Minden alkalommal újra meg kellene vizsgálnod, vajon életed során hogyan hittél Istenben, hogy lásd, vajon Isten követésének folyamatában valóban megértetted, valóban felfogtad, és valóban megismerted-e Istent, valóban tudod-e, hogyan viszonyul Isten, a különböző embertípusokhoz, és valóban érted-e, milyen munkát rendel neked Isten, és hogyan határozza meg minden egyes cselekedeted. Ezt az Istent, aki melletted áll, irányt szab a fejlődésednek, elrendeli a sorsod, és kielégíti szükségleteidet – vajon mennyire érted, amikor minden el lett mondva és megtörtént. Valójában mennyit tudsz erről az Istenről? Tudod, milyen munkát végez rajtad minden egyes nap? Ismered azokat az alapelveket és célkitűzéseket, amelyekre Ő minden tettét alapozza? Tudod, Ő vezet téged? Ismered annak módjait, ahogyan gondoskodik rólad? Ismered a módszereket, amelyekkel vezet téged? Tudod, mit szeretne kapni tőled, és mit szeretne elérni tebenned? Tudod, milyen hozzáállást tanúsít a különböző viselkedésmódjaidhoz? Tudod, hogy olyan valaki vagy-e, akit szeret? Ismered az Ő örömének, haragjának, bánatának és gyönyörűségének forrását, az ezek mögött meghúzódó eszméket, valamint az Ő lényegét? Végső soron tudod-e, milyen Isten ez az Isten, akiben hiszel? Ezek és a hozzájuk hasonló egyéb kérdéseket vajon soha nem értetted meg vagy soha nem gondolkodtál el rajtuk? Az Istenbe vetett hitedet gyakorolva vajon Isten szavainak valódi megbecsülése és megtapasztalása eloszlatta-e a vele kapcsolatos félreértéseidet? Isten fegyelmezésében és fenyítésében részesülve szert tettél őszinte alávetettségre és törődésre? Isten fenyítése és ítélete közepette felismerted az ember lázadó voltát és sátáni természetét, és egy cseppet megértetted Isten szentségét? Isten szavainak útmutatása és felvilágosítása nyomán elkezdtél-e új életszemléletet kialakítani? Érezted-e az Isten által küldött megpróbáltatások közepette az Ő türelmetlenségét az emberek vétkei iránt, valamint azt, hogy mit követel tőled, és hogyan ment meg téged? Ha nem tudod, mit jelent Istent félreérteni, vagy miként oszlasd el ezt a félreértést, akkor elmondható, hogy soha nem vállaltál igazi közösséget Istennel, és soha nem értetted meg Istent, vagy legalábbis elmondható, hogy soha nem kívántad megérteni Őt. Ha nem tudod, mi Isten fegyelmezése és fenyítése, akkor bizonyára azt sem tudod, mi az alávetettség és a törődés, vagy legalábbis soha nem vetetted magad alá igazán Istennek vagy törődtél Ővele. Ha soha nem tapasztaltad meg Isten fenyítését és ítéletét, akkor bizonyára azt sem tudod, mi az Ő szentsége, és még kevésbé lesz fogalmad arról, hogy mi az ember lázadása. Ha neked soha nem volt helyes életszemléleted vagy helyes életcélod, hanem még a tanácstalanság és a határozatlanság állapotában vagy az eljövendő életutad vonatkozásában, olyannyira, hogy tétovázol továbblépni, akkor bizonyos az, hogy soha nem részesültél Isten felvilágosodásában és útmutatásában, és az is elmondható, hogy valójában soha nem támogattak, illetve töltöttek fel téged újra Isten szavai. Ha még nem mentél át Isten próbatételein, akkor magától értetődik, hogy biztosan nem fogod tudni, mennyire türelmetlen az Isten az ember vétkeivel szemben, és azt sem érted, végső soron mit követel meg tőled Isten, és még kevésbé, hogy végső soron mi az Ő munkája, az ember irányításában és megmentésében. Nem számít, hány éven át hitt valaki Istenben, ha soha nem tapasztalt meg, illetve fogott fel semmit Isten szavaiból, akkor bizonyára nem az üdvösség felé vezető úton jár, az Istenbe vetett hite bizonyára valós tartalom nélküli, az Istenről való tudása is bizonyára nulla, és magától értetődik, hogy halvány fogalma sincs, miből áll Isten félelme.

Isten tulajdonai és lénye, Isten lényege, Isten természete – mindezek az Ő emberiségnek szóló szavaiból váltak ismertté. Amikor az ember megtapasztalja Isten szavait, a gyakorlatba való átültetésük során megérti az Isten szavai mögött meghúzódó célt, megérti Isten szavainak forrását és hátterét, és megérti, valamint értékeli Isten szavainak szándékolt hatását. Az emberiség számára, ezek mind olyan dolgok, amelyeket az embernek meg kell tapasztalnia, fel kell fognia és el kell nyernie az embernek ahhoz, hogy elnyerje az igazságot és az életet, felfogja Isten szándékait, átalakuljon a beállítottsága, és képessé váljon arra, hogy alávesse magát Isten szuverenitásának és intézkedéseinek. Amikor az ember megtapasztalja, felfogja és elnyeri ezeket a dolgokat, fokozatosan megérti Istent, és ekkor az Őrá vonatkozó tudás különböző fokozataira is szert tesz. Ez az értés és tudás nem az ember által elképzelt vagy megalkotott dologból származik, hanem abból, amit értékel, megtapasztal, érez és megerősít magában. Csupán e dolgok értékelése, megtapasztalása, érzése és megerősítése után lesz tartalma az ember Istenről való tudásának, csak az ember által ekkor szerzett tudás tényleges, valós és pontos és ez a folyamat – az Istenről való valódi megértés és tudás megszerzése az Ő szavainak értékelése, megtapasztalása, megéreztetése és megerősítése révén – nem más, mint az ember és Isten közötti valódi közösség. Az ilyesfajta közösség közepette az ember valóban megérti és felfogja Isten szándékait, valóban megérti és megismeri Isten tulajdonait és lényét, valóban megérti és megismeri Isten lényegét, fokozatosan megérti és megismeri Isten természetét, és valódi bizonyosságra, és helyes meghatározásra jut Isten egész teremtés feletti uralmának tényét illetően, és alapvető támpontot és ismeretet szerez Isten identitásáról és helyzetéről. Az ilyesfajta közösség közepette az ember lépésről lépésre megváltoztatja az Istentől alkotott elképzeléseit, már nem légből kapott az, ahogyan elképzeli Őt, nem enged teret a vele kapcsolatos gyanúinak, a Róla szóló félreértéseinek vagy kárhozatainak, megítélésének vagy kétségeinek. Így az embernek kevesebb vitája lesz Istennel, kevesebb összetűzése lesz Istennel, és kevesebb olyan alkalom, amikor az ember fellázad Isten ellen. Az ember törődése és Istennek való alávetettsége viszont gyarapodni fog, istenfélelme valóságosabbá és behatóbbá válik. Az ilyesfajta közösségben az ember nem csupán igazságra tesz szert és az élet keresztségére, hanem ezzel egyidőben Isten valós ismeretére is. Az ilyesfajta közösségben az embernek nem csupán megváltozik a beállítottsága és üdvözül, hanem ezzel egyidőben a teremtett lény Isten iránti igazi félelmét és hódolatát is elnyeri. Miután az ember ilyen közösségben részesült, már nem üres lap, színlelt ígéret, vagy vak törekvés és bálványimádás az ember Istenbe vetett hite; kizárólag ilyen bensőséges kapcsolattal lesz napról napra egyre érettebb az ember élete, és csak ilyenkor változik meg fokozatosan a beállítottsága, az Istenbe vetett hite pedig lépésről lépésre homályos és bizonytalan hiedelemről hamisítatlan alávetettségre és törődésre, valódi istenfélelemre vált, az ember hozzáállása pedig Isten követésének folyamatában fokozatosan eljut a tétlenségtől a tevékenységig, a borúlátástól a derűlátásig. Csak az ilyesfajta közösség révén jut el az ember Isten valódi megértéséhez és felfogásához, Isten valódi megismeréséhez. Mivel az emberek nagy többsége soha nem lépett bensőséges kapcsolatra Istennel, az Istenről alkotott ismeretük megáll az elmélet szintjén, a szavak és tanok szintjén. Vagyis az emberek nagy többsége, függetlenül attól, hogy hány éve hisz már Istenben, ami Isten ismeretét illeti, még mindig ott van, ahonnan elindult, megrekedve a hódolat hagyományos formáinak alapjainál, a hozzájuk kapcsolódó feudális babonákkal és romantikus vonásokkal. Az, hogy az ember Istenről alkotott ismerete megreked a kiindulópontjánál, vagyis gyakorlatilag nem létezik. Eltekintve attól, hogy az ember megerősíti Isten helyzetét és kilétét, az Istenbe vetett hite még mindig a homályos bizonytalanság állapotában leledzik. Ha ez így van, akkor vajon mennyi valódi félelmet tud tanúsítani az ember Isten iránt?

Nem számít, mennyire szilárdan hiszel Isten létezésében, ez nem helyettesítheti Isten ismeretét, sem pedig Isten félelmét a részedről. Nem számít, mennyire élvezed az áldásait és a kegyelmét, ez nem helyettesítheti nálad Isten ismeretét. Nem számít, mennyire vagy hajlandó mindenedet Őneki szentelni és mindenedet Őrá fordítani, ez nem helyettesítheti az Istenről való tudásodat. Talán olyannyira megismerted már Isten kimondott szavait, vagy akár kívülről fújod és el tudod darálni őket, de ez nem helyettesítheti az Istenről való tudásodat. Bármennyire szándékozzon is Istent követni az ember, ha soha nem volt valódi közösségben Istennel, vagy volt valódi élménye Isten szavaiból, akkor az Istenről alkotott ismerete csupán vakfolt, avagy végtelen ábránd lesz; hiába dörgölőztél futólag Istenhez, vagy találkoztál vele szemtől szembe, az Istenről alkotott ismereted még mindig nulla lesz, és az istenfélelmed sem több üres szólamnál vagy idealizált fogalomnál.

Sokan veszik kezükbe és olvassák napról napra Isten szavait, sőt, legféltettebb kincsükként gondosan megtanulják belőle kívülről az összes klasszikus szövegrészt, mindenhol prédikálva Isten szavait, ellátva és segítve azokkal másokat. Azt gondolják, hogy ezzel tanúságot tesznek Istenről, tanúságot tesznek az Ő szavairól, és ezt téve Isten útját követik. Azt gondolják, hogy ezzel Isten szavai szerint élnek, hogy ezzel behozzák az Ő szavait a saját valós életükbe, és ez lehetővé teszi számukra, hogy részesüljenek Isten dicséretében, üdvözüljenek és tökéletessé tétessenek. Azonban még Isten szavainak prédikálása közben sem tesznek eleget a gyakorlatban Isten szavainak, vagy próbálják meg összevetni magukat azzal, ami Isten szavaiban ki lett nyilatkoztatva. Ehelyett arra használják Isten szavait, hogy fortéllyal elnyerjék mások rajongását és bizalmát, hogy saját maguk irányítsanak, és elsikkasszák, ellopják Isten dicsőségét. Hiábavalóan azt remélik, hogy ki tudják használni az Isten szavainak terjesztéséből adódó lehetőséget, hogy hogy kiérdemeljék Isten munkálkodását és dicséretét. Vajon hány év telt már el, azonban ezek az emberek Isten szavainak prédikálása során nem csak arra voltak képtelenek, hogy kiérdemeljék Isten dicséretét és hogy felfedezzék az Isten szavairól való tanúságtétel során követendő utat, és nem csupán arról van szó, hogy mások Isten szavaival történő segítése és ellátása során nem segítettek maguknak vagy látták el magukat, valamint arról, hogy képtelenek voltak Isten megismerésére, illetve arra, hogy felkeltsék magukban a hamisítatlan istenfélelmet, miközben mindezen dolgokat tették, hanem inkább egyre csak elmélyültek az Istent illető tévképzeteik, egyre súlyosabbá vált a bizalmatlanságuk Őiránta, és egyre hiperbolikusabbá az Őrá vonatkozó képzeteik. Úgy tűnik, mintha az Isten szavait illető elméleteiktől fűtve és igazgatva teljesen a saját elemükben lennének, mintha erőfeszítés nélküli könnyedséggel használnák a képességeiket, mintha rátaláltak volna életük céljára és küldetésére, és mintha új életet nyertek és üdvözültek volna, mintha Isten szavai határozottan gördülnének le a nyelvükről a szónoklatban, mintha elnyerték volna az igazságot, felfogták volna Isten szándékait, és felfedezték volna az Isten ismeretéhez vezető utat, mintha Isten szavainak prédikálása során gyakran szemtől szembe kerültek volna Istennel. Mindemellett gyakran „jön rájuk” a sírás, gyakran az Isten szavaiban szereplő „Isten” vezeti őket, és úgy tűnik, mintha szüntelenül megragadnák az Ő hamisítatlan gondoskodását és kedves szándékát, és egyúttal felfogják, hogyan üdvözíti és igazgatja Isten az embert, megértik az Ő lényegét, és megértik az Ő igaz természetét. Úgy tűnik, ezen az alapon még szilárdabban hisznek Isten létezésében, még inkább tudomással bírnak az Ő felmagasztalt állapotáról, és még mélyebben átérzik az Ő fenséges és felsőbbrendű voltát. Úgy tűnik, mintha Isten szavainak felületes ismeretébe merülve gyarapodott volna a hitük, megerősödött volna a szenvedés elviselésére irányuló eltökéltségük, és alaposabban megismerték volna Istent. Kevéssé sejtik, hogy amíg valóban meg nem tapasztalják Isten szavait, addig saját sóvárgó képzelgéseikből és találgatásaikból ered minden Istenre vonatkozó ismeretük és elképzelésük. A hitük nem állna ki semmilyen Istentől érkező próbát, az úgynevezett lelkiségük és érettségük egyszerűen nem állná ki Isten próbáját vagy vizsgálatát, az eltökéltségük csupán homokra épült vár, és az Istent illető úgynevezett ismeretük nem több mint képzeletük szüleménye. Lényegében ezek az emberek, akik rengeteg erőfeszítést fektettek Isten szavaiba, soha nem ismerték fel, hogy mi a valós hit, mi a valós alávetettség, mi a valós törődés, vagy mi Isten valós ismerete. Fogják az emberiség eszméjét, képzelgését, tudását, ajándékát, hagyományát, babonáját, sőt, erkölcsi értékeit, és az Istenbe vetett hit „tőkéjét” és „fegyverzetét” kovácsolják ezekből, sőt, az Istenbe vetett hitük, valamint az Ő követésének alapjaivá teszik ezeket. Ugyanakkor fogják ezt a tőkét és fegyverzetet, és mágikus talizmánokat gyártanak belőlük, amelyeken keresztül megismerhetik Istent, szembenézhetnek Isten vizsgálatával, próbatételeivel, fenyítésével és ítéletével, és megbirkóznak velük. Végül, amit begyűjtenek, az még mindig nem több Istenre vonatkozó, vallásos képzettársításokkal, feudális babonával, valamint mindazzal átitatott következtetéseknél, ami mind romantikus, groteszk és talányos. Isten ismeretének és meghatározásának módja az Ő esetükben ugyanazon földbe ágyazott, mint azoké, akik csupán a Fenti Mennyországban, vagy az Égi Aggastyánban hisznek, miközben Isten gyakorlatiassága, az Ő lényege, az Ő természete, az Ő tulajdonai és lénye stb. – mindaz, ami magára a valós Istenre vonatkozik – olyan dolgok, amelyeket nem fog fel az értelmük, amelyektől teljesen elvált a tudásuk, méghozzá olyan messzire, akár az északi és a déli sark. Ily módon, bár ezek az emberek Isten szavainak gondoskodása alatt élnek és azokból táplálkoznak, mégis képtelenek valóban Isten félelmének és a rossz kerülésének ösvényét taposni. Ennek valódi oka az, hogy soha nem ismerkedtek meg Istennel, és soha nem is volt hamisítatlan közösségük Ővele, így hát lehetetlen számukra kölcsönös megértésre jutni Istennel, vagy felébreszteni magukban az Istenbe vetett hamisítatlan hitet, az Ő követését vagy hódolatát. Mivel így tekintenek Isten szavaira, mivel így tekintenek Istenre, ez a szemléletmód és hozzáállás arra kárhoztatja őket, hogy üres kézzel térjenek vissza a törekvéseikből, arra kárhoztatja őket, hogy soha az egész örökkévalóságban ne tudják Isten félelmének és a rossz kerülésének ösvényét taposni. Az általuk kitűzött cél, a haladásuk iránya azt jelzi, hogy ők az örökkévalóságon át Isten ellenségei, és hogy soha nem lesznek képesek üdvözülni az örökkévalóságon át.

Ha Isten meghatározása olyasvalaki esetében, aki már sok éve követi Istent és élvezi szavainak gondoskodását, alapvetően ugyanaz, mint azé, aki hódolattal borul földre bálványok előtt, az azt jelzi, hogy az illető nem nyerte el Isten szavainak valóságát. Ez azért van, mert egyszerűen nem lépett be Isten szavainak valóságába, és ezen oknál fogva az Isten szavaiban itt rejlő valóságnak, igazságnak, szándékoknak és az emberiségre vonatkozó követelményeknek egyáltalán semmi közük sincs az illetőhöz. Vagyis nem számít, milyen serényen dolgozik az ilyen személy Isten szavainak felületes jelentésén, mindez hiábavaló, hiszen ők puszta szavak után mennek, és amit kapnak, azok is szükségszerűen puszta szavak lesznek. Legyenek bár az Isten által elmondott szavak külső megjelenésükben egyszerűek vagy mélyenszántók, mind olyan igazságok, amelyek nélkülözhetetlenek az ember életbe való belépése számára; az élő víz forrásai ezek, amelyek képessé teszik az embert a lelki és a testi túlélésre. Megadják az embernek azt, amire szüksége van az életben maradáshoz, a mindennapi életvitelének alapelveit és krédóját; az ösvényt, amelyen haladnia kell az üdvösség felé, annak célját és irányát; minden igazságot, amellyel teremtett lényként rendelkeznie kell Isten előtt; és minden arra vonatkozó igazságot, hogy miként veti alá magát az ember Istennek és hódol Neki. Szavatolják azt, ami az ember túlélését biztosítja, ezek az ember mindennapi kenyere és szilárd támasza, amely képessé teszi az embert arra, hogy erős legyen és felálljon. Bővelkednek abban az igazságvalóságban, amellyel a teremtett emberiség megéli a normális emberi mivoltot, bővelkednek abban az igazságban, amely által az emberiség megszabadul a romlottságtól és elkerüli Sátán csapdáit, bővelkednek azon fáradhatatlan tanításban, intésben, buzdításban és vigasztalásban, amelyet a Teremtő ad a teremtett emberiségnek. Ők a fáklya, amely vezeti az embereket és megvilágosítja őket, hogy megértsék mindazt, ami pozitív, a garancia, amely biztosítja, hogy az emberek megéljék és birtokba vegyék mindazt, ami igazságos és jó. Ők a kritérium, melyhez minden ember, esemény és dolog mérhető, valamint olyan navigációs jelzés, amely az üdvösségre és a világosság ösvénye felé vezeti az embereket. Csak Isten szavainak gyakorlati megtapasztalásában részesülhet az ember az igazságban és az életben; csakis ebben tudja megérteni az ember, hogy mi a normális emberi mivolt, mi a jelentőségteljes élet, mi a hamisítatlan teremtett lény, mi az Istennek való valós alávetettség; csakis ebben tudja megérteni az ember, hogyan törődjön Istennel, hogyan tegyen eleget a teremtett lény kötelességének, és hogyan legyen övé a valódi ember hasonlatossága; csakis ebben tudja megérteni, mit jelent a hamisítatlan hit és a hamisítatlan hódolat; csakis ebben tudja megérteni az ember, hogy ki a mennyek, a föld és minden dolog Legfőbb Ura; csakis ebben tudja megérteni az ember, miként uralkodik, vezet és gondoskodik a teremtményeiről az, Aki minden teremtés Legfőbb Ura; és csakis ebben tudja megérteni és felfogni az ember, hogyan létezik, nyilvánul meg és munkálkodik az, aki minden teremtés Legfőbb Ura. Isten szavainak valós megtapasztalásától elszakítva az embernek nincs valós tudása vagy bepillantása Isten szavaiba és az igazságba. Az ilyen ember kétségtelenül élőhalott, egy kiteljesedett burok, és egyáltalán semmi köze nincs a Teremtőre vonatkozó tudás egészéhez. Isten szemében az ilyen ember soha nem hitt Őbenne, és soha nem is követte Őt. Ennélfogva Isten nem ismeri el Őt sem az Ő hívőjeként sem az Ő követőjeként, még kevésbé, mint hamisítatlan teremtett lényt.

A hamisítatlan teremtett lénynek tudnia kell, ki a Teremtő, mi célt szolgál az ember teremtése, hogyan vigye véghez a teremtett lény feladatait, és hogyan hódoljon minden teremtés Urának. Meg kell értenie, fel kell fognia, ismernie kell a Teremtől szándékait, kívánságait és követelményeit, figyelembe kell vennie ezeket, és a Teremtő útját kell követnie – félnie Istent és kerülnie a rosszat.

Mit jelent félni az Istent? És hogyan kerülhető a rossz?

Félni az Istent nem jelent leírhatatlan rémületet és borzalmat, sem kitérést, sem távolságtartást, sem bálványozást vagy babonaságot. Ez inkább csodálat, megbecsülés, bizalom, megértés, törődés, alávetettség, odaadás, szeretet, valamint feltétel nélküli és panaszmentes hódolat, viszonzás és behódolás. Isten őszinte ismerete nélkül az emberiségben nem lesz hamisítatlan csodálat, hamisítatlan bizalom, hamisítatlan megértés, hamisítatlan törődés vagy alávetettség, hanem csupán rettegés és nyugtalanság, csupán kétely, félreértés, kitérés és elkerülés; Isten hamisítatlan ismerete nélkül az emberiségben nem lesz hamisítatlan odaadás és viszonzás; Isten hamisítatlan ismerete nélkül az emberiségben nem lesz hamisítatlan hódolat és behódolás, csupán vak bálványozás és babonaság; Isten hamisítatlan ismerete nélkül az emberiség képtelen Isten útját követni, azaz félni Istent és kerülni a rosszat. Viszont az ember minden tevékenysége és viselkedése lázadással és ellenszegüléssel lesz tele, Őrá vonatkozó rágalmazó gyanúsításokkal és becsmérlő bírálatokkal, valamint az igazsággal és Isten szavainak valódi jelentésével szembemenő gonosz magatartással.

Ha az emberiség őszintén bízik Istenben, akkor hamisítatlanul követni fogják Őt és Őrá fognak támaszkodni. Az emberiség csak valós bizalommal és Istenre támaszkodással rendelkezhet hamisítatlan megértéssel és megértéssel. Isten igazi megértéséhez az Őiránta való valós törődés társul. Az emberiség csak Isten iránti hamisítatlan törődéssel lehet hamisítatlanul alávetett. Az emberiség csak Isten iránti hamisítatlan alávetettséggel lehet hamisítatlanul odaadó. Az emberiség csak Isten iránti hamisítatlan odaadással tanúsíthat olyan viszonzást, amely feltétel nélküli és panaszkodás nélkül való. Az emberiség csak hamisítatlan bizalommal és Istenre támaszkodással, hamisítatlan megértéssel és törődéssel, hamisítatlan alávetettséggel, hamisítatlan odaadással és viszonzással ismerheti meg valóban Isten természetét és lényegét, és ismerheti meg a Teremtő kilétét. Az emberiség csak akkor ébreszthet fel magában hamisítatlan imádatot és megadást, ha valóban megismerte a Teremtőt. Az emberiség csak akkor lesz valóban képes gonosz útjai elhagyására, vagyis a rossz kerülésére, ha tényleg a Teremtőt imádja és megadja magát Neki.

Ebből áll Isten félelmének és a rossz kerülésének teljes folyamata, és teljességgel ez a tartalma is Isten félelmének és a rossz kerülésének. Ezen az ösvényen kell járni ahhoz, hogy szert tegyünk Isten félelmére és a rossz kerülésére.

Isten félelme és a rossz kerülése, valamint Isten ismerete számtalan szálon kapcsolódik elválaszthatatlanul egymáshoz, és a köztük lévő kapcsolat magától értetődő. Ha valaki szeretne szert tenni a rossz kerülésére, akkor először is valóban félnie kell Istent; ha valaki szeretne szert tenni Isten valódi félelmére, akkor először valóban ismernie kell Istent; ha valaki szeretné valóban megismerni Istent, akkor először meg kell tapasztalnia Isten szavait, be kell lépnie Isten szavainak valóságába, meg kell tapasztalnia Isten feddését és fegyelmezését, az Ő fenyítését és ítéletét. Ha valaki meg szeretné tapasztalni Isten szavait, akkor először szemtől szembe kell kerülnie Isten szavaival, szemtől szembe kell kerülnie Istennel, és arra kell kérnie Istent, hogy adjon lehetőségeket Isten szavainak mindenféle környezetben történő megtapasztalására, bennük különböző emberekkel, eseményekkel és tárgyakkal. Ha valaki szemtől szembe szeretne kerülni Istennel és Isten szavaival, akkor először egyszerű és őszinte szívvel kell rendelkeznie, készen az igazság elfogadására, hajlandósággal a szenvedés elviselésére, eltökéltséggel és bátorsággal a rossz elviselésére, és a törekvéssel, hogy hamisítatlan teremtett lénnyé váljon... Ily módon lépésről lépésre előre haladva egyre közelebb fogsz kerülni Istenhez, a szíved egyre tisztábbá válik, az életed pedig, valamint annak értéke, hogy életben vagy, Isten megismerése nyomán egyre jelentőségteljesebbé válik és egyre ragyogóbb lesz. Mígnem egy napon azt érzed majd, hogy a Teremtő már nem rejtvény, hogy a Teremtő soha nem volt rejtve előled, hogy a Teremtő soha nem rejtette el előled az arcát, hogy a Teremtő egyáltalán nincs messze tőled, hogy a Teremtő már nem Olyasvalaki, akire állandóan áhítozol a gondolataidban, azonban az érzéseiddel nem érheted el, hanem valóban, ténylegesen őrt áll tőled balra és jobbra, táplálva életed és irányítva a sorsod. Nem a távoli láthatáron van, és magasan a felhők között sem rejtőzött el. Szorosan ott van melletted, mindened felügyeli, Ő minden, amid van, és Ő az egyetlen dolog, amid van. Az ilyen Isten megengedi neked, hogy szívből szeresd Őt, ragaszkodj Őhozzá, közel tartsd magadhoz, csodáld Őt, féld az elvesztését, és ne legyél többé hajlandó megtagadni Őt, ne lázadozz többé Őellene, és már ne kerüld vagy távolítsd el Őt. Már csak törődni akarsz Ővele, alávetni magad Neki, viszonozni mindazt, amit ad neked, és megadni magad az Ő uralmának. Többé már nem utasítod vissza, hogy ő vezessen, gondoskodjon rólad, őrködjön feletted és megőrizzen. Már nem utasítod el azt, amit diktál és elrendel neked. Már csak követni akarod Őt, a társaságában akarsz lenni; már csak el akarod fogadni Őt egyetlen életedként, el akarod fogadni Őt az egyetlen Uradként, az egyetlen Istenedként.

2014. augusztus 18.