeznek, akkor késleltetheti a kötelesség és a munka előrehaladását, veszteségeket okozva Isten háza érdekeinek; és a hétköznapi kötelességek esetében is időnként befolyásolja azokat a kötelességeket, és akadályozza a dolgokat. Semmi olyan nincs benne, ami másoknak, önmaguknak vagy a gyülekezeti munkának hasznára válna. Az általuk végzett kis feladatok és az általuk megfizetett ár nettó veszteséggel jár. A különösen szeszélyes emberek nem alkalmasak arra, hogy kötelességet végezzenek Isten házában, és sok ilyen ember van. A szeszélyesség a romlott beállítottságok közül a leggyakoribb megnyilvánulás. Gyakorlatilag minden embernek van ilyen beállítottsága. És mi ez a beállítottság? Természetesen minden romlott beállítottság a Sátán természetének egyik változata, és a szeszélyesség is romlott beállítottság. Enyhén szólva, ez az igazság nem szeretése, és annak el nem fogadása; súlyosabb megfogalmazásban, ez az igazságtól való idegenkedés és az igazság gyűlölete. Vajon a szeszélyes emberek képesek alávetni magukat Istennek? Egész biztosan nem. Pillanatnyilag képesek arra, amikor boldogok, és hasznuk származik belőle, amikor azonban nem boldogok, és nem származik hasznuk belőle, akkor dühbe gurulnak, és mernek ellenállni Őneki, és elárulni Őt. Azt mondják majd maguknak: „Nem érdekel, hogy ez az igazság vagy sem – a lényeg az, hogy boldog és elégedett legyek. Ha nem vagyok boldog, akkor hiába mond bárki bármit is! Mit számít az igazság? Mit számít Isten? Én vagyok a főnök!” Vajon miféle romlott beállítottság ez? (Az igazság gyűlölete.) Ez egy olyan beállítottság, amely gyűlöli az igazságot, amelyik idegenkedik attól. Van-e ebben valami arrogancia és önhittség? Valami hajthatatlanság? (Igen.) Van itt egy másik szörnyű állapot is. Amikor jó hangulatban vannak, mindenkivel kedvesek, és felelősséggel végzik kötelességüket; az emberek azt gondolják, hogy jók, engedelmesek, hajlandóak megfizetni az árat, hogy valóban szeretik az igazságot. De amint negatívvá válnak, azonnal feladják, panaszkodnak, és még az észérvekre is érzéketlenek lesznek. Ilyenkor bukkan fel a gonosz oldaluk. Senki sem tehet szemrehányást nekik. Sőt, azt mondják: „Minden igazságot megértek, csak nem gyakorolom. Nekem elég az, ha békében vagyok önmagammal!” Vajon milyen beállítottság ez? (Gonoszság.) Ezek a gonosz emberek nemcsak arra készek, hogy szembeszálljanak bárkivel, aki esetleg megmetszené őket, hanem még bántanák is, és ártanának neki, akárcsak egy gonosz démon. Senki sem merne ujjat húzni velük. Hát nem rendkívül szeszélyes és gonosz dolog ez részükről? Vajon fiatalkori probléma ez? Nem lennének szeszélyesek, ha idősebbek lennének? Vajon megfontoltabbak és észszerűbbek lennének, ha idősebbek lennének? Nem. Ez nem a személyiségükön vagy az életkorukon múlik. Mélyen gyökerező romlott beállítottság rejtőzik itt. Romlott beállítottság irányítja őket, és romlott beállítottság szerint élnek. Van-e alávetettség abban, aki romlott beállítottságban él? Képes-e keresni az igazságot? Van-e olyan porcikája, amelyik szereti az igazságot? (Nincs.) Nincsenek ilyenek. Voltatok-e már mindannyian szeszélyes állapotban? (Igen.) Ha nem beszéltünk volna róla, akkor éreznétek-e, hogy ez probléma volt? (Nem éreznénk.) Most, hogy beszéltünk róla, úgy érzitek-e, hogy ez egy elég súlyos probléma? (Igen.) Bizonyos időnkénti szeszélyesség objektív okokból fakad. Ez nem beállítottságbeli probléma. Minden beállítottságbeli probléma, valamint az ember cselekedeteiből feltáruló romlott beállítottság is negatív következményekkel jár. Íme egy példa az objektív okra. Tegyük fel, hogy valakinek ma szörnyen fáj a gyomra. Olyan fájdalmai vannak, hogy alig van ereje megszólalni. Csak le akar dőlni egy kicsit. Éppen akkor jön valaki, és vált vele pár szót, ő pedig kissé nyers hangnemben válaszol. Ez vajon a beállítottságával kapcsolatos probléma? Nem. Csak azért viselkedik így, mert beteg, és fájdalmai vannak. Ha normális körülmények között is ilyen ember volna, így beszélne, akkor ez egy beállítottságbeli probléma lenne. Ebben az esetben azért beszél nyers hangnemben, mert a fájdalma átlépett egy bizonyos küszöböt. Ez normális dolog, ami megtörténhet. Ha van objektív oka, és mindenki elismeri, hogy az ilyen beszéd és viselkedés az adott körülmények között megbocsátható és észszerű, és hogy ez csak emberi természet, akkor ez egy normális emberi mivolthoz tartozó viselkedés és megnyilvánulás. Vegyük például azt, amikor valaki elvesztette egy hozzátartozóját, és fájdalmában sírni kezd. Ez teljesen normális. Mégis vannak, akik ítélkeznének felette, és azt mondanák: „Ez az ember érzelgős. Annyi éven keresztül hitt Istenben, de mégsem képes elengedni a családja iránti szeretetét. Még akkor is sír, ha egy hozzátartozója meghal. Milyen ostoba!” Aztán az történik, hogy amikor a beszélő édesanyja meghal, ő mindenkinél keservesebben sír. Hogyan kellene tekinteni erre? Nem lehet vakon alkalmazni az előírásokat és általánosítani – bizonyos dolgoknak objektív okai vannak, azok pedig a normális emberi mivolt viselkedési formái és megnyilvánulásai. Hogy melyek a normális emberi mivolt viselkedési formái és megnyilvánulásai, és melyek nem, az a körülmények függvényében változik. Bármilyen említés is történik arról, hogy egy ember mi szerint él, az egyrészt az illető beállítottságbeli problémáit érinti, másrészt pedig a szemléletmódjában, törekvési módjában és törekvésének útjaiban rejlő problémákról szól. Egyáltalán nem az illető vérmérsékletéről vagy személyiségéről van szó, vagy arról, hogy kívülről nézve hogyan teszi a dolgokat.

Van egy másfajta állapot is, éspedig a világi ügyekre vonatkozó filozófiák szerinti élet. Az emberek többsége Istenbe vetett hitében szeret hírnévre, nyereségre és státuszra törekedni, anélkül, hogy az igazságra való törekvésre összpontosítana. Amennyiben valakinek van egy kis képessége és néhány elgondolása, egy sor sátáni filozófiával és életszabállyal is rendelkezik. Mindenkinek megvan a maga „trükkje a tarsolyában” azzal kapcsolatban, hogy hogyan éljen boldogan, hogyan éljen úgy, hogy kitűnjön, és megbecsülést szerezzen a családja nevének, valamint mindenki elismerését elnyerje. Milyen trükkök ezek? Világi ügyekre vonatkozó „felsőbbrendű” filozófiák. Egyeseknek viccesnek tűnhet a „felsőbbrendű” és a „világi ügyekre vonatkozó filozófia” kifejezéseket hallani, amelyek nem illenek össze. Furcsa párosítás. Akkor miért használjuk itt a „felsőbbrendű” szót? Általában az, aki a világi ügyekre vonatkozó filozófiával rendelkezik, úgy véli, hogy ahhoz, hogy élni tudjon, fel kell vérteznie magát néhány életszabállyal, vagyis a túlélés néhány titkával. Azt gondolja, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy az életben elérje a céljait. Ezeket az életszabályokat, vagyis a világi ügyekre vonatkozó filozófiákat, a legfőbb hitvallásának tekinti, akárcsak azokat a jelmondatokat, amelyeket gyakran mondanak az emberek. Fenntartja és ragaszkodik a világi ügyekre vonatkozó filozófiájához, mintha az lenne az igazság, még Isten választott népét sem tekinti kivételnek. Azt gondolja: „Egyetlen ember sem tud elszakadni a világi ügyektől. Ugye, ti hisztek Istenben? Ugye, betartjátok az alapelveket? Ugye, megértitek az igazságot? Nos, akkor van egy világi ügyekre vonatkozó filozófiám, hogy hogyan viselkedjek veletek. Lelkiismeretesek vagytok, igaz? Az igazságalapelvek szerint jártok el, igaz? Nos, én nem értem az igazságalapelveket, és mégis képes vagyok arra, hogy jóindulatot keltsek bennetek irányomban, hogy körülöttem forgolódjatok. Mindannyiótokat magam mellett tartalak; azt mondjátok majd, hogy jó ember vagyok, és nem mondotok rólam semmi rosszat a hátam mögött. Én még ítélkezni is fogok felettetek, amikor nem vagytok itt, csúnya dolgokat teszek veletek, és elárullak benneteket – és ti nem fogjátok megtudni.” Ilyen az az ember, aki a világi ügyekre vonatkozó filozófiák szerint él. Mi van ezekben a világi ügyekre vonatkozó filozófiákban? Fortély, megtévesztés és mesterkedés, valamint megközelítések és módszerek. Ha például találkozik valakivel, akinek státusza van, aki a hasznára lehet, akkor nagyon udvarias, hajbókol, dörgölőzik és dicshimnuszokat zeng. Azokkal, akikről úgy gondolja, hogy nem sokat tudnak nyújtani, és nem olyan jók, mint ő, mindig lekezelően beszél, és lenézi őket, ennek következtében úgy érzi, hogy felsőbbrendű, és mindig fel kell nézni rá. Belső világában van egy rendszere arra, hogy hogyan játsszon az emberekkel, hogyan manipulálja őket, valamint egy módszer arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene bánnia az egyes emberekkel. Amikor találkozik valakivel, első pillantásra tudja, hogy az illető milyen ember, hogyan kellene bánni vele, és kapcsolatba kerülni vele. Az elméje azonnal előáll a recepttel. Okos és gyakorlott ebben. Nem kell gondolkodnia ezeknek a világi ügyekre vonatkozó filozófiáknak a megvalósításán – nincs szüksége előzetes tervezésre vagy valakinek az útmutatására. Megvannak a saját módszerei. Ezek egy részét ő maga találta ki; néhányat másoktól tanult, illetve másoktól lesett el, vagy mások hatására sajátított el. Lehet, hogy senki sem beszélt neki ezekről a módszerekről, de képes következtetni azok csínjára-bínjára, és így megtanulja azok világi ügyekre vonatkozó filozófiáit, a technikákat, megközelítéseket és módszereket, sémákat és számításokat. Vajon akik ezek szerint élnek, azok birtokában vannak az igazságnak? Képesek az igazság szerint élni? (Nem.) Nem képesek. Milyen hatással vannak tehát másokra? Gyakran megtévesztenek és becsapnak másokat, kihasználják őket, és játszadoznak velük, és így tovább. A világi ügyekre vonatkozó ezen filozófiák nem feltétlenül csak az értelmiségiek vagy egy bizonyos embercsoport sajátjai – valójában mindenkiben ott vannak.

Milyen más megnyilvánulási módjai vannak a sátáni filozófiáknak? Vannak, akik nagyszerű szónokok. Boldoggá és elégedetté teszik az embereket, azok megnyugodva távoznak, mert hallották őket beszélni, de egyáltalán nem végeznek tényleges munkát. Miféle ember az ilyen? Olyan, aki szép szavakkal manipulálja az embereket. Vannak vezetők és dolgozók, akik egy ideig dolgoznak, aztán azt gondolják magukban: „Vajon a Fennvaló megért engem? Isten tud rólam? Jelentenem kell néhány problémát, hogy a Fennvaló tudja, hogy dolgozom. Ha a Fennvaló látja, hogy az általam jelzett problémák teljesen valósak és lényegesek, hogy kulcsfontosságúak, akkor a Fennvaló talán értékelni fog, látva, hogy képes vagyok tényleges munkát végezni.” És így keresik az alkalmat arra, hogy megemlítsék a problémákat. Indokoltan említik meg a problémákat, ez a józan ész, a munka pedig megköveteli ezt. Azonban nem kellene beszennyezni saját személyes szándékukkal. Látjátok-e, hogy ennek az embernek milyen szándéka van azzal, hogy jelenti ezeket a problémákat? Valójában mi a gond ezzel a szándékával? Ez a kérdés gondolkodást és mérlegelést igényel. Ha azért említette meg a problémákat, hogy jól végezze a kötelességét, és kedves legyen Istennek, akkor ez indokolt lenne; azt jelentené, hogy felelősségteljes ember, aki tényleges munkát végez. Manapság azonban vannak olyan vezetők és dolgozók, akik nem végeznek tényleges munkát, hanem haszonlesők, a könnyebb utat keresik, hazudnak a feletteseiknek, és eltitkolnak dolgokat az alárendeltjeik elől. Ettől függetlenül szeretnének mézesmázosak és simulékonyak lenni, és mindenkinek eleget tenni. Vajon nem sátáni filozófiák szerint élnek, hogy így gyakorolnak? Ha igen, hogyan kellene megoldani a problémát? Mely igazságokat kell keresni, hogyan kell felismerni és megkülönböztetni – mindezeket tisztázni kell, mielőtt romlott szándékuk problémája megoldható lenne. Íme egy másik példa. Két embert kiválasztanak, hogy együtt hajtsanak végre egy kötelességet. El kell menniük egy másik térségben lévő gyülekezetbe, hogy ott foglalkozzanak egy problémával. Az ottani életkörülmények viszonylag rosszak, a közbiztonság sem túl jó, és kissé veszélyes hely. Egyikük azt mondja: „Abban a gyülekezetben az emberek nem kedvelnek engem. Még ha el is mennék, nincs garancia arra, hogy meg tudnám oldani ott a problémát. Viszont téged mindannyian kedvelnek. Eredményesebb lenne, ha te mennél el megoldani a problémát.” A másik úgy találja, hogy ez igaz, és elindul. Minden mástól eltekintve, vajon nem azzal van-e gond, aki ürügyeket és kifogásokat keresett, hogy ne menjen? Akár helytállóak a kifogásai és az ürügyei, akár nem, vajon az igazságot gyakorolja-e? Gondol-e a testvéreire? Nem; hazudik. Szép szavakat használ a saját célja megvalósítása érdekében. Hát nem egy technika ez? Ha így gondolkodsz, és így cselekszel, akkor nem lázadtál fel a test ellen. Még mindig sátáni filozófiák szerint élsz. De mi lenne, ha képes lennél fellázadni önmagad ellen, és nem sátáni filozófiák szerint élnél? Eleinte nem akarnál elmenni abba a gyülekezetbe, hogy foglalkozz a problémáival, de elgondolkodnál: „Ez nem helyes. Az, hogy így gondolkodom, azt jelenti, hogy rossz ember vagyok, hogy erkölcstelen vagyok. Vissza kell szívnom, amit mondtam, amilyen gyorsan csak tudom. Bocsánatot kell kérnem tőle, és nyíltan kell beszélnem az általam feltárt romlottságról. Ma el kell mennem arra a helyre, még ha ez azt is jelenti, hogy ott halok meg.” Egyáltalán nem biztos, hogy ott fogsz meghalni. Mióta jön ilyen könnyen a halál? Az életet és a halált Isten rendelte el. Mindenesetre, egy ilyen helyzetben elszántságra van szükséged, és arra, hogy képes legyél fellázadni önmagad ellen. Csak így leszel képes az igazság szerint élni. Mondok egy másik példát. Két embert kiválasztanak, hogy együtt hajtsanak végre egy kötelességet. Mindketten félnek vállalni a felelősséget, így az egész egy eszmei csatározássá válik. Egyikük azt mondja: „Menj, és intézd el te.” A másik azt mondja: „Jobb lenne, ha te foglalkoznál vele. Gyengébb képességű vagyok, mint te.” Valójában azt gondolja: „Ha jól csinálom, nem lesz jutalom, ha pedig rosszul csinálom, akkor meg fognak metszeni. Nem megyek, nem vagyok olyan hülye! Tudom, miben mesterkedsz. Ne próbálj rávenni, hogy menjek.” Mi lesz vajon a vége a csatározásuknak? Egyikük sem megy, és a munka emiatt eltolódik. Hát nem erkölcstelen ez? (De igen.) Vajon a munka késleltetése nem súlyos következmény? Ez egy rossz következmény. Szóval, mi szerint él ez a két ember? Mindketten sátáni filozófiák szerint élnek; mindkettőjüket sátáni filozófiák és saját cselszövéseik korlátozzák és kötik le. Nem gyakorolták az igazságot, és mint ilyen, kötelességük végzése nem megfelelő színvonalú. Hanyag és felületes, és egyáltalán nincs benne bizonyságtétel. Tegyük fel, hogy két embert kiválasztanak, hogy együtt hajtsanak végre egy kötelességet. Egyikük igyekszik mindenben domináns pozíciót elfoglalni, és mindig azt akarja, hogy övé legyen az utolsó szó, a másik pedig azt gondolhatja: „Ő az erősebb, szereti átvenni az irányítást. Rendben, mindenben átveheti az irányítást, ha pedig valami rosszul sül el, ő lesz az, akit megmetszenek »Azt a madarat lövik le, amelyik kidugja a fejét.« Akkor én nem fogom kidugni. Az a helyzet, hogy gyenge képességű vagyok, és nem szeretem, ha zaklatnak a dolgokkal. Ő imádja, ha irányíthat, nem igaz? Nos, ha valamit kell csinálni, azt rábízom!” Aki ilyeneket mond, az az embereknek akar tetszeni, az követő. Mit gondoltok arról, ahogyan a kötelességét végzi? Mi az, ami szerint él? (Világi ügyekre vonatkozó filozófiák szerint.) Még valami egyébre is gondol. „Vajon nem fog megharagudni rám, ha ellopom a dicsőségét? Nem lesz-e a továbbiakban is viszálykodás közöttünk? Ha ez kihatna a kapcsolatunkra, akkor nehezen jönnénk ki egymással. Jobban járok, ha hagyom, hogy a saját feje után menjen.” Vajon ez nem világi ügyekre vonatkozó filozófia? Megkönnyíti a dolgát az, ahogyan él. Lehetővé teszi számára, hogy elkerülje a felelősségvállalást. Követni fog bármit, amire ráveszik, anélkül, hogy át kellene vennie az irányítást, vagy ki kellene lógnia a sorból, és anélkül, hogy bármilyen problémára is gondolna. Mindent valaki más intéz, így nem fárasztja ki magát. Hogy hajlandó követőnek lenni az annak a bizonyítéka, hogy nincs felelősségérzete. Világi ügyekre vonatkozó filozófiák szerint él. Nem fogadja el az igazságot, és nem tartja be az alapelveket. Ez nem harmonikus együttműködés – ő egy követő, az embereknek akar tetszeni. Miért nem együttműködés ez? Mert semmiben sem felel meg a felelősségének. Nem teljes szívéből és teljes elméjéből cselekszik, és az is lehet, hogy nem teljes erejéből. Ezért mondom, hogy inkább a világi ügyekre vonatkozó filozófiák szerint él, mint az igazság szerint. Íme egy másik példa. Valaki a kötelessége végzése során rosszat tesz, olyasmit, ami veszteséget okoz Isten háza érdekeinek. Te látod, de azt gondolod magadban: „Ez nem az én dolgom. Nem az én érdekeimet sértette. És különben is, nem én vagyok a felelős. Mit csinálok, beleütöm az orrom mások dolgába? Elintézheti valaki más, bárki, aki akarja. Nekem csak annyit kell tennem, hogy a saját munkámmal foglalkozom. Semmi közöm ahhoz, hogy mások rosszat tesznek. Nem érdekel, hogy látom; nem érdekel, hogy eltévelyedtek; ha pedig a gyülekezeti munka veszteséget szenved, ahhoz nekem semmi közöm.” Vajon ez nem világi ügyekre vonatkozó filozófia? (De igen.) Jók-e a szándékai ennek az embernek? (Nem.) Sátáni filozófiák szerint él. Vannak, akik ezt alkalmanként teszik egy-egy ügyben; mások pedig gyakran, anélkül, hogy valaha is keresnék az igazságot, vagy önvizsgálatot tartanának, és anélkül, hogy feloldanák romlott beállítottságaikat. Ez a kétféle ember más-más helyzetben van. De függetlenül attól, hogy egyedi esetekben vagy minden ügyben így cselekszik-e valaki, az a romlott beállítottság problémáját érinti. Ez nem egyszerűen a módszereivel kapcsolatos probléma – hanem azzal, hogy sátáni filozófiák szerint él. Milyen más, világi ügyekre vonatkozó filozófiákat látnak általában az emberek, és milyenekkel kerülnek kapcsolatba? (Mások apró szívességekkel való megvesztegetése, preferenciáik kiszolgálása, az emberek dicsérete és a velük való cinkosság.) Mások preferenciáinak a kiszolgálása a világi ügyekre vonatkozó filozófia egyik technikája, annak egyik fajtája. Másvalami? (Nem szólalok fel nyíltan, amikor látom, hogy valaki olyasmit tesz, ami megszegi az alapelveket, mert félek, hogy megbántom az érzéseit.) Nem szólalni fel nyíltan, mindig kerülgetni a problémát, mindig kellemesen hangzó szavakat választani, amelyek nem érintik az alapelveket és a lényegi problémát – ez a világi ügyekre vonatkozó filozófia egy másik fajtája. Még valami? (Hízelegni és a kegyeibe férkőzni bárkinek, akinek státusza van.) Ez behízelgés, és ez is egyfajta világi ügyekre vonatkozó filozófia. Vannak, akik természetüknél fogva mindig manipulálni akarnak másokat, és kihasználni őket. Ezek különösen alattomosak. Vannak, akik mézesmázosak és simulékonyak, bárhová is mennek. Hogy mit mondanak, az attól függ, hogy kinek mondják. Az elméjük nagyon gyorsan reagál. Már első ránézésre tudják, hogyan kell bánni valakivel. Az ilyen emberek rendkívül ravaszak; nem képesek az igazság szerint élni. Milyen más módon nyilvánulnak meg a világi ügyekre vonatkozó filozófiák? (Nem merek felszólalni, amikor észreveszek egy problémát, mert félek magamra vállalni a felelősséget, ha esetleg kiderül, hogy tévedtem, figyelem, hogy mit mondanak, és mit tesznek mások, és nem nyilvánítok véleményt, amíg a többség meg nem szólalt.) Az emberek hajlamosak sodródni az árral, azt gondolva, hogy nem lehet érvényesíteni a törvényt, ha mindenki szabálysértő. Miféle probléma ez? Miféle beállítottság? Hát nem csalárd beállítottság-e ez? Nem mersz kiállni az igazságalapelvek mellett, mert mindig az embereknek akarsz tetszeni, és félsz attól, hogy megsértődnek, ugyanakkor attól is félsz, hogy lelepleződsz, és ki leszel rekesztve, mert nem gyakorolod az igazságot – ez aztán a dilemma! Ilyen szánalmas a helyzete azoknak, akik az embereknek akarnak tetszeni. Ilyen rút körülmények között élnek az emberek, ha nem gyakorolják az igazságot; mindannyian a Sátán démoni hasonlatosságát hordozzák. Néhányan közülük alattomosak, néhányan árulók, néhányan aljasak, néhányan hitványak, néhányan alantasak, és mások szánalmasak. Ti sátáni filozófiák szerint éltek-e? Bárkinek hízelegtek, aki vezető, ugyanakkor figyelmen kívül hagyjátok azokat a vezetőket, akiket leváltottak és kirekesztettek; bárkinek a kegyeibe férkőztök, akit vezetőnek választottak, függetlenül attól, hogy ki az; mindenféle émelyítő dolgot mondotok: „Te jó ég, de szép vagy, és milyen szabályos a testalkatod – igazi szépségideál. Olyan a hangod, mint egy műsorvezetőnek, és úgy énekelsz, akár egy pacsirta”, keresitek a módját annak, hogy elnyerjétek a tetszését; minden alkalmat megragadtok, hogy hízelegjetek neki; apró szívességekkel vesztegetitek meg; általában figyelitek, hogy mit tesz, és mit mond, és ha látjátok, hogy tetszik neki valami, akkor kieszelitek, hogy hogyan tegyetek eleget neki. Megvannak-e nektek ezek a taktikák? (Igen. Néha észreveszem, hogy egy vezetőnek vagy dolgozónak problémái vagy hiányosságai vannak, mégsem merek szólni, mert attól félek, hogy engem fognak hibáztatni, és ellenségesen fognak viszonyulni hozzám.) Ez az alapelvek hiánya. Tudod-e akkor, hogy helyesen azonosítottad-e ezeket a problémákat, és hogy hasznára válna-e a gyülekezeti munkának, ha beszélnél róluk? (Valamennyire.) Valamennyire tudod – tehát mit kell tenned ahhoz, hogy összhangban legyél az igazságalapelvekkel? Ha biztos vagy abban, hogy találtál egy problémát, és szíved mélyén megérted, hogy ezt a problémát meg kell oldani, különben hátráltatni fogja a munkát, de mégsem tudod betartani az alapelveket, és félsz, hogy megbántasz másokat, akkor vajon milyen probléma áll fenn? Miért félsz az alapelvek betartásától? Ez egy komoly kérdés, és összefüggésben van azzal, hogy szereted-e az igazságot, és van-e igazságérzeted. Hangot kell adnod a véleményednek, még akkor is, ha nem tudod, hogy az helyes-e. Ha van véleményed vagy ötleted, ki kell mondanod azt, és hagynod kell, hogy a többiek értékeljék. Ez javadra szolgál majd, és valamennyire hozzájárul a probléma megoldásához. Ha azt gondolod magadban, hogy „Nem fogok belekeveredni. Ha igaz, amit mondok, nem kapok érte elismerést, ha pedig tévedek, akkor megmetszenek. Nem éri meg”, hát nem önző és hitvány dolog ez részedről? Az emberek mindig a saját érdekeiket tartják szem előtt, és képtelenek gyakorolni az igazságot. Ez a legbajosabb dolog az emberekkel kapcsolatban. Vajon nincs-e mindannyiótoknak számtalan ilyen világi ügyekre vonatkozó filozófiája és sémája? Mindenkiben elég sok sátáni filozófia van, és már régen elárasztotta őket. Nem csoda tehát, hogy az emberek évekig hallgatják a prédikációkat anélkül, hogy megértenék az igazságot, és hogy lassú az igazságvalóságba való belépésük, az érettségük pedig mindig túl csekély marad. Ennek az az oka, hogy az ilyen romlott dolgok akadályozzák és megzavarják őket. Vajon mi szerint élnek az emberek, amikor gyakorolniuk kell az igazságot? Ezek szerint a romlott beállítottságok, elképzelések, képzelődések és világi ügyekre vonatkozó filozófiák, valamint az adottságok szerint élnek. Ha ezek szerint élnek, akkor nagyon nehéz Isten elé járulniuk. Vajon miért van ez így? Túl nagy terhet viselnek, és túl nehéz az igájuk. Az ember ezek szerinti élete nagyon messze van az igazságtól. Ezek a dolgok megakadályoznak abban, hogy megértsd az igazságot, és hogy gyakorold azt. Ha nem érted meg az igazságot, akkor növekszik-e az Istenbe vetett hited? (Nem.) Biztosan nem fog növekedni az Istenbe vetett hited, a tudásod Őróla pedig még annyira sem. Ez egy nagyon sajnálatos és ijesztő dolog.

Hogy az emberek mi szerint élnek, az összefüggésben áll a dolgokról alkotott nézeteikkel, valamint a beállítottságaikkal is. Vannak, akik mindig az álmaik és vágyaik felé törekszenek. Ők azok, akiknek álmaik vannak. Némelyek mindig a vágyaik szerint élnek. Vajon milyen vágyaik vannak? Van az a vágy, hogy dolgozzanak, hogy ismertté tegyék magukat, és van az a vágy, hogy fitogtassák magukat. Vannak például olyanok, akik szeretik a státuszt. Státusz nélkül nem fognak hinni Istenben; státusz nélkül nincs kedvük bármit is tenni, és Istenben hinni is unalmas számukra. A státusz utáni vágyuk szerint élnek, és e vágytól vezérelve vergődnek át a napjaikon, egyiken a másik után. Bármilyen státuszuk is van, az nagyon értékes számukra. Mindent csak a státusz kedvéért tesznek: a státuszuk fenntartásáért, a státuszuk megerősítéséért, a hatáskörük bővítéséért – minden erről a vágyukról szól, minden, amit tesznek. Vágy szerint élnek. Vannak mások, akik szánalomra méltó életet élnek a világban. Jámbor emberek, akiket mindig bántalmaznak, akik rossz családból, szegényes szociális környezetből származnak, akiknek nincs kire támaszkodniuk. Magányosak és elhanyagoltak, amíg el nem kezdenek hinni Istenben, és ekkor úgy érzik, hogy végre támaszra találtak. Van egy törekvésük, és Istenbe vetett hitükben ez vezérli őket. A törekvésük soha nem változott, mind a mai napig. Azt gondolják: „Ha hiszek Istenben, akkor méltósággal és erős jellemmel élek; ha hiszek Istenben, akkor képes leszek kitűnni, és olyan életet élhetek, amely másokénál magasabb rendű. Ha majd a mennybe jutok, mindannyian tisztelni fogtok engem. Senki sem fog többé lenézni.” Nagyon üres és homályos ez a kívánságuk, ez a reményük. Úgy érzik, hogy családi körülményeik vagy más okok miatt igen nyomorúságos életet éltek a világban. Isten házában élve van mire támaszkodniuk. A testvérek nem bántalmazzák őket. Már nem szerencsétlenek, van támaszuk. Sőt, a legnagyobb reménységük az, hogy haláluk után, vagy ebben az életben egy csodálatos rendeltetési helyet nyerhetnek, ahol képesek lesznek majd felemelt fejjel járni. Ez a céljuk. E törekvés szerint élnek, és ez a gondolat, ez a vágy motiválja őket mindenhol és mindenben. Elég nehéz nekik az igazság szerint élni. Az ilyen emberek szánalomra méltóan élnek. Aztán vannak olyanok, akiknek az a vágyuk, hogy fitogtassák és ismertté tegyék magukat. Ezért nagyon szeretnek egy csoporthoz tartozni, ezt meg azt tenni, hogy a csoporttagok jó véleménnyel legyenek róluk, ami kielégíti a hiúságukat. Azt hiszik: „Lehet, hogy nem vagyok vezető, de amíg a csoportnak fitogtathatom a tehetségemet, és úgy tűnik, hogy dicsfénnyel övezve csillogok-villogok, addig megéri nekem hinni Istenben. Ezért élek, ez nem rosszabb, mint a világban lenni.” Szóval, attól kezdve ezért élnek. Így élik a napjaikat és éveiket, anélkül, hogy eredeti szándékukon bármit is változtatnának. Vajon az igazság szerinti élet ez? Egész biztosan nem. Álmok és vágyak szerint élnek, akárcsak a nem hívők. Ez a dolgokról alkotott nézeteikkel, valamint romlott beállítottságaikkal összefüggő probléma. Ha ez a probléma megoldatlan marad, akkor lehetetlen megérteni és gyakorolni az igazságot, és elég nehéz az igazság szerint élni.

Vannak olyan nők is, akik a külsejük szerint élnek, akik mindig szépnek gondolják magukat, azt hiszik, hogy bárhová is mennek, mindenki kedveli őket, értékeli, és elismeri őket. Bárhová is mennek, hallják az emberek nekik szóló bókjait, és látják a rájuk néző mosolygó arcokat. Nagyon elégedettek magukkal, és így nagyon magabiztosan élnek. Tehát úgy gondolják, hogy az, hogy így élnek, tőkét biztosít nekik, hogy az életük nagy értéket képvisel – legalábbis sokan értékelik őket. Nincsenek-e olyan férfiak is, akik a külsejük szerint élnek? Tegyük fel, hogy jóképű vagy, és szellemesen, lendületesen és romantikusan beszélgetsz a gyülekezetbeli nővéreiddel. Nagyon elégedett vagy magaddal, mindenki jó véleménnyel van rólad, és körülötted sürög. „Nem mintha bárkivel is össze próbálnék jönni. Egyszerűen csak így élek, és ez csodálatos! Milyen unalmas gyakorolni az igazságot!” Vannak olyanok is, akik valamilyen tőkéből élnek, és ahhoz, hogy tőkéjük legyen, természetesen valamilyen valós dologgal kell rendelkezniük. Milyen valós dolgok lehetnek ezek? Egyesek például úgy érzik, hogy istenhívőként jöttek ki az anyaméhből. Több mint ötven éve hisznek Istenben, és ez az ő tőkéjük. Amikor találkoznak egy testvérrel, megkérdezik: „Hány éve hiszel Istenben?” „Öt éve” – mondja az. Ők tízszer annyi ideje hisznek Istenben, mint ez az ember, ezt látva pedig azt gondolják magukban: „Hiszel-e Istenben közel annyi éve, mint én? Olyan fiatal vagy. Jobb, ha viselkedsz – még hosszú út áll előtted!” Így élnek ők a tőkéjükből. Milyen más tőke létezik? Vannak, akik minden szinten szolgáltak vezetőként és dolgozóként is. Már régóta kint vannak, munkálkodnak, rohangálnak, járják a gyülekezeteket, és rengeteg tapasztalattal rendelkeznek. Meglehetősen jól ismerik a Fennvaló intézkedéseit, valamint a gyülekezeten belüli különböző típusú embereket és tevékenységi területeket is. Így azt hiszik: „Én tapasztalt vezető vagyok, tapasztalati tőkével rendelkezem. Régóta dolgozom, és van tapasztalatom. Mit tudtok ti? Gyerekek vagytok. Hány napot dolgoztatok? Annyira zöldfülűek vagytok. Semmit sem tudtok. Igen, figyeljetek ide, így van!” És így egész nap prédikálnak, anélkül, hogy bármi gyakorlati is lenne abban – csupán szavakat és doktrínákat. Habár találnak kifogásokat: „Ma rossz kedvem van. Egy antikrisztus félbeszakítást és zavarást okoz, és engem is elért. Legközelebb majd rendesen prédikálok.” Ez megmutatja az igazi arcukat, nem igaz? A tapasztalati tőkéjükből élnek, sőt mérhetetlenül önelégültek. Tényleg, milyen undorító, milyen visszataszító ez! Ez a tőke egyik fajtája. Vannak olyanok, akiket bebörtönöztek, mert hittek Istenben, vagy más rendkívüli tapasztalatban volt részük, vagy kivételes kötelességeket hajtottak végre. Szenvedtek, és ez is egyfajta tőkeként szolgál nekik. Vajon miért mindig a tőkéjükből élnek az emberek? Van itt egy probléma: azt hiszik, hogy ez a tőke az életük. Amíg a tőkéjükből élnek, addig gyakorta képesek csodálni magukat és gyönyörködni önmagukban, ezt a tőkét pedig arra használják, hogy másokat oktassanak és befolyásoljanak, ami alkalmas arra, hogy elnyerjék a dicséretüket. Azt hiszik, hogy ha a tőkéjükkel, mint alappal, egy kis igazságra törekszenek, és jól végzik a kötelességüket, valamint van néhány jótett a tarsolyukban, akkor Pálhoz hasonlóan talán számukra is félre van téve az igazság koronája. Biztos, hogy életben maradnak; biztos, hogy jó rendeltetési helyük lesz. A tőkéjükből élve gyakran önelégült, mérhetetlenül önhitt, megelégedetten elbizakodott állapotban élnek. Úgy érzik, hogy Isten elégedett a tőkéjükkel, hogy gyönyörködik bennük, hogy megengedi nekik, hogy a végsőkig megmaradjanak. Nem a tőkéből való élés-e ez? Mindig ez a gondolkodásmód tárul fel belőlük. Abból, amit feltárnak, ami szerint élnek, és amit minden adandó alkalommal másoknak prédikálnak, abból világosan látszik, hogy mi jár a fejükben. Vannak olyanok, akik különleges kegyelmet és gondoskodást kaptak Istentől, olyat, amit senki más nem kapott – csak ők. Ezért azt gondolják, hogy ők különlegesek, hogy másak, mint a többiek. Azt mondják: „A te Istenbe vetett hited különbözik az enyémtől. Isten azzal kezdi, hogy sok kegyelemben részesít, és vezet benneteket. Majd, miután lassan megértettetek néhány igazságot, Isten megmetsz, megítél és megfenyít benneteket. Ez mindannyiótokra érvényes. Az én esetemben másképp van. Isten engem különleges kegyelemben részesít. Különleges jóindulattal bánik velem, és ez a különleges jóindulat az én tőkém – ez az én utalványom és jegyem a királyságba.” Milyen érzésetek van, amikor ezeket halljátok tőlük? Ismerik-e Isten munkáját? Ismerik-e önmagukat? Egyáltalán nem. Joggal mondhatjuk, hogy nem értik meg az igazságot, és azt hiszik, hogy üdvözülhetnek anélkül, hogy törekednének az igazságra, keresnék az igazságot, és elfogadnák az ítéletet és fenyítést. Kik azok az emberek, akiknek ilyen állapotaik vannak? Ők azok a kevesek, akik láttak néhány látomást, akik valamilyen különleges oltalomban részesültek, és megmenekültek a szerencsétlenségtől. Vagy meghaltak, majd visszatértek az életbe, és valamilyen különleges bizonyságtételük és tapasztalatuk van. Ezeket a dolgokat életüknek, életük alapjának tekintik, és az igazság gyakorlását helyettesítik velük. Sőt, az üdvösség jeleinek és mércéinek tekintik azokat. Ez tőke. Nektek vannak-e ilyen dolgaitok? Lehet, hogy nincs ilyen különleges tapasztalatotok, de ha hosszú időn keresztül végeztetek egy bizonyos kötelességet, és eredményeket értetek el, akkor úgy gondoljátok majd, hogy van tőkétek. Tegyük fel, hogy hosszú időn keresztül végezted a rendezői kötelességeket, és több jó művet is alkottál. Ez számodra tőkévé alakul. Lehet, hogy neked még nincs, mert még egyetlen művet sem alkottál. Vagy lehet, hogy már forgattál két olyan filmet, amelyekről úgy gondolod, hogy nem rosszak, de még nem mered őket a tőkédnek tekinteni. Nem bízol bennük; úgy érzed, hogy még nincs elég tapasztalatod és tőkéd, ezért óvatos, tartózkodó és visszafogott vagy. Nem mersz senki dolgába beleszólni, nagyképűen parádézni még annyira sem. Ennek ellenére mindig végtelenül elégedett vagy magaddal, és önimádó vagy, ezek szerint élsz. Hát nem ez a romlott emberiség szánalomra méltó helyzete?

Egyeseknek nagyon kedvezőtlen a megjelenése. Nagydarabok, keménykötésűek és erősek, és mindig arra törekednek, hogy erőszakoskodjanak másokkal. Meglehetősen zsarnokian és parancsolóan beszélnek; szembeszegülnek mindenkivel, bárki legyen is az. Ezért az emberek kissé félnek, amikor meglátják őket, és tisztelettudóan bánnak velük, megpróbálnak a kegyeikbe férkőzni. Ez rendkívül büszkévé teszi őket. Úgy érzik, hogy az élet gyerekjáték, és azt hiszik, hogy mindez az ő tehetségük – azt gondolják, hogy senki sem merészelné bántalmazni őket, ha így élnek. Ha szilárdan meg akarsz állni a tömegben, akkor magabiztosnak, önállónak, erősnek és keménynek kell lenned – ez életük hitvallása. Ahhoz, hogy megállják a helyüket mások között, anélkül, hogy bárki is erőszakoskodni merészelne, vagy játszadozna velük, vagy bárki is merészelné becsapni és kihasználni őket, a dolgokat egy ilyen hitvallásban foglalják össze: „Erősnek és keménynek kell lennem, ha jól akarok élni, minél erőszakosabb vagyok, annál jobb. Így sehol senkinek nem jut majd eszébe, hogy erőszakoskodjon velem.” Szóval így élnek néhány évig, és kiderül, hogy valóban senki sem mer erőszakoskodni velük. Végül elérték a céljukat. Bármilyen csoportban is vannak, az arckifejezésük komoly, pókerarcot vágnak, túlhangsúlyozzák a komolyságot, és hűvös megvetéssel vonják össze a szemöldöküket. Senki sem mer megszólalni a közelükben, a gyerekek sírnak, ha csak meglátják őket. Démonok, újjászületettek – ezek ők! Ököl szerint élni – miféle beállítottság ez? Gonosz beállítottság. Bárhová is mennek, az első dolog az, hogy megtanulják, hogy hogyan kell manipulálni és kihasználni az embereket. Irányítani is akarják őket, és leigázni. Kitalálják, hogyan utasítsanak rendre bárkit, aki nem tiszteli őket, és keresik az alkalmat, hogy szúrós szavakkal megbüntessenek bárkit, aki udvariatlanul beszél velük. Vajon nem gonosz dolog ezek szerint élni? Annak, hogy az öklükkel rendezik a dolgokat, van némi hatása. Sokan félnek tőlük, ami megkönnyíti a dolgukat. De el tudják-e fogadni az igazságot az ilyen emberek, hiszen lobbanékonyság és rosszindulatú beállítottság szerint élnek? Meg tudják-e bánni valóban a bűneiket? Ez lehetetlen, mert támogatják a sátáni filozófiákat és az erőszakot. Csak sátáni filozófiák és erőszak szerint élnek; arra kényszerítenek mindenkit, hogy engedelmeskedjen nekik, és féljen tőlük, hogy aztán kedvükre ámokfutást rendezhessenek, és azt tegyenek, amit csak akarnak. Nem a rossz hírnevük miatt nyugtalankodnak, hanem amiatt, ha nem állnak gonosz hírében. Ez az alapelvük. Ha egyszer ily módon elérték a céljukat, azt gondolják: „Sikerült szilárdan megállnom Isten házában és ezekben a csoportokban. Mindenki fél tőlem; senki sem merne ujjat húzni velem. Mindannyian tiszteletteljesek velem szemben.” Azt hiszik, hogy győztek. Vajon tényleg úgy van, hogy senki sem mer ujjat húzni velük? Az, hogy nem mernek ujjat húzni velük, külsődleges dolog. Vajon hogyan vélekedik a szíve mélyén mindenki az ilyen emberekről? Kétségtelenül elegük van belőlük, undorodnak tőlük, gyűlölik őket, visszariadnak tőlük, és elkerülik őket. Hajlandó lennél-e kapcsolatba kerülni egy ilyen emberrel? (Nem.) Miért nem? Mindig azon gondolkoznának, hogyan gyötörhetnének téged. Képes lennél-e elviselni? Időnként ahelyett, hogy erőszakkal fenyegetnének, inkább olyan technikákat alkalmaznak, amelyekkel összezavarnak, majd megfenyegetnek. Vannak, akik nem bírják a fenyegetést, így irgalomért könyörögnek, és megadják magukat a Sátánnak. A gonosz emberek bármi áron beszélnek és cselekszenek. A gyávák és félénkek megadják magukat nekik, majd követik azt, amit mondanak és tesznek. Ők a gonosz ember cinkosai, nem? Mit fogtok tenni, ha ilyen gonosz embert láttok? Először is, ne féljetek! Meg kell találnotok a módját annak, hogy elbánjatok vele, és leleplezzétek. Olyan testvérekkel is összefoghattok, akik igazán hisznek Istenben, hogy feljelentsétek őt. Hiábavaló a félelem – minél jobban félsz tőle, annál jobban fog erőszakoskodni veled és zaklatni téged. Az egyetlen mód arra, hogy félelmet és szégyent kelts a gonosz emberben, az, ha összefogsz másokkal a feljelentése érdekében. Ha túlságosan gyáva vagy, és híján vagy a bölcsességnek, akkor a gonosz ember biztosan eltapos. Milyen kicsi az emberek hite – milyen szánnivaló! Valójában mit is tehet velük egy gonosz ember, ha mindent belead? Vajon meri-e lazán meglendíteni az öklét, és halálra verni valakit? Most törvények társadalmában élünk. Nem merné megtenni. Különben is az ördögien gonoszak csak egy apró, elszigetelt kisebbséget alkotnak. Ha erőszakoskodni merészelnének az emberekkel, és keresztülgázolnának a gyülekezeten, akkor csupán két-három ember összefogására lenne szükség, hogy azok feljelentést tegyenek, és leleplezzék őket. Ezzel el lennének intézve. Nem így van? Isten választott népéből, ha csak néhányan is egyek szívben és lélekben, akkor könnyedén elintézhetnek egy gonosz embert. Hinned kell abban, hogy Isten igazságos, mindenható Isten, hogy irtózik a gonosz emberektől, és hogy támogatni fogja az Ő választott népét. Amíg valakinek van hite, nem kell félnie a gonosz embertől – ha össze tud fogni másokkal, egy kis bölcsességgel és stratégiával a gonosz ember természetszerűleg engedni fog. Ha nincs igazi hited Istenben, csak félsz a gonosz emberektől, és azt hiszed, hogy azok uralkodhatnak rajtad, és irányíthatják a sorsodat, akkor véged van. Nem lesz bizonyságtételed, nem lesz mit felajánlanod, és hitvány, nyomorúságos életet fogsz élni. Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Vannak, akik mindig saját kicsinyes ravaszságuk szerint élnek, és azt gondolják: „Nem tudom, hol van Isten, és nem vagyok biztos abban, hogy a Fennvaló tud erről. Ha feljelentést teszek, és a gonosz ember rajtakap, nem fog-e még jobban gyötörni érte?” Minél többet gondolkodnak ezen, annál jobban megrémülnek, és legszívesebben az asztal alá bújnának. Képes-e az, aki ezt teszi, ennek ellenére gyakorolni az igazságot és betartani az alapelveket? (Nem.) Ezek gyáva kis emberek, nem igaz? A legtöbben ilyenek vagytok. Régebben volt egy antikrisztus, aki meggyötört néhány embert. Ezek az emberek eléggé gyávák voltak ahhoz, hogy meggyötörjék őket. Vajon jó vagy rossz az, ha meggyötörnek? Az ember szemszögéből nézve rossz. Azt jelenti, hogy bántják, hogy fájdalmat okoznak neki. Azonban levonhatja belőle a tanulságot, és hasznára válhat, ez pedig nem rossz, hanem jó. Vannak azonban olyanok, akik híján vannak a bölcsességnek, és gyenge jelleműek. Nem állnak ellen, ha valaki kínozza őket és erőszakoskodik velük, még akkor sem, ha igazuk van. Tudják, hogy az illető hamis vezető, antikrisztus, de nem jelentik fel, és nem merik megcáfolni, sem leleplezni őt. Gyáva söpredék! Ha valakit ilyen dolgokban korlátozni lehet, az azt jelzi, hogy túlságosan csekély az érettsége, és szánalomra méltó a hite. Nem tud Istenre támaszkodni, és arra sem gondol, hogy fenntartsa a gyülekezeti munkát. Nem érti meg Isten szándékait. Isten választott népének joga van szembeszállni a gonosz emberekkel és az antikrisztusokkal. Ezt Isten helyesli, és megáldja. Nem szánalmas hát, hogy nem viselsz hadat a Sátán ellen, és nem győzöd le őt? Az illető egyértelműen gonosztevő, egy negatív erő; Sátán, ördög, tisztátalan, gonosz szellem ő – mégis gyötör téged. És nem csak téged – nagyon sokan mások is gyötrődnek. Hát nem gyávaság ez? Miért nem tudtok összefogni, hogy harcoljatok ellene? Mennyire híján vagytok az intelligenciának és a bölcsességnek. Keressetek néhány józan ítélőképességű embert, akik megértik az igazságot, hogy ízekre szedjék az illető viselkedését. Tegyétek ezt, és Isten választott népének többsége képes lesz meglátni a dolgokat úgy, ahogy azok vannak, és fellázadni. Vajon nem lesz könnyű így megoldani a problémát? Amikor legközelebb ilyesmivel szembesültök, képesek lesztek-e fellázadni és harcba szállni az antikrisztusokkal? (Igen.) Szeretném látni, hogy hány antikrisztussal vagytok képesek elbánni, hányat tudtok elintézni. Ez a győztesek bizonyságtétele. Most azt mondjátok, hogy képesek vagytok rá, de vajon képesek lesztek kiállni az alapelvek mellett, amikor ez valóban megtörténik? Lehet, hogy megint annyira megrémültök, hogy az asztal alá bújtok. Milyen szánalomra méltó, siralmas képet vágnak azok, akik nem értik meg az igazságot, amikor valami éri őket – fájdalmas nézni! Ez annyira szánalomra méltó! Egy szót sem mernek szólni, amikor gyötrik őket, és a félelem még utána is bennük lappang. Halálra rémülnek. Milyen csekély érettségű az, aki még akkor sem tudja megkülönböztetni a gonosz embert, ha meglátja. Egyáltalán nem érti meg az igazságokat. Hát nem szánalomra méltó? A gonosz emberek az öklük szerint élnek; abból élnek, hogy elnyomják az embereket, erőszakoskodnak a jókkal, és kihasználnak másokat; rosszindulatú természetük és gonosz beállítottságaik szerint élnek, megfélemlítve másokat, hogy azok a kegyeiket keressék, és tisztelegjenek nekik. Úgy gondolják, hogy nagyszerű így élni. Vajon nem ők a fő törvényen kívüliek? Hát nem rablók és banditák ők? Ti nem vagytok gonosz emberek, de vajon vannak-e ilyen állapotaitok? Nem éltek-e ti is ilyesmik szerint? Amikor néhányan közületek valakivel párba kerülnek, és látják, hogy az fiatal, azt gondolják: „Te semmit sem értesz. Én erőszakoskodhatom veled, te pedig semmit sem tehetsz ellene. Erősebb vagyok nálad, és magasabb szinten állok; nagyobb vagyok nálad, és az öklöm keményebb – így erőszakoskodhatom veled.” Vajon mi szerint élnek? Ököl szerint; gonosz beállítottság szerint élnek és cselekszenek. Ha egy jámbor embert látnak, akkor erőszakoskodnak vele, ha pedig egy félelmeteset, akkor elrejtőznek. A gyengéket kihasználják, az erősektől pedig félnek. Néhány gonosz ember, amikor látja, hogy az emberek kerülik, fél a magánytól, ezért kiválaszt néhány jámbor, gyáva embert, akikkel kapcsolatba léphet, és barátkozhat. Így erősíti a hatalmát, majd ezeket a jámbor, gyáva embereket arra használja, hogy a jó embereket kínozza, az igazságra törekvőket támadja, és mindenkit gyötörjön, aki elégedetlen vele, vagy engedetlen vele szemben. Ebből nyilvánvalóan látszik, hogy egy gonosz embernek szándéka és célja van azzal, hogy összebarátkozik egy pár jámbor emberrel. Összegzésképpen, ha nem tudod elfogadni az igazságot, és nem tudsz elgondolkodni azon, hogy viselkedéseddel és cselekedeteiddel gonoszat követsz el, vagy jót teszel, akkor függetlenül attól, hogy jó vagy rossz ember vagy, és hogy hány éve hiszel Istenben, nem leszel képes valódi bűnbánatra. Lehet, hogy nem vagy gonosz beállítottságú ember – csak sátáni filozófiák szerint élsz. Lehet, hogy nem tettél rosszat, és talán van néhány jótett a tarsolyodban, de akkor sem az igazság szerint élsz. Olyasmik szerint élsz, amiknek semmi közük az igazsághoz. Összegzésképpen, függetlenül attól, hogy hány éve hiszel Istenben, amíg romlott sátáni beállítottságod van, addig olyasmik szerint élhetsz, amiknek semmi közük az igazsághoz. Ezek lehetnek kézzelfoghatóak, de lehetnek megfoghatatlanok is; lehet, hogy tudatában vagy, de lehet, hogy egyáltalán nem vagy tudatában ezeknek; lehet, hogy kívülről jönnek, lehetnek olyasmik is, amik mélyen, szilárdan gyökereznek a beállítottságodban – mindenesetre egyik sem az igazság. Ezek mind magából a romlott emberiségből fakadnak – vagyis, pontosabban fogalmazva, a Sátántól származnak. Akkor pontosan milyen úton is járnak az emberek, amikor ilyen sátáni dolgok szerint élnek? Vajon Isten útját követik? Egész biztosan nem. Ha valaki tetteiben és viselkedésében nem gyakorolja az igazságot, akkor tulajdonképpen nem hajtja végre a teremtett lény kötelességét. Lehet, hogy külsőleg kötelességet végez, de az messze áll a kötelességvégzés mércéjétől, főként azért, mert a szándékaival és üzleti jelleggel van beszennyezve. Lehet, hogy kötelességet végez, de nem hűséges és nem erkölcsös, és ez a tevékenysége biztosan nem vezet gyakorlati eredményekhez. Ez azt bizonyítja, hogy kötelességének végrehajtása során tényleg sok olyan dolgot tesz, aminek semmi köze az igazsághoz. Ezek közül egyik sem érinti az igazságalapelveket; ezek mind olyasmik, amiket az illető saját képzelődései és preferenciái szerint tesz. Hogyan hagyhatná jóvá Isten a kötelesség ily módon való végzését?

Ezeknek az állapotoknak már minden aspektusáról beszéltünk. Most képesek vagytok-e felmérni, hogy mi az, ami szerint éltek? Akár kötelességetek végzése során, akár a mindennapi életetekben, többnyire az igazság szerint éltek-e? (Nem.) Beszélgetéseinkben mindig a legbensőtökig leleplezlek titeket, és úgy érzitek, hogy becstelen életet éltek. Elveszítettétek az önbizalmatokat, már nem vagytok annyira elbűvölőek. És van egy csomó minden, aminek szégyelltek hangot adni – már nem érzitek annyira jogosnak, hogy áldottak legyetek, és jó rendeltetési helyre kerüljetek a jövőben. Mit lehet tenni ez ügyben? Jó-e az, ha úgy lelepleznek, mint eddig? (Igen.) Mi a célja tehát annak, hogy a legbensőtökig lelepleződjetek? Az embereknek tisztában kell lenniük azzal, hogy milyen típusú állapotokban élnek, hogy milyen állapotokban élnek; tisztában kell lenniük azzal, hogy milyen úton járnak, milyen életmódot folytatnak, milyen rendellenes magatartásformáik van, milyen helytelen dolgokat tesznek, hogy el tudják-e nyerni az igazságot, és Isten elé tudnak-e járulni, ha úgy élnek, ahogyan élnek. Ezek a legfontosabb dolgok. Lehet, hogy azt mondod: „Tiszta a lelkiismeretem azzal kapcsolatosan, ahogyan élek. Soha nem éreztem magam nyugtalannak vagy boldogtalannak, és soha nem éreztem ürességet.” De vajon mi sül ki ebből? Isten elégedetlen lesz. Nem követed az Ő útját. Az út, amelyen jársz, nem az emberi élet igaz útja, nem az, amelyet Isten mutat neked – ehelyett egy olyan úton jársz, amelyre vágyálmaidban képzelődéseiddel találtál rá. Bár boldogan sürgölődtél, és rengeteget rohangáltál, a végén mi lesz a sorsod? A szándékaid és vágyaid, valamint az út, amelyen jársz, árt neked, és romlásba dönt – az Istenbe vetett hited kudarcra van ítélve. Mit jelent az, ha valakinek kudarcot vall az Istenbe vetett hite? (Hogy nem lesz sorsa.) Ha most nézzük, ez annak a következménye lesz, hogy nem nyerted el az igazságot. Évekig hittél Istenben anélkül, hogy az igazság elnyerésére összpontosítottál volna, és így eljön az a nap, amikor valamilyen okból kifolyólag feltárnak, és ki leszel rekesztve. És akkor már túl késő lesz megbánni. Azt mondod: „Ez egy észszerű életmód számomra! Magabiztosnak érzem magam, hogy így élek, és a szívem eléggé teljes és gazdag.” Akkor ez vajon segíteni fog? Az eredményektől függ, hogy helyes-e az, ahogyan az Istenbe vetett hit útján jársz, ahogyan élsz, és ami szerint élsz. Vagyis attól függ, hogy végül elnyered-e az igazságot, hogy van-e igaz bizonyságtételed, hogy megváltozott-e az életfelfogásod, és hogy értékes életet éltél-e. Ha mindezeket az eredményeket elérted, akkor elnyered Isten jóváhagyását és az Ő választott népének dicséretét, ami azt bizonyítja, hogy a helyes úton jársz. Ha nem érted el ezeket a pozitív eredményeket, és nincs sem valódi tapasztalati tanúságtételed, sem valódi változás az életfelfogásodban, az azt bizonyítja, hogy nem a helyes úton jársz. Könnyen érthető-e ez ilyen megfogalmazásban? Egyszóval, bárhogyan is élj, bármennyire is kényelmes legyen az életed, és bármilyen elismerést is nyerjél másoktól, nem ez a lényeg. Azt mondod: „Annyi minden élveznivaló van abban, ahogyan élek és gyakorolok. Nagyszerű érzés, hogy jól vagyok, hogy megbecsülnek, és van megerősítés.” Vajon nem csapod be magad? Tegyük fel, hogy valaki megkérdezi tőled: „Gyakoroltad-e azt, hogy becsületes ember legyél? Mi jelentett számodra kihívást ebben a gyakorlásban? Milyen körülmények nehezítik meg számodra azt, hogy becsületes ember legyél? Ha van ilyen tapasztalatod, beszélj róla egy kicsit. Van-e bizonyságod arról, hogy szereted Istent? Van-e tapasztalatod az Isten iránti szeretetről és a Neki való alávetettségről? Van-e tapasztalatod arról, hogy megváltozott a beállítottságod, miután elfogadtad az ítéletet, a fenyítést és a metszést? Milyen különleges dolgokat tapasztaltál meg az életben való növekedésed útján, amelyek folyamatosan mozgásban tartották az életed, és folyamatosan egyre közelebb vittek ahhoz a célhoz, amelyet Isten kitűzött számodra, és amelynek elérését megköveteli tőled?” Ha nincs egyértelmű válaszod ezekre a kérdésekre, ha nem tudsz róluk, az azt bizonyítja, hogy nem a helyes úton jársz. Ez a napnál is világosabb.

Az előbbi beszélgetés szavai csak egyszerű kijelentések. Van néhány olyan apróság, amely nem szorul részletes kifejtésre. Például, amikor az emberek a kitartásukkal, a szívük jóságával, a szenvedésre való hajlandóságukkal, vagy elképzeléseikkel és képzelődéseikkel stb. tesznek valamit – ezek egyike sem jelenti azt, hogy az igazság szerint élnek. Ezek mind olyan példák, amikor az emberek a vágyálmaik, romlott beállítottságaik, emberi jóságuk és a Sátán filozófiái szerint élnek. Mindezek a dolgok az emberi elméből származnak, sőt, ezen túlmenően, a Sátántól. Az ilyen dolgok szerinti élet nem tehet eleget Istennek. Ő nem akarja ezeket, bármennyire is jók, mert ez nem az igazság gyakorlása. Ezek szerint élni annyit jelent, mint a Sátán filozófiái és romlott természete szerint élni. Ez sértés Istenre nézve. Ez nem igaz bizonyságtétel. Ha azt mondanád: „Tudom, hogy ezek a cselekedetek csak jószívűség, ami nem felel meg az igazságalapelveknek; nem így kellene gyakorolnom”, és szíved mélyén ezt valóban megértenéd, éreznéd, hogy helytelen így cselekedni, akkor meglenne a tudásod. A nézőpontod megváltozna. Ezt az eredményt akarja Isten. Tudnod kell, a torzulásaid miből fakadnak. Változtasd meg a nézőpontodat, engedd el az elképzeléseidet, és juss el az igazság és Isten szándékainak megértéséhez. Ha már eljutottál, gyakorolj fokozatosan abba az irányba, és térj rá a helyes útra. Ez az egyetlen reményed arra, hogy elérd azt a célt, amelyet Isten számodra kitűzött. Ha nem gyakorolsz, és nem lépsz rá az Isten által megkövetelt útra, hanem azt mondod: „Én ezt csinálom. Amúgy sem henyélek. Végzem a kötelességemet. Biztos vagyok abban, hogy teremtett lény vagyok, és felismertem a Teremtőmet”, vajon az segít? Nem, nem segít. Ellenállsz Istennek, hajthatatlan vagy! Itt az ideje, hogy megválaszd az életed útját. Az a legfontosabb, hogy mit kell tenned ahhoz, hogy kövesd azt az utat, amelyet Isten megkövetel tőled. Elsősorban, ne emberi elképzelések és képzelődések szerint cselekedj; másodsorban, ne emberi törekvések szerint; harmadsorban, ne emberi preferenciák szerint; negyedsorban pedig, ne emberi érzelmek szerint. Ami még fontosabb, ne cselekedj romlott beállítottság szerint. Haladéktalanul le kell vetned ezeket a dolgokat. Bármilyen tőkéd is legyen, Isten számára értéktelen holmi, olcsó kacat mind, ami meg sem közelíti a valóságot. Egyenként félre kell dobnod ezeket, mindet el kell engedned, és egyre jobban meg fogod érteni, hogy csak az értékes, amit az igazság gyakorlására támaszkodva nyersz, és ami megfelel Isten emberrel szemben támasztott követelményeinek. Minden értéktelen, ami az embertől származik – végső soron haszontalan, bármennyit is tanulsz meg belőle. Ez mind olcsó kacat, szemét; csak az igazság, amelyet Isten ajándékoz az embernek, az kincs és élet. Örök értékkel bír. Mindig ragaszkodsz a saját dolgaidhoz, és azt gondolod: „A képességeimet évekig tartó fáradságos tanulással sajátítottam el. A szüleim annyi erőfeszítést tettek értem, annyi pénzt költöttek, és akkora árat fizettek, vérrel, verejtékkel és könnyekkel – hogyan boncolgathatnám és ítélhetném el ezt, csak úgy? Ez hatalmas dolog, élet-halál kérdése! Mi szerint fogok élni ezek nélkül?” Milyen ostoba vagy. Ha ezek szerint élsz, akkor a pokolra jutsz. Isten szavai szerint kell élned. Változtass az életmódodon; engedd be Isten szavait, és takarítsd ki a régi dolgaidat! Elemezned kell, és meg kell ismerned azokat, meg kell nyílnod, és meg kell mutatnod őket, hogy mindenki láthassa, hogy a csoport tisztánlátást nyerhessen. Anélkül, hogy észrevennéd, meg fogod gyűlölni ezeket a dolgokat, meg fogod gyűlölni azt, amit egykor szerettél, amitől egykor az életben maradásod függött, meg fogod gyűlölni azt, amiről egykor azt hitted, hogy az életed, és amit a legnagyobb becsben tartottál. Ez a módja annak, hogy ezeket a dolgokat teljesen elszigeteld és leválaszd magadról, ez vezet el az igazság valódi megértéséhez, és az igazság gyakorlásának útjához. Természetesen ez egy bonyolult és nehéz folyamat, amely ráadásul fájdalmas is. De egy olyan folyamat, amelyen az embernek át kell esnie. Nem lesz jó, ha nem teszi meg. Isten munkájának megtapasztalása olyan, mint egy betegség kezelése. Ha daganatod van, azt csak a műtőasztalon lehet kezelni. Ha nem fekszel fel arra az asztalra, és nem veted alá magadat a késnek, amely kimetszi, és eltávolítja a daganatot, a betegséged kezeletlen marad, és nem fogsz meggyógyulni.

Sokan bolondnak nézik a becsületes embereket, azt gondolják: „Bármit is mondjon Isten, ők követik azt. Azt mondja, hogy legyenek becsületes emberek, és ők valóban ezt teszik; igazat mondanak, egyetlen hamis szavuk sincs. Bolondok, nem igaz? Lehetsz becsületes ember, de csak annyira, hogy ez ne okozzon neked veszteséget vagy kárt. Nem mondhatsz ki mindent! Ostobaság felfedni az összes kártyádat, nem igaz?” Azt gondolják, hogy becsületes embernek lenni ostobaság. Vajon tényleg az? Az ilyen ember a legokosabb mind közül, mert úgy véli: „Isten minden szava igazság, és becsületes embernek lenni igazság, tehát ahhoz, hogy az emberek elnyerjék Isten elismerését, becsületesnek kell lenniük. Tehát, bármit is mondjon Isten, én megteszem; addig megyek, ameddig Ő akarja. Isten megköveteli, hogy alávessem magam, így alávetem magam, és örökre alávetettségben maradok. Nem érdekel, ha valaki azt mondja, hogy ostoba vagyok – nekem elég Isten elismerése.” Hát nem az ilyen ember a legokosabb mind közül? Pontosan látja, hogy mi a fontos és mi nem. Vannak, akiknek rejtett szándékaik vannak, és azt gondolják: „Hát nem lenne ostobaság mindenben alávetni magunkat? Ez az önállóság hiányát jelentené, nem igaz? Rendelkezik-e valaki méltósággal, ha még saját magával sem rendelkezik? Bizonyára megússzuk, hogy megőrizzünk egy keveset a méltóságunkból, nem? Nem vethetjük alá teljesen magunkat, ugye?” És így nagymértékben lecsökkentve gyakorolják az alávetettséget. Vajon ez képes elérni az igazság gyakorlásának mércéjét? Nem – messze alulmarad ahhoz képest! Ha nem az alapelvek szerint gyakorolod az igazságot, hanem mindig kompromisszumos utat választasz, amely nem tér el sem az igazság, sem pedig a Sátán felé, hanem a középúton marad, akkor vajon gyakorolod-e az igazságot? Ez a Sátán filozófiája, amit Isten a legjobban gyűlöl. Isten gyűlöli az embernek ezt a hozzáállását az igazsághoz; gyűlöli, hogy az ember mindig kételkedik az igazságban és az Ő szavaiban, hogy mindig bizalmatlan az Ő szavaival szemben, és mindig megkülönböztető, megvető, szemtelen magatartást tanúsít. Amint az ember így viselkedik Istennel szemben, kételkedik Őbenne, bizalmatlan, kérdőre vonja, elemzi és félreérti Őt, állandóan tanulmányozza, és megpróbálja elméjével mérlegelni Őt, Isten rejtve marad előled. És vajon el tudod-e úgy nyerni az igazságot, ha Isten rejtve marad előled? „El tudom!” – mondod. „Minden nap olvasom Isten szavait, állandóan összejöveteleken vagyok, minden héten meghallgatom a prédikációkat, utána pedig minden nap elgondolkodom rajtuk, és jegyzeteket készítek. Egyházi énekeket énekelek, és imádkozom is. Úgy gondolom, hogy a Szentlélek munkálkodik bennem.” Vajon ez működni fog? Az Istenben való hit ezen módjai jók, de nem ez a legfontosabb; a legfontosabb az, hogy megfelelő ember legyél, és igaz legyen a szíved – csak akkor nem fogja Isten elrejteni az arcát előled. Ha Isten nem rejti el az arcát előled, hanem megvilágosít, és vezet téged minden időben, valamint mindenben megérteti veled az Ő szándékait és az igazságot, hogy végül elnyerd az igazságot, akkor nagy áldásban részesülsz. Ha azonban a szíved nem igaz, és kicsinyes okoskodásoddal és nézeteiddel, vagy tudásoddal és sátáni filozófiáiddal mindig kételkedsz Istenben, védekezel ellene, próbára teszed, és félreérted Őt, akkor bajban vagy. Egyesek túllépnek az Isten elleni védekezésen, azon, hogy próbára teszik Őt, a kételkedésen és Isten félreértésén, eljutva az ellenállásig és a Vele való versengésig. Ők Sátánná váltak; még nagyobb bajban vannak. Nem fogod megérteni az igazságot, ha csupán a szavak szó szerinti jelentését és az egyszerű doktrínát érted meg. Nem egyszerű megérteni az igazságot. A legtöbb ember ebben a tévhitben él, és még akkor sem tér észhez, ha ezt újra meg újra kihangsúlyozzák neki. Azt gondolja: „Minden nap olvasom Isten szavait, hallgatom a prédikációkat, és beszélgetek, valamint évről évre végrehajtom a kötelességemet. Olyan vagyok, akár egy mag a mezőn – még ha nem is öntözöd és trágyázod, az esőtől lassan magától megnő, ősszel pedig gyümölcsöt terem.” Ez nem így működik. Az ember együttműködési készsége, együttműködésének módja, a szíve, az igazsághoz és Istenhez való viszonyulása a leglényegesebb. Ez létfontosságú. Nem kapcsolódnak-e ezek ahhoz is, ami szerint az ember él? (De igen.) Ha mindig emberi preferenciák és sátáni filozófiák szerint élsz, mindig védekezel Isten ellen, és nem tekinted igazságnak az Ő szavait, akkor Isten nem fog többé törődni veled. És mit fogsz nyerni akkor, ha Isten nem törődik veled? Ha a Teremtő nem vesz tudomást rólad, akkor nem vagy többé az Ő teremtett lénye. Vajon akkor is képes leszel Isten elé járulni, ha Ő úgy tekint rád, mint ördögre, mint a Sátánra? Még mindig az Ő üdvösségének tárgya leszel? Még mindig van reményed arra, hogy megment? Ez lehetetlen. Ezért nem számít, hogy milyen a családi életed, hogy milyen képességed van, vagy hogy milyen nagyszerűek az adottságaid, és az sem számít, hogy milyen munkát végzel a gyülekezetben, milyen kötelességet végzel, vagy milyen szerepet töltesz be. Nem számít, hogy milyen vétkeket követtél el a múltban, vagy hogy milyen a jelenlegi állapotod, hogy milyen mértékben növekedtél az életben, vagy hogy milyen nagy az érettséged. Ezek közül egyik sem a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy milyen a kapcsolatod Istennel, hogy állandóan kételkedsz-e Őbenne, és félreérted-e Őt, vagy folytonosan tanulmányozod-e Őt, hogy a szíved rendben van-e. Ezek döntő fontosságúak. Hogyan ismerhetik meg az emberek ezeket a döntő fontosságú dolgokat? Ehhez folyamatosan önvizsgálatot kell tartaniuk, nem szabad zavarodottan járkálniuk, mint a nem hívők, videókat nézniük, játszaniuk és hülyéskedniük, amikor nincs mit tenni. Hogyan fog valaki kötelességet végezni, ha a szíve nem képes Isten elé járulni? Ha nem teszel erőfeszítést, hogy Isten elé járulj, Ő nem fog kényszeríteni, mert Isten nem kényszeríti az embereket, hogy megtegyenek dolgokat. Isten azért mondja ki az igazságot, hogy az emberek megérthessék, és elfogadhassák azt. Ha nem térnek vissza Isten elé, akkor hogyan fogják elfogadni az igazságot? Ha mindig passzívak, ha nem keresik Istent, és nincs szükségük Rá a szívükben, akkor hogyan fog a Szentlélek munkálkodni bennük? Tehát, mivel hiszel Istenben, nem döntő fontosságú-e az, hogy kezdeményezően keresd Őt, és együttműködj Vele? Ez a te dolgod! Ha az Istenben való hit számodra csak egy mellékes dolog, egy szabadidős tevékenység, akkor bajban vagy! Vannak, akik most is hívők, és rengeteg prédikációt hallgattak, mégis úgy gondolják, hogy Istenben hinni nem más, mint a vallásban hinni, hogy ez egy szabadidős tevékenység. Milyen könnyelműen tekintenek az Istenbe vetett hitre! Még most, ebben a szakaszban is fenntartják ezt az álláspontot. Az Istenben való hitükben nem pusztán nem sikerült normális kapcsolatot kialakítaniuk Vele – egyáltalán nincs kapcsolatuk Vele. Ha Isten nem ismer el téged az Ő követőjeként, akkor vajon van-e még reményed az üdvösségre? Nem, nincs reményed. Ezért fontos, hogy normális kapcsolatot alakíts ki Istennel! Milyen alapokon nyugszik tehát ez a normális kapcsolat? Az emberek együttműködésén. Tehát milyen álláspontot vagy nézőpontot kell az embereknek képviselniük? Milyen kellene, hogy legyen az állapotuk? Milyen akarattal kell rendelkezniük? Szíved mélyén hogyan viszonyulsz az igazsághoz? Kételkedve? Tanulmányozva? Gyanakvással? Visszautasítással? Igaz-e a szíved, ha ezek vannak benned? (Nem.) Milyen hozzáállással kell rendelkezned, ha azt akarod, hogy igaz szíved legyen? A szívednek alávetetettnek kell lennie. Bármit is mond Isten, bármit is követel, szándékodban kell állnia, hogy kétségek és kifogások nélkül alávesd magadat annak. Ez a helyes hozzáállás. Hinned kell, el kell fogadnod, és alá kell vetned magad, bármiféle megalkuvás nélkül. Vajon el lehet érni azonnal azt, hogy ne legyél magalkuvó? Nem – de meg kell próbálnod. Képzeld el, ha Isten azt mondaná neked: „Beteg vagy”, te meg azt felelnéd: „Nem, nem vagyok az.” Ez nem lenne probléma; talán nem hiszed el. De aztán Isten azt mondja: „Eléggé beteg vagy. Vegyél be valami gyógyszert”, te meg azt feleled: „Nem vagyok beteg, de akár be is vehetnék valami gyógyszert, amint mondod. Mindenesetre, nem fog megártani, és ha beteg vagyok, talán így lesz a legjobb. Beveszek valamit.” Beveszed, és fizikailag másképp érzed magad, mint korábban; folyamatosan szeded, az előírt adagban, és egy idő után úgy érzed, hogy fizikailag egyre jobban vagy. Akkor elhiszed, hogy az a betegség, amiről Isten beszélt, tényleg valóságos volt. Milyen eredményt hoz az ilyen gyakorlás? Meggyógyultál a betegségedből, mert hittél, és alávetetted magad Isten szavainak. Bár az első alkalommal nem vettél be annyi gyógyszert, amennyit Isten mondott neked, hanem inkább tettél egy kis engedményt magadnak, és volt benned egy kis bizalmatlanság, kissé vonakodva és kelletlenül tetted, végül mégis úgy szedted a gyógyszert, ahogyan Isten mondta, és utána érezted annak jótékony hatását. Tehát tovább szedted, és minél többet vettél be, annál nagyobb lett a hited, és egyre inkább úgy érezted, hogy Isten szavai igazak voltak, te pedig tévedtél, és hogy nem kellene kételkedned az Ő szavaiban. És végül, amikor bevetted az összes gyógyszert, amit Isten megkövetelt, teljesen meggyógyultál. Vajon akkor nem lenne-e egyre őszintébb az Istenbe vetett hited? Tudnád, hogy Isten szavai igazak, hogy engedmények nélkül alá kell vetned magad Neki, és engedmények nélkül kell gyakorolnod az Ő szavait. Vajon mit jelent ez a példa? A betegséged az ember romlott beállítottságát jelenti, a gyógyszer szedése pedig Isten ítéletének és fenyítésének az elfogadását. Fő üzenete az, hogy ha az emberek képesek elfogadni Isten ítéletét és fenyítését, akkor romlottságuk megtisztulhat, és elnyerhetik az üdvösséget. Ez az, amit Isten munkájának megtapasztalása által érnek el. Félsz a kudarctól? Lehet, hogy azt mondod: „A tökéletességre kell törekednem. Isten azt mondta, hogy teljesen, engedmény nélkül alá kell vetnem magam. Tehát, első alkalommal, amikor gyakorolom Isten szavait, el kell érnem, hogy teljesen alávessem magamat azoknak. Ha ezúttal nem tudom elérni, akkor megvárom a következő alkalmat, és egyszerűen most nem fogom gyakorolni az alávetettséget.” Vajon jó ez így? (Nem.) Isten szemszögéből nézve az igazság emberek általi gyakorlása egy folyamat. Ő lehetőségeket ad az embereknek. Ha valakinek romlott az állapota, Isten leleplezi azt, és azt mondja: „Engedményeket tettél, engedetlen vagy, lázadó vagy.” Mi tehát Isten célja a leleplezéssel? Az, hogy egyre kevesebb engedményt tegyél, és egyre inkább gyakorold az alávetettséget, hogy egyre tisztábbá és az igazsághoz közelebb állóvá tegye a felfogásodat, hogy valóban alá tudd vetni magad Istennek. Megbüntetett-e téged Isten, miközben leleplezett? Amikor megmetsz és próbatételek elé állít, akkor csak fegyelmez, és megfenyít téged. Egy kissé leleplez, egy kis szemrehányást tesz neked, és egy kis fájdalmat okoz – de vajon megfosztott-e Isten az életedtől? (Nem.) Nem fosztott meg az életedtől, és nem adott át téged a Sátánnak. Ebből látható az Ő szándéka. És vajon mi az Ő szándéka? Meg akar menteni téged. Előfordul, hogy egy kis nehézség után az emberek vonakodnak, és azt gondolják: „Isten nem szeret engem. Nincs remény számomra.” Bajban vagy, ha mindig így félreérted Istent. Ez késlelteti az életben való növekedésedet. Nem számít tehát az idő, az, hogy gyenge vagy erős vagy, hogy jó vagy rossz az állapotod, hogy milyen mértékű az életben való növekedésed – nem kell most ezekkel foglalkoznod. Csak azzal törődj, hogy gyakorold azokat a szavakat, amelyeket Isten mondott, még akkor is, ha csak próbálod gyakorolni őket. Az is rendben van. Próbálj meg kitartóan együttműködni, és tedd meg azt, amire képes vagy; lépj be abba az állapotba, amelyről Isten szavai szólnak; nézd meg, hogy érzed magad, amikor gyakorolod az Isten által kimondott igazságokat, és hogy hasznodra vált-e, és hogy van-e életbe való belépésed. Meg kell tanulnod törekedni az igazságra. Az emberek nem értik az életben való növekedés folyamatát. Mindig azt remélik, hogy egy nap alatt felépítik Rómát, és azt gondolják: „Ha nem tudom elérni a teljes alávetettséget, akkor egyszerűen nem fogom alávetni magam. Csak akkor fogom alávetni magam, ha teljesen meg tudom csinálni. Nem leszek szégyentelen ezzel kapcsolatban. Ez jelzi, hogy mennyire kitartó vagyok, milyen jellemem és méltóságom van!” Vajon miféle „kitartás” ez? Lázadó mivolt és hajthatatlanság!

Gondolkodjatok el jól azon, amiről az imént beszéltünk! Befejeztük a „Mi szerint éltek az emberek az Istenbe vetett hitük évei során?” kérdés négy altémájával kapcsolatos beszélgetésünket. Az adottságaikra támaszkodnak, hogy éljenek; a tudásukra; a mezítelen, gyermeki szívükre; és a Sátán filozófiáira. Értitek-e, amit erről a négy állapotról hallottatok? Látjátok-e, hogy bennetek melyik van meg ezekből? Képesek vagytok-e felfogni ezt? Beszéltünk-e már korábban ezekről a dolgokról? Lehet, hogy néhány állapotot már kordában tartotok, és tudtok róluk egy keveset, de nem úgy, hogy az igazság gyakorlásához vagy a mai beszélgetésünk témájához kapcsolódnának. Ezekről az állapotokról ma a „Mi szerint éltek az emberek az Istenbe vetett hitük évei során?” kérdés témája és szemszöge szempontjából beszélgettünk. Ez egy kicsit közelebb áll az igazság gyakorlásához és az igazság szerint való élethez. Van még egy kérdésem. Jegyezzétek fel! Ez a következő. Melyek azok a dolgok, amelyeket a legjobban szerettek? Hogyan viszonyul Isten azokhoz a dolgokhoz, amelyeket a legjobban szerettek? A jövőben időt szánunk arra, hogy erről a kérdésről is beszélgessünk. Ma főként néhány negatív állapotot tártunk fel, amelyek abból származnak, hogy az emberek mi szerint élnek; nem beszéltünk arról, hogy hogyan gyakoroljuk az igazságot konkrétan ezekre a negatív állapotokra vonatkoztatva. Bár nem beszéltünk róla, tudjátok-e, hogy hol vannak a hibák ezekben az állapotokban? Vajon honnan erednek a problémák? Milyen beállítottságokhoz tartoznak? Hogyan kellene gyakorolni az igazságot? Ha ilyen dolgok merülnek fel, ha ilyen állapotaitok és eszközeitek vannak, tudjátok-e, hogyan kellene felhasználnotok az igazságot, hogy kiszorítsátok azokat? Mely igazságokat kellene gyakorolnotok? A fontos, előzetes dolog, amit most tenned kell az az, hogy elkezdd kiismerni ezeket az állapotokat, és ízekre szedni önmagad. Ha ilyen állapotokban élsz, akkor legalább a szíved mélyén tudnod kellene, hogy azok helytelenek. Ha már tudod, hogy helytelenek, a következő lépés azok megváltoztatása. Ha nem tudod, hogy helyesek-e vagy helytelenek, és azt sem, hogy hol vannak a hibáik, akkor hogyan tudod megváltoztatni azokat? A legelső lépés tehát az, hogy képes legyél felismerni, hogy ezek az állapotok helyesek vagy helytelenek. Csak ezután tudhatod meg, hogyan kellene gyakorolni a következő lépést. Ma még csak néhány, az emberben meglévő különböző romlott állapot problémájáról beszélgettünk, és máris annyi mindenről volt szó. Tehát, ami a konkrétumokat illeti, hogy pontosan hogyan érhetitek el, hogy az igazság szerint éljetek, fontoljátok meg még egy kicsit ti magatok ezt a kérdést. Képesnek kellene lennetek arra, hogy eredményre jussatok.

2017. szeptember 5.