Ma egy fontos témához kapcsolódunk. Ez egy olyan téma, amelyről Isten munkájának kezdete óta folyik az eszmecsere, és amely minden egyes ember számára nagyon nagy jelentőséggel bír. Más szóval, ez egy olyan kérdés, amellyel mindenki találkozni fog Istenbe vetett hite során; olyan kérdés, amellyel muszáj találkozni. Ez egy kritikus, megkerülhetetlen kérdés, amely elől az emberiség nem sétálhat el. Ha már a fontosságról beszélünk, mi a legfontosabb dolog minden Istenben hívő ember számára? Egyesek úgy vélik, hogy a legfontosabb Isten akaratának megértése; mások szerint az a legfontosabb, hogy többet együnk és igyunk Isten szavaiból; vannak, akik az önismeretet érzik legfontosabbnak; mások pedig azon a véleményen vannak, hogy a legfontosabb tudni azt, hogyan találjuk meg az üdvösséget Isten által, hogyan kövessük Istent és hogyan tegyünk eleget Isten akaratának. Mindezeket a kérdéseket mára félretesszük. Akkor miről beszélgetünk? A téma Isten. Ez a legfontosabb téma minden ember számára? Mit foglal magában ez a téma? Természetesen semmiképpen sem választható el Isten természetétől, Isten lényegétől és Isten munkájától. Ma tehát beszéljünk „Isten munkájáról, Isten természetéről és Istenről Magáról”.

Amióta az ember elkezdett hinni Istenben, olyan témákkal találkozott, mint Isten munkája, Isten természete és Isten Maga. Amikor Isten munkájáról van szó, egyesek azt mondják: „Isten rajtunk végzi a munkáját, mindennap tapasztaljuk, így nem ismeretlen a számunkra.” Amikor Isten természetéről beszélünk, egyesek azt mondják: „Isten természete olyan téma, amelyet egész életünkben tanulmányozunk, vizsgálunk, illetve amelyre összpontosítunk, tehát ismernünk kell.” Ami Magát Istent illeti, egyesek azt mondják: „Maga Isten az, akit követünk, akiben hiszünk és akit követünk; és nem is vagyunk tájékozatlanok Vele kapcsolatban.” Isten a teremtés óta soha nem hagyta abba a munkáját; munkája során folyamatosan kifejezte a természetét, és különféle eszközöket használt, hogy kifejezésre juttassa az Ő szavát. Ugyanakkor soha nem hagyott fel azzal, hogy kifejezze Önmagát és lényegét az emberiség felé, kifejezze akaratát az emberrel kapcsolatban, illetve azt, hogy mit követel az embertől. Ezért a szó szoros értelmében senkinek sem idegenek ezek a témák. Az Istent ma követő emberek számára azonban Isten munkája, Isten természete és Isten Maga valójában nagyon is idegen. Miért van ez így? Ahogy az ember megtapasztalja Isten munkáját, úgy Istennel is kapcsolatba kerül, ami azt az érzést kelti benne, mintha megértené Isten természetét, vagy lenne némi tudása arról, hogy az milyen. Ennek megfelelően az ember nem gondolja, hogy ő idegen lenne Isten munkája vagy Isten természete számára. Az ember inkább úgy véli, hogy nagyon is ismeri Istent, és sok mindent ért Istenről. De ahogyan most áll a helyzet, Isten e megértése sokaknál a könyvekben olvasottakra szorítkozik, a személyes tapasztalatokra korlátozódik, behatárolja a képzelet, és mindenekelőtt a saját szemükkel látható tények keretei közé van zárva – mindezek messze vannak Magától az igaz Istentől. És hogy mennyire van messze ez a „messze”? Talán az ember maga sem biztos benne, vagy talán van egy halvány megérzése, sejtelme, de amikor Magáról Istenről van szó, az ember Vele kapcsolatos megértése túlságosan távol áll Magának az igaz Istennek a lényegétől. Ezért van az, hogy egy olyan téma esetében, mint az „Isten munkája, Isten természete és Isten Maga”, elengedhetetlenül fontos, hogy szisztematikusan és konkrétan vegyünk részt a közösségben.

Isten természete valójában mindenki számára nyitott és nem rejtett, mert Isten soha nem került el tudatosan egyetlen embert sem, és soha nem próbált tudatosan elrejtőzni, hogy megakadályozza az embereket abban, hogy megismerjék vagy megértsék Őt. Isten természete mindig nyitott volt, és benne volt az, hogy minden emberrel őszintén szembenézzen. Isten irányításában Isten végzi az Ő munkáját, szembenézve mindenkivel, s a munkáját minden egyes emberen elvégzi. Miközben ezt a munkát végzi, folyamatosan feltárja a természetét, és szüntelenül alkalmazza az Ő lényegét, mindazt, amije van és ami Ő, hogy minden egyes embert vezessen és gondoskodjon róluk. Minden korban és minden szakaszban, függetlenül attól, hogy a körülmények jók vagy rosszak, Isten természete mindig nyitva áll minden egyes ember előtt, és az Ő javai és lénye mindig nyitva állnak minden egyes ember előtt, ahogyan az Ő élete is folyamatosan és szüntelenül ellátja és támogatja az emberiséget. Mindezek ellenére Isten természete egyesek számára rejtve marad. Miért? Mert bár ezek az emberek Isten munkáján belül élnek és követik Istent, soha nem törekedtek arra, hogy megértsék Istent, és soha nem is akarták megismerni Istent, nemhogy közelebb kerülni Istenhez. Ezeknek az embereknek Isten természetének megértése előrevetíti, hogy közeleg a végük; azt jelenti, hogy Isten természete hamarosan elítéli és elmarasztalja őket. Ezért soha nem vágytak arra, hogy megértsék Istent vagy az Ő természetét, és soha nem vágytak Isten akaratának mélyebb megértésére vagy megismerésére. Nem törekszenek arra, hogy tudatos együttműködéssel felfogják Isten akaratát – egyszerűen csak örökké örvendeznek, és soha nem fáradnak bele abba, hogy azt tegyék, amit akarnak; abban az Istenben hisznek, akiben hinni akarnak; abban az Istenben hisznek, aki csak a képzeletükben létezik, aki csak az elképzeléseikben létezik; és egy olyan Istenben hisznek, aki mindennapi életükben elválaszthatatlan tőlük. Amikor Magáról az igaz Istenről van szó, teljesen elutasítóak és nem vágynak arra, hogy megértsék Őt, vagy odafigyeljenek Rá, még kevésbé arra, hogy közelebb kerüljenek Hozzá. Csak arra használják az Isten által kifejezett szavakat, hogy felékesítsék és becsomagolják önmagukat. Számukra ez azt jelenti, hogy már sikeres hívők és olyan emberek, akiknek a szívében ott van az Istenbe vetett hit. A szívükben a képzelgéseik, az elképzeléseik, sőt, az Istenről alkotott személyes meghatározásaik vezérlik őket. Magának az igaz Istennek viszont egyáltalán semmi köze hozzájuk. Mert ha megértenék Magát az igaz Istent, megértenék Isten valódi természetét és megértenék, hogy Istennek mije van és Ő Maga mi, ez pedig azt jelentené, hogy a cselekedeteik, a hitük és a törekvéseik el lennének ítélve. Ezért vonakodnak megérteni Isten lényegét, valamint vonakodnak és nem hajlandóak aktívan arra törekedni, vagy azért imádkozni, hogy jobban megértsék Istent, jobban megismerjék Isten akaratát és jobban megértsék Isten természetét. Inkább azt szeretnék, ha Isten valami kitalált, üres és homályos dolog lenne. Inkább azt szeretnék, ha Isten olyasvalaki lenne, aki pontosan olyan, amilyennek elképzelték, valaki, aki a rendelkezésükre állhat, kimeríthetetlenül ellátja őket és mindig elérhető. Amikor élvezni akarják Isten kegyelmét, akkor arra kérik Istent, hogy legyen Ő az a kegyelem. Amikor szükségük van Isten áldására, akkor arra kérik Istent, hogy legyen Ő az az áldás. Amikor csapások érik őket, arra kérik Istent, hogy bátorítsa fel őket, legyen a védőpajzsuk. Ezeknek az embereknek az Istenről való tudása megrekedt a kegyelem és az áldás hatókörén belül. Az Isten munkájáról, Isten természetéről és Istenről Magáról való megértésük is csupán a képzelgéseikre, valamint szavakra és doktrínákra korlátozódik. Vannak azonban olyan emberek, akik buzgón meg akarják érteni Isten természetét, valóban látni akarják Magát Istent, és igazán meg akarják érteni Isten természetét, illetve azt, hogy mije van és Ő Maga mi. Ezek az emberek az igazság és az Isten általi üdvösség valóságát keresik, és arra törekszenek, hogy az Isten általi meghódításban, üdvösségben és tökéletesítésben részesüljenek. A szívük segítségével olvassák Isten szavát, a szívükkel értékelnek minden helyzetet és minden embert, eseményt és dolgot, amit Isten rendezett el számukra, valamint őszintén imádkoznak és keresnek. Leginkább Isten akaratát akarják megismerni, leginkább Isten igazi természetét és lényegét akarják megérteni, hogy többé ne sértsék meg Istent, és tapasztalataik révén többet lássanak meg Isten szeretetreméltóságából és igazi arcából. Azért is, hogy egy igazán valóságos Isten létezzen a szívükben és legyen helye Istennek a szívükben, hogy többé ne képzelgések és elképzelések közepette vagy homályban éljenek. Ezek az emberek azért éreznek sürgető vágyat arra, hogy megértsék Isten természetét és lényegét, mert Isten természetére és lényegére az emberiségnek pillanatról pillanatra szüksége van a tapasztalásuk során; az Ő természete és lényege látja el őket élettel egész életük során. Ha egyszer megértik Isten természetét, akkor képesek lesznek jobban félni Istent, jobban együttműködni Isten munkájával és jobban odafigyelni Isten akaratára, továbbá legjobb képességeik szerint teljesíteni kötelességüket. Ilyen az Isten természetéhez való hozzáállás a kétféle embertípusnál. Az első típus nem akarja megérteni Isten természetét. Bár azt mondják, hogy meg akarják érteni Isten természetét, meg akarják ismerni Magát Istent, látni akarják, hogy Istennek mije van és Ő Maga mi, továbbá őszintén méltányolni akarják Isten akaratát, legbelül mégis azt szeretnék, ha Isten nem létezne. Ez azért van, mert az ilyen típusú emberek következetesen engedetlenek és ellenállnak Istennek; saját szívükben harcolnak Istennel pozícióért, és gyakran kételkednek Isten létezésében, sőt tagadják azt. Nem akarják, hogy Isten természete vagy Maga a valódi Isten elfoglalja a szívüket. Csak a saját vágyaikat, képzelgéseiket és ambícióikat akarják kielégíteni. Tehát ezek az emberek talán hisznek Istenben, követik Istent, és lehet, hogy még a családjukat és a munkájukat is feladják Érte, de nem hagynak fel gonosz módszereikkel. Egyesek még a felajánlásokat is ellopják vagy elherdálják, vagy magukban elátkozzák Istent, míg mások esetleg arra használják a pozíciójukat, hogy ismételten bizonyságot tegyenek saját maguk mellett, felnagyítsák magukat és versengjenek Istennel emberekért és státuszért. Különféle módszereket és intézkedéseket alkalmaznak, hogy az emberek imádják őket, folyamatosan próbálják megnyerni és irányítani őket. Néhányan még szándékosan félre is vezetik az embereket, hogy azt higgyék, ők maguk az Isten, hogy úgy bánjanak velük, mint Istennel. Soha nem mondanák el senkinek, hogy ők meg lettek rontva – hogy ők is romlottak és arrogánsak, és ne imádják őket, s hogy bármennyire is jól teljesítenek, mindez Isten felmagasztalásának köszönhető, meg hogy amúgy is azt teszik, amit kell. Miért nem mondják ki ezeket a dolgokat? Mert mélyen félnek attól, hogy elveszítik helyüket az emberek szívében. Ezért az ilyen emberek soha nem magasztalják Istent, és soha nem tesznek tanúságot Isten mellett, mivel soha nem próbálták megérteni Istent. Vajon megismerhetik Istent anélkül, hogy megértenék Őt? Képtelenség! Így, bár az „Isten munkája, Isten természete és Isten Maga” témakörben szereplő szavak talán egyszerűek, minden ember számára más-más jelentéssel bírnak. Olyasvalaki számára, aki gyakran ellenszegül Istennek, ellenáll Istennek és ellenséges Istennel szemben, a szavak elítélést jeleznek; míg annak, aki az igazságvalóságra törekszik és gyakran jön Isten elé, hogy Isten akaratát keresse, az ilyen szavak olyanok lesznek, mint halnak a víz. Vannak tehát köztetek olyanok, akiknek megfájdul a fejük, amikor Isten természetéről és Isten munkájáról esik szó, a szívük megtelik ellenállással és rendkívül kényelmetlenül érzik magukat. De vannak köztetek olyanok is, akik úgy érzik, hogy ez a téma pontosan az, amire szükségük van, mert annyira hasznos számukra. Olyasvalami ez, ami nem hiányozhat az élettapasztalatukból; ez minden lényegi dolog veleje, az Istenbe vetett hit alapja, és olyasvalami, amit az emberiség nem vethet el. Ez a téma mindannyiótoknak egyszerre tűnhet közelinek és távolinak, ismeretlennek, mégis ismerősnek. De nem számít, ez egy olyan téma, amelyet mindenkinek meg kell hallgatnia, meg kell ismernie és meg kell értenie. Bárhogy is viszonyultok hozzá, bárhogy is tekintetek rá, vagy bárhogy is értitek meg, ennek a témának a fontosságát nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Isten azóta végzi a munkáját, amióta megteremtette az emberiséget. Kezdetben ez nagyon egyszerű munka volt, de egyszerűsége ellenére tartalmazta Isten lényegének és természetének kifejeződéseit. Míg Isten munkája mára felfokozódott, és az Ő szavának nagyszerű kifejeződésével ez a munka minden Őt követő emberen bámulatos és konkrét lett, addig Isten személye mindvégig rejtve maradt az emberiség elől. Bár kétszer is megtestesült, a bibliai beszámolók idejétől napjainkig ki látta valaha is Isten valódi személyét? A ti megértésetek szerint látta már valaki Isten valódi személyét? Nem. Senki sem látta még Isten valódi személyét, vagyis senki sem látta még Isten valódi énjét. Ebben mindenki egyetért. Tehát Isten valódi személye, vagyis Isten Lelke el van rejtve az egész emberiség elől, beleértve Ádámot és Évát, akiket Ő teremtett, és beleértve az igaz Jóbot, akit elfogadott. Egyikük sem látta Isten valódi személyét. De miért rejti el Isten tudatosan az Ő valódi személyét? Egyesek azt mondják: „Isten fél attól, hogy megijeszti az embereket.” Mások azt mondják: „Isten azért rejti el valódi személyét, mert az ember túl kicsi, Isten pedig túl nagy; az emberek nem láthatják Őt, különben meghalnak.” Vannak olyanok is, akik azt mondják: „Isten minden nap elfoglalt a munkája igazgatásával, és lehet, hogy nincs ideje megjelenni, hogy láthassák Őt.” Nem számít, mit hisztek, nekem van egy következtetésem. Mi ez a következtetés? Az, hogy Isten egyszerűen nem akarja, hogy az emberek meglássák az Ő valódi személyét. Isten szándékosan marad rejtve az emberiség elől. Más szóval, Isten szándéka, hogy az emberek ne lássák az Ő valódi személyét. Ennek mostanra már mindenki számára világosnak kellene lennie. Ha Isten soha senkinek nem tárta fel a személyét, akkor szerintetek létezik Isten személye? (Létezik.) Természetesen létezik. Isten személyének létezéséhez nem férhet kétség. De hogy milyen nagyszerű Isten személye, vagy hogy hogyan néz ki, vajon ezeket a kérdéseket meg kellene vizsgálnia az emberiségnek? Nem. A válasz nemleges. Ha Isten személye nem olyan téma, amit fel kellene fedeznünk, akkor mi az? (Isten természete.) (Isten munkája.) Mielőtt azonban elkezdenénk kommunikálni a hivatalos témáról, térjünk vissza ahhoz, amiről az imént beszéltünk: miért nem tárta fel Isten soha az Ő személyét az emberiségnek? Miért rejti el Isten szándékosan az Ő személyét az emberiség elől? Ennek egyetlen oka van, mégpedig ez: bár az ember, akit Isten teremtett, már több ezer éve tapasztalja az Ő munkáját, nincs egyetlen ember sem, aki ismeri Isten munkáját, Isten természetét és Isten lényegét. Az ilyen emberek Isten szemében szemben állnak Vele, és Isten nem mutatná meg Magát olyan embereknek, akik ellenségesek vele. Ez az egyetlen oka annak, hogy Isten soha nem fedte fel személyét az emberiség előtt, és ezért palástolja szándékosan személyét az emberiség elől. Most már világos számotokra, hogy mennyire fontos ismerni Isten természetét?

Isten az Ő irányításának létezése óta mindig is teljes odaadással végezte munkáját. Annak ellenére, hogy személyét elfedte az ember elől, mindig is az ember oldalán állt, munkálkodott az emberen, kifejezte a természetét, az egész emberiséget vezette az Ő lényegével, és minden egyes emberen munkálkodott ereje, bölcsessége és hatalma által, így hozva létre a Törvény Korát, a Kegyelem Korát és a mai Királyság Korát. Bár Isten elrejti személyét az ember elől, de az Ő természete, lénye és tulajdonai, valamint az emberiségre vonatkozó akarata fenntartás nélkül feltárul az ember számára, hogy lássa és megtapasztalja azokat. Más szóval, bár az emberi lények nem láthatják vagy érinthetik Istent, az Ő emberiség által megtapasztalt természete és lényege teljes mértékben Magának Istennek a kifejeződései. Nem ez az igazság? Függetlenül attól, hogy Isten milyen megközelítési módot vagy szemszöget választ a munkájához, mindig az Ő valódi identitásán keresztül kezeli az embereket, elvégzi a Rá háruló munkát, és kimondja a szavakat, amelyeket ki kell mondania. Nem számít, milyen pozícióból beszél Isten – állhat a harmadik mennyben, vagy állhat testben, vagy akár hétköznapi emberként –, mindig teljes szívéből és teljes elméjéből szól az emberhez, mindenféle megtévesztés vagy rejtegetés nélkül. Amikor munkálkodik, Isten mindenféle fenntartás nélkül kifejezi a szavát és természetét, valamint kifejezi azt, amije van és ami Ő Maga. Vezeti az emberiséget az Ő életével, lényével és tulajdonaival. Így élt az ember a Törvény Korában – az emberiség bölcsőjének korszakában – a „láthatatlan és érinthetetlen” Isten vezetése alatt.

Isten a Törvény Kora után öltött először testet – ez a megtestesülés harminchárom és fél évig tartott. Egy emberi lény számára harminchárom és fél év hosszú idő? (Nem hosszú.) Mivel egy emberi lény élettartama általában sokkal hosszabb, mint harmincvalahány év, ez nem túl hosszú idő egy ember számára. De a megtestesült Isten számára ez a harminchárom és fél év valóban hosszú volt. Emberré vált – hétköznapi emberré, aki felvállalta Isten munkáját és megbízatását. Ez azt jelentette, hogy olyan munkát kellett magára vállalnia, amellyel egy közönséges ember nem tud megbirkózni, miközben olyan szenvedést is el kellett viselnie, amelyet közönséges emberek nem bírnak ki. Az Úr Jézus által a Kegyelem Korában elviselt szenvedés mennyisége munkájának kezdetétől a keresztre szögezéséig talán nem olyasmi, amit a mai emberek személyesen láthattak, de nem tudtok legalább egy képet alkotni róla a Biblia történeteiből? Függetlenül attól, hogy mennyi részlet van ezekben a feljegyzett tényekben, összességében Isten munkája ebben az időszakban tele volt nehézséggel és szenvedéssel. Egy romlott ember számára harminchárom és fél év nem hosszú idő; egy kis szenvedés semmiség. De a szent, makulátlan Isten számára, akinek el kellett hordoznia az emberiség összes bűnét, és együtt kellett ennie, aludnia és élnie bűnösökkel, ez a fájdalom hihetetlenül nagy volt. Ő a Teremtő, minden dolgok szuverén Ura és mindennek az Uralkodója, mégis, amikor eljött a világra, el kellett viselnie a romlott emberek elnyomását és kegyetlenségét. Annak érdekében, hogy befejezze munkáját és kimentse az emberiséget a nyomorúság tengeréből, az embereknek el kellett ítélniük Őt és hordoznia kellett az egész emberiség bűneit. A szenvedés mértékét, amelyen keresztülment, az átlagemberek nem tudják felfogni, sem méltányolni. Mit képvisel ez a szenvedés? Isten odaadását jelképezi az emberiség iránt. Azt a megaláztatást jelképezi, amelyet elszenvedett és azt az árat, amelyet Ő az emberek üdvösségéért, bűneik megváltásáért és munkája ezen szakaszának befejezéséért fizetett. Ez azt is jelenti, hogy az embert Isten megváltja a kereszttől. Ezt az árat vérrel, élettel fizette meg, és ezt az árat egyetlen teremtett lény sem engedhetné meg magának. Azért tudta elviselni ezt a fajta szenvedést és elvégezni ezt a fajta munkát, mert Őbenne megvan Isten lényege és birtokolja azt, ami Istennek van és ami Ő Maga. Ezt egyetlen Általa teremtett lény sem tudta volna elvégezni Helyette. Ez Isten munkája a Kegyelem Korában és az Ő természetének kinyilatkoztatása. Felfed ez valamit arról, hogy mije van Istennek, és mi Ő Maga? Érdemes az emberiségnek megismernie ezt? Abban a korban, bár az emberek nem látták Isten személyét, mégis elfogadták Isten vétekáldozatát, és Isten megváltotta őket a kereszttől. Az emberiség számára talán nem ismeretlen Isten munkája a Kegyelem Korában, de vajon ismeri-e bárki is azt a természetet és akaratot, amelyet Isten ebben az időszakban kifejezésre juttatott? Az ember csupán különböző korokban és különböző csatornákon keresztül tud Isten munkájának részleteiről, vagy ismer Istennel kapcsolatos történeteket, amelyek ugyanakkor történtek meg, amikor Isten végezte az Ő munkáját. Ezek a részletek és történetek nem többek, mint néhány információ vagy legenda Istenről, de semmi közük Isten természetéhez és lényegéhez. Tehát akárhány történetet is ismernek az emberek Istenről, ez nem jelenti azt, hogy mélyen megértik és ismerik Isten természetét vagy lényegét. Bár ahogy a Törvény Korában, úgy a Kegyelem Korában is közvetlen és bensőséges találkozást éltek át az emberek a megtestesült Istennel, gyakorlatilag mégsem volt tudásuk Isten természetéről és Isten lényegéről.

A Királyság Korában Isten még egyszer testet öltött, ugyanúgy, mint az első alkalommal. A munka ezen időszakában Isten továbbra is fenntartás nélkül kifejezésre juttatja a szavát, elvégzi a munkát, amit el kell végeznie, és kifejezi azt, amije van és ami Ő. Ugyanakkor továbbra is elviseli és eltűri az ember engedetlenségét és tudatlanságát. Vajon Isten nem fedi-e fel folyamatosan az Ő természetét, és nem juttatja-e kifejezésre az akaratát a munka ezen időszakában is? Ezért az ember teremtésétől kezdve egészen mostanáig Isten természete, lénye és tulajdonai, valamint akarata mindig is nyitva állt minden ember előtt. Isten soha nem rejtette el szándékosan az Ő lényegét, természetét vagy akaratát. Csakhogy az emberiséget nem érdekli, hogy Isten mit csinál, mi az Ő akarata – ezért van az, hogy az embernek ilyen szánalmas megértése van Istenről. Más szóval, miközben Isten elrejti a személyét, ugyanakkor minden pillanatban az emberiség mellett áll, és minden pillanatban nyíltan kivetíti akaratát, természetét és lényegét. Bizonyos értelemben Isten személye is nyitott az emberek előtt, de az ember vaksága és engedetlensége miatt soha nem képes meglátni Isten megjelenését. Ha tehát ez a helyzet, akkor Isten természetének és Magának Istennek a megértése nem kellene hogy könnyű mindenki számára? Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, ugye? Mondhatod, hogy könnyű, de miközben egyesek arra törekszenek, hogy megismerjék Istent, nem igazán tudják megismerni Őt, vagy nem tudnak tiszta képet kapni Róla – az mindig ködös és homályos. De ha azt mondod, hogy nem könnyű, az sem igaz. Mivel ilyen hosszú ideig Isten munkájának tárgyát képezték, tapasztalataik révén mindenkinek valódi kapcsolatban kellett volna lennie Istennel. Legalábbis valamilyen mértékben érzékelniük kellett volna Istent a szívükben, vagy szellemi érintkezésbe kellett volna kerülniük Istennel, és legalább valamilyen módon érzékelniük kellett volna Isten természetét, vagy valamilyen megértést kellett volna nyerniük Róla. Attól kezdve, hogy az ember elkezdte követni Istent, egészen mostanáig, az emberiség túl sokat kapott, de mindenféle okok miatt – az ember gyenge képessége, tudatlansága, lázadó mivolta és különféle szándékai miatt – az emberiség túl sokat el is vesztett belőle. Vajon Isten nem adott már épp eleget az emberiségnek? Bár Isten elrejti személyét az emberiség elől, mégis ellátja az embereket azzal, amije van, és ami Ő, valamint az Ő életével; az emberiség Istenről való tudásának nem csak annyinak kellene lennie, mint amennyi most. Ezért tartom szükségesnek, hogy további közösséget vállaljak veletek Isten munkájának, Isten természetének és Istennek Magának a témájában. A cél az, hogy az a több ezer éves gondoskodás és megfontolás, amellyel Isten az embert felruházta, ne érjen véget hiába, és hogy az emberiség valóban megértse és méltányolja Isten felé irányuló akaratát. Az a cél, hogy az emberek új szintre léphessenek Isten megismerésében. Ez Istent is visszahelyezi majd az emberek szívében elfoglalt igazi helyére; vagyis igazságot szolgáltat Neki.

Ahhoz, hogy megértsd Isten természetét és Magát Istent, kicsiben kell kezdened. De honnan kell kicsiben kezdeni? Kezdetnek kiválasztottam néhány fejezetet a Bibliából. Az alábbiak olyan bibliai verseket tartalmaznak, amelyek mindegyike Isten munkájával, Isten természetével és Istennel Magával kapcsolatos. Ezeket a szemelvényeket kifejezetten referenciaanyagként találtam, hogy segítsek nektek megismerni Isten munkáját, Isten természetét és Istent Magát. Ezek bemutatásával láthatjuk, hogy Isten milyen természetet tárt fel a múltbeli munkája által, és hogy lényegének mely aspektusai ismeretlenek az ember számára. Lehet, hogy ezek a fejezetek régiek, de a téma, amelyről közösségben beszélgetünk, az valami új, ami nincs az emberek birtokában, és amiről még soha nem hallottak. Néhányan talán elképzelhetetlennek tartjátok ezt – vajon ha Ádámot és Évát felemlegetjük és visszatérünk Noéhoz, akkor nem ugyanazokat a lépéseket tesszük meg újból? Bármit is gondoltok, ezek a fejezetek nagyon hasznosak a közösségvállaláshoz ebben a témában, és oktatószövegként vagy első kézből származó anyagként szolgálhatnak a mai közösség számára. Mire befejezem ezt a közösséget, meg fogjátok érteni a szándékomat, amiért ezeket a fejezeteket választottam. Azok, akik már olvasták korábban a Bibliát, talán olvasták ezt a néhány verset, de lehet, hogy nem értik igazán. Először is tekintsük át őket röviden, majd közösségvállalásunk során részletesen vegyük őket végig.

Ádám és Éva az emberiség ősei. Ha a bibliai szereplőket akarunk említeni, akkor kettejükkel kell kezdenünk. A következő Noé, az emberiség második őse. Ki a harmadik szereplő? (Ábrahám.) Mindannyian ismeritek Ábrahám történetét? Néhányan talán ismerik, de mások számára lehet, hogy nem teljesen világos. Ki a negyedik szereplő? Kit említ Szodoma pusztulásának története? (Lótot.) De Lótra itt nem történik utalás. Kire utal a szöveg? (Ábrahámra.) A legfontosabb dolog, amit Ábrahám története megemlít, az az, amit Jahve Isten mondott. Értitek? Ki az ötödik szereplő? (Jób.) Vajon Isten nem említ sok mindent Jób történetéből munkája jelenlegi szakaszában? Akkor nagyon érdekel titeket ez a történet? Ha nagyon érdekel, akkor figyelmesen elolvastátok Jób történetét a Bibliában? Tudjátok, hogy Jób milyen dolgokat mondott és milyen dolgokat tett? Ti, akik a legtöbbet olvastátok, hányszor olvastátok el? Gyakran olvassátok? Hongkongi nővérek, kérlek, mondjátok el nekünk. (Párszor olvastam már régebben, amikor a Kegyelem Korában éltünk.) Azóta nem olvastad újra? Ez sajnálatos. Hadd mondjam el nektek: Isten munkájának ebben a szakaszában sokszor említette Jóbot, ami az Ő szándékainak a tükröződése. Az, hogy sokszor említette Jóbot, de ez nem keltette fel a figyelmeteket, egy tényről tanúskodik: nem érdekel titeket, hogy jó emberek legyetek, akik félik Istent és elkerülik a rosszat. Ez azért van, mert megelégedtek azzal, hogy csak elnagyolt elképzelésetek van Jób történetéről, melyet Isten idézett. Megelégedtek azzal, hogy megértitek csupán magát a történetet, de azzal nem törődtök, és nem is próbáljátok megérteni a részleteit annak, hogy ki is Jób valójában, és mi célból hivatkozik Isten oly sokszor Jóbra. Ha egy ilyen, Isten által dicsért személy nem érdekel titeket, akkor pontosan mire is figyeltek oda? Ha nem érdekel titeket, vagy nem próbáltok megérteni egy ilyen fontos személyt, akit Isten emlegetett, mit árul ez el a hozzáállásotokról Isten szavához? Nem lenne ez szánalmas? Vajon nem azt bizonyítaná, hogy a legtöbbetek nem foglalkozik gyakorlati dolgokkal és nem törekszik az igazságra? Ha tényleg az igazságra törekszel, akkor kellő figyelmet fogsz fordítani azokra az emberekre, akiket Isten elismer, és a szereplők történeteire, melyekről Isten beszélt. Függetlenül attól, hogy képes vagy-e felérni ezekhez, vagy kézzelfoghatónak találod-e a történeteiket, gyorsan elmész majd és olvasol róluk, próbálod megérteni őket, megtalálod a módját, hogy kövesd a példájukat, és megteszed, ami tőled telik. Így kellene cselekednie annak, aki az igazságra vágyik. De az az igazság, hogy az itt ülők többsége még soha nem olvasta Jób történetét, és ez elég sokatmondó.

Térjünk vissza az imént tárgyalt témához. Úgy döntöttem, hogy a Szentírásnak ebben az ószövetségi Törvény Korát érintő részében bizonyos történetekre összpontosítok, amelyek igen jellemző szereplőkről szólnak, akik a legtöbb embernek, aki olvasta a Bibliát, ismerősek lesznek. Bárki, aki elolvassa a történeteket ezekről a szereplőkről, érezni fogja, hogy Isten munkája, amelyet rajtuk végzett, és a szavak, amelyeket szólt hozzájuk, ugyanolyan kézzelfoghatóak és elérhetőek a mai emberek számára is. Amikor elolvasod ezeket a történeteket és bibliai feljegyzéseket, jobban megértheted, hogyan végezte Isten a munkáját és hogyan bánt az emberekkel a történelem azon időszakaiban. De nem azért döntöttem úgy, hogy ma ezeket a fejezeteket tárgyalom, hogy magukra a történetekre vagy a bennük szereplő karakterekre próbálj koncentrálni. Sokkal inkább azért, hogy – e szereplők történetein keresztül – meglásd Isten tetteit és az Ő természetét. Ez lehetővé teszi számodra, hogy könnyebben megismerd és megértsd Istent, meglásd a valódi oldalát; eloszlatja a Vele kapcsolatos találgatásaidat és elképzeléseidet, és segít elterelni téged a homályosság által szorongatott hittől. Hacsak nem rendelkezünk szilárd alapokkal, az Isten természetének megértésével való próbálkozás és Magának Istennek a megismerése gyakran a tehetetlenség, az erőtlenség és a bizonytalanság érzéséhez vezethet, hogy hol is kezdjünk hozzá. Ez ösztönzött arra, hogy kidolgozzak egy olyan módszert és megközelítést, amely segíthet neked jobban megérteni Istent, hitelesebben értékelni Isten akaratát, megismerni Isten természetét és Magát Istent, és lehetővé tenni, hogy valóban érezd Isten létezését és tisztán lásd az emberiséggel szembeni akaratát. Hát nem szolgálja ez mindannyiótok javát? Amikor most újra felidézitek ezeket a történeteket és a Szentírás egyes részeit, mit éreztek a szívetekben? Úgy gondoljátok, hogy a Szentírás általam kiválasztott részei feleslegesek? Ismételten hangsúlyoznom kell, amit az imént mondtam nektek: e szereplők történeteinek elolvastatásával az a célom, hogy segítsek nektek meglátni, hogyan munkálkodik Isten az embereken, és jobban megérteni az Ő emberiséggel szembeni hozzáállását. Mi fog segíteni nektek abban, hogy elérjétek ezt a megértést? Ha megértitek Isten múltban végzett munkáját, és összekötitek azzal a munkával, amit most végez, az segít megérteni az Ő számtalan aspektusát. E számtalan aspektus valóságos, és mindenkinek, aki meg akarja ismerni Istent, ismernie és értenie kell őket.

Kezdjük Ádám és Éva történetével, azon belül is a Szentírásból vett idézettel.

A. Ádám és Éva

1. Isten parancsa Ádámnak

1Mózes 2:15-17 Fogta tehát Jahve Isten az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt. Ezt parancsolta Jahve Isten az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz.

Mit szűrtök le ezekből a versekből? Milyen érzéseket kelt bennetek a Szentírásnak ez a része? Miért döntöttem úgy, hogy Isten Ádámnak adott parancsáról beszélek? Van most mindegyikőtök fejében egy kép Istenről és Ádámról? Megpróbálhatjátok elképzelni: ha ti lennétek a jelenet szereplői, mit gondoltok mélyen legbelül, milyen lenne Isten? Mit éreztek, ha erre gondoltok? Ez egy megható és szívmelengető kép. Bár csak Isten és ember szerepel benne, a köztük lévő meghittség csodálattal tölt el titeket: Isten túláradó szeretetét ingyen ajándékba kapja az ember, és az körülveszi őt; az ember ártatlan és tiszta, tehermentes és gondtalan, boldogan él Isten tekintete alatt; Isten törődik az emberrel, miközben az ember Isten védelme és áldása alatt él; minden egyes dolog, amit az ember tesz és mond, elválaszthatatlanul kapcsolódik Istenhez és nem különíthető el Tőle.

Ezt nevezhetjük Isten első parancsának az emberhez, miután megteremtette őt. Mit fejez ki ez a parancs? Kifejezi Isten akaratát, de az emberiséggel kapcsolatos aggályait is. Ez Isten első parancsa, és ez az első alkalom, amikor Isten aggodalmát fejezi ki az ember iránt. Ez azt jelenti, hogy Isten felelősséget érez az ember iránt attól a pillanattól kezdve, hogy megteremtette őt. Mi az Ő felelőssége? Meg kell védenie az embert, gondoskodnia kell róla. Reméli, hogy az ember képes bízni az Ő szavaiban és engedelmeskedni azoknak. Ez egyúttal Isten első elvárása is az emberrel szemben. Ezzel az elvárással Isten a következőket mondja: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz.” Ezek az egyszerű szavak Isten akaratát képviselik. Azt is felfedik, hogy Isten a szívében elkezdett aggódni az emberért. Minden dolog közül egyedül Ádámot teremtette Isten a saját képmására; Ádám volt az egyetlen élő dolog, akinek Isten az orrába lehelte az élet leheletét; ő tudott Isten oldalán járni, Istennel beszélgetni. Ezért adta neki Isten ezt a parancsot. Isten nagyon világossá tette a parancsában, hogy az ember mit tehet meg és mit nem.

Ebben a néhány egyszerű szóban Isten szívét látjuk. De milyen szív mutatkozik meg? Vajon van szeretet Isten szívében? Van benne aggodalom? Ezekben a versekben Isten szeretetét és aggodalmát nemcsak méltányolni lehet, hanem bensőségesen érezni is. Nem értetek egyet? Miután hallottátok, hogy ezt mondom, még mindig azt hiszitek, hogy mindez csak néhány egyszerű szó? Mégsem olyan egyszerűek, ugye? Tisztában voltatok ezzel korábban? Ha Isten személyesen mondaná neked ezt a pár szót, mit éreznél belül? Ha nem lennél emberséges ember, ha a szíved jéghideg lenne, akkor nem éreznél semmit, nem értékelnéd Isten szeretetét és nem próbálnád megérteni Isten szívét. De lelkiismeretes és az emberi mivolt érzetével rendelkező emberként másképp éreznél. Melegséget éreznél, úgy éreznéd, hogy törődnek veled és szeretnek, és boldogságot éreznél. Nem így van? Amikor ezeket a dolgokat érzed, hogyan viselkedsz Istennel szemben? Úgy éreznéd, hogy kötődsz Istenhez? Szeretnéd és tisztelnéd Istent szíved mélyéből? Közelebb kerülne a szíved Istenhez? Ebből láthatod, mennyire fontos Isten szeretete az ember számára. De ami még ennél is döntőbb, az az, hogy az ember értékelje és megértse Isten szeretetét. Valójában nem mond Isten sok hasonló dolgot munkájának ebben a szakaszában? Vannak ma olyan emberek, akik értékelik Isten szívét? Tudjátok értékelni Isten akaratát, amiről az imént beszéltem? Nem tudjátok igazán értékelni Isten akaratát, ha az ilyen konkrét, kézzelfogható és valóságos. Ezért mondom, hogy nincs valódi tudásotok és megértésetek Istenről. Nem így van? De most hagyjuk ezt ennyiben.

2. Isten megteremti Évát

1Mózes 2:18-20 Azután ezt mondta Jahve Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat. Formált tehát Jahve Isten a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi. Így adott az ember nevet minden jószágnak, az égi madaraknak és minden vadállatnak, de az emberhez illő segítőtársat nem talált.

1Mózes 2:22-23 Az emberből kivett oldalbordát Jahve Isten asszonnyá formálta, és odavezette az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett.

Van egy kulcsfontosságú sor a Szentírásnak ebben a részében: „minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi.” Ki adta tehát minden élőlénynek a nevét? Ádám volt az, nem Isten. Ez a sor egy tényt közöl az emberiséggel: Isten intelligenciát adott az embernek, amikor megteremtette. Vagyis az ember intelligenciája Istentől származik. Ez bizonyosság. De miért? Miután Isten megteremtette Ádámot, járt Ádám iskolába? Tudott olvasni? Miután Isten megalkotta a különféle élőlényeket, Ádám felismerte mindezen teremtményeket? Megmondta neki Isten, hogy mi a nevük? Természetesen Isten azt sem tanította meg neki, hogyan találja ki ezeknek a teremtményeknek a nevét. Ez az igazság! Honnan tudta tehát Ádám, hogyan és milyen neveket adjon ezeknek az élőlényeknek? Ez összefügg azzal a kérdéssel, hogy mit tett hozzá Isten Ádámhoz, amikor megteremtette őt. A tények azt bizonyítják, hogy amikor Isten megteremtette az embert, intelligenciát is adott neki. Ez egy kulcsfontosságú pont, ezért jól figyelj. Van még egy másik kulcsfontosságú pont is, amit meg kell értenetek: miután Ádám nevet adott ezeknek az élőlényeknek, ezek a nevek bekerültek Isten szókincsébe. Miért említem ezt? Mert ez Isten természetét is magában foglalja, és ezt a pontot jobban ki kell fejtenem.

Isten megteremtette az embert, az orrába lehelte az élet leheletét, és átadott neki valamennyit az intelligenciájából, a képességeiből, abból, amije van és ami Ő. Miután Isten mindezen dolgokat megadta az embernek, az ember képes lett néhány dolgot önállóan elvégezni és önállóan gondolkodni. Ha az, amit az ember kitalál és megtesz, Isten szemében jó, akkor Isten elfogadja és nem avatkozik közbe. Ha az, amit az ember tesz, helyes, akkor Isten hagyja, hogy megmaradjon. Mire utal tehát az a mondat, hogy „minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi.”? Ez azt jelzi, hogy Isten nem látta jónak, hogy megváltoztassa a különféle élőlényeknek adott neveket. Bármilyen nevet is adott Ádám egy teremtménynek, Isten azt mondta: „Így van”, megerősítve a teremtmény nevét. Kifejezésre juttatott Isten bármilyen véleményt a kérdésben? Nem, biztosan nem. Tehát, mire következtettek ebből? Isten adott intelligenciát az embernek, az ember pedig arra használta istenadta intelligenciáját, hogy megtegyen dolgokat. Ha az, amit az ember tesz, Isten szemében pozitív, akkor azt Isten megerősíti, elismeri és elfogadja mindenféle ítélet vagy kritika nélkül. Ez olyasvalami, amire egyetlen ember, gonosz szellem vagy a Sátán sem képes. Látjátok itt Isten természetének kinyilatkoztatását? Vajon megengedné egy emberi lény, egy romlott személy vagy a Sátán, hogy valaki más az ő nevében, az orra előtt tegyen valamit? Természetesen nem! Harcolnának ezért a pozícióért azzal a másik illetővel vagy más, tőlük eltérő erővel? Természetesen megtennék! Ha akkoriban egy romlott személy vagy a Sátán lett volna Ádámmal, akkor ők bizonyosan elutasították volna azt, amit Ádám tett. Annak érdekében, hogy bebizonyítsák, hogy képesek önállóan gondolkodni és saját, egyedi meglátásaik vannak, teljesen megtagadták volna mindazt, amit Ádám tett: „Te így akarod ezt elnevezni? Nos, én nem így fogom hívni, hanem amúgy; te Tomnak nevezted el, de én Harrynek fogom hívni. Meg kell mutatnom, milyen okos vagyok.” Miféle természet ez? Nem vadul arrogáns? És mi a helyzet Istennel? Ő is ilyen természetű? Volt Istennek valami szokatlan ellenvetése azzal szemben, amit Ádám tett? A válasz egyértelműen nem! Az Isten által kinyilatkoztatott természetben a legcsekélyebb nyomát sem találjuk az okoskodásnak, arroganciának vagy az önelégültségnek. Ennyi itt világosan látszik. Ez jelentéktelen pontnak tűnhet, de ha nem érted meg Isten lényegét, ha a szíved nem próbál rájönni, hogyan cselekszik Isten és mi Isten hozzáállása, akkor nem fogod megismerni Isten természetét, és nem fogod látni Isten természetének kifejeződését és kinyilatkoztatását. Nem így van? Egyetértetek azzal, amit épp most elmagyaráztam nektek? Ádám tetteire válaszul Isten nem hirdette ki magasztosan: „Jól tetted, helyesen cselekedtél, Én pedig egyetértek!” A szívében azonban Isten jóváhagyta, értékelte és megtapsolta, amit Ádám tett. A teremtés óta ez volt az első dolog, amit az ember Isten utasítására Istenért tett. Olyasvalami volt, amit az ember Isten helyett és Isten nevében tett. Isten szemében ez abból az intelligenciából fakadt, amellyel Ő felruházta az embert. Isten ezt jó és pozitív dolognak látta. Amit Ádám akkoriban tett, az Isten intelligenciájának első megnyilvánulása volt az emberben. Isten szemszögéből nézve ez egy szép megnyilvánulás volt. Azt akarom itt elmondani nektek, hogy Isten célja azzal, hogy átadott az embernek valamennyit abból, amije van és ami Ő, illetve az Ő intelligenciájából, az az, hogy az emberiség lehessen az az élő teremtmény, amely megjeleníti Őt. Az, hogy egy ilyen élő teremtmény az Ő nevében cselekedjen – pontosan ez volt az, amire Isten vágyott.

3. Isten bőrruhát készít Ádámnak és Évának

1Mózes 3:20-21 Az ember Évának nevezte el a feleségét, mert ő lett az anyja minden élőnek. Jahve Isten pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket.

Vessünk egy pillantást erre a harmadik passzusra, amely azt állítja, hogy valóban van jelentés a név mögött, amelyet Ádám adott Évának. Ez azt mutatja, hogy a teremtés után Ádámnak voltak saját gondolatai és sok mindent megértett. De most nem fogjuk tanulmányozni vagy feltárni, hogy mit értett meg vagy mennyit értett meg, mert nem ez a fő célom a harmadik szakasz megvitatásával. Mi tehát a fő szempont, amit ki akarok emelni? Vessünk egy pillantást a következő sorra: „Jahve Isten pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket.” Ha nem beszéljük meg a Szentírásnak ezt a sorát a mai közösségünkben, lehet, hogy soha nem fogjátok felismerni e szavak mélyebb jelentőségét. Először is, hadd adjak néhány támpontot. Képzeljétek el, ha úgy tetszik, az Édenkertet, ahol Ádám és Éva élt. Isten meglátogatja őket, de ők elbújnak, mert meztelenek. Isten nem látja őket, és miután szólítja őket, azt mondják: „Nem merünk találkozni Veled, mert meztelen a testünk.” Nem mernek találkozni Istennel, mert meztelenek. Mit tesz hát értük Jahve Isten? Az eredeti szöveg így szól: „Jahve Isten pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket.” Ebből megértitek, hogy Isten miből készítette a ruháikat? Isten állatbőröket használt ruháik elkészítéséhez. Vagyis Isten szőrmebundákat készített az embereknek, hogy ruhaként viseljék. Ezek voltak az első ruhadarabok, amelyeket Isten készített az ember számára. A szőrmebunda mai mércével mérve luxuscikk és nem olyan viselet, melyet mindenki megengedhet magának. Ha valaki megkérdezi tőled: „Mi volt az első ruhadarab, amelyet őseink viseltek?” Azt válaszolhatod: „Szőrmebunda.” „Ki készítette ezt a bundát?” Ekkor így válaszolhatsz: „Isten készítette!” Ez itt a lényeg: ezt a ruhát Isten készítette. Vajon nem érdemes erről beszélgetni? Miután meghallgattátok a leírásomat, kialakult egy kép a fejetekben? Legalább egy nyers vázlatnak kellene lennie. Nem azért mondom ezt el ma nektek, hogy tudjátok, mi volt az ember első ruhadarabja. Akkor mi a lényeg? A lényeg nem a bunda, hanem az, hogy az emberek miként ismerik meg – abból, ahogy Isten kinyilatkoztatta azzal, amit itt tett – az Ő természetét, azt, amije van, és azt, ami Ő.

„Jahve Isten pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket.” Ebben a jelenetben milyen szerepben látjuk Istent, amikor Ádámmal és Évával van? Milyen módon nyilvánul meg Isten ebben a világban, ahol csak két ember van? Isten szerepében nyilvánul meg? Hongkongi testvéreim és nővéreim, kérlek, válaszoljatok! (A szülő szerepében.) Dél-koreai testvérek és nővérek, ti mit gondoltok, Isten milyen szerepben jelenik meg? (Családfő.) Tajvani testvérek és nővérek, ti mit gondoltok? (Valakinek a szerepében Ádám és Éva családjából, egy családtag szerepében.) Egyesek közületek úgy gondoljátok, hogy Isten Ádám és Éva családtagjaként jelenik meg, míg mások szerint Isten családfőként, megint mások szerint pedig szülőként. Mindegyik nagyon is helyénvaló. De értitek, mire akarok kilyukadni? Isten megteremtette ezt a két embert, és társaiként kezelte őket. Mint az egyetlen családtagjuk, Isten gondoskodott az életükről és az élelmükről, a ruházatukról és a menedék iránti szükségleteikről. Itt Isten úgy jelenik meg, mint Ádám és Éva szülője. Miközben Isten ezt csinálja, az ember nem látja, hogy Isten milyen magasztos; nem látja Isten felsőbbrendűségét, misztériumát és különösen haragját vagy fenségét. Csak Isten alázatosságát, szeretetét, az ember iránti aggodalmát, felelősségét és gondoskodását látja. Az a hozzáállás és az a mód, ahogy Isten Ádámmal és Évával bánt, hasonlít ahhoz, ahogy a szülők törődnek gyermekeikkel. Olyan, mint mikor a szülők szeretik, gondozzák és ápolják saját fiaikat és lányaikat: valóságos, látható és kézzelfogható. Ahelyett, hogy magas és tekintélyes pozícióba emelte volna Magát, Isten személyesen készített bőrből ruhát az ember számára. Nem számít, hogy ezt a szőrmebundát arra használta-e, hogy eltakarja a szemérmüket vagy megvédje őket a hidegtől. Az számít, hogy ezt az ember testét takaró ruházatot Isten személyesen, saját kezével készítette. Ahelyett, hogy egyszerűen a gondolatával alkotta volna meg a ruhát, vagy más csodás eszközt használt volna, ahogy az emberek talán elképzelik, hogy Isten tenné, Isten jogszerűen olyasmit tett, amiről az emberek azt gondolták volna, hogy Isten ilyet nem tenne és nem is kellene neki. Ez talán jelentéktelen dolognak tűnik – egyesek talán nem is tartják említésre méltónak –, de lehetővé teszi, hogy Isten bármely követője, akit homályos elképzelések gyötörtek Róla, betekintést nyerjen az Ő valódiságába és szeretetreméltóságába, és meglássa hűségét és alázatosságát. Ettől az elviselhetetlenül arrogáns emberek, akik magasztosnak és tekintélyesnek hiszik magukat, szégyenkezve meghajtják beképzelt fejüket Isten őszinteségével és alázatosságával szemben. Itt Isten őszintesége és alázatossága még inkább lehetővé teszi az emberek számára, hogy meglássák, mennyire szeretetreméltó is Ő. Ezzel szemben a „hatalmas” Isten, a „szeretetreméltó” Isten és a „mindenható” Isten, akit az emberek a szívükben hordoznak, jelentéktelenné és csúnyává vált, és a legkisebb érintésre is összeomlik. Amikor látod ezt a verset és hallod ezt a történetet, lenézed Istent, mert ilyesmit csinált? Néhányan talán igen, mások viszont ellenkezőleg fognak reagálni. Ők azt fogják gondolni, hogy Isten őszinte és szeretetreméltó, és éppen Isten őszintesége és szeretetreméltósága az, ami meghatja őket. Minél inkább látják Isten valódi oldalát, annál jobban tudják értékelni Isten szeretetének valódi létezését, Isten fontosságát a szívükben, és azt, ahogy Ő minden pillanatban mellettük áll.

Tereljük vissza beszélgetésünket a jelenre. Ha Isten meg tudta tenni ezeket a különféle apró dolgokat az emberekért, akiket a kezdet kezdetén teremtett, még olyan dolgokat is, amelyekre az emberek soha nem mernének gondolni vagy elvárni őket, akkor vajon Isten meg tudn tenni ilyen dolgokat a mai emberekért? Néhányan azt mondják: „Igen!” Miért van ez így? Mert Isten lényege nem megjátszott, és az Ő szeretetreméltósága sem megjátszott. Isten lényege valóban létezik, és nem olyasvalami, amit mások adnak Hozzá, és főleg nem olyasvalami, ami változik a különböző időkben, helyeken és korokban. Isten valódisága és szeretetreméltósága csak úgy tud igazán megmutatkozni, ha olyasmit tesz, amit az emberek jelentéktelennek és lényegtelennek tartanak – valami annyira mellékes dolgot, amiről az emberek nem is gondolnák, hogy Ő valaha is megtenné. Isten nem kérkedő. Nincs túlzás, álcázás, büszkeség vagy arrogancia az Ő természetében és lényegében. Soha nem dicsekszik, helyette szereti az Általa teremtett emberi lényeket, törődik velük, gondjukat viseli, valamint hűséggel és őszinteséggel vezeti őket. Bármennyire is kevéssé értékelik, érzik vagy látják az emberek azt, amit Isten tesz, Ő egészen biztosan így cselekszik. Befolyásolná az emberek Iránta érzett szeretetét, ha tudnák, hogy Istennek ilyen a lényege? Befolyásolná istenfélelmüket? Remélem, hogy amikor megérted Isten valódi oldalát, akkor még közelebb kerülsz majd Hozzá, és még jobban tudod értékelni az Ő emberiség iránti szeretetét és gondoskodását, valamint képes leszel Istennek adni a szívedet és megszabadulsz a Vele kapcsolatos gyanakvástól és kétségektől. Isten csendben mindent megtesz az emberért, és mindezt halkan teszi őszinteségén, hűségén és szeretetén keresztül. De soha nincs Benne félelem vagy megbánás azzal kapcsolatban, amit tesz, és soha nincs szüksége arra sem, hogy bárki bármilyen módon törlesszen Neki, illetve soha nem áll szándékában bármit is megszerezni az emberiségtől. Mindennek, amit valaha is tett, egyetlen célja az, hogy elnyerje az emberiség igaz hitét és szeretetét. És ezzel az első témát itt be is fejezem.

Segítettek nektek ezek a beszélgetések? Mennyire voltak hasznosak? (Jobban értjük és jobban ismerjük Isten szeretetét.) (A közösségnek ez a módszere segíthet nekünk a jövőben jobban értékelni Isten szavát, megérteni az Ő érzelmeit és az Általa mondott dolgok mögött rejlő jelentéseket, amikor mondta őket, továbbá érzékelni, hogy mit érzett akkor.) Van közöttetek olyan, aki e szavak olvasása után élénkebben tudatában van Isten tényleges létezésének? Érzitek, hogy Isten létezése többé nem üres vagy homályos? Ha már egyszer megvan benned ez az érzés, érzékeled, hogy Isten közvetlenül melletted áll? Lehet, hogy az érzés most nem nyilvánvaló, vagy talán még nem is érzed. De egy nap, amikor valóban mély megbecsülésetek és valódi tudásotok lesz Isten természetéről és lényegéről a szívetekben, érezni fogod, hogy Isten közvetlenül melletted áll – csak még soha nem fogadtad be igazán Istent a szívedbe. És ez az igazság!

Mi a véleményetek arról, ha így közelítjük meg a közösséget? Képesek vagytok lépést tartani? Úgy gondoljátok, hogy ez a fajta közösség Isten munkájának és Isten természetének témájáról nagyon nehéz? Hogy érzitek magatokat? (Nagyon jól, izgatottan.) Mitől érzitek jól magatokat? Miért voltatok izgatottak? (Olyan volt, mintha visszatértünk volna az Édenkertbe, mintha újra Isten oldalán lettünk volna.) „Isten természete” valójában egy meglehetősen ismeretlen téma az emberek számára, mert amit általában elképzeltek, és amit a könyvekben olvastok vagy a közösségekben hallotok, attól egy kissé úgy szoktátok érezni magatokat, mint egy vak ember, aki megérint egy elefántot: csak tapogatjátok a kezetekkel, de valójában nem tudtok semmit sem vizualizálni. A vakon tapogatózás még csak hozzávetőleges megértést sem adhat neked Istenről, nem is beszélve arról, hogy világos fogalmad legyen Róla; csak tovább gerjeszti a képzeletedet, megakadályozva téged abban, hogy pontosan meghatározd, hogy mi Isten természete és lényege, a képzeletedből eredő bizonytalanságok pedig óhatatlanul kétségekkel fogják megtölteni a szívedet. Amikor nem lehetsz biztos valamiben, mégis próbálod megérteni, mindig lesznek ellentmondások és konfliktusok a szívedben, sőt, a zavarodottság érzése is, ami dezorientálttá és nyugtalanná tesz téged. Hát nem gyötrelmes dolog, ha az ember keresni akarja Istent, meg akarja ismerni és tisztán akarja látni Őt, de úgy tűnik, soha nem találja meg a válaszokat? Természetesen ezek a szavak csak azoknak szólnak, akik arra vágynak törekedni, hogy féljék Istent és megfeleljenek Neki. Az ilyen dolgokra nem figyelő embereknek ez valójában nem számít, mert ők leginkább abban reménykednek, hogy Isten valódisága és létezése csupán legenda vagy fantázia, hogy azt tehessenek, amit akarnak, hogy ők legyenek a legnagyobbak és a legfontosabbak, hogy a következményekre való tekintet nélkül követhessenek el gonosz cselekedeteket, hogy ne kelljen büntetést vagy bármilyen felelősséget viselniük, és hogy még az se vonatkozzon rájuk, amit Isten a gonosztevőkről mond. Ezek az emberek nem hajlandók megérteni Isten természetét. Elegük van abból, hogy megpróbálják megismerni Istent és mindent, ami Vele kapcsolatos. Jobban szeretnék, ha Isten nem létezne. Ezek az emberek ellenzik Istent, és azok közé tartoznak, akik ki lesznek vetve.

Ezután Noé történetét fogjuk megvitatni, és azt, hogy ez miként kapcsolódik Isten munkájának, Isten természetének és Istennek Magának a témájához.

Mit láttok, mit tesz Isten Noéval a szentírásnak ebben a részében? Talán mindenki, aki itt ül, tud erről valamit a szentírás olvasása révén: Isten megépíttette Noéval a bárkát, majd Isten elpusztította a világot egy özönvízzel. Isten azért építtette meg Noéval a bárkát, hogy megmentse a nyolcfős családját, ami lehetővé tette számukra, hogy életben maradjanak és az emberiség következő nemzedékének ősei legyenek. Most forduljunk a Szentíráshoz.

B. Noé

1. Isten el akarja pusztítani a világot az özönvízzel és utasítja Noét, hogy építsen bárkát

1Mózes 6:9-14 Nóénak ez a története: Nóé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. Az Istennel járt Nóé. Nóé három fiút nemzett: Sémet, Hámot és Jáfetet. A föld pedig egyre romlottabb lett az Isten színe előtt, és megtelt a föld erőszakossággal. És látta Isten, mennyire megromlott a föld, mert minden ember rossz útra tért a földön. Akkor ezt mondta Isten Nóénak: Elhatároztam, hogy véget vetek minden élőlénynek, mert megtelt erőszakossággal miattuk a föld. Elpusztítom hát őket a földdel együtt. Csinálj magadnak bárkát góferfából, készíts rekeszeket a bárkában, és vond be kívül-belül szurokkal!

1Mózes 6:18-22 Veled azonban szövetségre lépek: menj be a bárkába fiaiddal, feleségeddel és fiaid feleségeivel együtt! És vigyél be a bárkába minden élőlényből, mindenből kettőt-kettőt, hogy életben maradjanak veled együtt: hímek és nőstények legyenek! A madaraknak, a szárazföldi állatoknak és a föld minden csúszómászójának különböző fajtáiból, mindegyikből kettő-kettő menjen be hozzád, hogy életben maradjon! Vigyél magaddal mindenféle eledelt, ami csak ehető; gyűjtsd be magadhoz, hogy legyen ennivalótok, neked is, meg azoknak is! Nóé így is tett: mindenben úgy járt el, ahogyan Isten megparancsolta neki.

Van már egy általános képetek arról, hogy ki volt Noé, miután elolvastátok ezt a két szakaszt? Milyen ember volt Noé? Az eredeti szöveg így hangzik: „Nóé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében.” A mai emberek felfogása szerint milyen ember volt akkoriban az „igaz ember”? Az igaz embernek tökéletes embernek kellett lennie. Azt vajon tudjátok, hogy ez a tökéletes ember az emberek szemében volt-e tökéletes vagy Isten szemében? Kétségtelen, hogy ez a tökéletes ember Isten szemében tökéletes ember volt, de az emberek szemében nem. Ez biztos! Ez azért van, mert az ember vak és nem lát, és csak Isten tekint le az egész földre és minden egyes emberre, továbbá csak Isten tudta, hogy Noé tökéletes ember. Ezért Isten terve, hogy özönvízzel elpusztítsa a világot, abban a pillanatban kezdődött, amikor felszólította Noét.

Abban a korban Isten valami nagyon fontos dologra akarta felszólítani Noét. Miért kellett ezt a feladatot elvégezni? Mert Istennek abban a pillanatban volt egy terve a szívében. Az volt a terve, hogy elpusztítja a világot egy özönvízzel. Miért akarta elpusztítani a világot? Ahogy itt áll: „A föld pedig egyre romlottabb lett az Isten színe előtt, és megtelt a föld erőszakossággal.” Mire következtetsz abból a kifejezésből, hogy „megtelt a föld erőszakossággal”? Ez egy olyan jelenség volt a földön, amikor a világ és az emberek a végletekig romlottá váltak; ezért „megtelt a föld erőszakossággal”. Mai szóhasználattal a „megtelt erőszakossággal” azt jelentené, hogy minden kibillent a megszokott kerékvágásból. Az ember számára ez azt jelentette, hogy a rend minden látszata elveszett az élet minden területén, és minden kaotikussá és kezelhetetlenné vált. Isten szemében ez azt jelentette, hogy a világ emberei túlságosan romlottak lettek. De milyen mértékben romlottak? Olyannyira romlottak, hogy Isten már rájuk sem bírt nézni és nem tudott türelmes lenni velük. Olyan mértékben romlottak, hogy Isten el akarta őket pusztítani. Amikor Isten elhatározta, hogy elpusztítja a világot, úgy tervezte, hogy talál valakit, aki épít egy bárkát. Isten Noét választotta ki erre a feladatra, azaz Noéval építtetett egy bárkát. Miért Noét választotta? Isten szemében Noé igaz ember volt; bármire is utasította Isten, Noé annak megfelelően cselekedett. Ez azt jelenti, hogy Noé hajlandó volt bármit megtenni, amit Isten mondott neki. Isten ilyen embert akart találni, akivel együtt munkálkodhat, aki elvégzi, amit rábízott – elvégzi az Ő földi munkáját. Volt akkoriban Noén kívül más ember, aki képes lett volna egy ilyen feladatot elvégezni? Biztosan nem! Noé volt az egyetlen jelölt, az egyetlen ember, aki képes volt elvégezni azt, amit Isten rábízott, ezért Isten őt választotta. De vajon Isten korlátai és mércéi az emberek megmentésére ma is ugyanazok, mint akkor? A válasz az, hogy határozottan van különbség! És miért kérdezem ezt? Noé volt az egyetlen ember, aki Isten szemében igaz ember volt akkoriban, ami azt sugallja, hogy sem a felesége, sem a fiai és menyei nem voltak igaz emberek, Isten mégis megkímélte őket Noé miatt. Isten nem támasztott velük szemben olyan követelményeket, mint most, hanem életben hagyta Noé családjának mind a nyolc tagját. Megkapták Isten áldását Noé igaz mivolta miatt. Noé nélkül egyikük sem tudta volna elvégezni azt, amit Isten rájuk bízott. Ezért Noé volt az egyetlen ember, akinek túl kellett volna élnie ezt a világpusztulást, a többiek pedig csak járulékos haszonélvezők voltak. Ez azt mutatja, hogy abban a korszakban, mielőtt Isten hivatalosan megkezdte volna irányítási munkáját, viszonylag laza elvek és normák alapján bánt az emberekkel, és viszonylag laza követelményeket támasztott velük szemben. Ahogyan Isten Noé nyolcfős családjával bánt, az a mai ember számára nem tűnik „fairnek”. De ahhoz a nagy mennyiségű munkához képest, amelyet most végez az embereken, és az Ő szavának ahhoz a nagy mennyiségéhez képest, amelyet most közvetít, az, ahogy Isten Noé nyolcfős családjával bánt, csupán egy munkaelv volt, figyelembe véve akkori munkájának hátterét. Összehasonlítva, vajon Noé nyolcfős családja kapott többet Istentől, vagy a mai emberek?

Az, hogy Noé felszólítást kapott, egyszerű tény, mondandónk lényege azonban – Isten természete, akarata és lényege ebben a feljegyzésben – nem ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy megértsük Isten e több aspektusát, először meg kell értenünk, hogy Isten milyen embert kíván felszólítani, és ezen keresztül meg kell értenünk az Ő természetét, akaratát és lényegét. Ez kulcsfontosságú. Isten szemében milyen ember tehát az, akit felszólít? Olyan embernek kell lennie, aki képes meghallgatni az Ő szavait és aki képes követni az utasításait. Ugyanakkor olyan embernek is kell lennie, akinek van felelősségérzete, aki úgy hajtja végre Isten szavát, hogy azt felelősségként és feladatként kezeli, amelyet kötelessége teljesíteni. Akkor ennek a személynek olyannak kell lennie, aki ismeri Istent? Nem. Abban az időben Noé nem sokat hallott Isten tanításairól, és nem is tapasztalta meg Isten egyetlen munkáját sem. Ezért Noé nagyon keveset tudott Istenről. Bár itt fel van jegyezve, hogy Noé Istennel járt, de vajon látta valaha Isten személyét? A válasz határozottan nem! Mert azokban az időkben csak Isten küldöttei jártak az emberek között. Bár ők képviselhették Istent azzal, amit mondtak és tettek, csupán Isten akaratát és szándékait közvetítették. Isten személye nem jelent meg az embernek szemtől-szembe. A szentírásnak ebben a részében alapvetően csak azt látjuk, hogy mit kellett Noénak tennie, és mik voltak Isten utasításai a számára. Mi volt tehát a lényege annak, amit Isten itt kifejezésre juttatott? Minden, amit Isten tesz, pontosan meg van tervezve. Amikor lát egy dolgot vagy egy helyzetet bekövetkezni, van a szemében egy mérce, amelyhez mérten határozza meg, hogy elindít-e egy tervet a dolog kezelésére, illetve hogy milyen megközelítést alkalmaz a dolog vagy a helyzet kezelésére. Ő nem közömbös vagy érzelemmentes minden iránt. Valójában épp ellenkezőleg. Van itt egy vers, amely elmeséli, mit mondott Isten Noénak: „Elhatároztam, hogy véget vetek minden élőlénynek, mert megtelt erőszakossággal miattuk a föld. Elpusztítom hát őket a földdel együtt.” Amikor Isten ezt mondta, úgy értette, hogy csak az embereket pusztítja el? Nem! Isten azt mondta, hogy minden hús-vér élőlényt elpusztít. Miért akarta Isten a pusztulást? Van itt egy másik kinyilatkoztatása Isten természetének; Isten szemében van egy határa az Ő türelmének az ember romlottságával, valamennyi test szennyével, erőszakosságával és engedetlenségével szemben. Hol van az Ő határa? Ahogy Isten mondta: „És látta Isten, mennyire megromlott a föld, mert minden ember rossz útra tért a földön.” Mit jelent az a kifejezés, hogy „mert minden ember rossz útra tért a földön”? Azt jelenti, hogy minden élőlényt, beleértve azokat is, akik követték Istent, akik Isten nevét szólították, akik egykor égő áldozatokat mutattak be Istennek, akik szóban elismerték Istent, sőt dicsérték Őt – amint viselkedésük megtelt romlottsággal és ezt Isten meglátta, el kellett pusztítania őket. Itt volt Isten határa. Mennyire maradt hát Isten türelmes az emberrel és az összes test romlottságával szemben? Annyira, hogy már senki – akár Isten követői, akár hitetlenek – nem járt a helyes úton. Annyira, hogy az ember már nemcsak erkölcsileg volt romlott és gonoszsággal teljes, hanem már nem volt senki, aki hitt Isten létezésében, pláne aki hitt abban, hogy a világot Isten irányítja, és hogy Isten képes elhozni a világosságot és a helyes utat az embereknek. Annyira, hogy az ember már megvetette Isten létezését, és nem engedte, hogy Isten létezzen. Amikor az ember romlottsága elérte ezt a pontot, Isten nem tudta tovább elviselni. Mi lépett a helyébe? Isten haragjának és Isten büntetésének eljövetele. Vajon ez nem Isten természetének részleges kinyilatkoztatása volt? Ebben a jelenlegi korban nincsenek olyan emberek, akik igazak Isten szemében? Nincsenek olyan emberek, akik tökéletesek Isten szemében? Vajon ez egy olyan korszak, amelyben a földön élő minden test viselkedése romlott Isten szemében? Vajon ebben az időben és korban nem állítja minden hús-vér ember kihívás elé Isten türelmének határát – kivéve azokat, akiket Isten teljessé akar tenni, és azokat, akik képesek követni Istent és elfogadni az Ő üdvösségét? Minden, ami mellettetek történik – amit láttok a szemetekkel, hallotok a fületekkel, és amit személyesen megtapasztaltok mindennap ezen a világon – vajon nincs tele erőszakkal? Isten szemében egy ilyen világnak, egy ilyen kornak vajon nem kellene véget vetni? Bár a mai kor háttere teljesen különbözik Noé korának hátterétől, Isten érzései és haragja az ember romlottsága iránt pontosan ugyanaz maradt. Isten képes a munkája miatt türelmes lenni, de a körülmények és feltételek fényében Isten szemében ezt a világot már régen el kellett volna pusztítani. A körülmények messze meghaladják azokat, amelyek akkor voltak, amikor a világot elpusztította az özönvíz. De mi a különbség? Ez is olyan dolog, ami Isten szívét a legjobban elszomorítja, és amit talán egyikőtök sem tud méltányolni.

Amikor elpusztította a világot az özönvízzel, Isten meg tudta bízni Noét a bárka építésével és az előkészítő munkálatok egy részével. Isten egyetlen embert tudott segítségül hívni – Noét –, hogy elvégezze ezeket a dolgokat a Számára. A jelenlegi korban azonban Istennek senkije sincs, akit segítségül hívhatna. Miért van ez így? Valószínűleg minden egyes itt ülő ember nagyon jól érti és tudja az okát. Szükségetek van rá, hogy részletezzem? Ha hangosan kimondanánk, azzal lehet, hogy elveszítenétek a tekintélyeteket és mindenki dühös lenne. Néhányan talán azt mondanák: „Bár nem vagyunk igaz emberek és nem vagyunk tökéletes emberek Isten szemében, ha Isten utasítana minket valamire, akkor azért képesek lennénk megtenni. Korábban, amikor Ő azt mondta, hogy katasztrófa közeleg, elkezdtünk élelmiszert és olyan dolgokat előkészíteni, amelyekre szükségünk lenne egy katasztrófa esetén. Vajon mindez nem Isten elvárásainak megfelelően történt? Nem működtünk tényleg együtt Isten munkájával? Nem hasonlíthatók ezek a dolgok ahhoz, amit Noé tett? Nem valódi engedelmesség az, amit tettünk? Nem Isten utasításait követtük? Nem azt tettük, amit Isten mondott, mert hittünk Isten szavaiban? Akkor Isten miért szomorú még mindig? Miért mondja azt Isten, hogy nincs kit felszólítania?” Van különbség a te tetteid és Noé tettei között? Mi a különbség? (Az, hogy ma előkészítettünk élelmet a katasztrófára, a mi szándékunk volt.) (A mi cselekedeteink nem érhetnek fel az „igazsággal”, míg Noé igaz ember volt Isten szemében.) Amit mondtál, az nem áll messze a valóságtól. Amit Noé tett, az alapvetően különbözött attól, amit az emberek most tesznek. Amikor Noé azt tette, amire Isten utasította, nem tudta, hogy mik Isten szándékai. Nem tudta, hogy Isten mit akar megvalósítani. Isten csak egy parancsot adott neki és utasította, hogy tegyen meg valamit, Noé pedig különösebb magyarázat nélkül ment és megtette. Nem próbálta titokban kitalálni Isten szándékait, nem állt ellen Istennek és nem mutatott őszintétlenséget. Egyszerűen csak ment és megfelelően cselekedett, tiszta és egyszerű szívvel. Bármit is kért tőle Isten, ő megtette, az engedelmesség és az odafigyelés Isten szavára pedig alátámasztotta hitét abban, amit tett. Ilyen egyenesen és egyszerűen kezelte azt, amit Isten rábízott. A lényege – tetteinek lényege az engedelmesség volt, az, hogy nem kételkedett, nem állt ellen, sőt, nem is gondolt a saját személyes érdekeire vagy saját nyereségére és veszteségére. Továbbá, amikor Isten azt mondta, hogy el fogja pusztítani a világot egy özönvízzel, Noé nem kérdezte meg, hogy mikor, vagy hogy mi lesz a dolgok sorsa, és természetesen nem kérdezte Istentől, hogy miként fogja elpusztítani a világot. Egyszerűen csak tette, amit Isten parancsolt. Ahogy Isten akarta, hogy milyen legyen és miből legyen, ő pontosan azt tette, amit Isten kért és azonnal cselekedni is kezdett. Isten utasításai szerint cselekedett azzal a hozzáállással, hogy eleget tegyen Istennek. Vajon azért tette, hogy segítsen magán, és elkerülje a katasztrófát? Nem. Megkérdezte Istentől, hogy mennyi idő múlva pusztul el a világ? Nem kérdezte meg. Megkérdezte Istent, vagy tudta, hogy mennyi időbe telik a bárka megépítése? Ezt sem tudta. Egyszerűen csak engedelmeskedett, hallgatott Rá és aszerint cselekedett. A mostani emberek nem ugyanilyenek: amint egy kevés információ kiszivárog Isten szaván keresztül, amint az emberek megérzik a levelek puszta zizegését a szélben, azonnal akcióba lendülnek mindentől függetlenül és bármilyen áron, felkészülnek rá, hogy mit fognak enni, inni és használni a katasztrófa után, sőt még a menekülési útvonalakat is megtervezik arra az időre, amikor a katasztrófa bekövetkezik. Még érdekesebb, hogy ebben a kulcsfontosságú pillanatban az emberi agyak nagyon jók abban, hogy „elvégezzék a munkát”. Olyan körülmények között, amikor Isten nem adott semmilyen utasítást, az ember nagyon jól meg tud mindent tervezni. Az ilyen tervek jellemzésére használhatnánk a „tökéletes” szót. Az, hogy Isten mit mond, mik Isten szándékai vagy Isten mit akar, senkit nem érdekel, és azt senki nem próbálja méltányolni. Hát nem ez a legnagyobb különbség a mai emberek és Noé között?

Látjátok Isten természetének egy részét Noé történetének e feljegyzésében? Isten türelmének van határa az ember romlottságával, mocskosságával és erőszakosságával szemben. Amikor eléri ezt a határt, nem lesz többé türelmes, hanem belekezd új irányításába és új tervébe, elkezdi tenni, amit tennie kell, feltárja tetteit és a természetének másik oldalát. Ez a cselekedete nem azt hivatott demonstrálni, hogy az embernek soha nem szabad Őt megsértenie, vagy hogy Ő tele van hatalommal és haraggal, és nem is azt hivatott megmutatni, hogy képes elpusztítani az emberiséget. Arról van szó, hogy az Ő természete és szent lényege nem engedheti meg többé azt, és nem lehet többé türelme ahhoz, hogy ez a fajta emberiség az Ő szeme előtt és uralma alatt éljen. Vagyis, amikor az egész emberiség Ellene van, amikor az egész földön nincs senki, akit meg tudna menteni, akkor már nem lesz türelme az ilyen emberiséghez, és minden kétség nélkül végrehajtja a tervét – elpusztítja ezt a fajta emberiséget. Isten ilyen cselekedetét az Ő természete határozza meg. Ez szükségszerű következmény, olyan következmény, amelyet minden, Isten uralma alatt álló teremtett lénynek viselnie kell. Vajon nem azt mutatja ez, hogy ebben a jelenlegi korban Isten alig várja, hogy véghezvigye tervét és megmentse az embereket, akiket meg akar menteni? Ilyen körülmények között mi érdekli leginkább Istent? Nem az, hogy azok, akik egyáltalán nem követik Őt, illetve azok, akik amúgy is Ellene vannak, miként bánnak Vele, vagy hogyan állnak Neki ellen, vagy hogy az emberiség miként rágalmazza Őt. Csak az érdekli, hogy azok, akik követik Őt, üdvösségének tárgyai az irányítási tervében, teljessé váltak-e Általa, méltóvá váltak-e az Ő megelégedésére. Ami az Őt nem követő embereket illeti, csak időnként ad egy kis büntetést nekik, hogy kifejezésre juttassa haragját. Például: cunamik, földrengések és vulkánkitörések formájában. Ugyanakkor erősen védi azokat és vigyáz azokra, akik követik Őt és akiket meg fog menteni. Ez Isten természete: egyrészt rendkívül türelmes és toleráns tud lenni azokkal az emberekkel szemben, akiket teljessé akar tenni, és addig vár rájuk, amíg csak tud; másrészt Isten szenvedélyesen gyűlöli és utálja a sátáni típusú embereket, akik nem követik Őt és Ellene szegülnek. Bár nem érdekli, hogy ezek a Sátán-típusúak követik-e vagy imádják-e Őt, akkor is gyűlöli őket, miközben türelemmel van irántuk a szívében, és miközben meghatározza ezeknek a Sátán-típusúaknak a végét, várja irányítási terve lépéseinek elérkeztét is.

Nézzük a következő passzust!

2. Isten áldása Noéra az özönvíz után

1Mózes 9:1-6 Isten megáldotta Nóét és fiait, és ezt mondta nekik: Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet! Féljen és rettegjen tőletek minden földi állat és minden égi madár, kezetekbe adom őket minden földi csúszómászóval és a tenger minden halával együtt. Minden, ami csak él és mozog, legyen a ti eledeletek! Nektek adom mindezt éppúgy, mint a zöld növényt. De ne egyétek a húst az éltető vérrel együtt! Bizony, számon kérem a benneteket éltető vért! Minden állattól számon kérem azt, és az embertől is számon kérem az ember életét: egyik embertől a másikét. Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a Maga képmására alkotta az embert.

Mit láttok ebből a passzusból? Miért ezeket a verseket választottam? Miért nem olyan részletet választottam, amely arról szól, hogyan élt Noé és családja a bárkán? Mert ennek az információnak nem sok köze van ahhoz a témához, amit ma közlünk. Amire összpontosítunk, az Isten természete. Ha kíváncsiak vagytok ezekre a részletekre, akkor vegyétek kézbe a Bibliát, és olvassátok el magatok. Itt nem fogunk erről beszélni. Ma elsősorban arról beszélünk, hogyan ismerhetjük meg Isten cselekedeteit.

Miután Noé elfogadta Isten utasításait, megépítette a bárkát és átélte azokat a napokat, amikor Isten az özönvízzel elpusztította a világot, és egész nyolcfős családja túlélte. Noé nyolcfős családján kívül az egész emberiség elpusztult, és minden élőlény a földön elpusztult. Noét Isten megáldotta, és mondott neki és fiainak néhány dolgot. Isten ezeket a dolgokat adományozta neki, és ezekkel áldotta meg őt. Ezt az áldást és ígéretet adja Isten annak, aki odafigyel Rá és elfogadja az utasításait, továbbá Isten ilyen módon jutalmazza meg az embereket. Ez azt jelenti, hogy függetlenül attól, hogy Noé tökéletes vagy igaz ember volt-e Isten szemében, és függetlenül attól, hogy mennyit tudott Istenről, röviden szólva, Noé és három fia mindannyian hallgattak Isten szavaira, együttműködtek Isten munkájával, és azt tették, amit Isten utasításai szerint tenniük kellett. Ennek eredményeként a világ özönvíz általi pusztulása után megőrizték az embereket és a különféle élőlényeket Isten számára, és ezzel nagyban hozzájárultak Isten irányítási tervének következő lépéséhez. Mindazért, amit tett, Isten megáldotta őt. A mai ember számára talán említésre sem méltó, amit Noé tett. Egyesek talán még azt is gondolják: „Noé nem tett semmit, Isten már elhatározta, hogy megkíméli őt, tehát biztos volt az életben maradása. Túlélése nem a saját teljesítményének volt köszönhető. Isten akarta így, hisz az ember passzív.” De Isten nem így gondolta. Istennek nem számít, hogy egy ember nagy vagy jelentéktelen, amíg hallgat Rá, engedelmeskedik az utasításainak és annak, amit rábíz, továbbá képes együttműködni az Ő munkájával, akaratával és tervével, hogy az Ő akarata és terve zökkenőmentesen megvalósulhasson, addig az a magatartás méltó arra, hogy Ő emlékezzen rá és megkapja az Ő áldását. Isten nagyra becsüli az ilyen embereket és nagyra tartja a tetteiket, valamint az Iránta érzett szeretetüket és ragaszkodásukat. Ez Isten hozzáállása. Miért áldotta meg tehát Isten Noét? Mert Isten így viszonyul az ilyen cselekedetekhez és az ember engedelmességéhez.

Arra, hogy Isten megáldotta Noét, egyesek azt mondják: „Ha az ember hallgat Istenre és eleget tesz Istennek, akkor Istennek meg kellene áldania az embert. Hát nem magától értetődő ez?” Mondhatjuk ezt? Egyesek azt mondják: „Nem.” Miért nem mondhatjuk ezt? Néhányan azt mondják: „Az ember nem méltó arra, hogy élvezze Isten áldását.” Ez nem teljesen igaz. Mert amikor egy ember elfogadja azt, amit Isten rábíz, Istennek van egy mércéje, amivel meg tudja ítélni, hogy a cselekedetei jók-e vagy rosszak, illetve hogy az illető engedelmeskedett-e és eleget tett-e Isten akaratának, továbbá hogy amit tesz, megfelel-e annak a mércének. Istent az ember szíve érdekli, nem pedig a felszíni cselekedetei. Nem arról van szó, hogy Istennek meg kellene áldania valakit, amíg az megtesz valamit, függetlenül attól, hogy hogyan teszi. Ez egy félreértés az emberek részéről Istennel kapcsolatban. Isten nem csak a dolgok végeredményét nézi, hanem nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy milyen az ember szíve, milyen a hozzáállása a dolgok alakulása során, és azt nézi, hogy van-e a szívében engedelmesség, megfontoltság és az Istennek való megfelelés vágya. Mennyit tudott akkoriban Noé Istenről? Annyit, mint amennyi doktrínát ti most tudtok? Az igazság olyan aspektusait tekintve, mint például az Istenről alkotott fogalmak és ismeretek, vajon kapott annyi öntözést és pásztorlást, mint ti? Nem, nem kapott! Egy tény azonban tagadhatatlan: a mai emberek tudatában, elméjében, sőt a szívük mélyén is, az Istenről alkotott fogalmaik és az Istenhez való viszonyulásuk homályos és kétértelmű. Azt is mondhatnánk, hogy az emberek egy része negatívan viszonyul Isten létezéséhez. De Noé szívében és tudatában Isten létezése abszolút és minden kétséget kizáró volt, így Isten iránti engedelmessége hamisítatlan volt és kiállta a próbát. Szíve tiszta és nyitott volt Isten felé. Nem volt szüksége túl sok doktrína ismeretére ahhoz, hogy meggyőzze magát Isten minden szavának betartásáról, és nem volt szüksége sok, Isten létezését bizonyító tényre sem annak érdekében, hogy képes legyen elfogadni, amivel Isten megbízta, és képes legyen elvégezni, amit Isten elvégeztetett vele. Ez a lényeges különbség Noé és a mai emberek között. Ez a valódi meghatározása annak is, hogy Isten szemében pontosan milyen a tökéletes ember. Isten olyan embereket akar, mint Noé. Ő az az embertípus, akit Isten dicsér, egyúttal pontosan az a fajta ember, akit Isten megáld. Kaptatok ebből valamilyen megvilágosodást? Az emberek kívülről nézik az embereket, míg Isten az emberek szívét és lényegét nézi. Isten nem engedi meg senkinek, hogy félszívvel vagy kételyekkel viseltessen Iránta, és azt sem engedi meg, hogy az emberek gyanakodjanak vagy próbára tegyék Őt bármilyen módon. Ezért, habár a mai emberek szemtől szemben állnak Isten szavával – azt is mondhatnánk, hogy szemtől szemben állnak Istennel –, valami miatt, ami mélyen a szívükben van, a romlott lényegük létezése és a Vele szembeni ellenséges hozzáállásuk miatt akadályoztatva vannak abban, hogy igaz hitük legyen Istenben, és gátolva vannak abban, hogy engedelmeskedjenek Neki. Emiatt nagyon nehéz elnyerniük ugyanazt az áldást, amit Isten megadott Noénak.

Ezután nézzük meg a szentírásnak ezt a részét, amely arról szól, hogyan használta Isten a szivárványt az emberrel kötött szövetségének jelképeként.

3. Isten a szivárványt használja az emberrel kötött szövetségének jelképeként

1Mózes 9:11-13 Szövetségre lépek veletek, és egyetlen élőlény sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz, hogy elpusztítsa a földet. Majd azt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amelyet most szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, amelyet most a földdel megkötök.

A legtöbb ember tudja, mi az a szivárvány, és hallott már néhány szivárvánnyal kapcsolatos történetet. Ami a Bibliában szereplő szivárványról szóló történetet illeti, egyesek elhiszik, mások legendaként kezelik, megint mások egyáltalán nem hisznek benne. Bárhogy is van, a szivárvánnyal kapcsolatos minden esemény Isten munkája volt, és az ember Isten általi irányításának folyamata során történt. Ezek az események pontosan fel lettek jegyezve a Bibliában. Ezek a feljegyzések nem árulják el nekünk, hogy Isten milyen hangulatban volt akkoriban, vagy hogy milyen szándék volt a kimondott szavai mögött. Sőt, senki sem tudja felmérni, mit érzett Isten, amikor ezeket mondta. Azonban Isten lelkiállapota ezzel az egész eseménnyel kapcsolatban feltárul a szöveg sorai között. Olyan, mintha az akkori gondolatai leugranának a lapról Isten szavának minden egyes szaván és mondatán keresztül.

Az embereknek leginkább Isten gondolataival kellene foglalkozniuk, és azokat kellene a leginkább megpróbálniuk megismerni. Azért, mert Isten gondolatai elválaszthatatlanul kapcsolódnak az ember Istenről alkotott megértéséhez, és az ember Istenről alkotott megértése nélkülözhetetlen kapocs az ember életbe való belépéséhez. Mit gondolt tehát Isten akkor, amikor ezek az események zajlottak?

Eredetileg Isten olyan emberiséget teremtett, amely az Ő szemében nagyon jó volt és közel állt Hozzá, de miután fellázadtak Ellene, az özönvíz elpusztította őket. Vajon fájt Istennek, hogy egy ilyen emberiség csak úgy hirtelen eltűnt? Természetesen fájt! Hogyan juttatta kifejezésre ezt a fájdalmát? Hogyan jegyezte ezt le a Biblia? A Biblia ezekkel a szavakkal jegyezte le: „Szövetségre lépek veletek, és egyetlen élőlény sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz, hogy elpusztítsa a földet.” Ez az egyszerű mondat feltárja Isten gondolatait. A világnak e pusztulása nagyon fájt Neki. Az ember szavaival élve, nagyon szomorú volt. El tudjuk képzelni: hogy nézett ki az egykor élettel teli föld, miután elpusztította az özönvíz? Hogy nézett ki akkoriban a föld, amely egykor tele volt emberekkel? Nincs emberi lakhely, nincsenek élőlények, mindenütt víz, és a víz felszínén teljes pusztulás. Vajon egy ilyen jelenet volt Isten eredeti szándéka, amikor megteremtette a világot? Természetesen nem! Isten eredeti szándéka az volt, hogy az egész földön életet lásson, hogy lássa, hogy az Általa teremtett emberi lények imádják Őt, nem pedig az, hogy Noé legyen az egyetlen, aki imádja Őt, vagy az egyetlen, aki válaszolni tudt a hívására, hogy elvégezze, amit rábízott. Amikor az emberiség eltűnt, Isten nem azt látta, amit eredetileg akart, hanem teljesen az ellenkezőjét. Hogyan is ne fájt volna a szíve? Amikor tehát kinyilatkoztatta a természetét és kifejezésre juttatta az érzelmeit, Isten hozott egy döntést. Milyen döntést hozott? Húzott egy ívet a felhőben (vagyis az általunk látott szivárványokat) szövetség gyanánt az emberrel, ígéretként, hogy Isten nem pusztítja el újra az emberiséget özönvízzel. Ugyanakkor azt is üzente az embereknek, hogy Isten azért pusztította el özönvízzel a világot, hogy az emberiség örökre emlékezzen arra, hogy Isten miért tett ilyet.

Vajon akarta Isten a világ akkori elpusztítását? Isten határozottan nem ezt akarta. Talán kis részben el tudjuk képzelni a föld szánalmas látványát a világ pusztulása után, de közel sem tudjuk elképzelni, hogy Isten szemében milyen volt az akkori színtér. Elmondhatjuk, hogy sem a mostani, sem az akkori emberek nem képesek elképzelni vagy értékelni, hogy mit érzett Isten, amikor meglátta azt a képet, a világ látványát az özönvíz általi pusztulás után. Isten az ember engedetlensége miatt kényszerült megtenni ezt, de az a fájdalom, amelyet Isten szíve átélt a világ özönvíz általi elpusztítása miatt, olyan valóság, amelyet senki sem tud felfogni vagy értékelni. Ezért kötött Isten szövetséget az emberiséggel, amellyel azt akarta üzenni az embereknek, hogy ne feledjék, hogy Isten egyszer már tett ilyesmit, és megesküdni nekik, hogy Isten soha többé nem pusztítja el a világot ilyen módon. Ebben a szövetségben meglátjuk Isten szívét – látjuk, hogy Isten szíve fájt, amikor elpusztította ezt az emberiséget. Az ember nyelvén szólva, amikor Isten elpusztította az emberiséget és látta az emberiséget eltűnni, a szíve sírt és vérzett. Talán nem így lehet a legjobban leírni? Az emberek ezeket a szavakat használják az emberi érzelmek illusztrálására, de mivel az emberi nyelv túlságosan hiányos, ezek használata Isten érzéseinek és érzelmeinek leírására Számomra nem tűnik túl rossznak, és nem is túlzó. Legalábbis nagyon élénk, nagyon találó megértést ad nektek arról, hogy milyen volt Isten hangulata abban az időben. Most majd mire fogtok gondolni, amikor megint szivárványt láttok? Legalább emlékezni fogtok arra, hogy Isten egyszer szomorú volt, amiért a világot elpusztította az özönvízzel. Emlékezni fogtok arra, hogy bár Isten gyűlölte ezt a világot és megvetette ezt az emberiséget, amikor elpusztította a saját kezével teremtett emberi lényeket, fájt a szíve, nehezen engedte el őket, vonakodott és nehezen viselte. Egyetlen vigasza Noé nyolcfős családja volt. Noé együttműködése volt az, ami miatt nem volt hiábavaló az Ő fáradságos erőfeszítése, hogy megteremtsen mindent. Egy olyan időszakban, amikor Isten szenvedett, ez volt az egyetlen dolog, ami kárpótolhatta Őt a fájdalmáért. Ettől kezdve Isten az emberiséggel kapcsolatos minden elvárását Noé családjára helyezte, remélve, hogy az áldásai és nem az átkai alatt élhetnek, remélve, hogy soha többé nem fogják látni, amint Isten elpusztítja a világot özönvízzel, és remélve azt is, hogy nem lesznek elpusztítva.

Isten természetének melyik részéről kellene ebből megtudnunk valamit? Isten megvetette az embert, mert az ember ellenséges volt Vele szemben, de szívében az emberiség iránti gondoskodás, aggodalom és irgalom változatlan maradt. Még akkor is, amikor elpusztította az emberiséget, a szíve változatlan maradt. Amikor az emberiség tele volt romlottsággal, és súlyos mértékben engedetlen volt Istennel szemben, Istennek az Ő természete és lényege miatt, az Ő alapelveivel összhangban el kellett pusztítania ezt az emberiséget. De Isten a lényege miatt mégis szánta az emberiséget, sőt, különféle módokon meg akarta váltani az emberiséget, hogy tovább élhessen. Az ember azonban szembeszállt Istennel, továbbra is engedetlen maradt Istennel szemben, és nem fogadta el Isten üdvösségét, vagyis nem volt hajlandó elfogadni az Ő jó szándékait. Bárhogyan is szólította és emlékeztette őket Isten, bármennyire is ellátta, segítette vagy eltűrte őket, az ember mindezt nem értette, nem értékelte és nem is figyelt rá oda. Isten még fájdalmában sem felejtette el megadni az embernek a maximális elfogadást, és várta, hogy az ember megfordítsa a dolgok menetét. Miután elérte tűréshatárát, habozás nélkül megtette, amit tennie kellett. Más szóval, volt egy meghatározott időszak és folyamat attól a pillanattól kezdve, amikor Isten eltervezte, hogy elpusztítja az emberiséget, odáig, hogy megkezdte az emberiség elpusztítására irányuló munkáját. E folyamat célja az volt, hogy lehetővé tegye az ember számára az irányváltást, és ez volt az utolsó lehetőség, amit Isten adott az embernek. Mit csinált tehát Isten ebben az időszakban, mielőtt elpusztította az emberiséget? Isten jelentős mennyiségű emlékeztető és figyelmeztető munkát végzett. Bármennyi fájdalom és bánat volt Isten szívében, Ő továbbra is felruházta az emberiséget gondoskodásával, törődésével és bőséges irgalmával. Mit látunk ebből? Kétségtelenül azt látjuk, hogy Isten emberiség iránti szeretete valódi és nem csupán szájhősködés. Valódi, kézzelfogható és érzékelhető, nem színlelt, hamisított, csalárd vagy megjátszott. Isten soha nem használ semmiféle megtévesztést és nem teremt hamis képeket, hogy az emberek szeretetreméltónak lássák Őt. Soha nem használ hamis tanúságtételt, hogy az emberek lássák az Ő szeretetreméltóságát, vagy hogy hivalkodjon szeretetreméltóságával és szentségével. Vajon Isten természetének ezen aspektusai nem méltóak az ember szeretetére? Nem érdemlik meg az imádatot? Nem érdemlik meg, hogy dédelgessük őket? Ezen a ponton szeretném megkérdezni tőletek: miután hallottátok ezeket a szavakat, úgy gondoljátok, hogy Isten nagysága csupán üres szavak egy papírlapon? Isten szeretetreméltósága csak üres szavak? Nem! Természetesen nem! Isten felsőbbrendűsége, nagysága, szentsége, toleranciája, szeretete és így tovább – Isten természete és lényege minden egyes különféle aspektusának minden egyes részlete gyakorlati kifejezésre jut minden alkalommal, amikor Ő munkálkodik, megtestesül az emberre vonatkozó akaratában, valamint be is teljesedik és tükröződik minden emberben. Függetlenül attól, hogy érezted-e már korábban, Isten minden lehetséges módon gondoskodik minden emberről, őszinte szívét, bölcsességét és különféle módszereit használva, hogy megmelengesse minden ember szívét és felébressze minden ember lelkét. Ez vitathatatlan tény. Nem számít, hányan ülnek itt, mindenkinek más tapasztalata és érzései vannak Isten toleranciájáról, türelméről és szeretetreméltóságáról. Ezek az Istennel kapcsolatos tapasztalatok, érzések vagy érzékelések – röviden, mindezek a pozitív dolgok Istentől származnak. Most, hogy integráltuk mindenkinek a tapasztalatait és ismereteit Istenről és ötvöztük a ma olvasott bibliai passzusokkal, már valóságosabb és jobban megértésed van Istenről?

Miután elolvastátok ezt a történetet és némileg megértettétek Isten természetét, amelyet ezen az eseményen keresztül nyilatkoztatott ki, milyen új ismeretet szereztetek Istenről? Mélyebb megértést adott nektek Istenről és az Ő szívéről? Másképp érzitek magatokat most, amikor újra felidézitek Noé történetét? Véleményetek szerint szükségtelen volt közösséget vállalni ezekkel a bibliai versekkel? Most, hogy közösséget vállaltunk velük, úgy gondoljátok, hogy szükségtelen volt? Nyilván szükséges volt! Annak ellenére, hogy amit olvastunk, az egy történet, mégis igaz feljegyzés az Isten által végzett munkáról. Nem az volt a célom, hogy megértessem veletek e történetek vagy e szereplő részleteit, sem az, hogy tanulmányozhassátok ezt a szereplőt, és főleg nem az, hogy visszamenjetek és ismét tanulmányozzátok a Bibliát. Értitek? Szóval segítettek nektek ezek a történetek megismerni Istent? Mit adott hozzá ez a történet az Istenről való megértésetekhez? Mondjátok el nekünk, hongkongi testvérek és nővérek! (Láttuk, hogy Isten szeretete olyasmi, amivel mi, romlott emberek nem rendelkezünk.) Mondjátok el nekünk, dél-koreai testvérek és nővérek! (Isten ember iránti szeretete valódi. Isten ember iránti szeretete magában hordozza az Ő természetét és magában hordozza az Ő nagyságát, szentségét, felsőbbrendűségét és elfogadását. Érdemes megpróbálnunk mélyebb megértést nyerni róla.) (Az iménti közösségvállaláson keresztül egyrészt láthatom Isten igazságos és szent természetét, másrészt láthatom Isten aggodalmát az emberiség iránt, Isten irgalmát az emberiség iránt, és azt, hogy minden, amit Isten tesz, és az Ő minden gondolata és elképzelése az emberiség iránti szeretetét és aggodalmát tárja fel.) (A múltban úgy értelmeztem, hogy Isten azért pusztította el özönvízzel a világot, mert az emberiség súlyos mértékben gonosszá vált, és Isten mintha azért pusztította volna el ezt az emberiséget, mert megutálta őket. Csak miután Isten beszélt ma Noé történetéről, és azt mondta, hogy Isten szíve vérzik, akkor jöttem rá, hogy Isten valójában nem szívesen engedte el ezt az emberiséget. Csak mivel az emberiség túl engedetlen volt, Istennek nem volt más választása, mint elpusztítani őket. Valójában Isten szíve ebben az időben nagyon szomorú volt. Ebből láthatom Isten természetében az emberiség iránti törődést és aggodalmat. Ez olyasmi, amit korábban nem tudtam.) Nagyon jó! Ti következtek. (Nagyon meghatódtam, miután meghallgattam. Korábban is olvastam már a Bibliát, de még soha nem volt olyan élményem, mint a mai, ahol Isten közvetlenül boncolgatja ezeket a dolgokat, hogy megismerhessük Őt. Azáltal, hogy Isten így elkísér minket, hogy megismerhessük a Bibliát, megtudtam, hogy az ember romlottsága előtt Isten lényege a szeretet és az emberiséggel való törődés volt. Attól kezdve, hogy az ember romlottá vált, egészen a legutóbbi napokig, bár Isten természete igazságos, szeretete és gondviselése változatlan. Ez azt mutatja, hogy Isten szeretetének lényege a teremtéstől napjainkig, függetlenül attól, hogy az ember romlott-e, soha nem változik.) (Ma láttam, hogy Isten lényege nem változik az idő vagy munkája helyének megváltozásával. Azt is láttam, hogy függetlenül attól, hogy Isten megteremti vagy elpusztítja-e a világot, miután az ember romlott lesz, mindennek, amit Ő tesz, van értelme és tartalmazza az Ő természetét. Láttam tehát, hogy Isten szeretete végtelen és mérhetetlen, és – ahogy a többi testvér és nővér is említette – láttam Isten gondoskodását és irgalmát is az emberiség iránt, amikor elpusztította a világot.) (Ezek olyan dolgok voltak, amelyekről korábban tényleg nem tudtam. Azután, amit ma meghallgattam, úgy érzem, hogy Isten valóban szavahihető, valóban megbízható, érdemes hinni Benne és tényleg létezik. Őszintén tudom értékelni a szívemben, hogy Isten természete és szeretete tényleg ilyen konkrét. Ez az érzésem azután, amit ma meghallgattam.) Kiváló! Úgy tűnik, mindannyian megszívleltétek a hallottakat.

Észrevettetek valamit az összes bibliai versből, beleértve az összes bibliai történetet, amelyek kapcsán ma közösségben voltunk? Használta Isten valaha is a saját nyelvét, hogy kifejezze a saját gondolatait vagy elmagyarázza az emberiség iránti szeretetét és gondoskodását? Van arra vonatkozó feljegyzés, hogy Ő egyszerű nyelvezetet használ annak kifejezésére, hogy mennyire aggódik az emberiségért, vagy mennyire szereti őket? Nincs. Nem így van? Olyan sokan vannak köztetek, akik olvastátok a Bibliát vagy más könyveket. Látott valamelyikőtök ilyen szavakat? A válasz határozottan nem! Vagyis a Biblia feljegyzéseiben, beleértve Isten szavait vagy munkájának dokumentálását, Isten soha, semmilyen korban vagy időszakban nem használta saját módszereit arra, hogy leírja érzéseit vagy kifejezze az emberiség iránti szeretetét és gondoskodását, továbbá Isten soha nem használta a beszédet vagy bármilyen cselekedetet arra, hogy érzéseit és érzelmeit közvetítse – nem így van? Miért mondom ezt? Miért kell ezt megemlítenem? Azért, mert ez megtestesíti Isten szeretetreméltóságát és az Ő természetét is.

Isten teremtette az emberiséget; függetlenül attól, hogy romlottá váltak-e, vagy követik-e Őt, Isten úgy bánik az emberekkel, mint legkedveltebb szeretteivel – vagy ahogy az emberek mondanák, a számára legkedvesebb emberekkel – és nem úgy, mint a játékszereivel. Bár Isten azt mondja, Ő a Teremtő, az ember pedig az Ő teremtménye, ami úgy hangozhat, mintha lenne némi rangkülönbség köztük, a valóság az, hogy mindaz, amit Isten az emberiségért tett, messze túlmutat egy ilyen jellegű kapcsolaton. Isten szereti az emberiséget, törődik az emberiséggel és aggódik érte, valamint folyamatosan és szüntelenül gondoskodik az emberiségről. Soha nem érzi azt a szívében, hogy ez többletmunka vagy olyasmi, amiért nagy elismerést érdemel. Nem érzi azt sem, hogy az emberiség megmentése, ellátása és az, hogy mindent megad az embereknek, olyan hatalmas hozzájárulás az emberiséghez. Egyszerűen csak csendben és halkan gondoskodik az emberiségről a Maga módján, a saját lényegén, tulajdonain és lényén keresztül. Nem számít, hogy az emberiség mennyi gondviselést és segítséget kap Tőle, Isten soha nem gondolkodik ezen, vagy nem próbálja learatni a babérokat. Ezt Isten lényege határozza meg, és pontosan ez Isten természetének valódi kifejeződése is. Ezért van az, hogy – függetlenül attól, hogy a Bibliáról vagy bármely más könyvről van-e szó – soha nem találunk olyat, hogy Isten kifejezésre juttatja a gondolatait, és soha nem találunk olyat, ahol Isten leírja vagy kijelenti az embereknek – azzal a céllal, hogy hálássá tegye az emberiséget Maga iránt vagy elérje, hogy dicsérjék Őt –, hogy miért teszi ezeket a dolgokat, vagy miért törődik annyira az emberiséggel. Amikor fájdalmat érez, amikor a szíve rendkívül fáj, még akkor sem feledkezik meg az emberiséggel szembeni felelősségéről vagy az emberiség iránti aggodalmáról; mindvégig egyedül, csendben viseli ezt a kínt és fájdalmat. Ellenkezőleg, Isten továbbra is gondoskodik az emberiségről, ahogyan mindig is tette. Bár az emberiség gyakran dicsőíti Istent vagy tesz tanúbizonyságot Mellette, Isten ezen viselkedések egyikét sem követeli meg. Ennek az az oka, hogy Isten soha nem szándékozik az emberiségért tett jó dolgait hálára cserélni vagy visszafizettetni. Másrészt azok, akik képesek félni Istent és elkerülni a gonoszt, akik valóban tudják követni Istent, hallgatnak Rá és hűségesek Hozzá, és akik tudnak engedelmeskedni Neki – ők azok, akik gyakran részesülnek Isten áldásaiban, és Isten fenntartás nélkül részesíti őket ezekben az áldásokban. Ráadásul az áldások, amelyeket az emberek Istentől kapnak, gyakran meghaladják képzeletüket, és túlmutatnak mindazon, amit az emberi lények a tetteikkel vagy az általuk megfizetett árral igazolhatnak. Amikor az emberiség élvezi Isten áldásait, vajon érdekel bárkit is, hogy mit csinál Isten? Érdekel valakit, hogy Isten hogyan érzi Magát? Próbálja bárki is méltányolni Isten fájdalmát? A válasz egy határozott nem! Vajon bármely emberi lény, beleértve Noét is, fel tudja fogni azt a fájdalmat, amit Isten abban a pillanatban érzett? Fel tudja bárki mérni, hogy miért kötne Isten ilyen szövetséget? Nem tudják! Az emberiség nem azért nem tudja felmérni Isten fájdalmát, mert nem tudja megérteni azt, és nem az Isten és az ember közötti szakadék vagy a státuszbeli különbség miatt; hanem azért, mert az emberiséget egyáltalán nem érdeklik Isten érzései. Az emberiség azt hiszi, hogy Isten független – hogy Istennek nincs szüksége arra, hogy az emberek törődjenek Vele, hogy megértsék Őt vagy tekintettel legyenek Rá. Isten az Isten, ezért nincs fájdalma, nincsenek érzelmei; sosem lesz szomorú, nem érez bánatot, még csak nem is sír. Isten az Isten, ezért nincs szüksége semmilyen érzelmi megnyilvánulásra és nincs szüksége semmilyen érzelmi vigaszra. Ha bizonyos körülmények között mégis szüksége van ezekre a dolgokra, akkor egyedül is megbirkózik ezzel, és nem lesz szüksége az emberiség segítségére. Ezzel szemben a gyenge, éretlen emberek azok, akiknek szükségük van Isten vigasztalására, ellátására, bátorítására, sőt arra is, hogy vigaszt nyújtson érzelmeikre mindenkor és mindenhol. Az ilyen dolgok az emberiség szívének mélyén lapulnak: az ember az, aki gyenge; szükségük van arra, hogy Isten mindenféle módon gondoskodjon róluk, megérdemelnek minden gondoskodást, amit Istentől kapnak, és követelniük kell Istentől mindazt, ami szerintük jár nekik. Isten az, aki erős; Neki mindene megvan, és Neki kellene az emberiség gyámjának lennie, és Neki kellene áldásokat osztogatnia. Mivel Ő már Isten, ezért mindenható, és soha semmire nincs szüksége az emberiségtől.

Mivel az ember nem figyel Isten egyik kinyilatkoztatására sem, soha nem érezte Isten szomorúságát, fájdalmát vagy örömét. Fordítva viszont, Isten úgy ismeri az ember minden kifejeződését, mint a tenyerét. Isten mindenkor és mindenhol kielégíti mindenki szükségleteit, figyeli minden egyes ember változó gondolatait, így vigasztalva és bátorítva, vezetve és megvilágítva őket. Mindazon dolgok vonatkozásában, melyeket Isten az emberiséggel tett, és mindazon ár tekintetében, amit miattuk fizetett, vajon találnak az emberek olyan passzust a Bibliában vagy bármiben, amit Isten eddig mondott, ami egyértelműen kimondja, hogy Isten követelni fog valamit az embertől? Nem! Éppen ellenkezőleg, bármennyire is figyelmen kívül hagyják az emberek Isten gondolkodását, Ő mégis ismételten vezeti az emberiséget, ismételten gondoskodik az emberiségről és segíti őket, hogy képesek legyenek követni Isten útját, hogy elérjék azt a gyönyörű rendeltetési helyet, amelyet előkészített számukra. Ha Istenről van szó, illetve arról, amije van és ami Ő, az Ő kegyelméről, irgalmáról és minden jutalmáról – ezeket fenntartás nélkül megadja azoknak, akik szeretik és követik Őt. De soha senkinek nem tárja fel az elszenvedett fájdalmát vagy lelkiállapotát, és soha nem panaszkodik arra, hogy valaki nem veszi Őt figyelembe vagy nem ismeri az akaratát. Mindezt egyszerűen csendben elviseli, és várja azt a napot, amikor az emberiség képes lesz megérteni.

Miért mondom itt ezeket a dolgokat? Mit értetek az általam elmondottakból? Van valami Isten lényegében és temészetében, amit túlságosan könnyű figyelmen kívül hagyni, olyasvalami, amivel csakis Isten rendelkezik, de egyetlen ember sem, beleértve azokat is, akiket mások nagyszerű embereknek, jó embereknek vagy képzeletük Istenének tartanak. Mi ez a dolog? Isten önzetlensége. Amikor önzetlenségről beszélünk, azt gondolhatod, hogy te is nagyon önzetlen vagy, mert amikor a gyermekeidről van szó, soha nem alkudozol vagy kötözködsz velük, illetve azt gondolod, hogy akkor is nagyon önzetlen vagy, amikor a szüleidről van szó. Nem számít, mit gondolsz, neked legalább van valami fogalmad az „önzetlen” szóról, és pozitív szóként gondolsz rá, továbbá úgy véled, hogy önzetlennek lenni nagyon nemes dolog. Amikor önzetlen vagy, akkor nagyra becsülöd magad. De nincs senki, aki mindenben látja Isten önzetlenségét, emberekben, eseményekben és tárgyakban, valamint az Ő munkájában. Miért van ez így? Mert az ember túlságosan önző! Miért mondom ezt? Az emberiség anyagi világban él. Lehet, hogy követed Istent, de soha nem látod vagy értékeled azt, ahogy Isten gondoskodik rólad, szeret téged és törődik veled. Akkor mit látsz? A vérrokonaidat látod, akik szeretnek téged vagy rajonganak érted. Azokat a dolgokat látod, amelyek jótékony hatással vannak a testedre, azokkal az emberekkel és dolgokkal törődsz, akiket szeretsz. Ez az ember úgynevezett önzetlensége. Az ilyen „önzetlen” emberek azonban soha nem törődnek azzal az Istennel, aki életet ad nekik. Az ember önzetlensége Isten önzetlenségével szemben önzővé és megvetendővé válik. Az önzetlenség, amelyben az ember hisz, üres és irreális, hamis, Istennel összeférhetetlen és nincs köze Istenhez. Az ember önzetlensége önmagáért van, míg Isten önzetlensége az Ő lényegének igazi kinyilatkoztatása. Éppen Isten önzetlenségének köszönhető, hogy Ő folyamatosan gondoskodik az emberről. Lehet, hogy téged nem érint túl mélyen ez a téma, amiről ma beszélek, és csak helyeslően bólogatsz, de amikor megpróbálod értékelni Isten szívét a szívedben, akaratlanul is felfedezed azt, hogy az összes ember, ügy és dolog közül, amit érzékelsz ebben a világban, csak Isten önzetlensége valódi és konkrét, mert egyedül Isten irántad való szeretete feltétel nélküli és makulátlan. Istentől eltekintve bárki más úgynevezett önzetlensége színlelt, felszínes, hiteltelen; célja van, bizonyos szándékai vannak, kompromisszumot hordoz és nem állja ki a próbát. Azt is mondhatnánk, hogy mocskos és megvetendő. Egyetértetek ezekkel a szavakkal?

Tudom, hogy nem nagyon ismeritek ezeket a témákat, és szükségetek van egy kis időre, hogy leülepedjen, mielőtt igazán megérthetitek. Minél kevésbé ismeritek ezeket a kérdéseket és témákat, az annál inkább azt bizonyítja, hogy hiányoznak a szívetekből. Ha soha nem említeném meg ezeket a témákat, tudna róluk közületek bárki bármit? Azt hiszem, soha nem ismernétek meg őket. Ez biztos. Nem számít, hogy mennyire fogjátok fel vagy értitek meg, ezek a témák, amelyekről beszélek, röviden szólva azok, amelyek leginkább hiányoznak az emberekből és amelyekről a legtöbbet kellene tudniuk. Ezek a témák mindenki számára nagyon fontosak – értékes dolgok és magát az életet jelentik, és olyan dolgok, amelyeknek birtokában kell lennetek az előttetek álló úton. Ezen útmutató szavak nélkül, Isten természetének és lényegének megértése nélkül mindig kérdőjel lesz benned, amikor Istenről van szó. Hogyan hihetsz megfelelően Istenben, ha még csak nem is érted Őt? Semmit sem tudsz Isten érzelmeiről, akaratáról, lelkiállapotáról, arról, amit gondol, ami elszomorítja és ami boldoggá teszi Őt; hogyan lehetsz hát tekintettel Isten szívére?

Amikor Isten feldúlt, akkor egy olyan emberiséggel találja magát szemben, amely egyáltalán nem figyel Rá, olyan emberiséggel, amely követi Őt és azt állítja, hogy szereti Őt, de teljesen figyelmen kívül hagyja az érzéseit. Hogy ne fájna a szíve? Isten az irányítási munkájában őszintén végzi a munkáját minden egyes emberen, és minden egyes emberhez őszintén szól, valamint fenntartás vagy rejtőzködés nélkül néz szembe velük; fordítva viszont minden ember, aki követi Őt, elzárkózik Előle, és senki sem hajlandó aktívan közelebb kerülni Hozzá, megérteni a szívét vagy odafigyelni az érzéseire. Még azok sem akarnak közel kerülni Istenhez, akik a bizalmasai akarnak lenni, nem akarnak tekintettel lenni a szívére vagy megpróbálni megérteni Őt. Amikor Isten örömteli és boldog, nincs senki, aki osztozna Vele a boldogságában. Amikor az emberek félreértik Istent, nincs senki, aki megvigasztalná az Ő sebzett szívét. Amikor fáj a szíve, nincs egyetlen ember sem, aki hajlandó lenne megengedni Neki, hogy bízzon benne. Isten irányítási munkájának e több ezer éve alatt nem volt senki, aki megértené Isten érzelmeit, senki, aki felfogná vagy méltányolná azokat, pláne aki Isten mellé állhatna, hogy osztozzon örömeiben és bánataiban. Isten magányos. Magányos! Isten nemcsak azért magányos, mert a romlott emberiség szembeszegül Vele, hanem sokkal inkább azért, mert azok, akik igyekeznek szellemi emberek lenni, akik igyekeznek megismerni és megérteni Istent, sőt még azok is, akik hajlandóak egész életüket feláldozni Érte, szintén nem ismerik az Ő gondolatait, sem az Ő természetét és érzelmeit nem értik.

Noé történetének végén azt látjuk, hogy Isten szokatlan módszert használt, hogy kifejezze akkori érzéseit. Ez egy nagyon különleges módszer volt: szövetséget kötött az emberrel, amely deklarálta, hogy Isten véget vetett a világ özönvíz általi elpusztításának. A felszínen a szövetségkötés nagyon hétköznapi dolognak tűnhet. Nem más, mint két fél kötelezése szavakkal, illetve annak megelőzése, hogy megszegjék a megállapodásukat, mindkettőjük érdekeinek védelmében. Formailag nagyon hétköznapi dolog, de a mögötte megbúvó motivációk és Isten e dolgokhoz kötődő szándéka alapján ez Isten természetének és lelkiállapotának valódi kinyilatkoztatása. Ha egyszerűen félreteszed ezeket a szavakat és figyelmen kívül hagyod őket, ha soha nem mondom el nektek a dolgok igazságát, akkor az emberiség tényleg soha nem fogja megismerni Isten gondolkodását. Lehet, hogy a képzeletedben Isten mosolygott, amikor ezt a szövetséget megkötötte, vagy lehet, hogy az arckifejezése komoly volt, de függetlenül attól, hogy a legtöbb hétköznapi ember milyen arckifejezést képzel el Istennek, senki sem láthatta volna Isten szívét vagy fájdalmát, nemhogy a magányosságát. Senki sem tudja elérni, hogy Isten bízzon benne, vagy hogy méltó legyen Isten bizalmára, vagy olyasvalaki legyen, akinek Ő kifejezheti a gondolatait, vagy akire rábízhatja fájdalmát. Ezért nem volt Istennek más választása, minthogy ilyen dolgot tegyen. A felszínen Isten könnyedén intett búcsút az emberiségnek úgy, ahogy volt, lerendezve a múlt ügyeit, és tökéletesen véghez vitte a világ özönvíz általi elpusztítását. Isten azonban e pillanattól a szíve mélyére temette a fájdalmát. Abban az időben, amikor Istennek nem volt kiben bíznia, szövetséget kötött az emberiséggel, és azt mondta nekik, hogy nem fogja újra elpusztítani a világot özönvízzel. Amikor megjelent egy szivárvány, az arra emlékeztette az embereket, hogy egy ilyen dolog megtörtént, valamint figyelmeztette őket, hogy tartózkodjanak a gonosztól. Isten még ilyen fájdalmas állapotban sem feledkezett meg az emberiségről, és továbbra is nagy gondot fordított rájuk. Hát nem Isten szeretete és önzetlensége ez? De mire gondolnak az emberek, amikor szenvednek? Nem ilyenkor van a legnagyobb szükségük Istenre? Ilyenkor az emberek mindig előrángatják Istent, hogy nyújtson nekik vigaszt. Nem számít, mikor, Isten soha nem hagyja cserben az embereket, és mindig lehetővé teszi, hogy kijussanak szorult helyzetükből és a fényben éljenek. Bár Isten így gondoskodik az emberiségről, az ember szívében Isten nem több, mint egy nyugtató pirula, egy vigaszt nyújtó üdítő. Amikor Isten szenved, amikor a szíve sebzett, akkor az, hogy egy teremtett lény vagy bármely ember társaságot vagy vigaszt nyújtson Neki, kétségtelenül csak egy túlzó kívánság lenne Isten részéről. Az ember soha nem figyel oda Isten érzéseire, ezért Isten soha nem kéri és nem is várja el, hogy legyen valaki, aki megvigasztalja Őt. Ő csupán a saját módszereit használja arra, hogy kifejezésre juttassa a hangulatát. Az emberek nem gondolják, hogy Isten számára nagy megpróbáltatás, ha szenvedésen megy keresztül, viszont csak akkor tudod átérezni Isten nagyságát és önzetlenségét, ha valóban megpróbálod érteni Őt, ha őszintén értékelni tudod Isten komoly szándékait mindenben, amit tesz. Habár Isten szövetséget kötött az emberiséggel a szivárvány segítségével, soha senkinek nem mondta el, hogy miért tette ezt – miért hozta letre ezt a szövetséget –, vagyis soha senkinek nem mondta el az igazi gondolatait. Azért van így, mert senki sem tudja felfogni, hogy Isten milyen mélyen szereti a saját kezével teremtett emberiséget, és senki sincs, akifel tudja mérni, hogy mekkora fájdalmat szenvedett el a szíve, amikor elpusztította az emberiséget. Ezért, még ha el is mondaná az embereknek, hogyan érzi Magát, képtelenek lennének magukra vállalni ezt a bizalmat. Annak ellenére, hogy fáj Neki, mégis folytatja munkájának következő lépését. Isten mindig a legjobb oldalát és a legjobb dolgokat adja az emberiségnek, miközben csendben Ő Maga viseli az összes szenvedést. Isten soha nem tárja fel nyíltan ezeket a szenvedéseket. Ehelyett elviseli azokat és csendben vár. Isten kitartása nem hideg, nem érzéketlen vagy tehetetlen, és nem is a gyengeség jele. Isten szeretete és lényege mindig is inkább önzetlen volt. Ez az Ő lényegének és természetének természetes megnyilatkozása, és Isten mint az igazi Teremtő identitásának valódi megtestesülése.

Mindezek után néhányan talán félreértelmezik, amit mondtam, és azt gondolják: „Isten érzéseinek ilyen részletes, szenzációhajhász leírása azt a célt szolgálta, hogy az emberek megsajnálják Istent?” Ez lenne itt a szándék? (Nem.) Az egyetlen célja annak, hogy ezeket a dolgokat elmondom, az, hogy jobban megismerjétek Istent, megértsétek az Ő számtalan aspektusát, megértsétek az Ő érzelmeit, tisztán lássátok, hogy Isten lényege és természete konkrétan és apránként az Ő munkáján keresztül fejeződik ki, nem pedig az emberek üres szavai, a szavaik és doktrínáik vagy képzeletük festi le. Ez azt jelenti, hogy Isten és Isten lényege valóban létezik – nem festmények, nem képzelgések, nem ember konstruálta és semmiképpen sem ember találta ki őket. Most már felismeritek ezt? Ha felismeritek, akkor mai szavaim elérték céljukat.

Ma három témát vitattunk meg. Bízom benne, hogy mindenki sokat nyert a három témával kapcsolatos közösségvállalásunkból. Határozottan állíthatom, hogy e három témán keresztül Isten gondolatai, melyeket ecseteltem, illetve Isten általam említett természete és lényege átformálta az emberek Istenről alkotott képzelődéseit és megértését, sőt, átformálta mindenkinek az istenhitét, valamint átformálta a mindenki által csodált Istenről alkotott képet a szívükben. Bárhogy is legyen, remélem, hogy amit a Biblia e két szakaszából megtudtatok Isten természetéről, hasznos lesz a számotokra, és remélem, hogy miután visszatértek, megpróbáltok még többet elmélkedni rajta. A mai találkozó itt véget ér. Viszontlátásra!

2013. november 4.