Először is, énekeljünk egy himnuszt: A királyság himnusza (I) A királyság leszáll az emberek világára.

Kíséret: A sokaság Engem éljenez, a sokaság Engem dicsér; minden száj az egy igaz Istent nevezi meg. A királyság leszáll az emberek világára.

1  A sokaság Engem éljenez, a sokaság Engem dicsér; minden száj az egy igaz Istent nevezi meg; minden ember feltekint, hogy megnézze a tetteimet. A királyság leszáll az emberek világára, az Én személyem gazdag és bőkezű. Ki ne örvendezne ezen? Ki ne táncolna örömében? Ó, Sion! Emeld fel diadalmas zászlódat, hogy Engem ünnepelj! Énekeld el diadalmas győzelmi dalodat, hogy terjeszd szent nevemet!

2  Egész teremtettség a föld végéig! Siessetek megtisztítani magatokat, hogy felajánlott áldozatként szolgálhassatok Számomra! Egek csillagképei! Siessetek vissza a helyetekre, hogy megmutassátok hatalmamat az égbolton! Odafordítom a fülem az emberek hangjára a földön, akik Irántam való végtelen szeretetüket és tiszteletüket énekben öntik ki! Ezen a napon, amikor az egész teremtettség visszatér az életbe, lejövök az emberek világába. Ebben a pillanatban, ebben a minutumban, minden virág lázasan virágba borul, minden madár egy hangon énekel, minden dolog örömtől lüktet! A királyság üdvözletének hangjára a Sátán királysága összeomlik, megsemmisül a királyság himnuszának dübörgésében, és soha többé nem emelkedik fel!

3  A világon kicsoda mer felkelni és ellenállni? Amikor leszállok a földre, perzselést hozok, haragot hozok, mindenféle katasztrófát hozok. A földi királyságok most már az Én királyságom! Fenn az égen a felhők kavarognak és gomolyognak; az ég alatt tavak és folyók áradnak, és vidáman csobognak egy megindító dallamot. A pihenő állatok előbújnak odúikból, és minden népet felébresztek szendergéséből. Végre eljött a nap, amit számtalan nép várt! A leggyönyörűbb énekeket ajánlják fel Nekem!

(Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, A királyság himnusza)

Mire gondoltok minden alkalommal, amikor ezt az éneket éneklitek? (Nagyon izgatottak vagyunk és el vagyunk ragadtatva, és arra gondolunk, hogy milyen dicsőséges a királyság szépsége, és hogy az emberiség és Isten örökké együtt lesz.) Gondolt már valaki arra, hogy az embereknek milyen formát kell felvenniük, hogy együtt lehessenek Istennel? A képzeletetekben milyennek kell lenniük az embereknek ahhoz, hogy csatlakozhassanak Istenhez, és élvezhessék a dicsőséges életet, amely a királyságban vár rájuk? (Meg kell változtatni a beállítottságukat.) Meg kell változtatni a beállítottságukat, de milyen mértékben? Milyenek lesznek, miután a beállítottságuk megváltozott? (Szentté válnak.) Mi a szentség kritériuma? (Az ember minden gondolatának és megfontolásának összeegyeztethetőnek kell lennie Krisztussal.) Hogyan nyilvánul meg ez az összeegyeztethetőség? (Az ember nem áll ellen Istennek és nem árulja Őt el, teljesen alá tudja vetni magát Neki, és Istent félő szíve van.) Néhány válaszotok jó irányba mutat. Nyissátok ki mindannyian a szíveteket, és adjatok hangot annak, amit mondani szeretnétek. (Azoknak, akik Istennel élnek a királyságban, képesnek kell lenniük arra, hogy kötelességüket – hűségesen – teljesítsék, az igazságra törekedve, és nem engedve, hogy bármely személy, esemény vagy dolog korlátozza őket. Ezután lehetővé válik számukra, hogy elszakadjanak a sötétség befolyásától, szívüket Istenre hangolják, és féljék Istent és kerüljék a gonoszt.) (Ahogy a dolgokat szemléljük, az egyre jobban ráhangolódhat Istenre, és elszakadhatunk a sötétség befolyásától. Legalább odáig eljuthatunk, ahol a Sátán többé nem használ ki bennünket, és ahol levetjük minden romlott beállítottságunkat, és alávetjük magunkat Istennek. Létfontosságúnak hisszük, hogy az embereknek el kell szakadniuk a sötétség befolyásától. Azok, akik nem tudnak elszakadni a sötétség befolyásától, és nem tudnak kiszabadulni a Sátán kötelékeiből, nem nyerték el Isten üdvösségét.) (Ahhoz, hogy az emberek megfeleljenek az Isten általi tökéletesítés mércéjének, szívben és elmében egynek kell Vele lenniük, és nem szabad többé ellenállniuk Neki. Képesnek kell lenniük arra, hogy megismerjék önmagukat, a gyakorlatba ültessék az igazságot, elérjék Isten megértését, szeressék Istent és összhangba kerüljenek Istennel. Ez minden, ami ehhez szükséges.)

Milyen súlyosan nyomasztja az emberek szívét a kimenetelük

Úgy tűnik, van néhány gondolatotok azzal kapcsolatban, hogy milyen úthoz kellene ragaszkodnotok, és kialakítottatok valamiféle megértést vagy elismerést iránta. Azonban az, hogy mindazok a szavak, amelyeket kimondtatok, üresnek vagy valósnak bizonyulnak-e, a mindennapi gyakorlásotok során történő összpontosításotoktól függ. Az évek során mindannyian learattatok bizonyos gyümölcsöket az igazság minden egyes aspektusából, mind a doktrína, mind az igazság tényleges tartalma szempontjából. Ez azt bizonyítja, hogy az emberek manapság nagy hangsúlyt fektetnek az igazságra való törekvésre, és ennek eredményeként az igazság minden egyes aspektusa és eleme biztosan gyökeret vert egyes emberek szívében. Ám mi az, amitől a legjobban félek? Attól, hogy annak ellenére, hogy az igazság ezen tárgyai és elméletei gyökeret vertek a szívetekben, a tényleges tartalmuknak vajmi kevés alkotóeleme van ott. Amikor problémákkal találkoztok, és próbatételek és döntések előtt álltok, mennyire lesz gyakorlati hasznotokra ezeknek az igazságoknak a valósága? Vajon segíthet nektek túllépni a nehézségeiteken és kikerülni a próbatételeitekből, Isten szándékainak eleget téve? Meg fogtok állni szilárdan a próbatételeitek közepette, és tesztek majd hangzatos tanúságot Isten mellett? Foglalkoztatok valaha is ezekkel a kérdésekkel? Azt kérdezem tőletek: Mi az, ami a legfontosabb számotokra a szívetekben és mindennapi gondolataitokban és elmélkedéseitekben? Jutottatok valaha következtetésre ezzel kapcsolatban? Mit hisztek, mi a legfontosabb számotokra? Egyesek azt mondják: „Természetesen az igazság gyakorlatba ültetése”, míg mások azt mondják: „Természetesen Isten szavainak mindennapi olvasása”. Vannak, akik azt mondják: „Természetesen az, hogy mindennap Isten elé járulok és imádkozom Hozzá”, mások pedig azt mondják: „Természetesen az, hogy mindennap megfelelően végzem a kötelességemet.” Még olyanok is akadnak, akik azt mondják, hogy mindig csak arra gondolnak, hogyan tegyenek eleget Istennek, hogyan vessék alá magukat Neki mindenben, és hogyan cselekedjenek az Ő szándékaival összhangban. Így van ez? Ez minden, ami van? Egyesek például azt mondják: „Én csak alá akarom vetni magam Istennek, de valahányszor problémába ütközöm, képtelen vagyok rá”. Mások azt mondják: „Én csak meg akarok felelni Istennek, és az is jó lenne, ha csak egyszer meg tudnék Neki felelni – de soha nem tudok Neki eleget tenni”. Egyesek azt mondják: „Én csak alá akarom vetni magam Istennek. A próbatételek idején csak rá akarom bízni magam az Ő vezényléseire, és alá akarom vetni magam az Ő szuverenitásának és intézkedéseinek, mindenféle panasz vagy kérés nélkül. De mégsem sikerül alávetnem magam szinte egyetlen alkalommal sem”. Megint mások azt mondják: „Amikor döntések előtt állok, sohasem tudok úgy dönteni, hogy átültessem az igazságot a gyakorlatba. Mindig a testet akarom kielégíteni, és a saját személyes, önző vágyaimat akarom beteljesíteni”. Mi ennek az oka? Mielőtt Isten próbája eljön, vajon ti már többször is kihívás elé állítottátok magatokat, újra és újra próbára téve és tesztelve magatokat? Hogy lássátok, hogy valóban alá tudjátok-e vetni magatokat Istennek, és valóban meg tudtok-e felelni Neki, és tudjátok-e garantálni, hogy nem fogjátok elárulni Őt; hogy lássátok, képesek vagytok-e tartózkodni attól, hogy kielégítsétek magatokat és beteljesítsétek önző vágyaitokat, és helyette csak Istennek tegyetek eleget, anélkül, hogy egyéni döntéseket hoznátok? Megteszi ezt bárki? Valójában csak egyetlen tény van, ami a szemetek elé került, és ez az, ami mindannyiótokat a legjobban érdekel, és amit a legjobban szeretnétek tudni – mindenki kimenetelének és rendeltetési helyének a kérdése. Lehet, hogy nem veszitek észre, de ez olyasmi, amit senki sem tagadhat. Amikor az emberek kimenetelének igazságáról van szó, Isten emberiségnek tett ígéretéről, és arról, hogy Isten milyen rendeltetési helyre akarja bevinni az embereket, tudom, hogy vannak olyanok, akik már többször tanulmányozták Isten szavait ezekről a témákról. Aztán vannak olyanok is, akik ismételten keresik a választ, és elméjükben töprengenek róla, de mégsem jutnak semmire, vagy esetleg valami kétértelmű következtetésre jutnak. A végén bizonytalanok maradnak azzal kapcsolatban, hogy milyen kimenetel vár rájuk. Feladataik ellátása során a legtöbb ember hajlamos arra, hogy végleges választ akarjon kapni a következő kérdésekre: „Mi lesz számomra a kimenetel? Vajon végigjárhatom ezt az utat egészen a végéig? Hogyan viszonyul Isten az emberiséghez?” Egyesek még aggodalmaskodnak is: „A múltban tettem és mondtam néhány dolgot, lázadoztam Isten ellen, olyan tetteket követtem el, amelyekkel elárultam Istent, és bizonyos esetekben nem tettem eleget Istennek, megbántottam az érzéseit, csalódást okoztam Neki, ami miatt meggyűlölt és megutált engem. Emiatt talán nem tudható, milyen kimenetel vár rám.” Joggal mondhatnánk, hogy a legtöbb ember kényelmetlenül érzi magát a saját kimenetelét illetően. Senki sem meri azt mondani: „Száz százalékos bizonyossággal érzem, hogy túlélő leszek; száz százalékig biztos vagyok benne, hogy eleget tudok tenni Isten szándékainak. Olyan ember vagyok, aki igazodik Isten szándékaihoz, olyan ember vagyok, akit Isten dicsér.” Vannak, akik úgy gondolják, hogy különösen nehéz Isten útját követni, és hogy az igazság gyakorlatba ültetése a legeslegnehezebb dolog. Következésképpen az ilyen emberek meg vannak győződve arról, hogy nincs számukra segítség, és nem mernek reményt táplálni a jó kimenetel elérése iránt; vagy talán azt hiszik, hogy nem tudnak eleget tenni Isten szándékainak, ezért nem lehetnek túlélők. Emiatt azt állítják, hogy nincs számukra kimenetel, és nem tudnak jó rendeltetési helyre jutni. Függetlenül attól, hogy az emberek pontosan hogyan gondolkodnak, mindannyian sokszor elgondolkodtak már a kimenetelükön. A jövőjükkel és az azzal kapcsolatos kérdésekben, hogy mit kapnak majd, ha Isten befejezte a munkáját, állandóan számolgatnak és tervezgetnek. Vannak, akik kétszeres árat fizetnek; vannak, akik elhagyják családjukat és állásukat; vannak, akik lemondanak házasságukról; vannak, akik lemondanak azért, hogy Isten kedvéért feláldozzák magukat; vannak, akik elhagyják otthonukat, hogy végezzék a kötelességeiket; vannak, akik a nehézséget választják, és a legkeservesebb és legkimerítőbb feladatokba kezdenek; vannak, akik vagyonuk feláldozását választják, és mindenüket odaadják; megint mások az igazság keresését választják, és Isten megismerésére törekszenek. Bármilyen módját is választjátok a gyakorlásnak, vajon fontos a gyakorlás módja vagy sem? (Nem, nem az.) Akkor hogyan magyarázzuk meg, hogy „nem fontos”? Ha a gyakorlás módja nem fontos, akkor mi az? (A jó viselkedés a külvilág felé nem tükrözi az igazság gyakorlatba ültetését.) (Az egyes emberek gondolatai nem fontosak; itt az a lényeg, hogy átültettük-e az igazságot a gyakorlatba vagy sem, és hogy van-e Istent szerető szívünk, vagy sem.) (Az antikrisztusok és hamis vezetők bukása segít megérteni, hogy nem a külső viselkedés a legfontosabb. A felszínen úgy tűnik, hogy sok mindenről lemondtak, és úgy tűnik, hajlandóak megfizetni az árat, de ha ízekre szedjük, láthatjuk, hogy egyszerűen nincs Istent félő szívük, hanem minden tekintetben Ellene szegülnek. Döntő pillanatokban mindig a Sátán oldalára állnak, és megzavarják Isten munkáját. Ezért a fő szempont itt az, hogy melyik oldalra állunk, amikor eljön az idő, és milyen álláspontot képviselünk a dolgokkal kapcsolatban.) Mindannyian jól beszéltek, és úgy tűnik, hogy már rendelkeztek alapvető megértéssel és egy bizonyos normának megfelelően éltek, amikor az igazság gyakorlatba ültetéséről és Isten szándékairól van szó, illetve arról, hogy mit vár el Isten az emberiségtől. Az, hogy képesek vagytok így beszélni, nagyon megindító. Bár néhány dolog, amit mondotok, nem túl pontos, már közel kerültetek az igazság megfelelő magyarázatához – ez pedig azt bizonyítja, hogy kifejlesztettétek saját tényleges megértéseteket a körülöttetek lévő emberekről, eseményekről és tárgyakról, az Isten által elrendezett környezetetek egészéről, és mindarról, amit láttok. Ez a megértés közel áll az igazsághoz. Bár amit mondtatok, nem teljesen átfogó, és néhány szavatok nem túl találó, a felfogásotok már közelít az igazság valóságához. Nagyon jó érzés hallanom, hogy így beszéltek.

Az emberek hiedelmei nem vehetik át az igazság helyét

Egyesek képesek elviselni a nehézségeket, meg tudják fizetni az árát, látszólag nagyon jól viselkednek, eléggé megbecsültek és élvezik mások csodálatát. Szerintetek az effajta látszólagos viselkedés az igazság gyakorlatba ültetésének tekinthető? Megállapítható az, hogy az ilyen emberek eleget tesznek Isten szándékainak? Miért van az, hogy ilyen embereket látva az emberek újra és újra azt gondolják, hogy ők eleget tesznek Istennek, az igazság gyakorlatba ültetésének útját járják és követik Isten útját? Miért gondolkodnak egyesek így? Erre csak egy magyarázat van. Mi az a magyarázat? Arról van szó, hogy nagyon sok ember számára bizonyos kérdések – például, hogy mit jelent az igazság gyakorlatba való átültetése, mit jelent Istennek eleget tenni, és mit jelent az igazságvalóság hiteles birtoklása – nem igazán világosak. Így vannak olyan emberek, akiket gyakran félrevezetnek azok, akik kívülről spirituálisnak, nemesnek, magasztosnak és nagyszerűnek tűnnek. Ami azokat az embereket illeti, akik ékesszólóan tudnak beszélni a szavakról és a doktrínákról, és akiknek beszéde és tettei csodálatra méltónak tűnnek, az ő cselekedeteik lényegét, a tetteik mögötti elveket, vagy azt, hogy mik a céljaik, soha nem vizsgálták meg azok, akiket megtévesztenek. Sőt, soha nem vizsgálták meg, hogy ezek az emberek valóban alávetik-e magukat Istennek, és azt sem állapították meg, hogy ezek az emberek valóban félik-e Istent és kerülik-e a gonoszt. Soha nem ismerték fel ezen emberek emberi mivoltának lényegét. Ehelyett a velük való megismerkedés első lépésétől kezdve, apránként eljutottak oda, hogy csodálják és tisztelik ezeket az embereket, akik végül a bálványaik lettek. Ráadásul egyesek fejében azok a bálványok, akiket imádnak – és akikről azt hiszik, hogy képesek elhagyni a családjukat és a munkájukat, és akikről a felszínen úgy tűnik, hogy képesek megfizetni az árat –, azok, akik valóban eleget tesznek Istennek, és akik valóban jó kimenetelt és jó rendeltetési helyet érhetnek el. Az ő elméjükben ezek a bálványok azok, akiket Isten dicsér. Mi készteti őket arra, hogy ilyesmit higgyenek? Mi a lényege ennek a kérdésnek? Milyen következményekkel járhat? Először is vitassuk meg ennek lényegét.

Lényegében ezeknek a kérdéseknek, amelyek az emberek nézeteire, gyakorlati módszereire és elfogadott gyakorlati elveire vonatkoznak, illetve arra, amire összpontosítani szoktak, semmi közük Isten emberiséggel szemben támasztott követelményeihez. Akár sekélyes dolgokra, akár mélyreható kérdésekre, akár szavakra és doktrínákra, akár a valóságra összpontosítanak az emberek, nem ahhoz tartják magukat, amihez leginkább kellene, és nem is tudják azt, amit leginkább tudniuk kellene. Ennek az az oka, hogy az emberek egyáltalán nem szeretik az igazságot; ilyeténképpen nem hajlandók időt és energiát fektetni az Isten kijelentéseiben található gyakorlati alapelvek felkutatásába és gyakorlatba ültetésébe. Helyette inkább rövidebb utat használnak, összegezve azt, amit ők jó gyakorlatnak és jó viselkedésnek értelmeznek és tartanak; ez az összegzés válik aztán saját elérendő céljukká, amelyet alkalmazandó igazságnak tekintenek. Ennek egyenes következménye, hogy az emberek az emberi jó viselkedést az igazság gyakorlatba ültetésének helyettesítőjeként alkalmazzák, ami kielégíti azon vágyukat is, hogy Istennek hízelegjenek. Ez tőkét ad nekik az igazsággal való vitatkozáshoz, és amelyet arra is felhasználnak, hogy okoskodjanak és versengjenek Istennel. Ugyanakkor az emberek gátlástalanul félreteszik Istent, és az általuk csodált bálványokat helyezik a helyére. Csak egyetlen alapvető ok van, ami az embereket ilyen tudatlan cselekedetekre és nézetekre, vagy egyoldalú véleményekre és gyakorlatokra készteti – és ma erről fogok nektek beszélni: az ok az, hogy bár az emberek talán követik Istent, mindennap imádkoznak Hozzá és mindennap olvassák az Ő kijelentéseit, valójában nem értik az Ő szándékait. Ebben rejlik a probléma gyökere. Ha valaki megértené Isten szívét, és tudná, hogy Ő mit szeret, mit utál, mit akar, mit utasít el, milyen embert szeret, milyen embert nem szeret, milyen mércét alkalmaz, amikor követelményeket támaszt az emberekkel szemben, és milyen megközelítést alkalmaz a tökéletesítésükhöz, akkor vajon lehetne annak az embernek továbbra is saját személyes véleménye? Az ilyen emberek el tudnának csak úgy menni és imádni valaki mást? Válhatna egy közönséges ember a bálványukká? Az Isten szándékait értő emberek ennél valamivel racionálisabb szemlélettel rendelkeznek. Nem fognak önhatalmúlag bálványozni egy romlott embert, és az igazság gyakorlatba ültetésének útján járva azt sem fogják hinni, hogy ha vakon betartanak néhány egyszerű szabályt vagy alapelvet, az egyenlő az igazság gyakorlatba ültetésével.

Sokféle vélemény van arról a mércéről, amely alapján Isten meghatározza az emberek kimenetelét

Térjünk vissza erre a témára, és folytassuk a kimenetel kérdésének megvitatását.

Tekintettel arra, hogy minden ember a saját kimenetelével van elfoglalva, tudjátok, hogy Isten miként határozza meg ezt a kimenetelt? Milyen módon határozza meg Isten valakinek a kimenetelét? Sőt, milyen mércét alkalmaz ennek meghatározásához? Amikor egy ember kimenetele még nincs meghatározva, mit tesz Isten, hogy feltárja azt? Tudja valaki? Ahogy az imént mondtam, vannak, akik már nagyon hosszú időt töltöttek Isten szavainak kutatásával, hogy támpontokat keressenek az emberek kimeneteléről, azokról a kategóriákról, amelyekbe ezek a kimenetelek be vannak sorolva, és a különböző típusú emberekre váró különféle kimenetelekről. Abban is reménykednek, hogy megtudják, miként irányítja Isten szava az emberek kimenetelét, milyen mércét használ Ő, és pontosan hogyan határozza meg egy ember kimenetelét. Végül azonban ezeknek az embereknek soha nem sikerül választ találniuk. Valójában Isten kijelentései között igencsak kevés szó esik erről a kérdésről. Miért van ez így? Amíg az emberek kimenetele fel nem tárul, addig Isten nem akarja megmondani senkinek, hogy mi fog történni a végén, és nem akar senkit sem előre tájékoztatni a rendeltetési helyéről, mivel ez nem lenne hasznos az emberiség számára. Itt és most csak arról akarok nektek beszélni, hogy Isten milyen módon határozza meg az emberek kimenetelét, milyen elveket alkalmaz munkája során a kimenetelek meghatározásához és kinyilvánításához, továbbá milyen mérce alapján határozza meg, hogy valaki életben maradhat-e vagy sem. Nem ezek azok a kérdések, amelyek a leginkább foglalkoztatnak titeket? Nos tehát, mit hisznek az emberek, miként határozza meg Isten az emberek kimenetelét? Az imént részben említettétek: néhányan azt mondtátok, hogy ennek ahhoz van köze, hogy az ember hűségesen végzi a kötelességeit és feláldozza magát Istenért; néhányan azt mondták, hogy az Istennek való alávetettségről és a Neki való megfelelésről szól; néhányan azt mondták, hogy az egyik tényező az, hogy Isten kegyelmére vagyunk bízva; néhányan pedig azt mondták, hogy az a kulcs, ha tartózkodunk a feltűnéstől... Amikor ezeket az igazságokat a gyakorlatba ültetitek, és amikor az általatok helyesnek hitt alapelvek szerint gyakoroltok, vajon tudjátok, hogy mit gondol Isten? Gondoltatok valaha arra, hogy ha így folytatjátok, akkor eleget tesztek-e az Ő szándékainak, vagy sem? Megfelel ez az Ő mércéjének? Megfelel az Ő igényeinek? Azt hiszem, hogy a legtöbb ember nem igazán gondolkodik el ezeken a kérdéseken. Csak mechanikusan alkalmazzák Isten szavának vagy a prédikációknak egy részét, vagy bizonyos szellemi alakok normáit, akiket bálványoznak, és kényszerítik magukat, hogy ezt vagy azt tegyék. Azt hiszik, hogy ez a helyes út, ezért szüntelenül ragaszkodnak hozzá, és ezt csinálják, nem számít, mi történik a végén. Egyesek azt gondolják: „Annyi éven át volt hitem, mindig is így gyakoroltam. Úgy érzem, hogy valóban eleget tettem Istennek, és úgy érzem, hogy sokat is kaptam ettől. Azért van így, mert ez idő alatt sok igazságot megértettem, és sok olyan dolgot is, melyeket korábban nem értettem. Konkrétan sok elképzelésem és nézetem megváltozott, az értékrendem óriási mértékben megváltozott, és most már elég jól értem ezt a világot.” Az ilyen emberek hisznek abban, hogy ez egyfajta aratás, és hogy ez Isten emberiségért végzett munkájának végső eredménye. A ti véleményetek szerint ezekkel a normákkal és az összes gyakorlatotokkal együtt eleget tesztek Isten szándékainak? Néhányan közületek teljes bizonyossággal azt fogják mondani: „Természetesen! Isten szava szerint gyakorlunk; aszerint gyakorlunk, amit a Fennvaló hirdetett és közölt. Mindig teljesítjük a kötelességeinket, és folyamatosan követjük Istent, és soha nem hagytuk Őt el. Ezért teljes bizonyossággal mondhatjuk, hogy eleget teszünk Istennek. Nem számít, mennyire értjük meg az Ő szándékait, és nem számít, mennyit fogunk fel az Ő szavából, mindig is olyan úton jártunk, hogy igyekeztünk összeférhetőek lenni Istennel. Amennyiben helyesen cselekszünk és helyesen gyakorlunk, biztosan a megfelelő eredményt fogjuk elérni.” Mit gondoltok erről a nézőpontról? Vajon helyes? Lehetnek olyanok is, akik azt mondják: „Még soha nem gondolkoztam ezeken a dolgokon. Én csak azt gondolom, hogy amíg folyamatosan teszem a kötelességemet, és az Isten kijelentéseiben megfogalmazott követelményeknek megfelelően cselekszem, addig életben maradhatok. Soha nem töprengtem azon a kérdésen, hogy vajon eleget tudok-e tenni Isten szívének, és soha nem gondoltam arra sem, hogy megfelelek-e az Általa szabott mércének. Mivel Isten soha nem mondta nekem, illetve nem adott egyértelmű utasításokat, úgy gondolom, hogy amíg dolgozom, és nem hagyom abba, addig Isten elégedett lesz, és nem kellene további követeléseket támasztania velem szemben.” Vajon helyesek ezek a hiedelmek? Ami engem illet, a gyakorlásnak ez a módja, ez a gondolkodásmód és ezek a nézőpontok mind fantazmagóriákat, illetve némi vakságot hordoznak magukban. Talán amiatt, hogy ezt mondom, néhányan közületek kissé elcsüggednek és azt gondolják: „Vakság? Ha ez vakság, akkor a reményünk az üdvösségre és a túlélésre nagyon kicsi és bizonytalan, nem igaz? Azzal, hogy így fogalmazol, nem hideg vizet zúdítasz ránk?” Függetlenül attól, hogy mit hisztek, az Általam mondott és tett dolgoknak nem az a célja, hogy úgy érezzétek, mintha hideg vizet öntenék rátok. Inkább az a céljuk, hogy jobban megértsétek Isten szándékait, és jobban felfogjátok, mire gondol, mit akar elérni, milyen embereket szeret, mit utál, mit vet meg, milyen típusú embereket akar megnyerni és milyen embereket utasít el. Az a céljuk, hogy megvilágosítsák az elméteket és tisztán értsétek, mennyire eltávolodtak mindannyiótok cselekedetei és gondolatai az Isten által megkövetelt mércétől. Vajon nagy szükség van ezen témák megvitatására? Mert tudom, hogy olyan régóta hisztek, és olyan sok prédikációt hallgattatok végig, de pontosan ezek azok a dolgok, amelyekből leginkább hiányt szenvedtek. Bár minden igazságot feljegyeztetek a jegyzetfüzetetekbe, valamint megjegyeztetek és a szívetekbe véstetek pár dolgot, amelyeket személy szerint fontosnak tartotok, és bár azt tervezitek, hogy ezeket a dolgokat arra használjátok, hogy megfeleljetek Istennek a gyakorlásotok során, hogy használjátok őket, amikor szükséget szenvedtek, hogy átvészeljétek az előttetek álló nehéz időket, vagy egyszerűen csak hagyjátok, hogy ezek a dolgok elkísérjenek benneteket, miközben élitek az életeteket, ami engem illet – függetlenül attól, hogy hogyan csináljátok –, ha csináljátok, mindez nem olyan fontos. Akkor mi az, ami nagyon fontos? Az, hogy miközben gyakorolsz, mélyen belül, teljes bizonyossággal tudnod kell, hogy minden, amit teszel – minden egyes cselekedeted – összhangban van-e azzal, amit Isten akar vagy sem, illetve hogy minden cselekedeted, minden gondolatod, valamint minden eredmény és cél, amit el akarsz érni, ténylegesen eleget tesz-e Isten szándékainak és megfelel-e az Ő igényeinek vagy sem, továbbá hogy Ő helyesli-e azokat vagy sem. Ezek azok, amik nagyon fontosak.

Isten útját kövesd: féld Istent és kerüld a gonoszt

Van egy mondás, melyet le kell jegyeznetek. Úgy gondolom, hogy ez a mondás nagyon fontos, mert Nekem minden egyes nap számtalanszor eszembe jut. Miért van ez így? Azért, mert minden alkalommal, amikor szembe kerülök valakivel, minden alkalommal, amikor hallom valakinek a történetét, és minden alkalommal, amikor hallom valakinek a tapasztalatát vagy bizonyságát arról, hogy hisz Istenben, mindig ezt a mondást használom arra, hogy eldöntsem a szívemben, hogy ez az illető olyan ember-e, akit Isten akar, és olyan ember-e, akit Isten kedvel. Nos tehát: hogy szól ez a mondás? Most már mindannyian tűkön ültök. Amikor elárulom a mondást, talán csalódottak lesztek, mert vannak, akik már évek óta a levegőbe beszélve mondogatják. Én azonban soha, egyetlenegyszer se a levegőbe beszéltem. Ez a mondás az Én szívemben lakozik. Nos, mi ez a mondás? A következő: „Isten útját kövesd: féld Istent és kerüld a gonoszt.” Hát nem egy rendkívül egyszerű mondat ez? Mindazonáltal, egyszerűsége ellenére, azok az emberek, akik valóban mélyen megértik ezeket a szavakat, érezni fogják, hogy nagy súlyuk van, hogy ez a mondás nagyon értékes az ember gyakorlásához, hogy ez egy sor az élet nyelvéből, amely az igazságvalóságot tartalmazza, hogy ez egy életre szóló célt jelent azok számára, akik eleget akarnak tenni Istennek, és hogy ez egy életre szóló út, amelyet mindenkinek, aki tekintettel van Isten szándékaira, követnie kell. Szóval, mit gondoltok: ez a mondás nem az igazság? Van vagy nincs ilyen jelentősége? Továbbá, talán néhányan közületek elgondolkodnak ezen a mondáson és próbálják megfejteni, és talán vannak olyanok is, akik még kételkednek is benne: Vajon nagyon fontos ez a mondás? Nagyon fontos? Szükséges ezt ennyire kihangsúlyozni? Lehetnek köztetek olyanok is, akiknek nem nagyon tetszik ez a mondás, mert úgy gondoljátok, hogy Isten útját ebbe az egyetlen mondásba sűríteni túlságosan leegyszerűsítő. Fogni mindazt, amit Isten mondott, és egyetlen mondásra leszűkíteni – nem tennénk egy kissé túl jelentéktelenné ezzel Istent? Így van? Lehet, hogy a legtöbben közületek nem teljesen értik e szavak mély jelentőségét. Bár mindannyian feljegyeztétek, nem áll szándékotokban elraktározni ezt a mondást a szívetekben; egyszerűen csak leírtátok a jegyzetfüzetetekbe, hogy szabad időtökben újra felidézzétek és elgondolkodjatok rajta. Néhányan közületek még arra sem veszik a fáradságot, hogy megjegyezzék ezt a mondást, nemhogy megpróbálnák hasznosítani. Miért akarom mégis megemlíteni ezt a mondást? Függetlenül a nézőpontotoktól, és függetlenül attól, hogy mit gondoltok, meg kellett említenem ezt a mondást, mert rendkívül fontos a tekintetben, hogy Isten miként határozza meg az emberek kimenetelét. Függetlenül attól, hogy jelenleg hogyan értelmezitek ezt a mondást, vagy hogyan kezelitek, én akkor is ezt mondom nektek: ha az emberek képesek e mondás szavait a gyakorlatba ültetni és megtapasztalni, és meg tudják ütni az istenfélelem és a gonoszság kerülésének mércéjét, akkor biztosan túlélők lesznek, és bizonyosan jó kimenetelük lesz. Ha azonban nem tudod megütni az ebben a mondásban lefektetett mércét, akkor azt lehet mondani, hogy a kimeneteled ismeretlen. Vagyis, a saját mentális felkészülésetek érdekében beszélek nektek erről a mondásról, és azért, hogy tudjátok, milyen mércével mér benneteket Isten. Ahogy az imént mondtam, ez a mondás rendkívül lényeges az emberiség Isten általi megváltásához, valamint ahhoz, hogy Ő miként határozza meg az emberek kimenetelét. Milyen szempontból lényeges? Nagyon szeretnétek tudni, úgyhogy ma erről fogunk beszélni.

Isten különböző próbatételeket alkalmaz annak ellenőrzésére, hogy az emberek félik-e Istent és kerülik-e a gonoszt

Isten munkájának minden korában átad néhány szót az embereknek, és közöl velük néhány igazságot. Ezek az igazságok alkotják az utat, amelyhez az embereknek ragaszkodniuk kell, az utat, amelyet követniük kell, és az utat, amely lehetővé teszi számukra, hogy féljék Istent és kerüljék a gonoszt, továbbá az utat, amelyet át kell ültetniük a gyakorlatba és be kell tartaniuk az életükben és életútjuk során. Ezen okok miatt nyilvánítja ki Isten ezeket a kijelentéseket az emberiségnek. Ezeket az Istentől származó szavakat az embereknek be kellene tartaniuk, és ha betartják, akkor életet kapnak. Ha valaki nem tartja be őket, nem ülteti őket a gyakorlatba, és nem éli meg Isten szavaitaz életében, akkor ez az ember nem ülteti át az igazságot a gyakorlatba. Továbbá, ha az emberek nem ültetik az igazságot a gyakorlatba, akkor nem félik Istent és nem kerülik a gonoszt, és eleget sem tudnak tenni Istennek. Azok az emberek, akik képtelenek eleget tenni Istennek, nem kaphatják meg az Ő dicséretét, és az ilyen embereknek nincs kimenetelük. Hogyan határozza meg tehát Isten az Ő munkája során az ember kimenetelét? Milyen módszereket használ Isten arra, hogy meghatározza egy ember kimenetelét? Lehet, hogy ez egy kicsit még most is homályos számotokra, de amikor elmondom nektek a folyamatot, akkor meglehetősen világossá válik, hiszen közületek sokan már magatok is megtapasztaltátok.

A munkája során, a kezdetektől fogva, Isten minden ember számára – vagy mondhatnánk, hogy minden Őt követő ember számára – próbatételeket szabott meg, és ezek különböző méretű próbatételek. Vannak, akik a családjuk által való elutasítás próbatételét tapasztalták meg, vannak, akik a kedvezőtlen környezet próbatételét, vannak, akik a letartóztatás és a kínzás próbatételét mások a választási lehetőségek próbatételét, és vannak, akik a pénz és a státusz próbatételét. Általánosságban elmondható, hogy mindegyikőtök szembenézett mindenféle próbatétellel. Miért így munkálkodik Isten? Miért bánik így mindenkivel? Milyen eredményre törekszik? Íme a lényeg, amit közölni szeretnék veletek: Isten látni akarja, hogy az adott ember olyan típus-e, aki féli Őt és kerüli a gonoszt. Ez azt jelenti, hogy amikor Isten próbatétel elé állít téged, és egyik vagy másik körülménnyel szembesít, akkor az a szándéka, hogy megvizsgálja, olyan ember vagy-e, aki féli Őt és kerüli a gonoszt. Ha valaki azzal a feladattal kerül szembe, hogy egy felajánlást kell őriznie, és ez a feladat oda vezet, hogy kapcsolatba kerül az Istenhez tartozó adománnyal, akkor azt mondanád, hogy ezt Isten rendezte el? Kétségtelenül igen! Minden, amivel találkozol, azt Isten rendezte el. Amikor szembesülsz ezzel a dologgal, Isten titokban megfigyel téged, figyeli, milyen döntéseket hozol, hogyan gyakorolsz és milyen gondolataid vannak. Ami Istent a legjobban érdekli, az a végeredmény, mivel ez az eredmény az, ami segít Neki felmérni, hogy megfeleltél-e az Ő mércéjének ebben a bizonyos próbatételben, vagy sem. Amikor azonban az emberek problémával találkoznak, gyakran nem gondolkodnak el azon, hogy miért szembesülnek vele, milyen mércének való megfelelést vár el tőlük Isten, mit akar látni bennük, vagy mit szeretne kapni tőlük. Amikor az ilyen emberek szembesülnek ezzel a problémával, csupán azt gondolják: „Ezzel kerültem szembe; óvatosnak kell lennem, nem pedig óvatlannak! Bármi is történik, ez az áldozat Istené, és én nem érhetek hozzá.” Ilyen leegyszerűsített gondolatokkal felvértezve az emberek azt hiszik, hogy eleget tettek kötelezettségeiknek. Vajon ennek a próbatételnek az eredménye elégedettséggel töltené el Istent vagy sem? Folytasd, és beszélj róla. (Ha az embereknek Istent félő szívük van, akkor ha olyan feladat elé kerülnek, amely lehetővé teszi számukra, hogy kapcsolatba kerüljenek az Istenhez tartozó adománnyal, majd elgondolkodnak azon, milyen könnyű lenne megsérteni Isten természetét, ez pedig arra készteti őket, hogy biztosan elővigyázatosan járjanak el.) A válaszod jó úton halad, de még nem egészen tart ott. Isten útját követni nem arról szól, hogy felszínes előírásokat tartasz be; inkább azt jelenti, hogy amikor egy problémával szembesülsz, akkor azt elsősorban olyan helyzetnek tekinted, amelyet Isten rendezett el, olyan felelősségnek, amelyet Ő ruházott rád, vagy olyan feladatnak, amelyet Ő bízott rád. Amikor ezzel a problémával szembesülsz, olyan próbatételként kellene tekintened rá, amelyet Isten szabott ki rád. Amikor ezzel a problémával találkozol, akkor kell hogy legyen egy mérce a szívedben, és azt kell gondolnod, hogy ez a dolog Istentől ered. El kell gondolkodnod azon, hogyan kezeld úgy, hogy teljesíteni tudd kötelességedet, miközben hűséges maradsz Istenhez, továbbá, hogy miként tedd meg anélkül, hogy feldühítenéd Őt vagy megsértenéd a természetét. Az imént a felajánlások megóvásáról beszéltünk. Ez a kérdés magában foglalja az adományokat, és érinti a kötelességedet és felelősségedet is. Ez a felelősség kötelez téged. Amikor azonban ezzel a problémával szembesülsz, vajon van kísértés? Van. Honnan ered ez a kísértés? Ez a kísértés a Sátántól ered és az emberek gonosz, romlott beállítottságából is. Tekintettel arra, hogy van kísértés, ez a kérdés magában foglalja a tanúságtételt, amelyben az embereknek meg kellene állniuk, ami szintén a te felelősséged és kötelességed is. Egyesek azt mondják: „Ez olyan jelentéktelen dolog; tényleg szükséges ekkora ügyet csinálni belőle?” Ennél szükségesebb nem is lehetne! Azért, mert ahhoz, hogy Isten útját kövessük, nem engedhetünk el semmit, ami velünk vagy körülöttünk történik, még az apró dolgokat sem; akár úgy gondoljuk, hogy oda kell figyelnünk rá, akár nem, amíg bármilyen dolog szembejön velünk, nem szabad elengednünk. Minden dologra, ami történik, úgy kell tekintenünk, mint egy próbára, amelyet Isten szabott ki ránk. Mit gondolsz erről a szemléletmódról? Ha ilyen a hozzáállásod, akkor ez egy tényt igazol: mélyen legbelül féled Istent és hajlandó vagy elkerülni a gonoszt. Ha megvan benned ez a vágy, hogy megfelelj Istennek, akkor amit átültetsz a gyakorlatba, nem lesz messze attól, hogy megfeleljen az istenfélelem és a gonosz elkerülése mércéjének.

Gyakran vannak olyanok, akik szerint azok a dolgok, amelyekre az emberek nem fordítanak nagy figyelmet és amelyeket többnyire nem is emlegetnek, csak apróságok, amelyeknek semmi közük az igazság gyakorlatba ültetéséhez. Amikor ezek az emberek ilyen kérdéssel szembesülnek, nem sokat gondolkodnak rajta, aztán annyiban hagyják. Valójában azonban ez a dolog egy lecke volt, melyet tanulmányoznod kellene – lecke arról, hogyan kell félni Istent és hogyan kell kerülni a gonoszt. Sőt, amivel még inkább foglalkoznod kellene, az az, hogy tudd, mit csinál Isten, amikor ez a dolog felmerül és szembesülsz vele. Isten melletted áll, figyeli minden szavadat és cselekedetedet, és figyel mindent amit teszel, valamint azt, hogy milyen változások mennek végbe a gondolataidban – ez Isten munkája. Egyesek azt kérdezik: „Ha ez igaz, akkor miért nem éreztem?” Azért nem érezted, mert nem ragaszkodtál az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útjához, mint elsődleges utadhoz; ezért nem érzékeled azt a finom munkát, amit Isten végez az emberekben, ami az emberek különböző gondolatai és cselekedetei szerint nyilvánul meg. Kelekótya vagy! Mi számít nagy dolognak? Mi kicsinek? Azok a dolgok, amelyek az Isten útjának követését foglalják magukban, nem oszlanak nagyobb és kisebb dolgokra, hanem mind nagy dolgok – képesek vagytok megérteni ezt? (Képesek vagyunk..) A mindennapi dolgok tekintetében vannak olyanok, amelyeket az emberek nagyon nagynak és jelentősnek tartanak, másokat pedig apróságnak. Az emberek gyakran nagyon fontosnak tartják ezeket a nagy dolgokat, és úgy vélik, hogy Isten küldte őket. Azonban amint ezek a fontos dolgok lejátszódnak, az emberek csekély érettségük és gyenge képességeik miatt gyakran elmaradnak Isten szándékaitól, nem tudnak kinyilatkoztatásokat kapni és nem tudnak tényleges, értékes tudásra szert tenni. Ami a kisebb dolgokat illeti, ezeket az emberek egyszerűen figyelmen kívül hagyják, és engedik, hogy apránként kicsússzanak a kezükből. Így az emberek sok lehetőséget elveszítettek, hogy Isten előtt megmérettessenek, és Ő próbára tegye őket. Mit jelent az, ha mindig figyelmen kívül hagyod azokat az embereket, eseményeket, tárgyakat és helyzeteket, amelyeket Isten rendezett el számodra? Azt jelenti, hogy minden nap, sőt, minden pillanatban folyamatosan lemondasz arról, hogy Isten tökéletessé tegyen és vezessen téged. Valahányszor Isten egy helyzetet elrendez számodra, titokban figyel, a szívedbe tekint, figyeli a gondolataidat és a megfontolásaidat, figyeli, hogyan gondolkodsz, és várja, hogy miként fogsz cselekedni. Ha gondatlan ember vagy – olyan, aki soha nem vette komolyan Isten útját, szavait vagy az igazságot –, akkor nem leszel tudatában annak, vagy nem fogsz odafigyelni arra, amit Isten véghez akar vinni, vagy azokra a követelményekre, amelyeknek teljesítését elvárta tőled, amikor egy bizonyos környezetet elrendezett számodra. Azt sem fogod tudni, hogy az emberek, események és tárgyak, amelyekkel találkozol, hogyan kapcsolódnak az igazsághoz vagy Isten szándékaihoz. Miután ilyen ismételt körülményekkel és ismételt próbatételekkel szembesülsz, Isten pedig nem lát benned semmilyen eredményt, vajon hogyan fog eljárni? Miután többször is szembesültél megpróbáltatásokkal, nem tisztelted nagyként Istent a szívedben, és nem vetted komolyan, és tekintetted Istentől jövő próbatételeknek vagy vizsgáknak az Isten által számodra elrendezett körülményeket. Ehelyett egymás után utasítottad vissza a lehetőségeket, amelyeket Isten adományozott neked, és hagytad, hogy újra és újra kicsússzanak a kezedből. Hát nem szélsőséges lázadás ez, amit az emberek tanúsítanak? (De az.) Vajon Isten megbántódik emiatt? (Igen.) Tévedés, Isten nem fog megbántódni! Az, hogy ilyesmit hallotok Tőlem, ismét megdöbbentett titeket. Talán azt gondoljátok: „Nem azt mondták korábban, hogy Isten mindig megbántva érzi magát? Isten nem fog emiatt megbántódni? Hát akkor mikor bántódik meg?” Röviden, Isten nem fog ebben a helyzetben megbántódni. Akkor hát hogyan viszonyul Isten a fent vázolt viselkedésfajtához? Amikor az emberek elutasítják a próbatételeket és vizsgákat, amelyeket Isten küld nekik, és amikor kibújnak alóluk, akkor Isten csak egyféleképpen viszonyul az ilyen emberekhez. Hogyan viszonyul? Isten a szíve mélyéből megveti az ilyen embereket. A „megvetés” szónak két jelentésrétege van. Hogyan magyarázzam meg az Én szemszögemből? Mélyen legbelül a „megvetés” szó az utálat és a gyűlölet jelentéseit hordozza. Mi a helyzet a másik jelentésréteggel? Ez az a rész, amely azt jelenti, hogy lemondunk valamiről. Mindannyian tudjátok, hogy mit jelent a „lemondás”, igaz? Dióhéjban a „megvetés” olyan szó, amely Isten végső reakcióját és hozzáállását jelenti azokkal az emberekkel szemben, akik így viselkednek; szélsőséges gyűlölet és undor irántuk, ami azt a döntést eredményezi, hogy elhagyja őket. Ez Isten végső döntése egy olyan emberrel szemben, aki soha nem követte Isten útját, aki soha nem félte Istent és nem kerülte el a gonoszt. Most már mindannyian látjátok annak a mondásnak a fontosságát, amit korábban említettem?

Most már értitek, hogy Isten milyen módszerrel határozza meg az emberek kimenetelét? (Minden nap más-más körülményeket rendez.) Különböző körülményeket rendez el – olyasmi ez, amit az emberek érezhetnek és tapinthatnak. Mi tehát Isten indítéka, amiért ezt csinálja? Az az indítéka, hogy minden egyes embernek különféle próbatételeket adjon különböző időpontokban és különböző helyeken. Az ember milyen aspektusai vannak próbára téve a próbatételek során? A próbatétel meghatározza, hogy olyan embertípus vagy-e vagy sem, aki féli Istent és elkerüli a gonoszt minden olyan kérdésben, amellyel szembesülsz, amelyet hallasz, látsz és személyesen megtapasztalsz. Mindenkinek szembe kell néznie ezzel a fajta megpróbáltatással, mert Isten minden emberrel szemben igazságos. Néhányan azt mondjátok: „Sok éve hiszek Istenben, hogyhogy nem kellett még megpróbáltatásokkal szembenéznem?” Úgy érzed, hogy még nem szembesültél eggyel sem, mert valahányszor Isten körülményeket rendezett el számodra, nem vetted azokat komolyan, és nem akartad Isten útját követni. Így egyszerűen egyáltalán nem érzékeled az Isten általi megpróbáltatásokat. Egyesek azt mondják: „Szembesültem néhány próbatétellel, de nem tudom, hogyan gyakoroljak megfelelően. Még amikor gyakoroltam is, akkor sem tudom, hogy Isten próbatételei során szilárdan megálltam-e.” Az ilyesféle állapotban lévő emberek egész biztosan nincsenek kisebbségben. Mi tehát az a mérce, amellyel Isten az embereket méri? Pont ahogy az imént mondtam: az, hogy féled-e Istent és elkerülöd-e a gonoszt mindenben, amit teszel, gondolsz és kifejezel. Így lehet megállapítani, hogy olyan ember vagy-e, aki féli Istent és elkerüli a gonoszt. Egyszerű ez az elgondolás vagy nem? Elég egyszerű kimondani, de vajon könnyű-e átültetni a gyakorlatba? (Nem olyan könnyű.) Miért nem olyan könnyű? (Mert az emberek nem ismerik Istent, és nem tudják, hogyan teszi Isten tökéletessé az embereket, így amikor dolgokkal szembesülnek, nem tudják, hogyan keressék az igazságot, hogy megoldják a problémáikat. Különböző próbatételeken, finomításokon, fenyítéseken és ítéleteken kell keresztülmenniük, mielőtt övék lehetne az istenfélelem valósága.) Talán ti így fogalmaztok, de ami titeket illet, az istenfélelem és a gonosz elkerülése most nagyon könnyen megvalósíthatónak tűnik. Miért mondom ezt? Azért, mert sok prédikációt meghallgattatok és nem kevés öntözést kaptatok az igazságvalóságból; ez lehetővé tette számotokra, hogy elméletileg és intellektuálisan megértsétek, hogyan kell félni Istent és elkerülni a gonoszt. Ami azt illeti, hogy miként lehet ezt az istenfélelmet és a gonosz elkerülését a gyakorlatba átültetni, ez a tudás mind nagyon hasznos volt, és azt az érzést keltette bennetek, mintha egy ilyen dolog könnyen megvalósítható lenne. Akkor miért nem tudják az emberek igazából sohasem megvalósítani? Azért, mert az emberek természetlényege nem féli Istent és kedveli a gonoszt. Ez a valódi ok.

Nem félni Istent és nem elkerülni a gonoszt annyi, mint szembeszállni Istennel

Hadd kezdjem azzal a kérdéssel, hogy honnan származik ez a mondás: „Féld Istent és kerüld el a gonoszt.” (Jób könyve.) Mivel már említettük Jóbot, beszéljünk róla. Jób idejében Isten az emberiség megmentésén és meghódításán munkálkodott? Nem. Nem így van? Továbbá, ami Jóbot illeti, mennyi tudása volt akkoriban Istenről? (Nem sok.) Több vagy kevesebb ismerete volt Jóbnak Istenről, mint nektek most? Miért van az, hogy nem mertek válaszolni? Erre a kérdésre nagyon könnyű válaszolni. Kevesebb! Ez biztos! Ezekben a napokban szemtől szembe álltok Istennel, és szemtől szembe álltok Isten szavaival; sokkal több ismeretetek van Istenről, mint Jóbnak volt. Miért hozom ezt fel? Mi a célom azzal, hogy ezeket a dolgokat mondom? Szeretnék elmagyarázni nektek egy tényt, de mielőtt ezt megtenném, szeretnék feltenni nektek egy kérdést: Jób nagyon keveset tudott Istenről, mégis képes volt félni Őt és elkerülni a gonoszt; miért van az, hogy manapság az emberek nem képesek erre? (Mélységesen romlottak.) Az, hogy mélységesen romlottak, a problémát okozó felszínes jelenség, de Én soha nem tekintenék így erre. Gyakran elővesztek sűrűn használt doktrínákat és szavakat, mint például „mélységes romlottság”, „Isten elleni lázadás”, „hűtlenség Istenhez”, „az alávetettség hiánya”, „nem kedvelni az igazságot” és így tovább, és ezekkel a szlogenekkel magyarázzátok meg minden egyes dolog lényegét. Ez a gyakorlás hibás módja. Ha ugyanazt a választ használjátok különböző természetű dolgok megmagyarázására, az elkerülhetetlenül istenkáromló gyanút kelt az igazsággal és Istennel kapcsolatban; nem szeretek ilyen válaszokat hallani. Gondolkodjatok el ezen hosszan és alaposan! Egyikőtök sem gondolkodott el ezen a kérdésen, de én minden egyes nap látom, és minden egyes nap érzem. Ezért, amíg ti cselekedtek, Én figyelek. Amikor csináltok valamit, nem érzitek a lényegét, de amikor Én nézem, látom a lényegét és érzem is a lényegét. Akkor mi ez a lényeg? Miért képtelenek manapság az emberek félni Istent és elkerülni a gonoszt? A válaszaitok messze nem képesek megmagyarázni ennek a problémának a lényegét, és nem is tudják megoldani azt. Azért van ez így, mert olyan forrása van, amelynek nem vagytok tudatában. Mi ez a forrás? Tudom, hogy hallani akartok róla, ezért elmondom nektek a probléma forrását.

Mióta Isten elkezdett munkálkodni, miként tekintett az emberi lényekre? Isten megmentette őket; úgy tekintett az emberekre mint családtagjaira, mint munkájának tárgyaira, mint azokra, akiket meg akar hódítani és menteni, és mint azokra, akiket tökéletessé akar tenni. Ez volt Isten hozzáállása az emberiséghez munkájának kezdetén. Mi volt ugyanakkor az emberiség hozzáállása Istenhez abban az időben? Isten ismeretlen volt az emberek számára, és ők idegennek tekintették Istent. Azt lehet mondani, hogy az Istenhez való hozzáállásuk nem hozott megfelelő eredményeket, és nem volt világos megértésük arról, hogyan kellene bánniuk Istennel. Így aztán úgy bántak Vele, ahogy nekik tetszett, és azt tettek, amihez csak kedvük szottyant. Volt bármilyen véleményük Istenről? Eleinte nem; az úgynevezett véleményeik csupán bizonyos elképzeléseket és feltételezéseket tartalmaztak Róla. Ami megfelelt az elképzeléseiknek, azt elfogadták, és ha valami nem felelt meg az elképzeléseiknek, akkor annak a felszínen engedelmeskedtek, de mélyen legbelül erősen vívódtak és ellenszegültek. Kezdetben ez volt a kapcsolat Isten és az emberek között: Isten családtagként tekintett rájuk, ők mégis idegenként kezelték Őt. Isten munkájának egy időszaka után azonban az emberek megértették, hogy mit próbál elérni, és tudták, hogy Ő az igaz Isten; azt is megtudták, hogy mit kaphatnak Istentől. Hogyan tekintettek az emberek Istenre ebben az időben? Mentőkötélnek tekintették Őt, és remélték, hogy megkapják kegyelmét, áldásait és ígéreteit. Hogyan tekintett Isten ebben az időben az emberekre? Meghódítása célpontjainak látta őket. Isten szavakkal akarta megítélni, próbára tenni és próbatételeknek alávetni őket. Ami azonban az akkori embereket illeti, Isten csak egy tárgy volt, amelyet saját céljaik elérésére használhattak. Az emberek úgy látták, hogy az Isten által nyújtott igazság meghódíthatja és megmentheti őket, hogy lehetőségük van arra, hogy megszerezzék azokat a dolgokat, amiket akartak Tőle, valamint elérjék a kívánt rendeltetési helyeket. Emiatt egy picike őszinteség alakult ki a szívükben, és hajlandóak lettek követni ezt az Istent. Telt-múlt az idő, és mivel szert tettek némi felszínes és elvi tudásra Istenről, még azt is mondhatnánk, hogy az emberek kezdtek „megismerkedni” Istennel és az Általa mondott szavakkal, az Ő igehirdetésével, az Általa előhozott igazságokkal és az Ő munkájával. Ezért abban a tévhitben éltek, hogy Isten már nem ismeretlen, és már ráléptek az Istennel való összeférhetőség útjára. Mostanra az emberek már sok prédikációt meghallgattak az igazságról, és sok mindent megtapasztaltak Isten munkájából. Mindazonáltal a sok különböző tényező és körülmény által okozott zavar és akadály miatt a legtöbb embernek nem sikerül átültetnie az igazságot a gyakorlatba, és megfelelni sem képesek Istennek. Az emberek egyre inkább lankadnak, és egyre inkább hiányzik belőlük a bizalom. Egyre inkább úgy érzik, hogy saját kimenetelük ismeretlen. Nem mernek túlzó ötletekkel előállni, és nem törekszenek az előrelépésre; csak vonakodva kullognak, lépésről lépésre haladnak előre. Az emberek jelenlegi állapotát tekintve hogyan viszonyul hozzájuk Isten? Ő csak azt kívánja, hogy megajándékozza őket ezekkel az igazságokkal és beléjük nevelje az Ő útját, majd elrendezzen különféle körülményeket annak érdekében, hogy különböző módokon próbára tehesse őket. Az Ő célja az, hogy ezeket a szavakat, ezeket az igazságokat és az Ő munkáját felhasználva olyan eredményt érjen el, amely által az emberek képesek lesznek félni Őt és elkerülni a gonoszt. A legtöbb ember, akit láttam, csak fogja Isten szavait és doktrínaként tekint rájuk, puszta szavakként, betartandó előírásokként. Tetteikben és beszédükben, vagy amikor próbatételekkel néznek szembe, nem úgy tekintenek Isten útjára, mint az egy útra, amihez tartaniuk kellene magukat. Ez különösen igaz akkor, amikor az emberek nagy próbatételekkel néznek szembe; soha nem láttam még, hogy az ilyen emberek közül akár egy is az istenfélelem és a gonosz elkerülésének irányában cselekedett volna. Ezért Isten hozzáállása az emberekhez tele van rendkívüli utálattal és ellenszenvvel! Annak ellenére, hogy ismételten, akár több százszor is próbatételek elé állította őket, továbbra sincs olyan egyértelmű hozzáállásuk, amellyel bizonyítani tudnák elszántságukat: „Félni akarom Istent és elkerülni a gonoszt!” Mivel az emberek nem rendelkeznek ezzel az elszántsággal, és nem ilyennek mutatkoznak, Isten jelenleg nem ugyanúgy viszonyul hozzájuk, mint a múltban, amikor irgalmat, toleranciát, hosszútűrést és türelmet tanúsított irántuk. Ehelyett rendkívül csalódott az emberiségben. Ki okozta ezt a csalódást? Kitől függ Isten hozzáállása az emberekhez? Minden egyes embertől függ, aki követi Őt. Sokéves munkája során Isten sok követelményt támasztott az emberekkel szemben, és sok körülményt rendezett el számukra. Függetlenül azonban attól, hogy hogyan teljesítettek, és függetlenül attól, hogy milyen a hozzáállásuk Istenhez, az emberek nem cselekedtek egyértelműen az istenfélelem és a gonosz elkerülésének céljával összhangban. Ezért ajánlok egy összegző mondatot, és ezzel a mondattal magyarázom el mindazt, amit az imént mondtunk arról, hogy az emberek miért nem tudják az istenfélelem és a gonosz elkerülésének Isten szerinti útját követni. Mi ez a mondat? Íme: Isten az embereket üdvössége és munkája tárgyának tekinti; az emberek Istent ellenségüknek és antitézisüknek tekintik. Most már tisztán érted ezt a dolgot? Nagyon egyértelmű, hogy mi az emberiség hozzáállása, mi Isten hozzáállása, és mi a kapcsolat az emberek és Isten között. Nem számít, hogy mennyi prédikációt hallgattatok meg, azok a dolgok, amelyekről levontátok saját következtetéseiteket, mint például hűségesnek lenni Istenhez, alávetni magatokat Istennek, keresni az Istennel való összeegyeztethetővé válás útját, a szándék, hogy az egész életeteket Istennek áldozzátok és Istennek éljetek – Számomra ezek a dolgok nem példák arra, hogy tudatosan Isten útját követitek, ami az istenfélelem és a gonosz elkerülése, hanem ehelyett egyszerűen csatornák, amelyeken keresztül elérhettek bizonyos célokat. Ahhoz, hogy ezeket elérjétek, vonakodva betartotok néhány szabályt, és pontosan ezek a szabályok azok, amelyek még távolabb viszik az embereket az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útjától, és amelyek ismételten szembeállítják Istent az emberiséggel.

A mai téma egy kicsit nehéz, de történjék bármi, mégis remélem, hogy amikor átmentek az elkövetkezendő tapasztalatokon és az eljövendő időkön, képesek lesztek megtenni azt, amit az imént mondtam nektek. Ne tekintsd Istent pusztán egy adag üres levegőnek – mintha csak akkor létezne, amikor hasznodra van, de nem létezik, amikor nem válik hasznodra. Ha már egyszer ilyen gondolat van a tudatalattidban, máris feldühítetted Istent. Talán vannak, akik azt mondják: „Én nem tekintem Istent pusztán üres levegőnek. Mindig imádkozom Hozzá és mindig megpróbálok megfelelni Neki, és minden, amit teszek, az az Isten által megkövetelt keretek, normák és alapelvek közé tartozik. Határozottan nem a saját elképzeléseim szerint gyakorlok.” Igen, ez a mód, ahogyan gyakorolsz, helyes. Mindazonáltal mire gondolsz, amikor szembesülsz egy problémával? Hogyan gyakorolsz, amikor egy problémával szembesülsz? Egyesek úgy érzik, hogy Isten létezik, amikor imádkoznak és könyörögnek Hozzá, de aztán amikor problémával találkoznak, előállnak a saját elképzeléseikkel és azokhoz akarnak ragaszkodni. Ez azt jelenti, hogy Istent csak egy adag üres levegőnek tekintik, és egy ilyen helyzet nemlétezővé teszi Istent az elméjükben. Az emberek úgy gondolják, hogy Istennek akkor kell léteznie, amikor szükségük van Rá, akkor viszont nem, amikor nincs Rá szükségük. Az emberek úgy gondolják, hogy elegendő a saját elképzeléseik alapján gyakorolni. Azt hiszik, azt tehetik, amit akarnak; egyszerűen nem hiszik el, hogy Isten útját kell keresniük. Ami azokat az embereket illeti, akik jelenleg efféle helyzetben vannak és megrekedtek ebben az állapotban, vajon ők nem a veszéllyel kacérkodnak? Egyesek azt mondják: „Akár kacérkodom a veszéllyel, akár nem, annyi éven át volt hitem, és hiszem, hogy Isten nem fog elhagyni engem, mert nem bírná elviselni.” Mások azt mondják: „Azóta hittem az Úrban, mióta anyám méhében voltam. Ez negyven vagy ötven évet jelent, tehát az időt tekintve én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy Isten megmentsen, és én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy életben maradjak. Ez alatt a négy-öt évtized alatt elhagytam a családomat és a munkámat, és lemondtam mindenről, amim volt – olyasmikről, mint pénz, státusz, élvezetek és a családommal töltött idő. Nem ettem sok finom ételt, nem szórakoztam sokat, nem jártam sok érdekes helyen, és még olyan szenvedést is átéltem, amit az átlagemberek nem tudnának elviselni. Ha Isten mindezek okán nem tud engem megmenteni, akkor igazságtalanul bánik velem, és én nem tudok hinni egy efféle Istenben.” Sokan vannak, akiknek ilyen nézeteik vannak? (Sokan.) Nos, akkor ma segíteni fogok nektek megérteni egy tényt: az ilyen nézeteket valló emberek mind lábon lövik magukat. Azért, mert saját képzeletükkel takarják el a szemüket. Pontosan ezek a képzelgések, valamint saját következtetéseik veszik át annak a mércének a helyét, amelynek betartását Isten megköveteli az emberektől, és ezek tartják vissza őket, hogy elfogadják Isten tényleges szándékait. Emiatt képtelenek érzékelni az Ő valódi létezését, és emiatt azt a lehetőséget is elveszítik, hogy Isten tökéletessé tegye őket, így lemondanak Isten ígéretének bármely részéről vagy hányadáról.

Hogyan határozza meg Isten az emberek kimenetelét, és milyen mércével teszi ezt

Mielőtt bármilyen nézet vagy következtetés mellett kikötnél, először meg kell értened, hogy Isten miként viszonyul hozzád és mit gondol, s csak ezután döntheted el, hogy a saját gondolkodásod helyes-e vagy sem. Isten soha nem használta az időt mértékegységként egy ember kimenetelének meghatározásához, és soha nem alapozott egy ilyen meghatározást arra, hogy egy ember mennyit szenvedett. Mit használ hát Isten mérceként, hogy meghatározza egy ember kimenetelét? Az idő alapján történő meghatározás lenne az, ami leginkább megfelel az emberek elképzeléseinek. Ráadásul vannak olyan emberek – gyakran látjátok őket –, akik egy ponton nagyon sok mindent feláldoztak, sokat ráfordítottak, hatalmas árat fizettek és sokat szenvedtek. Ők azok, akiket – ahogy ti látjátok – Isten megmenthet. Mindaz, amit ezek az emberek bemutatnak és megélnek, pontosan megfelel az emberek elképzeléseinek azokról a mércékről, amelyeket Isten állított, hogy meghatározza egy ember kimenetelét. Bármit is hisztek, nem fogom ezeket a példákat egyenként felsorolni. Röviden, minden, ami nem Isten saját gondolkodásán belüli mérce, inkább az emberi képzeletből származik, és minden ilyen dolog emberi elképzelés. Ha vakon ragaszkodsz saját elképzeléseidhez és ábrándjaidhoz, mi lesz az eredmény? Teljesen nyilvánvaló, hogy ennek csak az lehet a következménye, hogy Isten megvet téged. Ez azért van, mert mindig az alkalmasságodat fitogtatod Isten előtt, versengsz Vele, vitatkozol Vele, és nem próbálod meg igazán megérteni a gondolkodását, és nem próbálod megérteni a szándékait vagy az emberiséghez való hozzáállását sem. Az efféle eljárással önmagadat tiszteled nagyként; ez nem Istent tiszteli nagyként. Te önmagadban hiszel; nem Istenben. Isten nem akar ilyen embereket, és nem is fogja elhozni számukra az üdvösséget. Ha el tudod engedni ezt a fajta nézőpontot, továbbá helyre tudod hozni azokat a helytelen nézőpontokat, amelyeket a múltban képviseltél, ha Isten követelései szerint tudsz eljárni, ha ettől a ponttól kezdve gyakorolni tudod az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útját, ha sikerül Istent tisztelned, mint aki mindenben nagyszerű, és tartózkodni tudsz attól, hogy a saját személyes ábrándjaidat, nézeteidet vagy hiedelmeidet alkalmazd önmagad és Isten meghatározására, és ha mindezek helyett minden tekintetben Isten szándékait tudod keresni, ha eljutsz az emberiséghez való hozzáállásának felismeréséhez és megértéséhez, és eleget tudsz Neki tenni azáltal, hogy megfelelsz az Ő mércéinek, az csodálatos lesz! Ez fogja jelezni, hogy az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útjára készülsz lépni.

Ha Isten nem az emberek különböző gondolatait, elképzeléseit és nézeteit használja mérceként, hogy meghatározza kimenetelüket, akkor milyen mércét használ az emberek kimenetelének meghatározásához? Próbatételeket használ a kimenetelek meghatározásához. Két mércéje van annak, ahogy Isten a próbatételeket az emberek kimenetelének meghatározásához használja: az egyik a próbatételek száma, amelyeken az emberek keresztülmennek, a másik pedig az, hogy ezek a próbatételek milyen eredményeket érnek el az embereken. Ez a két mutató határozza meg egy ember kimenetelét. Most pedig fejtsük ki ezt a két mércét.

Kezdjük azzal, hogy amikor valaki Istentől kapott próbatétellel szembesül (ez a próbatétel lehet, hogy számodra jelentéktelen, említésre sem méltó), Ő egyértelműen világossá teszi számodra, hogy ez az Ő keze rajtad, és Ő rendezte el számodra ezt a körülményt. Amíg még éretlen vagy, Isten megpróbáltatásokat fog elrendezni, hogy próbára tegyen téged, és ezek a megpróbáltatások megfelelnek majd az érettségednek, annak, amit képes vagy megérteni és amit el tudsz viselni. Melyik részed lesz próbára téve? Az Istenhez való hozzáállásod. Nagyon fontos ez a hozzáállás? Természetesen fontos! Különös fontossággal bír! Az emberek ezen hozzáállása az az eredmény, amit Isten óhajt, tehát ami Őt illeti, ez a legeslegfontosabb dolog. Máskülönben Isten nem fordítaná erőfeszítéseit az emberekre azzal, hogy ilyen munkába bocsátkozik. E próbatételek révén Isten a Vele kapcsolatos hozzáállásodat akarja látni; azt akarja látni, hogy a helyes úton jársz-e vagy sem. Azt is látni akarja, hogy féled-e Istent és elkerülöd-e a gonoszt. Ezért akár sokat, akár keveset értesz az igazságból egy adott időpontban, mindenképp szembe kerülsz Isten próbatételeivel, és az általad megértett igazság mennyiségének növekedését követően Ő továbbra is megfelelő próbatételeket fog számodra elrendezni. Amikor újra próbatétel elé kerülsz, Isten látni akarja, hogy a nézőpontod, az elképzeléseid és a Hozzá való viszonyulásod fejlődött-e az eltelt idő alatt. Egyesek elgondolkodnak: „Miért akarja Isten mindig látni az emberek hozzáállását? Nem látta még, hogyan ültetik át az igazságot a gyakorlatba? Miért akarná még mindig látni a hozzáállásukat?” Ez esztelen badarság! Tekintve, hogy Isten így működik, az Ő szándékainak benne kell lennie. Isten fél szemmel állandóan figyeli az embereket, figyeli minden szavukat és cselekedetüket, minden tettüket és mozdulatukat; sőt minden gondolatukat és elképzelésüket is megfigyeli. Isten mindent feljegyez, ami az emberekkel történik – a jótetteiket, hibáikat, vétkeiket, még lázadásaikat és árulásaikat is –, bizonyítékként, melynek segítségével meghatározza kimenetelüket. Lépésről lépésre, ahogy Isten munkája fokozódik, egyre több igazságot fogsz hallani, és egyre több pozitív dolgot és információt fogsz elfogadni, valamint egyre többet fogsz elnyerni az igazság valóságából. E folyamat során Isten követelményei is növekedni fognak veled szemben, és ahogy növekednek, Ő komolyabb próbatételeket fog elrendezni számodra. A célja, hogy megvizsgálja, hogy időközben fejlődött-e a Hozzá való viszonyulásod. Természetesen amikor ez megtörténik, az a nézőpont, amelyet Isten megkövetel tőled, meg fog felelni az igazságvalóságról alkotott felfogásodnak.

Ahogy az érettséged fokozatosan felépül, úgy fog növekedni az a mérce is, amelyet Isten elvár tőled. Amíg még éretlen vagy, addig nagyon alacsony mércét állít fel számodra; amikor az érettséged kicsit nagyobb lesz, akkor némileg magasabbra emeli a mércét. De mit fog tenni Isten, miután megértést nyertél az egész igazságról? Még nagyobb próbatételek elé fog állítani téged. Amit Isten e próbatételek közepette szeretne megkapni és látni tőled, az az Ő mélyebb ismerete és tényleges félelme. Ebben az időben az Ő veled szemben támasztott követelményei magasabbak és „keményebbek” lesznek, mint amikor még éretlenebb voltál (az emberek talán keménynek tekintik ezeket, de Isten igazából észszerűnek tekinti őket). Amikor Isten próbára teszi az embereket, milyen valóságot kíván teremteni? Folyamatosan azt kéri, hogy az emberek adják Neki a szívüket. Egyesek azt fogják mondani: „Hogy adhatnám oda? Tettem a kötelességemet; elhagytam az otthonomat és a megélhetésemet, és feláldoztam magam. Ezek nem mind példák arra, hogy átadom a szívemet Istennek? Hogy másként adhatnám még a szívemet Istennek? Lehet, hogy amikor ezeket tettem, valójában nem is adtam Neki a szívemet? Mi Isten konkrét követelménye?” A követelmény nagyon egyszerű. Tulajdonképpen vannak olyanok, akik próbatételeik különböző szakaszaiban már különféle mértékben átadták a szívüket Istennek, de az emberek zöme soha nem adja át a szívét Istennek. Amikor Isten próbára tesz téged, látja, hogy a szíved Vele, a testtel vagy a Sátánnal van-e. Amikor Isten próbára tesz téged, látja, hogy szemben állsz-e Vele vagy pedig Vele összeegyeztethető helyzetben vagy-e, és azt is látja, hogy a szíved az Ő oldalán áll-e. Amikor éretlen vagy és próbatételek előtt állsz, kevés bizodalmad van, és nem tudod pontosan, mit kell tenned ahhoz, hogy eleget tégy Isten szándékainak, mivel megértésed az igazságról korlátozott. Ha azonban még mindig igazán és őszintén tudsz imádkozni Istenhez, és ha hajlandó vagy átadni Neki a szívedet, és hagyod, hogy Ő uralkodjon fölötted, valamint hajlandó vagy felajánlani Neki mindazt, amit a legértékesebbnek vélsz, akkor már átadtad a szívedet Istennek. Ahogy egyre több prédikációt hallgatsz és egyre többet értesz meg az igazságból, úgy fog fokozatosan növekedni az érettséged is. Ekkor Isten követelményeinek mércéje már nem ugyanaz lesz, mint amikor még éretlen voltál; magasabb mércét fog követelni tőled. Ahogy az emberek fokozatosan átadják szívüket Istennek, a szívük lassan közelebb kerül Hozzá; ahogy az emberek ténylegesen közelebb tudnak kerülni Istenhez, egyre inkább Istent félő szívük lesz. Isten éppen ilyen szívet akar.

Amikor Isten meg akarja szerezni valakinek a szívét, számos próbatétel elé állítja az embert. E próbatételek során, ha Isten nem kapja meg az illető szívét, vagy nem látja, hogy az illetőnek adott a hozzáállása – vagyis ha Isten nem látja, hogy az illető úgy gyakorol vagy úgy viselkedik, ami az Ő félelmét jelzi, és ha nem látja azt a hozzáállást és elhatározást sem az illetőben, hogy elkerülje a gonoszt, akkor – számos próbatétel után – Isten megvonja tőle a türelmét, és nem fogja többé megtűrni őt. Nem fogja többé próbára tenni ezt az embert, és nem fog többé munkálkodni rajta. Mit jelent ez ennek az embernek a kimenetelére nézve? Azt jelenti, hogy nincs kimenetele. Talán ez az ember nem tett semmi rosszat; talán nem tett semmi bomlasztót és nem okozott semmilyen zavart. Talán nem állt nyíltan ellen Istennek. Ennek az embernek a szíve azonban rejtve marad Isten előtt; soha nem volt egyértelmű hozzáállása és álláspontja Istennel kapcsolatban, és Isten nem látja világosan, hogy Neki adta-e a szívét, vagy hogy igyekszik-e félni Őt és elkerülni a gonoszt. Isten elveszíti türelmét az ilyen emberekkel szemben, és többé nem fizet értük semmilyen árat, nem részesíti őket kegyelemben és nem munkálkodik rajtuk. Az ilyen ember Istenbe vetett hitéletének már vége van. Ez azért van, mert a sok próbatétel összessége során, amit Isten adott neki, Isten nem kapta meg azt az eredményt, amit akar. Így van egy sor olyan ember, akikben soha nem láttam a Szentlélek megvilágosodását és megvilágosítását. Hogyan lehet ezt látni? Ezek az emberek talán sok éven át hittek Istenben, és a felszínen életerősen viselkedtek; sok könyvet olvastak, sok ügyet intéztek, megtöltöttek vagy egy tucatnyi jegyzetfüzetet és tökéletesen elsajátítottak rengeteg szót és doktrínát. Azonban soha nincs bennük látható növekedés, az Istenről alkotott nézeteik láthatatlanok maradnak és hozzáállásuk továbbra is tisztázatlan. Más szóval, nem lehet látni a szívüket; mindig be vannak burkolva és el vannak zárva: el vannak zárva Istentől. Ennek következtében Ő nem látta az igazi szívüket, nem látta ezekben az emberekben az Ő igazi félelmét, sőt, nem látta, hogyan követik ezek az emberek az Ő útját. Ha Isten mostanra még mindig nem nyerte meg az ilyen az embereket, vajon a jövőben meg tudja őket nyerni? Nem tudja! Vajon továbbra is erőltetni fog olyan dolgokat, amelyeket nem érhet el? Nem fog! Mi tehát Isten jelenlegi hozzáállása az ilyen emberekhez? (Megveti és semmibe veszi őket.) Semmibe veszi őket! Isten nem törődik az ilyen emberekkel; megveti őket. Nagyon gyorsan és nagyon pontosan megjegyeztétek ezeket a szavakat. Úgy tűnik, mintha megértettétek volna, amit hallottatok!

Vannak emberek, akik éretlenek és tudatlanok, amikor elkezdik követni Istent; nem értik az Ő szándékait, és nem tudják, mit jelent hinni Benne. Az Istenben való hitnek és Isten követésének egy ember által kigondolt és téves módját teszik magukévá. Amikor az ilyen emberek próbatételekkel szembesülnek, nem tudatosul bennük; érzéketlenek maradnak Isten útmutatása és megvilágosítása iránt. Nem tudják, mit jelent átadni a szívüket Istennek, vagy mit jelent szilárdan megállni egy próbatétel alatt. Isten korlátozott időt ad az ilyen embereknek, és ez idő alatt megérteti velük próbatátelei természetét, valamint azt, hogy mik az Ő szándékai. Ezután ezeknek az embereknek be kell mutatniuk álláspontjukat. Isten még vár azokra, akik ebben a szakaszban vannak. Ami pedig azokat illeti, akiknek van pár nézetük, de még ingadoznak, akik át akarják adni szívüket Istennek, de nem békültek meg ezzel, továbbá akik annak ellenére, hogy néhány alapvető igazságot átültettek a gyakorlatba, megpróbálnak elbújni és feladni, amikor nagyobb próbatételek elé kerülnek – őhozzájuk hogyan viszonyul Isten? Még mindig vár tőlük egy keveset, az eredmény pedig a hozzáállásukon és a teljesítményükön múlik. Ha az emberek nem fejlődnek aktívan, akkor mit tesz Isten? Lemond róluk. Ez azért van így, mert mielőtt Isten lemondana rólad, te már lemondtál saját magadról. Így nem hibáztathatod Istent, hogy ezt teszi. Helytelen, ha sérelmeket hordozol Istennel szemben.

Milyen különböző módokon ejti zavarba az embereket egy gyakorlati kérdés

Van egy másik típusú ember, akinek a legtragikusabb a kimenetele; ezt az embertípust szeretem a legkevésbé megemlíteni. Ők nem azért tragikusak, mert Isten büntetésében részesültek, vagy mert Isten velük szemben támasztott követelményei kemények, ezért a kimenetelük tragikus; inkább azért tragikusak, mert ők teszik ezt saját magukkal. Ahogy a közmondás tartja, a saját sírjukat ássák. Miféle ember tesz ilyet? Ezek az emberek nem a helyes úton járnak, és kimenetelük előre megmutatkozik. Isten szemében az ilyen emberek az Ő utálatának legnagyobb tárgyai. Emberi szempontból az ilyen emberek a legszánalmasabbak. Amikor az ilyen emberek elkezdik követni Istent, nagyon buzgók; nagy árat fizetnek, jó véleménnyel vannak Isten munkájának kilátásairól és bőséges képzelőerővel rendelkeznek, amikor saját jövőjükről van szó. Különösen bíznak Istenben is, hisznek abban, hogy Ő képes teljessé tenni az embereket és dicsőséges rendeltetési helyre juttatni őket. Mindazonáltal, valamilyen okból kifolyólag, ezek az emberek Isten munkája során elszöknek. Mit jelent itt az „elszökés”? Azt jelenti, hogy eltűnnek búcsú nélkül, egy hang nélkül; szó nélkül távoznak. Bár az ilyen emberek azt állítják, hogy hisznek Istenben, valójában soha nem eresztenek gyökeret a hit útján. Így – függetlenül attól, hogy milyen régóta hittek Benne – még mindig képesek elfordulni Istentől. Vannak, akik azért mennek el, hogy üzleti vállalkozásba kezdjenek, vannak, akik azért, hogy éljék az életüket, vannak, akik azért, hogy meggazdagodjanak, és vannak, akik azért, hogy megházasodjanak és gyerekeket vállaljanak... Azok között, akik elmennek, vannak olyanok, akiket később lelkiismeret-furdalás gyötör és vissza akarnak térni, és vannak, akik nagyon nehezen boldogulnak s végül éveken át sodródnak a világban. Ezek a sodródók sok szenvedést élnek át és úgy gondolják, hogy a világban való létezés túlságosan fájdalmas, és hogy nem tudnak elszakadni Istentől. Vissza akarnak térni Isten házába, hogy vigaszra, békére és örömre leljenek, és továbbra is hinni akarnak Istenben, hogy elkerüljék a katasztrófát, vagy hogy elérjék az üdvösséget és egy gyönyörű rendeltetési helyet. Ez azért van így, mert ezek az emberek úgy hiszik, hogy Isten szeretete határtalan és kegyelme kimeríthetetlen. Úgy gondolják, hogy bármit is tett valaki, Istennek meg kell neki bocsátania, és elfogadónak kell lennie a múltjával szemben. Ezek az emberek újra és újra elmondják, hogy vissza akarnak térni és teljesíteni akarják a kötelességüket. Még olyanok is akadnak, akik a vagyonuk egy részét az egyháznak adják abban a reményben, hogy ez majd kikövezi az utat vissza Isten házába. Hogyan viszonyul Isten az ilyen emberekhez? Hogyan kellene meghatároznia a kimenetelüket? Bátran szóljatok hozzá. (Azt hittem, hogy Isten elfogadná az ilyen típusú embert, de az imént hallottak után úgy érzem, hogy talán mégsem.) Mondd el az érveidet. (Az ilyen emberek csak azért jönnek Isten elé, hogy ne a halál legyen a kimenetelük. Nem valódi őszinteségből jönnek, hogy higgyenek Istenben; azért jönnek, mert tudják, hogy Isten munkája hamarosan befejeződik, ezért abban a tévhitben élnek, hogy eljöhetnek és áldásokat kaphatnak.) Azt mondod, hogy ezek az emberek nem hisznek őszintén Istenben, ezért Ő nem tudja elfogadni őket, igaz? (Igaz.) (Ha jól értem, az ilyen emberek csak opportunisták, és nem hisznek őszintén Istenben.) Nem azért jöttek, hogy higgyenek Istenben; ők opportunisták. Jól mondod! Ezek az opportunisták képviselik azt az embertípust, amelyet mindenki gyűlöl. Arra hajóznak, amerre a szél fúj, és nem lehet megkérni őket, hogy bármit is tegyenek, hacsak nem húznak valami hasznot belőle, ezért természetesen megvetendők! Van más testvérnek is valamilyen véleménye, melyet szívesen megosztana? (Isten nem fogadja el őket többé, mert az Ő munkája hamarosan befejeződik, és most van itt az idő, amikor meghatározza az emberek kimenetelét. Ezek az emberek ilyenkor akarnak vissza jönni – nem azért, mert tényleg az igazságra akarnak törekedni, hanem mert látják alászállni a katasztrófákat, vagy mert külső tényezők befolyásolják őket. Ha valóban szándékukban állna az igazságra törekedni, akkor soha nem szöktek volna el Isten munkájának kellős közepén.) Van más vélemény? (Nem fogadja el őket. Igazából Isten már adott nekik lehetőségeket, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy figyelmetlenül viszonyuljanak Hozzá. Nem számít, milyen szándékaik vannak ezeknek az embereknek, és még ha valódi megbánást tanúsítanak is, Isten akkor sem engedi visszajönni őket. Ez azért van, mert olyan sok lehetőséget adott nekik, de ők már megmutatták a hozzáállásukat: el akarták hagyni Istent. Ezért ha most megpróbálnak visszatérni, Isten nem fogadja el őket.) (Egyetértek azzal, hogy Isten nem fogadja el az ilyen típusú embert, mert ha valaki látta az igaz utat, ilyen hosszú időn keresztül megtapasztalta Isten munkáját, mégis képes visszatérni a világba és a Sátán ölelésébe, akkor ez Isten hatalmas elárulása. Annak ellenére, hogy Isten lényege irgalom és szeretet, nem mindegy, hogy ez a lényeg milyen emberre irányul. Ha ez az ember azért jön Isten elé, hogy vigaszt találjon, vagy olyasmit keres, amiben reménykedhet, akkor egyszerűen nem az a típus, aki őszintén hisz Istenben, és Isten irgalma az ilyen emberek felé csak egy bizonyos pontig terjed.) Ha Isten lényege az irgalom, akkor miért nem ad egy kicsit többet belőle az ilyen embernek? Egy kicsivel több irgalommal nem kapna ez az ember akkor egy lehetőséget? A múltban gyakran mondták az emberek, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és nem akarja, hogy bárki is elkárhozzon; ha száz juh közül egy elveszik, Isten ott hagyja a kilencvenkilencet, hogy megkeresse a hiányzót. Most, amikor ezekről az emberekről van szó, Istennek vajon el kellene fogadnia őket és adni nekik egy második esélyt őszinte hitük miatt? Ez valójában nem nehéz kérdés; nagyon egyszerű! Ha valóban értitek Istent és valódi tudással rendelkeztek Róla, akkor nincs szükség sok magyarázatra – és nincs szükség sok találgatásra sem, igaz? A válaszaitok jó nyomon vannak, de még mindig messze elmaradnak Isten hozzáállásától.

Az imént néhányan közületek abbéli bizonyosságuknak adtak hangot, hogy Isten nem tudná elfogadni az ilyen típusú embereket. Mások nem voltak túl egyértelműek, és úgy gondolták, hogy Isten talán elfogadja őket, talán nem – ez a mérsékeltebb hozzáállás. Voltak köztetek olyanok is, akiknek az volt az álláspontja, hogy remélik, Isten elfogadja majd az effajta embert – ez a kétértelműbb hozzáállás. Ti, akik biztosak vagytok abban, amit gondoltok, úgy vélitek, hogy Isten már olyan régóta munkálkodik, és a munkája befejeződött, ezért nincs szüksége arra, hogy toleráns legyen ezekkel az emberekkel szemben; ezért úgy gondoljátok, hogy nem fogja őket újra elfogadni. A mérsékeltebbek közületek úgy vélik, hogy ezeket az ügyeket az egyéni körülményeknek megfelelően kellene kezelni; ha ezeknek az embereknek a szíve elválaszthatatlan Istentől, és ha őszintén hisznek Istenben és az igazságra törekszenek, akkor Istennek el kellene felejtenie korábbi gyengeségeiket és hibáikat – meg kellene bocsátania ezeknek az embereknek, adnia kellene nekik egy második esélyt, és meg kellene engednie nekik, hogy visszatérjenek az Ő házába és elfogadják az Ő üdvösségét. Ha azonban ezek az emberek később ismét elszöknek, akkor Isten többé már nem akarja őket, és ezen emberek elhagyása nem tekinthető igazságtalanságnak. Van egy másik csoport, akik remélik, hogy Isten el tudja fogadni az ilyen embert. Ez a csoport nem egészen biztos abban, hogy Isten valóban így tesz-e majd vagy sem. Ha azt hiszik, hogy el kellene fogadnia az efféle embert, de Ő mégsem teszi, akkor úgy tűnik, hogy ez a nézet kissé eltér Isten szemléletétől. Ha úgy gondolják, hogy Istennek nem kellene elfogadnia egy ilyen embert, és Isten történetesen azt mondja, hogy az Ő szeretete az emberek iránt határtalan, és hajlandó adni még egy esélyt egy ilyen embernek, akkor ez nem az emberi tudatlanság lelepleződésének egy példája? Mindenesetre mindegyikőtöknek megvan a saját nézőpontja. Ezek a nézőpontok egyfajta tudást képviselnek a saját gondolataitokon belül; egyben tükrözik azt is, milyen mélyen értitek az igazságot és Isten szándékait. Ez a helyes megfogalmazás, nem igaz? Csodálatos, hogy van véleményetek erről a dologról. Azonban még mindig fennáll a kérdés, hogy a véleményetek helyes-e. Mindannyian aggódtok egy kicsit, nem igaz? „Akkor mi a helyes? Nem látok tisztán, és nem tudom pontosan, hogy Isten mit gondol, Ő pedig nem mondott nekem semmit. Honnan tudhatnám, hogy mit gondol? Isten hozzáállása az emberiséghez a szeretet. A múltban tanúsított hozzáállása alapján el kellene fogadnia egy ilyen embert, de nem vagyok túlságosan tisztában Isten jelenlegi hozzáállásával; csak azt tudom mondani, hogy talán elfogadja ezt az embert, talán nem.” Ez nevetséges, nem igaz? Ez a kérdés valóban összezavart titeket. Ha nincs megfelelő álláspontotok erről a kérdésről, akkor mit fogtok tenni, amikor a gyülekezetetek ténylegesen szembesül egy ilyen emberrel? Ha nem kezelitek megfelelően a helyzetet, akkor megsérthetitek Istent. Vajon ez nem egy veszélyes ügy?

Miért akartalak megkérdezni titeket az általam felvetett kérdéssel kapcsolatos nézeteitekről? Le akartam tesztelni a nézőpontjaitokat, meg akartam vizsgálni, hogy mennyi ismeretetek van Istenről, és mennyire értitek a szándékait és a hozzáállását. Mi a válasz? A válasz maguk az álláspontok, amelyeket képviseltek. Néhányan közületek nagyon konzervatívak, néhányan pedig a fantáziátokat használjátok a találgatásokhoz. Mi az a „találgatás”? Azt jelenti, hogy képtelenek vagytok felismerni, hogyan gondolkodik Isten, és ezért alaptalan feltételezésekkel álltok elő, miszerint Istennek valamilyen módon kellene gondolkodnia; valójában magatok sem tudjátok, hogy igazatok van-e vagy sem, ezért kétértelmű álláspontot hangoztattok. Ezzel a ténnyel szembesülve mit láttatok? Amikor az emberek Istent követik, ritkán figyelnek az Ő szándékaira, és ritkán veszik figyelembe az Ő gondolatait és az Ő hozzáállását az emberekhez. Az emberek nem értik Isten gondolatait, ezért amikor kérdéseket tesznek fel nekik az Ő szándékairól és természetéről, akkor összezavarodtok; mély bizonytalanságba estek, és akkor vagy találgattok, vagy hazardíroztok. Miféle gondolkodásmód ez? Egy tényt bizonyít: a legtöbb ember, aki hisz Istenben, úgy tekint rá, mint egy rakás üres levegőre, illetve olyasvalamire, ami az egyik percben látszólag létezik, a másikban pedig nem. Miért mondom ezt így? Mert valahányszor problémával találkoztok, nem ismeritek Isten szándékait. Miért nem ismeritek az Ő szándékait? Nemcsak most, hanem az elejétől a végéig nem ismeritek Isten hozzáállását ehhez a problémához. Nem tudsz rájönni, és nem tudod, hogy mi Isten hozzáállása, de gondolkodtál ezen sokat? Törekedtél arra, hogy megismerd? Vállaltál már vele közösséget? Nem! Ez megerősít egy tényt: a te hited Istenének nincs kapcsolata a valóság Istenével. A te Istenbe vetett hitedben csak a saját és vezetőid szándékain töprengsz; csupán Isten szavainak felszínes és elvi értelmén gondolkodsz, anélkül, hogy valóban meg akarnád ismerni vagy keresni Isten szándékait. Nem ez a helyzet? E dolog lényege egészen szörnyű! Ennyi év után sok olyan embert láttam, akik hisznek Istenben. Mivé alakította át a hitük Istent az elméjükben? Vannak, akik úgy hisznek Istenben, mintha Ő csak egy rakás üres levegő lenne. Ezeknek az embereknek nincs válaszuk az Isten létezésével kapcsolatos kérdésekre, mert sem a jelenlétét, sem a hiányát nem érzik és nem is érzékelik, nemhogy tisztán látnák vagy értenék. Tudat alatt ezek az emberek azt gondolják, hogy Isten nem létezik. Mások úgy hisznek Istenben, mintha Ő egy ember lenne. Ezek az emberek azt gondolják, hogy Ő képtelen mindarra, amire ők is képtelenek, és hogy úgy kellene gondolkodnia, ahogy ők gondolkodnak. Isten az ő definíciójuk szerint „egy láthatatlan és érinthetetlen személy”. Van egy olyan embercsoport is, akik úgy hisznek Istenben, mintha egy báb lenne; ezek az emberek úgy vélik, hogy Istennek nincsenek érzelmei. Úgy gondolják, hogy Isten egy agyagszobor, és hogy amikor egy kérdéssel szembesül, nincs hozzáállása, álláspontja vagy ötletei; úgy vélik, hogy ki van szolgáltatva az emberiség irgalmának. Az emberek egyszerűen úgy hisznek, ahogy hinni akarnak. Ha hatalmassá teszik Őt, akkor hatalamas; ha kicsinek állítják Őt be, akkor kicsi. Amikor az emberek bűnt követnek el, és szükségük van Isten irgalmára, elfogadására és szeretetére, akkor azt feltételezik, hogy Istennek ki kell terjesztenie az Ő irgalmát. Ezek az emberek feltalálnak egy „Istent” a saját elméjükben, majd ráveszik ezt az „Istent”, hogy teljesítse a követelményeiket és kielégítse minden vágyukat. Nem számít, hogy mikor és hol, és nem számít, hogy az ilyen emberek mit csinálnak, magukévá teszik ezt a fantazmagóriát az Istennel kapcsolatos bánásmódjukban és a hitükben. Még olyanok is vannak, akik, miután megkeserítették Isten természetét, továbbra is azt hiszik, hogy Ő meg tudja őket menteni, mert azt feltételezik, hogy Isten szeretete határtalan, természete igazságos, és hogy bármennyire is megsérti az ember Istent, Ő semmire sem fog emlékezni abból. Úgy gondolják, hogy mivel az emberi hibák, az emberi vétkek és az emberi lázadás az ember beállítottságának pillanatnyi megnyilvánulásai, Isten esélyt ad az embereknek, toleráns és türelmes lesz velük; úgy gondolják, hogy Isten ezután is úgy fogja szeretni őket, mint korábban. Így továbbra is nagy reményeket fűznek az üdvösség eléréséhez. Valójában nem számít, hogy az emberek hogyan hisznek Istenben, mindaddig, amíg nem törekednek az igazságra, Ő negatívan fog viszonyulni hozzájuk. Ennek az az oka, hogy az Istenbe vetett hited során, bár magadhoz vetted és kincsnek tekintetted Isten szavainak könyvét, továbbá minden nap tanulmányozod és olvasod, a valódi Istent mégis félreteszed. Úgy tekintesz Rá, mint puszta üres levegőre, vagy mint egy személyre – néhányan közületek pedig csak úgy tekintenek Rá, mint egy bábura. Miért mondom ezt így? Azért, mert ahogy én látom, akár egy problémával szembesültök, akár valamilyen körülménnyel találkoztok, azok a dolgok, amelyek a tudatalattidban léteznek, azok a dolgok, amelyeket belsőleg létrehozol, soha nem voltak kapcsolatban Isten szavaival vagy az igazságra való törekvéssel. Csak azt tudod, hogy te magad mit gondolsz, mi a saját nézőpontod, és aztán ráerőlteted a saját elképzeléseidet és véleményedet Istenre. A te elmédben ezek Isten nézőpontjaivá válnak, és te ezekből a nézőpontokból olyan normákat alkotsz, amelyeket rendíthetetlenül fenntartasz. Idővel ez az eljárás egyre távolabb és távolabb visz téged Istentől.

Értsd meg Isten hozzáállását, és tegyél félre minden téves elképzelést Istenről

Pontosan miféle Isten az, akiben jelenleg hisztek? Gondolkoztatok már ezen valaha? Amikor látja, hogy egy gonosz ember gonosz cselekedeteket hajt végre, megveti azt? (Igen, megveti.) Hogyan viszonyul ahhoz, amikor azt látja, hogy tudatlan emberek hibákat követnek el? (Szomorú.) Amikor látja, hogy az emberek ellopják az adományait, milyen hozzáállást tanúsít? (Megveti őket.) Ez mind nagyon világos. Amikor Isten azt látja, hogy valaki összezavarodott a Benne való hitében, aki semmiképpen sem törekszik az igazságra, milyen Isten hozzáállása? Nem vagytok egészen biztosak benne, ugye? A „zavarodottság”, mint magatartás, nem bűn, nem is sérti Istent, és az emberek úgy érzik, hogy ez nem valamiféle súlyos hiba. Mondd meg hát – mi Isten hozzáállása ebben az esetben? (Nem hajlandó elismerni őket.) „Nem hajlandó elismerni” – miféle hozzáállás ez? Azt jelenti, hogy Isten lenézi és megveti ezeket az embereket! Úgy bánik az ilyen emberekkel, hogy közömbös irántuk. Isten megközelítése az, hogy félreállítja őket, nem végez rajtuk semmilyen munkát, és ez magában foglalja a megvilágosítás, a megvilágítás, a fenyítés és a fegyelmezés munkáját is. Isten a munkájában egyszerűen nem számol az ilyen emberekkel. Hogy viszonyul Isten azokhoz, akik megkeserítik az Ő természetét és megszegik az adminisztratív rendeleteit? Rendkívüli utálattal! Istent rettenetesen felbőszítik azok az emberek, akik bűnbánat nélkül megkeserítik az Ő természetét! A „felbőszült” nem több, mint egy érzés, egy hangulat; nem felel meg egy egyértelmű hozzáállásnak. Ez az érzés – ez a hangulat – azonban hozni fog egy kimenetelt az ilyen emberek számára: rendkívüli utálattal fogja eltölteni Istent! Mi a következménye ennek a szélsőséges utálatnak? Az, hogy Isten félreteszi ezeket az embereket, és egyelőre nem reagál rájuk. Majd vár, hogy az „ősz után” elrendezze őket. Mit jelent ez? Lesz még ezeknek az embereknek kimenetelük? Isten soha nem szándékozott az ilyen embereknek semmilyen kimenetelt adni! Ezért hát nem teljesen normális, hogy Isten most nem reagál az ilyen emberekre? (De, normális.) Mire készüljenek az ilyen emberek? Fel kell készülniük arra, hogy viseljék magatartásuk és az általuk elkövetett gonosz cselekedetek negatív következményeit. Ez Isten reakciója az ilyen emberre. Ezért most világosan mondom az ilyen embereknek: ne ragaszkodjatok tovább a téveszméitekhez, és ne tápláljatok többé hiú reményeket. Isten nem lesz a végtelenségig elfogadó az emberekkel szemben; nem fogja örökké elviselni a vétkeiket vagy a lázadásukat. Egyesek majd azt mondják: „Én is láttam pár ilyen embert. Amikor imádkoznak, úgy érzik, hogy Isten különösen megérinti őket, majd keservesen sírnak. Általában nagyon boldogok is; úgy tűnik, hogy velük van Isten jelenléte és Isten útmutatása.” Ne mondj ilyen ostobaságot! A keserű könnyek nem feltétlenül jelentik azt, hogy Isten megérintett valakit vagy azt, hogy az illető élvezi Isten jelenlétét, pláne Isten útmutatását. Ha az emberek dühítik Istent, Ő akkor is vezetni fogja őket? Röviden, amikor Isten eldöntötte, hogy kiiktat és magára hagy valakit, akkor annak az embernek már nincs kimenetele. Nem számít, mennyire ígéretesek az érzéseik, amikor imádkoznak, vagy mennyire hisznek szívükben Istenben, ennek már nem lesz következménye. Az a fontos, hogy Istennek nincs szüksége ilyen hitre; ezeket az embereket már elutasította. Az sem fontos, hogy a jövőben miként kell foglalkozni velük. Ami fontos, hogy abban a pillanatban, amikor ezek az emberek feldühítik Istent, a kimenetelük eldől. Ha Isten úgy döntött, hogy nem menti meg az ilyen embereket, akkor hátrahagyja őket, hogy megbűnhődjenek. Ez Isten hozzáállása.

Bár Isten lényegében benne van a szeretet eleme, és minden egyes emberrel szemben irgalmas, az emberek figyelmen kívül hagyták és elfelejtették azt a tényt, hogy az Ő lényegéhez a méltóság is hozzátartozik. Az, hogy van Benne szeretet, nem jelenti azt, hogy az emberek szabadon megsérthetik Őt anélkül, hogy érzéseket vagy reakciót váltanának ki Belőle, az a tény pedig, hogy irgalmas, nem jelenti azt, hogy nincsenek elvei arra vonatkozóan, ahogyan az emberekkel bánik. Isten él; Ő tényleg létezik. Ő nem egy elképzelt bábu és nem is valamilyen egyéb tárgy. Tekintettel arra, hogy Ő valóban létezik, mindenkor gondosan figyelnünk kell szívének hangjára, nagy figyelmet kell fordítanunk a hozzáállására és meg kell értenünk az érzéseit. Nem kellene emberi képzelgéseket használnunk Isten meghatározására, és nem kellene emberi gondolatokat vagy kívánságokat ráerőltetnünk, hogy Isten ezáltal emberi elképzelések alapján, emberi módon bánjon az emberekkel. Ha ezt teszed, akkor feldühíted Istent, megkísérted a haragját és megkérdőjelezed a méltóságát! Ezért, miután megértettétek az ügy súlyosságát, arra buzdítalak mindannyiótokat, hogy legyetek óvatosak és körültekintőek a tetteitekben. Legyetek óvatosak és megfontoltak a beszédetekben is – a tekintetben, hogy miként bántok Istennel, minél óvatosabbak és körültekintőbbek vagytok, annál jobb! Amikor nem érted, hogy mi Isten hozzáállása, tartózkodj attól, hogy meggondolatlanul beszélj, ne légy meggondolatlan a cselekedeteidben, és ne alkalmazz címkéket hanyag módon. Még fontosabb, hogy ne vonj le önkényes következtetéseket. Ehelyett inkább várj és keress; ezek a cselekedetek is az istenfélelem és a gonosz elkerülésének kifejeződései. Mindenekelőtt, ha ezt el tudod érni, és mindenekelőtt, ha rendelkezel ezzel a hozzáállással, akkor Isten nem fog téged hibáztatni az ostobaságodért, tudatlanságodért és a dolgok mögött rejlő okok megértésének hiányáért. Inkább az attól való félelmet, hogy megsérted Istent, az Ő szándékainak tiszteletét és a Neki való alávetettségre való hajlandóságot magában foglaló hozzáállásodnak köszönhetően Isten emlékezni fog rád, vezetni fog és meg fog világosítani téged, avagy eltűri éretlenségedet és tudatlanságodat. Ugyanakkor, ha a Vele szembeni hozzáállásod tiszteletlen lenne – úgy ítélkezel felette, ahogy akarsz vagy önkényesen találgatod és értelmezed az Ő elképzeléseit –, akkor Isten el fog ítélni téged, meg fog fegyelmezni, és még meg is büntet; vagy pedig megjegyzést tehet rólad. Ez a megjegyzés talán magában foglalja a kimeneteledet. Ezért szeretném még egyszer hangsúlyozni: mindegyikőtöknek óvatosnak és körültekintőnek kell lennie mindazzal kapcsolatban, ami Istentől ered. Ne beszéljetek meggondolatlanul, és ne legyetek meggondolatlanok a tetteitekben. Mielőtt bármit mondasz, állj meg és gondold át: vajon ez a cselekedetem feldühítené Istent? Félem vele Istent? Még az egyszerű dolgokban is meg kell próbálnod megfejteni ezeket a kérdéseket, és több időt kell rászánnod, hogy átgondold őket. Ha valóban ezen elvek mentén tudsz gyakorolni minden szempontból, minden dologban, minden időben, és ilyen hozzáállást teszel magadévá, különösen, amikor nem értesz valamit, akkor Isten mindig vezetni fog téged és biztosít neked egy követendő utat. Nem számít, hogy az emberek milyen színjátékot adnak elő, Isten tisztán és világosan látja őket, és pontos, megfelelő értékelést fog adni ezekről a megnyilvánulásaidról. Miután átestél a végső próbatételen, Isten az összes viselkedésedet fogja nézni és teljesen összegezni a kimeneteled meghatározásához. Ez az eredmény minden egyes embert minden kétséget kizáróan meggyőz majd. Amit itt mondani szeretnék nektek, az a következő: minden cselekedetetek, minden tettetek és minden gondolatotok dönt a sorsotokról.

Ki határozza meg az emberek kimenetelét?

Van egy másik rendkívül fontos kérdés, amit meg kell beszélnünk, ez pedig az Istenhez való hozzáállásotok. Ez a hozzáállás rendkívül fontos! Ez határozza meg, hogy végül a pusztulás felé mentek-e majd, vagy arra a gyönyörű rendeltetési helyre, amelyet Isten készített elő számotokra. A Királyság Korában Isten már több mint húsz éve munkálkodik, és talán e két évtized alatt mélyen legbelül egy kicsit elbizonytalanodtatok, hogy hogyan teljesítettetek. Isten azonban az Ő szívében mindannyiótokról valós és igaz nyilvántartást készített. Attól kezdve, hogy minden ember elkezdte Őt követni és hallgatni a prédikációit, fokozatosan egyre többet megértve az igazságból, egészen addig, amikor minden ember elkezdte végzni a kötelességeit, Isten nyilvántartást vezetett mindenféle viselkedésről, amely az egyes embereknek tulajdonítható. Mi az emberek hozzáállása kötelességeik végzése során, illetve miközben mindenféle környezetnek és próbatételnek vannak kitéve? Hogyan teljesítenek? Hogyan éreznek a szívükben Isten iránt?... Istennek mindezekről van feljegyzése; mindezekről van nyilvántartása. Lehet, hogy a ti szemszögetekből nézve ezek a kérdések zavarosak. Azonban onnan, ahol Isten áll, mind kristálytiszták, és hanyagságnak a legkisebb jele sem látszik. Ez egy olyan dolog, amely minden egyes ember kimenetelét magában foglalja, és minden egyes ember sorsát és jövőbeli kilátásait is érinti, sőt, mi több, Isten erre fordítja minden fáradságos munkáját, ezért Isten soha egy cseppet sem hanyagolná el, és nem tűr meg semmiféle hanyagságot. Isten feljegyzi az emberiség eme elszámolását, feljegyzi az emberek teljes útját, ahogy Istent követték a kezdetektől egészen a végéig. Az ebben az időszakban Iránta tanúsított hozzáállásod határozta meg a sorsodat. Nem így van ez? Elhiszed hát, hogy Isten igazságos? Helyénvalóak az Ő cselekedetei? Még mindig vannak más elképzeléseitek is a fejetekben Istenről? (Nincsenek.) Akkor azt mondanátok, hogy az emberek kimenetelét Istennek kell meghatároznia, vagy maguknak az embereknek? (Istennek kell meghatároznia.) Ki az, aki meghatározza őket? (Isten.) Nem vagy benne biztos, ugye? Hongkongi testvérek, szólaljatok meg – ki határozza meg őket? (Az emberek maguk határozzák meg őket.) Maguk az emberek határozzák meg őket? Akkor ez nem azt jelentené, hogy az emberek kimenetelének semmi köze Istenhez? Dél-koreai testvérek, szólaljatok meg! (Isten határozza meg az emberek kimenetelét az összes cselekedetük és tettük alapján, illetve azzal összhangban, hogy milyen úton járnak.) Ez egy nagyon objektív válasz. Van itt egy tény, amelyről mindannyiótokat tájékoztatnom kell: Isten megváltó munkája során felállított egy mércét az emberek számára. Ez a mérce az, hogy hallgatniuk kell Isten szavára és Isten útját kell követniük. Ez az a mérce, amely alapján mérlegelik az emberek kimenetelét. Ha Isten e mércéje szerint gyakorolsz, akkor jó kimenetelt érhetsz el; ha nem, akkor nem érhetsz el jó kimenetelt. Akkor szerinted ki határozza meg ezt a kimenetelt? Nem egyedül Isten határozza meg, hanem Isten és az emberek együtt. Ez így helyes? (Igen.) Miért van ez így? Azért, mert Isten az, aki aktívan részt kíván venni az emberiség megváltásának munkájában, és egy gyönyörű rendeltetési helyet akar előkészíteni az emberiség számára; az emberek képezik Isten munkájának tárgyát, és ez a kimenetel, ez a rendeltetési hely az, amelyet Isten előkészít számukra. Ha a munkájának nem lennének tárgyai, amelyeken dolgozhat, akkor nem kellene ezt a munkát végeznie; ha nem végezné ezt a munkát, akkor az embereknek nem lenne lehetőségük elnyerni az üdvösséget. Az embereket kell megmenteni, és bár a megmenekülés a passzív része ennek a folyamatnak, az ezt a szerepet játszók hozzáállása határozza meg, hogy Isten sikeres lesz-e az emberiség megmentésére irányuló munkájában vagy sem. Ha Isten nem adna neked útmutatást, akkor nem ismernéd az Ő mércéjét, és nem lenne célod sem. Ha rendelkezel ezzel a mércével, ezzel a céllal, de mégsem működsz együtt, nem ülteted a gyakorlatba vagy nem fizeted meg az árát, akkor nem fogod elérni ezt a kimenetelt. Ezért azt mondom, hogy az ember kimenetele nem választható el Istentől, és nem választható el az embertől sem. Most tehát tudjátok, hogy ki határozza meg az emberek kimenetelét.

Az emberek hajlamosak a tapasztalatok alapján meghatározni Istent

Amikor Isten megismerésének témájáról beszéltek, észrevettetek valamit? Észrevettétek, hogy az Ő hozzáállása ezekben a napokban átalakult? Változatlan az Ő hozzáállása az emberekhez? Mindig így fog tűrni, a végtelenségig kiterjesztve minden szeretetét és irgalmát az emberekre? Ez a kérdés Isten lényegét is magában foglalja. Térjünk vissza a korábban említett úgynevezett tékozló fiú kérdéséhez. Miután felmerült ez a kérdés, a válaszaitok nem voltak túl egyértelműek; más szóval, még mindig nem értitek nagy bizonyossággal Isten szándékait. Mivel tudják, hogy Isten szereti az emberiséget, a szeretet szimbólumaként határozzák Őt meg: hiszik, hogy bármit is tesznek az emberek, bárhogyan is viselkednek, bárhogyan is bánnak Istennel, és bármennyire is lázadnak, mindez nem igazán számít, mert Isten szeretettel teli, és az Ő szeretete korlátlan és mérhetetlen; Isten szeretettel teli, ezért elfogadó tud lenni az emberekkel szemben; és Isten szeretettel teli, ezért irgalmas tud lenni az emberekkel szemben, irgalmas tud lenni az éretlenségükkel, irgalmas a tudatlanságukkal és irgalmas a lázadó mivoltukkal szemben. Tényleg így van ez? Egyesek, miután egyszer vagy akár néhányszor megtapasztalták Isten türelmét, ezeket a tapasztalatokat tőkeként kezelik saját Isten-felfogásukban, és azt hiszik, hogy Ő örökké türelmes és irgalmas lesz velük szemben, majd életük során Isten effajta türelmét veszik alapul és ezt tekintik mércének, amely szerint Ő bánik velük. Vannak olyanok is, akik miután egyszer megtapasztalták Isten elfogadását, örökké toleránsnak fogják Őt elkönyvelni – és az ő elméjükben ez a tolerancia korlátlan, feltétel nélküli, sőt, teljesen elvtelen is. Helyesek az ilyen hiedelmek? Minden alkalommal, amikor Isten lényegével vagy Isten természetével kapcsolatos kérdések kerülnek szóba, bizonytalannak tűntök. Engem nagyon nyugtalanít, amikor ilyennek látlak titeket. Sok igazságot hallottatok már Isten lényegéről; sok vitát hallgattatok már meg az Ő természetéről is. Azonban az elmétekben ezek a kérdések és ezen aspektusok igazsága csak elméleten és írott szavakon alapuló emlék; a mindennapi életetekben egyikőtök sem képes olyannak megtapasztalni vagy látni Isten természetét, amilyen az valójában. Így mindannyian zavartak vagytok a hitetekben; vakon hisztek, olyannyira, hogy tiszteletlenül viszonyultok Istenhez, sőt félre is söpritek Őt. Mihez vezet az efféle hozzáállásotok Istennel szemben? Ahhoz vezet, hogy folyton következtetéseket vontok le Istenről. Ha már megszereztél egy kis tudást, akkor nagyon elégedettnek érzed magad, mintha megszerezted volna Istent az Ő teljességében. Utána arra a következtetésre jutsz, hogy Isten ilyen, és nem hagyod, hogy szabadon mozogjon. Továbbá, amikor Isten valami újat tesz, egyszerűen nem vagy hajlandó elismerni, hogy Ő Isten. Egy nap, amikor Isten azt mondja: „Nem szeretem többé az emberiséget; nem nyújtok többé irgalmat az embereknek; nincs Bennem többé elfogadás vagy türelem irántuk; csordultig vagyok kimondhatatlan utálattal és ellenszenvvel irántuk”, az ilyen kijelentések konfliktust fognak okozni az emberek szíve mélyén. Néhányan közülük még azt is mondják majd: „Nem vagy többé az én Istenem; nem vagy már az az Isten, akit követni akarok. Ha ezt mondod, akkor már nem vagy alkalmas arra, hogy az én Istenem légy, és nem kell tovább követnem Téged. Ha nem adsz nekem többé irgalmat, szeretetet és elfogadást, akkor nem követlek többé Téged. Ha a végtelenségig elfogadó vagy velem, mindig türelmes vagy velem, és hagyod, hogy lássam, hogy Te vagy a szeretet, Te vagy a türelem és Te vagy az elfogadás, csak akkor tudlak követni Téged, és csak akkor lesz bizalmam, hogy a végsőkig kövesselek Téged. Mivel enyém a Te türelmed és irgalmad, lázadásom és vétkeim a végtelenségig megbocsáthatók és elnézhetők, és bármikor és bárhol vétkezhetek, bármikor és bárhol meggyónhatok és megbocsátást nyerhetek, és bármikor és bárhol feldühíthetlek. Te nem alkothatsz véleményt vagy nem vonhatsz le következtetéseket rólam.” Bár talán egyikőtök sem gondolkodik ilyen szubjektíven vagy tudatosan az ilyen kérdésekről, de valahányszor Istent eszköznek tekinted, akit arra kell használni, hogy megbocsássa a bűneidet, vagy tárgynak, amit egy szép rendeltetési hely eléréséhez kell használnod, akkor az élő Istent ellenségedként finoman szembeállítottad magaddal. Én ezt látom. Mondogathatsz továbbra is olyan dolgokat, hogy „hiszek Istenben”, „az igazságra törekszem”, „meg akarom változtatni a beállítottságomat”, „meg akarok szabadulni a sötétség befolyásától”, „meg akarok felelni Istennek”, „alá akarom vetni magamat Istennek”, „hű akarok lenni Istenhez és jól akarom teljesíteni a kötelességemet”, és így tovább. Azonban bármennyire is jól hangzanak a szavaid, bármennyi elméletet is ismersz, és bármennyire is impozáns vagy méltóságteljes ez az elmélet, tény, hogy sokan vagytok, akik már megtanultátok, miként használjátok az általatok elsajátított szabályokat, doktrínákat, elméleteket arra, hogy következtetéseket vonjatok le Istenről, ezáltal természetesen szembeállítva Őt magatokkal. Bár lehet, hogy elsajátítottad a szavakat és a doktrínákat, de valójában nem léptél be az igazság valóságába, ezért nagyon nehéz számodra, hogy közel kerülj Istenhez, megismerd és megértsd Őt. Ez annyira siralmas!

A következő jelenetet láttam egy videóban: néhány testvérnőnek volt egy példánya Az Ige testet ölt című könyvből, és feltartották nagyon magasra; magasan a fejük fölé emelték a könyvet. Bár ez csak egy kép volt, de amit belőlem kiváltott, az nem egy kép volt; inkább elgondolkodtatott, hogy amit minden ember magasan tart a szívében, az nem Isten szava, hanem Isten szavának a könyve. Ez egy rendkívül szomorú dolog. Egy ilyen cselekedet egyáltalán nem azonos azzal, mintha Istent tartanátok magasra, mert az, hogy nem értitek Istent, odáig fajult, hogy még egy nagyon is nyilvánvaló kérdés, egy rendkívül jelentéktelen dolog kapcsán is a saját elképzeléseitekkel álltok elő. Amikor kérdezek tőletek dolgokat, és komolyan beszélek veletek, ti feltételezésekkel és a saját képzelgéseitekkel válaszoltok; némelyikőtök még kétkedő hangnemet is felvesz, és kérdésekkel válaszol a kérdéseimre. Ez még világosabban elárulja Nekem, hogy az Isten, akiben ti hisztek, nem az igaz Isten. Miután annyi éven át olvastátok Isten szavait, arra használjátok ezeket, Isten munkáját és még több doktrínát, hogy ismét következtetéseket vonjatok le Róla. Sőt, soha még csak nem is próbáljátok megérteni Istent; soha nem próbáljátok megfejteni a szándékait, megérteni az emberekhez való hozzáállását, vagy megérteni, hogyan gondolkodik Isten, miért szomorú, miért haragszik, miért veti meg az embereket, és más hasonló kérdéseket. Sőt, még többen vélik úgy, hogy Isten mindig is hallgatott, mert egyszerűen csak figyeli az emberiség különféle cselekedeteit, és nincs állásfoglalása vagy elképzelése róluk. Az emberek egy másik csoportja úgy véli, hogy Isten azért nem szólal meg, mert beletörődött, és azért marad csendben, mert várakozik, vagy mert nincs állásfoglalása; úgy gondolják, hogy mivel Isten hozzáállása már teljes mértékben ki lett dolgozva a könyvben, és teljes egészében kifejezésre lett juttatva az emberiség számára, ezért azt nem kell újra és újra elmondani az embereknek. Bár Isten hallgat, mégis van hozzáállása és nézőpontja, valamint van egy mérce, és megköveteli, hogy az emberek megfeleljenek ennek. Bár az emberek nem próbálják megérteni vagy keresni Őt, Isten hozzáállása nagyon világos. Gondoljunk csak olyasvalakire, aki egykor szenvedélyesen követte Istent, de aztán egy bizonyos ponton elhagyta Őt és távozott. Ha ez a személy most vissza akarna jönni, meglepő módon nem tudjátok, hogy mi lenne Isten álláspontja, vagy mi lenne a hozzáállása. Nem rendkívül szomorú ez? Az a helyzet, hogy ez egy meglehetősen felszínes dolog. Ha valóban értenétek Isten szívét, ismernétek az ilyen emberrel szemben tanúsított hozzáállását, és nem adnátok kétértelmű választ. Mivel nem tudjátok, engedjétek meg Nekem, hogy felvilágosítsalak titeket.

Isten hozzáállása azokhoz, akik az Ő munkája során elszöknek

Mindenhol vannak ilyen emberek: miután meggyőződtek Isten útjáról, különféle okokból csendben, búcsú nélkül távoznak, hogy azt tegyék, amit a szívük kíván. Egyelőre nem fogunk belemenni abba, hogy ezek az emberek milyen okokból mennek el; először is megnézzük, hogy Isten hogyan viszonyul az ilyen emberekhez. Nagyon világos. Attól a pillanattól kezdve, hogy ezek az emberek elmennek, Isten szemében a hitük időtartama véget ért. Nem az egyén vetett véget neki, hanem Isten. Az, hogy ez az ember elhagyta Istent, azt jelenti, hogy már elutasította Istent, nem akarja Őt többé és nem fogadja el többé Isten üdvösségét. Mivel az ilyen emberek nem akarják Istent, vajon Ő akarhatja még őket? Továbbá, ha az ilyen emberek ilyen hozzáállással, ilyen nézettel rendelkeznek, és elszántak arra, hogy elhagyják Istent, akkor máris megkeserítették Isten természetét. Ez annak ellenére van így, hogy ezek az emberek talán nem gerjedtek haragra és nem átkozták meg Istent, és talán nem tanúsítottak aljas vagy túlzó viselkedést, továbbá annak a ténynek ellenére, hogy ezek az emberek azt gondolják: „Ha eljön a nap, amikor elég volt a kinti szórakozásból, vagy amikor még szükségem van Istenre valamiért, akkor majd visszajövök. Vagy ha Isten hív engem, akkor visszajövök”, vagy azt mondják, hogy „Ha odakint sérelem ér, vagy ha látom, hogy a külvilág túl sötét és túl gonosz, és nem akarok tovább sodródni az árral, akkor visszajövök Istenhez”. Még ha ezek az emberek ki is számolták a fejükben, hogy pontosan mikor fognak visszajönni, és még ha meg is próbálták nyitva hagyni az ajtót a visszatérésükhöz, nem veszik észre, hogy bármit is hisznek, vagy bárhogy is terveznek, mindez csak hiú ábránd. A legnagyobb hibájuk az, hogy nem világos számukra, hogy a távozás iránti vágyuk milyen érzéseket vált ki Istenből. Attól a pillanattól kezdve, hogy eldöntötték, hogy elhagyják Istent, Ő teljesen magukra hagyja őket; addigra már eldöntötte a szívében, hogy mi lesz az ilyen ember kimenetele. Miféle kimenetel az? Olyan, hogy ez az ember az egerek közé fog tartozni, ezért velük együtt fog elpusztulni. Így az emberek gyakran látnak efféle helyzetet: valaki elhagyja Istent, de aztán nem kap büntetést. Isten a saját elvei szerint tevékenykedik; egyes dolgok láthatóak, míg mások csak Isten szívében zárulnak le, így az emberek nem láthatják az eredményeket. Az emberek számára látható rész nem feltétlenül a dolgok igaz oldala, de a másik oldal – az, amelyiket te nem látod – valóban tartalmazza Isten valódi, szívből jövő gondolatait és következtetéseit.

Akik Isten munkája során elszöknek, azok elhagyják az igaz utat

Miért ad Isten ilyen súlyos büntetést azoknak az embereknek, akik az Ő munkája során elszöknek? Miért haragszik rájuk ennyire? Először is, tudjuk, hogy Isten természete a fenség és a harag; Ő nem egy bárány, akit bárki levághat, még kevésbé egy bábu, akit az emberek úgy irányíthatnak, ahogy csak akarnak. Nem is egy rakás üres levegő, akinek parancsolgatni lehet. Ha valóban hiszed, hogy Isten létezik, akkor istenfélő szíved kell, hogy legyen, és tudnod kellene, hogy az Ő lényegét nem szabad feldühíteni. Ezt a dühöt kiválthatja egy szó, egy gondolat, valamilyen aljas viselkedés, akár egy szelíd viselkedési forma, vagy az emberek szemében és etikája szerint elfogadható viselkedési forma is; vagy kiválthatja esetleg egy doktrína vagy elmélet. Azonban, ha már egyszer feldühítetted Istent, a lehetőséged elveszett és elérkeztek a végnapjaid. Ez egy szörnyű dolog! Ha nem érted meg, hogy Istent nem szabad megsérteni, akkor lehet, hogy nem félsz Tőle és talán rutinszerűen sértegeted Őt. Ha nem tudod, hogyan kell félni Istent, akkor képtelen vagy félni Istent, és nem fogod tudni, hogyan kezdd el Isten útját követni – félni Istent és elkerülni a gonoszt. Ha ráébredtél és már tudatában vagy annak, hogy Istent nem szabad megsérteni, akkor tudni fogod, hogy mit tegyél azért, hogy féld Istent és kerüld a rosszat.

Az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útját követni nem feltétlenül arról szól, hogy mennyi igazságot tudsz, hány próbatételt éltél át, vagy mennyire lettél megfegyelmezve. Sokkal inkább attól függ, hogy milyen hozzáállás van a szívedben Isten iránt, és milyen lényeget fejezel ki. Az emberek lényege és szubjektív hozzáállása nagyon fontos, nagyon sarkalatos. Ami azokat illeti, akik megtagadták és elhagyták Istent, az Ő hitvány hozzáállásuk Istenhez és az igazságot megvető szívük már megkeserítette az Ő természetét, így a Maga részéről soha nem fog megbocsátani nekik. Ők tudtak Isten létezéséről, értesültek a hírről, hogy már megérkezett, és még Isten új munkáját is megtapasztalták. Távozásuk nem félrevezetésből vagy zavarodottságból történt, még kevésbé kényszerből. Inkább tudatosan és tiszta elmével döntöttek úgy, hogy elhagyják Istent. Távozásuk nem eltévedés volt, és nem is lettek elűzve. Ezért Isten szemében ők nem a nyájtól elkóborolt bárányok, még kevésbé tékozló fiúk, akik eltévedtek. Büntetlenül távoztak – és egy ilyen állapot, egy ilyen helyzet bosszantja Isten természetét, és ebből a bosszúságból kifolyólag ad nekik reménytelen kimenetelt. Hát nem félelmetes az effajta kimenetel? Ezért, ha az emberek nem ismerik Istent, megsérthetik Őt. Ez nem kis dolog! Ha az emberek nem veszik komolyan Isten hozzáállását, és továbbra azt hiszik, hogy örömmel várja a visszatérésüket, hiszen ők az Ő elveszett bárányai közé tartoznak, és Ő még mindig várja, hogy megváltozzon a szívük, akkor nincsenek messze büntetésük napjaitól. Isten nem pusztán megtagadja, hogy elfogadja őket – mivel ez a második alkalom, hogy megkeserítik a természetét, a dolog még ennél is szörnyűbb! Ezeknek az embereknek a tiszteletlen hozzállása már megsértette Isten admnisztratív rendeleteit. Vajon mégis elfogadja őket? Az Ő szívében Isten elvei ebben a kérdésben kimondják, hogy ha valaki bizonyosságot szerzett arról, hogy melyik az igaz út, mégis képes tudatosan és tiszta elmével elutasítani Istent és elhagyni Istent, akkor Ő lezárja az ilyen ember üdvösségéhez vezető utat, és ezen ember számára a királyságba vezető kapu ezentúl zárva lesz. Amikor ez az illető még egyszer kopogtat, Isten nem fogja kinyitni az ajtót; ez a személy örökre ki lesz zárva. Talán néhányan olvastátok Mózes történetét a Bibliában. Miután Isten felkente Mózest, a 250 vezető kifejezésre juttatta engedetlenségét Mózessel szemben a tettei és különféle egyéb okok miatt. Kinek nem voltak hajlandók alávetni magukat? Nem Mózesnek. Nem voltak hajlandók alávetni magukat Isten intézkedéseinek; nem voltak hajlandók alávetni magukat Isten munkájának ebben a kérdésben. A következőket mondták: „Túl sokat vesztek magatokra, hiszen az egész gyülekezet szent, mindegyikük, és Jahve közöttük van.” Ezek a szavak és sorok emberi szempontból nagyon súlyosak? Nem súlyosak. Legalábbis e szavak szó szerinti jelentése nem súlyos. Jogi értelemben nem sértenek semmilyen törvényt, mert a felszínen ez nem ellenséges nyelvezet vagy szóhasználat, még kevésbé van istenkáromló felhangja. Ezek csak hétköznapi mondatok, semmi több. Akkor miért van az, hogy ezek a szavak ilyen dühöt tudnak kiváltani Istenből? Azért, mert nem az emberekhez, hanem Istenhez szóltak. Pontosan az általuk kifejezett hozzáállás és beállítottság az, ami bosszantja Isten természetét, és megsérti Isten természetét, amit nem szabad megsérteni. Mindannyian tudjuk, hogy végül mi lett azoknak a vezetőknek a kimenetele. Az Istent elhagyó emberekkel kapcsolatban mi az ő nézőpontjuk? Milyen a hozzáállásuk? És miért van az, hogy az ő nézőpontjuk és hozzáállásuk miatt Isten így bánik velük? Ennek az az oka, hogy bár egyértelműen tudják, hogy Ő Isten, mégis úgy döntenek, hogy elárulják Őt, és ezért vannak teljesen megfosztva az üdvösségre való esélyüktől. Ahogy a Bibliában írva van: „Mert ha szándékosan vétkezünk, miután megismertük az igazságot, akkor nincs többé bűneinkért való áldozat” (Zsidók 10:26). Most már tisztán értitek ezt a dolgot?

Az emberek sorsát az Isten iránt tanúsított hozzáállásuk dönti el

Isten egy élő Isten, és ahogyan az emberek különböző helyzetekben különbözőképpen viselkednek, úgy az Ő hozzáállása is más és más e viselkedések iránt, mert Ő nem egy bábu, és nem is egy rakás üres levegő. Isten hozzáállásának megismerése méltó törekvés az emberiség számára. Az embereknek meg kell tanulniuk, hogy Isten hozzáállásának megismerése által hogyan juthatnak el apránként Isten természetének megismeréséhez és szívének megértéséhez. Amikor fokozatosan megérted Isten szívét, nem fogod úgy érezni, hogy Őt félni és a gonoszt elkerülni olyan nehezen teljesíthető dolog. Sőt, ha megérted Istent, nem fogsz olyan könnyen következtetéseket levonni Róla. Ha már nem vonsz le következtetéseket Istenről, kevésbé valószínű, hogy megbántod Őt, és anélkül, hogy észrevennéd, Isten rá fog vezetni téged, hogy ismeretre tegyél szert Róla; ez pedig megtölti a szívedet az Ő félelmével. Akkor többé már nem a szavak és doktrínák, vagy az általad elsajátított elméletek alapján fogod meghatározni Istent. Ehelyett azáltal, hogy folyamatosan Isten vágyait keresed mindenben, öntudatlanul is olyan emberré válsz, aki igazodik Isten szándékaihoz.

Isten munkája az emberek számára láthatatlan és érinthetetlen, de ami Őt illeti, minden egyes ember cselekedetei – az Iránta tanúsított hozzáállásukkal együtt – nem csupán érzékelhetőek Isten számára, hanem láthatóak is. Ezt mindenkinek fel kellene ismernie és nagyon is tisztában kellene vele lennie. Talán folyton azt kérdezed magadtól: „Isten vajon tudja, hogy mit csinálok itt? Tudja, hogy most mire gondolok? Talán tudja, talán nem.” Ha efféle nézőpontot teszel magadévá, miszerint követed Istent és hiszel Benne, mégis kételkedsz a munkájában és a létezésében, akkor előbb-utóbb eljön a nap, amikor haragra gerjeszted, mert már most is veszélyes szakadék szélén tántorogsz. Láttam olyan embereket, akik sok éven át hittek Istenben, mégsem nyerték még el az igazságvalóságot, még kevésbé értették meg Isten szándékait. Ezek az emberek nem haladnak előre az életükben és érettségükben, csak a legfelszínesebb doktrínákhoz tartják magukat. Ez azért van, mert az ilyen emberek soha nem tekintették Isten szavát magának az életnek, soha nem néztek szembe az Ő létezésével és nem is fogadták azt el. Gondolod, hogy az ilyen emberek láttán Istent eltölti az öröm? Vigaszt nyújtanak Neki? Tehát az emberek sorsát az dönti el, hogy hogyan hisznek Istenben. Abban, hogy az emberek miként keresik és hogyan közelítik meg Istent, az emberek hozzáállása elsődleges fontosságú. Ne hanyagold el Istent, mintha Ő csak egy rakás üres levegő lenne, ami a fejedben lebeg; mindig úgy gondolj arra az Istenre, akiben hiszel, mint egy élő Istenre, egy valódi Istenre. Ő nem ücsörög odafent a harmadik mennyországban és henyél. Sőt, inkább állandóan vizsgálja mindenkinek a szívét, figyeli, hogy mire készülsz, figyeli minden apró szavadat és minden apró cselekedetedet, figyeli, hogyan viselkedsz, és látja, hogy milyen hozzáállást tanúsítasz Iránta. Akár hajlandó vagy átadni magad Istennek, akár nem, minden viselkedésed, legbelsőbb gondolatod és elképzelésed nyitott könyv Előtte, és Ő szemügyre veszi azokat. A viselkedésed, a cselekedeteid és az Iránta tanúsított hozzáállásod következtében Isten véleménye rólad és a hozzáállása irántad folyamatosan változik. Szeretnék pár tanácsot adni néhány embernek: ne bízzátok magatok csecsemőként Isten kezére, mintha dédelgetnie kellene titeket, mintha soha nem hagyhatna el titeket, és mintha az irántatok tanúsított hozzáállása állandó lenne, és soha nem változhatna meg. Azt javaslom továbbá, hogy hagyjátok abba az álmodozást! Isten minden egyes emberrel igazságosan bánik, és komolyan közelíti meg az emberek meghódításának és megmentésének munkáját. Ez az Ő irányítása. Minden egyes emberrel komolyan bánik, nem pedig úgy, mint egy háziállattal, akivel játszani lehet. Isten szeretete az emberek iránt nem dédelgető vagy kényeztető jellegű, az Ő irgalma és elfogadása az emberiség iránt pedig nem elnéző vagy figyelmetlen. Éppen ellenkezőleg, Isten szeretete az emberek iránt magában foglalja az élet megbecsülését, szánalmát és tiszteletét; irgalmassága és elfogadása kifejezi az emberekkel szembeni elvárásait, az embereknek pedig ezekre van szükségük a túléléshez. Isten él, Isten valóban létezik; az emberiséghez való hozzáállása elvi alapokon áll, egyáltalán nem dogmatikus szabályok halmaza, és meg is változhat. Az emberiséggel kapcsolatos szándékai fokozatosan változnak és átalakulnak az idő múlásával, a felmerülő körülményektől függően és minden egyes ember hozzáállásával együtt. Ezért teljesen egyértelműen tudnotok kell a szívetekben, hogy Isten lényege megváltoztathatatlan, és hogy az Ő természete különböző időpontokban és különböző összefüggésekben fog megjelenni. Lehet, hogy nem tartod ezt komoly dolognak, és lehet, hogy a saját személyes elképzeléseid segítségével képzeled el, hogyan kellene Istennek cselekednie. Vannak azonban olyan esetek, amikor a te nézőpontod szöges ellentéte igaz, és azzal, hogy a saját személyes elképzeléseidet használod arra, hogy megpróbáld felmérni Istent, máris feldühítetted Őt. Ez azért van, mert Isten nem úgy működik, ahogyan te gondolod, és nem is úgy fogja kezelni ezt az ügyet, ahogyan te mondod. Ezért emlékeztetlek téged, hogy óvatosan és körültekintően viszonyulj mindenhez, ami körülötted van, és tanuld meg, hogyan kell mindenben aszerint az alapelv szerint gyakorolnod, miszerint “Isten útját követni – félni Istent és kerülni a rosszat”. Szilárd megértést kell kell kialakítanod az Isten szándékaival és Isten hozzáállásával kapcsolatos dolgokban, találnod kell megvilágosodott embereket, akik közlik veled ezeket a dolgokat, és komolyan kell venned a keresést. Ne tekintsd a hited Istenét bábunak azáltal, hogy tetszés szerint ítélkezel Fölötte, önkényes következtetéseket vonsz le Róla és nem kezeled Őt a Neki kijáró tisztelettel. Miközben Isten elhozza számodra az üdvösséget és meghatározza a kimeneteledet, részesíthet téged irgalomban vagy elfogadásban, avagy ítéletben és fenyítésben, de az Ő hozzáállása irántad sohasem állandó. Ez a te Iránta tanúsított hozzáállásodtól függ, valamint attól, hogy milyen megértésed van Róla. Ne engedd, hogy az Istenről való tudásod vagy megértésed egyetlen múló aspektusa örökre meghatározza Őt. Ne egy halott Istenben higgy; higgy az élő Istenben. Emlékezz erre! Bár tárgyaltam itt néhány igazságot – igazságokat, amelyeket hallanotok kellett –, a jelenlegi állapototok és érettségetek fényében egyelőre nem támasztok veletek szemben nagyobb követelményeket, hogy ne törjem le a lelkesedéseteket. Ha ezt tenném, az túl sok sivársággal tölthetné el a szíveteket és túl nagy csalódást érezhetnétek Isten iránt. Ehelyett remélem, hogy tudjátok alkalmazni az istenszerető szívet, és tiszteletteljes hozzáállást tanúsítotok Isten iránt, amikor az előttetek álló úton jártok. Ne kezeld könnyelműen azt a kérdést, hogy miként higgy Istenben; kezeld úgy, mint az egyik legnagyobb kérdést, ami létezik. Helyezd a szívedbe, kapcsold a valósághoz és kösd össze a valós élettel; ne csak a levegőbe beszélj, mert ez élet-halál kérdése, és ez határozza meg a sorsodat. Ne kezeld ezt viccként vagy gyerekjátékként! Miután ma megosztottam veletek ezeket a szavakat, kíváncsi vagyok, vajon mennyi megértést aratott az elmétek. Van-e bármilyen kérdés, amit fel szeretnétek tenni azzal kapcsolatban, amit ma itt elmondtam?

Bár ezek a témák kicsit újak és kicsit távol állnak az nézeteitektől, a szokásos törekvéseitektől és attól, amire hajlamosak vagytok figyelni, úgy gondolom, hogy ha egyszer egy ideig közösséget vállaltatok velük, közös megértést fogtok kialakítani mindazzal kapcsolatban, amit itt elmondtam. Ezek a témák mind nagyon újak, és olyanok, amelyekkel még soha nem foglalkoztatok, ezért remélem, hogy semmilyen módon nem fogják növelni a terheiteket. Nem azért mondom ma ezeket a szavakat, hogy megijesszelek benneteket, és nem is azért használom őket, hogy így metsszelek meg benneteket; inkább az a célom, hogy segítsek nektek megérteni a valós tényeket az igazságról. Mivel az emberiség és Isten között szakadék tátong, az emberek – bár hisznek Istenben – soha nem értették Őt meg, illetve nem ismerték meg a hozzáállását. Az emberek soha nem is aggodalmaskodtak túlzottan Isten hozzáállását illetően. Inkább vakon hittek és haladtak előre, és nem törődtek Isten megismerésével és megértésével. Ezért kötelességemnek érzem, hogy tisztázzam ezeket a kérdéseket számotokra, és segítsek nektek megérteni, hogy pontosan milyen Isten az az Isten, akiben hisztek, valamint hogy mit gondol, milyen a hozzáállása a különféle emberekkel való bánásmódjában, milyen messze vagytok az Ő követelményeinek teljesítésétől, és milyen nagy az eltérés a tetteitek és az Általa megkövetelt színvonal között. Azzal, hogy tájékoztatlak benneteket ezekről a dolgokról, az a célom, hogy adjak nektek egy mércét, amihez mérhetitek magatokat, illetve hogy tudjátok, milyen termést hozott az út, amelyen jártok, mi az, amit ezen az úton nem értetek el, és melyek azok a területek, amelyeket egyszerűen nem érintettetek. Miközben egymás közt kommunikáltok, többnyire néhány általánosan megvitatott témáról beszéltek, amelyek nagyon szűkkörűek és tartalmukban sekélyesek. Van egy távolság, egy szakadék az általatok megvitatottak és Isten szándékai között, valamint a ti eszmecseréitek és Isten követelményeinek hatóköre és színvonala között. Ha így folytatjátok, az idővel azt fogja eredményezni, hogy egyre messzebb kerültök Isten útjától. Ti csak fogjátok Isten jelenlegi kijelentéseit, imádat tárgyává teszitek és rituáléknak és előírásoknak tekintitek őket. Ez minden, amit csináltok! Valójában Istennek egyszerűen nincs helye a szívetekben, és soha nem is nyerte el igazán a szíveteket. Néhányan azt gondolják, hogy Istent nagyon nehéz megismerni, és ez az igazság. Nehéz. Ha az embereket ráveszik, hogy elvégezzék feladataikat, megtegyenek dolgokat a külvilág felé és keményen dolgozzanak, akkor azt fogják gondolni, hogy nagyon könnyű hinni Istenben, mert mindezek a dolgok az emberi képességek hatókörén belül vannak. Abban a pillanatban azonban, amikor a téma áttevődik Isten szándékaira és az emberiséghez való hozzáállására, akkor mindenki szemszögéből nézve a dolgok valóban egy kicsit nehezebbé válnak. Ez ugyanis az emberek igazságértelmezését és a valóságba való belépését érinti, így természetesen lesz egy bizonyos fokú nehézség! Mindazonáltal, amint átjutsz az első ajtón és elkezded elérni a belépést, a dolgok fokozatosan könnyebbé válnak.

Az istenfélelem kiindulópontja az, hogy Istenként bánunk Vele

Nemrég valaki feltett egy kérdést: hogy lehet az, hogy bár többet tudunk Istenről, mint Jób, mégsem tudjuk félni Őt? Ezt a kérdést már korábban is érintettük valamelyest. Tulajdonképpen ennek a kérdésnek a lényegéről is beszéltünk már korábban, vagyis arról a tényről, hogy bár Jób akkoriban nem ismerte Istent, mégis Istenként kezelte Őt, és úgy tekintett Rá, mint a menny, a föld és minden dolgok Legfőbb Urára. Jób nem tekintette Istent ellenségnek, hanem imádta Őt mint minden dolgok Teremtőjét. Miért van az, hogy az emberek manapság annyira szembeszegülnek Istennel? Miért képtelenek félni Őt? Ennek egyik oka, hogy a Sátán mélyen megrontotta őket, és ezzel a mélyen beléjük ivódott sátáni természettel Isten ellenségévé váltak. Így, bár hisznek Istenben és elismerik Istent, mégis képesek ellenállni Neki és szembehelyezkedni Vele. Ez az emberi természetből fakad. A másik ok az, hogy az emberek az Istenbe vetett hitük ellenére egyszerűen nem bánnak Vele Istenként. Ehelyett az emberiséggel szemben állónak és ellenségüknek tekintik Őt, és úgy érzik, hogy kibékíthetetlenek Istennel. Ez ilyen egyszerű. Nem volt szó erről a kérdésről az előző ülésünkön? Gondolj bele: nem ez az oka? Lehet, hogy rendelkezel némi tudással Istenről, de pontosan mit foglal magában ez a tudás? Nem erről beszél mindenki? Nem ezt mondta neked Isten? Te csak az elméleti és elvi aspektusait ismered, de méltányoltad valaha is Isten valódi arcát? Van szubjektív tudásod? Van gyakorlati tudásod és tapasztalatod? Ha Isten nem mondta volna neked, akkor is tudnád? Az elméleti tudásod nem jelent valós tudást. Röviden, nem számít, hogy mennyit tudsz, vagy hogyan tudtad meg, amíg nem éred el Isten valódi megértését, addig Ő az ellenséged lesz, és amíg nem kezded el ténylegesen Istenként kezelni Istent, addig Ő szembe fog helyezkedni veled, mert a Sátán megtestesülése vagy.

Amikor együtt vagy Krisztussal, talán tudsz Neki napi háromszor ételt adni, vagy talán teát felszolgálni és gondoskodni élete szükségleteiről; úgy fog tűnni, hogy Istenként kezelted Krisztust. Amikor valami történik, az emberek nézőpontja mindig ellentétes Istenével; az emberek soha nem értik meg és nem fogadják el Isten nézőpontját. Bár az emberek a felszínen talán jól kijönnek Istennel, ez nem jelenti azt, hogy összeegyeztethetőek Vele. Amint történik valami, felbukkan az emberiség lázadó mivoltjának igazsága, ami megerősíti az emberek és Isten között fennálló ellenségeskedést. Ez az ellenségeskedés nem arról szól, hogy Isten szemben áll az emberekkel, vagy hogy Isten ellenséges akar lenni velük, és nem is arról, hogy szembeállítja őket Önmagával, és aztán úgy is kezeli őket. Inkább arról van szó, hogy ez az Istennel ellentétes lényeg ott lappang az emberek szubjektív akaratában és tudatalattijában. Mivel az emberek minden Istentől származó dolgot kutatásuk tárgyának tekintenek, az Istentől származó dolgokra és mindenre, ami Istennel kapcsolatos, mindenekelőtt találgatással és kételkedéssal reagálnak, majd gyorsan olyan magatartást vesznek fel, amely ellenkezik és szembeszegül Istennel. Nem sokkal később negatív hangulatot visznek az Istennel folytatott vitákba vagy vetélkedésekbe, és odáig mennek, hogy még azt is kétségbe vonják, hogy érdemes-e egy ilyen Istent követni. Annak ellenére, hogy a józan eszük azt súgja nekik, hogy nem szabadna így folytatniuk, mégis úgy döntenek, hogy saját maguk ellenében is ezt teszik úgy, hogy habozás nélkül folytatják egészen a legvégsőkig. Például mi egyes emberek első reakciója, amikor pletykákat vagy rágalmakat hallanak Istenről? Az első reakciójuk az, hogy elgondolkodnak, vajon igazak-e ezek a híresztelések vagy sem, illetve hogy léteznek-e ezek a szóbeszédek vagy sem, majd várakozó álláspontra helyezkednek. Aztán azt gondolják: „Ezt sehogy sem lehet leellenőrizni. Tényleg megtörtént? Igaz ez a pletyka vagy sem?” Bár az ilyen emberek a felszínen nem mutatják ki, a szívükben már elkezdtek kételkedni és már elkezdték megtagadni Istent. Mi a lényege az effajta hozzáállásnak és nézőpontnak? Vajon nem árulás ez? Amíg nem szembesülnek ezzel a kérdéssel, addig nem láthatod, hogy mi ezeknek az embereknek a nézőpontja; úgy tűnik, mintha nem állnának konfliktusban Istennel és nem tekintenék Őt ellenségnek. Amint azonban egy problémával szembesülnek, azonnal a Sátán mellé állnak és szembefordulnak Istennel. Mit sugall ez? Azt sugallja, hogy az emberek és Isten szemben állnak egymással! Nem arról van szó, hogy Isten ellenségnek tekinti az emberiséget, hanem arról, hogy magának az emberiségnek a lényege ellenséges Istennel. Nem számít, hogy valaki milyen régóta követi Őt vagy milyen nagy árat fizetett, és függetlenül attól, hogy hogyan dicsőíti Istent, hogyan tud tartózkodni attól, hogy ellenálljon Neki, és attól is függetlenül, hogy milyen erélyesen ösztökéli magát, hogy szeresse Istent, soha nem sikerül Istent Istenként kezelnie. Vajon nem az emberek lényege határozze ezt meg? Ha Istenként kezeled Őt és valóban hiszed, hogy Ő Isten, akkor lehetnek még kétségeid Vele kapcsolatban? Rejthet a szíved még kérdőjeleket Vele kapcsolatban? Többé már nem, igaz? E világ tendenciái annyira gonoszak, és ez az emberi faj is az; hát hogyne lennének elképzeléseid róluk? Te magad is annyira gonosz vagy, hogy lehet, hogy nincs róla elképzelésed? És mégis, csak néhány szóbeszéd és pár rágalom ilyen óriási elképzeléseket szülhet Istenről, és oda vezethet, hogy csomó mindent elképzelsz, ami azt mutatja, hogy mennyire csekély az érettséged! Csak néhány szúnyog és visszataszító légy „zümmögése” – ennyi elég ahhoz, hogy félrevezessen téged? Miféle ember az ilyen? Tudod, mit gondol Isten az ilyen emberekről? Igazából a velük való bánásmódot illetően Isten hozzáállása nagyon is egyértelmű. Isten egyszerűen csak úgy bánik ezekkel az emberekkel, hogy közömbös irántuk – az a hozzáállása, hogy nem figyel rájuk és nem veszi komolyan ezeket a tudatlan embereket. Miért van ez így? Azért, mert Isten az Ő szívében soha nem tervezte, hogy megszerzi azokat az embereket, akik megfogadták, hogy a végsőkig ellenségesek lesznek Vele, illetve akik soha nem tervezték, hogy megkeresik a Vele való összeegyeztethetőség útját. Talán e szavak, melyeket kimondtam, megbántanak pár embert. Nos, hajlandóak vagytok mindig megengedni, hogy így megbántsalak titeket? Akár igen, akár nem, minden amit mondok, az az igazság! Ha mindig megbántalak benneteket és így feltárom a sebeiteket, az hatással lesz arra a magasztos istenképre, amit a szívetekben őriztek? (Nem lesz.) Egyetértek azzal, hogy nem, mert egyszerűen nincs is Isten a szívetekben. A magasztos Isten, aki a szívetekben lakozik – akit erősen védelmeztek és óvtok – egyszerűen nem Isten. Inkább az emberi képzelet szüleménye ő; egyszerűen nem létezik. Annál jobb tehát, ha felfedem a választ erre a rejtélyre; vajon nem ez tárja fel a teljes igazságot? Az igazi Isten nem az, aminek az emberek képzelik. Remélem, hogy mindannyian szembe tudtok nézni ezzel a valósággal, és ez segíteni fog nektek Isten megismerésében.

Azok az emberek, akiket Isten nem ismer el

Vannak emberek, akiknek a hite soha nem talált elismerésre Isten szívében. Más szóval, Isten nem ismeri el, hogy ők az Ő követői, mert nem dicséri a hiedelmeiket. Függetlenül attól, hogy hány éve követik Istent, ezeknek az embereknek az elképzelései és nézetei soha nem változtak; olyanok ők, mint a nem hívők, ragaszkodnak a nem hívők elveihez és az emberekkel való interakcióik módszereihez, valamint a nem hívők túlélési és hitbeli törvényeihez. Soha nem fogadták úgy Isten szavát, mint életüket, soha nem hitték el, hogy Isten szava igazság, soha nem akarták elfogadni Isten üdvösségét és soha nem ismerték el Istent Istenüknek. Az Istenbe vetett hitet valamiféle amatőr hobbinak tekintik, puszta szellemi táplálékként kezelik Őt; mivel ilyenek, nem gondolják, hogy érdemes próbálkozni Isten természetének vagy lényegének megértésével. Elmondható, hogy mindannak, ami összhangban van az igaz Istennel, semmi köze ezekhez az emberekhez; nem érdekli őket, és nem is akarnak odafigyelni rá. Ennek az az oka, hogy a szívük mélyén egy erős hang mindig azt mondja nekik: „Isten láthatatlan és érinthetetlen, és nem létezik.” Úgy gondolják, hogy nem érné meg az erőfeszítéseiket, ha megpróbálnák megérteni ezt a fajta Istent, és hogy csak saját magukat csapnák be ezzel. Azt hiszik, hogy nagyon okosak, amikor pusztán szavakkal elismerik Istent anélkül, hogy valódi álláspontot foglalnának el, vagy valódi tettekbe vetnék bele magukat. Hogyan tekint Isten az ilyen emberekre? Nem hívőknek tekinti őket. Egyesek azt kérdezik: „A nem hívők olvashatják Isten szavait? Tudják végezni a kötelességeiket? Ki tudják mondani e szavakat: »Istenért fogok élni«?” Amit az emberek legtöbbször látnak, azok az emberek felszíni megnyilvánulásai; nem látják az emberek lényegét. Isten azonban nem ezeket a felszínes megnyilvánulásokat nézi; Ő csak a belső lényegüket látja. Ezért viszonyul Isten ilyen módon ezekhez az emberekhez, és ezért határozza meg őket így. Ezek az emberek azt mondják: „Miért csinálja Isten ezt? Miért csinálja Isten azt? Nem értem ezt; nem értem azt; ez nem felel meg az emberi elképzeléseknek; el kell ezt megmagyaráznod nekem...” Erre válaszolva azt kérdezem: Valóban szükség van arra, hogy megmagyarázzam neked ezeket a dolgokat? Van egyáltalán ezeknek a dolgoknak bármi köze hozzád? Mit gondolsz, ki vagy te? Honnan jöttél? Valóban alkalmas vagy arra, hogy tanácsokat adj Istennek? Hiszel Őbenne? Elismeri Ő a te hitedet? Mivel a te hitednek semmi köze Istenhez, mi közöd van neked az Ő tetteihez? Nem tudod, hogy hol vagy Isten szívében, hogyan lehetsz hát alkalmas arra, hogy párbeszédet folytass Vele?

Figyelmeztető szavak

Nem érzitek magatokat kényelmetlenül, miután hallottátok ezeket a megjegyzéseket? Bár lehet, hogy nem akartok odafigyelni rájuk, vagy nem akarjátok elfogadni őket, de ezek mind tények. Mivel a munkának ezt a szakaszát Isten végzi, ha téged nem érdekelnek az Ő szándékai, nem törődsz az Ő hozzáállásával és nem érted meg az Ő lényegét és természetét, akkor végül te leszel az, aki veszíteni fog. Ne a szavaimat hibáztassátok, ha nehéz hallgatni őket, és ne őket hibáztassátok, ha letörik a lelkesedéseteket. Az igazat mondom; nem áll szándékomban elbátortalanítani titeket. Nem számít, hogy mit kérek tőletek, és nem számít, hogyan kell megtennetek azt, remélem, hogy a helyes úton jártok és Isten útját követitek, és hogy soha nem tértek le a helyes útról. Ha nem Isten szava szerint jársz el, vagy nem az Ő útját követed, akkor nem lehet kétséges, hogy lázadsz Isten ellen és letértél a helyes útról. Ezért úgy érzem, hogy van pár dolog, amit tisztáznom kell számotokra, és amit egyértelműen, világosan és a legkisebb bizonytalanság nélkül el kell hitetnem veletek, és segítenem kell nektek, hogy világosan megértsétek Isten hozzáállását, szándékait, azt, hogy miként tökéletesíti az embereket, illetve milyen módon határozza meg az emberek kimenetelét. Ha eljön egy olyan nap, amikor nem vagy képes elindulni ezen az úton, az nem az Én felelősségem, hiszen ezeket a szavakat már nagyon világosan elmondtam neked. Ami pedig azt illeti, hogy miként kezeled a saját kimeneteledet, az teljesen rajtad múlik. Ami a különböző típusú emberek kimenetelét illeti, Istennek különböző hozzáállásai vannak, megvan a saját mérlegelési módja, valamint a saját követelményszintje is velük szemben. Az emberek kimenetelének mérlegelésére felállított mércéje mindenki számára igazságos – ehhez kétség sem férhet! Ezért egyesek félelmei szükségtelenek. Most már megkönnyebbültetek? Mára ennyi volt. Viszontlátásra!

2013. október 17.