A legutóbbi találkozónkon egy nagyon fontos témáról beszélgettünk. Emlékeztek rá, hogy mi volt az? Hadd ismételjem meg. A legutóbbi közösségünk témája a következő volt: Isten munkája, Isten természete és Isten Maga. Fontos téma ez számotokra? Melyik része a legfontosabb számotokra? Isten munkája, Isten természete vagy Maga Isten? Melyik érdekel titeket leginkább? Melyik részről szeretnétek leginkább hallani? Tudom, hogy nehéz erre a kérdésre válaszolnotok, mert Isten természete munkájának minden aspektusában látható, és az Ő természete mindig és mindenhol megmutatkozik az Ő munkájában, és tulajdonképpen Magát Istent képviseli; Isten átfogó irányítási tervében Isten munkája, Isten természete és Isten Maga elválaszthatatlan egymástól.

Az Isten munkájáról szóló legutóbbi közösségünk a Bibliából vett beszámolókból állt, amelyek régen történt eseményekről szólnak. Ezek mind olyan történetek voltak, amelyek az emberről és Istenről szólnak, és olyan dolgokról, amelyek az emberrel történtek, ugyanakkor Isten részvételét és kifejeződését is magukban foglalják, ezért ezek a történetek különleges értékkel és jelentőséggel bírnak Isten megismerése szempontjából. Közvetlenül azután, hogy megteremtette az emberiséget, Isten elkezdett foglalkozni és beszélgetni az emberrel, és a természete elkezdett kifejezésre jutni az ember felé. Más szóval, attól kezdve, hogy Isten először foglalkozott az emberiséggel, elkezdte megszakítás nélkül feltárni az ember számára az Ő lényegét, azt, amije van és ami Ő Maga. Függetlenül attól, hogy a korábbi emberek vagy a mai emberek képesek-e látni vagy megérteni, Isten beszél az emberhez és munkálkodik az emberek között, kinyilatkoztatva az Ő természetét és kifejezésre juttatva az Ő lényegét – ez tény, és senki sem tagadhatja. Ez azt is jelenti, hogy Isten természete, Isten lényege, továbbá az, amije van és ami Ő Maga, állandóan kiárad és feltárul, miközben munkálkodik és foglalkozik az emberrel. Soha semmit nem rejtett vagy dugott el az ember elől, hanem ehelyett felfedi és szabadjára engedi saját természetét, anélkül, hogy bármit is visszatartana. Ezért Isten azt reméli, hogy az ember megismerheti Őt és megértheti az Ő természetét és lényegét. Nem kívánja, hogy az ember az Ő természetét és lényegét örök rejtélyként kezelje, és azt sem akarja, hogy az emberiség úgy tekintsen Istenre, mint egy soha meg nem oldható rejtélyre. Az emberiség csak akkor ismerheti az előre vezető utat, és csak akkor tudja elfogadni Isten útmutatását, ha ismeri Istent, és csak egy ilyen emberiség élhet igazán Isten uralma alatt, a fényben, Isten áldásai közepette.

Az Isten által kimondott és kinyilatkoztatott szavak és természet képviselik az Ő akaratát és az Ő lényegét is. Amikor Isten az emberrel foglalkozik, függetlenül attól, hogy mit mond vagy tesz, vagy milyen természetet tár fel, és függetlenül attól, hogy az ember mit lát Isten lényegéből, tulajdonaiból és lényéből, az mind Isten emberre vonatkozó akaratát képviseli. Függetlenül attól, hogy az ember mennyire képes felismerni, felfogni vagy megérteni, ez mind Isten akaratát képviseli – Isten emberre vonatkozó akaratát. Ez minden kétséget kizáróan így van! Isten emberiségre vontakozó akarata az, hogy az embereknek szerinte milyennek kell lenniük, mit kell tenniük, hogyan kell élniük és hogyan kell képesnek lenniük arra, hogy beteljesítsék Isten akaratát. Elválaszthatatlanok ezek a dolgok Isten lényegétől? Más szavakkal, Isten ugyanakkor tárja fel az Ő természetét, tulajdonait és lényét, amikor az emberrel szemben követeléseket támaszt. Nincs hamisság, nincs színlelés, nincs eltitkolás és nincs szépítés. Miért van az, hogy az ember mégis képtelen a megismerésre, és miért nem volt képes az ember soha tisztán felismerni Isten természetét? Miért nem ismerte fel az ember soha Isten akaratát? Amit Isten kinyilatkoztat és kiad Magából, az az, amivel Maga Isten rendelkezik és ami Ő Maga; ez az Ő valódi természetének minden darabkája és vetülete – akkor hát miért nem látja az ember? Miért képtelen az ember az alapos megismerésre? Ennek fontos oka van. Mi ez az ok? A teremtés óta az ember soha nem kezelte Istent Istenként. A legkorábbi időkben, bármit is tett Isten az emberrel kapcsolatban – akit éppen csak megteremtett –, az ember úgy kezelte Istent, mint egy társat, olyasvalakit, akire támaszkodhat, és az embernek nem volt tudása vagy megértése Istenről. Ez azt jelenti, hogy az ember nem tudta, hogy amit ez a Lény – akire támaszkodott és akit társának tekintett – kiadott Magából, az Isten lényege, és azt sem tudta, hogy ez a Lény az Egyetlen, aki minden dolgok felett uralkodik. Egyszerűen fogalmazva, az akkori emberek egyáltalán nem ismerték fel Istent. Nem tudták, hogy az eget, a földet és minden dolgot Ő teremtett, és nem tudták, honnan jött, sőt, azt sem, hogy Ő micsoda. Természetesen akkoriban Isten nem követelte meg az embertől, hogy ismerje vagy megértse Őt, vagy hogy megértse mindazt, amit tesz, továbbá hogy ismerje az Ő akaratát, hiszen ezek az emberiség teremtését követő legkorábbi idők voltak. Amikor Isten megkezdte a Törvény Kora munkájának előkészítését, tett néhány dolgot az emberrel, és elkezdett bizonyos követelményeket is támasztani az emberrel szemben, közölve vele, hogyan kell áldozatokat bemutatnia és imádnia Istent. Csak ekkor tett szert az ember néhány egyszerű elképzelésre Istenről, és csak ekkor ismerte meg a különbséget ember és Isten között, valamint azt, hogy Isten az Egyetlen, aki az emberiséget megteremtette. Amikor az ember már tudta, hogy Isten Isten, az ember pedig ember, bizonyos távolság keletkezett közte és Isten között, de Isten mégsem kérte, hogy az embernek nagy tudása vagy mély megértése legyen Róla. Isten tehát az Ő munkájának szakaszai és körülményei alapján különböző követelményeket támaszt az emberrel szemben. Mit láttok ebben? Isten természetének milyen aspektusát érzékelitek? Vajon Isten valóságos? Vajon testhezállóak Isten emberrel szemben támasztott követelményei? Az emberiség Isten általi megteremtését követő legkorábbi időkben, amikor Isten még nem végezte el az emberen a hódítás és a tökéletesítés munkáját, és még nem intézett hozzá túl sok szót, keveset kért az embertől. Függetlenül attól, hogy az ember mit tett és hogyan viselkedett – még ha tett is olyan dolgokat, amelyek sértették Istent – Isten megbocsátott és elnézte ezeket. Azért volt így, mert Isten tudta, hogy mit adott az embernek és mi rejlett az emberben, ezért tudta, hogy milyen szintű követelményeket kell támasztania az emberrel szemben. Még ha a követelményeinek szintje abban az időben nagyon alacsony is volt, ez nem jelenti azt, hogy a természete nem volt nagyszerű, vagy hogy bölcsessége és mindenhatósága csak üres szavak voltak. Az ember számára csak egyetlen módja van annak, hogy megismerje Isten természetét és Magát Istent: ha követi Isten munkájának lépéseit, amely az emberiség irányítására és üdvösségére irányul, és elfogadja azokat a szavakat, amelyeket Isten az emberiségnek mond. Mikor az ember már tudja, hogy Istennek mije van és Ő Maga mi, és ismeri Isten természetét, vajon akkor is kérni fogja Istent, hogy mutassa meg neki az Ő valódi személyét? Nem, az ember nem kérné, és nem is merné kérni, mert miután megértette Isten természetét és azt, hogy mije van és Ő Maga mi, az ember már látta Magát az igaz Istent és az Ő valódi személyét. Ez az elkerülhetetlen kimenetel.

Ahogy Isten munkája és terve szüntelenül haladt előre, és miután Isten megkötötte a szivárvány szövetségét az emberrel annak jeleként, hogy soha többé nem fogja elpusztítani a világot özönvízzel, Istennek egyre sürgetőbb vágya volt, hogy megnyerje azokat, akik egy gondolkodásúak lehetnek Vele. Ugyanígy egyre sürgetőbb vágya volt, hogy megnyerje azokat, akik képesek az Ő akaratát teljesíteni a földön, sőt, hogy megnyerjen egy olyan embercsoportot, amely képes kiszabadulni a sötétség erőiből, és amely nem lesz többé a Sátán által megbéklyózva – egy olyan csoportot, amely képes lesz tanúságot tenni Mellette a földön. Egy ilyen embercsoport megnyerése régi vágya volt Istennek, erre várt a teremtés óta. Így, függetlenül attól, hogy Isten özönvízzel elpusztította a világot, vagy hogy szövetséget kötött az emberrel, Isten akarata, gondolkodásmódja, terve és reményei mind ugyanazok maradtak. Amit tenni akart, amire már jóval a teremtés ideje előtt vágyott, az az volt, hogy megnyerje az emberiségből azokat, akiket meg akart nyerni – egy olyan embercsoportot, amely képes megérteni és megismerni az Ő természetét és képes megérteni az Ő akaratát – egy olyan csoportot, amely képes lesz imádni Őt. Egy ilyen embercsoport valóban képes lenne bizonyságot tenni Mellette, és mondhatjuk, hogy a bizalmasai lennének.

Ma folytassuk Isten nyomon követését és kövessük munkájának lépéseit, hogy feltárhassuk Isten gondolatait és elképzeléseit, és mindazon különböző részleteket, amelyeknek közük van Istenhez, és amelyek mind „le voltak zárva” nagyon hosszú ideig. Ezen dolgokon keresztül megismerjük Isten természetét, megértjük Isten lényegét, beengedjük Istent a szívünkbe, és lassan mindannyian közelebb kerülünk Istenhez, csökkentve az Istentől való távolságunkat.

A múltkor részben arról beszéltünk, hogy Isten miért kötött szövetséget az emberrel. Ezúttal a Szentírás alábbi passzusairól fogunk közösséget vállalni. Kezdjük azzal, hogy olvasunk a Szentírásból.

A. Ábrahám

1. Isten megígéri, hogy ad egy fiúgyermeket Ábrahámnak

1Mózes 17:15-17 Azután ezt mondta Isten Ábrahámnak: Szárajt, a feleségedet ne nevezd többé Szárajnak, hanem Sára legyen a neve! Mert megáldom őt, sőt fiút adok neked általa; megáldom őt, és népek támadnak belőle, népek királyai származnak tőle. Ábrahám ekkor arcra borult, de nevetett, ezt gondolta ugyanis magában: Százesztendős embernek lehet-e gyermeke? Vagy Sára kilencvenéves létére szülhet-e?

1Mózes 17:21-22 De szövetségre csak Izsákkal lépek, akit Sára egy esztendő múlva szül neked. Miután Isten mindezeket elmondta, eltávozott Ábrahámtól.

Senki sem akadályozhatja meg a munkát, amelyről Isten úgy dönt, hogy elvégzi

Nos, mindannyian hallottátok Ábrahám történetét, ugye? Isten kiválasztotta őt, miután az özönvíz elpusztította a világot. Ábrahámnak hívták, és amikor százéves volt, felesége, Sára pedig kilencven, Isten ígéretet tett neki. Milyen ígéretet tett neki Isten? Isten azt ígérte, amire a Szentírás utal: „Mert megáldom őt, sőt fiút adok neked általa.” Mi állt Isten ígéretének hátterében, miszerint fiút ad neki? A Szentírás a következőket közli: „Ábrahám ekkor arcra borult, de nevetett, ezt gondolta ugyanis magában: Százesztendős embernek lehet-e gyermeke? Vagy Sára kilencvenéves létére szülhet-e?” Más szóval, ez az idős házaspár túl öreg volt ahhoz, hogy gyermekük szülessen. És mit tett Ábrahám, miután Isten ígéretet tett neki? Nevetve arcra borult, és azt mondta magában: „Százesztendős embernek lehet-e gyermeke?” Ábrahám azt hitte, hogy ez lehetetlen – vagyis azt hitte, hogy Isten ígérete nem több, mint egy tréfa. Az ember szemszögéből nézve ez olyasmi, ami az ember számára elérhetetlen, és szintúgy elérhetetlen és lehetetlen Isten számára. Ábrahám számára talán nevetséges volt: „Isten megteremtette az embert, de úgy tűnik, valamiért nem tudja, hogy egy ilyen idős ember képtelen gyermeket világra hozni; Isten azt hiszi, lehetővé teheti, hogy gyermeket hozzunk a világra, azt mondja, hogy fiút ad nekem – ez bizony lehetetlen!” Ábrahám tehát arcra borult, és nevetve azt gondolta magában: „Ez lehetetlen – Isten tréfál velem, ez nem lehet igaz!” Nem vette komolyan Isten szavait. Milyen ember volt hát Ábrahám Isten szemében? (Igaz.) Hol volt leszögezve, hogy ő egy igaz ember? Azt gondoljátok, hogy mindazok, akiket Isten megszólít, igazak és tökéletesek, hogy ők mind olyan emberek, akik Isten mellett járnak. A doktrínákhoz ragaszkodtok! Világosan kell látnotok, hogy amikor Isten meghatároz valakit, akkor azt nem önkényesen teszi. Isten itt nem azt mondta, hogy Ábrahám igaz volt. Isten szívében minden ember megmérésére vannak mércék. Bár Isten nem mondta meg, hogy Ábrahám milyen ember, a viselkedését tekintve milyen volt Ábrahám Istenbe vetett hite? Kicsit elvont volt? Vagy nagy hite volt? Nem, nem volt! A nevetése és a gondolatai megmutatták, ki ő, így a ti meggyőződésetek, miszerint igaz ember volt, csak a képzeletetek szüleménye, a doktrínák vak alkalmazása és felelőtlen megítélés. Látta Isten Ábrahám nevetését és apró arckifejezéseit? Tudott róluk? Tudott. De vajon módosítaná Isten azt, amit elhatározott? Nem! Amikor Isten eltervezte és elhatározta, hogy ezt az embert választja, akkor az úgy is lett. Sem az ember gondolatai, sem a viselkedése nem befolyásolná vagy akadályozná Istent a legcsekélyebb mértékben sem; Isten nem változtatná meg önkényesen a tervét, és nem változtatná meg vagy borítaná fel a tervét hirtelen felbuzdulásból az ember viselkedése miatt, még akkor sem, ha az tudatlanságból fakad. Mi áll 1Mózes 17:21-22 passzusában? „De szövetségre csak Izsákkal lépek, akit Sára egy esztendő múlva szül neked. Miután Isten mindezeket elmondta, eltávozott Ábrahámtól.” Isten a legcsekélyebb figyelmet sem fordította arra, hogy Ábrahám mit gondol vagy mond. Miért hagyta figyelmen kívül? Azért, mert abban az időben Isten nem kérte, hogy az embernek nagy hite legyen, vagy hogy nagy tudása legyen Istenről, továbbá hogy képes legyen megérteni, amit Isten tett és mondott. Ezért nem kérte, hogy az ember teljesen értse meg, hogy mit szándékozik tenni, hogy kiket akar kiválasztani, vagy tetteinek mik az alapelvei, mert az ember érettsége egyszerűen nem volt elégséges. Akkoriban bármit is tett Ábrahám, és bárhogyan is viselkedett, Isten azt normálisnak tekintette. Nem ítélte el vagy dorgálta meg, hanem csupán azt mondta: „Sára egy esztendő múlva megszüli neked Izsákot.” Miután kihirdette ezeket a szavakat, Isten számára lépésről lépésre valóra vált ez a dolog; Isten szemében már megvalósult az, amit a terve szerint el kellett érnie. Miután elvégezte az ezzel kapcsolatos előkészületeket, Isten eltávozott. Amit az ember tesz vagy gondol, amit az ember ért, az ember tervei – mindezeknek semmi közük Istenhez. Minden Isten terve szerint halad, az Isten által meghatározott időben és szakaszok szerint. Ilyen Isten munkájának alapelve. Isten nem avatkozik bele abba, amit az ember gondol vagy tud, de nem is mond le a tervéről vagy hagyja el a munkáját csak azért, mert az ember nem hiszi vagy nem érti. A tények tehát Isten terve és gondolatai szerint valósulnak meg. Pontosan ezt látjuk a Bibliában: Isten elérte, hogy Izsák az Általa meghatározott időben megszülessen. A tények vajon azt bizonyítják, hogy az ember viselkedése és magatartása akadályozta Isten munkáját? Nem akadályozták Isten munkáját! Az ember kishitűsége Isten iránt, az Istenről alkotott elképzelései és képzelgései befolyásolták Isten munkáját? Nem, nem befolyásolták! A legkevésbé sem! Isten irányítási tervét nem befolyásolja semmilyen ember, dolog vagy környezet. Minden, amit Ő elhatároz, időben és az Ő terve szerint fog megtörténni és megvalósulni, és az Ő munkájába senki sem avatkozhat be. Isten figyelmen kívül hagyja az ember ostobaságának és tudatlanságának bizonyos aspektusait, sőt az ember Vele szembeni ellenállásának és elképzeléseinek bizonyos aspektusait is, és ettől függetlenül elvégzi a munkát, amelyet el kell végeznie. Ez Isten természete, és ez az Ő mindenhatóságának a tükröződése.

2. Ábrahám felajánlja Izsákot

1Mózes 22:2-3 Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki.

1Mózes 22:9-10 Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, elrendezte rajta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és megfogta a kést, hogy levágja a fiát.

Isten irányítási munkája és az emberiség üdvösségére irányuló munkája akkor veszi kezdetét, amikor Ábrahám feláldozza Izsákot

Miután fiút adott Ábrahámnak, beteljesedtek azok a szavak, amelyeket Isten Ábrahámnak mondott. Ez nem azt jelenti, hogy Isten terve itt véget ért; éppen ellenkezőleg, Isten csodálatos terve az emberiség irányítására és üdvösségére még csak most kezdődött, és az, hogy Ábrahámot megáldotta egy fiúval, az Ő átfogó irányítási tervének csupán bevezetése volt. Abban a pillanatban ki tudta, hogy Isten harca a Sátánnal csendben elkezdődött, amikor Ábrahám felajánlotta Izsákot?

Istent nem érdekli, ha az ember ostoba – Ő csak azt kéri, hogy legyen igaz

Ezután nézzük meg, mit tett Isten Ábrahámmal. Az 1Mózes 22:2-ben Isten a következő parancsot adta Ábrahámnak: „Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!” Isten világosan fogalmazott: azt mondta Ábrahámnak, hogy adja oda egyetlen fiát, Izsákot, akit szeretett, égőáldozatul. Mai szemmel nézve Isten parancsa még mindig ellenkezik az ember elképzeléseivel? Igen! Mindaz, amit Isten akkoriban tett, teljesen ellentétes az ember elképzeléseivel; az ember számára felfoghatatlan. Az emberek a következőképpen képzelik el: amikor egy embernek nem volt hite, és lehetetlennek gondolta, Isten adott neki egy fiút, majd miután lett egy fia, Isten azt kérte, hogy áldozza fel. Hát nem teljesen hihetetlen ez? Mit akart Isten csinálni valójában? Mi volt Isten tényleges szándéka? Feltétel nélkül adott Ábrahámnak egy fiút, ugyanakkor azt kérte, hogy Ábrahám hozzon egy feltétel nélküli áldozatot. Vajon túlzás volt ez? Egy harmadik fél szemszögéből ez nemcsak túlzás volt, hanem némiképp „ok nélküli bajkeverés” is. De maga Ábrahám nem hitte, hogy Isten túl sokat kér. Bár volt néhány, aprócska saját véleménye erről, és bár kissé gyanakvó volt Istennel szemben, mégis hajlandó volt meghozni az áldozatot. Ezen a ponton mit látsz, ami azt bizonyítja, hogy Ábrahám hajlandó volt felajánlani a fiát? Mit mondanak ezek a mondatok? Az eredeti szöveg a következőről számol be: „Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki” (1Mózes 22:3). „Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, elrendezte rajta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és megfogta a kést, hogy levágja a fiát” (1Mózes 22:9-10). Amikor Ábrahám kinyújtotta a kezét és kést ragadott, hogy megölje a fiát, Isten vajon látta a cselekedeteit? Látta. Az egész folyamat – az elejétől kezdve, amikor Isten azt kérte Ábrahámtól, hogy áldozza fel Izsákot, egészen addig, amikor Ábrahám valóban felemelte a kést, hogy megölje a fiát – megmutatta Istennek Ábrahám szívét, és függetlenül korábbi ostobaságától, tudatlanságától és attól, hogy félreértette Istent, Ábrahám szíve Isten iránt akkor már igaz és őszinte volt, és valóban vissza akarta adni Istennek Izsákot, a Tőle kapott fiát. Isten engedelmességet látott Ábrahámban, éppen azt az engedelmességet, amelyre vágyott.

Isten sok mindent tesz, ami az ember számára érthetetlen, sőt hihetetlen. Amikor Isten vezényelni akar valakit, ez a vezénylés gyakran ellentmond az ember elképzeléseinek, és érthetetlen számára, de éppen ez a disszonancia és érthetetlenség a próbatétel Isten részéről és ez az ember megmérettetése. Ábrahám eközben képes volt saját magában engedelmességet tanúsítani Isten iránt, ami a legalapvetőbb feltétele volt annak, hogy eleget tudjon tenni Isten követelményének. Isten csak akkor érzett igazán megnyugvást és jóváhagyást az emberiség iránt – Ábrahám iránt, akit kiválasztott –, amikor Ábrahám képes volt engedelmeskedni Isten követelményének és felajánlotta Izsákot. Csak ekkor volt Isten biztos abban, hogy ez az ember, akit kiválasztott, olyan nélkülözhetetlen vezető, aki vállalni tudja az Ő ígéretét és későbbi irányítási tervét. Bár ez csak egy próbatétel és megmérettetés volt, Isten elégtételt érzett, érezte az ember Iránta érzett szeretetét, és úgy megvigasztalta Őt az ember, mint még soha. Abban a pillanatban, amikor Ábrahám felemelte a kését, hogy megölje Izsákot, Isten megállította őt? Isten nem engedte, hogy Ábrahám feláldozza Izsákot, mivel Istennek egyszerűen nem állt szándékában elvenni Izsák életét. Isten tehát éppen időben megállította Ábrahámot. Isten számára Ábrahám engedelmessége már kiállta a próbát, amit tett, az elegendő volt, és Isten már látta, hogy mi lesz a kimenetele annak, amit tenni szándékozik. Vajon ez a kimenetel kielégítő volt Isten számára? Elmondható, hogy ez a kimenetel kielégítő volt Isten számára, Isten ezt akarta, és erre vágyott. Igaz ez? Bár Isten különböző környezetekben, különböző módokon tesz próbára minden egyes embert, Ábrahámban meglátta, amit akart, látta, hogy Ábrahám szíve igaz, engedelmessége pedig feltétel nélküli. Isten pontosan erre a „feltétel nélküliségre” vágyott. Az emberek gyakran mondják: „Én már felajánlottam ezt, már lemondtam arról – miért nem elégedett velem Isten még mindig? Miért tesz ki engem folyton próbatételeknek? Miért tesz állandóan próbára?” Ez egy tényt jelez: Isten nem látta a szívedet és nem nyerte el a szívedet. Ez azt jelenti, hogy nem látott olyan őszinteséget, mint amikor Ábrahám képes volt felemelni a kését, hogy saját kezűleg megölje a fiát és felajánlja Istennek. Nem látta a feltétel nélküli engedelmességedet, és nem vigasztaltad meg Őt. Természetes tehát, hogy Isten folyton próbára tesz téged. Nem így van ez? Ami ezt a témát illeti, hagyjuk ennyiben. Most az „Isten ígérete Ábrahámnak” című részt fogjuk elolvasni.

3. Isten ígérete Ábrahámnak

1Mózes 22:16-18 Magamra esküszöm, így szól Jahve, hogy mivel így tettél, és nem tagadtad meg Tőlem a fiadat, a te egyetlenedet, azért gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag, vagy mint a homokszemek a tengerparton. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, és a te utódod által nyer áldást a föld minden népe, mert hallgattál szavamra.

Ez egy teljes terjedelmű beszámoló arról, hogy Isten megáldotta Ábrahámot. Bár rövid, tartalma gazdag: tartalmazza Isten Ábrahámnak adott ajándékának okát és hátterét, valamint azt, hogy mit adott Ábrahámnak. Átitatja az az öröm és izgalom, amellyel Isten kimondta ezeket a szavakat, valamint az a sürgető vágy, hogy megnyerje azokat, akik képesek meghallgatni a szavait. Ebben meglátjuk Isten féltését és gyengédségét azok iránt, akik engedelmeskednek szavainak és követik parancsait. Így azt is látjuk, hogy milyen árat fizet azért, hogy megnyerjen embereket, és milyen gondossággal és megfontoltan nyeri meg őket. Sőt, ez a passzus, amely tartalmazza a „Magamra esküszöm” szavakat, erőteljesen érzékelteti velünk azt a keserűséget és fájdalmat, amelyet Isten és egyedül Isten hordoz Magában az Ő irányítási tervének e munkája mögött. Ez egy elgondolkodtató passzus, amely különleges jelentőséggel bírt az utána következők számára, és messzemenő hatással volt rájuk.

Az ember az őszintesége és engedelmessége miatt nyeri el Isten áldásait

Nagy volt az Isten által Ábrahámnak adott áldás, amelyről itt olvasunk? Milyen nagy volt? Van itt egy kulcsfontosságú mondat: „És a te utódod által nyer áldást a föld minden népe.” Ez a mondat azt mutatja, hogy Ábrahám olyan áldásokat kapott, amilyeneket sem előtte, sem utána senki más. Amikor Isten kérésének megfelelően Ábrahám visszaadta egyetlen fiát – egyetlen, szeretett fiát – Istennek (itt nem használhatjuk a „felajánlotta” szót; azt kell mondanunk, hogy visszaadta a fiát Istennek), Isten nemcsak hogy nem engedte meg Ábrahámnak, hogy felajánlja Izsákot, de még meg is áldotta őt. Milyen ígérettel áldotta meg Ábrahámot? Azzal az ígérettel áldotta őt meg, hogy megsokszorozza utódait. És mennyivel fogja megsokszorozni? A Szentírás a következő adatot közli: „mint égen a csillag, vagy mint a homokszemek a tengerparton. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, és a te utódod által nyer áldást a föld minden népe”. Milyen összefüggésben mondta ki Isten ezeket a szavakat? Vagyis hogyan kapta meg Ábrahám Isten áldásait? Úgy kapta meg őket, ahogy Isten mondja a Szentírásban: „mert hallgattál szavamra”. Vagyis mivel Ábrahám betartotta Isten parancsát, a legkisebb zokszó nélkül megtett mindent, amit Isten mondott, kért és parancsolt, Isten ilyen ígéretet tett neki. Van egy döntő mondat ebben az ígéretben, amely Isten akkori gondolatait érinti. Láttátok? Lehet, hogy nem sok figyelmet fordítottatok Isten e szavaira: „Magamra esküszöm.” Azt jelentik, hogy amikor Isten kimondta ezeket a szavakat, akkor önmagára esküdött. Mire esküsznek az emberek, amikor esküt tesznek? Az égre esküsznek, vagyis esküt tesznek Istennek és Istenre esküsznek. Az emberek talán nem nagyon értik azt a jelenséget, amellyel Isten önmagára esküdött, de képesek lesztek megérteni, ha megadom nektek a helyes magyarázatot. Egy olyan emberrel szembesülve, aki csak a szavait hallotta, de a szívét nem értette, Isten ismét magányosnak és tanácstalannak érezte magát. Kétségbeesésében – és mondhatjuk, hogy tudat alatt – Isten valami nagyon természetes dolgot tett: a szívére tette a kezét, és önmagát szólította meg, amikor Ábrahámnak ezt az ígéretet tette, és ebből az ember azt hallotta, hogy Isten azt mondja: „Magamra esküszöm.” Isten cselekedetein keresztül magadra gondolhatsz. Amikor a szívedre teszed a kezed, és magadhoz beszélsz, világos elképzelésed van arról, hogy mit mondasz? Őszinte a hozzáállásod? Nyíltan, a szívedből szólsz? Itt tehát azt látjuk, hogy amikor Isten Ábrahámhoz beszélt, komoly és őszinte volt. Ugyanakkor, amikor Ábrahámhoz beszélt és megáldotta őt, Isten Önmagához is beszélt. Így szólt Magához: megáldom Ábrahámot, és oly sok utódja lesz, mint égen a csillag, és oly bőséges, mint homokszemek a tengerparton, mert engedelmeskedett szavaimnak, és Én őt választottam. Amikor Isten azt mondta: „Magamra esküszöm”, Isten elhatározta, hogy Ábrahámmal megteremti Izráel választott népét, majd ezt a népet rohamléptekkel viszi előre az Ő munkájával. Ez azt jelenti, hogy Isten Ábrahám leszármazottaival viseltetné Isten irányításának munkáját, illetve Isten munkája és az Isten által kifejezésre juttatott munka Ábrahámmal kezdődne, majd Ábrahám leszármazottaiban folytatódna, így valósulna meg Isten kívánsága, hogy megmentse az embert. Mit szóltok, hát nem áldott dolog ez? Az ember számára nincs ennél nagyobb áldás; mondhatjuk, hogy ez a legáldásosabb dolog. Az Ábrahám által elnyert áldás nem utódainak megsokszorozódása volt, hanem az, hogy Isten véghez vitte irányítását, megbízatását és munkáját Ábrahám leszármazottaiban. Ez azt jelenti, hogy az Ábrahám által elnyert áldások nem ideiglenesek voltak, hanem Isten irányítási tervének előrehaladtával folytatódtak. Amikor Isten beszélt, amikor Isten megesküdött Magára, már elhatározásra jutott. Igaz volt ennek az elhatározásnak a folyamata? Valós volt? Isten elhatározta, hogy attól kezdve az Ő erőfeszítéseit, az árat, amit fizetett, azt, amije van és ami Ő Maga, mindenét, sőt az életét is, Ábrahámnak és Ábrahám leszármazottainak adja. Isten azt is elhatározta, hogy ezt az embercsoportot követően kinyilvánítja tetteit, és lehetővé teszi, hogy az emberek meglássák bölcsességét, hatalmát és erejét.

Isten változatlan kívánsága, hogy megnyerje azokat, akik ismerik Istent és tanúságot tudnak tenni Mellette

Ugyanakkor, amikor Isten Önmagához beszélt, Ábrahámhoz is szólt, de azon kívül, hogy hallotta az áldásokat, amelyeket Isten adott neki, vajon abban a pillanatban képes volt Ábrahám megérteni Isten minden szavának valódi kívánságait? Nem volt rá képes! Abban a pillanatban tehát, amikor Isten Önmagára esküdött, a szíve még mindig magányos és szomorú volt. Még mindig nem volt egyetlen ember sem, aki képes lett volna megérteni vagy felfogni azt, ami az Ő szándékában állt és amit tervezett. Abban a pillanatban senki – Ábrahámot is beleértve – sem volt képes bizalmasan beszélni Vele, még kevésbé volt képes bárki is együttműködni Vele abban a munkában, amelyet végeznie kellett. A felszínen Isten megnyerte Ábrahámot, egy embert, aki tudott engedelmeskedni a szavainak. Valójában azonban ennek az embernek a tudása Istenről alig volt több a semminél. Bár Isten megáldotta Ábrahámot, Isten szíve még mindig nem volt elégedett. Mit jelent az, hogy Isten nem volt elégedett? Azt jelenti, hogy az Ő irányítása még csak most kezdődött, azt jelenti, hogy az emberek, akiket meg akart nyerni, akiket látni vágyott, akiket szeretett, még mindig távol voltak Tőle; időre volt szüksége, várnia kellett, türelmesnek kellett lennie. Mert abban az időben Magán Istenen kívül senki sem tudta, mire van szüksége, mit szeretne megszerezni vagy mire vágyik. Így tehát, miközben Isten nagyon izgatott volt, egyúttal nehéz volt a szíve. Mégsem állította meg lépteit, hanem tervezte a következő lépést, amit meg kell tennie.

Mit láttok Isten Ábrahámnak tett ígéretében? Isten nagy áldásokban részesítette Ábrahámot, egyszerűen azért, mert engedelmeskedett Isten szavainak. Bár a felszínen ez normálisnak és magától értetődőnek tűnik, Isten szívét látjuk benne: Isten különösen nagyra becsüli az ember Iránta tanúsított engedelmességét, és nagyra értékeli az ember Iránta való megértését és őszinteségét. Mennyire becsüli Isten ezt az őszinteséget? Talán nem értitek, milyen nagyra becsüli, és talán nincs is senki, aki felfogja ezt. Isten adott Ábrahámnak egy fiút, és amikor az a fiú felnőtt, Isten megkérte Ábrahámot, hogy ajánlja fel a fiát Istennek. Ábrahám szó szerint követte Isten parancsát, engedelmeskedett Isten szavának, az őszintesége pedig meghatotta Istent, és nagyra értékelte azt. Milyen nagyra értékelte Isten? És miért értékelte nagyra? Abban az időben, amikor senki sem értette Isten szavait, illetve nem értette a szívét, Ábrahám olyasmit tett, ami megrázta az eget és megrengette a földet, ez pedig példátlan elégedettséggel töltötte el Istent, illetve azzal az örömmel, hogy megnyert valakit, aki képes volt engedelmeskedni a szavainak. Ez az elégedettség és öröm egy olyan teremtménytől származott, akit Isten a saját kezével készített, és ez volt az első „áldozat”, amelyet az ember felajánlott Istennek, és amelyet Isten a legnagyobbra tartott, amióta csak megteremtette az embert. Isten nehéz időket élt át, amíg erre az áldozatra várt, és úgy kezelte, mint az Általa teremtett ember első legfontosabb ajándékát. Ez megmutatta Istennek erőfeszítései és az Általa fizetett ár első gyümölcsét, és lehetővé tette Számára, hogy meglássa az emberiségben rejlő reményt. Ezután Isten még jobban vágyott egy ilyen emberekből álló csoportra, akik társaságot nyújtanak Neki, őszintén bánnak Vele és őszintén törődnek Vele. Isten még abban is reménykedett, hogy Ábrahám tovább él, mert azt kívánta, hogy egy olyan szív kísérje Őt és legyen Vele, mint Ábrahámé, miközben Ő folytatja az irányítást. Bármit is akart Isten, az csak egy kívánság volt, egy elképzelés – hisz Ábrahám csupán egy ember volt, aki képes volt engedelmeskedni Neki, és a legcsekélyebb megértéssel vagy ismerettel sem rendelkezett Istenről. Ábrahám olyasvalaki volt, aki messze elmaradt Isten emberrel szemben támasztott követelményeitől, amelyek a következők: Isten ismerete, az Isten melletti tanúságtétel képessége és az Istennel való egylelkűség. Ábrahám tehát nem tudott Istennel tartani. Abban, hogy Ábrahám felajánlotta Izsákot, Isten látta Ábrahám őszinteségét és engedelmességét, illetve azt, hogy kiállta Isten próbáját. Bár Isten elfogadta őszinteségét és engedelmességét, ő mégsem volt méltó arra, hogy Isten bizalmasa legyen, hogy olyasvalaki legyen, aki ismeri és érti Istent, valamint olyasvalaki, aki tisztában van Isten természetével; távol állt attól, hogy egy szív és egy lélek legyen Istennel és teljesítse Isten akaratát. Isten a szíve mélyén tehát még mindig magányos és nyugtalan volt. Minél magányosabb és nyugtalanabb lett Isten, annál inkább szüksége volt arra, hogy mihamarabb folytassa az irányítását és képes legyen kiválasztani és megnyerni egy embercsoportot, hogy mielőbb végrehajtsa irányítási tervét és érvényesítse az akaratát. Ez volt Isten buzgó vágya, és ez a kezdetektől fogva a mai napig változatlan maradt. Amióta csak a kezdetekkor megteremtette az embert, Isten vágyott egy csapat győztesre, egy olyan csoportra, amely Vele fog tartani és képes lesz megérteni, megismerni és felfogni az Ő természetét. Isten e kívánsága soha nem változott meg. Bármeddig is kell még várnia, bármilyen nehéz is az Előtte álló út, és bármilyen messze is vannak a vágyott célok, Isten soha nem változtatta meg és nem adta fel az emberrel kapcsolatos elvárásait. Most, hogy ezt elmondtam, rájöttetek valamire Isten kívánságából? Lehet, hogy amire rájöttetek, az nem túl mélyreható, de majd fokozatosan leesik a tantusz!

Ugyanabban az időszakban, amikor Ábrahám élt, Isten egy várost is lerombolt. Ezt a várost Szodomának hívták. Kétségtelen, hogy sokan ismerik Szodoma történetét, de senki sem ismeri Isten gondolatait, amelyek a város elpusztításának hátterében álltak.

Így ma, Isten Ábrahámmal folytatott alábbi beszélgetésein keresztül megismerhetjük akkori gondolatait, miközben megismerjük a természetét is. Olvassuk most el a Szentírás következő passzusait!

B. Istennek el kell pusztítania Szodomát

1Mózes 18:26 Jahve így felelt: Ha találok Sodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek.

1Mózes 18:29 Ismét szólt Hozzá, és ezt mondta: Hátha negyven található ott! Jahve így felelt: Nem teszem meg.

1Mózes 18:30 Szólt Ábrahám –, de hátha csak harminc található ott! Ő így felelt: Nem teszem meg.

1Mózes 18:31 Ábrahám ezt mondta: Hátha húsz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el.

1Mózes 18:32 Ábrahám ezt mondta: Hátha csak tíz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el.

Ez néhány szemelvény a Bibliából, melyeket kiválasztottam. Nem a teljes, eredeti változatok. Ha látni akarjátok azokat, magatok is utánanézhettek a Bibliában; kihagytam az eredeti tartalom egy részét, hogy időt takarítsak meg. Itt csak néhány kulcsfontosságú passzust és mondatot választottam ki, kihagyva számos olyan mondatot, amelyeknek nincs közük a mai közösségünkhöz. Az összes passzusban és tartalomban, amiről közösséget vállalunk, nem a történetek részleteire és bennük az ember viselkedésére fókuszálunk; helyette csak arról beszélünk, hogy mik voltak Isten gondolatai és elképzelései abban az időben. Isten gondolataiban és elképzeléseiben meglátjuk Isten természetét, továbbá mindabból, amit Isten tett, meglátjuk Magát az igazi Istent – elérve ezzel célunkat.

Isten csak azokkal törődik, akik képesek engedelmeskedni szavainak és követni parancsait

A fenti passzusokban több kulcsszó is szerepel: a számok. Először is, Jahve azt mondta, hogy ha talál ötven igaz embert a városban, akkor megkíméli az egész helyet, vagyis nem pusztítja el a várost. Volt valójában ötven igaz ember Szodomában? Nem volt. Nem sokkal később mit mondott Ábrahám Istennek? Azt mondta: „Hátha negyven található ott?” Isten azt mondta: „Nem teszem meg.” Aztán így szólt Ábrahám: „Hátha harminc található ott?” Isten így válaszolt: „Nem teszem meg.” És esetleg húsz? Nem teszem meg. Tíz? Nem teszem meg. Valójában volt tíz igaz ember a városban? Tíz nem volt, csak egy. És ki volt ez az egy? Lót. Abban az időben csupán egyetlen igaz ember volt Szodomában, de vajon Isten nagyon szigorú vagy akkurátus volt, amikor felmerült ez a szám? Nem, nem volt az! És amikor az ember azt kérdezgette: „Esetleg negyven?” „Esetleg harminc?” mígnem eljutott az „Esetleg tíz?” kérdésig, Isten azt mondta: „Még ha csak tízen lennének, akkor sem pusztítanám el a várost, hanem megkímélném, és megbocsátanék a többi embernek ezen a tízen kívül.” Ha csak tízen lettek volna, az elég szánalmas lett volna, de kiderült, hogy valójában még ennyi igaz ember sem volt Szodomában. Látod tehát, hogy Isten szemében a város népének bűne és gonoszsága olyan mértékű volt, hogy Istennek nem volt más választása, mint elpusztítani őket. Mit értett Isten az alatt, amikor azt mondta, hogy nem pusztítja el a várost, ha van ott ötven igaz ember? Ezek a számok nem voltak fontosak Isten számára. Az volt fontos, hogy vannak-e a városban olyan igaz emberek, amilyeneket Ő akart. Ha a városban csak egyetlen igaz ember is volt, Isten nem engedte volna, hogy a város elpusztítása miatt baja essen. Ez azt jelenti, hogy függetlenül attól, hogy Isten el akarta-e pusztítani a várost, vagy sem, és függetlenül attól, hogy hány igaz ember volt benne, Isten számára ez a bűnös város átkozott és utálatos volt, és el kellett pusztulnia, el kellett tűnnie Isten szeme elől, míg az igazak embereknek meg kellett maradniuk. A korszaktól és az emberiség fejlődési szakaszától függetlenül, Isten hozzáállása nem változik: gyűlöli a gonoszt, és törődik azokkal, akik az Ő szemében igazak. Isten eme egyértelmű magatartása egyben Isten lényegének igazi kinyilatkoztatása is. Mivel a városban csak egyetlen igaz ember volt, Isten nem habozott tovább. A végeredmény az volt, hogy Szodoma elkerülhetetlenül elpusztult. Mit láttok ti ebben? Abban a korban Isten nem pusztított el egy várost, ha volt benne ötven igaz ember, de akkor sem, ha tíz, ami azt jelenti, hogy Isten úgy döntött, hogy megbocsát és toleráns lesz az emberiséggel szemben, vagy elvégzi az útmutatás munkáját ama néhány ember miatt, akik képesek voltak félni és imádni Őt. Isten nagy hangsúlyt fektet az ember igaz cselekedeteire, nagy hangsúlyt fektet azokra, akik képesek imádni Őt, és nagy hangsúlyt fektet azokra, akik képesek jó cselekedeteket tenni Őelőtte.

A legkorábbi időktől napjainkig olvastatok valaha a Bibliában arról, hogy Isten közölte volna az igazságot, vagy beszélt volna Isten útjáról bárkinek is? Nem, soha. Isten emberhez intézett szavai, amelyekről olvasunk, csak azt közölték az emberekkel, hogy mit kell tenniük. Néhányan fogták magukat és megtették, néhányan nem; néhányan hittek, néhányan nem. Ez volt minden. Így annak a kornak az igaz emberei – akik Isten szemében igazak voltak – csupán azok voltak, akik meghallották Isten szavait és követték Isten parancsait. Szolgák voltak, akik véghez vitték Isten szavait az emberek között. Lehetne azt mondani, hogy az ilyen emberek ismerik Istent? Lehetne őket olyan embereknek nevezni, akiket Isten tökéletessé tett? Nem, nem lehetne. Tehát a számuktól függetlenül Isten szemében ezek az igaz emberek méltóak voltak arra, hogy Isten bizalmasainak nevezzék őket? Lehetett őket Isten tanúinak nevezni? Természetesen nem! Bizonyára nem voltak méltóak arra, hogy Isten bizalmasainak és tanúinak nevezzék őket. Hogyan nevezte hát Isten az ilyen embereket? A Biblia Ószövetségében sokszor előfordul, hogy Isten a „szolgám”-nak nevezi őket. Ez azt jelenti, hogy abban az időben Isten szemében ezek az igaz emberek Isten szolgái voltak, ők szolgálták Őt a földön. És hogy értette Isten ezt az elnevezést? Miért nevezte őket így? Vajon Istennek vannak normák a szívében azokat a megnevezéseket illetően, ahogy az embereket hívja? Bizonyára vannak. Istennek vannak normái, függetlenül attól, hogy az embereket igaznak, tökéletesnek, egyenesnek vagy szolgának nevezi. Amikor valakit a szolgájának nevez, szilárd meggyőződése, hogy az illető képes fogadni a küldötteit, képes követni a parancsait és képes végrehajtani azt, amit a küldöttek parancsolnak. Mit hajt végre ez az ember? Azt hajtja végre, amit Isten megparancsol az embereknek a földön. Abban az időben lehetett Isten útjának nevezni azt, amire Isten megkérte az embert, hogy megtegye és elvégezze a földön? Nem, nem lehetett. Mivelhogy abban az időben Isten csak néhány egyszerű dolgot kért az embertől; néhány egyszerű parancsot adott ki, mondván, hogy az ember csinálja csak ezt vagy azt, de semmi többet. Isten az Ő terve szerint munkálkodott. Mivel abban az időben sok körülmény még nem volt adott, az idő még nem érett meg, és az emberiség nehezen viselte Isten útját, Isten útja még nem kezdett el kiáradni az Ő szívéből. Isten az igaz embereket, akikről beszélt, és akiket itt látunk – akár harmincan, akár húszan vannak – a szolgáinak tekintette. Amikor Isten küldöttei eljutottak ezekhez a szolgákhoz, ők képesek voltak fogadni őket, követni a parancsaikat és a szavaik szerint cselekedni. Pontosan ezt kellett tenniük és elérniük azoknak, akik Isten szemében szolgák voltak. Isten megfontolt módon nevezi el az embereket. Nem azért nevezte őket a szolgáinak, mert olyanok voltak, mint ti most – sok prédikációt hallottak, tudták, hogy Isten mit akar tenni, sokat megértettek Isten akaratából és megértették az Ő irányítási tervét –, hanem mert őszinték voltak emberi mivoltukban és képesek voltak eleget tenni Isten szavainak; amikor Isten parancsolt nekik, képesek voltak félretenni, amit éppen csináltak, és végrehajtani azt, amit Isten parancsolt. Isten számára tehát a szolga cím másik jelentésrétege az, hogy együttműködtek az Ő földi munkájában, és bár nem ők voltak Isten küldöttei, ők voltak Isten szavainak földi végrehajtói és megvalósítói. Látjátok tehát, hogy ezek a szolgák vagy igaz emberek sokat nyomtak a latba Isten szívében. Arra a munkára, amelyre Isten készült a földön, nem kerülhetett sor Vele együttműködő emberek nélkül, és az Isten szolgái által vállalt szerepet Isten küldöttei nem vehették át. Minden feladat, amelyet Isten ezeknek a szolgáknak parancsolt, nagyon fontos volt Számára, ezért nem veszíthette el őket. E szolgák Istennel való együttműködése nélkül az Ő munkája az emberiség körében megtorpant volna, aminek eredményeként Isten irányítási terve és reményei semmivé foszlottak volna.

Isten nagyon is irgalmas azokkal szemben, akikkel törődik, és mélységesen haragszik azokra, akiket megvet és elutasít

A bibliai beszámolók szerint volt Istennek tíz szolgája Szodomában? Nem, nem volt! Méltó volt a város arra, hogy Isten megkímélje? A városban csak egy ember – Lót – fogadta Isten hírnökeit. Ebből kifolyólag Istennek csak egyetlen szolgája volt a városban, így nem volt más választása, mint megmenteni Lótot és elpusztítani Szodoma városát. Az Ábrahám és Isten közötti, fent idézett beszélgetés egyszerűnek tűnhet, de valami nagyon mélyreható dolgot szemléltet: Isten ecselekedeteit elvek vezérlik, és mielőtt döntést hozna, hosszú időt tölt megfigyeléssel és mérlegeléssel; semmiképpen sem hoz döntést vagy von le elhamarkodott következtetéseket idő előtt. Az Ábrahám és Isten közötti párbeszédekből kiderül, hogy Isten döntése, miszerint elpusztítja Szodomát, a legcsekélyebb mértékben sem volt rossz, hiszen Isten már tudta, hogy a városban nem volt negyven igaz ember, se harminc, se húsz. Még csak tíz sem volt. Az egyetlen igaz ember a városban Lót volt. A Szodomában történteket és annak körülményeit Isten megfigyelte, és mindez olyan ismerős volt Számára, mint a tenyere. Így a döntése nem lehetett rossz. Ezzel szemben Isten mindenhatóságához képest az ember annyira érzéketlen, annyira ostoba és tudatlan, annyira rövidlátó! Ezt látjuk az Ábrahám és Isten közötti beszélgetésekben. Isten a kezdetektől napjainkig kiárasztja Magából a természetét. Itt is szintúgy jelen van Isten természete, amit meg kellene látnunk. A számok egyszerűek – nem jelentenek semmit –, de van itt egy nagyon fontos kifejeződése Isten természetének. Ötven igaz ember miatt Isten már nem pusztítaná el a várost. Vajon ez Isten irgalmának köszönhető? Az Ő szeretetének és elfogadásának köszönhető? Láttátok már Isten természetének ezt az oldalát? Ha csak tíz igaz ember lett volna, Isten nem pusztította volna el a várost, emiatt a tíz igaz ember miatt. Vajon ez Isten elfogadása és szeretete, vagy nem? Isten nem pusztította volna el a várost ama igaz emberek iránti irgalma, elfogadása és törődése miatt. Ez Isten toleranciája. És végül milyen eredményt látunk? Amikor Ábrahám azt mondta: „Hátha csak tíz található ott”, Isten azt mondta: „Nem pusztítom el”. Ezután Ábrahám nem mondott többet – mert Szodomában nem volt ott az a tíz igaz ember, akire ő utalt, és nem volt több mondanivalója. Akkor megértette, hogy Isten miért határozta el, hogy elpusztítja Szodomát. Ebben milyen természetét látod Istennek? Milyen elhatározásra jutott Isten? Isten elhatározta, hogy ha ebben a városban nincs tíz igaz ember, akkor nem engedi meg, hogy létezzen és elkerülhetetlenül elpusztítja. Ez vajon nem Isten haragja? Ez a harag szemlélteti Isten természetét? Ez a természet Isten szent lényegének kinyilatkoztatása? Ez Isten igazságos lényegének kinyilatkoztatása, melyet az embernek nem szabad megsértenie? Miután megerősítést nyert, hogy Szodomában nincs tíz igaz ember, Isten biztos volt benne, hogy elpusztítja a várost és keményen megbünteti az ott élő embereket, mivel szembeszálltak Istennel, és mert olyan mocskosak és romlottak voltak.

Miért elemeztük így ezeket a passzusokat? Azért, mert ez a néhány egyszerű mondat teljes mértékben kifejezi Isten bőséges irgalmát és mélységes haragját. Miközben Isten nagyra becsülte az igaz embereket, irgalmas volt hozzájuk, elfogadta őket és törődött velük, Isten szívében mélységes utálat volt mindazok iránt Szodomában, akik romlottá váltak. Hát nem bőséges irgalom és mélységes harag volt ez? Milyen eszközzel pusztította el Isten a várost? Tűzzel. És miért tűzzel pusztította el? Amikor látod, hogy valamit tűzzel égetnek el, vagy amikor valamit el akarsz égetni, milyen érzéseid vannak vele kapcsolatban? Miért akarod elégetni? Úgy érzed, hogy már nincs szükséged rá, hogy nem akarsz többé ránézni? El akarod hagyni? Az, hogy Isten tüzet használt, elhagyást és gyűlöletet jelent, és azt, hogy nem akarta többé látni Szodomát. Ez volt az az érzelem, amely miatt Isten tűzzel rombolta le Szodomát. A tűz használata jelképezi, hogy Isten mennyire dühös volt. Isten irgalma és elfogadása valóban létezik, de Isten szentsége és igazságossága, amikor szabadjára engedi a haragját, megmutatja az embernek Isten azon oldalát is, amely nem tűri a sértést. Amikor az ember teljes mértékben képes engedelmeskedni Isten parancsainak és Isten követelményeinek megfelelően cselekszik, Isten bőségesen irgalmas az emberrel szemben; amikor az ember tele van romlottsággal, gyűlölettel és ellenségeskedéssel Vele szemben, akkor Isten mélységesen haragszik. Mennyire mélységes a haragja? Isten haragja addig tart, amíg nem látja többé az ember ellenállását és gonosz tetteit, amíg nem kerülnek többé a szeme elé. Csak akkor fog eltűnni Isten haragja. Más szóval, nem számít, hogy ki az illető, ha a szíve eltávolodott Istentől és elfordult Tőle, hogy soha többé ne térjen vissza, akkor függetlenül attól, hogy minden látszat szerint vagy szubjektív vágyai szerint hogyan akarja Istent imádni, követni és engedelmeskedni Neki testében vagy gondolkodásában, Isten haragja szüntelenül árad. Olyan lesz ez, hogy amikor Isten alaposan szabadjára engedi a haragját – miután bőven adott lehetőséget az embernek –, és az egyszer elszabadul, nem lesz rá mód, hogy visszafogja, és soha többé nem lesz irgalmas és toleráns egy ilyen emberiséggel szemben. Ez az egyik oldala Isten természetének, amely nem tűri a sértést. Itt az emberek számára normálisnak tűnik, hogy Isten elpusztít egy várost, mivel Isten szemében egy bűnnel teli város nem létezhetett, nem maradhatott fenn, és észszerű volt, hogy Isten elpusztítsa. Mégis, abban, ami Szodoma elpusztítása előtt és után történt, látjuk Isten teljes természetét. A kedves, szép és jó dolgokkal szemben elfogadó és irgalmas; a rossz, bűnös és gonosz dolgokkal szemben mélységesen haragvó, úgy, hogy haragja nem szűnik. Ez a két legfőbb és legkiemelkedőbb aspektusa Isten természetének, ráadásul Isten a kezdetektől a végsőkig kinyilatkoztatta őket: bőséges irgalom és mélységes harag. A legtöbben megtapasztaltatok valamit Isten irgalmából, de nagyon kevesen ismertétek fel Isten haragját. Isten irgalmassága és szeretetreméltósága minden emberben megmutatkozik; vagyis Isten minden emberrel szemben bőségesen irgalmas volt. Ugyanakkor Isten nagyon ritkán – vagy mondhatjuk, hogy sohasem – haragudott meg mélységesen egy emberre vagy csoportra közületek. Nyugalom! Előbb vagy utóbb minden ember meg fogja látni és tapasztalni Isten haragját, de most még nem jött el az idő. Miért van ez így? Azért, mert amikor Isten folyamatosan haragszik valakire, vagyis amikor rászabadítja mélységes haragját, az azt jelenti, hogy már régóta utálja és elutasítja ezt az embert, megveti a létezését és nem tudja elviselni a létezését; amint a haragja rázúdul, eltűnik. Ma Isten munkája még nem érte el ezt a pontot. Egyikőtök sem lesz képes elviselni, ha Isten egyszer mélységesen megharagszik. Most csak azt látjátok, hogy Isten bőségesen irgalmas mindannyiótokhoz, de még nem láttátok az Ő mélységes haragját. Ha vannak olyan emberek, akik továbbra sincsenek erről meggyőződve, akkor kérhetitek, hogy zúduljon rátok Isten haragja, hogy megtapasztaljátok, valóban létezik-e Isten haragja és természete, amely nem tűri, hogy az ember megsértse. Meg meritek tenni?

Az utolsó napok emberei Isten haragját csak a szavaiban látják, és nem tapasztalják meg igazán Isten haragját

Vajon érdemes beszélnünk Isten természetének két oldaláról, amelyeket a Szentírás e passzusaiban látunk? Miután meghallgattátok ezt a történetet, megújult a felfogásotok Istenről? Milyen felfogásotok van? Elmondható, hogy a teremtéstől kezdve egészen napjainkig egyetlen csoport sem részesült annyira Isten kegyelméből, irgalmából és szeretetreméltóságából, mint ez az utolsó csoport. Bár az utolsó szakaszban Isten az ítélet és a fenyítés munkáját végzi, továbbá fenséggel és haraggal végzi azt, Isten legtöbbször csak szavakat használ munkája elvégzéséhez; szavakat használ tanításra és öntözésre, ellátásra és táplálásra. Isten haragja mindeközben mindig is rejtve maradt, és attól eltekintve, hogy a szavaiban megtapasztalták Isten haragos természetét, nagyon kevés ember tapasztalta meg személyesen a haragját. Ez azt jelenti, hogy Isten ítélő és fenyítő munkája során – bár az Isten szavaiban kinyilatkoztatott harag lehetővé teszi, hogy az emberek megtapasztalják Isten fenségét és azt, hogy nem tűri a sértést – ez a harag nem terjed túl a szavain. Más szóval, Isten szavakat használ arra, hogy megdorgálja az embert, leleplezze az embert, megítélje az embert, megfenyítse az embert, sőt elítélje az embert – de Isten még nem haragszik mélységesen az emberre, és még csak alig zúdította rá a haragját az emberre, kivéve a szavaival. Így Isten irgalma és szeretetreméltósága, amelyet az ember ebben a korban megtapasztal, Isten valódi természetének kinyilatkoztatása, míg Isten haragja, amelyet az ember megtapasztal, csupán az Ő kijelentései hangnemének és érzetének hatása. Sokan tévesen ezt a hatást tekintik Isten haragja igazi megtapasztalásának és igazi ismeretének. Következésképpen a legtöbb ember azt hiszi, hogy látta Isten irgalmát és szeretetreméltóságát az Ő szavaiban, és látta azt is, hogy Isten nem tűri, hogy az ember megsértse, továbbá legtöbbjük még tudatosítani is kezdte Isten ember iránti irgalmát és toleranciáját. De bármilyen rosszul is viselkedett az ember, vagy bármilyen romlott volt is a természete, Isten mindig kitartott. A kitartással az a célja, hogy megvárja, hogy az Általa kimondott szavak, az Általa tett erőfeszítések és az Általa fizetett ár kifejtsék a hatást azokban, akiket meg akar nyerni. Egy ilyen kimenetelre való várakozás időbe telik, és különböző környezeteket kell teremteni az ember számára, ugyanúgy, ahogy az emberek nem válnak felnőtté, amikor megszületnek; tizennyolc vagy tizenkilenc évbe telik, sőt egyeseknek húsz vagy harminc évre van szükségük ahhoz, hogy igazi felnőtté érjenek. Isten ennek a folyamatnak a befejeződését várja, ennek az időnek az eljövetelét várja, és ennek a kimenetelnek az elérkezését várja. Amíg Isten várakozik, bőségesen irgalmas. Isten munkájának időszakában azonban rendkívül kevés emberre sújt le, egyeseket pedig azért büntet meg, mert súlyosan szembeszegülnek Istennel. Az ilyen példák még inkább bizonyítják Isten természetét, amely nem tűri a sértést az ember részéről, és teljes mértékben megerősítik Isten kiválasztottakkal szembeni toleranciájának és kitartásának valódi létezését. Természetesen e tipikus példákban Isten természetének részleges kinyilatkoztatása ezekben az emberekben nem befolyásolja Isten általános irányítási tervét. Valójában Isten munkájának ebben a végső szakaszában Ő végig kitartott a várakozás alatt, kitartását és életét pedig beváltotta az Őt követők üdvösségére. Látjátok ezt? Isten nem forgatja fel ok nélkül a tervét. Szabadjára engedheti haragját és lehet irgalmas is; ez természete két fő részének kinyilatkoztatása. Világos ez, vagy nem? Más szóval, amikor Istenről van szó, a jó és a rossz, az igazságos és az igazságtalan, a pozitív és a negatív – mindez világosan megmutatkozik az ember számára. Hogy Ő mit tesz, mit szeret, mit gyűlöl – mindez közvetlenül tükröződik az Ő természetében. Ezek a dolgok Isten munkájában is nagyon nyilvánvalóan és világosan láthatók, nem homályosak vagy általánosak, hanem lehetővé teszik, hogy minden ember különösen konkrét, igaz és gyakorlatias módon lássa Isten természetét, azt, amije van és ami Ő Maga. Ez Maga az igaz Isten.

Isten természete soha nem volt rejtve az ember elől – az ember szíve távolodott el Istentől

Ha nem vállalnék közösséget ezekről a dolgokról, egyikőtök sem lenne képes meglátni Isten igazi természetét a Biblia történeteiben. Ez tény. Azért van így, mert bár ezek a bibliai történetek feljegyezték Isten néhány cselekedetét, Isten csak pár szót szólt, és nem mutatta be közvetlenül a természetét, illetve nem nyilvánította ki nyíltan az akaratát az embernek. A későbbi nemzedékek ezeket a feljegyzéseket pusztán elbeszéléseknek tekintették, ezért az emberek számára úgy tűnik, hogy Isten rejtőzködik az ember elől, mármint nem Isten személye van elrejtve az ember elől, hanem a természete és az akarata. A mai közösségvállalásom után még mindig úgy érzitek, hogy Isten teljesen el van rejtve az ember elől? Még mindig úgy gondoljátok, hogy Isten természete el van rejtve az ember elől?

A teremtés óta Isten természete összhangban van a munkájával. Soha nem volt elrejtve az ember elől, hanem teljes mértékben nyilvánosságra hozta és világossá tette az ember számára. Az idő múlásával azonban az ember szíve egyre távolabb került Istentől, és ahogy az ember romlottsága egyre mélyült, úgy távolodott el egymástól ember és Isten. Az ember lassan, de biztosan eltűnt Isten szeme elől. Az ember képtelenné vált arra, hogy „lássa” Istent, ami miatt nincs „híre” Istenről; így nem tudja, hogy létezik-e Isten, sőt odáig megy, hogy teljesen tagadja Isten létezését. Következésképpen az ember nem azért nem érti meg Isten természetét, tulajdonait és lényét, mert Isten elrejtőzik az ember elől, hanem azért, mert a szíve elfordult Istentől. Bár az ember hisz Istenben, Isten nincs az ember szívében, és nem tudja, hogyan szeresse Istent, nem is akarja szeretni Istent, mert a szíve soha nem kerül közel Istenhez, és mindig elkerüli Istent. Ennek eredményeként az ember szíve távol van Istentől. Hol van hát az ember szíve? Valójában az ember szíve nem került sehová: ahelyett, hogy Istennek adta volna vagy feltárta volna Isten előtt, megtartotta magának. Ez annak ellenére így van, hogy egyesek gyakran imádkoznak Istenhez, mondván: „Ó, Istenem, nézz a szívemre – Te tudsz mindenről, amire gondolok”, és egyesek még meg is esküsznek, hogy Isten rájuk tekinthet, és vállalják a büntetést, ha megszegik az esküjüket. Bár az ember megengedi Istennek, hogy belenézzen a szívébe, ez nem jelenti azt, hogy az ember képes lenne engedelmeskedni Isten vezényléseinek és intézkedéseinek, sem azt, hogy sorsát, kilátásait és mindenét Isten irányítása alá helyezte. Így, függetlenül attól, hogy milyen esküt teszel Istennek, vagy mit nyilatkozol Neki, Isten szemében a szíved még mindig zárva van Előtte, mert csak azt engeded meg Neki, hogy belenézzen a szívedbe, de azt nem, hogy irányítsa azt. Más szóval, egyáltalán nem adtad át a szívedet Istennek, és csak szép szavakat mondasz, hogy Isten hallja; közben elrejted Isten elől különböző álnok szándékaidat, intrikáiddal, cselszövéseiddel és terveiddel együtt, és kapaszkodsz kilátásaidba és sorsodba, rettegve attól, hogy Isten elveszi őket. Ezért Isten soha nem látja az ember Iránta való őszinteségét. Bár Isten megfigyeli az ember szívének mélységeit, és látja, hogy az ember mit gondol és mit akar tenni a szívében, továbbá látja, hogy milyen dolgokat őriz a szívében, az ember szíve nem tartozik Istenhez, és nem adta át azt Isten irányításának. Ez azt jelenti, hogy Istennek joga van megfigyelni, de nincs joga irányítani. Az ember szubjektív tudatában nem akarja és nem is szándékozik átadni magát Isten intézkedéseinek. Az ember nemcsak elzárkózott Istentől, de még olyanok is vannak, akik kitalálják, hogyan csomagolják be szívüket, hogy mézemázos szavakkal és hízelgéssel hamis benyomást keltsenek, elnyerjék Isten bizalmát és elrejtsék valódi arcukat Isten elől. Azzal, hogy nem engedik meg Istennek, hogy lássa, az a céljuk, hogy ne engedjék meg Neki, hogy meglássa, milyenek is ők valójában. Nem akarják a szívüket Istennek adni, hanem meg akarják tartani maguknak. Ez a sorok között azt jelenti, hogy amit az ember tesz és akar, azt maga az ember tervezi el, számítja ki és dönti el; nincs szüksége Isten részvételére vagy beavatkozására, még kevésbé van szüksége Isten vezényléseire és intézkedéseire. Így akár Isten parancsairól, megbízatásáról, akár Isten emberrel szemben támasztott követelményeiről van szó, az ember döntései saját szándékain és érdekein, saját pillanatnyi állapotán és körülményein alapulnak. Az ember mindig az általa ismert tudást és felismeréseket, valamint saját intellektusát használja arra, hogy megítélje és kiválassza az utat, amelyen járnia kell, és nem engedi, hogy Isten beavatkozzon vagy irányítsa. Ilyen az ember szíve, amit Isten lát.

A kezdetektől napjainkig csak az ember volt képes beszélgetni Istennel. Vagyis Isten minden élőlénye és teremtménye közül az emberen kívül senki más nem volt képes beszélgetni Istennel. Az embernek van füle, amellyel hallhat, és szeme, amellyel láthat; van nyelve, saját gondolatai és szabad akarata. Rendelkezik mindazzal, ami ahhoz szükséges, hogy hallja Isten beszédét, megértse Isten akaratát és elfogadja Isten megbízatását, ezért Isten minden kívánságát ráruházza az emberre, mert olyan társává akarja tenni az embert, aki Vele egy lélek és Vele tud tartani. Amióta csak irányít, Isten arra várt, hogy az ember Neki adja a szívét, hogy Isten megtisztíthassa és felvértezhesse azt, hogy az ember Istennek megfelelő és Isten által szeretett legyen, félje Istent és kerülje a rosszat. Isten mindig is örömmel várta ezt az kimenetelt. Vannak ilyen emberek a Biblia feljegyzéseiben? Vagyis van olyan a Bibliában, aki képes volt a szívét Istennek adni? Van erre példa a jelenlegi kor előtt? Ma folytassuk a Biblia elbeszéléseinek olvasását, és nézzük meg, hogy az, amit ez az ember – Jób – tett, kapcsolódik-e valamilyen módon a „szívünk átadása Istennek” témához, amelyről ma beszélünk. Nézzük meg, hogy Jób megfelelt-e Istennek, és szerette-e őt Isten.

Mi a benyomásotok Jóbról? Az eredeti Szentírásra hivatkozva egyesek azt mondják, hogy Jób félte az Istent, és kerülte a rosszat. „Félte az Istent, és kerülte a rosszat”: így értékeli Isten Jóbot. A saját szavaitokkal hogyan jellemeznétek Jóbot? Egyesek szerint Jób jó és értelmes ember volt; mások szerint igaz hite volt Istenben; megint mások szerint Jób igaz és emberséges ember volt. Láttátok Jób hitét, ami azt jelenti, hogy a szívetekben nagy jelentőséget tulajdonítotok Jób hitének, és irigyek vagytok rá. Ma tehát nézzük meg, mivel rendelkezett Jób, hogy Isten ilyen elégedett volt vele. Most olvassuk el az alábbi részeket a Szentírásból!

C. Jób

1. Isten és a Biblia értékelése Jóbról

Jób 1:1 Élt Úc földjén egy Jób nevű ember. Feddhetetlen és becsületes ember volt, félte az Istent, és kerülte a rosszat.

Jób 1:5 Amikor azonban a lakoma napjai sorra lejártak, értük küldött Jób, és megszentelte őket úgy, hogy korán reggel fölkelt, és annyi égőáldozatot mutatott be, ahányan voltak. Mert azt gondolta Jób: Hátha vétkeztek a fiaim, és káromolták Istent szívükben. Így szokott tenni Jób minden alkalommal.

Jób 1:8 Erre ezt mondta Jahve a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.

Mi az a kulcskérdés, amit ezekben a passzusokban láttok? A szentírás e három rövid passzusa mind Jóbhoz kötődik. Bár rövidek, mégis világosan elmondják, hogy milyen ember volt. Jób mindennapi viselkedésének és magatartásának leírásán keresztül mindenkinek elmondják, hogy Isten Jóbról alkotott értékelése nem alaptalan, hanem megalapozott volt. Elmondják, hogy mind az ember (Jób 1:1), mind Isten értékelése Jóbról (Jób 1:8), Jób Isten és ember előtti tetteinek eredménye (Jób 1:5).

Először az első passzust olvassuk el: „Élt Úc földjén egy Jób nevű ember. Feddhetetlen és becsületes ember volt, félte az Istent, és kerülte a rosszat.” Ez az első értékelés Jóbról a Bibliában, és ez a mondat a szerző értékelése Jóbról. Természetesen az ember Jóbról alkotott értékelését is mutatja, amely szerint „Feddhetetlen és becsületes ember volt, félte az Istent, és kerülte a rosszat.” Ezután olvassuk el Isten értékelését Jóbról: „Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.” A kettő közül az egyik az embertől származott, a másik pedig Istentől; ez két azonos tartalmú értékelés. Látható tehát, hogy Jób viselkedése és magatartása ismert volt az ember előtt, és Isten is méltatta azt. Más szóval, Jób viselkedése az ember és Isten előtt ugyanaz volt; viselkedését és motivációját mindig Isten elé tárta, hogy Isten megfigyelhesse azokat, és olyan ember volt, aki félte Istent és kerülte a rosszat. Így Isten szemében a földi emberek közül egyedül Jób volt tökéletes és becsületes, aki félte Istent és kerülte a rosszat.

Az istenfélelem és a rossz kerülésének konkrét megnyilvánulásai Jób mindennapi életében

Ezután nézzük meg Jób istenfélelmének és a gonosz elkerülésének konkrét megnyilvánulásait. Az ezt megelőző és követő passzusokon kívül olvassuk el a Jób 1:5 passzusát is, amely Jób istenfélelmének és a gonosz elkerülésének egyik konkrét megnyilvánulása. Azt mondja el, hogyan félte Istent és kerülte el a gonoszt mindennapi életében; az a legszembeötlőbb, hogy nemcsak azt tette, amit a saját istenfélelme és a gonosz elkerülése érdekében tennie kellett, hanem rendszeresen mutatott be égőáldozatot is Isten előtt a fiai nevében. Attól félt, hogy ők lakomázás közben gyakran „vétkeztek [...], és káromolták Istent szívükben”. Hogyan nyilvánult meg ez a félelem Jóbban? Az eredeti szöveg a következő beszámolót adja: „Amikor azonban a lakoma napjai sorra lejártak, értük küldött Jób, és megszentelte őket úgy, hogy korán reggel fölkelt, és annyi égőáldozatot mutatott be, ahányan voltak.” Jób magatartása azt mutatja, hogy az istenfélelem nem a külső viselkedésében nyilvánult meg, hanem a szívéből fakadt, és az istenfélelem mindennapi életének minden területén, minden időben megmutatkozott, hiszen ő maga nemcsak elkerülte a gonoszt, hanem gyakran égőáldozatot is hozott a fiai nevében. Más szóval Jób nemcsak attól félt mélységesen, hogy vétkezik Isten ellen és saját szívében megtagadja Istent, hanem amiatt is aggódott, hogy fiai vétkeznek Isten ellen és szívükben megtagadják Őt. Ebből látható, hogy Jób istenfélelmének igazsága kiállja a tüzetes vizsgálatot, és senki sem kételkedhet benne. Alkalmanként tette ezt, vagy gyakran? A szöveg utolsó mondata: „Így szokott tenni Jób minden alkalommal.” Ezek a szavak azt jelentik, hogy Jób nem időnként nézett rá a fiaira, vagy amikor neki úgy tetszett, és nem is imádságban vallott Istennek. Ehelyett rendszeresen elküldte a fiait, hogy megtisztuljanak, és égőáldozatokat mutatott be értük. A „minden alkalommal” kifejezés itt nem azt jelenti, hogy egy vagy két napig, vagy egy pillanatig tette ezt. Azt jelenti, hogy Jób istenfélelmének megnyilvánulása nem átmeneti volt, és nem állt meg a tudásnál vagy a kimondott szavaknál; ehelyett az istenfélelem és a gonosz elkerülésének módja vezette a szívét, vezérelte a viselkedését, valamint ez volt létezésének gyökere az ő szívében. Az, hogy „minden alkalommal” ezt csinálta, azt mutatja, hogy szíve mélyén gyakran félt attól, hogy ő maga is vétkezni fog Isten ellen, és attól is félt, hogy fiai és lányai vétkeznek majd Isten ellen. Ez jól mutatja, hogy az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útja mennyit nyomott a latba a szívében. Azért csinálta ezt minden alkalommal, mert a szíve mélyén félt és rettegett – félt attól, hogy rosszat követett el és vétkezett Isten ellen, illetve hogy letért Isten útjáról, így nem volt képes megfelelni Istennek. Ugyanakkor fiai és lányai miatt is aggódott, mert attól félt, hogy megsértették Istent. Ilyen volt Jób normális viselkedése a mindennapi életében. Éppen ez a normális viselkedés bizonyítja, hogy Jób istenfélelme, és az, hogy elkerülte a gonoszt, nem üres szavak, és hogy Jób valóban ezt a valóságot élte. „Így szokott tenni Jób minden alkalommal”: Ezek a szavak Jób mindennapi, Isten előtti tetteiről szólnak. Amikor így cselekedett minden alkalommal, vajon viselkedése és szíve elért Istenhez? Más szavakkal: Isten gyakran volt elégedett az ő szívével és viselkedésével? Akkor milyen állapotban és milyen összefüggésben tette ezt Jób minden alkalommal? Egyesek azt mondják: „Azért cselekedett így, mert Isten gyakran megjelent Jóbnak.” Néhányan azt mondják: „Azért csinálta ezt minden alkalommal, mert megvolt benne az akarat, hogy elkerülje a gonoszt.” Mások pedig azt mondják: „Talán úgy gondolta, hogy a vagyona nem jött könnyen, és tudta, hogy Isten adományozta azt neki, ezért mélyen félt attól, hogy elveszíti a vagyonát, ha vétkezik Isten ellen vagy megsérti Őt.” Igazak ezek az állítások? Egyértelműen nem. Isten ugyanis nem csupán azt fogadta el és becsülte meg leginkább Jóbban, hogy minden alkalommal így cselekedett, hanem még inkább az Isten, az emberek és a Sátán előtti magatartását, amikor Jób a Sátánhoz került és az megkísértette őt. Az alábbi szakaszok nyújtják a legmeggyőzőbb bizonyítékot, olyan bizonyítékot, amely megmutatja nekünk Isten Jóbra vonatkozó értékelésének igazságát. Most pedig olvassuk el a Szentírás következő passzusait.

2. A Sátán először kísérti meg Jóbot (ellopják a jószágait, és szerencsétlenség éri a gyermekeit)

a. Az Isten által mondott szavak

Jób 1:8 Erre ezt mondta Jahve a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.

Jób 1:12 Jahve ezt felelte a Sátánnak: Mindenét a kezedbe adom, csak rá magára nem vethetsz kezet! És eltávozott a Sátán Jahve elől.

b. A Sátán válasza

Jób 1:9-11 A Sátán így felelt Jahvénak: Megvan rá az oka, azért féli az Istent! Hiszen Te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van! Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá mindarra, amije van, majd káromol még Téged!

Isten megengedi a Sátánnak, hogy megkísértse Jóbot, hogy Jób hite tökéletessé váljon

A Jób 1:8 passzusa az első feljegyzés, amelyet a Bibliában Jahve Isten és a Sátán közötti szóváltásról találunk. Nos, mit mondott Isten? Az eredeti szöveg a következőképpen számol be: „Erre ezt mondta Jahve a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.” Így értékelte Isten Jóbot a Sátán előtt; Isten azt mondta, hogy tökéletes és becsületes ember, aki féli Istent és elkerüli a gonoszt. Az Isten és a Sátán között elhangzott szavakat megelőzően Isten elhatározta, hogy a Sátánt használja fel Jób megkísértésére: átadja Jóbot a Sátánnak. Egyrészt ez bizonyítaná, hogy Isten megfigyelése és értékelése Jóbról pontos és hibátlan volt, és Jób tanúságtétele által megszégyenítené a Sátánt; másrészt tökéletessé tenné Jób Istenbe vetett hitét és istenfélelmét. Így amikor a Sátán Isten elé állt, Isten nem beszélt mellé. Egyenesen a lényegre tért, és megkérdezte a Sátánt: „Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.” Isten kérdésében a következő jelentés rejlik: Isten tudta, hogy a Sátán mindenfelé bolyongott és gyakran kémkedett Jób után, aki Isten szolgája volt. Gyakran kísértette és támadta Jóbot, próbálta megtalálni a módját, hogy romlásba döntse, hogy bebizonyítsa, hogy az Istenbe vetett hite és istenfélelme nem tart ki. A Sátán szívesen kereste az alkalmat arra is, hogy tönkretegye Jóbot, hogy Jób megtagadja Istent, és hogy kiragadhassa őt Isten kezéből. Isten azonban belenézett Jób szívébe, és látta, hogy Jób tökéletes és becsületes, valamint féli Istent és elkerüli a gonoszt. Isten egy kérdést használt arra, hogy elmondja a Sátánnak, hogy Jób tökéletes és becsületes ember, aki féli Istent és elkerüli a gonoszt, hogy Jób soha nem tagadná meg Istent és nem követné Sátánt. Miután meghallotta Isten értékelését Jóbról, a Sátánban harag támadt a megaláztatásból fakadóan, és egyre dühösebb és türelmetlenebb lett, hogy elragadja Jóbot, mert a Sátán soha nem hitte el, hogy valaki lehet tökéletes és becsületes, vagy hogy félheti Istent és elkerülheti a gonoszt. Ugyanakkor a Sátán utálta a tökéletességet és a becsületességet is az emberben, és gyűlölte azokat az embereket, akik képesek félni Istent és elkerülni a gonoszt. Ezért írja a Jób 1:9-11, hogy „A Sátán így felelt Jahvénak: Megvan rá az oka, azért féli az Istent! Hiszen Te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van! Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá mindarra, amije van, majd káromol még Téged!” Isten behatóan ismerte a Sátán rosszindulatú természetét, és jól tudta, hogy már régóta tervezi Jób romlásba döntését, ezért Isten azzal, hogy még egyszer elmondta a Sátánnak, hogy Jób tökéletes és becsületes, hogy féli Istent és elkerüli a gonoszt, bátorítani akarta a Sátánt, hogy felfedje valódi arcát, megtámadja és megkísértse Jóbot. Más szóval, Isten szándékosan hangsúlyozta, hogy Jób tökéletes és becsületes, féli Istent és elkerüli a gonoszt, s ezzel elérte, hogy a Sátán megtámadja Jóbot, mert a Sátán gyűlölte és haragudott amiatt, hogy Jób tökéletes és becsületes ember volt, aki félte Istent és elkerülte a gonoszt. Ennek eredményeként Isten szégyent hozott a Sátánra azáltal, hogy Jób tökéletes és becsületes ember volt, aki félte Istent és elkerülte a gonoszt, a Sátán pedig teljesen megalázottá és legyőzötté vált. Ezután a Sátán többé nem kételkedett és nem vádoskodott azzal kapcsolatban, hogy Jób tökéletes, becsületes, féli Istent és elkerüli a gonoszt. Így Isten próbatétele és a Sátán kísértése szinte elkerülhetetlen volt. Az egyetlen, aki képes volt kiállni Isten próbatételét és a Sátán kísértését, az Jób volt. Ezt az eszmecserét követően a Sátán engedélyt kapott, hogy megkísértse Jóbot. Így elkezdődött a Sátán első támadássorozata. E támadások célpontja Jób vagyona volt, mivel a Sátán a következő vádat emelte Jób ellen: „Megvan rá az oka, azért féli az Istent! [...] Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön.” Ennek eredményeképpen Isten megengedte a Sátánnak, hogy mindent elvegyen Jóbtól – éppen ez volt a célja annak, hogy Isten beszélt a Sátánnal. Mindazonáltal Isten támasztott egy követelést a Sátánnal szemben: „Mindenét a kezedbe adom, csak rá magára nem vethetsz kezet!” (Jób 1:12). Ezt a feltételt szabta Isten, miután megengedte a Sátánnak, hogy megkísértse Jóbot, és a Sátán kezébe adta őt, valamint ezt a határt szabta meg a Sátánnak: megparancsolta neki, hogy ne bántsa Jóbot. Mivel Isten felismerte, hogy Jób tökéletes és becsületes, és mivel hitt abban, hogy Jób tökéletességéhez és becsületéhez nem fér kétség, továbbá hogy kiállja a próbát, ezért megengedte a Sátánnak, hogy megkísértse Jóbot, de egy korlátot szabott neki: megengedte a Sátánnak, hogy elvegye Jób minden vagyonát, de Jóbhoz egy ujjal sem nyúlhatott. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Isten abban a pillanatban nem adta át Jóbot teljesen a Sátánnak. A Sátán bármilyen eszközzel megkísérthette Jóbot, de magát Jóbot nem bánthatta – egy hajszála sem görbülhetett –, mert az embernek mindenét Isten irányítja, és mert az ember életéről vagy haláláról Isten dönt. A Sátánnak nincs erre felhatalmazása. Miután Isten elmondta ezeket a Sátánnak, a Sátán alig várta, hogy hozzáfogjon. Minden eszközt bevetett, hogy megkísértse Jóbot, és Jób nemsokára elveszített egy hegynyi juhot és ökröt, valamint minden vagyonát, amit Isten adott neki... Így érkeztek el hozzá Isten próbatételei.

Bár a Biblia beszámol Jób megkísértésének eredetéről, vajon maga Jób, aki ki volt téve ezeknek a kísértéseknek, tudatában volt annak, ami történik? Jób csak egy halandó ember volt; természetesen semmit sem tudott a körülötte kibontakozó történetről. Mindazonáltal istenfélelme, tökéletessége és becsületessége ráébresztette, hogy Isten próbatételei érték utol. Nem tudta, hogy mi történt a szellemi világban, sem azt, hogy Istennek mi volt a szándéka e próbatételek mögött. De tudta, hogy bármi is történik vele, hűnek kell maradnia tökéletességéhez és becsületességéhez, és az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útján kell maradnia. Jób hozzáállását és reakcióját ezekben az ügyekben Isten világosan látta. Mit látott Isten? Látta Jób istenfélő szívét, mert a kezdetektől egészen addig, amíg Jóbot próbára tette, Jób szíve nyitott maradt Isten előtt, kitárult Isten előtt, és Jób nem tagadta meg tökéletességét vagy becsületességét, nem vetette el az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útját és nem tért le róla – semmi sem volt ennél jólesőbb Istennek. Ezután megnézzük, milyen kísértéseknek volt kitéve Jób, és hogyan birkózott meg ezekkel a próbatételekkel. Olvassunk a Szentírásból!

c. Jób reakciója

Jób 1:20-21 Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult, és így szólt: Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el. Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!

Az, hogy Jób vállalja, hogy visszaadja mindazt, amije van, az ő istenfélelméből fakad

Miután Isten azt mondta a Sátánnak, hogy „Mindenét a kezedbe adom, csak rá magára nem vethetsz kezet”, a Sátán távozott, és nem sokkal később Jóbot váratlan és heves támadások érték: először elrabolták az ökreit és a szamarait, és megölték néhány szolgáját; ezután a juhai és még több szolgája a tűz martalékává vált; majd elvették a tevéit és megölték még több szolgáját; végül pedig elvették fiai és lányai életét. Ez a támadássorozat volt az a gyötrelem, amelyet Jób az első megkísértés alatt szenvedett el. Isten parancsának megfelelően a Sátán e támadások során csak Jób vagyonát és gyermekeit vette célba, magát Jóbot nem bántotta. Mindazonáltal Jób egy nagy vagyonnal rendelkező, gazdag emberből azonnal nincstelenné vált. Senki sem tudta volna átvészelni ezt a megdöbbentő, meglepetésszerű csapást, vagy megfelelően reagálni rá, Jób mégis megmutatta rendkívüli oldalát. A Szentírás a következőképpen számol be: „Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult.” Ez volt Jób első reakciója, miután megtudta, hogy elvesztette gyermekeit és minden vagyonát. Ráadásul nem tűnt meglepettnek vagy pánikba esettnek, még kevésbé mutatott haragot vagy gyűlöletet. Látjátok tehát, hogy szívében már felismerte, hogy ezek a katasztrófák nem véletlenek, nem emberi kéztől származnak, még kevésbé a megtorlás vagy a büntetés érkeztét jelentik. Inkább Jahve próbatételei érkeztek el; Jahve volt az, aki el akarta venni a vagyonát és a gyermekeit. Jób akkor nagyon nyugodt és józan volt. Tökéletes és becsületes emberi mivolta lehetővé tette számára, hogy racionális és természetes módon hozzon pontos ítéleteket és döntéseket az őt ért katasztrófákkal kapcsolatban, és ennek következtében szokatlan nyugalommal viselkedett: „Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult.” Az, hogy „megszaggatta köntösét” azt jelenti, hogy ruhátlan volt, és nem volt semmije; az, hogy „megnyírta a fejét”, azt jelenti, hogy újszülöttként tért vissza Isten elé; az, hogy „a földre esve leborult”, azt jelenti, hogy meztelenül jött a világra, és ma sincs semmije, úgy tért vissza Istenhez, mint egy újszülött. Jób hozzáállását mindahhoz, ami vele történt, Isten egyetlen teremtménye sem tudta volna megvalósítani. Az ő Jahvéba vetett hite túlmutatott a hiedelemvilágon; ez az ő istenfélelme volt, az Isten iránti engedelmessége; nemcsak azért volt képes hálát adni Istennek, hogy Ő adott neki, hanem azért is, hogy elvett tőle. Sőt, képes volt vállalni azt is, hogy visszaadja Istennek mindazt, amije volt, beleértve az életét is.

Jób istenfélelme és Isten iránti engedelmessége példaértékű az emberiség számára, tökéletessége és becsületessége pedig az emberi mivolt tetőpontja volt, amellyel az embernek rendelkeznie kellene. Bár nem látta Istent, felismerte, hogy Isten valóban létezik, e felismerés miatt félte Istent, és istenfélelme miatt képes volt engedelmeskedni Istennek. Szabad kezet adott Istennek, hogy elvegye tőle, amije van, mégis zokszó nélkül leborult Isten előtt és azt mondta Neki, hogy még ha ebben a pillanatban el is venné tőle a testét, ő szívesen, panaszkodás nélkül megengedné ezt Neki. Egész viselkedése tökéletes és becsületes emberi mivoltának volt köszönhető. Ez azt jelenti, hogy ártatlanságának, őszinteségének és jóságának eredményeként Jób rendíthetetlen volt Isten létezésének felismerésében és megtapasztalásában. Erre alapozva támasztott magával szemben követelményeket és egységesítette gondolkodását, viselkedését, magatartását és cselekvésének alapelveit Isten előtt, összhangban Isten vezetésével és Isten tetteivel, amelyeket minden dologban látott. Az idő múlásával a tapasztalatai valódi és tényleges istenfélelmet váltottak ki belőle, és ezek hatására elkerülte a gonoszt. Ez volt a forrása a tisztességnek, amelyhez Jób szilárdan ragaszkodott. Jób becsületes, ártatlan és jóságos emberi mivolttal rendelkezett, tényleges tapasztalata volt az istenfélelemről, az Isten iránti engedelmességről és a gonosz elkerüléséről, valamint arról a tudásról, hogy „Jahve adta, Jahve vette el”. Csak ezen dolgok miatt tudott szilárdan megállni tanúságtételében a Sátán ilyen aljas támadásai közepette, és csak ezek miatt volt képes arra, hogy ne okozzon csalódást Istennek, valamint kielégítő választ adjon Istennek, amikor elérték őt Isten próbatételei. Bár Jób viselkedése az első megkísértés alatt nagyon egyenes volt, a későbbi nemzedékek esetében még egy életen át tartó erőfeszítés után sem volt biztos, hogy elérik ezt az egyenességet, és nem is feltétlenül rendelkeztek Jób fent leírt magatartásával. Ma, szembesülve Jób egyenes viselkedésével, és összevetve azt az „abszolút engedelmesség és holtig tartó hűség” felkiáltásaival és elszántságával, amit azok tanúsítanak Isten iránt, akik azt állítják, hogy hisznek Benne és követik Őt, vajon éreztek mélységes szégyent, vagy nem?

Amikor olvasol a Szentírásban mindarról, amit Jób és családja elszenvedett, hogy reagálsz? Elveszel a gondolataidban? Megdöbbensz? Lehet „borzalmasnak” nevezni a Jóbot sújtó próbatételeket? Más szóval, elég megdöbbentő olvasni Jób Szentírásban leírt próbatételeit, nem beszélve arról, hogy milyenek lettek volna azok a való életben. Láthatjuk tehát, hogy ami Jóbbal történt, az nem „ujjgyakorlat” volt, hanem valódi „csata”, valódi „fegyverekkel” és „golyókkal”. De kinek a keze által volt kitéve ezeknek a próbatételeknek? Mindez természetesen a Sátán műve volt, és a Sátán a saját kezével csinálta ezeket a dolgokat. Ennek ellenére ezeket a dolgokat Isten jóváhagyta. Megmondta Isten a Sátánnak, hogy milyen eszközökkel kísértse meg Jóbot? Nem. Isten csupán egy feltételt szabott, amelyet a Sátánnak be kell tartania, és ekkor Jóbot elérte a megkísértés. Amikor a megkísértés elérte Jóbot, az emberek megérezték a Sátán gonoszságát és rútságát, rosszindulatát és embergyűlöletét, valamint Isten iránti ellenségességét. Ebből láthatjuk, hogy szavakkal nem lehet leírni, milyen kegyetlen volt ez a megkísértés. Elmondható, hogy a rosszindulatú természet, amellyel a Sátán bántalmazta az embert, és csúnya ábrázata ebben a pillanatban teljesen feltárult. A Sátán kihasználta ezt az alkalmat, az Isten engedélye által biztosított lehetőséget, hogy Jóbot lázas és könyörtelen bántalmazásnak tegye ki, melynek módszere és kegyetlenségi foka a mai ember számára elképzelhetetlen és teljesen elviselhetetlen. Ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy a Sátán megkísértette Jóbot, és hogy ő e megkísértés alatt bizonyságtételében szilárdan megállt, jobb azt mondani, hogy az Isten által rá kiszabott próbatételek során Jób harcba szállt a Sátánnal, hogy megvédje tökéletességét és becsületességét, és hogy megvédje az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útját. Ebben a küzdelemben Jób elveszített egy hegynyi juhot és marhát, elveszítette minden vagyonát és elveszítette fiait és lányait. Azonban nem adta fel tökéletességét, becsületességét és istenfélelmét. Más szóval, a Sátánnal folytatott küzdelemben Jób inkább megfosztatott vagyonától és gyermekeitől, minthogy elveszítse tökéletességét, becsületességét és istenfélelmét. Inkább ragaszkodott az emberi lét gyökeréhez. A Szentírás tömören beszámol az egész folyamatról, melynek során Jób elveszítette vagyonát, illetve dokumentálja Jób magatartását és hozzáállását is. Ezek a szűkszavú, tömör beszámolók azt az érzetet keltik, hogy Jób szinte higgadtan nézett szembe ezzel a megkísértéssel, de ha a ténylegesen történteket újra megismételnénk – figyelembe véve a Sátán rosszindulatú természetét is –, akkor a dolgok nem lennének olyan egyszerűek és könnyűek, mint ahogy azt ezek a mondatok leírják. A valóság sokkal kegyetlenebb volt. Ilyen szintű pusztítással és gyűlölettel bánik a Sátán az emberiséggel és mindazokkal, akiket Isten jóváhagy. Ha Isten nem kérte volna, hogy a Sátán ne bántsa Jóbot, kétségtelen, hogy a Sátán lelkiismeret-furdalás nélkül megölte volna őt. A Sátán nem akarja, hogy bárki is imádja Istent, és azt sem kívánja, hogy azok, akik Isten szemében igazak, tökéletesek és becsületesek, továbbra is féljék Istent és elkerüljék a gonoszt. Az, hogy az emberek félik Istent és elkerülik a gonoszt, azt jelenti, hogy elkerülik és elhagyják a Sátánt, így a Sátán kihasználta Isten engedélyét, hogy minden dühét és gyűlöletét könyörtelenül rázúdítsa Jóbra. Látod tehát, milyen nagy volt a gyötrelem, amit Jób elszenvedett, elméjében és testében, kívül-belül. Ma már nem értjük, milyen volt akkoriban, és csak a Biblia beszámolóiból nyerhetünk rövid bepillantást Jób akkori érzelmeibe, amikor ki volt téve a gyötrelemnek.

Jób rendíthetetlen tisztessége szégyent hoz a Sátánra és pánikszerű menekülésre készteti

Mit tett hát Isten, amikor Jób ilyen gyötrelemnek volt kitéve? Isten nézett, figyelt és várta a végkifejletet. Miközben Isten nézett és figyelt, mit érzett? Természetesen búslakodott. De vajon lehetséges, hogy e bánat miatt Isten megbánta, hogy megengedte a Sátánnak, hogy megkísértse Jóbot? A válasz: nem, nem érezhetett volna ilyen megbánást. Mert szilárdan hitte, hogy Jób tökéletes és becsületes, hogy féli Istent és elkerüli a gonoszt. Isten egyszerűen csak lehetőséget adott a Sátánnak, hogy ellenőrizze Jób Isten előtti igaz mivoltát és felfedje saját gonoszságát és hitványságát. Továbbá Jóbnak alkalma nyílt arra, hogy a világ emberei, a Sátán, sőt mindazok előtt, akik követik Istent, tanúságot tegyen igaz mivolta, istenfélelme és a gonosz elkerülése mellett. A végkifejlet vajon bebizonyította, hogy Isten értékelése Jóbról helyes és hibátlan volt? Jób tényleg legyőzte a Sátánt? Itt olvashatjuk Jób eredeti szavait, amelyek bizonyítják, hogy legyőzte a Sátánt. Így szólt: „Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el.” Ez Jób engedelmes magatartása Istennel szemben. Ezután azt mondta: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” Ezek a Jób által elmondott szavak bizonyítják, hogy Isten megfigyeli az ember szívének mélységeit és képes belelátni az ember elméjébe, továbbá azt is bizonyítják, hogy Isten Jóbbal kapcsolatos jóváhagyása nem volt tévedés, és hogy ez az ember, akit Isten jóváhagyott, igaz volt. „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” Ezek a szavak Jób bizonyságtétele Isten mellett. Ezek a hétköznapi szavak félemlítették meg a Sátánt, hoztak rá szégyent és kényszerítették pánikszerű menekülésre, sőt, ezek béklyózták meg és fosztották meg erőforrásaitól. E szavak éreztették a Sátánnal Jahve Isten tetteinek csodálatosságát és hatalmát is, és általuk érzékelhette annak rendkívüli karizmáját, akinek a szívét Isten útja vezérelte. Ráadásul megmutatták a Sátánnak, hogy egy kis és jelentéktelen ember milyen hatalmas életerővel ragaszkodik az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útjához. Így a Sátán az első küzdelemben legyőzetett. Annak ellenére, hogy „tanult ebből”, a Sátánnak nem állt szándékában elengedni Jóbot, és rosszindulatú természete sem változott. A Sátán megpróbálta tovább támadni Jóbot, ezért ismét Isten elé állt...

Most olvassunk a Szentírásból Jób második megkísértéséről.

3. A Sátán még egyszer megkísérti Jóbot (Jób testén kelések jelennek meg)

a. Az Isten által mondott szavak

Jób 2:3 Erre ezt mondta Jahve a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön. Feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat. Még most is kitartóan feddhetetlen, bár felingereltél ellene, hogy ok nélkül tönkretegyem.

Jób 2:6 Jahve ezt felelte a Sátánnak: A kezedbe adom, csak az életét kíméld meg!

b. A Sátán által mondott szavak

Jób 2:4-5 A Sátán azonban így válaszolt Jahvénak: Bőrért bőrt ad az ember, de az életéért mindent odaad! Nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá csontjaira meg a húsára, majd káromol még Téged!

c. Hogyan küzd meg Jób a próbatétellel

Jób 2:9-10 A felesége ezt mondta neki: Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg! De ő így felelt neki: Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk. Még ebben a helyzetben sem mondott Jób olyat, amivel vétkezett volna.

Jób 3:3-4 Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant! Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten odafönt, ne ragyogjon rajta napsugár!

Jób szeretete Isten útja iránt minden mást felülmúl

A Szentírás a következőképpen dokumentálja az Isten és a Sátán között elhangzott szavakat: „Erre ezt mondta Jahve a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön. Feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat. Még most is kitartóan feddhetetlen, bár felingereltél ellene, hogy ok nélkül tönkretegyem” (Jób 2:3). Ebben a beszélgetésben Isten megismétli ugyanazt a kérdést a Sátánnak. Ez a kérdés megmutatja nekünk Jahve Isten igenlő értékelését mindarról, amit Jób az első próbatétel során tanúsított és megélt, és ami nem különbözik attól, ahogyan Isten értékelte Jóbot, mielőtt átesett volna a Sátán általi megkísértésen. Ez azt jelenti, hogy már azelőtt, hogy elérte a megkísértés, Jób tökéletes volt Isten szemében, ezért Isten megvédte őt és családját, valamint megáldotta őt; Isten szemében méltó volt az áldásra. A megkísértés után Jób nem vétkezett az ajkával, mert elveszítette a vagyonát és a gyermekeit, hanem továbbra is dicsőítette Jahve nevét. Tényleges magatartása miatt Isten megdicsérte őt és teljes elismerésben részesítette. Ugyanis Jób szemében az utódai vagy a vagyona nem volt elég ahhoz, hogy megtagadja Istent. Más szóval, Isten helyét a szívében nem lehetett helyettesíteni a gyermekeivel vagy bármilyen tulajdonnal. Jób első megkísértése során megmutatta Istennek, hogy az Iránta érzett szeretete, az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útja iránti szeretete minden mást felülmúl. Pusztán arról van szó, hogy ez a próbatétel azt a tapasztalatot adta Jóbnak, hogy jutalmat kapott Jahve Istentől, illetve, hogy Ő elvette tőle vagyonát és gyermekeit.

Jób számára ez igazi élmény volt, amely tisztára mosta a lelkét; ez volt az élet keresztsége, amely kiteljesítette a létezését, sőt, ez volt a pazar ünnep, amely próbára tette az Isten iránti engedelmességét és félelmét. Ez a megkísértés Jób gazdagságát nincstelenséggé változtatta, és lehetővé tette számára, hogy megtapasztalja, ahogy a Sátán bántalmazza az emberiséget. A szegénysége miatt nem utálta meg a Sátánt; a Sátán aljas tetteiben inkább a Sátán csúfságát és hitványságát látta meg, valamint a Sátán ellenségességét és Isten elleni lázadását, és ez még jobban ösztönözte őt arra, hogy örökké kitartson az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útján. Megesküdött, hogy soha nem hagyja el Istent és nem fordít hátat Isten útjának olyan külső tényezők miatt, mint a vagyon, a gyermekek vagy a család, és soha nem lesz a Sátán, a vagyon vagy bármely ember rabszolgája; Jahve Istenen kívül senki sem lehet az ő Ura vagy Istene. Ezek voltak Jób törekvései. Másrészt Jób szert is tett valamire ebből a megkísértésből: nagy gazdagságot nyert az Isten által rá kiszabott próbatételek közepette.

Jób élete során az előző évtizedekben látta Jahve tetteit, és elnyerte Jahve Isten áldásait. Olyan áldások voltak ezek, amelyek miatt roppant kellemetlenül és lekötelezettnek érezte magát, mert úgy vélte, hogy ő nem tett semmit Istenért, Isten mégis ilyen nagy áldásokkal ajándékozta meg, és oly sok kegyelemnek örvendhetett. Ezért gyakran imádkozott a szívében, remélve, hogy törleszthet Istennek, remélve, hogy lesz alkalma bizonyságot tenni Isten tetteiről és nagyságáról, továbbá remélve, hogy Isten próbára teszi engedelmességét, sőt, még a hite is megtisztul, amíg engedelmessége és hite elnyeri Isten jóváhagyását. Amikor aztán Jób próbatétel elé került, úgy hitte, hogy Isten meghallgatta az imáit. Jób mindennél jobban dédelgette ezt a lehetőséget, ezért nem merte félvállról venni, hiszen teljesülhetett élete legnagyobb vágya. E lehetőség érkezése azt jelentette, hogy engedelmességét és istenfélelmét próbára lehetett tenni és meg lehetett tisztítani. Sőt, azt is jelentette, hogy Jóbnak lehetősége nyílt arra, hogy elnyerje Isten jóváhagyását, és ezáltal közelebb kerüljön Istenhez. A próbatétel során ez a hit és törekvés lehetővé tette számára, hogy tökéletesebbé váljon és jobban megértse Isten akaratát. Jób még nagyobb hálát érzett Isten áldásaiért és kegyelméért is, a szívében még nagyobb dicsőítést zúdított Isten tetteire, valamint jobban félte és tisztelte Istent és jobban vágyott Isten szeretetreméltóságára, nagyságára és szentségére. Ebben az időben, bár Isten szemében Jób még mindig olyan ember volt, aki félte Istent és elkerülte a gonoszt, a tapasztalatait tekintve Jób hite és tudása ugrásszerűen fejlődött: a hite erősebb lett, az engedelmessége megszilárdult és istenfélelme elmélyült. Bár ez a próbatétel átformálta Jób lelkét és életét, egy ilyen átalakulás nem elégítette ki Jóbot, és nem is lassította le előrehaladását. Miközben számba vette, hogy mit nyert ebből a próbatételből és mérlegelte saját hiányosságait, csendben imádkozott és várta a következő próbatételt, mert vágyott arra, hogy az Istentől jövő következő próbatétel során fokozódjon hite, engedelmessége és és istenfélelme.

Isten megfigyeli az ember legbensőbb gondolatait és mindent, amit az ember mond és tesz. Jób gondolatai eljutottak Jahve Isten fülébe, Isten meghallgatta az imáit, így Isten következő próbatétele a várakozásoknak megfelelően érkezett el Jóbhoz.

A rendkívüli szenvedés közepette Jób igazán felismeri Isten emberiségről való gondoskodását

Jahve Istennek a Sátánhoz intézett kérdéseit követően a Sátán titokban boldog volt, tudta ugyanis, hogy még egyszer megengedi neki, hogy megtámadja azt az embert, aki Isten szemében tökéletes volt – a Sátán számára ez egy ritka lehetőség volt. A Sátán ezt a lehetőséget arra akarta felhasználni, hogy teljesen aláássa Jób meggyőződését, hogy elveszejtse Istenbe vetett hitét, így ne félje többé Istent és ne áldja Jahve nevét. Ez lehetőséget adott volna a Sátánnak arra, hogy bárhol és bármikor képes legyen Jóbot a játékszerévé tenni, aki engedelmeskedik az ő parancsának. A Sátán nyom nélkül elrejtette gonosz szándékait, de nem tudta kordában tartani gonosz természetét. Erre az igazságra utal a Jahve Isten szavaira adott válasza, ahogy azt a Szentírás feljegyezte: „A Sátán azonban így válaszolt Jahvénak: Bőrért bőrt ad az ember, de az életéért mindent odaad! Nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá csontjaira meg a húsára, majd káromol még Téged!” (Jób 2:4-5). Ebből az Isten és a Sátán közötti szóváltásból lehetetlen, hogy ne nyerjünk alapvető tudást a Sátán rosszindulatáról, és ne érzékeljük azt. A Sátán eme téveszméit hallva, mindazok, akik szeretik az igazságot és megvetik a gonoszt, kétségtelenül még jobban fogják gyűlölni a Sátán aljasságát és szégyentelenségét, döbbenetet és undort fognak érezni a Sátán téveszméitől, egyúttal mély imákat és őszinte kívánságokat ajánlanak fel Jóbnak, imádkozva, hogy ez a becsületes ember elérje a tökéletességet, azt kívánva, hogy ez az istenfélő és a gonoszt elkerülő ember örökre legyőzze a Sátán kísértéseit és a fényben éljen, Isten vezetése és áldásai közepette; így az ilyen emberek azt is kívánják, hogy Jób igaz cselekedetei örökké buzdítsák és bátorítsák mindazokat, akik az istenfélelem és a gonosz elkerülésének útját keresik. Bár a Sátán rossz szándéka látható ebben a nyilatkozatban, Isten könnyedén beleegyezett Sátán „kérésébe”, egy feltétellel: „A kezedbe adom, csak az életét kíméld meg!” (Jób 2:6). Mivel a Sátán ezúttal azt kérte, hogy nyújtsa ki a kezét, hogy kárt tehessen Jób húsában és csontjaiban, Isten azt mondta: „csak az életét kíméld meg!” E szavak azt jelentik, hogy Jób testét a Sátánnak adta, de Jób életét megtartotta Isten. A Sátán nem vehette el Jób életét, de ezen kívül bármilyen eszközt vagy módszert bevethetett Jób ellen.

Miután megkapta Isten engedélyét, a Sátán rohant Jóbhoz és kinyújtotta a kezét, hogy megbetegítse a bőrét, fájdalmas kelések keletkeztek az egész testén és Jób fájdalmat érzett a bőrén. Jób dicsőítette Jahve Isten csodálatosságát és szentségét, ami még vérlázítóbbá tette a Sátán arcátlanságát. Mivel örömét lelte abban, hogy fájdalmat okoz az embernek, a Sátán kinyújtotta a kezét és Jób húsába karmolt, amitől a fájó kelések elgennyesedtek. Jób azonnal példátlan fájdalmat és kínt érzett a testén, és nem tudta megállni, hogy ne dörzsölje magát tetőtől talpig a kezével, mintha ez enyhítené a lelkére mért csapást, amelyet a testét ért fájdalom idézett elő. Rájött, hogy Isten mellette van és figyeli őt, és mindent megtett, hogy megacélozza magát. Még egyszer letérdelt a földre, és így szólt: „Belenézel az ember szívébe, megfigyeled nyomorúságát; miért érdekel Téged a gyengesége? Dicsértessék Jahve Isten neve.” A Sátán látta Jób elviselhetetlen fájdalmát, de nem látta, hogy Jób elhagyta volna Jahve Isten nevét. Ezért sietve kinyújtotta a kezét, hogy megkínozza Jób csontjait, elszántan szaggatta őt végtagról végtagra. Egy pillanatig Jób példátlan kínt érzett; olyan volt, mintha a húsát leszakították volna a csontjairól, és mintha a csontjait darabonként szétzúzták volna. E kínzó gyötrelemtől úgy gondolta, jobb lenne meghalni... Fájdalomtűrő képessége elérte a határát... Kiáltani akart, tépni akarta a bőrét, hogy enyhítse a fájdalmat, de visszatartotta a sikolyait és nem tépte a bőrét, mert nem akarta, hogy a Sátán meglássa gyengeségét. Jób tehát még egyszer letérdelt, de ezúttal nem érezte Jahve Isten jelenlétét. Tudta, hogy Jahve Isten gyakran előtte és mögötte van, illetve mindkét oldalán. Fájdalmai alatt azonban Isten egyszer sem figyelt; eltakarta arcát és elrejtőzött, mert az ember megteremtésének nem az volt az értelme, hogy szenvedést hozzon az emberre. Jób ekkor sírt és mindent megtett, hogy elviselje ezt a fizikai gyötrelmet, de nem tudta többé visszatartani magát attól, hogy hálát adjon Istennek: „Az ember az első csapásra elesik, gyenge és erőtlen, fiatal és tudatlan – miért akarnál Te olyan gondoskodó és gyengéd lenni vele? Lesújtasz rám, de Neked fáj. Mi az az emberben, ami megérdemli a Te gondoskodásodat és aggodalmadat?” Jób imái eljutottak Isten fülébe, Isten pedig hallgatott és csak figyelt, anélkül, hogy egy hangot is adott volna... Miután a Sátán eredménytelenül próbálkozott minden trükkel, csendben távozott, de ezzel még nem értek véget Isten Jóbra kiszabott próbatételei. Mivel Isten ereje, amely Jóbban megmutatkozott, nem került nyilvánosságra, Jób története nem ért véget a Sátán visszavonulásával. Ahogy más szereplők is beléptek, még látványosabb jelenetek következtek.

Jób istenfélelmének és a rossz elkerülésének másik megnyilvánulása, hogy Isten nevét magasztalja mindenben

Jób elszenvedte a Sátán pusztítását, mégsem hagyta el Jahve Isten nevét. A felesége volt az első, aki előlépett, és a Sátán szerepét emberi szemmel látható formában eljátszva megtámadta Jóbot. Az eredeti szöveg így írja le: „A felesége ezt mondta neki: Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2:9). Ezeket a szavakat a Sátán mondta emberi alakban. Támadás és vádaskodás volt, egyúttal csábítás, kísértés és rágalmazás. Miután a Sátán kudarcot vallott Jób testének megtámadásában, közvetlenül Jób tisztességét támadta meg, ezzel akarta elérni, hogy Jób feladja tisztességét, megtagadja Istent és ne éljen tovább. Szintén így akarta a Sátán megkísérteni Jóbot ilyen szavakkal: ha Jób elhagyná Jahve nevét, akkor nem kellene ilyen kínokat elviselnie; megszabadulhatna a test gyötrelmeitől. Felesége tanácsával szembesülve Jób megdorgálta őt, mondván, „Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk” (Jób 2:10). Jób már régóta ismerte ezeket a szavakat, de ezúttal bebizonyosodott Jób tudásának igazsága.

Amikor a felesége azt tanácsolta neki, hogy átkozza meg Istent és haljon meg, azt úgy értette, hogy „Ha a te Istened így bánik veled, miért nem átkozod meg Őt? Minek élsz még mindig? A te Istened olyan igazságtalan veled, mégis azt mondod: »áldott legyen Jahve neve!« Hogyan hozhat rád katasztrófát, amikor áldod az Ő nevét? Siess és hagyd el Isten nevét, és ne kövesd Őt többé. Akkor véget érnek a bajok.” Ebben a pillanatban megszületett az a bizonyságtétel, amelyet Isten látni akart Jóbban. Egyetlen hétköznapi ember sem tudott ilyen bizonyságot tenni, és a Biblia egyetlen történetében sem olvashatunk róla – de Isten már jóval azelőtt látta ezt, hogy Jób kimondta volna ezeket a szavakat. Isten csupán arra akarta felhasználni ezt a lehetőséget, hogy Jób bebizonyíthassa mindenkinek, hogy Istennek van igaza. A felesége tanácsával szembesülve Jób nemcsak hogy nem adta fel tisztességét és nem tagadta meg Istent, hanem még ezt is mondta a feleségének: „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” Vajon nagy súlya van ezeknek a szavaknak? Itt csak egyetlen tény van, amely képes bizonyítani e szavak súlyát. E szavaknak az a súlya, hogy Isten jóváhagyta őket a szívében, Isten ezekre vágyott, ezeket akarta hallani, és ezek azok az eredmények, melyeket Isten látni kívánt; egyúttal ezek a szavak jelentik Jób bizonyságtételének a velejét. Ezáltal Jób tökéletessége, becsületessége, istenfélelme és az, hogy elkerüli a rosszat, bizonyítást nyert. Jób értéke abban rejlett, hogy amikor megkísértették, és még akkor is, amikor egész testét fájó kelések borították, amikor a legnagyobb kínokat viselte el, továbbá amikor felesége és rokonai tanácsot adtak neki, ő mégis ilyen szavakat mondott. Másképp fogalmazva, szíve mélyén hitte, hogy bármilyen kísértés, bármilyen súlyos megpróbáltatás vagy gyötrelem érné, vagy akár meghalna, nem tagadná meg Istent, és nem utasítaná el az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Látod tehát, hogy Isten a legfontosabb helyet foglalta el a szívében, és csak Isten volt az ő szívében. Emiatt olvashatunk róla ilyen leírásokat a Szentírásban: Még ebben a helyzetben sem mondott Jób olyat, amivel vétkezett volna. Nemcsak ajkával nem vétkezett, de szívében sem panaszkodott Istenre. Nem mondott bántó szavakat Istenről, és nem vétkezett Isten ellen. Nemcsak a szája áldotta Isten nevét, hanem a szívében is áldotta Isten nevét; a szája és a szíve egy volt. Ez volt az igazi Jób, akit Isten látott, és ez volt az oka annak, hogy Isten nagyra becsülte Jóbot.

Az emberek sok félreértése Jóbbal kapcsolatban

A Jóbot ért megpróbáltatások nem az Isten által küldött hírnökök művei voltak, és nem is Isten saját keze okozta azokat, hanem személyesen a Sátán, Isten ellensége. Következésképpen Jóbot mélységesen megviselte a megpróbáltatások mértéke. Mégis, ebben a pillanatban Jób fenntartás nélkül megmutatta a szívében lévő mindennapi tudását Istenről, mindennapi cselekedeteinek alapelveit és Istenhez való hozzáállását – ez az igazság. Ha Jóbot nem kísértették volna meg, ha Isten nem szabott volna ki próbatételeket Jóbra, amikor Jób azt mondta, hogy „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve”, azt mondanád, hogy Jób képmutató; Isten annyi vagyont adott neki, hogy ő nyilván áldotta Jahve nevét. Ha Jób, mielőtt próbatételeknek lett volna kitéve, azt mondta volna, „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk” azt mondanád, hogy Jób túlzott, és hogy nem hagyná el Isten nevét, mivel gyakran megáldotta őt Isten keze. Azt mondanád, hogy ha Isten katasztrófát hozott volna rá, akkor biztosan elhagyta volna Isten nevét. Mégis, amikor Jób olyan körülmények között találta magát, amelyekre senki se vágyna, illetve amelyeket nem kívánna látni, olyan körülmények között, amelyek bekövetkeztét senki sem kívánná, amelyektől rettegnének, olyan körülmények között, amelyeket még Isten sem bírna nézni, Jób ezek ellenére képes volt megőrizni tisztességét: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve”, és „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk”. Jób akkori viselkedésével szembesülve mindazoknak, akik szeretnek hangzatos szavakat szólni, és akik szeretnek szavakat és doktrínákat mondani, elakad a szava. Akik csak beszédben magasztalják Isten nevét, de soha nem fogadták el Isten próbatételeit, azok elítéltetnek a tisztesség alapján, amelyhez Jób szilárdan ragaszkodott, akik pedig soha nem hitték, hogy az ember képes szilárdan kitartani Isten útján, azok Jób tanúságtétele alapján ítéltetnek el. Jób e megpróbáltatások során tanúsított magatartásával és az általa elmondott szavakkal szembesülve egyesek összezavarodnak, mások irigykednek, megint mások kételkednek, sőt egyesek közömbösnek tűnnek, felhúzzák az orrukat Jób tanúságtételén, mert nemcsak a próbatételek során Jóbot ért kínokat látják és a Jób által elmondott szavakat olvassák, hanem az emberi „gyengeséget” is látják, amelyet Jób mutatott, amikor a próbatételek utolérték. Azt hiszik, ez a „gyengeség” az állítólagos tökéletlenség Jób tökéletességében; hiba egy olyan emberben, aki Isten szemében tökéletes volt. Vagyis azt hiszik, hogy akik tökéletesek, azok hibátlanok, folt és szenny nélküliek, nincsenek gyengeségeik, nem ismerik a fájdalmat, soha nem érzik magukat boldogtalannak vagy levertnek, és nincs bennük gyűlölet vagy bármilyen külsőleg szélsőséges viselkedésmód; ennek következtében az emberek zöme nem hiszi, hogy Jób valóban tökéletes volt. Az emberek a próbatételek során tanúsított viselkedése nagy részét nem helyeslik. Például amikor Jób elvesztette vagyonát és gyermekeit, nem tört ki könnyekben, ahogyan azt az emberek elképzelnék. Az „illem hiánya” miatt az emberek azt gondolják, hogy rideg volt, mert nem ejtett könnyeket és nem mutatott szeretetet családja iránt. Ez az emberek első rossz benyomása Jóbról. Az ezutáni viselkedését még zavarba ejtőbbnek találják: azt, hogy „megszaggatta köntösét” az emberek úgy értelmezték, hogy Jób nem tisztelte Istent, azt pedig, hogy „megnyírta a fejét” tévesen Jób istenkáromlásának és Istennel szembeni ellenállásának hitték. Jób szavain kívül, miszerint „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve”, az emberek semmit nem vesznek észre Jóbban az Isten által dicsért becsületességből; így a nagy többség által Jóbról alkotott értékelés nem más, mint értetlenség, félreértés, kétely, elítélés és csak elméleti helyeslés. Egyikük sem képes igazán megérteni és értékelni Jahve Isten szavait, miszerint Jób tökéletes és becsületes ember volt, aki félte Istent és kerülte a rosszat.

A Jóbról alkotott fenti benyomásaik alapján az embereknek további kétségeik vannak Jób igaz mivoltát illetően, mivel cselekedetei és a Szentírásban feljegyzett magatartása nem volt olyan földrengetően megindító, mint ahogy azt az emberek képzelték volna. Nemcsak, hogy nem hajtott végre nagy hőstetteket, de még egy cserepet is fogott, és a hamuban ülve vakarta magát. Ez a cselekedet is megdöbbenti az embereket, és arra sarkallja őket, hogy kételkedjenek Jób igaz mivoltában, sőt tagadják azt, mert miközben Jób vakarta magát, nem imádkozott és nem tett ígéreteket Istennek; sőt, azt sem látták, hogy a fájdalmas könnyeket hullajtott volna. Ebben az időben az emberek csak Jób gyengeségét látják, semmi mást, ezért még akkor is, amikor azt hallják Jób szájából, hogy „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk”, az teljesen hidegen hagyja őket, vagy pedig bizonytalanok, és még mindig képtelenek Jób igazságát meglátni a szavaiban. Jób a próbatételeinek gyötrelmei során azt az alapvető benyomást adta az embereknek, hogy nem volt sem megalázkodó, sem arrogáns. Az emberek nem látják a viselkedése mögött lévő történetet, amely a szíve mélyén játszódott le, és nem látják a szívében az istenfélelmet, sem ragaszkodását a rossz kerülése útjának alapelvéhez. Higgadtsága miatt az emberek azt gondolják, hogy tökéletessége és becsületessége csak üres szavak, hogy istenfélelme csak szóbeszéd; a külsőleg megmutatkozó „gyengesége” mindeközben mély benyomást tesz rájuk, és „új perspektívát”, sőt „új felfogást” ad nekik azzal az emberrel kapcsolatban, akit Isten tökéletesnek és becsületesnek nevez. Az ilyen „új perspektíva” és „új felfogás” bebizonyosodik, amikor Jób kinyitotta a száját és megátkozta születése napját.

Bár az elszenvedett kínok mértéke elképzelhetetlen és felfoghatatlan minden ember számára, ő nem szólt eretnek szavakat, hanem csak saját eszközeivel enyhítette testének fájdalmát. Amint azt a Szentírás feljegyezte, így szólt: „Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant!” (Jób 3:3). Talán senki sem tartotta fontosnak ezeket a szavakat, talán vannak, akik odafigyeltek rájuk. Véleményetek szerint azt jelentik, hogy Jób szembefordult Istennel? Istenre panaszkodnak? Tudom, hogy sokan közületek rendelkeznek bizonyos elképzelésekkel e Jób által mondott szavakról, és úgy vélik, hogy ha Jób tökéletes és becsületes volt, akkor nem kellett volna gyengeséget vagy bánatot mutatnia, hanem pozitívan kellett volna szembenéznie a Sátán minden támadásával, sőt mosolyogva kellett volna fogadnia a Sátán kísértéseit. A legcsekélyebb reakciót sem kellett volna mutatnia a Sátán által okozott testi gyötrelmekre, és a szívében lévő érzelmek egyikét sem kellett volna kimutatnia. Sőt, azt is kérnie kellett volna, hogy Isten tegye még keményebbé ezeket a próbatételeket. Ezt kell mutatnia és ennek kell birtokában lennie annak, aki rendíthetetlen, és aki valóban féli Istent és elkerüli a rosszat. E rendkívüli gyötrelmek közepette Jób csak a születése napját átkozta. Nem panaszkodott Istenre, még kevésbé állt szándékában szembeszállni Istennel. Ezt sokkal könnyebb mondani, mint megtenni, hiszen az ókortól napjainkig senki sem élt át ilyen megkísértéseket, és senki sem szenvedett el olyasmit, mint Jób. Vajon miért nem volt még senki kitéve olyan kísértésnek, mint Jób? Azért, mert Isten meglátása szerint senki sem képes ilyen felelősséget vagy megbízatást elbírni, senki sem tudna úgy cselekedni, ahogy Jób, sőt – születése napjának megátkozását leszámítva – még mindig nem tudná senki nem elhagyni Isten nevét, és továbbra is áldani Jahve Isten nevét, ahogyan Jób tette, amikor ilyen gyötrelem érte. Meg tudná ezt tenni valaki? Amikor ezt mondjuk Jóbról, akkor dicsérjük a viselkedését? Igaz ember volt, és képes volt ilyen bizonyságot tenni Isten mellett, és képes volt arra, hogy a Sátánt fejét a tenyerébe hajtva menekülésre bírja úgy, hogy soha többé ne jöjjön Isten elé megvádolni őt – mi hát a baj azzal, ha dicsérjük őt? Lehet, hogy nektek magasabbak a mércéitek, mint Istennek? Lehet, hogy még Jóbnál is jobban viselkednétek, amikor próbtételek érnek titeket? Isten dicsérte Jóbot – milyen ellenvetéseitek lehetnétek?

Jób azért átkozza meg születése napját, mert nem akar fájdalmat okozni Istennek

Gyakran mondom, hogy Isten az emberek szívébe néz, míg az emberek a külsőt nézik. Mivel Isten az emberek szívébe néz, megérti lényegüket, míg az emberek a külsejük alapján határozzák meg mások lényegét. Amikor Jób kinyitotta a száját és megátkozta születése napját, ez a cselekedet megdöbbentette az összes szellemi személyiséget, beleértve Jób három barátját is. Az ember Istentől származik, és hálásnak kell lennie az életéért és a testéért, valamint a születése napjáért, amiket Isten ajándékozott neki, és nem kellene átkoznia őket. Ez olyasvalami, amit az átlagemberek meg tudnak érteni és el tudnak képzelni. Mindenkinek, aki követi Istent, ez a megértés szent és sérthetetlen, és olyan igazság, amely soha nem változhat meg. Jób viszont megszegte a szabályokat: megátkozta születése napját. Ez egy olyan cselekedet, amelyet az átlagemberek tiltott területre lépésnek tekintenek. Jób nemcsak az emberek megértésére és együttérzésére nem jogosult, de Isten bocsánatára sem. Ugyanakkor még többen kezdenek kételkedni Jób igazságában, mert úgy tűnt, hogy Isten iránta tanúsított kegye önhitté tette Jóbot; olyan merész és vakmerő lett, hogy nemhogy nem köszönte meg Istennek, hogy életében megáldotta és gondoskodott róla, de még születése napját is pusztulásra kárhoztatta. Mi ez, ha nem szembeszegülés Istennel? Az ilyen felszínes dolgok bizonyítékot szolgáltatnak az embereknek arra, hogy elítéljék Jób e cselekedetét, de ki tudhatja, valójában mit gondolt Jób akkoriban? Ki tudhatja, miért cselekedett így Jób? Csak Isten és maga Jób ismeri a belül zajló történetet és az okokat.

Amikor a Sátán kinyújtotta kezét, hogy kínozza Jób csontjait, Jób a karmai közé zuhant, és nem volt módja menekülni, sem ereje ellenállni. Teste és lelke hatalmas fájdalmat szenvedett el, és ez a fájdalom mélyen tudatosította benne a testben élő ember jelentéktelenségét, gyarlóságát és erőtlenségét. Ugyanakkor mély megbecsülést és megértést is nyert arról, hogy miért akar Isten gondoskodni az emberiségről és vigyázni rá. A Sátán karmai között Jób rájött, hogy a húsból és vérből való ember valójában annyira erőtlen és gyenge! Amikor térdre esett és Istenhez imádkozott, úgy érezte, mintha Isten eltakarta volna az arcát és elrejtőzött volna, mert Isten teljesen a Sátán kezébe adta őt. Ugyanakkor Isten is sírt érte, sőt, gyászolta őt; Istennek fájt az ő fájdalma, és bántotta, hogy bántják őt... Jób érezte Isten fájdalmát, és azt is, hogy mennyire elviselhetetlen volt ez Isten számára... Jób nem akart több bánatot okozni Istennek, és azt sem akarta, hogy Isten sírjon érte, még kevésbé akarta látni, hogy fájdalmat okoz Istennek. Ebben a pillanatban Jób csak arra vágyott, hogy megszabaduljon a testétől, hogy ne viselje tovább e test okozta fájdalmat, mert akkor Isten nem gyötrődne tovább az ő fájdalma miatt – de nem tudott, és nemcsak a test fájdalmát kellett elviselnie, hanem azt a kínt is, hogy nem akarja Istent felzaklatni. Ez a két fájdalom – egyik a testből, másik a lélekből – szívfacsaró, gyomorszorító fájdalmat okozott Jóbnak, és éreztette vele, hogy a húsból és vérből való ember korlátai milyen csalódottságot és tehetetlenséget okozhatnak. E körülmények között egyre hevesebben vágyott Istenre, és még erősebben irtózott a Sátántól. Ebben az időben Jób jobban szerette volna, ha soha nem születik meg az emberek világába, bár ne is létezne inkább, minthogy azt lássa, hogy Isten könnyeket hullajt vagy fájdalmat érez miatta. Elkezdte mélyen gyűlölni a testét, megcsömörlött önmagától, a születése napjától, sőt mindentől, ami őhozzá kötődött. Nem akarta, hogy többé szóba kerüljön a születése napja, vagy bármi, aminek köze van ahhoz, ezért kinyitotta a száját, és elátkozta születése napját: „Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant! Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten odafönt, ne ragyogjon rajta napsugár!” (Jób 3:3-4). Jób szavaiból kiderül, hogy irtózik önmagától: „Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant”, valamint vádolja és adósnak érzi magát, amiért fájdalmat okozott Istennek: „Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten odafönt, ne ragyogjon rajta napsugár!” Ez a két passzus a végső kifejeződése annak, ahogy Jób akkoriban érezte magát, és teljes mértékben bizonyítja mindenkinek Jób tökéletességét és becsületességét. Ugyanakkor, ahogy Jób kívánta, az Isten iránti hite és engedelmessége, valamint istenfélelme valóban erősödött. Természetesen ez az erősödés pontosan az a hatás, amelyre Isten számított.

Jób legyőzi a Sátánt és igaz emberré válik Isten szemében

Amikor Jób először ment keresztül a próbatételeken, megfosztatott minden vagyonától és minden gyermekétől, de emiatt nem roskadt össze, és nem mondott semmi olyat, ami bűn lett volna Isten ellen. Felülemelkedett a Sátán kísértésein, és felülemelkedett anyagi javain, utódain, és azon a próbatételen, hogy elveszítette minden világi vagyonát, ami azt jelenti, hogy képes volt engedelmeskedni Istennek, amikor Ő elvett tőle dolgokat, és képes volt hálát adni és dicsérni Istent azért, amit Isten tett. Ilyen volt Jób magatartása a Sátán első kísértése alatt, és ilyen volt Jób bizonyságtétele is az Istentől kapott első próbatétel során. A második próbatételben a Sátán kinyújtotta kezét, hogy sanyargassa Jóbot, és bár Jób nagyobb fájdalmat élt át, mint amit valaha is érzett, a tanúságtétele mégis elég volt ahhoz, hogy az emberek megdöbbenjenek. Jób a állhatatosságát, meggyőződését és Isten iránti engedelmességét, valamint istenfélelmét használta fel arra, hogy még egyszer legyőzze a Sátánt, és magatartását és bizonyságtételét Isten ismét jóváhagyta és a kegyeibe fogadta. E kísértés során Jób a tényleges magatartását használta fel arra, hogy közölje a Sátánnal, hogy a test fájdalma nem változtathatja meg az Isten iránti hitét és engedelmességét, és nem veheti el az Isten iránti odaadását és Istent félp szívét; nem tagadja meg Istent, és nem adja fel saját tökéletességét és becsületességét, mert szembenézett a halállal. Jób elszántsága gyávává tette a Sátánt, hite tétovává és reszketeggé tette a Sátánt, az erő, amellyel élet-halál harcuk során a Sátán ellen küzdött, mély gyűlöletet és haragot keltett a Sátánban; tökéletessége és becsületessége miatt a Sátán semmit nem tudott többé tenni ellene, így a Sátán felhagyott a Jób elleni támadásokkal, és feladta a Jób elleni vádakat, amelyeket Jahve Isten elé terjesztett. Ez azt jelentette, hogy Jób legyőzte a világot, legyőzte a testet, legyőzte a Sátánt és legyőzte a halált; teljesen és tökéletesen Istenhez tartozó ember volt. E két próbatétel során Jób szilárdan megállt tanúságtételében, ténylegesen megélte tökéletességét és becsületességét, és kiszélesítette Istent félő és a rosszat kerülő életelveinek körét. Miután Jób keresztülment ezen a két próbatételen, gazdagabb tapasztalat született meg benne, és ez a tapasztalat érettebbé és edzettebbé tette őt, erősebbé és nagyobb meggyőződésűvé, valamint biztosabbá ama tisztesség helyességében és méltóságában, amelyhez szilárdan ragaszkodott. A Jahve Istentől kapott próbatételek révén Jób mélyen megértette és átérezte az Isten emberrel való törődését, és lehetővé tette számára, hogy megérezze Isten szeretetének értékességét, ettől kezdve pedig istenfélelme kiegészült az Isten iránti figyelemmel és szeretettel. A Jahve Istentől kapott próbatételek nemhogy nem idegenítették el Tőle Jóbot, hanem közelebb hozták a szívét Istenhez. Amikor a Jób által elszenvedett testi fájdalom elérte a tetőpontját, a Jahve Isten részéről érzett aggodalom nem hagyott számára más választást, mint hogy megátkozza születése napját. Ez a magatartás nem volt régóta tervezett, hanem az Isten iránti figyelem és szeretet szívből jövő, természetes megnyilatkozása volt, egy természetes megnyilatkozás, amely az Isten iránti figyelemből és szeretetből fakadt. Ez azt jelenti, hogy mivel utálta önmagát, és nem akarta és nem bírta elviselni, hogy gyötri Istent, ezért figyelme és szeretete elérte az önzetlenség pontját. Ekkor Jób az Isten iránt régóta meglévő imádatát és vágyakozását, valamint Isten iránti odaadását a figyelem és a szeretet szintjére emelte. Ugyanakkor az Isten iránti hitét, engedelmességét és istenfélelmét is a figyelem és a szeretet szintjére emelte. Nem engedte meg magának, hogy bármi olyat tegyen, ami kárt okozna Istennek, nem engedett meg magának olyan magatartást, ami bántaná Istent, és nem engedte meg magának, hogy saját okai miatt szomorúságot, bánatot vagy akár boldogtalanságot hozzon Istenre. Bár Isten szemében Jób még mindig ugyanaz a Jób volt, mint korábban, Jób hite, engedelmessége és istenfélelme teljes megelégedettséget és örömöt hozott Istennek. Ekkor Jób elérte azt a tökéletességet, amelyet Isten elvárt tőle; olyasvalakivé vált, aki valóban méltó arra, hogy Isten szemében „tökéletesnek és becsületesnek” neveztessen. Igaz cselekedetei lehetővé tették, hogy legyőzze a Sátánt, és szilárdan megálljon Isten melletti tanúságtételében. Így az ő igaz tettei is tökéletesítették őt, és lehetővé tették, hogy életének értéke felemelkedjen és minden eddiginél magasabbra kerüljön, továbbá az első olyan emberré tették őt, akit a Sátán többé nem támadhat meg és nem kísérthet meg. Mivel Jób igaz volt, a Sátán megvádolta és megkísértette; mivel Jób igaz volt, átadták a Sátánnak; és mivel Jób igaz volt, felülkerekedett a Sátánon, legyőzte őt és szilárdan megállt tanúságtételében. Ezentúl Jób lett az első ember, akit soha többé nem adtak át a Sátánnak, ő valóban Isten trónja elé lépett, és a világosságban, Isten áldásai alatt élt, a Sátán kémkedése és pusztítása nélkül... Igaz emberré vált Isten szemében; szabaddá vált...

Jóbról

Miután megtudtuk, hogy Jób hogyan ment keresztül a próbatételeken, a legtöbben valószínűleg szeretnétek több részletet megtudni magáról Jóbról, különösen arról a titokról, melynek révén elnyerte Isten dicséretét. Ma beszéljünk tehát Jóbról!

Jób mindennapi életében látjuk tökéletességét, becsületességét, istenfélelmét és azt, hogy kerüli a rosszat

Ha Jóbról akarunk beszélni, akkor a róla szóló, Isten saját szájából elhangzó értékeléssel kell kezdenünk: „Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.”

Először is ismerjük meg Jób tökéletességét és becsületességét.

Mit értetek a „tökéletes” és „becsületes” szavak alatt? Hisztek-e abban, hogy Jób feddhetetlen és tisztességes volt? Ez természetesen a „tökéletes” és a „becsületes” szavak szó szerinti értelmezése és felfogása lenne. A valós élet kontextusa azonban szerves része Jób valódi megértésének – szavak, könyvek és az elmélet önmagukban nem adnak választ. Azzal kezdjük, hogy megvizsgáljuk Jób otthoni életét, azt, hogy milyen volt a normális viselkedése élete során. Ez mesél nekünk az elveiről és életcéljairól, valamint személyiségéről és törekvéseiről. Most olvassuk el a Jób 1:3 passzus utolsó szavait: „Ez az ember tekintélyesebb volt minden keleti embernél.” Ezek a szavak azt mondják, hogy Jób státusza és tekintélye nagyon magas volt, és bár azt nem tudjuk meg, hogy bőséges vagyona miatt volt-e a legtekintélyesebb keleti ember, vagy azért, mert tökéletes és becsületes volt, és félte Istent, miközben kerülte a rosszat, összességében tudjuk, hogy Jób státusza és tekintélye igen nagyrabecsült volt. A Bibliában leírtak szerint az emberek első benyomása Jóbról az volt, hogy tökéletes volt, hogy félte Istent és kerülte a rosszat, valamint nagy vagyonnal és tiszteletreméltó státusszal rendelkezett. Egy normális ember számára, aki ilyen környezetben és ilyen körülmények között él, Jób étrendje, életminősége és személyes életének különféle aspektusai a legtöbb ember figyelmének középpontjában állnának; ezért tovább kell olvasnunk a Szentírást: „Fiai lakomát szoktak tartani, mindegyik a maga házában és a maga napján. Ilyenkor üzentek három nővérüknek, és őket is meghívták, hogy velük együtt egyenek-igyanak. Amikor azonban a lakoma napjai sorra lejártak, értük küldött Jób, és megszentelte őket úgy, hogy korán reggel fölkelt, és annyi égőáldozatot mutatott be, ahányan voltak. Mert azt gondolta Jób: Hátha vétkeztek a fiaim, és káromolták Istent szívükben. Így szokott tenni Jób minden alkalommal” (Jób 1:4-5). Ez a passzus két dolgot árul el nekünk: az első az, hogy Jób fiai és lányai rendszeresen lakomáztak, sokat ettek és ittak; a második, hogy Jób gyakran mutatott be égőáldozatot, mert gyakran aggódott fiaiért és lányaiért, félt, hogy vétkeztek, hogy a szívükben megtagadták Istent. Ebben két különböző típusú ember élete van leírva. Az első Jób fiai és lányai, akik jólétükben gyakran lakmároztak, pazarul éltek, kedvükre ettek-ittak, és élvezték az anyagi gazdagság nyújtotta magas életminőséget. Ilyen életet élve elkerülhetetlen volt, hogy gyakran vétkeztek és megbántották Istent – mégsem vették fel a szentséget, és nem mutattak be égőáldozatot. Látjátok tehát, hogy a szívükben nem jutott hely Istennek, hogy nem gondoltak Isten kegyeire, és nem féltek attól, hogy megbántják Istent, még kevésbé attól, hogy megtagadják Istent a szívükben. Természetesen nem Jób gyermekein van a hangsúly, hanem azon, hogy mit tett Jób, amikor ilyen dolgokkal szembesült; ez a másik dolog, amit a Jób mindennapi életét és emberi mivoltának lényegét érintő passzus leír. Ahol a Biblia leírja Jób fiainak és lányainak lakomáit, Jóbról nem esik említés; csak azt mondja el, hogy fiai és lányai gyakran ettek-ittak együtt. Más szóval, Jób nem tartott lakomákat, és nem csatlakozott fiaihoz és lányaihoz a pazar étkezéseken. Bár jómódú volt, sok vagyontárgya és szolgája volt, Jób élete nem volt fényűző. Nem szédítették el a páratlan életkörülmények, és gazdagsága miatt nem merült el a testi élvezetekben, nem felejtett el égőáldozatokat bemutatni, és mindez még kevésbé vezetett ahhoz, hogy szívében fokozatosan elkerülje Istent. Nyilvánvaló tehát, hogy Jób életstílusa fegyelmezett volt, Isten áldásai miatt nem lett kapzsi vagy hedonista, és nem ragaszkodott az életminőséghez. Ehelyett alázatos és szerény volt, nem szokott hivalkodni, valamint óvatos és körültekintő volt Isten előtt. Gyakran gondolt Isten kegyeire és áldásaira, és állandóan Istent félő szívet ápolt magában. Mindennapi életében Jób gyakran korán kelt, hogy égőáldozatot mutasson be fiaiért és lányaiért. Más szóval, Jób maga nemcsak hogy félte Istent, de remélte, hogy gyermekei is félni fogják Istent, és nem vétkeznek Ellene. Jób szívében nem volt helye az anyagi javainak, és azok nem is helyettesítették az Isten által elfoglalt helyet; akár saját maga, akár gyermekei érdekében, Jób mindennapi cselekedetei mind az istenfélelemhez és a rossz kerüléséhez kapcsolódtak. Jahve Istentől való félelme nemcsak szavakban nyilvánult meg, hanem tettekre is váltotta, és mindennapi életének minden egyes részében tükröződött. Jóbnak ez a tényleges magatartása azt mutatja, hogy őszinte volt, és olyan lényeggel rendelkezett, amely szerette az igazságot és a pozitív dolgokat. Az, hogy Jób gyakran elküldte és megszentelte fiait és lányait, azt jelenti, hogy nem büntette vagy helyeselte gyermekei viselkedését; ehelyett a szívében csalódást érzett viselkedésük miatt, és elítélte őket. Arra a következtetésre jutott, hogy fiainak és lányainak viselkedése nem tetszik Jahve Istennek, ezért gyakran felszólította őket, hogy járuljanak Jahve Isten elé, és vallják meg bűneiket. Jób cselekedetei megmutatják emberi mivoltának egy másik oldalát, ahol soha nem járt egy úton azokkal, akik gyakran vétkeztek és bántották Istent, hanem inkább kerülte és hanyagolta őket. Bár ezek az emberek a fiai és lányai voltak, nem adta fel saját magatartási elveit, mert a saját rokonairól volt szó, és nem egyezett ki az ő bűneikkel a saját érzelmei miatt. Inkább arra buzdította őket, hogy gyónjanak és nyerjék el Jahve Isten elnézését, valamint figyelmeztette őket, hogy ne hagyják el Istent a saját mohó élvezetük kedvéért. Annak alapelvei, ahogy Jób másokkal bánt, elválaszthatatlanok istenfélelmének és a rossz kerülésének alapelveitől. Szerette azt, amit Isten elfogadott, és gyűlölte azt, amit Istent elutasított; szerette azokat, akik szívükben félték Istent, és gyűlölte azokat, akik gonoszságot követtek el vagy vétkeztek Isten ellen. Ez a szeretet és utálat mutatkozott meg mindennapi életében, és ez volt Jób becsületessége, amit Isten szemei láttak. Természetesen ez Jób igazi emberi mivoltának kifejeződése és megélése is a másokkal való kapcsolataiban mindennapi élete során, amiről tanulnunk kell.

Jób emberi mivoltának megnyilvánulásai a próbatételei során (Jób tökéletességének, becsületességének, istenfélelmének és a rossz kerülésének megértése a próbatételei során)

Amit fent megosztottunk, azok Jób emberi mivoltának különféle aspektusai, amelyek megmutatkoztak mindennapi életében a kísértéseket megelőzően. Kétségtelen, hogy e különféle megnyilvánulások adnak egy kezdeti megismerést és megértést Jób becsületességéről, istenfélelméről és arról, hogy kerülte a rosszat, valamint természetesen egy kezdeti megerősítést is nyújtanak. Azért mondom, hogy „kezdeti”, mert a legtöbb ember még mindig nem érti igazán Jób személyiségét és azt, hogy milyen mértékben követte az engedelmesség és az istenfélelem útját. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb ember Jóbról alkotott felfogása nem nyúlik mélyebbre, mint az a némileg kedvező benyomás, amelyet a Biblia két passzusa tartalmaz, idézve az ő szavait: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” és „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” Ezért nagy szükségünk van arra, hogy megértsük, hogyan élte meg Jób emberi mivoltát, amikor megkapta Isten próbatételeit; így Jób igazi emberi mivolta mindenki számára teljes egészében megmutatkozik.

Amikor Jób meghallotta, hogy vagyonát ellopták, hogy fiai és lányai életüket vesztették, és hogy szolgáit megölték, a következőképpen reagált: „Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult” (Jób 1:20). Ezek a szavak egy tényt árulnak el nekünk: Jób a hír hallatán nem esett pánikba, nem sírt, nem hibáztatta a szolgákat, akik a hírt közölték vele, még kevésbé vizsgálta meg a bűntény helyszínét, hogy kivizsgálja és ellenőrizze a részleteket, és kiderítse, mi történt valójában. Nem mutatott semmilyen fájdalmat vagy sajnálkozást a vagyona elvesztése miatt, és nem tört ki könnyekben a gyermekei és szerettei elvesztése miatt sem. Éppen ellenkezőleg, megszaggatta a köntösét, megnyírta a fejét, a földre borult és imádkozott. Jób cselekedetei nem hasonlítanak egyetlen hétköznapi emberéhez sem. Sok embert összezavarnak, és arra késztetik őket, hogy szívükben megróják Jóbot „hidegvérűségéért”. A vagyonuk hirtelen elvesztésekor a normális emberek összetörtnek vagy kétségbeesettnek tűnnek – vagy egyesek akár mély búskomorságba is eshetnek. Ennek az az oka, hogy az emberek szívében a vagyon egy élet erőfeszítéseit képviseli – erre épül a túlélésük, ez a remény, ami életben tartja őket; a vagyon elvesztése azt jelenti, hogy erőfeszítéseik hiábavalóak voltak, hogy nincs számukra remény, sőt, nincs jövőjük. Ez minden normális ember hozzáállása a tulajdonához és az ahhoz való szoros kapcsolatához, illetve ez a tulajdon fontossága is az emberek szemében. Mint ilyen, az emberek nagy többsége összezavarodik Jóbnak a tulajdona elvesztéséhez való közömbös hozzáállása miatt. Ma eloszlatjuk a zavart, amit ezek az emberek éreztek, és elmagyarázzuk, mi zajlott le Jób szívében.

A józan ész azt diktálja, hogy Jóbnak, aki ilyen bőséges vagyont kapott Istentől, szégyenkeznie kellene Isten előtt e vagyon elvesztése miatt, mivel nem vigyázott rá, nem gondoskodott róla; nem ragaszkodott az Istentől kapott vagyonhoz. Így amikor megtudta, hogy ellopták a tulajdonát, az első reakciója az kellett volna legyen, hogy elmegy a bűntény helyszínére, és leltárt készít mindenről, ami elveszett, majd megvallja Istennek, hogy ismét részesülhessen Isten áldásaiból. Jób azonban nem így tett, és természetesen megvoltak a maga okai arra, hogy ne így cselekedjen. Jób a szívében mélyen hitt abban, hogy mindazt, amije volt, Isten adományozta neki, és nem a saját munkájának eredménye volt. Így nem úgy tekintett ezekre az áldásokra, mint amiből tőkét kell kovácsolni, hanem túlélésének alapelveit rögzítették, hogy minden erejével kitartson az úton, amelyet fenn kell tartani. Nagyra becsülte Isten áldásait, és hálát adott értük, de nem volt szerelmes az áldásokba, és nem is törekedett többre. Ilyen volt a vagyonhoz való hozzáállása. Nem is tett azért semmit, hogy áldásokat nyerjen, nem aggasztotta vagy bántotta Isten áldásainak hiánya vagy elvesztése; nem is lett vadul, mámorosan boldog Isten áldásai miatt, és nem hagyta figyelmen kívül Isten útját, s nem is felejtette el Isten kegyelmét a gyakran élvezett áldások miatt. Jóbnak a tulajdonához való hozzáállása megmutatja az embereknek igazi emberi mivoltát: először is, Jób nem volt kapzsi ember, és kis igényű volt az anyagi élet terén. Másodszor, Jób soha nem aggódott vagy félt attól, hogy Isten elveszi tőle mindazt, amije volt – ez volt az Istenhez való engedelmes hozzáállása a szívében; vagyis nem voltak követelései vagy panaszai azzal kapcsolatban, hogy Isten mikor és mit vesz el tőle, és nem kérdezte az okát, csak igyekezett engedelmeskedni Isten intézkedéseinek. Harmadszor, soha nem hitte, hogy vagyona a saját munkájából származik, hanem úgy vélte, hogy Isten adományozta neki. Ez volt Jób Istenbe vetett hite és meggyőződésének jele. Világossá teszi Jób emberi mivoltát és igazi mindennapi törekvését ez a három pontból álló összefoglaló? Jób emberi mivolta és törekvése szerves részét képezte higgadt viselkedésének, amikor szembesült vagyona elvesztésével. Éppen a mindennapi törekvése miatt volt Jóbnak az Istentől kapott próbatételek során elég érettsége és meggyőződése ahhoz, hogy kimondja, „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” Ezek a szavak nem egyik napról a másikra születtek, és nem is csak úgy megjelentek Jób fejében. Ezeket látta és ezekre tett szert sok évnyi élettapasztalat során. Vajon nem nagyon is valóságos Jób engedelmessége összehasonlítva mindazokkal, akik csak Isten áldásait keresik, és attól félnek, hogy Isten elveszi tőlük, és akik gyűlölik ezt és panaszkodnak miatta? Jób vajon nem rendelkezik nagy őszinteséggel és becsületességgel mindazokhoz képest, akik hisznek abban, hogy van Isten, de soha nem hitték, hogy Isten uralkodik mindenek felett?

Jób racionalitása

Jób tényleges tapasztalatai, valamint becsületes és őszinte emberi mivolta azt jelentette, hogy a legészszerűbb ítéletet és döntéseket hozta, amikor elvesztette vagyonát és gyermekeit. Az ilyen észszerű döntések elválaszthatatlanok voltak mindennapi törekvéseitől és Isten tetteitől, amelyeket mindennapi élete során megismert. Jób őszintesége képessé tette őt arra, hogy elhiggye, hogy Jahve keze uralkodik minden dolgok felett; a hite lehetővé tette, hogy ismerje Jahve Isten minden dolgok feletti szuverenitásának tényét; tudása hajlandóvá és képessé tette őt arra, hogy engedelmeskedjen Jahve Isten szuverenitásának és intézkedéseinek; engedelmessége lehetővé tette számára, hogy egyre igazabb legyen Jahve Istentől való félelmében; félelme által egyre valóságosabban tudta kerülni a rosszat; végül Jób tökéletessé vált, mert félte Istent és kerülte a rosszat; tökéletessége bölccsé tette őt, és a legnagyobb racionalitással ajándékozta meg.

Hogyan kell értenünk ezt a szót, hogy „racionális”? Szó szerinti értelmezésben azt jelenti, hogy az ember józan ésszel, logikusan és értelmesen gondolkodik, józan beszéddel, cselekedetekkel és ítélőképességgel rendelkezik, valamint egészséges és szabályos erkölcsi normái vannak. Jób racionalitása azonban nem magyarázható meg ilyen könnyen. Amikor itt azt mondjuk, hogy Jób a legnagyobb racionalitás birtokában volt, akkor ezt emberi mivoltával és az Isten előtti viselkedésével összefüggésben mondjuk. Mivel Jób őszinte volt, képes volt hinni Isten szuverenitásában és engedelmeskedni annak, ami olyan tudást adott neki, amely mások számára elérhetetlen volt, és ez a tudás képessé tette arra, hogy pontosabban felismerje, megítélje és meghatározza azt, ami vele történt, ami pedig lehetővé tette számára, hogy pontosabban és éleslátóbban válassza meg, hogy mit tegyen, és mihez tartsa magát. Ez azt jelenti, hogy a szavai, viselkedése, a tettei mögött álló alapelvek és a kódex, amely szerint cselekedett, szabályosak, világosak és konkrétak voltak, és nem voltak vakok, impulzívak vagy érzelmesek. Tudta, hogyan kell kezelni, bármi történt is vele, tudta, hogyan kell kiegyensúlyozni és kezelni az összetett események közötti összefüggéseket, tudta, hogyan kell ragaszkodni ahhoz az úthoz, amelyhez ragaszkodni kell, továbbá tudta ezenfelül, hogyan kell kezelni azt, hogy Jahve Isten ad és elvesz. Ez volt Jób racionalitása. Pontosan azért mondta Jób, hogy „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve”, mert ilyen racionalitással volt felvértezve, amikor elvesztette vagyonát, fiait és lányait.

Amikor Jób hatalmas testi fájdalmakkal, illetve rokonai és barátai ellenvetéseivel nézett szembe, és amikor szembesült a halállal, a tényleges magatartása ismét megmutatta valódi arcát minden embernek.

Jób valódi arca: igaz, tiszta és hamisság nélküli

Olvassuk el Jób 2:7-8-at: „A Sátán eltávozott Jahve színe elől, és megverte Jóbot rosszindulatú fekélyekkel tetőtől talpig. Jób fogott egy cserépdarabot, azzal vakarta magát, és hamuba ült.” Ez Jób viselkedésének leírása, amikor fájdalmas kelések jelentek meg a testén. Ekkor Jób leült a hamuba, közben tűrte a fájdalmat. Senki sem kezelte, és senki sem segített neki enyhíteni teste fájdalmát; ehelyett egy cseréppel kaparta le a fájó keléseket. Felületesen nézve ez csupán egy fázisa volt Jób gyötrelmének, és semmi köze Jób emberi mivoltához és istenfélelméhez, hiszen Jób nem szólt szavakkal, hogy kifejezésre juttassa akkori kedélyállapotát és nézeteit. Jób cselekedetei és magatartása mégis emberi mivoltának valódi kifejeződései. Az előző fejezet feljegyzéseiben azt olvastuk, hogy Jób volt a legnagyobb a keleti emberek közül. Ez a második fejezetből való passzus pedig azt mutatja meg nekünk, hogy ez a nagy keleti férfiú igazából fogott egy cserepet és vakarta magát, miközben a hamuban ült. Nincs nyilvánvaló ellentét e két leírás között? Ez az ellentét megmutatja Jób igazi énjét: tekintélyes helyzete és státusza ellenére soha nem szerette ezeket a dolgokat, és nem is törődött velük; nem törődött azzal, hogy mások milyennek látják a helyzetét, és az sem érdekelte, hogy tettei vagy viselkedése negatív hatással vannak-e a helyzetére; nem élvezte a státuszából fakadó előnyöket, és nem élvezte a dicsőséget sem, amely a státuszával és helyzetével járt. Őt csak az érdekelte, hogy Jahve Isten szemében milyen értéket képvisel és milyen jelentőséggel bír az élete. Jób igazi énje volt az ő lényege: nem szerette a hírnevet és a vagyont, és nem a hírnévért és a vagyonért élt; igaz volt, tiszta és hamisság nélküli.

Jób elválasztja egymástól a szeretetet és a gyűlöletet

Jób emberi mivoltának egy másik oldalát mutatja be a közte és a felesége közötti párbeszéd: „A felesége ezt mondta neki: Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg! De ő így felelt neki: Úgy beszélsz te is, ahogyan a bolondok szoktak beszélni! Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk” (Jób 2:9-10). Jób felesége, látva az elszenvedett kínokat, megpróbált tanácsokat adni Jóbnak, hogy segítsen neki szabadulni a gyötrelmektől, de „jó szándékai” nem nyerték el Jób tetszését, hanem inkább felszították haragját, mert felesége tagadta az ő Jahve Istenbe vetett hitét és az Iránta való engedelmességét, továbbá tagadta Jahve Isten létezését is. Ez elviselhetetlen volt Jób számára, hiszen soha nem engedte meg magának, hogy bármi olyat tegyen, ami Istennel szembeszegült volna vagy bántotta volna Őt, egyebekről nem is beszélve. Hogyan maradhatott volna közömbös, amikor látta, hogy mások Istent káromló és sértő szavakat mondanak? Ezért nevezte a feleségét „bolond asszonynak”. Jób hozzáállása a feleségéhez a harag és a gyűlölet volt, valamint a szemrehányás és a megfeddés. Ez Jób emberi mivoltának természetes kifejeződése volt – különbséget téve szeretet és gyűlölet között –, és hűen tükrözte becsületes emberi mivoltát. Jób olyan igazságérzettel rendelkezett, amely gyűlölte a gonoszság szelét és árját, utálta, elítélte és elutasította az abszurd eretnekséget, a nevetséges érveket és a röhejes állításokat, és igazságérzete lehetővé tette számára, hogy kitartson saját, helyénvaló elvei és álláspontja mellett, amikor a tömegek elutasították, a hozzá közel állók pedig elhagyták őt.

Jób jószívűsége és őszintesége

Mivelhogy Jób magatartásából láthatjuk emberi mivolta különböző aspektusainak kifejeződését, mit látunk Jób emberi mivoltából, amikor kinyitotta száját, hogy megátkozza születése napját? Ezt a témát fogjuk az alábbiakban megosztani.

Korábban már beszéltem arról, hogy miből fakadt, hogy Jób megátkozta születése napját. Ti mit láttok ebben? Ha Jób keményszívű és szeretet nélküli lenne, ha hideg, érzelemmentes és emberségétől megfosztott lenne, akkor törődhetett volna Isten szívének vágyával? Megvethette volna saját születése napját azért, mert törődött Isten szívével? Más szóval, ha Jób keményszívű és emberségétől megfosztott lenne, vajon elkeseríthette volna őt Isten fájdalma? Lehet, hogy azért átkozta meg születése napját, mert megbántotta Istent? A válasz: egyáltalán nem! Mivel jószívű volt, Jób törődött Isten szívével; mivel törődött Isten szívével, Jób érzékelte Isten fájdalmát; mivel jószívű volt, Isten fájdalmának érzékelése miatt nagyobb kínokat szenvedett el; mivel érzékelte Isten fájdalmát, gyűlölni kezdte születése napját, ezért megátkozta azt. Kívülállók számára Jób próbatételek alatt tanúsított egész viselkedése példaértékű. Egyedül születése napjának megátkozása rajzol kérdőjelet tökéletessége és becsületessége fölé, illetve ad más értékelést. Valójában ez volt Jób emberi mivolta lényegének legigazabb kifejeződése. Emberi mivoltának lényege nem volt elrejtve vagy becsomagolva, és nem változtatott rajta valaki más. Amikor megátkozta születése napját, megmutatta a szíve mélyén rejlő jószívűséget és őszinteséget; olyan volt, mint egy forrás, amelynek vize olyan tiszta és átlátszó, hogy feltárja a mélyét.

Miután mindezt megtudtuk Jóbról, a legtöbb embernek kétségtelenül elég pontos és objektív értékítélete lesz Jób emberi mivoltának lényegéről. Emellett mélyreható, gyakorlatias és fejlettebb megértéssel és megbecsüléssel kellene rendelkezniük Jób tökéletességéről és becsületességéről, ahogyan arról Isten beszélt. Remélhetőleg ez a megértés és megbecsülés segíteni fog az embereknek elindulni az istenfélelem és a rossz kerülésének útján.

Az összefüggés Isten munkájának céljai között és aközött, hogy átadta Jóbot a Sátánnak

Bár a legtöbb ember ma már elismeri, hogy Jób tökéletes és becsületes volt, valamint félte Istent és kerülte a rosszat, ez a felismerés nem ad nekik nagyobb megértést Isten szándékáról. Miközben irigylik Jób emberi mivoltát és törekvését, a következő kérdést teszik fel Istennek: Jób olyan tökéletes és becsületes volt, az emberek annyira imádják őt, akkor hát miért adta át őt Isten a Sátánnak, és miért vetette alá ennyi gyötrelemnek? Ilyen kérdések bizonyára sok ember szívében léteznek – vagy inkább sok ember szívében ez a kétely a kérdés. Mivel ez a kérdés oly sok embert összezavart, ki kell bontanunk, és megfelelően el kell magyaráznunk.

Minden, amit Isten tesz, az szükséges, és rendkívüli jelentőséggel bír, mert mindaz, amit Ő végez az emberben, az Ő irányításával és az emberiség megváltásával függ össze. Természetesen az a munka sem más, amit Isten Jóbban végzett, noha Jób tökéletes és becsületes volt Isten szemében. Más szóval, függetlenül attól, hogy mit tesz Isten, vagy milyen eszközökkel teszi azt, tekintet nélkül az árra, tekintet nélkül az Ő célkitűzésére, cselekedeteinek szándéka nem változik. Az Ő szándéka az, hogy Isten szavait beledolgozza az emberbe, valamint Isten követelményeit és akaratát az ember számára; más szóval, hogy bedolgozza az emberbe mindazt, amiről Isten úgy hiszi, hogy pozitív és összhangban van az Ő lépéseivel, ezáltal képessé téve az embert, hogy megértse Isten szívét, felfogja Isten lényegét, és lehetővé tegye az ember számára, hogy engedelmeskedjen Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, így megengedve azt, hogy az ember Isten félelmére jusson és kerülje a rosszat – mindez Isten szándékának egyik szempontja mindabban, amit Ő tesz. A másik szempont az, hogy – mivel a Sátán Isten munkájában az ellenpont és a szolgálat tárgya – az ember gyakran a Sátánnak adatik; Isten ezt az eszközt használja, hogy az emberek megláthassák a Sátán kísértéseiben és támadásaiban a Sátán gonoszságát, csúfságát és hitványságát, elérve azt, hogy az emberek gyűlöljék a Sátánt és képesek legyenek felismerni azt, ami negatív. Ez a folyamat lehetővé teszi, hogy fokozatosan kiszabadítsák magukat a Sátán irányítása, vádjai, zavarása és támadásai alól, mindaddig, amíg – Isten szavainak, Istenről való ismeretüknek és a Neki való engedelmességüknek, valamint Istenbe vetett hitüknek és Tőle való félelmüknek köszönhetően – győzedelmeskednek a Sátán támadásai és vádjai felett; csak ekkor lesz igaz, hogy teljesen megszabadultak a Sátán hatalma alól. Az emberek megszabadulása azt jelenti, hogy a Sátán legyőzetett, azt jelenti, hogy többé már nem ennivalók a Sátán szájában – ahelyett, hogy lenyelte volna őket a Sátán, inkább lemondott róluk. Ez azért van, mert az ilyen emberek becsületesek, mert hisznek Istenben, engedelmesek Neki és félik Őt, és mert teljesen szakítanak a Sátánnal. Szégyent hoznak a Sátánra, gyávává teszik a Sátánt, és teljes mértékben legyőzik a Sátánt. Meggyőződésük Isten követésében, a Neki való engedelmességben és az Iránta tanúsított félelemben legyőzi a Sátánt, és e meggyőződés arra készteti a Sátánt, hogy lemondjon róluk. Csak az ilyen embereket nyerte meg Isten igazán, és ez Isten végső célja az ember üdvözítésében. Ha az ember meg akar menekülni, és azt akarja, hogy Isten teljesen megnyerje őt, akkor mindazoknak, akik Istent követik, kísértésekkel és a Sátántól jövő kisebb és nagyobb támadásokkal kell szembenézniük. Azok, akik kikerülnek ezekből a kísértésekből és támadásokból, és képesek teljesen legyőzni a Sátánt, azok akiket Isten megmentett. Ez azt jelenti, hogy akik meg lettek mentve Isten számára azok, akik átmentek Isten próbatételein, és akiket a Sátán számtalanszor megkísértett és megtámadott. Azok, akik meg lettek váltva Isten számára, megértik Isten akaratát és követelményeit, és képesek behódolni Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, és nem hagyják el Isten félelmének és a rossz kerülésének útját a Sátán kísértései közepette. Akik meg vannak váltva Isten számára, becsületesek, jószívűek, különbséget tesznek a szeretet és gyűlölet között, van igazságérzetük és racionálisak, és képesek törődni Istennel és kincsként őrizni mindazt, ami Istentől való. Az ilyen embereket nem kötözi meg a Sátán, nem kémkedik utánuk, nem vádolja vagy bántalmazza őket; ők teljesen szabadok, teljesen fel lettek szabadítva és fel lettek oldozva. Jób pontosan egy ilyen szabad ember volt, és pontosan ez a jelentősége annak, hogy Isten miért adta őt oda a Sátánnak.

Jóbot bántalmazta a Sátán, de örök szabadságot és felszabadulást is nyert, továbbá jogot szerzett arra, hogy soha többé ne legyen kitéve a Sátán rontásának, bántalmazásának és vádjainak, hanem szabadon és terhek nélkül éljen Isten tekintetének fényében, Isten áldásai közepette. Ezt a jogot senki sem vehette el, nem pusztíthatta el és nem ragadhatta el. Ezt Jób megkapta a hitéért, elszántságáért, Isten iránti engedelmességéért és istenfélelméért cserébe; Jób élete árával fizette meg, hogy örömöt és boldogságot nyerjen a földön, és elnyerje a jogot és felhatalmazást – ami tökéletesen természetes és indokolt –, hogy zavartalanul imádja a Teremtőt Isten igaz teremtményeként a földön. Ez volt egyben a Jób által elszenvedett megkísértések legnagyobb végeredménye is.

Amikor az emberek még nincsenek megmentve, az életüket gyakran megzavarja a Sátán, sőt, még irányítja is azt. Más szóval, a még meg nem váltott emberek a Sátán foglyai, nincs szabadságuk, a Sátán nem mondott le róluk, nem alkalmasak és nem jogosultak arra, hogy imádják Istent, valamint a Sátán szorosan üldözi és kegyetlenül támadja őket. Az ilyen embereknek nincs említésre méltó boldogságuk, joguk a normális létezéshez, sőt még méltóságuk sincs. Csak akkor leszel megmentve és akkor leszel szabad, ha felállsz és harcolsz a Sátánnal, fegyverként használva Istenbe vetett hitedet, Istennek való engedelmességedet és istenfélelmedet, amikkel élet-halál harcot vívsz a Sátánnal, hogy teljesen legyőzd és elérd, hogy sarkon forduljon s gyáva legyen, amikor csak meglát téged, és teljesen felhagyjon az ellened irányuló támadásaival és vádaskodásával. Ha elhatározod, hogy teljesen szakítasz a Sátánnal, de nem vagy felszerelkezve azokkal a fegyverekkel, amelyek segítenek legyőzni a Sátánt, akkor továbbra is veszélyben leszel. Ahogy telik az idő, amikor már annyira megkínzott téged a Sátán, hogy egy cseppnyi erő sem maradt benned, de még mindig képtelen vagy tanúságot tenni, még mindig nem szabadultál meg teljesen a Sátán vádjaitól és az ellened irányuló támadásaitól, akkor csekély reményed lesz az üdvösségre. A végén, amikor Isten munkájának befejezését kihirdetik, te még mindig a Sátán markában leszel, képtelen leszel kiszabadulni, így soha nem lesz esélyed vagy reményed. A következmény tehát az, hogy az ilyen emberek teljesen a Sátán fogságában lesznek.

Fogadd el Isten próbáit, győzd le a Sátán kísértéseit, és engedd meg Istennek, hogy elnyerje egész lényedet

Istennek az ember felé irányuló maradandó gondoskodása és támogató munkája során elmondja az akaratának és az emberrel szemben támasztott követelményeinek teljességét, és megmutatja tetteit, természetét, és azt, hogy Ő mivel rendelkezik és mi Ő az ember számára. A cél az, hogy az embert érettséggel ruházza fel, és lehetővé tegye, hogy az ember különböző igazságokat nyerjen Istentől, miközben követi Őt; igazságokat, amelyek Istentől az embernek adott fegyverek a Sátán elleni harchoz. Ily módon felvértezve az embernek Isten próbatételeivel kell szembenéznie. Istennek sok eszköze és útja van arra, hogy megpróbálja az embert, ám ezek mindegyike igényli Isten ellenségének, a Sátánnak az „együttműködését”. Ez azt jelenti, hogy Isten, miután az embernek adta a Sátán elleni csatához szükséges fegyvereket, átadja az embert a Sátánnak, és megengedi, hogy a Sátán „megpróbálja” az ember érettségét. Ha az ember ki tud törni a Sátán csatarendjéből, ha meg tud menekülni és életben marad, amikor a Sátán bekeríti, akkor az ember átment a teszten. Azonban ha az embernek nem sikerül elhagynia a Sátán csatarendjét, és aláveti magát a Sátánnak, akkor nem fog átmenni a próbán. Az ember bármely aspektusát vizsgálja is Isten, vizsgálatának kritériuma az, hogy az ember megáll-e szilárdan a bizonyságtételében, amikor a Sátán megtámadja, továbbá az, hogy elhagyta-e Istent, megadta-e és alávetette-e magát a Sátánnak, amikor a Sátán tőrbe csalta. Elmondhatjuk, hogy az, hogy az embert meg lehet-e menteni vagy sem, attól függ, hogy felül tud-e kerekedni a Sátánon és le tudja-e győzni, és hogy elnyerheti-e a szabadságot vagy sem, az attól függ, hogy képes-e egyedül felemelni azokat a fegyvereket, amelyeket Istentől kapott a Sátán kötelékeinek legyőzéséhez, elérve, hogy a Sátán minden reményét elveszítve békén hagyja őt. Ha a Sátán felhagy a reménnyel és lemond valakiről, az azt jelenti, hogy a Sátán soha többé nem fogja megpróbálni elvenni ezt a személyt Istentől, soha többé nem fogja vádolni és zavarni az illetőt, soha többé nem fogja önkényesen gyötörni és támadni őt; Isten csakis ilyen embert fog igazán megnyerni. Ez a teljes folyamat, amely által Isten megnyeri az embereket.

Jób tanúságtétele figyelmeztetés és megvilágosodás a későbbi nemzedékek számára

Azzal egyidejűleg, hogy megértik a folyamatot, melynek során Isten teljesen megnyer valakit, az emberek meg fogják érteni annak céljait és jelentőségét is, hogy Isten átadta Jóbot a Sátánnak. Az embereket már nem zavarja Jób kínszenvedése, és átértékelik annak jelentőségét. Már nem aggódnak amiatt, hogy vajon ők maguk is ugyanolyan kísértésnek lesznek-e kitéve, mint Jób, és már nem ellenzik és nem utasítják el Isten próbatételeinek eljövetelét. Jób hite, engedelmessége és a Sátán legyőzéséről tett bizonyságtétele hatalmas segítséget és bátorítást jelent az emberek számára. Jóbban látják a reményt saját üdvösségükre, és látják, hogy a hit, az Istennek való engedelmesség és az istenfélelem által teljes mértékben le lehet győzni a Sátánt, és felül lehet rajta kerekedni. Látják, hogy amíg belenyugszanak Isten szuverenitásába és intézkedéseibe, és amíg megvan bennük az elszántság és a hit, hogy nem hagyják el Istent, miután mindent elveszítettek, addig képesek szégyent és vereséget hozni a Sátánra, és látják, hogy csak elszántságra és kitartásra van szükségük, hogy szilárdan megálljanak bizonyságtételükben – még ha ez életük elvesztésével is jár –, hogy a Sátán megijedjen és sietve visszavonuljon. Jób bizonyságtétele figyelmeztetés a későbbi nemzedékek számára, és ez a figyelmeztetés azt mondja nekik, hogy ha nem győzik le a Sátánt, akkor soha nem lesznek képesek megszabadulni a Sátán vádaskodásától és zavarásaitól, és soha nem lesznek képesek megszabadulni a Sátán bántalmazásától és támadásaitól sem. Jób bizonyságtétele megvilágosította a későbbi nemzedékeket. Ez a megvilágosodás megtanítja az embereket arra, hogy csak akkor lesznek képesek félni Istent és kerülni a rosszat, ha tökéletesek és becsületesek; megtanítja őket arra, hogy csak akkor tudnak erős és hangos tanúbizonyságot tenni Isten mellett, ha félik Istent és kerülik a rosszat; csak akkor nem irányíthatja őket a Sátán, és csak akkor élhetnek Isten vezetése és védelme alatt, ha erős és hangos tanúbizonyságot tesznek Isten mellett – csak akkor lesznek valóban megszabadítva. Jób személyiségét és életének törekvését mindenkinek, aki az üdvösségre törekszik, követnie kellene. Az, amit egész életében megélt, és a próbatételei során tanúsított magatartása értékes kincs mindazok számára, akik az istenfélelem és a rossz kerülésének útját követik.

Jób bizonyságtétele vigaszt hoz Istennek

Ha most azt mondom nektek, hogy Jób egy kedves ember, lehet, hogy nem fogjátok tudni értékelni e szavak értelmét, és lehet, hogy nem fogjátok megérteni az érzést amögött, amiért mindezen dolgokról beszéltem; de várjatok addig a napig, amikor megtapasztaljátok Jób próbatételeit vagy ahhoz hasonlókat, amikor átmentek a csapásokon, amikor megtapasztaljátok a próbatételeket, amelyeket Isten személyesen nektek rendezett el, amikor mindeneteket odaadjátok, és elviselitek a megaláztatást és a nehézségeket annak érdekében, hogy legyőzzétek a Sátánt és tanúságot tegyetek Isten mellett a kísértések közepette – akkor fogjátok tudni értékelni e szavaim értelmét. Akkor úgy fogod érezni, hogy messze alábbvaló vagy Jóbnál, érezni fogod, hogy Jób milyen kedves, és méltó arra, hogy kövesd. Amikor az az idő eljön, fel fogod ismerni, milyen fontosak azok a klasszikus szavak, amelyeket Jób mondott annak, aki romlott és aki ezekben az időkben él, és fel fogod ismerni, hogy milyen nehéz a mai embereknek elérni azt, amit Jób elért. Amikor úgy érzed, hogy nehéz, értékelni fogod, hogy Isten szíve mennyire aggódik és szorong, értékelni fogod, hogy milyen magas az ár, melyet Isten fizetett az ilyen emberek elnyeréséért, és milyen értékes az, amit Isten tesz és áldoz az emberiségért. Most, hogy hallottátok ezeket a szavakat, pontosan értitek és helyesen ítélítek meg Jóbot? A szemetekben Jób valóban tökéletes és becsületes ember volt, aki félte Istent és kerülte a rosszat? Azt hiszem, hogy a legtöbb ember minden bizonnyal azt fogja mondani, hogy igen. Mert a tényeket, amelyeket Jób megcselekedett és kinyilatkoztatott, nem tagadhatja se ember, se a Sátán. Ezek a legerősebb bizonyítékai annak, hogy Jób diadalt aratott a Sátán felett. Ez a bizonyíték Jób személyében jött létre, és ez volt az első bizonyságtétel, amelyet Isten megkapott. Így amikor Jób győzedelmeskedett a Sátán kísértéseiben, és bizonyságot tett Isten mellett, Isten reményt látott Jóbban, és Jób megvigasztalta az Ő szívét. A teremtés óta egészen Jób idejéig ez volt az első alkalom, amikor Isten valóban megtapasztalta, hogy mi a vigasz, és mit jelent az, hogy az ember megvigasztalja. Ez volt az első alkalom, hogy igazi tanúságtételt látott és nyert, amelyet Mellette tettek.

Bízom abban, hogy Jób bizonyságtételét és a Jób különböző aspektusairól szóló beszámolókat hallva az emberek többségének lesznek tervei az előttük álló útra. Ugyanígy bízom abban is, hogy a legtöbb ember, aki tele van szorongással és félelemmel, lassan elkezd ellazulni testben és lélekben egyaránt, és apránként megkönnyebbülést fog érezni...

Az alábbi passzusok szintén Jóbról szóló beszámolók. Folytassuk az olvasást.

4. Jób hírből hall Istenről

Jób 9:11 Elvonul fölöttem, de nem látom, elsuhan, de nem veszem észre.

Jób 23:8-9 De ha kelet felé megyek, nincsen ott, ha nyugat felé, nem veszem észre. Ha északon működik, nem látom, ha délre fordul, ott sem láthatom.

Jób 42:2-6 Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál. Ki az, aki elrejti a tanácsot tudatlanul? Ezért szóltam olyasmiről, amit nem értettem; olyan dolgokról, amelyek túl csodálatosak a számomra, amelyeket nem ismertem. Hallgass meg, hadd beszéljek! – kértem. Én kérdezlek, Te meg oktass engem! – felelted erre. Eddig még csak hírből hallottam Rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért gyűlölöm magamat, s porban és hamuban térek meg.

Bár Isten nem tárta fel Magát Jóbnak, Jób hisz Isten szuverenitásában

Mi ezeknek a szavaknak a lényege? Rájött-e valamelyikőtök, hogy itt egy tényről van szó? Először is, honnan tudta Jób, hogy van Isten? Aztán honnan tudta, hogy az eget, a földet és minden dolgot Isten irányít? Van egy passzus, amely választ ad erre a két kérdésre: „Eddig még csak hírből hallottam Rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért gyűlölöm magamat, s porban és hamuban térek meg.” Ezekből a szavakból megtudjuk, hogy Jób nem a saját szemével látta Istent, hanem legendából értesült Istenről. Ilyen körülmények között kezdett el Isten követésének útján járni, ami után megerősítette Isten létezését az életében és mindenekben. Van itt egy tagadhatatlan tény – mi ez a tény? Annak ellenére, hogy Jób képes volt követni az istenfélelem és a rossz kerülésének útját, sosem látta Istent. Vajon ebben nem ugyanolyan volt, mint a mai emberek? Jób soha nem látta Istent, amiből az következik, hogy bár hallott Istenről, nem tudta, hogy Isten hol van, hogy Isten milyen, vagy hogy mit csinál. Ezek mind szubjektív tényezők; objektíven szólva, bár Jób követte Istent, Isten soha nem jelent meg neki, és soha nem beszélt hozzá. Ez tény, nem igaz? Bár Isten nem beszélt Jóbhoz, és nem adott neki semmilyen parancsot, Jób látta Isten létezését, látta szuverenitását minden dologban és a legendákban, amelyeken keresztül hallott Istenről, és ami után megkezdte istenfélő és a rosszat kerülő életét. Ez volt az eredete és a folyamata annak, ami alapján Jób követte Istent. De bármennyire is félte Istent és kerülte a rosszat, bármennyire is kitartott tisztessége mellett, Isten mégsem jelent meg neki. Olvassuk el ezt a passzust! Így szólt: „Elvonul fölöttem, de nem látom, elsuhan, de nem veszem észre” (Jób 9:11). Ezek a szavak azt mondják, hogy Jób talán érezte Istent maga körül, talán nem, de soha nem volt képes meglátni Istent. Volt olyan, amikor elképzelte, hogy Isten elhalad előtte, vagy cselekszik, vagy vezeti az embert, de soha nem ismerte. Isten akkor lepi meg az embert, amikor az nem számít rá; az ember nem tudja, mikor vagy hol lepi meg Isten, mert az ember nem látja Őt, így Isten rejtve van az ember elől.

Jób Istenbe vetett hitét nem ingatja meg az a tény, hogy Isten rejtve van előtte

A Szentírás következő passzusában Jób ezt mondja: „De ha kelet felé megyek, nincsen ott, ha nyugat felé, nem veszem észre. Ha északon működik, nem látom, ha délre fordul, ott sem láthatom” (Jób 23:8-9). Ebből a beszámolóból megtudjuk, hogy Jób tapasztalatai szerint Isten mindvégig rejtve volt előtte; Isten nem jelent meg neki nyíltan, és nem is szólt hozzá nyíltan, de szíve mélyén Jób mégis biztos volt Isten létezésében. Mindig is hitte, hogy Isten talán előtte jár, vagy az ő oldalán cselekszik, és bár nem látja Istent, Isten mellette van, és mindent irányít vele kapcsolatban. Jób soha nem látta Istent, mégis képes volt hű maradni a hitéhez, amire más ember nem volt képes. Mások miért nem tudták ezt megtenni? Azért, mert Isten nem beszélt Jóbhoz, nem jelent meg neki, és ha Jób nem hitt volna igazán, akkor nem tudott volna továbbhaladni, és nem tudott volna kitartani az istenfélelem és a rossz kerülésének útján. Nem így van? Mit érzel, amikor azt olvasod, hogy Jób ezeket a szavakat mondta? Úgy érzed, hogy Jób tökéletessége és becsületessége, valamint Isten előtti igazsága valódi, és nem túlzás Isten részéről? Annak ellenére, hogy Isten ugyanúgy bánt Jóbbal, mint a többi emberrel, és nem jelent meg neki, illetve nem beszélt hozzá, Jób mégis kitartott tisztessége mellett, továbbra is hitt Isten szuverenitásában, továbbá abbéli félelmében, hogy megsérti Istent, gyakran mutatott be égőáldozatot és imádkozott Isten előtt. Abból, hogy Jób képes volt félni Istent anélkül, hogy látta volna Őt, láthatjuk, hogy mennyire szerette a pozitív dolgokat, és mennyire szilárd és valódi volt a hite. Nem tagadta Isten létezését azért, mert Isten el volt rejtve előle, és nem is veszítette el a hitét, s nem hagyta el Istent azért, mert soha nem látta Őt. Ehelyett Isten mindent irányító, rejtett munkája közepette felismerte Isten létezését, és megérezte Isten szuverenitását és hatalmát. Nem adta fel becsületességét azért, mert Isten rejtve volt, és nem hagyta el az istenfélelem és a rossz kerülésének útját sem amiatt, hogy Isten soha nem jelent meg neki. Jób soha nem kérte, hogy Isten nyíltan jelenjen meg neki, létezését bizonyítandó, mivel már látta Isten szuverenitását mindenek felett, és hitte, hogy elnyerte azokat az áldásokat és kegyelmeket, amelyeket mások nem kaptak meg. Bár Isten rejtve maradt előtte, Jób Istenbe vetett hite soha nem rendült meg. Így learatta azt, ami senki másnak nem volt: Isten jóváhagyását és áldását.

Jób áldja Isten nevét, és nem gondol áldásokra vagy katasztrófára

Van egy tény, amelyre a Szentírás Jóbról szóló történeteiben soha nem történik utalás, és ez a tény lesz ma a középpontban. Bár Jób soha nem látta Istent, és nem hallotta Isten szavait saját fülével, Istennek mégis volt helye Jób szívében. Mi volt Jób hozzáállása Istenhez? Ahogy korábban említettük: „áldott legyen Jahve neve”. Feltétel nélkül áldotta Isten nevét, a körülményektől függetlenül és különösebb ok nélkül. Látjuk, hogy Jób Istennek adta a szívét, engedte, hogy Isten irányítsa a szívét; minden, amit gondolt, minden, amit eldöntött és minden, amit a szívében tervezett, nyitott könyv volt Isten előtt, s nem volt elzárva Isten elől. Szíve nem szállt szembe Istennel, és soha nem kérte Istentől, hogy tegyen meg érte valamit, vagy adjon neki valamit, s nem táplált olyan túlzó vágyakat, hogy bármit is nyerhet abból, hogy imádja Istent. Jób nem alkudozott Istennel, és nem kért vagy követelt Istentől. Isten nevét az Ő nagy ereje és hatalma miatt dicsőítette, amellyel minden dolgot irányít, és ez nem függött attól, hogy áldást nyert-e, vagy katasztrófa sújtotta. Hitte, hogy függetlenül attól, hogy Isten megáldja az embereket, vagy katasztrófát zúdít rájuk, Isten ereje és hatalma nem változik, ezért az ember körülményeitől függetlenül Isten nevét dicsőíteni kell. Az, hogy Isten megáldja az embert, Isten szuverenitása miatt van, és amikor katasztrófa éri az embert, az is Isten szuverenitása miatt van. Isten ereje és hatalma uralkodik és rendez el mindent az emberrel kapcsolatban; az ember szeszélyes szerencséje Isten erejének és hatalmának megnyilvánulása, és függetlenül az ember nézőpontjától, Isten nevét dicsőíteni kell. Jób ezt tapasztalta meg és ezt ismerte meg élete évei során. Jób minden gondolata és cselekedete eljutott Isten fülébe, Isten elé került, és Isten fontosnak tartotta őket. Isten nagyra becsülte Jóbnak ezt a tudását, és nagy becsben tartotta Jóbot azért, mert ilyen szíve volt. Ez a szív mindig és mindenütt várta Isten parancsát, és függetlenül attól, hogy milyen időben vagy helyen történt, örömmel fogadta, bármi is történt vele. Jób nem követelt Istentől semmit. Magától azt követelte meg, hogy minden Istentől érkező rendelkezést várjon, fogadjon el, nézzen velük szembe és engedelmeskedjen nekik; Jób úgy vélte, hogy ez a kötelessége, és Isten pontosan ezt akarta. Jób soha nem látta Istent, és nem is hallotta, hogy szólt volna valamit, parancsokat vagy tanítást adott volna, vagy utasította volna valamire. A mai szavakkal élve, az, hogy képes volt ilyen tudással rendelkezni Istenről és ilyen hozzáállást tanúsítani, amikor Isten nem is adott neki megvilágosodást, útmutatást vagy gondoskodást az igazsággal kapcsolatban, értékes volt, és az, hogy ilyen dolgokat mutatott, elég volt Istennek, s dicsérte és nagyra becsülte tanúságtételét. Jób soha nem látta Istent, és soha nem hallotta, hogy Isten személyesen mondott volna neki tanításokat, de Isten számára az ő szíve és ő maga sokkal értékesebb volt, mint azok az emberek, akik Isten előtt csak alapos elméletekben tudtak beszélni, akik csak dicsekedni tudtak, és áldozatok felajánlásáról beszéltek, de akiknek soha nem volt igaz tudásuk Istenről, és soha nem félték igazán Istent. Jób szíve tiszta volt, nem rejtőzött el Isten elől, emberi mivolta őszinte és jószívű volt, továbbá szerette az igazságot és azt, ami pozitív. Csak egy ilyen szívvel és emberi mivolttal rendelkező ember volt képes követni Isten útját, félni Istent és kerülni a rosszat. Egy ilyen ember képes volt látni Isten szuverenitását, képes volt látni az Ő erejét és hatalmát, valamint képes volt engedelmeskedni az Ő szuverenitásának és intézkedéseinek. Csak egy ilyen ember tudta igazán dicsőíteni Isten nevét. Azért, mert nem azt nézte, hogy Isten megáldja-e őt, vagy katasztrófával sújtja-e, mivel tudta, hogy mindent Isten keze irányít, és hogy az ember számára az aggódás az ostobaság, a tudatlanság és az irracionalitás jele, valamint az Isten minden dolgok feletti szuverenitásában való kételkedés és az istenfélelem hiányának a jele. Jób tudása pontosan az volt, amit Isten akart. Jóbnak tehát nagyobb elméleti tudása volt Istenről, mint nektek? Mivel abban az időben Istennek kevés munkája és megnyilatkozása volt, nem volt könnyű szert tenni Isten ismeretére. Egy ilyen teljesítmény Jób részéről nem kis teljesítmény volt. Nem tapasztalta meg Isten munkáját, soha nem hallotta Istent beszélni, és nem látta Isten arcát sem. Az, hogy képes volt ilyen módon viszonyulni Istenhez, teljes mértékben emberi mivoltának és személyes törekvésének volt köszönhető, olyan emberi mivoltnak és törekvésnek, amellyel a mai emberek nem rendelkeznek. Ezért abban a korban Isten azt mondta: „Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember.” Abban a korban Isten már így értékelte őt, és ilyen következtetésre jutott. Ma mennyivel lenne ez igazabb?

Bár Isten rejtve van az ember elől, az Ő minden dolog feletti tettei elegendőek ahhoz, hogy az ember megismerje Őt

Jób nem látta Isten arcát, nem hallotta az Isten által mondott szavakat, és még kevésbé tapasztalta meg személyesen Isten munkáját, de istenfélelmét és a próbatételei során tett tanúságtételét mégis mindenki látja, Isten szereti, gyönyörködik benne és dicséri, az emberek pedig irigylik, csodálják, sőt dicsőítést zengenek róla. Semmi nagyszerű vagy rendkívüli nem volt az életében: mint minden hétköznapi ember, ő is átlagos életet élt, napkeltekor elment dolgozni, napnyugtakor pedig hazatért pihenni. A különbség az, hogy életének számos jelentéktelen évtizede alatt betekintést nyert Isten útjába, és felismerte s megértette Isten nagy erejét és szuverenitását, úgy, mint senki más. Nem volt okosabb, mint bármelyik átlagember, az élete nem volt különösebben állhatatos, ráadásul nem is voltak különleges, láthatatlan képességei. Volt viszont őszinte, jószívű és becsületes személyisége, amely szerette a méltányosságot, az igazságot és a pozitív dolgokat – a hétköznapi emberek többsége ezek közül egyikkel sem rendelkezik. Különbséget tett szeretet és gyűlölet között, volt igazságérzete, hajthatatlan és kitartó volt, gondolkodásában pedig aprólékosan ügyelt a részletekre. Így a földön eltöltött jelentéktelen ideje alatt látta mindazon rendkívüli dolgokat, melyeket Isten tett, és látta Isten nagyságát, szentségét és igazságát, látta Isten aggódását, kegyességét és védelmezését az ember iránt, és látta a legfelsőbb Isten tiszteletreméltóságát és hatalmát. Az első ok, amiért Jób képes volt elnyerni ezeket a dolgokat, amelyek túlmutattak minden normális emberen, az volt, hogy tiszta szíve volt, szíve Istené volt és a Teremtő vezette. A második ok a törekvése volt: arra törekedett, hogy feddhetetlen és tökéletes legyen, és olyasvalaki, aki eleget tesz az Ég akaratának, akit szeret Isten, és aki kerüli a rosszat. Jób birtokában volt e dolgoknak és törekedett rájuk, pedig nem látta Istent, és nem hallotta Isten szavait; bár soha nem látta Istent, megismerte azokat az eszközöket, amelyekkel Isten uralkodik minden dolgok felett, és megértette a bölcsességet, amellyel Isten ezt teszi. Bár soha nem hallotta Isten szavait, Jób tudta, hogy ha az ember jutalmat kap vagy elvesznek tőle valamit, az mind Istentől ered. Bár életének évei nem különböztek a hétköznapi emberekétől, nem engedte, hogy életének jelentéktelensége befolyásolja tudását Isten mindenek feletti szuverenitásáról, vagy befolyásolja azt, hogy kövesse az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Az ő szemében a minden dologra vonatkozó törvények tele voltak Isten cselekedeteivel, és Isten szuverenitása az ember életének minden területén látható volt. Nem látta Istent, de képes volt felismerni, hogy Isten tettei mindenütt ott vannak, és a földön töltött, jelentéktelen ideje alatt, életének minden szegletében láthatta és felismerhette Isten rendkívüli és csodálatos tetteit, és láthatta Isten csodálatos elrendezéseit. Isten rejtettsége és hallgatása nem akadályozta Jóbot Isten tetteinek felismerésében, és nem befolyásolta Isten minden dolgok feletti szuverenitásának ismeretét sem. Az élete mindennapi élete során Isten szuverenitásának és elrendezéseinek felismerése volt, aki minden dolgok között rejtve van. Mindennapi életében is hallotta és értette Isten szívének hangját és Isten szavait, aki minden dolog között csendben van, mégis kifejezésre juttatja szíve hangját és szavait azáltal, hogy a minden dologra vonatkozó törvényeket irányítja. Látod tehát, hogy ha az emberekben megvan ugyanaz az emberi mivolt és törekvés, mint Jóbban, akkor ugyanolyan felismerésre és tudásra tehetnek szert, mint Jób, és ugyanolyan megértést és tudást szerezhetnek Isten mindenek feletti szuverenitásáról, mint Jób. Isten nem jelent meg Jóbnak, és nem is beszélt hozzá, de Jób tudott tökéletes és becsületes lenni, félni Istent és kerülni a rosszat. Más szóval, anélkül, hogy Isten megjelent volna az embernek vagy beszélt volna hozzá, Isten minden dolog közötti cselekedetei és minden dolog feletti szuverenitása elegendő ahhoz, hogy az ember tudatára ébredjen Isten létezésének, erejének és hatalmának, és Isten ereje és hatalma elegendő ahhoz, hogy az ember kövesse az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Mivel egy olyan hétköznapi ember, mint Jób, képes volt elérni, hogy félje istent és kerülje a rosszat, akkor minden hétköznapi embernek, aki követi Istent, szintén képesnek kell erre lennie. Bár ezek a szavak logikus következtetésnek tűnhetnek, nem mond ellent a dolgok törvényeinek. A tények azonban nem feleltek meg a várakozásoknak: úgy tűnik, hogy az istenfélelem és a rossz kerülése Jób, és csakis Jób felségterülete. Az „istenfélelem és a rossz kerülésének” említésekor az emberek azt gondolják, hogy ezt csak Jóbnak kell megtennie, mintha az istenfélelem és a rossz kerülésének útja meg lenne jelölve Jób nevével, és semmi köze nem lenne másokhoz. Ennek oka világos: mivel csak Jóbnak volt olyan személyisége, amely őszinte, jószívű és becsületes, és amely szerette a méltányosságot, az igazságot és a pozitív dolgokat, csak Jób tudta követni az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Bizonyára mindannyian megértettétek az itt leírt következtetéseket: mivel senki sem rendelkezik olyan emberi mivolttal amely őszinte, jószívű és becsületes, és amely szereti a méltányosságot, az igazságot és azt, ami pozitív, senki sem tudja félni Istent és kerülni a rosszat, így az emberek soha nem nyerhetik el Isten örömét, és nem állhatnak meg szilárdan a próbatételek közepette. Ez azt is jelenti, hogy Jób kivételével még mindig minden embert megbéklyóz és tőrbe csal a Sátán; mindannyiukat megvádolja, támadja és bántalmazza. Ők azok, akiket a Sátán megpróbál elnyelni, ők mindannyian nélkülözik a szabadságot, és rabok, akiket foglyul ejtett a Sátán.

Ha az ember szíve ellenséges Istennel, hogyan félheti Istent és kerülheti a rosszat?

Miután a mai embereknek nincs ugyanolyan emberi mivoltuk, mint Jóbnak, milyen a természetlényegük és az Istenhez való hozzáállásuk? Félik Istent? Kerülik a rosszat? Azok, akik nem félik Istent és nem kerülik a rosszat, mindössze három szóval összefoglalhatók: „ők Isten ellenségei.” Ti gyakran mondjátok ezt a három szót, de soha nem ismertétek valódi jelentésüket. Az „ők Isten ellenségei” szavaknak van lényegük: nem azt mondják, hogy Isten tekinti az embert ellenségnek, hanem azt, hogy az ember tekinti Istent ellenségnek. Először is, amikor az emberek elkezdenek hinni Istenben, melyiküknek nincsenek saját céljai, motivációi és ambíciói? Még ha egy részük hisz is Isten létezésében, és látta Isten létezését, az Istenbe vetett hitük továbbra sem tartalmazza azokat a motivációkat, az Istenbe vetett hitük végső célja pedig az, hogy megkapják az Ő áldásait és a dolgokat, amiket szeretnének. Az emberek élettapasztalataik során gyakran gondolják magukban: „Feladtam a családomat és a karrieremet Istenért, és Ő mit adott nekem? Összegeznem kell, és meg kell erősítenem: vajon részesültem mostanában áldásokban? Sokat adtam ez idő alatt, sokat futottam és futottam, sokat szenvedtem – Isten vajon adott cserébe bármilyen ígéretet? Emlékezett a jótetteimre? Mi lesz számomra a vég? Megkaphatom Isten áldását?...” Minden ember folyamatosan ilyen számításokat végez a szívében, és olyan igényeket támaszt Istennel szemben, amelyek hordozzák a motivációit, ambícióit és a saját érdekeit előtérbe helyező mentalitását. Ez azt jelenti, hogy szíve mélyén az ember állandóan próbára teszi Istent, állandóan terveket sző Istennel kapcsolatban, állandóan vitatkozik Istennel a saját egyéni céljai mellett, és megpróbál nyilatkozatot kicsikarni Istentől, hogy lássa, meg tudja-e adni neki, amit akar, vagy sem. Miközben az ember keresi Istent, nem kezeli Őt Istenként. Az ember mindig is megpróbált alkudozni Istennel, szüntelenül követeléseket támasztva Vele szemben, sőt minden lépésnél nyomást gyakorolva Rá, s megpróbál egy kilométert haladni, miközben csak egy centimétert kapott. Miközben az ember alkudozni próbál Istennel, vitatkozik is Vele, sőt vannak olyanok, akik, amikor próbatételek érik őket, vagy bizonyos helyzetekbe kerülnek, gyakran gyengék, passzívak és hanyagok lesznek a munkájukban, és folyton panaszkodnak Istenre. Attól kezdve, hogy az ember először hinni kezdett Istenben, bőségszarunak, svájci bicskának tekintette Őt, magát pedig Isten legnagyobb hitelezőjének tartotta, mintha az Istentől jövő áldások és ígéretek megszerzésére való törekvés eredendő joga és kötelessége lenne, míg Isten felelőssége az ember megvédése, gondozása és ellátása. Ez az „Istenbe vetett hit” alapvető felfogása mindazok részéről, akik hisznek Istenben, és ez az Istenbe vetett hit fogalmának legmélyebb megértése. Kezdve az ember természetlényegétől, egészen a szubjektív törekvéséig, nincs semmi, ami az istenfélelemhez kapcsolódna. Az ember abbéli céljának, hogy higgyen Istenben, nem lehet semmi köze Isten imádásához. Vagyis az ember soha nem gondolkozott azon, és nem is értette meg, hogy az Istenbe vetett hit megköveteli az istenfélelmet és Isten imádását. Ilyen körülmények fényében az ember lényege nyilvánvaló. Mi ez a lényeg? Az, hogy az ember szíve rosszindulatú, árulást és csalást rejt magában, nem szereti a méltányosságot és az igazságot, és azt, ami pozitív, továbbá hitvány és kapzsi. Az ember szíve nem is lehetne zártabb Isten előtt; egyáltalán nem adta azt oda Istennek. Isten soha nem látta az ember igazi szívét, és az ember soha nem imádta Őt. Bármilyen nagy árat fizet is Isten, bármennyi munkát is végez, vagy bármilyen sokat nyújt is az embernek, az ember vak és teljesen közömbös marad mindezzel szemben. Az ember soha nem adta oda a szívét Istennek, csak ő maga akar a szívével törődni, a saját döntéseit meghozni – emögött az rejlik, hogy az ember nem akarja követni az istenfélelem és a rossz kerülésének útját, nem akar engedelmeskedni Isten szuverenitásának és rendelkezéseinek, és nem akarja Istenként imádni Istent. Ilyen ma az ember állapota. Most nézzük meg újra Jóbot. Először is, kötött alkut Istennel? Voltak hátsó szándékai, amikor kitartott az istenfélelem és a rossz kerülésének útján? Abban az időben szólt Isten bárkinek is az eljövendő végről? Abban az időben Isten senkinek sem tett ígéretet a végről, és ezzel a háttérrel Jób képes volt félni Istent és kerülni a rosszat. Vajon a mai emberek megállják a helyüket Jóbhoz képest? Túl nagy az egyenlőtlenség; különböző csapatokban játszanak. Bár Jóbnak nem sok tudása volt Istenről, a szívét Istennek adta, és a szíve Istenhez tartozott. Soha nem kötött alkut Istennel, és nem voltak túlzó vágyai vagy követelései Istennel szemben; ehelyett hitte, hogy „Jahve adta, Jahve vette el.” Ez volt az, amit látott és kapott, amikor életének hosszú évei alatt hű maradt az istenfélelem és a rossz kerülésének útjához. Hasonlóképpen elnyerte azt a kimenetelt is, amelyet e szavak jelenítenek meg: „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” Ez a két mondat volt az, amelyeket élettapasztalatai során Isten iránti engedelmes magatartása eredményeként látott és megismert, és ezek voltak legerősebb fegyverei is, amelyekkel győzedelmeskedett a Sátán kísértései során, valamint ezek képezték az alapját annak, hogy szilárdan megálljon az Isten melletti bizonyságtételben. Ezen a ponton szeretetre méltó embernek képzelitek Jóbot? Remélitek, hogy ti is ilyen emberek lesztek? Féltek, hogy át kell élnetek a Sátán kísértéseit? Elhatározzátok, hogy imádkoztok azért, hogy Isten titeket is olyan próbatételeknek tegyen ki, mint Jóbot? Nem fér hozzá kétség, hogy a legtöbb ember nem merne ilyen dolgokért imádkozni. Nyilvánvaló tehát, hogy a ti hitetek szánalmasan csekély; Jóbhoz képest a ti hitetek egyszerűen említésre sem méltó. Ti Isten ellenségei vagytok, nem félitek Istent, képtelenek vagytok szilárdan megállni az Isten melletti bizonyságtételetekben, és képtelenek vagytok győzedelmeskedni a Sátán támadásai, vádjai és kísértései felett. Mi tesz titeket alkalmassá arra, hogy megkapjátok Isten ígéreteit? Miután hallottátok Jób történetét, és megértettétek Istennek az ember megmentésére irányuló szándékát, továbbá az ember üdvösségének értelmét, most van bennetek elég hit ahhoz, hogy elfogadjátok ugyanazokat a próbatételeket, mint Jób? Nem kellene egy kicsit rászánnotok magatokat, hogy az istenfélelem és a rossz kerülésének útját járjátok?

Ne legyenek kétségeid Isten próbatételeit illetően

Miután a próbatételei végét követően tanúságtételt kapott Jóbtól, Isten elhatározta, hogy megnyeri emberek egy csoportját – vagy többet is –, akik olyanok, mint Jób, de azt is elhatározta, hogy soha többé nem engedi meg a Sátánnak, hogy megtámadjon vagy bántalmazzon bárki mást azokkal az eszközökkel, amelyekkel Jóbot megkísértette, megtámadta és bántalmazta, fogadást kötve Istennel; Isten nem engedte, hogy a Sátán valaha is újra ilyen dolgokat tegyen az emberrel, aki gyenge, ostoba és tudatlan – épp elég volt, hogy megkísértette Jóbot! Az, hogy nem engedi meg a Sátánnak, hogy úgy éljen vissza az emberekkel, ahogyan csak akar, az Isten kegyelme. Istennek elég volt, hogy Jób elszenvedte a Sátán kísértését és bántalmazását. Isten nem engedte meg a Sátánnak, hogy valaha is újra ilyesmit tegyen, mivel az Istent követő emberek életét és mindenét Isten irányítja és vezényli, a Sátánnak pedig nincs joga tetszés szerint manipulálni Isten kiválasztottjait – ezzel a ponttal tisztában kell lennetek! Isten törődik az ember gyengeségével, és megérti ostobaságát és tudatlanságát. Bár ahhoz, hogy az ember teljesen megszabadulhasson, Istennek át kell őt adnia a Sátánnak, Isten nem hajlandó újra látni, ahogy a Sátán bolondot csinál az emberből és bántalmazza, továbbá nem akarja, hogy az ember mindig szenvedjen. Az embert Isten teremtette, és az, hogy mindent Isten irányít és rendez el az emberrel kapcsolatban, tökéletesen természetes és indokolt; ez Isten felelőssége, és ez az a hatalom, amellyel Isten mindent irányít! Isten nem engedi meg a Sátánnak, hogy tetszése szerint bántalmazza az embert és rosszul bánjon vele, nem engedi meg a Sátánnak, hogy különböző eszközökkel tévútra vezesse az embert, sőt, nem engedi meg a Sátánnak, hogy beavatkozzon Isten ember feletti szuverenitásába, ahogy azt sem engedi meg a Sátánnak, hogy eltiporja és elpusztítsa azokat a törvényeket, amelyekkel Isten mindent irányít, nem is beszélve Isten emberiséget irányító és megmentő, nagyszerű munkájáról! Azok, akiket Isten meg akar menteni, és azok, akik képesek tanúságot tenni Isten mellett, Isten hatezer éves irányítási tervének magját és kikristályosodását jelentik, valamint hatezer éves munkája során tett erőfeszítéseinek árát. Hogy is adhatná át Isten ezeket az embereket könnyelműen a Sátánnak?

Az emberek gyakran aggódnak és félnek Isten próbatételeitől, pedig mindenkor a Sátán kelepcéjében élnek, olyan veszélyes területen, ahol a Sátán támadja és bántalmazza őket – mégsem ismerik a félelmet, és nyugodtak. Mi történik itt? Az ember Istenbe vetett hite csak azokra a dolgokra korlátozódik, amelyeket lát. A legcsekélyebb mértékben sem tudja értékelni Isten ember iránti szeretetét és aggodalmát, vagy az ember iránti gyengédségét és figyelmességét. De ha egy kis izgalomról és félelemről van szó Isten próbatételei, ítélete és fenyítése, valamint fensége és haragja miatt, az ember a legkevésbé sem érti Isten jó szándékait. A próbatételek említésekor az emberek úgy érzik, hogy Istennek hátsó szándékai vannak, egyesek még azt is hiszik, hogy Isten gonosz terveket sző, nem is sejtve, hogy Isten valójában mit fog tenni velük; így, miközben engedelmességet kiáltanak Isten szuverenitása és intézkedései iránt, mindent megtesznek, hogy ellenálljanak és szembeszálljanak Isten ember feletti szuverenitásával és az emberrel kapcsolatos intézkedéseivel, mivel azt hiszik, hogy ha nem vigyáznak, Isten félrevezeti őket, és hogy ha nem tartják kézben saját sorsukat, akkor Isten elveheti tőlük mindazt, amijük van, és akár az életük is véget érhet. Az ember a Sátán táborában van, de soha nem aggódik amiatt, hogy a Sátán bántalmazza, továbbá a Sátán bántalmazza, de soha nem fél attól, hogy a Sátán fogságba ejti. Folyton azt mondja, hogy elfogadja Isten üdvösségét, de soha nem bízik Istenben, és soha nem hiszi, hogy Isten valóban megmenti az embert a Sátán karmaiból. Ha az ember, Jóbhoz hasonlóan, képes alávetni magát Isten vezénylésének és intézkedéseinek, és képes egész lényét Isten kezébe adni, akkor nem ugyanaz lesz az ember vége, mint Jóbnak: Isten áldásainak elnyerése? Ha az ember képes elfogadni Isten uralmát és alávetni magát neki, akkor mit veszíthet? Ezért azt javaslom, legyetek óvatosak a tetteitekben, és óvatosak mindazzal szemben, ami rátok vár. Ne legyetek meggondolatlanok vagy impulzívak, és ne bánjatok Istennel és az Általa számotokra elrendezett emberekkel, ügyekkel és tárgyakkal forrófejűen vagy természetességetek szerint, illetve képzeletetek és elképzeléseitek szerint; óvatosnak kell lennetek tetteitekben, és többet kell imádkoznotok és keresnetek, hogy ne szítsátok fel Isten haragját. Emlékezzetek erre!

Ezután megnézzük, hogy érezte magát Jób a próbatételeit követően.

5. Jób a próbatételeit követően

Jób 42:7-9 Miután Jahve mindezeket elmondta Jóbnak, így szólt Jahve a témáni Elífázhoz: Haragra indultam ellened és két barátod ellen, mert nem beszéltetek Rólam olyan helyesen, mint Jób, az Én szolgám. Azért vegyetek hét bikát meg hét kost, menjetek el az Én szolgámhoz, Jóbhoz, és mutassatok be égőáldozatot magatokért! Jób pedig, az Én szolgám, imádkozzék értetek! Mert csak őt vagyok hajlandó meghallgatni, hogy meg ne szégyenítselek benneteket, hiszen nem beszéltetek Rólam olyan helyesen, mint az Én szolgám, Jób. El is ment a témáni Elífáz, a súahi Bildád és a naámi Cófár, és aszernt jártek al, ahogyan megparancsolta nekik Jahve: és Jahve is elfogadta Jóbot.

Jób 42:10 Jahve pedig jóra fordította Jób sorsát, miután Jób imádkozott barátaiért, és kétszeresen visszaadta Jahve Jóbnak mindazt, amije volt.

Jób 42:12 Jahve pedig jobban megáldotta Jóbot azután, mint azelőtt. Lett neki tizennégyezer juha, hatezer tevéje, ezer igás ökre és ezer szamara.

Jób 42:17 Öregen halt meg Jób, az élettel betelve.

Isten megbecsüléssel tekint azokra, akik félik Istent és kerülik a rosszat, míg alantasnak látja azokat, akik ostobák

Jób 42:7-9-ben Isten azt mondja, hogy Jób az Ő szolgája. Az, hogy a „szolga” kifejezést használja Jóbra, azt mutatja, hogy Jób mennyire fontos az Ő szívében; bár Isten nem valamilyen megbecsültebb elnevezéssel illette Jóbot, ez a megjelölés nem befolyásolta Jób fontosságát Isten szívében. A „szolga” itt egy becenév, amit Isten adott Jóbnak. Az, hogy Isten többször utal arra, hogy a „szolgám, Jób”, megmutatja, hogy mennyire elégedett volt Jóbbal. Bár Isten nem beszélt a „szolga” szó mögött megbúvó jelentésről, a Szentírás e passzusában elhangzó szavaiból tudható, hogy miként határozta meg Isten a „szolga” szót. Isten először azt mondta a témáni Elífáznak: „Haragra indultam ellened és két barátod ellen, mert nem beszéltetek Rólam olyan helyesen, mint Jób, az Én szolgám.” E szavak kimondása az első alkalom, amikor Isten nyíltan elmondta az embereknek, hogy elfogadja mindazt, amit Jób Isten próbatételei után mondott és tett, illetve az első alkalom, amikor nyíltan megerősítette mindannak a pontosságát és helyességét, amit Jób tett és mondott. Isten haragudott Elífázra és a többiekre helytelen, abszurd diskurzusuk miatt, mert Jóbhoz hasonlóan ők sem láthatták Isten megjelenését, és nem hallhatták életükben az Ő szavait, pedig Jóbnak pontos ismerete volt Istenről, míg ők csak vakon találgathattak Vele kapcsolatban, megsértve Isten akaratát, és próbára téve az Ő türelmét mindazzal, amit csináltak. Következésképpen, miközben elfogadta mindazt, amit Jób tett és mondott, Isten haragra gerjedt a többiekkel szemben, mert nemcsak hogy nem látta bennük az istenfélelem valóságát, de nem is hallott semmit az istenfélelemről mindabban, amit mondtak. Így Isten az alábbi követeléseket támasztotta velük szemben: „Azért vegyetek hét bikát meg hét kost, menjetek el az Én szolgámhoz, Jóbhoz, és mutassatok be égőáldozatot magatokért! Jób pedig, az Én szolgám, imádkozzék értetek! Mert csak őt vagyok hajlandó meghallgatni, hogy meg ne szégyenítselek benneteket.” Ebben a passzusban Isten azt mondja Elífáznak és a többieknek, hogy tegyenek valamit, amivel jóvátehetik bűneiket, mert ostobaságuk Jahve Isten elleni bűn volt, ezért égőáldozatot kellett bemutatniuk, hogy helyrehozzák hibáikat. Égőáldozatokat gyakran ajánlanak fel Istennek, de ami szokatlan ezekben az égőáldozatokban, az az, hogy Jóbnak lettek felajánlva. Jóbot azért fogadta el Isten, mert a próbatételei során bizonyságot tett Isten mellett. Eközben Jób e barátai lelepleződtek Jób próbatételeinek idején; ostobaságuk miatt Isten elítélte őket, felszították Isten haragját, és Istennek meg kell őket büntetnie – azzal, hogy égőáldozatot mutatnak be Jób előtt –, ami után Jób imádkozott értük, hogy eloszlassa Isten rájuk szabott büntetését és irántuk érzett haragját. Isten szándéka az volt, hogy szégyent hozzon rájuk, mert nem félték Istent és nem kerülték a rosszat, valamint elítélték Jób tisztességét. Egyrészt Isten azt mondta nekik, hogy az ő tetteiket nem fogadja el, de nagymértékben elfogadja Jóbot, és örömét leli benne; másrészt Isten azt mondta nekik, hogy ha Isten elfogadja az embert, akkor az ember felemelkedik Istenhez, hogy Isten utálja az embert ostobasága miatt, ezzel megsérti Őt, valamint Isten szemében alantas és hitvány az ember. Ezeket a meghatározásokat adta Isten a kétféle embertípusról, így áll hozzá Isten e kétféle embertípushoz, és így fogalmazza meg Isten e kétféle embertípus értékét és helyzetét. Bár Isten Jóbot a szolgájának nevezte, Isten szemében ez a szolga szeretett volt, és felruházta őt azzal a hatalommal, hogy imádkozzon másokért, és megbocsássa nekik a hibáikat. Ez a szolga képes volt közvetlenül beszélni Istennel és közvetlenül Isten elé állni, továbbá státusza magasabb és tiszteletreméltóbb volt, mint másoké. Ez az Isten által mondott „szolga” szó valódi jelentése. Jób azért kapta meg ezt a különleges megtiszteltetést, mert félte Istent és kerülte a rosszat, másokat pedig azért nem nevezett Isten szolgának, mert ők nem félték Istent és nem kerülték a rosszat. Isten e két, egymástól jelentősen eltérő viszonyulása jelenti az Ő hozzáállását a két embertípushoz: azokat, akik félik Istent és kerülik a rosszat, Isten elfogadja, és értékesek az Ő szemében, míg azokat, akik ostobák, nem félik Istent, képtelenek kerülni a rosszat, és nem képesek elnyerni Isten kegyeit, Isten gyakran gyűlöli és elítéli, és alantasak az Ő szemében.

Isten hatalmat ad Jóbnak

Jób imádkozott a barátaiért, majd Jób imái miatt Isten később nem úgy bánt velük, ahogy az ostobaságukhoz illett volna – nem büntette meg őket, és nem alkalmazott semmiféle megtorlást. Miért volt ez így? Azért, mert Isten szolgája, Jób értük mondott imái eljutottak Isten fülébe; Isten megbocsátott nekik, mert elfogadta Jób imáit. Mit látunk ebben? Amikor Isten megáld valakit, sokféle jutalmat ad neki, és nem csak anyagiakat: Isten hatalmat is ad neki, feljogosítja arra, hogy imádkozzon másokért, Isten pedig elfelejti és elnézi azoknak az embereknek a vétkeit, mert meghallgatja ezeket az imákat. Ezt a hatalmat adta Isten Jóbnak. Jób imái révén – hogy megszakítsa elítélésüket – Jahve Isten szégyent hozott ezekre az ostoba emberekre, ami természetesen az Ő különleges büntetése volt Elífáz és a többiek számára.

Jóbot ismét megáldja Isten, a Sátán pedig soha többé nem vádolja meg

Jahve Isten kijelentései között szerepelnek azok a szavak, miszerint „nem beszéltetek Rólam olyan helyesen, mint az Én szolgám, Jób”. Mit is mondott Jób? Azt, amiről korábban beszéltünk, valamint a Jób könyvében található sok oldalnyi szót, melyekről feljegyezték, hogy Jób szájából hangzottak el. E számos oldalon Jób egyszer sem fogalmazott meg panaszt vagy kétséget Istennel kapcsolatban. Egyszerűen csak várja a kimenetelt. Ez a várakozás az ő engedelmes hozzáállása, melynek eredményeként, és az Istennek mondott szavai következtében Isten elfogadta Jóbot. Amikor próbatételeket élt át és nehézségeket szenvedett el, Isten mellette volt, és bár nehézségeit nem enyhítette Isten jelenléte, Isten látta, amit látni akart, és hallotta, amit hallani akart. Jób minden egyes cselekedete és szava eljutott Isten szemébe és fülébe; Isten hallotta és látta – ez tény. Jób tudása Istenről és a szívében lévő, Istennel kapcsolatos akkori gondolatai abban az időszakban valójában nem voltak olyan konkrétak, mint a mai embereké, de az idő összefüggésében Isten mégis felismerte mindazt, amit Jób mondott, mert a viselkedése és a szívében lévő gondolatai, valamint az, amit kifejezésre juttatott és feltárt, elegendő volt az Ő követelményeihez. Az idő alatt, amíg Jób próbatételeknek volt kitéve, azok a cselekedetek, melyeket a szívében kigondolt és elhatározott, olyan eredményt mutattak Istennek, ami megelégítette Őt, és ezután Isten megszakította Jób próbatételeit, Jób felülkerekedett a gondjain, próbatételei véget értek, és soha többé nem történtek meg újra. Mivel Jób már ki volt téve próbatételeknek, és szilárdan megállt ezekben a próbatételekben, továbbá teljesen győzedelmeskedett a Sátán felett, Isten megadta neki a jól megérdemelt áldásokat. A Jób 42:10, 12-ben leírtak szerint Jób ismét megáldatott, és még több áldásban részesült, mint az első alkalommal. Ezúttal a Sátán visszavonult, többé nem mondott és nem tett semmit, és ettől kezdve többé nem zavarta s nem támadta meg Jóbot, továbbá nem vádaskodott többé Jób Istentől kapott áldásai miatt.

Jób élete második felét Isten áldásai közepette tölti

Bár az akkori áldásai csak juhokra, marhákra, tevékre, anyagi javakra és hasonlókra korlátozódtak, Isten a szívében sokkal több áldást akart adni Jóbnak. Feljegyezték akkoriban, hogy Isten milyen örökkévaló ígéreteket kívánt tenni Jóbnak? Jóbnak adott áldásaiban Isten nem említette vagy érintette Jób végkimenetelét, és függetlenül attól, hogy Jób milyen jelentőséget vagy pozíciót töltött be Isten szívében, áldásait tekintve Isten összességében nagyon mértéktartó volt. Isten nem közölte Jób végkimenetelét. Mit jelent ez? Abban az időben, amikor Isten terve még nem jutott el az ember végkimenetelének kihirdetéséig, a terv még nem lépett be Isten munkájának végső szakaszába, Isten nem tett említést a végkimenetelről, csupán anyagi áldásokkal ajándékozta meg az embert. Ez azt jelenti, hogy Jób életének második fele Isten áldásai közepette telt el, és ebben különbözött a többi embertől – de hozzájuk hasonlóan megöregedett, és mint minden normális ember esetében, számára is eljött a nap, amikor búcsút vett a világtól. Ez így van feljegyezve: „Öregen halt meg Jób, az élettel betelve” (Jób 42:17). Mit jelent itt az, hogy „az élettel betelve halt meg”? Abban a korban, mielőtt Isten kihirdette az emberek végét, Isten meghatározott egy várható élettartamot Jób számára, és amikor elérte azt a kort, megengedte Jóbnak, hogy természetes módon távozzon ebből a világból. Jób második áldásától kezdve egészen a haláláig Isten nem szabott ki rá több nehézséget. Isten számára Jób halála természetes és szükséges is volt; nagyon normális volt, nem pedig ítélet vagy kárhozat. Amíg élt, Jób imádta és félte Istent; azzal kapcsolatban, hogy milyen véget ért a halála után, Isten nem szólt semmit, s nem is nyilatkozott erről. Istenben nagy az illemtudás, amikor valamit mond és tesz, továbbá szavainak és cselekedeteinek tartalma és alapelvei összhangban vannak munkájának szakaszával és azzal az időszakkal, amelyben munkálkodik. Miféle véget ért egy olyan ember Isten szívében, mint Jób? Isten vajon jutott valamilyen döntésre a szívében? Persze, hogy jutott! Csakhogy ezt az ember nem tudta; Isten nem akarta elmondani az embernek, és nem is állt szándékában elmondani. Így, felületesen szólva, Jób az élettel betelve halt meg, s ilyen volt Jób élete.

Az ár, amelyet Jób élete során megélt

Jób értékes életet élt? Miben rejlett az érték? Miért mondják, hogy értékes életet élt? Mi volt az ő értéke az ember számára? Az ember szempontjából ő képviselte az emberiséget, akit Isten meg akar menteni, azzal, hogy a Sátán és a világ népe előtt hangzatos bizonyságot tett Isten mellett. Teljesítette a kötelességet, amelyet Isten teremtményének teljesítenie kellett, példát mutatott és példaképként szolgált mindazok számára, akiket Isten meg akar menteni, lehetővé téve hogy lássák az emberek, hogy Istenre támaszkodva teljes mértékben lehetséges győzedelmeskedni a Sátán felett. Mi volt Jób értéke Isten számára? Isten számára Jób életének értéke abban rejlett, hogy képes volt félni Istent, imádni Istent, bizonyságot tenni Isten tetteiről és dicsérni Isten tetteit, ami vigaszt és valami örömöt hozott Istennek; Isten számára Jób életének értéke abban is rejlett, hogy halála előtt Jób próbatételeket élt át, győzedelmeskedett a Sátán felett, valamint a Sátán és a világ népe előtt hangos bizonyságot tett Isten mellett, így Isten dicsőséget szerzett az emberiség körében, ami megvigasztalta az Ő szívét, és lehetővé tette, hogy buzgó szíve meglássa a kimenetelt és a reményt. Az ő bizonyságtétele precedenst teremtett arra, hogy az ember képes szilárdan megállni az Isten melletti bizonyságtételében, és képes megszégyeníteni a Sátánt Isten nevében, Isten emberiséget irányító munkájában. Nem ez hát Jób életének értéke? Jób vigaszt hozott Isten szívének, ízelítőt adott Istennek a dicsőség elnyerésének öröméből, és csodálatos kezdetet biztosított Isten irányítási tervének. Ettől kezdve Jób neve lett a jelképe annak, hogy Isten elnyerte a dicsőséget, és Jób neve lett annak a jele, hogy az emberiség győzedelmeskedett a Sátán felett. Amit Jób életében megélt, valamint a Sátán felett aratott figyelemre méltó győzelmét Isten örökre megbecsüli, az eljövendő nemzedékek pedig tisztelni és követni fogják tökéletességét, becsületességét és istenfélelmét. Isten örökké becsülni fogja őt, mint egy hibátlan, fényes gyöngyöt, így ő az ember megbecsülésére is méltó!

Ezután nézzük meg Isten munkáját a Törvény Korában!

D. A Törvény Korának előírásai

A Tízparancsolat

Az oltárépítés alapelvei

A szolgákkal való bánásmód előírásai

A lopás és a kártérítés előírásai

A szombatév és a három ünnep megtartása

A szombatra vonatkozó előírások

Az áldozatokra vonatkozó előírások

Égőáldozatok

Ételáldozatok

Békeáldozatok

Vétekáldozatok

Bűnáldozat

A papok által bemutatott áldozatokra vonatkozó előírások (Áronnak és fiainak eleget kell tenniük)

Papok által bemutatott égőáldozatok

Papok által bemutatott ételáldozatok

Papok által bemutatott vétekáldozatok

Papok által bemutatott bűnáldozatok

Papok által bemutatott békeáldozatok

Az áldozatok papok általi elfogyasztására vonatkozó előírások

Tiszta és tisztátalan állatok (melyek ehetők és melyek nem)

A nők szülés utáni megtisztulásának előírásai

A lepra vizsgálatára vonatkozó szabályok

A leprából kigyógyultakra vonatkozó előírások

A fertőzött házak megtisztítására vonatkozó előírások

Előírások a rendellenes váladékozásban szenvedők számára

Az évente egyszer megtartandó engesztelés napja

A szarvasmarha- és juhvágás szabályai

Az utálatos pogány szokások követésének tilalma (nem elkövetni vérfertőzést, stb.)

Az emberek által betartandó előírások [„Szentek legyetek, mert Én, Jahve, a ti Istenetek, szent vagyok” (3Mózes 19:2)]

Azok kivégzése, akik gyermekeiket feláldozzák Moloknak

A házasságtörés bűntettének büntetési előírásai

A papok által betartandó szabályok (a mindennapi viselkedésükre vonatkozó szabályok, a szent dolgok fogyasztására vonatkozó szabályok, az áldozatok bemutatására vonatkozó szabályok stb.)

Ünnepek, amelyeket meg kell tartani (a szombat, a pészah, a pünkösd, az engesztelés napja stb.)

Egyéb előírások (lámpagyújtás, a jubileumi év, a föld megváltása, fogadalomtétel, tized felajánlása stb.)

A Törvény Korának előírásai a valódi bizonyítékai annak, hogy Isten irányítja az egész emberiséget

Nos, elolvastátok a Törvény Korának ezen előírásait és alapelveit, ugye? Széles skálát ölelnek fel az előírások? Először a Tízparancsolatot fedik le, utána következnek az oltárok építésére vonatkozó előírások, és így tovább. Ezeket követik a szombat és a három ünnep megtartására vonatkozó előírások, majd az áldozatokra vonatkozó előírások következnek. Láttátok, hányféle áldozat van? Vannak égőáldozatok, ételáldozatok, békeáldozatok, vétekáldozatok és így tovább. Ezeket követik a papi áldozatokra vonatkozó előírások, beleértve a papok égőáldozatait, ételáldozatait és másfajta áldozatokat. Az előírások nyolcadik csoportja az áldozatok papok általi elfogyasztására vonatkozik. Aztán vannak előírások arra vonatkozóan, hogy mit kell betartani az embereknek életük során. Az emberek életének számos aspektusára vonatkozóan vannak kikötések, például hogy mit szabad és mit nem szabad enni, a nők szülés utáni megtisztulására vonatkozó szabályok, illetve a leprából kigyógyultakra vonatkozó előírások. Ezekben az előírásokban Isten egészen odáig megy, hogy betegségekről beszél, és még a juhok és szarvasmarhák levágására is vannak szabályok, és így tovább. A juhokat és a szarvasmarhákat Isten teremtette, és úgy kell levágnod őket, ahogy Isten mondja; kétségtelenül van értelme Isten szavainak; kétségtelenül helyes úgy cselekedni, ahogy Isten elrendelte, és ez bizonyára hasznos az emberek számára! Vannak ünnepek és szabályok is, amelyeket be kell tartani, például a szombat, a pészah és még sok más – Isten beszélt mindezekről. Nézzük az utolsókat, az egyéb előírásokat: lámpagyújtás, jubileumi év, a föld megváltása, fogadalomtételek, tized felajánlása és így tovább. Ezek széles skálát ölelnek fel? Az első dolog, amiről beszélni kell, az emberek áldozatainak kérdése. Aztán ott vannak a lopásra és kártérítésre vonatkozó előírások, aztán a szombat betartása...; kitérnek az élet minden egyes részletére. Ez azt jelenti, hogy amikor Isten elkezdte az Ő irányítási tervének hivatalos munkáját, sok olyan előírást fektetett le, amelyeket az embernek be kellett tartania. Ezek az előírások azt a célt szolgálták, hogy az ember a földi ember normális életét élhesse, az ember normális életét, amely elválaszthatatlan Istentől és az Ő útmutatásától. Isten először azt mondta el az embernek, hogy miként készítsen oltárokat, hogyan állítsa fel azokat. Ezután elmondta az embernek, hogyan mutasson be áldozatokat, és meghatározta, miként éljen – mire figyeljen oda az életben, mihez tartsa magát, mit tegyen és mit ne tegyen. Amit Isten az ember számára meghatározott, az mindenre kiterjedt, és ezekkel a szokásokkal, előírásokkal és alapelvekkel egységesítette az emberek viselkedését, irányította az életüket, irányította az Isten törvényeibe való beavatásukat, irányította őket, hogy Isten oltára elé járuljanak, irányította őket, hogy mindazon dolgok között, amelyeket Isten az ember számára teremtett, olyan életet éljenek, amelyben rend, rendszeresség és mértékletesség van. Isten először ezeket az egyszerű előírásokat és alapelveket arra használta, hogy határokat szabjon az ember számára, hogy az embernek normális, Istent imádó élete legyen a földön, hogy normális emberi életet éljen; ez az Ő hatezer éves irányítási tervének kezdeti, konkrét tartalma. Az előírások és szabályok nagyon széles tartalmat fednek le, ezek az emberiség Isten általi vezetésének sajátosságai a Törvény Korában, ezeket el kellett fogadniuk és be kellett tartaniuk azoknak az embereknek, akik a Törvény Kora előtt érkeztek, továbbá ezek a Törvény Korában Isten által végzett munka feljegyzései és valódi bizonyítékai annak, hogy Isten vezeti és kalauzolja az egész emberiséget.

Az emberiség örökre elválaszthatatlan Isten tanításaitól és rendelkezéseitől

Ezekből az előírásokból látjuk, hogy Isten hozzáállása a munkájához, az irányításához és az emberiséghez komoly, lelkiismeretes, szigorú és felelősségteljes. Lépéseinek megfelelően, a legcsekélyebb eltérés nélkül végzi a munkát, amit az emberiség körében el kell végeznie, a legcsekélyebb hiba vagy kihagyás nélkül elmondja a szavakat, amelyeket el kell mondania az emberiségnek, lehetővé téve, hogy az ember meglássa, hogy elválaszthatatlan Isten vezetésétől, továbbá megmutatva neki, hogy mennyire fontos az emberiség számára mindaz, amit Isten tesz és mond. Függetlenül attól, hogy milyen lesz az ember a következő korban, a legelején – a Törvény Korában – Isten ezeket az egyszerű dolgokat tette. Isten számára abban a korban az emberek fogalmai Istenről, a világról és az emberiségről elvontak és átláthatatlanok voltak, és bár voltak tudatos elképzeléseik és szándékaik, azok mind zavarosak és helytelenek voltak, így az emberiség elválaszthatatlan volt Isten tanításaitól és a rá vonatkozó rendelkezéseitől. A legkorábbi emberiség semmit sem tudott, ezért Istennek a legfelületesebb és legalapvetőbb túlélési alapelvektől és az élethez szükséges előírásoktól kellett kezdenie az ember tanítását, apránként ültetve el ezeket a dolgokat az ember szívében. E szavakból álló szabályok és előírások révén tanította meg az embereknek, hogy fokozatosan megértsék Őt, fokozatosan értékeljék és megértsék az Ő vezetését, illetve adott egy alapvető elképzelést a Közte és az ember között fennálló kapcsolatról. Isten csak e hatás elérése után volt képes apránként elvégezni azt a munkát, amelyet később elvégzett. Így ezek az előírások és az Isten által a Törvény Korában végzett munka az emberiség megmentésére irányuló munkájának alapkövei, illetve a munka első szakasza Isten irányítási tervében. Bár a Törvény Korának munkája előtt Isten szólt Ádámhoz, Évához és leszármazottaikhoz, ezek a parancsok és tanítások nem voltak annyira szisztematikusak és konkrétak, hogy egyenként adta volna át őket az embernek, továbbá nem voltak leírva, és nem is lettek belőlük előírások. Ennek az az oka, hogy abban az időben Isten terve még nem jutott olyan messzire; Isten csak akkor kezdhette el kimondani a Törvény Korának ezen előírásait, és csak akkor kezdhette el végrehajtatni azokat az emberrel, amikor elvezette az embert ehhez a lépéshez. Ez egy szükséges folyamat volt, az eredmény pedig elkerülhetetlen. Ezek az egyszerű szokások és előírások megmutatják az embernek Isten irányítási munkájának lépéseit és Isten bölcsességét, amely megnyilatkozik az Ő irányítási tervében. Isten tudja, hogy milyen tartalommal és eszközökkel kell kezdenie, milyen eszközökkel kell folytatnia, és milyen eszközökkel kell befejeznie, hogy olyan embercsoportot nyerjen meg, akik bizonyságot tesznek Mellette, és olyan embercsoportot nyerjen meg, akik egy szív és egy lélek Istennel. Ő tudja, hogy mi rejlik az emberben, és tudja, mi hiányzik az emberből. Tudja, hogy mit kell nyújtania, és hogyan kell vezetnie az embert, ahogy azt is tudja, hogy az embernek mit kellene és mit nem kellene tennie. Az ember olyan, mint egy bábu: bár nem értette Isten akaratát, nem tehetett mást, mint hagyta, hogy Isten irányítási munkája lépésről lépésre vezesse őt, egészen a mai napig. Isten szívében nem volt homály azzal kapcsolatban, hogy mit kell tennie; a szívében egy nagyon világos és élénk terv létezett, és Ő Maga hajtotta végre azt a munkát, amit Ő Maga el akart végezni, az Ő lépései és terve szerint, a felszíntől a mély felé haladva. Még ha nem is jelezte a később elvégzendő munkáját, mégis folytatta a soron következő munkáját, szigorúan a tervének megfelelően haladt előre, ami annak a megnyilvánulása, amivel Isten rendelkezik és ami Ő, illetve ami egyúttal Isten hatalma is. Függetlenül attól, hogy az Ő irányítási tervének melyik szakaszában munkálkodik, az Ő természete és lényege Őt Magát képviseli. Ez teljesen igaz. Függetlenül a kortól, vagy a munka szakaszától, vannak dolgok, amelyek soha nem változnak: milyen embereket szeret Isten, milyen embereket utál, az Ő természete és mindaz, amije van és ami Ő Maga. Habár ezek az előírások és alapelvek, amelyeket Isten a Törvény Korának munkája során fektetett le, a mai emberek számára nagyon egyszerűnek és felszínesnek tűnnek, és bár könnyen érthetőek és elérhetőek, továbbra is ott van bennük Isten bölcsessége, és továbbra is ott van Isten természete, valamint az, amivel rendelkezik és ami Ő Maga. Ezekben a látszólag egyszerű előírásokban kifejeződik Isten emberiség iránti felelőssége és gondoskodása, valamint gondolatainak kifinomult lényege, ami lehetővé teszi az ember számára, hogy valóban felismerje azt a tényt, hogy Isten uralkodik minden dolog felett, és minden dolgot az Ő keze irányít. Nem számít, mennyi tudást sajátít el az emberiség, vagy mennyi elméletet vagy misztériumot ért meg, Isten számára ezek egyike sem képes helyettesíteni azt, hogy Ő látja el és vezeti az emberiséget; az emberiség örökre elválaszthatatlan lesz Isten vezetésétől és Isten személyes munkájától. Ilyen az ember és az Isten közötti elválaszthatatlan kapcsolat. Nem számít, hogy Isten egy parancsolatot ad-e neked, vagy egy előírást, avagy az igazságot, hogy megértsd az Ő akaratát – bármit is tesz, Isten célja az, hogy elvezesse az embert egy szép jövőbe. Mind az Isten által kimondott szavak, mind az Általa végzett munka az Ő lényege egy aspektusának kinyilatkoztatása, valamint az Ő természete és bölcsessége egy aspektusának kinyilatkoztatása; ezek az Ő irányítási tervének nélkülözhetetlen lépései. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni! Isten akarata ott van mindenben, amit tesz; Isten nem fél a félreérthető megjegyzésektől, és nem fél az ember Róla alkotott elképzeléseitől vagy gondolataitól sem. Ő egyszerűen csak végzi a munkáját, és folytatja az irányítását az Ő irányítási tervének megfelelően, anélkül, hogy bármely ember, ügy vagy tárgy korlátozná Őt.

Jól van. Mára ennyi volt. Viszontlátásra legközelebb!

2013. november 9.