Az elmúlt néhány közös beszélgetésünk nagy hatással volt mindannyiótokra. Mostantól kezdve az emberek végre igazán érezhetik Isten valódi létezését, és azt, hogy Isten valójában nagyon közel van az emberhez. Bár lehet, hogy az emberek sok éven át hittek Istenben, soha nem értették meg igazán az Ő gondolatait és eszméit úgy, mint most, és nem igazán tapasztalták meg gyakorlati tetteit sem úgy, ahogy most. Akár tudásról, akár tényleges gyakorlatról van szó, a legtöbb ember tanult valami újat és elért egy magasabb megértést, és felismerte saját korábbi törekvései hibáját, felismerte tapasztalatai felszínességét és azt, hogy túl sok tapasztalata nem igazodik Isten szándékaihoz, és rájött, hogy amit az ember leginkább nélkülöz, az Isten természetének ismerete. Ez a tudás az ember részéről csupán egyfajta érzékelésen alapuló tudás; a racionális tudás szintjére való felemelkedéshez a tapasztalok általi fokozatos elmélyülésre és erősödésre van szükség. Mielőtt az ember igazán megérti Istent, szubjektíven azt mondhatnánk, hogy a szívében hisz Isten létezésében, de nincs valódi megértése olyan konkrét kérdésekben, hogy például, milyen Isten Ő valójában, mik a szándékai, milyen a természete és mi a valódi hozzáállása az emberiséghez. Ez nagyban veszélyezteti az emberek Istenbe vetett hitét, megakadályozva, hogy hitük valaha is elérje a tisztaságot vagy a tökéletességet. Még ha szemtől szembe is állsz Isten szavával, vagy úgy érzed, hogy tapasztalataid révén találkoztál Istennel, akkor sem mondható el, hogy teljesen érted Őt. Mivel nem ismered Isten gondolatait, vagy azt, hogy mit szeret és mit gyűlöl, mi dühíti és mi szerez Neki örömet, ezért nem érted Őt igazán. A hited bizonytalanságra és a képzeletre épül, a szubjektív vágyaid alapján. Ez még mindig messze van az autentikus hittől, és még mindig messze vagy attól, hogy igaz követő legyél. E bibliai történetek példáinak magyarázatai lehetővé tették az emberek számára, hogy megismerjék Isten szívét, hogy mire gondolt munkájának minden egyes lépésénél, miért végezte ezt a munkát, mi volt az eredeti szándéka és terve, amikor elvégezte, hogyan valósította meg elképzeléseit és hogyan készült fel, illetve dolgozta ki a tervét. Ezeken a történeteken keresztül részletes, konkrét megértést kaphatunk Isten minden konkrét szándékáról és minden valódi gondolatáról hatezer éves irányítási munkája során, valamint az emberekhez való hozzáállásáról a különböző időkben és korszakokban. Ha az emberek képesek megérteni, hogy Isten mit gondolt, milyen volt a hozzáállása, és milyen természetét fedte fel, amikor szembenézett az egyes helyzetekkel, ez segíthet minden embernek abban, hogy mélyebben felismerje Isten valódi létezését, és mélyebben átérezze az Ő gyakorlatiasságát és hitelességét. E történetek elmesélésével nem az a célom, hogy az emberek megértsék a bibliai történelmet, nem is az, hogy segítsek nekik megismerni a Biblia verseit vagy a benne szereplő embereket, és különösen nem az a célom, hogy segítsek az embereknek megérteni annak hátterét, amit Isten a Törvény Korában tett. Inkább az a célom, hogy segítsek az embereknek megérteni Isten szándékait, az Ő természetét és az Ő minden apró részét, továbbá segítsek hitelesebben és pontosabban megérteni és megismerni Istent. Így az emberek szíve apránként megnyílhat Isten felé, közel kerülhet Istenhez, és jobban megérthetik Őt, az Ő természetét, az Ő lényegét, valamint jobban megismerhetik Magát az igaz Istent.

Isten természetének és annak ismerete, hogy Neki mije van és mi Ő, pozitív hatással lehet az emberekre. Segíthet nekik abban, hogy jobban bízzanak Istenben, és segíthet nekik abban, hogy valódi alávetettséget és félelmet tanúsítsanak Iránta. Ezután már nem vakon fogják Őt követni vagy imádni. Isten nem bolondokat akar, vagy olyanokat, akik vakon követik a tömeget, hanem inkább olyan emberek csoportját, akiknek a szívében világos megértés és tudás van Isten természetéről, és akik Isten tanúiként tudnak cselekedni, olyan embereket, akik szeretetreméltósága okán, azért, amivel rendelkezik, és ami Ő, illetve igaz természeteokán sosem hagynák el Istent. Ha Isten követőjeként a szívedben még mindig nincs tisztánlátás, vagy ha kétértelműség vagy zavarosság van Isten valódi létezésével és természetével, illetve azzal kapcsolatban, hogy mije van és mi Ő, továbbá hogy mi az Ő terve az emberiség megmentésére, akkor a te hited nem nyerheti el Isten dicséretét. Isten nem akarja, hogy az ilyen típusú emberek kövessék Őt, és nem szereti, ha az ilyen típusú emberek Elébe járulnak. Mivel az efféle emberek nem értik Istent, nem képesek a szívüket Istennek adni – a szívük zárva van Őelőtte, így Istenbe vetett hitük tele van tisztátalansággal. Azt lehet mondani, hogy ők csak vakon követik Istent. Az emberek csak akkor nyerhetnek igaz hitet és lehetnek igaz követők, ha valódi megértéssel és tudással rendelkeznek Istenről, ami valódi alávetettséget és istenfélelmet szül bennük. Csak így tudják átadni a szívüket Istennek, és megnyitni azt Előtte. Ezt akarja Isten, mert minden, amit tesznek és gondolnak, kiállja Isten próbáját, és tanúságot tehet Isten mellett. Minden, amit közlök veletek Isten természetéről, vagy arról, hogy mit birtokol és mi Ő, illetve az Ő szándékáról és gondolatáról mindenben, amit tesz, és bármilyen nézőpontból, bármilyen szögből beszélek is róla, az mind azért van, hogy segítsek nektek abban, hogy biztosabbak legyetek Isten valódi létezésében, jobban megértsétek és értékeljétek az Ő szeretetét az emberiség iránt, és jobban megértsétek és méltányoljátok Isten aggodalmát az emberek iránt, ahogyan abbéli őszinte szándékát is, hogy irányítsa és megmentse az emberiséget.

Isten gondolatainak, eszméinek és cselekedeteinek áttekintése a világ teremtése óta

Ma először is összefoglaljuk Isten gondolatait, elképzeléseit és minden egyes lépését, amióta megteremtette az emberiséget. Megnézzük, hogy milyen munkát végzett a világ teremtésétől a Kegyelem Korának hivatalos kezdetéig. Így kideríthetjük, hogy Isten gondolatai és elképzelései közül melyek ismeretlenek az ember számára, majd ebből kiindulva tisztázhatjuk Isten irányítási tervének rendjét, és alaposan megérthetjük azt az összefüggést, amelyben Isten megalkotta irányítási munkáját, annak forrását és fejlődési folyamatát, továbbá alaposan megérthetjük azt is, hogy irányítási munkájával milyen eredményeket akar elérni – vagyis irányítási munkájának velejét és célját. Ahhoz, hogy ezeket a dolgokat megértsük, vissza kell mennünk egy távoli, nyugodt és csendes időbe, amikor még nem voltak emberek...

Isten személyesen teremti meg az első élő embert

Amikor Isten felkelt az ágyából, az első gondolata az volt, hogy teremt egy élő embert – egy igazi, élő embert –, akivel együtt élhet, és aki állandó társa lehet; ez az ember meghallgathatja Őt, Ő pedig megbízhat benne és beszélhet vele. Ezután Isten – első alkalommal – felkapott egy marék földet, és abból megteremtette az elméjében elképzelt kép alapján a legelső élő embert, majd nevet adott ennek az élőlénynek: Ádám. Miután Istennek ott volt ez az élő és lélegző embert, mit érzett? Először érezte azt az örömöt, hogy van Mellette egy szeretett személy, egy társ. Először érezte az apaság felelősségét is, és az ezzel járó aggodalmat. Ez az élő és lélegző ember boldogságot és örömöt hozott Istennek; először érzett vigaszt. Ez volt az első olyan dolog, amit Isten nem a gondolataival vagy akár a szavaival, hanem a saját kezével csinált. Amikor ez a lény – egy élő és lélegző ember – ott állt Isten előtt, húsból és vérből, testtel és formával, és képes volt beszélni Istennel, akkor Ő olyan örömöt élt át, amilyet még soha nem érzett. Isten valóban átérezte a felelősségét, és ez az élőlény nemcsak megérintette a szívét, hanem minden apró mozdulatával megmelengette és meghatotta azt. Amikor ez az élőlény ott állt Isten előtt, akkor merült fel Őbenne először a gondolat, hogy még több ilyen embert nyerjen. Ez volt az az eseménysorozat, amely Istennek ezzel az első gondolatával kezdődött. Isten számára mindezek az események először történtek, de ezen első események során, bármit is érzett akkor – örömöt, felelősséget, aggodalmat – nem volt senki, akivel mindezt megoszthatta volna. Ettől a pillanattól kezdve Isten valóban olyan magányt és szomorúságot érzett, amilyet még soha nem tapasztalt. Úgy érezte, hogy az ember nem tudja elfogadni vagy megérteni az Ő szeretetét és aggodalmát, vagy az Ő emberrel kapcsolatos szándékait, ezért továbbra is szomorúságot és fájdalmat érzett a szívében. Bár ezeket a dolgokat az emberért tette, az ember nem volt ennek tudatában és nem értette meg. A boldogságtól eltekintve, az öröm és a vigasz, amit az ember jelentett Számára, gyorsan magával hozta a szomorúság és a magányosság első érzéseit is. Ezek voltak Isten gondolatai és érzései abban az időben. Miközben Isten mindezeket a dolgokat tette, a szívében az öröm váltakozott a bánattal, a szomorúság a fájdalommal, és ezek az érzések aggodalommal keveredtek. Nem akart mást tenni, csak sietni, hogy ez az ember, ez az emberiség mihamarabb megtudja, mi van az Ő szívében, és mihamarabb megértse a Ő szándékait. Akkor az Ő követőivé válhatnak, osztozhatnak az Ő gondolataiban, és igazodhatnak az Ő szándékaihoz. Többé már nem csak szótlanul hallgatnák Istent; többé már nem lennének tudatlanok azzal kapcsolatban, hogyan csatlakozhatnának Istenhez az Ő munkájában; és mindenekelőtt, többé már nem lennének olyan emberek, akik közömbösek Isten követelményei iránt. Ezek az első dolgok, amelyeket Isten tett, nagyon jelentőségteljesek, és nagy értéket képviselnek az Ő irányítási terve és a mai emberek számára.

Miután mindent és az emberiséget is megteremtette, Isten nem pihent meg. Nyughatatlan és buzgó volt, hogy végrehajtsa irányítását, és megnyerje az emberiség köréből az Általa annyira szeretett embereket.

Isten példátlan munkák sorát hajtja végre a Törvény Korának ideje környékén

A következőkben, nem sokkal azután, hogy Isten emberi lényeket teremtett, a Bibliából látjuk, hogy az egész világot elöntötte egy nagy özönvíz. Az özönvízről szóló feljegyzésekben említést tesznek Noéról, és elmondhatjuk, hogy Noé volt az első ember, aki megkapta Isten hívását, hogy Vele együtt munkálkodjon Isten feladatának teljesítésén. Természetesen ez volt az első olyan alkalom is, amikor Isten felszólított egy embert a földön, hogy az Ő parancsa szerint tegyen meg valamit. Miután Noé befejezte a bárka építését, Isten először árasztotta el a földet. Amikor Isten elpusztította a földet az özönvízzel, az emberi lények megteremtése óta ez volt az első alkalom, hogy megundorodott tőlük; ez kényszerítette Istent arra a fájdalmas döntésre, hogy egy özönvízzel elpusztítsa ezt az emberi fajt. Miután az özönvíz elpusztította a földet, Isten megkötötte az első szövetséget az emberekkel, hogy ezzel megmutassa, hogy soha többé nem fogja elpusztítani a világot özönvízzel. Ennek a szövetségnek a jele a szivárvány volt. Ez volt Isten első szövetsége az emberiséggel, tehát a szivárvány volt az első jele az Isten által adott szövetségnek; a szivárvány egy valóságos, fizikailag létező dolog. Éppen a szivárvány létezése az, ami miatt Isten gyakran szomorúságot érez az előző emberi fajjal kapcsolatban, amelyet elveszített, és állandó emlékeztetőül szolgál Számára, hogy mi történt velük... Isten nem lassított a tempóján: nyughatatlan volt, és alig várta, hogy megtegye a következő lépést az irányításában. Később Isten elsőként Ábrahámot választotta ki az Izráel-szerte végzett munkájához. Először történt az is, hogy Isten kiválasztott egy ilyen jelöltet. Isten elhatározta, hogy ezen az emberen keresztül kezdi meg az emberiség megmentésére irányuló munkáját, és hogy munkáját e személy leszármazottai között folytatja. A Bibliában láthatjuk, hogy Isten ezt tette Ábrahámmal. Isten ezután megtette Izráelt az első kiválasztott földdé, és megkezdte a Törvény Korának munkáját az Ő választott népén, az izráelitákon keresztül. Szintén első alkalommal, Isten az izráelitáknak adta át azokat a kifejezett szabályokat és törvényeket, amelyeket az emberiségnek követnie kell, és ezeket részletesen elmagyarázta nekik. Ez volt az első alkalom, hogy Isten ilyen konkrét, egységesített szabályokat adott az embereknek arra vonatkozóan, hogy hogyan áldozzanak, hogyan éljenek, mit tegyenek és mit ne tegyenek, milyen ünnepeket és napokat tartsanak meg, és milyen elveket kövessenek mindenben, amit tesznek. Ez volt az első alkalom, hogy Isten ilyen részletes, egységesített előírásokat és elveket adott az emberiségnek arra vonatkozóan, hogy miként éljék az életüket.

Minden alkalommal, amikor azt mondom, hogy „először”, az olyan jellegű munkára utal, amilyenre Isten korábban még soha nem vállalkozott. Olyan munkára utal, amely korábban nem létezett, és bár Isten megteremtette az emberiséget, és mindenféle teremtményt és élőlényt, ez egy olyan jellegű munka, amilyet korábban soha nem végzett. Mindez a munka magában foglalta az emberiség Isten általi irányítását; mindennek az emberekhez, és Isten őket célzó üdvözítéséhez és irányításához volt köze. Ábrahám után Isten ismét tett valamit első alkalommal: kiválasztotta Jóbot, hogy ő legyen, aki a törvény szerint él, és aki ellen tud állni a Sátán kísértéseinek, miközben továbbra is féli Istent, elkerüli a gonoszt és tanúságot tesz Isten mellett. Szintén ez volt az első alkalom, amikor Isten megengedte a Sátánnak, hogy megkísértsen egy embert, és az első alkalom, amikor fogadást kötött a Sátánnal. Végül első alkalomal nyert meg valakit, aki képes volt tanúságot és bizonyságot tenni Mellette, miközben szembenézett a Sátánnal, és aki alaposan meg tudta szégyeníteni a Sátánt. Mióta Isten megteremtette az emberiséget, ez volt az első olyan ember, akit megnyert, és képes volt tanúságot tenni Mellette. Miután megnyerte ezt az embert, Isten még lelkesebben akarta folytatni az irányítását és elvégezni munkája következő szakaszát, előkészítve a helyszínt és az embereket, akiket majd kiválaszt munkája következő lépéséhez.

Miután mindezekről beszélgettetek, van-e valódi megértésetek Isten szándékairól? Isten az emberiség irányításának, az emberiség üdvösségének ez esetét mindennél fontosabbnak tartja. Ő ezeket a dolgokat nem csak az elméjével, nem csak a szavaival, és semmiképpen nem laza hozzáállással végzi – Ő mindezt tervvel, céllal, normákkal és a szándékaival teszi. Nyilvánvaló, hogy ez az emberiség megmentésére irányuló munka nagy jelentőséggel bír Isten és ember számára egyaránt. Bármilyen nehéz is a munka, bármilyen nagyok is az akadályok, bármilyen gyengék is az emberek, vagy bármilyen súlyos is az emberiség lázadása, ezek egyike sem nehéz Isten számára. Isten elfoglalja magát, fáradságos erőfeszítéseket tesz, és irányítja azt a munkát, amelyet Ő Maga akar elvégezni. Mindent el is rendez, és gyakorolja szuverenitását mindazon emberek felett, akiken munkálkodni fog, és mindazon munkák felett, amelyeket el akar végezni – semmi ilyesmire nem került sor korábban. Ez az első alkalom, hogy Isten ezeket a módszereket használta, és ilyen nagy árat fizetett az emberiség irányításának és megmentésének e nagyszabású tervéért. Miközben Isten végzi ezt a munkát, apránként, fenntartás nélkül kifejezi és feltárja az emberiségnek fáradságos erőfeszítéseit, azt, amivel rendelkezik és ami Ő, az Ő bölcsességét és mindenhatóságát, valamint természete minden aspektusát. Úgy tárja fel és úgy fejezi ki ezeket a dolgokat, ahogyan korábban még soha. Tehát az egész világegyetemben, az embereken kívül, akiket Isten irányítani akar és meg akar menteni, soha nem voltak olyan teremtmények, akik ilyen közel álltak volna Istenhez, akiknek ilyen bensőséges kapcsolata lett volna Vele. Az Ő szívében az emberiség, amelyet irányítani akar és meg akar menteni, a legfontosabb; ezt az emberiséget mindennél nagyobbra becsüli. Annak ellenére, hogy nagy árat fizetett értük, és annak ellenére, hogy folyamatosan megbántják és lázadoznak Ellene, soha nem mond le róluk, és fáradhatatlanul folytatja a munkáját, panasz vagy megbánás nélkül. Ez azért van így, mert tudja, hogy előbb-utóbb az emberek feleszmélnek az Ő hívására, szavai megindítják őket, felismerik, hogy Ő a teremtés Ura, és visszatérnek az Ő oldalára...

Miután ma hallottátok mindezt, úgy érezhetitek, hogy minden, amit Isten tesz, nagyon normális. Úgy tűnik, hogy az emberek mindig is érezték Isten velük kapcsolatos szándékainak egy részét az Ő szavaiból és munkájából, de mindig van egy bizonyos távolság az érzéseik vagy ismereteik és Isten gondolatai között. Ezért gondolom, hogy minden emberrel szükséges közölni, hogy Isten miért teremtette az emberiséget, és hogy mi áll a hátterében annak a kívánságának, hogy megnyerje az emberiséget, amelyben reménykedett. Nagyon fontos ezt mindenkivel megosztani, hogy mindenki tisztában legyen vele és értse a szívében. Mivel Isten minden gondolata és elképzelése, valamint munkájának minden szakasza és minden időszaka az Ő egész irányítási munkájához kötődik és szorosan kapcsolódik hozzá, ezért amikor megérted Isten gondolatait, elképzeléseit és szándékait munkájának minden egyes lépésében, az ugyanolyan, mintha megértenéd, hogyan keletkezett az Ő irányítási tervének munkája. Ezen az alapon mélyül el a te Istenről szóló megértésed. Bár mindaz, amit Isten tett, amikor először megteremtette a világot, amit korábban említettem, egyelőre pusztán „információnak” tűnik, ami az igazság keresése szempontjából irreleváns, a tapasztalásod során eljön majd a nap, amikor már nem gondolod azt, hogy ez olyan egyszerű dolog, mint pár információmorzsa, és nem is egyszerűen valamiféle rejtély. Ahogy az életed előrehalad, mihelyt Isten helyet kap a szívedben, vagy mihelyt alaposabban és mélyebben megérted az Ő szándékait, akkor fogod igazán megérteni annak fontosságát és szükségességét, amiről ma beszélek. Függetlenül attól, hogy most milyen értitek meg ezt, továbbra is szükséges, hogy megértsétek és tudjátok ezeket a dolgokat. Amikor Isten tesz valamit, amikor a munkáját végzi, függetlenül attól, hogy az ötleteivel vagy a saját kezével teszi, függetlenül attól, hogy először vagy utoljára teszi, végső soron Istennek van egy terve, és az Ő céljai és gondolatai ott vannak mindenben, amit tesz. Ezek a célok és gondolatok Isten természetét képviselik, és kifejezik azt, amije van és ami Ő Maga. Ezt a két dolgot – Isten természetét és azt, hogy mije van és mi Ő – minden egyes embernek meg kell értenie. Ha valaki egyszer megérti az Ő természetét, és azt, hogy mije van és mi Ő, akkor fokozatosan megértheti, hogy Isten miért teszi, amit tesz, és miért mondja, amit mond. Ebből aztán több hitet meríthetnek ahhoz, hogy kövessék Istent, hogy az igazságra törekedjenek, és hogy megváltozzon a beállítottságuk. Vagyis az, hogy az ember megértse Istent és higgyen Istenben, elválaszthatatlan egymástól.

Ha az, amit az emberek megismernek és megértenek, Isten természete, illetve az, amije van és ami Ő, akkor az, amit nyernek, élet lesz, amely Istentől származik. Amint ez az élet beléd költözött, az istenfélelmed egyre nagyobb és nagyobb lesz. Olyan nyereség ez, amely nagyon természetes módon jön. Ha nem akarod megérteni vagy megismerni Isten természetét vagy az Ő lényegét, ha még csak elgondolkodni sem akarsz ezeken a dolgokon, vagy összpontosítani sem akarsz rájuk, akkor bizonyossággal mondhatom neked, hogy az, ahogy jelenleg az Istenbe vetett hitedet követed, soha nem teszi majd lehetővé, hogy eleget tégy az Ő szándékainak, vagy elnyerd az Ő dicséretét. Sőt mi több, soha nem érheted el igazán az üdvösséget – ezek a végső következmények. Amikor az emberek nem értik Istent és nem ismerik az Ő természetét, a szívük soha nem tud igazán megnyílni Előtte. Ha egyszer megértették Istent, érdeklődéssel és hittel kezdik értékelni és ízlelni azt, ami az Ő szívében van. Amikor értékeled és megízleled azt, ami Isten szívében van, a te szíved fokozatosan, apránként meg fog nyílni Előtte. Amikor a szíved megnyílik Előtte, érezni fogod, hogy milyen szégyenletesek és megvetendőek voltak az Istennel való eszmecseréid, az Istennel szembeni követeléseid és a saját túlzó vágyaid. Amikor a szíved valóban megnyílik Isten előtt, látni fogod, hogy az Ő szíve milyen végtelen világ, és egy olyan birodalomba lépsz be, amilyet még soha nem tapasztaltál. Ebben a birodalomban nincs csalás, nincs csalárdság, nincs sötétség és nincs gonoszság. Csak őszinteség és hűség van; csak fény és egyenesség; csak igazság és kedvesség. Tele van szeretettel és törődéssel, tele van együttérzéssel és elfogadással, és ezen keresztül megérzed az élet boldogságát és örömét. Ezeket a dolgokat fogja Isten feltárni neked, amikor megnyitod Előtte a szívedet. Ez a végtelen világ tele van Isten bölcsességével és mindenhatóságával; tele van az Ő szeretetével és hatalmával is. Itt láthatod minden aspektusát annak, hogy Istennek mije van mi Ő, mi az, ami örömet szerez neki, miért aggódik és miért lesz szomorú, miért lesz dühös... Ezt láthatja minden egyes ember, aki megnyitja a szívét, és beengedi Istent. Isten csak akkor léphet be a szívedbe, ha te megnyitod azt Előtte. Csak akkor láthatod, hogy mije van és mi Ő, és csak akkor láthatod a veled kapcsolatos szándékait, ha belépett szívedbe. Ekkor fel fogod fedezni, hogy minden, ami Istennel kapcsolatos, annyira értékes, hogy azt, amit Ő birtokol és ami Ő, annyira érdemes becsben tartani. Ehhez képest az emberek, akik körülvesznek, az életed tárgyai és eseményei, sőt még a szeretteid, a társad és azok a dolgok is, amelyeket szeretsz, aligha érdemelnek említést. Olyan kicsik és olyan alantasak; úgy fogod érezni, hogy semmilyen anyagi tárgy nem tud többé vonzani téged, vagy hogy semmilyen anyagi tárgy nem lesz képes többé arra csábítani, hogy bármilyen árat fizess érte. Isten alázatosságában meglátod majd az Ő nagyságát és felsőbbrendűségét. Sőt, meglátod majd Isten végtelen bölcsességét és elfogadását néhány olyan cselekedetében, amelyet korábban egészen kicsinek hittél, és meglátod majd az Ő türelmét, elnézését és megértését is irántad. Ez imádatot fog kiváltani belőled Iránta. Azon a napon úgy fogod érezni, hogy az emberiség egy olyan mocskos világban él, hogy a melletted lévő emberek és az életedben történő dolgok, és még azok is, akiket szeretsz, az ő irántad érzett szeretetük és az úgynevezett oltalmuk vagy az irántad érzett aggodalmuk említésre sem méltó – csak Isten az, akit szeretsz, és csak Isten az, akit a legnagyobb becsben tartasz. Amikor eljön az a nap, azt hiszem, lesznek olyanok, akik azt mondják majd: Isten szeretete olyan nagy, és az Ő lénye olyan szent – Istenben nincs csalfaság, nincs gonoszság, nincs irigység és nincs viszály, hanem csak igazság és hitelesség, és az embereknek vágyniuk kellene mindarra, amit Isten birtokol és ami Ő. Az embereknek iparkodniuk és törekedniük kellene erre. Milyen alapra épül az emberiség azon képessége, hogy ezt elérje? Az az alapja, hogy megértik Isten természetét és megértik Isten lényegét. Tehát Isten természetének és annak a megértése, hogy mije van és mi Ő, egy életre szóló lecke mindenki számára; életre szóló cél, amelyet minden ember követ, aki arra törekszik, hogy megváltoztassa beállítottságát és megismerje Istent.

Isten első testet öltése, hogy munkálkodjon

Az imént beszéltünk arról a sok munkáról, amit Isten végzett, a példátlan munkák sorozatáról, amelyeket véghezvitt. Ezek mindegyike releváns Isten irányítási terve és Isten szándékai szempontjából. Magának Istennek a természete és lényege szempontjából is lényegesek. Ha többet akarunk megérteni abból, amije Istennek van és ami Ő, nem állhatunk meg az Ószövetségnél vagy a Törvény Koránál – tovább kell haladnunk, követve a lépéseket, amelyeket Isten tett a munkájában. Tehát ahogy Isten véget vetett a Törvény Korának, és megkezdte a Kegyelem Korát, lépjünk a nyomába, a Kegyelem Korába – egy olyan korba, amely tele van kegyelemmel és megváltással. Ebben a korban Isten ismét valami nagyon fontosat tett, amire korábban még soha nem került sor. Ebben az új korban a munka mind Isten, mind az emberiség számára egy új kiindulópont volt – olyan kiindulópont, amely egy újabb, Isten által végzett munkából állt, amelyre korábban soha nem került sor. Ez az új munka példátlan volt, olyasvalami, ami meghaladta az emberek és minden teremtmény képzeletének erejét. Olyasvalami, amit most már minden ember jól tud: Isten először vált emberi lénnyé, és először kezdett új munkába emberi alakban, egy ember identitásával. Ez az új munka jelezte, hogy Isten befejezte a Törvény Korában végzett munkáját, és hogy többé nem tesz és nem mond semmit a törvény alapján. A törvény formájában vagy a törvény elvei, illetve szabályai szerint sem mond vagy tesz semmit. Vagyis minden, a törvényen alapuló munkája örökre leállt és nem folytatódott, mert Isten új munkába akart kezdeni, és új dolgokat akart csinálni. Tervének ismét új kiindulópontja volt, ezért Istennek az emberiséget át kellett vezetnie a következő korba.

Hogy ez örömteli vagy baljós hír volt-e az emberek számára, az az egyes emberek lényegétől függött. Azt lehet mondani, hogy egyes emberek számára ez nem örömteli, hanem baljós hír volt, mert amikor Isten elkezdte új munkáját, azok az emberek, akik csak a törvényeket és szabályokat követték, akik csak a doktrínákat követték, de nem félték Istent, hajlamosak voltak Isten régi munkáját arra használni, hogy elítéljék az újat. Ezeknek az embereknek ez baljós hír volt. De minden olyan ember számára, aki ártatlan és nyitott volt, aki őszinte volt Istenhez, és kész volt elfogadni az Ő megváltását, Isten első megtestesülése nagyon örömteli hír volt. Mert amióta az emberek léteztek, ez volt az első alkalom, hogy Isten nem a Lélek formájában jelent meg és élt az emberiség körében; ezúttal embertől született és az emberek között élt mint az Emberfia, és az emberek körében munkálkodott. Ez az „első alkalom” ledöntötte az emberek elképzeléseit; minden képzeletet felülmúlt. Sőt, Isten minden követője kézzelfogható előnyhöz jutott. Isten nemcsak a régi kornak vetett véget, hanem régi munkamódszereinek és munkastílusának is. Nem kérte többé a hírnökeit, hogy közvetítsék a szándékait, nem rejtőzött többé a felhők közé, és nem jelent meg többé, illetve nem beszélt az emberekhez parancsolóan, mennydörgés útján. Minden korábbitól eltérően, az emberek számára elképzelhetetlen és számukra nehezen érthető vagy elfogadható módon – testet öltve – az ember Fiává lett, hogy megkezdje annak a kornak a munkáját. Isten e cselekedete teljesen felkészületlenül érte az emberiséget; zavarba hozta őket, mert Isten ismét olyan új munkába kezdett, amelyet korábban soha nem végzett. Ma megnézzük, milyen új munkát végzett Isten az új korban, és megvizsgáljuk, hogy mit tanulhatunk ebből az új munkából Isten természetéről, illetve arról, hogy mije van és mi Ő.

A következő szavak a Biblia Újszövetségében szerepelnek:

1. Jézus kalászokat szakít, hogy azt egyék szombaton

Máté 12:1  Abban az időben Jézus gabonaföldeken ment át szombaton, tanítványai pedig megéheztek, és kalászokat szakítottak le, és azt ették.

2. Az Emberfia ura a szombatnak

Máté 12:6-8  De mondom nektek, nagyobb van itt a templomnál! Ha pedig értenétek, mit jelent ez: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot”, nem ítéltétek volna el azokat, akik nem vétkeztek. Mert az Emberfia ura a szombatnak.

Először vessünk egy pillantást erre a passzusra: „Abban az időben Jézus gabonaföldeken ment át szombaton, tanítványai pedig megéheztek, és kalászokat szakítottak le, és azt ették.”

Miért ezt a passzust választottam? Milyen kapcsolatban áll ez Isten természetével? Ebben a szövegben az első dolog, amit megtudunk, hogy szombat napja volt, de az Úr Jézus kiment, és tanítványait a gabonaföldeken keresztül vezette. Ami még ennél is „álnokabb”, hogy ráadásul „kalászokat szakítottak le, és azt ették”. A Törvény Korában Jahve Isten törvénye előírta, hogy szombaton az emberek nem mehettek ki csak úgy, és nem vehettek részt tevékenységekben – sok minden volt, amit nem szabadott szombaton csinálni. Az Úr Jézusnak ez a cselekedete zavarba ejtő volt azok számára, akik sokáig a törvény szerint éltek, sőt, kritikát is kiváltott. Ami a zavarodottságukat illeti, és azt, hogy hogyan beszéltek arról, amit Jézus tett, egyelőre félretesszük, és először arról beszélünk, hogy az Úr Jézus miért döntött úgy, hogy éppen szombaton csinálja ezt, és mit akart e cselekedetével közölni az emberekkel, akik a törvény szerint éltek. Ez a kapcsolat e passzus és Isten természete között, amiről beszélni akarok.

Amikor az Úr Jézus eljött, gyakorlati cselekedeteivel üzente meg az embereknek, hogy Isten távozott a Törvény Korából és új munkába kezdett, és hogy ez az új munka nem követeli meg a szombat megtartását. Az, hogy Isten kilépett szombat napjának a korlátai közül, csak ízelítő volt az új munkájából; az igazi és nagyszerű munka még hátra volt. Amikor az Úr Jézus megkezdte a munkáját, már Maga mögött hagyta a Törvény Korának „bilincseit”, és áttörte annak a kornak a szabályait és elveit. Nyoma sem volt Benne semmi olyasminek, ami a törvényhez kötődött; teljesen elvetette azt, többé nem tartotta be, és többé nem követelte meg az emberiségtől sem, hogy betartsa. Itt tehát azt látod, hogy az Úr Jézus szombaton átment a gabonaföldeken, és hogy az Úr nem pihent; odakint volt, munkálkodott és nem pihent. Ez a cselekedete sokként érte az emberek elképzeléseit és azt közvetítette számukra, hogy Ő már nem a törvény szerint él és elhagyta a szombat korlátait, valamint új képben, új munkamódszerrel jelent meg az emberiség előtt és körében. Ez a cselekedete azt mondta az embereknek, hogy új munkát hozott Magával, olyan munkát, amely azzal kezdődött, hogy kilépett a törvény alól, és elhagyta a szombatot. Amikor Isten az új munkáját végezte, már nem ragaszkodott a múlthoz és nem foglalkoztatták többé a Törvény Korának előírásai. Az előző korban végzett munkája sem volt Rá hatással, helyette szombaton is ugyanúgy dolgozott, mint minden más napon, és amikor tanítványai megéheztek szombaton, szedhettek kalászt, hogy megegyék. Ez mind teljesen normális volt Isten szemében. Isten számára megengedhető, hogy új kezdete legyen sok új munkának, amit végezni akar, és az új szavaknak, melyeket el akar mondani. Amikor valami újba kezd, nem említi a korábbi munkáját, és nem is folytatja azt. Mivel Istennek megvannak a Maga elvei a munkájában, amikor Ő új munkába akar kezdeni, olyankor az emberiséget be akarja vezetni munkájának egy új szakaszába, a munkája pedig egy magasabb szakaszba lép. Ha az emberek továbbra is a régi mondások vagy előírások szerint cselekszenek, vagy továbbra is ragaszkodnak hozzájuk, Ő nem fog emlékezni rá, és nem fogja azt jóváhagyni. Ez azért van, mert már új munkát hozott, és munkájának új szakaszába lépett. Amikor új munkát kezdeményez, teljesen új arculattal, teljesen új szemszögből és teljesen új módon jelenik meg az emberiség számára, hogy az emberek más aspektusait láthassák az Ő természetének, illetve annak, amit Ő birtokol és ami Ő. Ez az egyik célja az új munkája során. Isten nem ragaszkodik a régi dolgokhoz és nem a kitaposott ösvényen jár; amikor munkálkodik és beszél, nem olyan korlátozó jellegű, mint ahogy az emberek elképzelik. Istenben minden szabad és felszabadult, és nincsenek tilalmak, nincsenek korlátok – amit Ő hoz az emberiségnek, az a szabadság és a felszabadulás. Ő egy élő Isten, olyan Isten, aki igazán, valóban létezik. Nem egy bábu vagy agyagfigura, és teljesen különbözik a bálványoktól, amelyeket az emberek ereklyeként őriznek és imádnak. Ő élő és eleven, és amit az Ő szavai és munkája az emberiségnek hoz, az mind élet és fény, mind szabadság és felszabadulás, mert Ő az igazság, az élet és az út birtokosa – Őt semmi sem korlátozza egyik munkájában sem. Nem számít, mit mondanak az emberek, és nem számít, hogyan látják vagy értékelik az új munkáját, Ő szemrebbenés nélkül végzi azt. Nem fog aggódni senki elképzelései vagy ujjal mutogatása miatt, ami a munkáját és szavait illeti, vagy akár az új munkájával szembeni erős ellenkezésük és ellenállásuk miatt sem. Az összes teremtett lény közül senki sem használhatja az emberi értelmet vagy az emberi képzeletet, tudást vagy erkölcsöt arra, hogy mérlegelje vagy meghatározza azt, amit Isten tesz, illetve hogy lejárassa, megzavarja vagy szabotálja az Ő munkáját. Nincs tiltás az Ő munkájában és abban, amit csinál; nem korlátozza semmilyen ember, esemény vagy dolog, és nem zavarja meg semmilyen ellenséges erő. Ami az új munkáját illeti, Ő egy örökké győzedelmes Király, és az összes ellenséges erőt, valamint az emberiség minden eretnekségét és tévedését lábbal tiporja. Nem számít, hogy munkájának melyik új szakaszát végzi, az biztosan fejlődni és terjeszkedni fog az emberiség körében, és biztosan akadálytalanul fog végbemenni az egész világegyetemben, amíg nagy műve be nem fejeződik. Ez Isten mindenhatósága és bölcsessége, hatalma és ereje. Így az Úr Jézus nyíltan kimehetett és munkálkodhatott szombaton, mert a szívében nem voltak szabályok, nem volt olyan tudás vagy doktrína, amely az emberiségtől származott volna. Ami ott volt Őbenne, az Isten új munkája és Isten útja volt. Az Ő munkája volt az út az emberiség szabaddá tételéhez, az emberek felszabadításához, hogy a fényben létezhessenek, és élhessenek. Eközben azok, akik bálványokat vagy hamis isteneket imádnak, nap mint nap a Sátán béklyójában élnek, mindenféle szabályokkal és tabukkal korlátozva – ma az egyik dolog tilos, holnap a másik –, nincs szabadság az életükben. Olyanok, mint a megbilincselt foglyok, akik úgy élik az életüket, hogy nincs benne említésre méltó öröm. Mit képvisel a „tiltás”? Kényszereket, kötelékeket és gonoszságot jelent. Amint valaki egy bálványt imád, hamis istent, gonosz szellemet imád. A tiltás akkor jön, amikor ilyen tevékenységekbe bonyolódnak. Nem ehetsz ezt vagy azt, ma nem mehetsz sehova, holnap nem főzhetsz, másnap nem költözhetsz új házba, bizonyos napokat kell kiválasztani az esküvőkhöz és temetésekhez, sőt még a gyermekszüléshez is. Minek nevezik ezt? Ezt nevezik tiltásnak; ez az emberiség rabsága, a Sátán és a gonosz szellemek bilincse, akik irányítják az embereket, és korlátozzák szívüket és testüket. Léteznek ezek a tiltások Istennél? Amikor Isten szentségéről beszélünk, először erre kell gondolnod: Istennél nincsenek tiltások. Istennek vannak elvei az Ő szavaiban és munkájában, de tiltások nincsenek, mert Isten Maga az igazság, az út és az élet.

Most pedig nézzük meg a következő passzust a szentírásból: „De mondom nektek, nagyobb van itt a templomnál! Ha pedig értenétek, mit jelent ez: »Irgalmasságot akarok, nem áldozatot«, nem ítéltétek volna el azokat, akik nem vétkeztek. Mert az Emberfia ura a szombatnak” (Máté 12:6-8). Mire utal itt a „templom” szó? Egyszerűen fogalmazva, egy csodálatos, magas épületre utal, és a Törvény Korában a templom Isten imádásának helye volt a papok számára. Amikor az Úr Jézus azt mondta, hogy „nagyobb van itt a templomnál”, vajon kire utalt? Nyilvánvaló, hogy a megtestesült Úr Jézusra, hiszen csak Ő volt nagyobb a templomnál. Mit mondtak ezek a szavak az embereknek? Azt mondták nekik, hogy jöjjenek ki a templomból – Isten már elhagyta a templomot, és többé nem ott munkálkodik, ezért az embereknek a templomon kívül kell keresniük Isten lábnyomát és követniük lépteit az Ő új munkájában. Amikor az Úr Jézus ezt mondta, szavai mögött az az előfeltevés állt, hogy a törvény szerint az emberek a templomot valami nagyobb dolognak tekintették, mint Magát Istent. Vagyis az emberek inkább a templomot imádták, nem Istent, ezért az Úr Jézus figyelmeztette őket, hogy ne bálványokat imádjanak, hanem Istent imádják, mert Ő a legfőbb. Így szólt: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” Nyilvánvaló, hogy az Úr Jézus szemében a törvény szerint élő emberek többsége már nem imádta Jahvét, hanem csupán az áldozathozatal mozdulatait végezte, az Úr Jézus pedig megállapította, hogy ez bálványimádásnak minősül. Ezek a bálványimádók úgy tekintettek a templomra, mint valami Istennél nagyobb és magasabb rendű dologra. A szívükben csak a templom volt, nem Isten, és ha elveszítenék a templomot, akkor elveszítenék lakóhelyüket is. A templom nélkül nem volt hol imádkozniuk és nem tudták bemutatni áldozataikat. Az úgynevezett „lakóhelyük” az a hely, ahol Jahve Isten imádásának hamis látszatát keltették, hogy a templomban maradhassanak és intézhessék saját ügyeiket. Az úgynevezett „áldozathozataluk” csak annyi volt, hogy saját szégyenletes, személyes ügyeiket intézték a templomi szolgálat álcája alatt. Ez volt az oka annak, hogy az akkori emberek a templomot nagyobbnak tartották Istennél. Az Úr Jézus ezeket a szavakat figyelmeztetésként mondta az embereknek, mert a templomot csak fedezékként, az áldozatokat pedig álcaként használták arra, hogy becsapják az embereket és becsapják Istent. Ha ezeket a szavakat a jelenre alkalmazod, akkor is ugyanúgy érvényesek és ugyanúgy helytállóak. Bár a mai emberek Isten más munkáját tapasztalták meg, mint a Törvény Korában élt emberek, a természetlényegük ugyanaz. A mai munka tekintetében az emberek még mindig ugyanolyan jellegű dolgokat tesznek, mint amilyenekre a „templom nagyobb Istennél” szavak utalnak. Például az emberek a kötelességük végzését a munkájuknak tekintik; az Isten melletti tanúságtételt és a nagy vörös sárkány elleni harcot az emberi jogok, a demokrácia és a szabadság védelmére irányuló politikai mozgalmaknak tekintik; azon kötelességükből, hogy képességeiket kamatoztassák, karriert csinálnak, ugyanakkor az istenfélelmet és a gonosz kerülését nem tekintik másnak, mint egy vallási doktrínának, amelyet be kell tartani; és így tovább. Vajon ez a viselkedés lényegében nem ugyanaz, mint hogy „a templom nagyobb, mint Isten”? A különbség az, hogy kétezer évvel ezelőtt az emberek személyes ügyeiket a fizikai templomban intézték, ma viszont az emberek a személyes ügyeiket megfoghatatlan templomokban intézik. Azok az emberek, akik a szabályokat becsülik, nagyobbnak látják a szabályokat Istennél, azok, akik a státuszt szeretik, a státuszt nagyobbnak látják Istennél, azok, akik a karrierjüket szeretik, a karriert nagyobbnak látják Istennél, és így tovább – mindezek kifejeződései azt mondatják Velem, hogy „Az emberek szavaikkal Istent dicsőítik a legnagyobbként, ám a szemükben minden nagyobb Istennél.” Ennek az az oka, hogy amint az emberek az Istent követő útjuk során lehetőséget találnak arra, hogy megmutassák saját tehetségüket, vagy hogy saját vállalkozásukat vagy karrierjüket építsék, eltávolodnak Istentől, és belevetik magukat szeretett karrierjükbe. Ami pedig az Ő szándékait illeti, vagy azt, amit Isten rájuk bízott, már rég elvetették. Mi a különbség ezen emberek állapota és azoké között, akik kétezer évvel ezelőtt a templomban saját ügyeiket intézték?

Ezután vessünk egy pillantást a passzus utolsó mondatára: „Mert az Emberfia ura a szombatnak.” Van ennek a mondatnak gyakorlati vonatkozása? Látjátok a gyakorlati oldalát? Minden egyes dolog, amit Isten mond, az Ő szívéből jön, akkor miért mondta ezt? Ti hogy értitek ezt? Lehet, hogy most már értitek e mondat jelentését, de abban az időben, amikor elhangzott, nem sokan értették, hiszen az emberiség épp csak kilépett a Törvény Korából. Számukra a szombattól való eltérés nagyon nehéz dolog volt, nem beszélve arról, hogy megértsék, mi az igazi szombat.

Az a mondat, hogy „az Emberfia ura a szombatnak”, azt mondja az embereknek, hogy minden, ami Istennel kapcsolatos, nem anyagi természetű, és bár Isten képes gondoskodni minden anyagi szükségletedről, ha már minden anyagi szükségleted kielégült, akkor vajon az ezekből a dolgokból nyert elégedettség helyettesítheti az igazságra való törekvésedet? Ez nyilvánvalóan nem lehetséges! Isten temészete, illetve az, amije van és ami Ő, amivel közösséget vállaltunk, mindkettő az igazság. Értékét nem lehet semmilyen anyagi tárgyhoz mérni, bármennyire is értékes, és értékét pénzben sem lehet számszerűsíteni, mert nem anyagi tárgy, és minden egyes ember szívének szükségleteit kielégíti. E megfoghatatlan igazságok értékének nagyobbnak kellene lennie minden ember számára bármilyen anyagi dolog értékénél, amelyeket esetleg nagyra becsülsz, nem igaz? Ennél a kijelentésnél el kell időznötök. Az Általam elmondottak lényege az, hogy ami Istennek van és ami Ő, továbbá minden, ami Istennel kapcsolatos, az minden egyes ember számára a legfontosabb, és nem helyettesíthető semmilyen anyagi tárggyal. Mondok egy példát: amikor éhes vagy, akkor ételre van szükséged. Ez az étel lehet többé-kevésbé jó, vagy többé-kevésbé rossz, de amíg jól vagy lakva, az éhség kellemetlen érzése nem lesz jelen – eltűnik. Békésen üldögélhetsz, és a tested pihen. Az emberek éhségét étellel lehet orvosolni, de amikor Istent követed, és úgy érzed, hogy nem érted Őt, hogyan tudod orvosolni az ürességet a szívedben? Lehet étellel orvosolni? Vagy ha követed Istent, de nem érted az Ő szándékait, mivel tudod kompenzálni azt az éhséget a szívedben? Az Isten általi üdvösség megtapasztalása során, miközben a beállítottságod megváltoztatására törekszel, ha nem érted az Ő szándékait, vagy nem tudod, mi az igazság, ha nem érted Isten természetét, akkor vajon nem fogod magad nagyon kényelmetlenül érezni? Nem fogsz erős éhséget és szomjúságot érezni a szívedben? Nem fogják ezek az érzések megakadályozni, hogy megnyugvást érezz a szívedben? Hogyan tudod hát kompenzálni ezt az éhséget a szívedben – van rá mód, hogy megoldd? Vannak, akik vásárolni mennek, vannak, akik felkeresik a barátaikat, hogy bizalmasan beszélgessenek, vannak, akik nagyot alszanak, mások többet olvassák Isten szavait, vagy keményebben dolgoznak és több erőfeszítést tesznek kötelességeik végrehajtására. Vajon ezek a dolgok meg tudják oldani a tényleges nehézségeidet? Mindannyian teljes mértékben értitek ezeket a gyakorlatokat. Amikor tehetetlennek érzed magad, amikor erős vágyat érzel, hogy megvilágosodást nyerj Istentől, hogy megismerhesd az igazság valóságát és az Ő szándékait, mire van a legnagyobb szükséged? Amire szükséged van, az nem egy kiadós étel és nem pár kedves szó, pláne nem a test múló vigasza és kielégülése – amire szükséged van, az az, hogy Isten közvetlenül és világosan megmondja neked, hogy mit és hogyan kell tenned, és világosan megmondja neked, mi az igazság. Miután ezt megértetted – még ha csak egy aprócska darabkát értesz is belőle – vajon nem fogod elégedettebbnek érezni magad a szívedben, mintha egy finom ételt ettél volna? Amikor a szíved elégedett, vajon nem nyer a szíved és az egész lényed igazi nyugalmat? Ezen az analógián és elemzésen keresztül most már értitek, hogy miért akartam megosztani veletek ezt a mondatot, hogy „Az Emberfia ura a szombatnak”? Azt jelenti, hogy ami Istentől származik, ami Neki van és ami Ő, illetve minden, ami Vele kapcsolatos, nagyobb minden más dolognál, beleértve azt a dolgot vagy személyt is, amiről vagy akiről egyszer azt hitted, hogy a legnagyobb becsben tartod. Ez azt jelenti, hogy ha valaki nem tud szavakat nyerni Isten szájából, vagy nem érti az Ő szándékait, akkor nem tud megnyugvást nyerni. A jövőbeli tapasztalataitok során meg fogjátok érteni, miért akartam, hogy ma lássátok ezt a passzust – ez nagyon fontos. Minden, amit Isten tesz, igazság és élet. Az igazság olyasvalami, ami nem hiányozhat az emberek életéből, és olyasvalami, ami nélkül soha nem boldogulhatnak; azt is mondhatnád, hogy ez a legnagyobb dolog. Bár nem tudod megnézni vagy megérinteni, a fontossága számodra nem hagyható figyelmen kívül; ez az egyetlen dolog, ami nyugalmat hozhat a szívednek.

Az igazságról alkotott felfogásotok beépül a saját állapototokba? A való életben először át kell gondolnod, hogy mely igazságok kapcsolódnak az emberekhez, eseményekhez és dolgokhoz, amelyekkel és akikkel találkoztál; ezen igazságok között találhatod meg Isten szándékait, és összekötheted az Ő szándékaival azt, amivel találkoztál. Ha nem tudod, hogy az igazság mely aspektusai kapcsolódnak azokhoz a dolgokhoz, amelyekkel találkoztál, hanem ehelyett közvetlenül keresed Isten szándékait, ez egy vak megközelítés, amely nem vezethet eredményre. Ha az igazságot akarod keresni és meg akarod érteni Isten szándékait, először is meg kell nézned, hogy milyen dolgok történtek veled, azok az igazság mely aspektusaihoz kapcsolódnak, és meg kell keresned Isten igéjében azt a konkrét igazságot, amely ahhoz kapcsolódik, amit te tapasztaltál. Ezután megkeresed a számodra megfelelő gyakorlás útját abban az igazságban; ily módon közvetett megértést nyerhetsz Isten szándékairól. Az igazság keresése és gyakorlása nem egy doktrína mechanikus alkalmazása vagy egy képlet követése. Az igazság nem képlet, és nem is törvény. Nem halott – maga az élet, egy élő dolog, és az a szabály, amelyet egy teremtett lénynek be kell tartania az életben, és az a szabály, amellyel egy embernek rendelkeznie kell az életben. Ez olyasvalami, amit tapasztalat útján kell megértened, amennyire csak lehetséges. Nem számít, hogy milyen szakaszba jutottál a tapasztalásodban, elválaszthatatlan vagy Isten szavától vagy az igazságtól, és amit Isten természetéből értesz, illetve amit tudsz arról, hogy Istennek mije van és mi Ő, az mind kifejeződik Isten szavaiban; elválaszthatatlanul összekapcsolódnak az igazsággal. Isten természete és az, amije van és ami Ő, önmagában az igazság; az igazság hiteles megnyilvánulása Isten természetének, illetve annak, amije van, és ami Ő. Konkretizálja azt, amije van és ami Ő, valamint világosan kifejti, hogy mije van és mi Ő; egyenesebben megmondja neked, hogy Isten mit szeret, mit nem szeret, mit akar tőled és mit nem enged meg neked, mely embereket veti meg, és melyekben gyönyörködik. Az Isten által kifejezett igazságok mögött az emberek megláthatják az Ő örömét, haragját, bánatát és boldogságát, valamint a lényegét – ez az Ő természetének a feltárása. Amellett, hogy tudjuk, hogy Istennek mije van és mi Ő, valamint hogy a szavából megértjük az Ő természetét, a legfontosabb az, hogy ehhez a megértéshez gyakorlati tapasztalatokon keresztül jussunk el. Ha valaki kivonja magát a valós életből, hogy megismerje Istent, nem fogja tudni elérni ezt. Még ha vannak is olyan emberek, akik Isten szavából tudnak némi megértést nyerni, a megértésük elméletekre és szavakra korlátozódik, és ebből különbség fakad azzal kapcsolatban, hogy milyen is valójában Maga Isten.

Amiről most beszélgetünk, az mind a Bibliában leírt történetek körébe tartozik. Ezeken a történeteken és a megtörtént dolgok boncolgatásán keresztül az emberek megérthetik az Ő természetét és azt, hogy mije van és mi Ő, amit kifejezésre juttatott, lehetővé téve számukra, hogy Isten minden aspektusát bővebben, mélyebben, átfogóbban és alaposabban megismerjék. Tehát csak ezeken a történeteken keresztül ismerhetjük meg Isten minden aspektusát? Nem, nem ez az egyetlen út! Mert amit Isten mond, és a munka, amit a Királyság Korában végez, jobban segíthet az embereknek megismerni – és jobban megismerni – az Ő természetét. Úgy gondolom azonban, hogy kicsit könnyebb megismerni Isten természetét, és megérteni, hogy mit birtokol és mi Ő, néhány olyan példán vagy történeten keresztül, amelyeket a Bibliában feljegyeztek, és amelyeket az emberek ismernek. Ha szóról szóra nézem az ítéletről és a fenyítésről szóló szavakat és azokat az igazságokat, amelyeket Isten ma kifejezésre juttat, hogy lehetővé tegye számodra, hogy így megismerd Őt, akkor úgy fogod érezni, hogy ez túl unalmas, túl fárasztó, és néhányan még azt is érzik majd, hogy Isten szavai sablonosnak tűnnek. De ha ezeket a bibliai történeteket példának veszem, hogy segítsek az embereknek megismerni Isten természetét, akkor nem fogják unalmasnak találni. Mondhatnád, hogy e példák magyarázata során az embereknek emberi nyelven mondták el annak részleteit, hogy mi volt akkoriban Isten szívében – az Ő hangulatát vagy érzéseit, vagy gondolatait és elképzeléseit –, és mindennek az a célja, hogy az emberek értékelhessék, érezhessék, hogy amit Isten birtokol és ami Ő, az nem sablonos. Ez nem egy legenda, vagy olyasmi, amit az emberek nem láthatnak vagy érinthetnek. Ez olyasvalami, ami valóban létezik, amit az emberek érezhetnek és értékelhetnek. Ez a végső cél. Mondhatnád, hogy az e korban élő emberek áldottak. Meríthetnek a bibliai történetekből, hogy bővebb megértést nyerjenek Isten korábbi munkájáról; az Általa végzett munkán keresztül láthatják az Ő természetét; megérthetik Isten emberiséggel kapcsolatos szándékait ezeken a természeteken keresztül, amelyet kifejezésre juttatott, és megérthetik szentségének és az emberekről való gondoskodásának konkrét megnyilvánulásait, így részletesebb és mélyebb ismeretre juthatnak Isten természetéről. Hiszem, hogy ezt most mindannyian érzitek!

Az Úr Jézus által a Kegyelem Korában elvégzett munka hatókörén belül láthatod Isten tulajdonainak és lényének egy másik aspektusát. Ez az aspektus az Ő testén keresztül jutott kifejezésre, és az emberek az Ő emberi mivolta miatt voltak képesek látni és értékelni ezt. Az Emberfiában az emberek látták, hogyan éli meg Isten testben az Ő emberi mivoltát, és látták Isten isteni mivoltát a testben kifejeződni. E kétféle kifejeződés lehetővé tette az emberek számára, hogy meglássanak egy nagyon is gyakorlatias Istent, és lehetővé tette, hogy az emberek másfajta elképzelést alakítsanak ki Istenről. A világ teremtése és a Törvény Korának vége közötti időszakban, vagyis a Kegyelem Kora előtt azonban Isten egyetlen olyan aspektusa, amelyet az emberek láttak, hallottak és tapasztaltak, Isten isteni mivolta volt, azok a dolgok, amelyeket Isten egy nem anyagi világban tett és mondott, és azok a dolgok, amelyeket Ő a valódi személyéből fejezett ki, és amelyeket nem lehetett látni vagy megérinteni. Ezek a dolgok gyakran azt éreztették az emberekkel, hogy Isten olyan magasan helyezkedik el az Ő nagyságában, hogy nem tudnak közel kerülni Hozzá. Isten általában azt a benyomást keltette az emberekben, hogy hol képesek voltak Őt érzékelni, hol nem, és az emberek még azt is érezték, hogy minden egyes gondolata és ötlete olyan titokzatos és csalóka, hogy nem lehet elérni, még kevésbé megkísérelni megérteni és értékelni. Az emberek számára minden, ami Istennel kapcsolatos, nagyon távoli volt, annyira távoli, hogy nem láthatták és nem érinthették. Úgy tűnt, hogy magasan az égben van, és egyáltalán nem létezik. Így az emberek számára Isten szívének és elméjének, vagy bármilyen gondolkodásának megértése megközelíthetetlen, sőt, elérhetetlen volt. Bár Isten elvégzett néhány konkrét munkát a Törvény Korában, kiadott néhány konkrét szót is, és valamelyest kifejezte konkrét természetét, hogy lehetővé tegye az emberek számára, hogy értékeljenek és érzékeljenek némi valódi tudást Róla, végül Isten tulajdonainak és lényének kifejeződései mégis egy nem anyagi világból érkeztek, és amit az emberek megértettek, amit tudtak, az még mindig az Ő tulajdonainak és lényének isteni aspektusáról szólt. Az emberiség nem tudott konkrét fogalmat nyerni az Ő tulajdonainak és lényének kifejeződéséből, és az Istenről alkotott benyomásuk még mindig megrekedt annak keretein belül, hogy „egy szellemi test, amelyhez nehéz közel kerülni és amely ki-be cikázik az érzékelésbe”. Mivel Isten nem egy konkrét tárgyat vagy az anyagi világhoz tartozó képet használt, hogy megjelenjen az emberek előtt, ők továbbra is képtelenek voltak emberi nyelven meghatározni Őt. Az emberek szívükben és elméjükben mindig a saját nyelvüket akarták használni, hogy felállítsanak egy normát Istennek, hogy kézzelfoghatóvá és emberivé tegyék, például hogy milyen magas, mekkora, hogy néz ki, pontosan mit szeret és milyen a személyisége. Valójában Isten a szíve mélyén tudta, hogy az emberek így gondolkodnak. Nagyon is tisztában volt az emberek igényeivel, és persze azt is tudta, hogy mit kellene tennie, ezért a Kegyelem Korában másképpen végezte munkáját. Ez az új út egyszerre volt isteni és emberi. Abban az időszakban, amikor az Úr Jézus munkálkodott, az emberek láthatták, hogy Istennek sok emberi megnyilvánulása van. Például tudott táncolni, részt tudott venni esküvőkön, tudott az emberekkel bensőségesen társalogni, beszélni velük és megvitatni velük dolgokat. Ezen kívül az Úr Jézus rengeteg olyan munkát is elvégzett, amely az Ő isteni mivoltát képviselte, és természetesen mindez a munka Isten természetének kifejeződése és kinyilatkoztatása volt. Ebben az időben, amikor Isten isteni mivolta a hétköznapi testben úgy valósult meg, hogy az emberek láthatták és megérinthették, többé nem érezték úgy, hogy ki-be cikázik az érzékelésbe, vagy hogy nem tudnak közel kerülni Hozzá. Ellenkezőleg, minden mozdulatán, szavain és az Emberfia munkáján keresztül megpróbálhatták megragadni Isten szándékait vagy megérteni isteni mivoltát. A megtestesült Emberfia emberi mivoltán keresztül fejezte ki Isten isteni mivoltát, és közvetítette Isten szándékait az emberiségnek. És Isten szándékainak és természetének kifejeződésén keresztül feltárta az emberek számára azt az Istent is, akit nem lehet látni vagy megérinteni, aki a szellemi birodalomban lakik. Amit az emberek láttak, az Maga Isten volt kézzelfogható formában, húsból és vérből. A megtestesült Emberfia tehát olyan dolgokat tett konkréttá és emberivé, mint Magának Istennek a kiléte, Isten státusza, képmása, természete, valamint tulajdonai és lénye. Bár az Emberfia külső megjelenése bizonyos korlátokkal rendelkezett Isten képmását illetően, az Ő lényege, a tulajdonai és lénye teljes mértékben képviselni tudta Magának Istennek a kilétét és státuszát – csupán a kifejeződés formájában voltak különbségek. Nem tagadhatjuk, hogy az Emberfia Magának Istennek a kilétét és státuszát képviselte, mind emberi, mind isteni mivoltában. Ebben az időben azonban Isten a testen keresztül munkálkodott, a test szemszögéből beszélt és az Emberfia azonosságával és státuszával állt az emberiség előtt, ami lehetőséget adott az embereknek arra, hogy találkozzanak Isten gyakorlati szavaival és munkájával, és megtapasztalják azokat az emberiség körében. Ez lehetővé tette azt is, hogy az emberek betekintést nyerjenek isteni mivoltába és nagyságába az alázatosság közepette, valamint hogy előzetes megértést és meghatározást nyerjenek Isten hitelességéről és gyakorlatiasságáról. Még ha az Úr Jézus által elvégzett munka, az Ő munkamódszerei és beszédének nézőpontja el is tért a szellemi világban lévő Isten valódi személyétől, minden, ami Vele kapcsolatos, valóban képviselte Magát Istent, akit az emberiség még soha nem látott – ez tagadhatatlan! Vagyis függetlenül attól, hogy Isten milyen formában jelenik meg, milyen nézőpontból beszél, vagy milyen képmással néz szembe az emberiséggel, Isten nem képvisel mást, csak Önmagát. Nem képviselhet sem egy embert, sem a romlott emberiség bármely tagját. Isten Maga Isten, és ez tagadhatatlan.

Most pedig egy példabeszédet fogunk megnézni, amelyet az Úr Jézus a Kegyelem Korában mondott el.

3. Az eltévedt juh példabeszéde

Máté 18:12-14  Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy el megkeresni az eltévedtet? És ha megtalálja, bizony mondom nektek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el. Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.

Ez a passzus egy példabeszéd – milyen érzéseket kelt az emberekben? Az itt használt kifejezésmód – példabeszéd – az emberi nyelv egyik szófordulata, és mint ilyen, az emberi tudás körébe tartozik. Ha Isten a Törvény Korában mondott volna valami hasonlót, az emberek úgy érezték volna, hogy az ilyen szavak nem igazán felelnek meg Isten identitásának, de amikor az Emberfia közvetítette ezeket a szavakat a Kegyelem Korában, az emberek vigasztalónak, melegnek és bensőségesnek érezték. Amikor Isten testet öltött, amikor emberi alakban jelent meg, egy nagyon megfelelő, saját emberi mivoltából származó példázatot használt, hogy kifejezésre juttassa szíve hangját. Ez a hang Isten saját hangját és azt a munkát képviselte, amelyet abban a korban el akart végezni. Emellett azt a hozzáállást is képviselte, amelyet Isten a Kegyelem Korában tanúsított az emberek iránt. Isten emberekhez való hozzáállásának szemszögéből nézve minden egyes embert egy bárányhoz hasonlított. Ha egy bárány elveszett, Ő bármit megtett, hogy megtalálja. Ez Isten akkori munkájának egyik alapelvét képviselte az emberiség körében, amikor testben élt. Isten ezt a példabeszédet használta arra, hogy jellemezze az elhatározását és hozzáállását abban a munkában. Ez volt az előnye annak, hogy Isten testté lett: kihasználhatta az emberiség tudását, emberi nyelven szólhatott az emberekhez és fejezhette ki kívánságait. Megmagyarázta vagy „lefordította” az embereknek az Ő mély, isteni nyelvét, amelynek megértésével az emberek emberi nyelven, emberi módon küszködtek. Ez segített az embereknek megérteni az Ő szándékait, és tudni, hogy mit akar tenni. Az emberekkel emberi szemszögből, emberi nyelvet használva is tudott beszélgetni, és úgy kommunikálni velük, hogy megértsék. Még beszélni és munkálkodni is tudott az emberi nyelvet és tudást használva, hogy az emberek érezhessék Isten kedvességét és közelségét, hogy láthassák az Ő szívét. Mit láttok ebben? Van bármilyen tiltás Isten szavaiban és tetteiben? Ahogy az emberek látják, kizárt, hogy Isten emberi tudás, nyelv vagy beszédmód alkalmazásával beszéljen arról, amit Maga Isten akart elmondani, vagy a munkáról, amit végezni akart, illetve fejezze ki saját szándékait. Ez azonban téves gondolkodás. Isten azért használta ezt a fajta példabeszédet, hogy az emberek érezzék Isten valódiságát és őszinteségét, és lássák az Ő hozzáállását az emberekhez abban az időszakban. Ez a példabeszéd felébresztette álmából azokat az embereket, akik hosszú ideig a törvény szerint éltek, és nemzedékről nemzedékre inspirálta azokat az embereket is, akik a Kegyelem Korában éltek. E példabeszéd passzusának olvasása révén az emberek megismerik Isten őszinteségét az emberiség megmentésében, és megértik az emberiségnek tulajdonított súlyt és fontosságot Isten szívében.

Vessünk egy pillantást a passzus utolsó mondatára: „Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.” Vajon ezek az Úr Jézus saját szavai voltak, vagy a mennyei Atya szavai? A felszínen úgy tűnik, mintha az Úr Jézus beszélne, de az Ő szándéka Magának Istennek a szándékát képviseli, ezért mondta: „Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.” Abban az időben az emberek csak a mennyei Atyát ismerték el Istennek, és azt hitték, hogy ezt az embert, akit a szemük előtt látnak, Ő csupán elküldte, de nem képviselheti a mennyei Atyát. Ezért kellett az Úr Jézusnak odatennie ezt a mondatot a példabeszéd végére, hogy az emberek valóban érezzék Isten emberiséggel kapcsolatos szándékát, és érezzék az Általa elmondottak hitelességét és helyességét. Bár ez a mondat egyszerű volt, mégis gondosan és szeretettel hangzott el, és feltárta az Úr Jézus alázatát és rejtőzködését. Mindegy, hogy Isten testet öltött, vagy a szellemi birodalomban munkálkodott, Ő ismerte legjobban az emberi szívet, Ő értette legjobban, mire van szüksége az embereknek, tudta, mi miatt aggódnak és mi zavarja őket össze, ezért fűzte hozzá ezt a mondatot. Ez a mondat rávilágított az emberiség egy rejtett problémájára: az emberek szkeptikusak voltak azzal kapcsolatban, amit az Emberfia mondott, vagyis amikor az Úr Jézus beszélt, hozzá kellett tennie: „Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül”, és csak ezzel a kitétellel tudtak szavai gyümölcsöt teremni, hogy az emberek elhiggyék azok helyességét, és hihetőbbé váljanak. Ez azt mutatja, hogy amikor Isten mezei Emberfiává lett, Isten és az emberiség között nagyon nehézkes volt a kapcsolat, és az Emberfia helyzete nagyon kínos volt. Ez azt is megmutatja, hogy az Úr Jézus státusza az emberek között akkoriban mennyire jelentéktelen volt. Amikor ezt mondta, valójában azért tette, hogy közölje az emberekkel: megnyugodhattok – ezek a szavak nem azt képviselik, ami a saját szívemben van, hanem annak az Istennek a szándékát, aki a ti szívetekben van. Vajon az emberiség számára nem volt ez ironikus dolog? Annak ellenére, hogy a testben munkálkodó Istennek sok olyan előnye volt, amivel a személyében nem rendelkezett, mégis állnia kellett a kételyeiket és elutasításukat, valamint érzéketlenségüket és tompultságukat is. Azt mondhatnánk, hogy az Emberfia munkájának folyamata az emberiség elutasításának és Vele való versengésének megtapasztalása volt. Ennél is inkább annak a szüntelen munkának a folyamata volt, hogy elnyerje az emberiség bizalmát, és meghódítsa az emberiséget azon keresztül, amivel rendelkezik és ami Ő, a saját lényege által. Nem annyira arról volt szó, hogy a megtestesült Isten a földi háborút vívott a Sátán ellen; sokkal inkább arról volt szó, hogy Isten hétköznapi emberré lett, és harcba kezdett azokkal, akik követik Őt, és ebben a harcban az Emberfia az alázatával, azzal, amije van és ami Ő, valamint a szeretetével és bölcsességével véghezvitte a munkáját. Megszerezte az embereket, akiket akart, elnyerte az identitást és a státuszt, melyet megérdemelt, és „visszatért” a trónjára.

Ezután nézzük meg a következő két passzust a Szentírásból.

4. Bocsáss meg hetvenszer hétszer

Máté 18:21-22  Akkor Péter odament Hozzá, és ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.

5. Az Úr szeretete

Máté 22:37-39  Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.”

E két passzus közül az egyik a megbocsátásról, a másik pedig a szeretetről szól. E két téma valóban rávilágít arra a munkára, amelyet az Úr Jézus a Kegyelem Korában el akart végezni.

Amikor Isten testet öltött, Magával hozta munkájának egy szakaszát, a konkrét munkafeladatokat és azt a természetet, amelyet ebben a korban kifejezésre akart juttatni. Abban az időszakban minden, amit az Emberfia tett, akörül a munka körül forgott, amit Isten ebben a korban akart elvégezni. Nem tett se többet, se kevesebbet. Minden egyes dolog, amit mondott, és mindenféle munka, amit végzett, ehhez a korhoz kapcsolódott. Függetlenül attól, hogy emberi módon, emberi nyelven vagy isteni nyelven fejezte ki, és függetlenül attól, hogy milyen módon vagy milyen nézőpontból tette, a célja az volt, hogy segítsen az embereknek megérteni, mit akar tenni, mik az Ő szándékai és mik az Ő követelményei az emberekkel szemben. Különféle eszközöket és különböző nézőpontokat használhat, hogy segítsen az embereknek megérteni és megismerni az Ő szándékait, és megérteni az emberiség megmentésére irányuló munkáját. A Kegyelem Korában tehát azt látjuk, hogy az Úr Jézus legtöbbször emberi nyelvet használ, hogy kifejezze, amit az emberiséggel közölni akar. Sőt, hétköznapi vezetőként látjuk Őt, aki beszélget az emberekkel, gondoskodik a szükségleteikről és segít nekik abban, amit kértek. A Kegyelem Korát megelőző Törvény Korában nem volt látható ez a munkamódszer. Bensőségesebbé és együttérzőbbé vált az emberiség iránt, valamint jobban el tudott érni gyakorlati eredményeket mind a forma, mind a mód tekintetében. A hetvenszer hétszer megbocsátásról szóló metafora igazán világossá teszi ezt a pontot. A cél, amit ebben a metaforában szereplő szám elért, az, hogy az emberek megérthessék az Úr Jézus szándékát abban az időben, amikor ezt mondta. Az volt a célja, hogy az emberek megbocsássanak másoknak – nem egyszer vagy kétszer, és nem is hétszer, hanem hetvenszer hétszer. Milyen elképzelés rejlik a „hetvenszer hét” gondolatában? Az, hogy az emberek a megbocsátást saját felelősségüknek érezzék, olyasvalaminek, amit meg kell tanulniuk, és egy „útnak”, amelyhez tartaniuk kell magukat. Bár ez csak egy metafora volt, arra szolgált, hogy rávilágítson a kritikus pontra. Segített az embereknek mélyen értékelni azt, amire Ő gondolt, és megtalálni a gyakorlat helyes módjait, valamint a gyakorlat alapelveit és normáit. Ez a metafora segített az embereknek világosan érteni, és helyes elképzelést adott nekik – azt, hogy el kell sajátítaniuk a megbocsátást, és megbocsátani akárhányszor, feltétel nélkül, de elfogadó és mások iránt megértő hozzáállással. Amikor az Úr Jézus ezt mondta, mi volt a szívében? Tényleg a „hetvenszer hét” számra gondolt? Nem, nem arra. Van olyan szám, ahányszor Isten megbocsát az embereknek? Sokan vannak, akiket nagyon érdekel az itt említett „szám”, akik valóban meg akarják érteni ennek a számnak az eredetét és jelentését. Meg akarják érteni, miért ez a szám hangzott el az Úr Jézus szájából; úgy vélik, hogy ennek a számnak mélyebb jelentése van. Valójában azonban ez csak egy emberi szófordulat volt, amelyet Isten használt. Bármilyen utalást vagy jelentést az Úr Jézus emberiséggel szemben támasztott követelményeivel együtt kell értelmezni. Amikor Isten még nem lett testté, az emberek nem sokat értettek abból, amit mondott, mert szavai az teljes isteni mivoltból fakadtak. A mondandójának a nézőpontja és kontextusa láthatatlan és elérhetetlen volt az emberiség számára; egy olyan szellemi birodalomból juttatta kifejezésre, amelyet az emberek nem láthattak. A testben élő emberek számára ezek nem tudtak átjutni a szellemi birodalmon. De miután Isten testté lett, emberi szemszögből szólt az emberiséghez, kilépett a szellemi birodalomból és átlépte annak hatókörét. Ki tudta fejezni isteni természetét, szándékait és hozzáállását olyan dolgokon keresztül, amelyeket az emberek el tudtak képzelni, olyan dolgokon keresztül, amelyeket láttak és amelyekkel találkoztak az életükben, és olyan módszerekkel, amelyeket az emberek el tudtak fogadni, olyan nyelven, amelyet megértettek, és olyan tudással, amelyet fel tudtak fogni, és mindez lehetővé tette az emberiség számára, hogy megértsék és megismerjék Istent, hogy felfogják az Ő vágyait és az Ő megkövetelt normáit a képességeik határain belül, illetve olyan mértékben, amennyire képesek voltak. Ez volt Isten emberi mivoltban végzett munkájának módszere és alapelve. Annak ellenére, hogy Isten módszerei és alapelvei a testben végzett munkában többnyire az emberi mivolt révén vagy által valósultak meg, tényleg olyan eredményeket értek el, amelyeket nem lehetett volna elérni közvetlenül az isteni mivoltban végzett munkával. Isten munkája az emberi mivoltban konkrétabb, hitelesebb és célzottabb volt, a módszerek sokkal rugalmasabbak voltak, és formailag felülmúlta a Törvény Korában végzett munkát.

Most beszéljünk arról, hogy „szeresd az Urat és szeresd felebarátodat, mint magadat”. Olyasvalami ez, ami közvetlenül az isteni mivoltban fejeződik ki? Nem, nyilvánvalóan nem! Ezek mind olyan dolgok, amelyekről az Emberfia emberi mivoltában beszélt; csak az emberek mondanak olyasmit, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat”, és „úgy szeress másokat, ahogy a saját életedet becsülöd”. Ez a beszédmód kizárólag emberi. Isten soha nem beszélt így. Legalábbis Istennek az Ő isteni mivoltában nincs ilyen jellegű nyelvezete, mert nincs szüksége az effajta dogmára, hogy „szeresd felebarátodat, mint magadat” ahhoz, hogy szabályozza az emberiség iránti szeretetét, ugyanis Isten emberiség iránti szeretete természetes kinyilatkoztatása annak, amit Ő birtokol és ami Ő. Mikor hallottátok valaha is, hogy Isten ilyesmit mondott: „Úgy szeretem az emberiséget, ahogyan önmagamat szeretem?” Nem hallottátok, mert a szeretet benne van Isten lényegében, és abban, amit birtokol és ami Ő. Isten emberiség iránti szeretete és az Ő hozzáállása, valamint az, ahogyan az emberekkel bánik, természetes kifejeződése és kinyilatkoztatása az Ő természetének. Nincs szüksége arra, hogy ezt szándékosan egy bizonyos módon tegye, vagy hogy szándékosan kövessen egy bizonyos módszert vagy erkölcsi kódexet ahhoz, hogy úgy szeresse felebarátját, mint Önmagát – Ő már birtokában van az effajta lényegnek. Mit látsz te ebben? Amikor Isten emberi mivoltában munkálkodott, számos módszerét, szavát és igazságát emberi módon fejezte ki. Ugyanakkor Isten természete, a tulajdonai és az Ő lénye, valamint az Ő szándékai is kifejezésre jutottak, hogy az emberek megismerjék és megértsék azokat. Amit megismertek és megértettek, az pontosan az Ő lényege volt, a Ő tulajdonai és lénye, ami Magának Istennek az eredendő azonosságát és státuszát képviseli. Vagyis az Emberfia a testben a lehető legnagyobb mértékben és a lehető legpontosabban fejezte ki Magának Istennek az eredendő természetét és lényegét. Az Emberfia emberi mivolta nemhogy nem volt akadálya vagy gátja az ember mennybéli Istennel való kommunikációjának és érintkezésének, hanem valójában ez volt az egyetlen csatorna és az egyetlen híd az emberiség számára, hogy kapcsolatot teremtsen a teremtés Urával. Most, ezen a ponton, nem érzitek úgy, hogy sok hasonlóság van az Úr Jézus által a Kegyelem Korában végzett munka természete és módszerei között és a munka jelenlegi szakasza között? A munkának ez a jelenlegi szakasza is sok emberi nyelvet használ Isten természetének kifejezésére, és sok nyelvet és módszert az emberiség mindennapi életéből, valamint az emberi tudásból, hogy kifejezze Magának Istennek a szándékait. Amint Isten testet ölt, nem számít, hogy emberi vagy isteni szemszögből beszél-e, nyelvezete és kifejezésmódjai nagyrészt az emberi nyelv és módszerek közvetítésével jönnek át. Vagyis, amikor Isten testet ölt, ez a legjobb lehetőség számodra, hogy meglásd Isten mindenhatóságát és bölcsességét, valamint megismerd Isten minden gyakorlati aspektusát. Amikor Isten testet öltött, emberi mivoltában, felnőtté válása során megértette, megtanulta és felfogta az emberiség tudásának, józan paraszti eszének, nyelvének és kifejezésmódjainak egy részét. A megtestesült Isten birtokában volt ezeknek a dolgoknak, amelyek az Általa teremtett emberektől származtak. Ezek lettek a megtestesült Isten eszközei, hogy kifejezze a természetét és isteni mivoltát, valamint ezek tették lehetővé Számára, hogy munkáját helytállóbbá, hitelesebbé és pontosabbá tegye, amikor az emberiség körében, emberi nézőpontból és emberi nyelvet használva munkálkodott. Ezáltal az Ő munkája hozzáférhetőbbé és könnyebben érthetővé vált az emberek számára, és így elérte az Isten által kívánt eredményeket. Hát nem praktikusabb Isten számára ily módon munkálkodni a testben? Vajon nem Isten bölcsessége ez? Amikor Isten testet öltött, amikor Isten teste képes volt vállalni azt a munkát, amit el akart végezni, gyakorlatilag akkor juttatta kifejezésre a természetét és a munkáját, és ez volt az az idő is, amikor hivatalosan is megkezdhette szolgálatát Emberfiaként. Ez azt jelentette, hogy Isten és az ember között nem volt többé „generációs szakadék”, és hogy Isten hamarosan felhagyott a hírvivőkön keresztül történő kommunikációval, továbbá hogy a testben Maga Isten tudta személyesen kifejezésre juttatni minden szavát és munkáját, amit akart. Ez azt is jelentette, hogy az emberek, akiket Isten megment, közelebb kerültek Hozzá, hogy irányítási munkája új területre lépett, valamint hogy az egész emberiség egy új korszak előtt állt.

Mindenki, aki olvasta a Bibliát, tudja, hogy az Úr Jézus születésekor számos esemény történt. Ezek közül a legnagyobb esemény az volt, hogy üldözte Őt az ördögök királya, ami olyan rendkívüli esemény volt, hogy a város összes kétéves és annál fiatalabb gyermekét lemészárolták. Nyilvánvaló, hogy Isten nagy kockázatot vállalt azzal, hogy testet öltött az emberek között; az is nyilvánvaló, hogy milyen nagy árat fizetett azért, hogy véghez vigye az emberiség megmentését célzó irányítását. Az is nyilvánvaló, hogy Isten milyen nagy reményeket fűzött az emberiség körében, testben végzett munkájához. Amikor Isten teste képes volt munkát vállalni az emberiség körében, hogyan érezte magát? Az embereknek valamilyen szinten meg kellene ezt érteniük, nem? Isten legalábbis boldog volt, hiszen elkezdhette végezni új munkáját az emberiség körében. Amikor az Úr Jézust megkeresztelték, és hivatalosan megkezdte munkáját, hogy teljesítse szolgálatát, Isten szívét elöntötte az öröm, mert annyi év várakozás és előkészület után végre egy normális ember testét viselhette, és megkezdhette új munkáját hús-vér ember formájában, akit az emberek láthattak és megérinthettek. Végre szemtől-szembe és őszintén beszélhetett az emberekkel egy ember személyiségén keresztül. Isten végre szemtől szembe kerülhetett az emberiséggel emberi módon és emberi nyelv által; emberi nyelvet használva gondoskodhatott az emberiségről, megvilágosíthatta és segíthette őket; egy asztalnál ehetett és egy térben élhetett velük. Emellett az embereket, a dolgokat és mindent úgy láthatott, ahogy az emberek, sőt a saját szemükön keresztül is. Isten számára ez már az első győzelme volt a testben történő munkálkodásban. Azt is mondhatnánk, hogy egy nagy munka beteljesedése volt – Isten természetesen ennek örült a legjobban. Onnantól kezdve Isten először érzett egyfajta megnyugvást az emberiség körében végzett munkájában. Minden esemény, amely bekövetkezett, annyira gyakorlatias és természetes volt, és a vigasz, amit Isten érzett, nagyon igazi volt. Ami az emberiséget illeti, minden olyan alkalommal, amikor Isten munkájának egy új szakasza beteljesedik, és minden alkalommal amikor Isten megelégedettséget érez, az emberiség közelebb kerülhet Istenhez és az üdvösséghez. Isten számára ez egyben az új munkájának elindítása is, előrehaladás az irányítási tervében, ráadásul ezek azok az idők, amikor szándékai közelednek a teljes beteljesedéshez. Az emberiség számára egy ilyen lehetőség érkezése szerencsés és nagyon jó; mindazok számára, akik Isten üdvösségére várnak, ez jelentős és örömteli hír. Amikor Isten a munka egy új szakaszát végzi, akkor Számára az egy új kezdet, és amikor ez az új munka és új kezdet elindul és bevezetésre kerül az emberiség körében, akkor a munka ezen szakaszának eredménye már eldőlt és beteljesedett, és Isten már látja a végső hatását és gyümölcsét. Szintén ez az a pillanat, amikor ezek a hatások elégedettséggel töltik el Istent, és természetesen ilyenkor boldog az Ő szíve. Isten megnyugvást érez, mert a szemével Ő már látta és meghatározta azokat az embereket, akiket keres, és már megnyerte ezt az embercsoportot, amely képes sikeressé tenni az Ő munkáját és eltölteni Őt elégedettséggel. Így félreteszi aggályait és boldognak érzi Magát. Más szóval, amikor Isten teste képes új munkába kezdeni az emberek között, és akadályok nélkül elkezdi végezni azt a munkát, amit el kell végeznie, és amikor úgy érzi, hogy minden elkészült, akkor Ő már látja a végét. Emiatt elégedett, és boldog a szíve. Hogyan fejeződik ki Isten boldogsága? El tudjátok képzelni, hogy mi lehet a válasz? Lehet, hogy Isten sír? Tud Isten sírni? Tud Isten tapsolni? Tud Isten táncolni? Tud Isten énekelni? Ha igen, mit énekelne? Természetesen Isten tudna énekelni egy gyönyörű, megható dalt, egy olyan dalt, amely kifejezné a szívében lévő örömöt és boldogságot. Elénekelhetné az emberiségnek, Önmagának és minden dolognak. Isten boldogsága bármilyen módon kifejezhető – mindez normális, mert Istennek vannak örömei és bánatai, és az Ő különféle érzései különféle módokon fejezhetők ki. Ez az Ő joga, és semmi sem lehetne normálisabb és helyesebb. Az embereknek nem kellene mást gondolniuk erről. Nem kellene megpróbálnotok a „szorítópánt varázslatot”^[a] alkalmazni Istenre, mondván, hogy ne tegye ezt vagy azt, ne cselekedjen így vagy úgy, ily módon korlátozva a boldogságát vagy bármilyen érzését. Az emberek szívében Isten nem lehet boldog, nem tud könnyeket hullajtani, nem tud sírni – nem tud semmilyen érzelmet kifejezni. Az ebben a két közös beszélgetésben elmondottaknak köszönhetően, úgy vélem, többé nem így fogjátok látni Istent, hanem megengeditek Neki, hogy legyen némi szabadsága és könnyebbsége. Ez egy nagyon jó dolog. A jövőben, ha képesek vagytok igazán átérezni Isten szomorúságát, amikor arról hallotok, hogy szomorú, és képesek vagytok igazán átérezni a boldogságát, amikor arról hallotok, hogy boldog, akkor legalább tisztán fogjátok tudni és érteni, hogy mi teszi Istent boldoggá és mi teszi Őt szomorúvá. Amikor képes leszel szomorkodni, mert Isten szomorú, és képes leszel boldogságot érezni, mert Isten boldog, akkor nyerte el teljesen a szívedet, és többé nem lesz semmilyen akadály közted és Közte. Nem fogod többé megpróbálni Istent emberi fantazmagóriákkal, elképzelésekkel és tudással korlátozni. Akkor majd Isten élő és eleven lesz a szívedben. Ő lesz a te életed Istene és minden veled kapcsolatos dolog Ura. Van ilyen törekvésetek? Bíztok abban, hogy el tudjátok ezt érni?

Most olvassuk el a Szentírás következő passzusait:

6. A hegyi beszéd

A Boldogságok (Máté 5:3-12)

Só és világosság (Máté 5:13-16)

A törvény magyarázata (Máté 5:17-20)

Harag (Máté 5:21-26)

Házasságtörés (Máté 5:27-30)

Válás (Máté 5:31-32)

Eskü (Máté 5:33-37)

Szemet szemért (Máté 5:38-42)

Szeressétek ellenségeiteket (Máté 5:43-48)

Az adakozás (Máté 6:1-4)

Az imádkozás (Máté 6:5-8)

7. Az Úr Jézus példabeszédei

Példabeszéd a magvetőről (Máté 13:1-9)

Példabeszéd a konkolyról (Máté 13:24-30)

Példabeszéd a mustármagról (Máté 13:31-32)

Példabeszéd a kovászról (Máté 13:33)

A konkolyról szóló példabeszéd magyarázata (Máté 13:36-43)

Példabeszéd a kincsről (Máté 13:44)

Példabeszéd az igazgyöngyről (Máté 13:45-46)

Példabeszéd a hálóról (Máté 13:47-50)

8. A parancsolatok

Máté 22:37-39  Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.”

Először nézzük meg a „hegyi beszéd” különböző részeit. Mire vonatkoznak ezek a különböző részek? Bizton állíthatjuk, hogy e különböző részeknek a tartalma mind emelkedettebb, konkrétabb és közelebb áll az emberek életéhez, mint a Törvény Korának előírásai. Modern kifejezéssel élve, ezek a dolgok relevánsabbak az emberek tényleges gyakorlata szempontjából.

Olvassunk a következő konkrét tartalomról: Hogyan kellene értened a boldogmondásokat? Mit kell tudnod a törvényről? Mi a harag meghatározása? Hogyan kell bánni a házasságtörőkkel? Hogyan kell beszélni a válásról, és milyen szabályok vonatkoznak rá? Ki válhat el és ki nem válhat el? Mi a helyzet az eskükkel, a szemet szemért elvével, az ellenség iránti szeretettel és az adakozással? És így tovább. Mindezek a dolgok az emberiség Istenbe vetett hite gyakorlásának és Isten követésének minden aspektusára vonatkoznak. E gyakorlatok némelyike ma is alkalmazható, bár sekélyesebb, mint amit jelenleg megkövetelnek az emberektől – ezek meglehetősen elemi igazságok, amelyekkel az emberek az Istenbe vetett hitükben találkoznak. Amikor az Úr Jézus elkezdett munkálkodni, már akkor elkezdte az emberek élettermészetén végzett munkáját, de munkájának ezen aspektusai a törvény alapjaira épültek. Volt bármi köze az igazsághoz a szabályoknak és azoknak a beszédmódoknak, amelyekkel ezekről a témákról beszéltek? Persze, hogy volt! Az összes korábbi szabály és alapelv, valamint ezek a prédikációk a Kegyelem Korában kapcsolatban voltak Isten természetével, az Ő tulajdonaival és lényével, és természetesen az igazsággal. Nem számít, hogy Isten mit fejez ki, és nem számít, hogy milyen kifejezésmódot vagy nyelvet használ, minden Általa kifejezett dolog alapja, eredete és kiindulópontja az Ő természetének alapelveiben, az Ő tulajdonaiban és lényében van. Ez teljes mértékben igaz. Tehát még ha ezek a dolgok, amiket mondott, most egy kicsit sekélyesnek is tűnnek, nem mondhatod, hogy nem igazak, mert ezek a dolgok a Kegyelem Korában elengedhetetlenek voltak az emberek számára ahhoz, hogy eleget tegyenek Isten szándékainak és életfelfogásukban változást érjenek el. Vajon mondhatod, hogy e prédikációk bármelyike nem felel meg az igazságnak? Nem mondhatod! Mindegyik igaz, mert ezek mind Isten emberiséggel szemben támasztott követelményei voltak; mind Isten által adott alapelvek és hatókörök, amelyek megmutatják, hogyan kell viselkedni, és amelyek Isten természetét képviselik. Az akkori életben való fejlettségük szintje alapján azonban csak ezeket a dolgokat voltak képesek elfogadni és felfogni. Mivel az emberiség bűnére még nem volt megoldás, az Úr Jézus csak ezeket a szavakat mondhatta ki, és csak az ilyen hatókörbe tartozó egyszerű tanításokat tudta felhasználni arra, hogy elmondja az akkori embereknek, hogyan kell cselekedniük, mit kell tenniük, milyen alapelvek és keretek között kell ténykedniük, illetve hogyan kell hinniük Istenben és teljesíteniük az Ő követelményeit. Mindezt az emberiség akkori érettsége alapján határozták meg. A törvény szerint élő emberek számára nem volt könnyű elfogadni ezeket a tanításokat, ezért amit az Úr Jézus tanított, annak ezen a kereten belül kellett maradnia.

Ezután vessünk egy pillantást „Az Úr Jézus példabeszédeinek” különböző tartalmaira.

Az első a magvető példabeszéde. Ez egy nagyon érdekes példabeszéd; a magvetés mindennapos esemény az emberek életében. A második a konkolyról szóló példabeszéd. Mindenki, aki vetett már gabonát, és bizonyára minden felnőtt ember tudja, hogy mi az a „konkoly”. A harmadik a mustármagról szóló példabeszéd. Ugye mindannyian tudjátok, mi az a mustár? Ha nem tudjátok, nézzetek utána a Bibliában. A negyedik példabeszéd a kovászról szóló példabeszéd. Nos, a legtöbb ember tudja, hogy a kovászt erjesztésre használják, és hogy olyasmi, amit az emberek a mindennapi életükben használnak. A további példabeszédek – köztük a hatodik, a kincsről szóló példabeszéd, a hetedik, az igazgyöngyről szóló példabeszéd és a nyolcadik, a hálóról szóló példabeszéd – mind az emberek valós életéből merítenek és származnak. Milyen képet festenek ezek a példabeszédek? Egy képet arról, ahogy Isten normális emberré válik és együtt él az emberiséggel, az élet nyelvét, az emberi nyelvet használja, hogy kommunikáljon az emberekkel és ellássa őket azzal, amire szükségük van. Amikor Isten testet öltött és hosszú ideig az emberiség körében élt, miután megtapasztalta az emberek különféle életmódjait és a tanúja volt ezeknek, e tapasztalatok váltak az Ő tananyagává, amelyen keresztül átalakította az Ő isteni nyelvét emberi nyelvvé. Természetesen ezek a dolgok, amelyeket Ő az életben látott és hallott, az Emberfia emberi tapasztalatait is gazdagították. Amikor azt akarta, hogy az emberek megértsenek bizonyos igazságokat, hogy megértsék Isten szándékainak egy részét, akkor a fentiekhez hasonló példabeszédekkel tudott mesélni az embereknek Isten szándékairól és az emberiséggel szemben támasztott követelményeiről. Ezek a példabeszédek mind az emberek életéhez kapcsolódtak; nem volt egyetlen olyan sem, amelyik ne érintette volna az emberi életet. Amikor az Úr Jézus az emberiséggel élt, látta a földműveseket, akik a földjeiket gondozták, és tudta, hogy mi a konkoly és mi a kovász; megértette, hogy az emberek szeretik a kincseket, ezért használta a kincs és az igazgyöngy metaforáit. Gyakran látott életében halászokat, akik kivetették a hálójukat; az Úr Jézus látta ezt, és más, az emberi élethez kapcsolódó tevékenységeket, és Ő is megtapasztalta ezt a fajta életet. Mint minden más normális emberi lény, Ő is megtapasztalta az emberek mindennapjait és a napi háromszori étkezést. Személyesen megtapasztalta egy átlagos ember életét, és megfigyelte másokét. Amikor mindezt megfigyelte és személyesen megtapasztalta, nem arra gondolt, hogyan lehetne jó élete, vagy hogyan élhetne szabadabban és kényelmesebben. Ehelyett az Úr Jézus a hiteles emberi életről szerzett tapasztalatai által meglátta a nehézségeket az emberek életében. Látta a Sátán hatalma alatt élő emberek nehézségeit, nyomorúságát és szomorúságát, ahogy a Sátán rontása alatt élik bűnös életüket. Miközben személyesen megtapasztalta az emberi életet, azt is megtapasztalta, hogy milyen tehetetlenek azok az emberek, akik romlottságban élnek, továbbá látta és megtapasztalta a bűnben élő emberek nyomorúságos körülményeit, akik teljesen irányt vesztettek a gyötrelem közepette, amelynek a Sátán és a bűn tette ki őket. Amikor az Úr Jézus látta ezeket a dolgokat, vajon az isteni vagy az emberi mivoltával látta? Emberi mivolta valóban létezett és nagyon is élő volt; mindezt megtapasztalhatta és láthatta. De ezeket a dolgokat természetesen az Ő lényegében is látta, ami az Ő isteni mivolta. Vagyis Maga Krisztus, az Úr Jézus, aki ember volt, látta ezt, és mindaz, amit látott, éreztette vele annak a munkának a fontosságát és szükségességét, amelyet ez idő alatt vállalt, amíg testben élt. Bár Ő Maga is tudta, hogy a felelősség, amelyet a testben vállalnia kell, hatalmas, és tudta, milyen kegyetlen fájdalommal kell szembenéznie; amikor látta az emberiség tehetetlenségét a bűnben, amikor látta életük nyomorúságát és a törvény alatti erőtlen küzdelmüket, egyre jobban elszomorodott és egyre jobban igyekezett, hogy megváltsa az emberiséget a bűntől. Nem számított, milyen nehézségekkel kell szembenéznie, vagy milyen fájdalmat kell elszenvednie, egyre eltökéltebbé vált, hogy megváltsa a bűnben élő emberiséget. E folyamat során, mondhatnánk, hogy az Úr Jézus egyre világosabban kezdte megérteni a munkát, amelyet el kellett végeznie és amit rábíztak. Egyre jobban vágyott arra is, hogy véghez vigye azt a munkát, amelyet elvállalt: hogy magára vegye az emberiség összes bűnét és vezekeljen az emberiségért, hogy többé ne éljenek bűnben, ugyanakkor a vétekáldozat miatt Isten képes legyen megbocsátani az emberek bűneit, lehetővé téve Számára, hogy tovább folytassa az emberiség megmentésére irányuló munkáját. Azt lehet mondani, hogy az Úr Jézus a szívében hajlandó volt felajánlani Magát az emberiségért és feláldozni Magát. Arra is hajlandó volt, hogy vétekáldozatként lépjen fel, hogy a keresztre szögezzék, sőt, alig várta, hogy elvégezze ezt a munkát. Amikor látta az emberi élet nyomorúságos körülményeit, küldetését még inkább a lehető leggyorsabban, egyetlen perc vagy akár egyetlen másodperc késlekedés nélkül akarta teljesíteni. Ilyen sürgetést érezve nem gondolt arra, milyen nagy lesz a saját fájdalma, és azzal kapcsolatban sem táplált további félelmeket, hogy mennyi megaláztatást kell majd elviselnie. Csak egy meggyőződést hordozott a szívében: ha Ő feláldozza magát, ha vétekáldozatként a keresztre szegezik, akkor Isten akarata teljesül, és Isten új munkába kezdhet. Az emberiség élete és bűnben létezésének állapota teljesen átalakulna. Meggyőződése és eltökéltsége aziránt, amit tenni akart, az ember megmentéséhez kapcsolódott, és csak egyetlen célja volt: követni Isten akaratát, hogy Isten sikeresen megkezdhesse munkájának következő szakaszát. Ez járt akkoriban az Úr Jézus fejében.

A testben élő, megtestestült Istennek normális emberi mivolta volt; egy normális ember érzéseivel és racionalitásával rendelkezett. Tudta, mi a boldogság, mi a fájdalom, és amikor látta, hogy az emberiség ilyen életet él, mélyen átérezte, hogy pusztán az, ha ad az embereknek pár tanítást, ellátja őket valamivel vagy megtanítja őket valamire, nem lesz elég ahhoz, hogy kivezesse őket a bűnből. A parancsolatok betartatása sem válthatta meg őket a bűntől – csak amikor Magára vette az emberiség bűnét, és a bűnös test hasonlatosságává lett, akkor tudta elnyerni cserébe az emberiség szabadságát és Isten bocsánatát az emberiség számára. Miután tehát az Úr Jézus megtapasztalta az emberek bűnben élését és tanúja volt annak, heves vágy ébredt a szívében: lehetővé tenni az emberek számára, hogy megszabaduljanak a bűnben élés küzdelmeitől. Ettől a vágytól egyre inkább azt érezte, hogy a keresztre kell kerülnie, és minél hamarabb és minél gyorsabban magára kell vennie az emberiség bűneit. Ezek voltak az Úr Jézus gondolatai abban az időben, miután együtt élt az emberekkel, és látta, hallotta és érezte bűnös életük nyomorúságát. Az, hogy a megtestesült Istennek ilyen szándéka lehetett az emberiséggel kapcsolatban, hogy efféle természetet tudott kifejezésre juttatni és kinyilatkoztatni – olyasmi ez, amivel egy átlagember rendelkezhet? Mit látna egy átlagember, aki ilyen környezetben él? Mit gondolna? Ha egy átlagember mindezzel szembesülne, vajon egy magasabb szemszögből tekintene a problémákra? Biztosan nem! Bár a megtestesült Isten külső megjelenése pontosan olyan, mint egy emberé, és bár emberi tudást tanul, emberi nyelven beszél, sőt néha az emberiség saját módszereivel vagy beszédmódjával fejezi ki gondolatait, mégis, ahogy Ő látja az embereket és a dolgok lényegét, egyáltalán nem azonos azzal, ahogy a romlott emberek látják az emberiséget és a dolgok lényegét. Az Ő szemszöge és az a magaslat, amelyen Ő áll, egy romlott ember számára elérhetetlen. Ez azért van így, mert Isten az igazság, mert a test, amelyet Ő visel, szintén rendelkezik Isten lényegével, továbbá az Ő gondolatai és az, amit az Ő emberi mivolta kifejez, szintén az igazság. Amit Ő a romlott emberek számára a testben kifejezésre juttat, az az igazság és az élet átadása. Ezek a juttatások nemcsak egy embernek szólnak, hanem az egész emberiségnek. Bármely romlott ember szívében csak az a néhány ember van, akik kapcsolatban állnak vele. Ők csak ezzel a maroknyi emberrel törődnek és foglalkoznak. Amikor katasztrófa fenyeget, először a saját gyermekeikre, házastársukra vagy szüleikre gondolnak. Egy könyörületesebb ember is legfeljebb valamelyik rokonára vagy jó barátjára gondolna, de vajon messzebbre terjednek ennél még egy ilyen könyörületes ember gondolatai is? Nem, soha! Mivel az emberek mégiscsak emberek, és csak emberi magaslatból és nézőpontból tudnak szemlélni mindent. A megtestesült Isten azonban teljesen más, mint egy romlott ember. Nem számít, mennyire hétköznapi, mennyire normális, mennyire egyszerű Isten hús-vér teste, vagy milyen megvetéssel is néznek le Rá az emberek, az Ő gondolatai és az emberiséghez való hozzáállása olyasmi, aminek egyetlen ember sem lehet birtokában, amit egyetlen ember sem utánozhat. Ő mindig isteni mivolta szemszögéből, Teremtői pozíciójának magaslatáról fogja szemlélni az emberiséget. Mindig Isten lényegén és gondolkodásmódján keresztül fogja látni az emberiséget. Egyáltalán nem tudja az emberiséget egy átlagember szintjéről, vagy egy romlott ember nézőpontjából szemlélni. Amikor az emberek az emberiségre tekintenek, azt emberi látásmóddal teszik, és olyan dolgokat használnak mércéjükként, mint az emberi tudás, az emberi szabályok és elméletek. Ez azon a hatókörön belül van, amit az emberek a szemükkel látnak, és azon a hatókörön belül, amit a romlott emberek elérhetnek. Amikor Isten az emberiségre tekint, isteni szemmel néz, és az Ő lényegét, tulajdonait és lényét használja mérceként. Ebbe a hatókörbe olyan dolgok is beletartoznak, amelyeket az emberek nem láthatnak, és ez az, amiben a megtestesült Isten és a romlott emberek teljesen különböznek egymástól. Ezt a különbséget az emberek és Isten eltérő lényege határozza meg – ezek az eltérő lényegek határozzák meg identitásukat és helyzetüket, valamint azt a nézőpontot és magaslatot, ahonnan a dolgokat látják. Látjátok Magának Istennek a kifejeződését és kinyilatkoztatását az Úr Jézusban? Mondhatod, hogy amit az Úr Jézus tett és mondott, az az Ő szolgálatával és Isten saját irányítási munkájával függött össze, és hogy mindez Isten lényegének kifejeződése és kinyilatkoztatása volt. Bár volt emberi megnyilvánulása, isteni lényege és isteni mivoltának kinyilatkoztatása tagadhatatlan. Vajon ez az emberi megnyilvánulás valóban az emberi mivolt megnyilvánulása volt? Az Ő emberi megnyilvánulása lényegénél fogva teljesen különbözött a romlott emberek emberi megnyilvánulásától. Az Úr Jézus a megtestesült Isten volt. Ha valóban az átlagos, romlott emberek egyike lett volna, vajon láthatta volna isteni szemszögből az emberiség bűnös életét? Egyáltalán nem! Ez a különbség az Emberfia és a közönséges emberek között. A romlott emberek mind bűnben élnek, és ha valaki látja a bűnt, nincsenek különösebb érzései ezzel kapcsolatban; mindannyian egyformák, akárcsak a sárban élő disznók, akik egyáltalán nem érzik magukat kényelmetlenül vagy mocskosnak – ellenkezőleg: jól esznek és nyugodtan alszanak. Ha valaki kitakarítja a disznóólat, a disznó valójában kellemetlenül érzi magát, és nem marad tiszta. Nemsokára megint a sárban fog hemperegni, teljes kényelemben, mert egy mocskos teremtmény. Az emberek a disznókat mocskosnak látják, de ha kitakarítod a disznó lakhelyét, nem érzi magát jobban – ezért nem tart senki disznót a házában. Az emberek mindig másképp fogják látni a disznókat, mint ahogyan a disznók érzik magukat, mert az emberek és a disznók nem azonos fajtájúak. És mivel a megtestesült Emberfia nem azonos fajtájú a romlott emberekkel, csak a megtestesült Isten állhat Isten nézőpontjában, Isten magaslatán, ahonnan az emberiségre és mindenre tekint.

Mi a helyzet a szenvedéssel, amelyet Isten él át, amikor testet ölt és az emberek között él? Mi ez a szenvedés? Érti ezt valaki igazán? Egyesek azt mondják, hogy Isten nagyon szenved, mert bár Ő Isten Maga, az emberek nem értik az Ő lényegét, hanem hajlamosak mindig úgy bánni vele, mint egy emberrel, ami miatt Ő sértettnek és megbántottnak érzi magát – azt mondják, hogy ezek miatt Isten szenvedése valóban nagy. Mások azt mondják, hogy Isten ártatlan és bűntelen, de ugyanúgy szenved, mint az emberiség, hogy az emberiséggel együtt szenvedi el az üldöztetést, a rágalmakat és a megaláztatásokat; azt mondják, hogy a követői félreértéseit és lázadását is elviseli – ezért azt mondják, hogy Isten szenvedése valóban nem mérhető. Most úgy tűnik, hogy nem igazán értitek Istent. Valójában ez a szenvedés, amiről beszéltek, nem számít igazi szenvedésnek Isten számára, mert van ennél nagyobb szenvedés is. Akkor Maga Isten számára mi az igazi szenvedés? Mi az igazi szenvedés Isten hús-vér teste számára? Isten számára az, hogy az emberiség nem érti Őt, nem számít szenvedésnek, és az sem számít szenvedésnek, hogy az emberek némileg félreértik Istent és nem látják Őt Istennek. Az emberek azonban gyakran úgy érzik, hogy Isten bizonyára nagy igazságtalanságot szenvedett el, hogy az idő alatt, amit testben tölt, nem mutathatja meg személyét az emberiségnek és nem engedheti meg, hogy az emberek lássák az Ő nagyságát, továbbá hogy alázatosan elbújik egy jelentéktelen testben, és ez bizonyára nagy gyötrelem a Számára. Az emberek megszívlelik azt, amit megértenek és amit látnak Isten szenvedéséből, továbbá mindenféle együttérzést vetítenek Istenre, gyakran még egy kicsit méltatják is a szenvedését. A valóságban azonban van különbség; szakadék tátong aközött, amit az emberek Isten szenvedéséből megértenek, és aközött, amit Ő valóban érez. Elmondom nektek az igazságot – Isten számára, függetlenül attól, hogy Isten Lelke vagy Isten megtestesülése, a fent leírt szenvedés nem igazi szenvedés. Akkor mi az, amitől Isten valójában szenved? Isten szenvedéséről csak a megtestesült Isten szemszögéből beszéljünk.

Amikor Isten testet ölt, átlagos, normális emberré változik és együtt él az emberekkel az emberiség körében, vajon nem látja és nem érzi az emberek életének módszereit, törvényeit és elméleteit? Milyen érzéseket váltanak ki Belőle az élet ezen módszerei és törvényei? Vajon érez utálatot a szívében? Miért érezne utálatot? Milyen módszerekkel és törvényekkel él az emberiség? Milyen alapelvekben gyökereznek ezek? Min alapulnak? Az emberiség módszerei, törvényei és a többi, ami az életmódhoz kötődik, mind a Sátán logikája, tudása és filozófiája alapján jött létre. Az ilyen típusú törvények szerint élő embereknek nincs emberi mivoltuk, nincs igazságuk – mindannyian szembeszegülnek az igazsággal és ellenségesek Istennel szemben. Ha megnézzük Isten lényegét, látjuk, hogy az Ő lényege pontosan ellentéte a Sátán logikájának, tudásának és filozófiájának. Az Ő lényege tele van igazságossággal, igazsággal, szentséggel és minden pozitív dolog egyéb valóságaival. Mit érez Isten, aki ezzel a lényeggel rendelkezik és egy ilyen emberiség körében él? Mit érez a szívében? Nincs tele fájdalommal? A szívében fájdalom van, olyan fájdalom, amelyet senki sem érthet meg vagy élhet át. Ez azért van, mert minden, amivel Ő szembesül, amivel találkozik, amit hall, lát és tapasztal, az az egész emberiség romlottsága, gonoszsága, valamint az igazság elleni lázadása és ellenállása. Minden, ami az emberektől származik, az Ő szenvedésének forrása. Vagyis, mivel az Ő lényege nem azonos a romlott emberekkel, az emberek romlottsága lesz az Ő legnagyobb szenvedésének forrása. Amikor Isten testet ölt, vajon képes találni valakit, aki közös nyelvet beszél Vele? Ilyen személyt nem talál az emberiség körében. Senkit nem lehet találni, aki képes lenne kommunikálni Istennel, vagy aki képes lenne ilyen eszmecserét folytatni Vele – mit gondolsz, ez milyen érzéssel tölti el Istent? Azok a dolgok, melyekről az emberek beszélgetnek, amelyeket szeretnek, hajszolnak és amelyekre vágyakoznak, mind a bűnnel és a gonosz hajlamokkal kapcsolatosak. Amikor Isten mindezzel szembesül, vajon az nem olyan, mintha kést döfnének a szívébe? Ezekkel a dolgokkal szembesülve, vajon lehetett öröm a szívében? Találhatott vigaszt? Azok, akik Vele élnek, lázadással és gonoszsággal teli emberek – hogy ne szenvedne a szíve? Mekkora valójában ez a szenvedés, és ki törődik vele? Ki figyel rá oda? És ki képes méltányolni? Az emberek nem képesek megérteni Isten szívét. Az Ő szenvedését az emberek különösen nem képesek méltányolni, és az emberiség ridegsége és érzéketlensége még jobban elmélyíti Isten szenvedését.

Vannak emberek, akik gyakran együtt éreznek Krisztus helyzetével, mert van egy vers a Bibliában, amely így szól: „A rókáknak barlangjuk van, és a madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Amikor az emberek ezt hallják, megszívlelik, és azt hiszik, hogy ez a legnagyobb szenvedés, melyet Isten elvisel, és a legnagyobb szenvedés, melyet Krisztus elvisel. Ha most a tények szemszögéből nézzük, vajon így van-e? Nem; Isten ezeket a nehézségeket nem tartja szenvedésnek. Soha nem szólalt fel a testi nehézségei miatti igazságtalanság ellen, és soha nem késztette az embereket arra, hogy törlesszenek Neki vagy megjutalmazzák Őt valamivel. Amikor azonban tanúja minden emberiséggel kapcsolatos dolognak, a romlott életnek és a romlott emberek gonoszságának, amikor tanúja annak, hogy az emberiség a Sátán markában és fogságában van, és nem tud kiszabadulni, hogy a bűnben élő emberek nem tudják, mi az igazság, akkor nem tudja eltűrni mindezeket a bűnöket. Az emberek iránti utálata napról napra nő, de mindezt el kell viselnie. Ez Isten nagy szenvedése. Isten még szívének hangját vagy az érzéseit sem tudja teljesen kifejezésre juttatni követői körében, követői közül pedig senki sem tudja igazán megérteni az Ő szenvedését. Senki nem is próbálja megérteni vagy megvigasztalni az Ő szívét, amely napról napra, évről évre, újra és újra elviseli ezt a szenvedést. Mit láttok ti mindebben? Isten nem követel semmit az emberektől cserébe azért, amit adott, de Isten a lényegéből adódóan egyáltalán nem tudja elviselni az emberiség gonoszságát, romlottságát és bűnét, ehelyett rendkívüli utálatot és gyűlöletet érez, ami Isten szívének és testének végtelen szenvedéséhez vezet. Láttátok ezt? Valószínűleg egyikőtök sem látta, mert egyikőtök sem érti igazán Istent. Idővel fokozatosan meg kell tapasztalnotok ezt önmagatok számára.

Most pedig nézzük meg a Szentírás következő passzusait:

9. Jézus csodákat tesz

a. Jézus megvendégel ötezer embert

János 6:8-13  Egyik tanítványa, András, Simon Péter testvére így szólt Hozzá: Van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyi embernek? Jézus ezt mondta: Ültessétek le az embereket! Füves terület volt az. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak. Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba! Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékával, amit meghagytak azok, akik ettek.

b. Lázár feltámasztása dicsőíti Istent

János 11:43-44  Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!

Az Úr Jézus által tett csodák közül csak ezt a kettőt választottuk ki, mert ezek alkalmasak arra, hogy bemutassák, amiről itt beszélni akarok. Ez a két csoda valóban megdöbbentő és rendkívül jellemző az Úr Jézus által a Kegyelem Korában véghezvitt csodákra.

Először nézzük meg az első passzust: Jézus megvendégel ötezer embert.

Mi az „öt kenyér és két hal” gondolata? Alapesetben hány embert lehetne kellően jóllakatni öt kenyérrel és két hallal? Ha egy átlagos ember étvágyát vesszük alapul, akkor csak két embernek lenne elég. Ez az „öt kenyér és két hal” gondolata legegyszerűbb formájában. Ebben a passzusban viszont hány embert vendégeltek meg öt kenyérrel és két hallal? A Szentírás az alábbiakat jegyzi fel: „Füves terület volt az. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren.” Öt kenyérhez és két halhoz képest az ötezer nagy szám? Mire utal az, hogy ez a szám ilyen nagy? Emberi szemszögből nézve öt kenyeret és két halat lehetetlen lenne elosztani ötezer ember között, mert túl nagy az eltérés az emberek és az étel között. Még ha minden ember csak egy aprócska falatot kapna, akkor sem lenne elég ötezer embernek. Itt azonban az Úr Jézus csodát tett: nem csak arról gondoskodott, hogy ötezer ember jóllakjon, de még maradt is az ételből. A Szentírás így fogalmaz: „Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba! Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékával, amit meghagytak azok, akik ettek.” Ez a csoda lehetővé tette az emberek számára, hogy meglássák az Úr Jézus kilétét és státuszát, és meglássák azt, hogy Isten számára semmi sem lehetetlen – így meglátták Isten mindenhatóságának igazságát. Öt kenyér és két hal elég volt ötezer ember megvendégelésére, de ha nem lett volna étel, vajon Isten akkor is képes lett volna megvendégelni ötezer embert? Persze, hogy képes lett volna! Ez egy csoda volt, ezért az emberek elkerülhetetlenül úgy érezték, hogy érthetetlen, hihetetlen és titokzatos, ám Isten számára ez semmiség volt. Mivel Isten számára ez hétköznapi dolog volt, miért kellene most ezt kiemelni és értelmezni? Azért, mert e csoda mögött az Úr Jézus szándéka áll, amit az emberiség korábban még soha nem érzékelt.

Először próbáljuk megérteni, hogy miféle ember volt ez az ötezer ember. Az Úr Jézus követői voltak? A Szentírásból tudjuk, hogy nem az Ő követői voltak. Tudták, hogy ki az Úr Jézus? Természetesen nem! Legalábbis nem tudták, hogy az előttük álló személy Krisztus, vagy néhányan talán ismerték a nevét, és tudtak vagy hallottak valamit arról, amiket tett. Az Úr Jézus iránti kíváncsiságuk csupán akkor ébredt fel, amikor hallottak Róla történeteket, de azt biztosan nem lehetett mondani, hogy követték, még kevésbé, hogy értették Őt. Amikor az Úr Jézus meglátta ezt az ötezer embert, éhesek voltak, és csak arra tudtak gondolni, hogy megtöltsék a bendőjüket, ezért ennek fényében az Úr Jézus tett eleget a vágyuknak. Amikor eleget tett a vágyuknak, mi volt az Ő szívében? Hogyan viszonyult ezekhez az emberekhez, akik csak jól akartak lakni? Ebben az időben az Úr Jézus gondolatai és hozzáállása Isten természetéhez és lényegéhez kapcsolódott. Szembenézve ezzel az ötezer üres gyomrú emberrel, akik csak egy jót akartak enni, szembenézve ezekkel az emberekkel, akik tele voltak kíváncsisággal és reménységgel Iránta, az Úr Jézus pusztán arra gondolt, hogy ezt a csodát felhasználva kegyelmet ajándékoz nekik. Azonban nem reménykedett abban, hogy a követőivé válnak, mert tudta, hogy csak mulatozni akartak és jóllakni, ezért a legjobbat hozta ki abból, ami adott volt, és öt kenyérből és két halból megvendégelt ötezer embert. Felnyitotta ezeknek az embereknek a szemét, akik szerettek izgalmas dolgokat látni, akik csodák tanúi akartak lenni, és saját szemükkel látták, hogy a megtestesült Isten milyen dolgokat képes véghezvinni. Bár az Úr Jézus valami kézzelfoghatót használt, hogy kielégítse kíváncsiságukat, a szíve mélyén már tudta, hogy ez az ötezer ember csak tele akarta enni magát cipókkal, ezért nem prédikált nekik, és nem is mondott nekik semmit – csak hagyta, hogy lássák ezt a csodát megtörténni. Egyáltalán nem tudott úgy bánni ezekkel az emberekkel, mint az Őt valóban követő tanítványaival, de Isten szívében minden teremtmény az Ő uralma alatt áll, és Ő megengedi, hogy a színe előtt lévő minden teremtmény élvezze Isten kegyelmét, ha szükséges. Bár ezek az emberek nem tudták, hogy ki Ő, és nem értették Őt, nem is volt különösebb benyomásuk róla, és hálát sem éreztek Iránta, még azután sem, hogy megették a kenyeret és a halat, Isten nem vette ezt zokon – csodálatos lehetőséget adott ezeknek az embereknek, hogy élvezzék Isten kegyelmét. Egyesek azt mondják, hogy Isten elvi alapon cselekszik, hogy nem vigyáz a hitetlenekre, nem védi őket, és főleg nem engedi meg nekik, hogy élvezzék a kegyelmét. Valóban így van ez? Isten szemében, amíg ők élő teremtmények, akiket Ő Maga teremtett, irányítani fogja őket és gondoskodik róluk, sokféleképpen bánik velük, tervet készít számukra és uralkodik rajtuk. Isten ezt gondolja minden dologról, és így viszonyul hozzájuk.

Bár az ötezer ember, aki evett a kenyérből és a halból, nem tervezte, hogy követi az Úr Jézust, Ő nem támasztott velük szemben szigorú követeléseket; miután jóllaktak, tudjátok, mit tett az Úr Jézus? Egyáltalán prédikált nekik? Hová ment, miután ezt tette? A Szentírás nem jegyzi fel, hogy az Úr Jézus bármit is mondott volna nekik, csak azt, hogy csendben távozott, miután végrehajtotta a csodát. Támasztott tehát bármilyen követeléseket ezekkel az emberekkel szemben? Volt gyűlölet? Nem, nem volt semmi ilyesmi. Egyszerűen csak nem akart többé törődni ezekkel az emberekkel, akik nem tudták Őt követni, és ekkor fájt a szíve. Mivel látta az emberiség romlottságát és érezte, hogy az emberiség elutasítja Őt, amikor látta ezeket az embereket és velük volt, elszomorította Őt az emberi korlátoltság és tudatlanság, és fájt a szíve, minden vágya az volt, hogy minél hamarabb elhagyja ezeket az embereket. Az Úr nem támasztott velük szemben semmilyen követelményt a szívében, nem akart törődni velük, és még kevésbé akarta rájuk fordítani az energiáját. Tudta, hogy nem tudják Őt követni, mindezek ellenére a velük szembeni hozzáállása mégis nagyon egyértelmű volt. Csak kedvesen akart bánni velük, kegyelemben akarta őket részesíteni, és valóban ez volt Isten hozzáállása minden teremtett lényhez, aki az Ő uralma alatt állt – kedvesen bánni minden teremtett lénnyel, gondoskodni róluk és táplálni őket. Éppen azért, mert az Úr Jézus a megtestesült Isten volt, nagyon természetesen nyilatkoztatta ki Isten saját lényegét, és kedvesen bánt ezekkel az emberekkel. Jóindulatú és elfogadó szívvel bánt velük, és ilyen szívvel tanúsított kedvességet feléjük. Nem számított, hogy ezek az emberek hogyan látták az Úr Jézust, és nem számított, hogy mi lesz a kimenetele, Ő minden teremtett lényt az Ő identitásából kiindulva, az egész teremtés Uraként kezelt. Minden, amit kinyilatkoztatott, kivétel nélkül Isten természete, tulajdonai és lénye volt. Az Úr Jézus csendesen végezte el ezt a dolgot, majd csendesen távozott – ez Isten természetének mely aspektusa? Mondhatnánk, hogy ez Isten szerető kedvessége? Mondhatnánk, hogy ez Isten önzetlensége? Olyasmi ez, amire egy átlagos ember képes? Egyértelműen nem! Lényegében ki volt az az ötezer ember, akit az Úr Jézus öt kenyérből és két halból megvendégelt? Mondhatnánk, hogy olyan emberek voltak, akik összeegyeztethetőek Vele? Mondhatnánk, hogy mindannyian ellenségesek voltak Istennel szemben? Bizonyossággal kijelenthető, hogy egyáltalán nem voltak összeegyeztethetőek az Úrral, és a lényegük abszolút ellenséges volt Istennel szemben. De hogyan bánt velük Isten? Egy módszer segítségével oszlatta el az emberek Istennel szembeni ellenségességét: ezt a módszert „kedvességnek” nevezzük. Azaz, bár az Úr Jézus bűnösnek látta ezeket az embereket, Isten szemében mégis az Ő teremtett lényei voltak, így mégis kedvesen bánt ezekkel a bűnösökkel. Ez Isten toleranciája, és ezt a toleranciát Isten saját identitása és lényege határozza meg. Ez tehát olyasvalami, amire egyetlen Isten által teremtett ember sem képes – erre csak Isten képes.

Amikor képes leszel igazán értékelni Isten gondolatait és hozzáállását az emberiséghez, amikor igazán megérted Isten ragaszkodását és aggodalmát minden egyes teremtett lény iránt, akkor képes leszel megérteni az odaadást és a szeretetet, amelyet a Teremtő által teremtett minden egyes ember megkapott. Amikor ez megtörténik, két szóval fogod leírni Isten szeretetét. Mi ez a két szó? Van, aki azt mondja, hogy „önzetlen”, és van, aki azt, hogy „emberbarát”. E kettő közül az „emberbarát” szó a legkevésbé alkalmas Isten szeretetének leírására. Ezt a szót az emberek egy nagylelkű vagy széles látókörű ember jellemzésére használják. Utálom ezt a szót, mert véletlenszerű, válogatás nélküli, az elvek figyelembevétele nélküli jótékonykodásra utal. Egy érzelmi kiáradás, amely az ostoba és zavarodott emberekre jellemző. Amikor ezt a szót Isten szeretetének jellemzésére használják, annak szükségszerűen van egy istenkáromló felhangja. Van itt két szó, amelyek találóbban írják le Isten szeretetét. Melyek ezek? Az első a „mérhetetlen”. Hát nem nagyon beszédes ez a szó? A második a „hatalmas”. E szavak mögött, melyeket Isten szeretetének leírására használok, gyakorlati jelentés rejlik. Szó szerint véve a „mérhetetlen” egy dolog terjedelmét vagy kapacitását írja le, de függetlenül attól, hogy mekkora az a dolog, az emberek megérinthetik és láthatják. Mégpedig azért, mert létezik – nem egy elvont tárgy, hanem olyasvalami, amit az emberek viszonylag pontos és gyakorlatias módon el tudnak képzelni. Akár két-, akár háromdimenziós perspektívából nézed, nem kell elképzelned a létezését, mert olyan dolog, ami ténylegesen, valós módon létezik. Bár a „mérhetetlen” szó használata Isten szeretetének leírására olyan érzést kelthet, mintha megpróbálnánk számszerűsíteni a szeretetét, egyúttal azt az érzetet is kelti, hogy az Ő szeretete nem számszerűsíthető. Azt mondom, hogy Isten szeretete számszerűsíthető, mert az Ő szeretete nem üres, és nem is egy legendaszerű dolog. Inkább olyasvalami, amin minden, Isten uralma alatt álló dolog osztozik, amit minden teremtmény különböző mértékben és különböző nézőpontokból élvez. Bár az emberek nem láthatják vagy érinthetik, ez a szeretet ad táplálékot és életet minden dolognak, ahogy apránként megnyilatkozik az életükben, és ők számon tartják és tanúságot tesznek Isten szeretetéről, amelyet minden egyes múló pillanatban élveznek. Azért mondom, hogy Isten szeretete nem számszerűsíthető, mert annak misztériuma, hogy Isten minden dologról gondoskodik és minden dolgot táplál, olyasvalami, amit az embereknek nehéz felfogniuk, ahogyan Isten minden dologra, különösen az emberiségre vonatkozó gondolatait is. Vagyis senki sem tudja, hogy a Teremtő mennyi vért és könnyet ontott az emberiségért. Senki sem tudja felfogni, senki sem tudja megérteni annak a szeretetnek a mélységét és súlyát, amelyet a Teremtő érez a saját kezével teremtett emberiség iránt. Ha Isten szeretetét mérhetetlennek nevezzük, az segít az embereknek értékelni és megérteni annak terjedelmét és létezésének igazságát. Azért is, hogy az emberek mélyebben megérthessék a „Teremtő” szó gyakorlati jelentését és mélyebb megértést nyerhessenek a „teremtett lény” elnevezés gyakorlati jelentéséről. Általában mit jellemez a „hatalmas” szó? Többnyire az óceán vagy a világegyetem leírására használják, például: „a hatalmas világegyetem” vagy „a hatalmas óceán”. A világegyetem kiterjedtsége és csendes mélysége meghaladja az ember felfogóképességét; olyasvalami, ami megragadja az ember képzeletét, ami iránt nagy csodálatot érez. Titokzatossága és mélysége karnyújtásnyira van, mégis elérhetetlen. Amikor az óceánra gondolsz, a terjedelmére gondolsz – határtalannak tűnik, és érzed a titokzatosságát és óriási befogadóképességét. Ezért használtam a „hatalmas” szót Isten szeretetének leírására, hogy segítsek az embereknek átérezni, mennyire értékes ez a szeretet, átérezni szeretetének mélységes szépségét, és azt, hogy Isten szeretetének ereje végtelen és széleskörű. Azért használtam ezt a szót, hogy segítsek az embereknek átérezni az Ő szeretetének szentségét, valamint Isten méltóságát és sérthetetlenségét, ami az Ő szeretetén keresztül nyilatkozik meg. Nos, úgy gondoljátok, hogy a „hatalmas” megfelelő szó Isten szeretetének leírására? Vajon megmérhető Isten szeretete ezzel a két szóval: „mérhetetlen” és „hatalmas”? Abszolút! Az emberi nyelvben ez a két szó önmagában mondhatni találó, és viszonylag közel áll Isten szeretetének jellemzéséhez. Nem így gondoljátok? Ha arra kérnélek, hogy jellemezzétek Isten szeretetét, ezt a két szót használnátok? Valószínűleg nem, mert számotokra Isten szeretetének megértése és értékelése a kétdimenziós perspektíva hatókörére korlátozódik, és nem emelkedett fel a háromdimenziós tér magasságába. Ha tehát arra kérnélek, hogy írjátok le Isten szeretetét, úgy éreznétek, hogy hiányoznak hozzá a szavak, vagy talán meg sem tudnátok szólalni. A két szó, amelyről ma beszéltem, lehet, hogy nehezen érthető számotokra, vagy egyszerűen nem értetek vele egyet. Ez csak azt mutatja, hogy Isten szeretetét felületesen értékelitek és értitek, szűk hatókörre korlátozva. Korábban már mondtam, hogy Isten önzetlen; emlékeztek erre a szóra: „önzetlen”. Lehet, hogy Isten szeretetét csak önzetlennek lehet nevezni? Vajon ez nem túlságosan szűk hatókör? Jobban el kellene gondolkodnotok ezen a kérdésen, hogy nyerhessetek belőle valamit.

Az első csodából a fent elhangzottakat láttuk meg Isten természetéről és lényegéről. Bár ez egy olyan történet, amelyet az emberek már több ezer éve olvasnak, egyszerű cselekménye van, és az emberek egy egyszerű jelenséget láthatnak meg benne; mégis, ebben az egyszerű cselekményben valami sokkal értékesebbet is láthatunk: Isten természetét, tulajdonait és lényét. Ezek a dolgok, az Ő tulajdonai és lénye, Magát Istent képviselik, és Isten saját gondolatainak kifejeződései. Amikor Isten kifejezésre juttatja a gondolatait, az az Ő szíve hangjának a kifejeződése. Azt reméli, hogy lesznek olyan emberek, akik megértik Őt, ismerik Őt és felfogják az Ő szándékait, továbbá képesek meghallani a szíve hangját, és képesek lesznek aktívan együttműködni az Ő szándékainak teljesítésében. E dolgok, amelyeket az Úr Jézus tett, Isten hangtalan kifejeződései voltak.

Ezután nézzük meg a következő passzust: Lázár feltámasztása dicsőíti Istent.

Milyen benyomásaitok vannak, miután elolvastátok ezt a passzust? Ennek a csodának a jelentősége, amelyet az Úr Jézus tett, sokkal nagyobb volt, mint az előzőnek, mert nincs annál meghökkentőbb csoda, mint egy halott embert visszahozni a sírból. Abban a korszakban rendkívül jelentős volt, hogy az Úr Jézus ilyesmit tett. Mivel Isten testet öltött, az emberek csak az Ő fizikai megjelenését, gyakorlati oldalát és jelentéktelen aspektusát láthatták. Még ha néhányan láttak is és meg is értettek valamit a jelleméből vagy néhány különleges képességéből, amelyekkel látszólag rendelkezett, senki sem tudta, honnan jött az Úr Jézus, ki is Ő valójában a lényege szerint, és milyen egyéb dolgokra volt valójában képes. Mindez ismeretlen volt az emberiség számára. Nagyon sok ember akart bizonyítékot találni, hogy választ kapjon ezekre a kérdésekre az Úr Jézussal kapcsolatban, és megtudja az igazságot. Vajon Isten tudott tenni valamit, hogy bizonyítsa saját kilétét? Isten számára ez gyerekjáték volt – egy semmiség. Bárhol, bármikor tudott tenni valamit, hogy bizonyítsa az Ő kilétét és lényegét, de Isten a Maga módján tette a dolgokat – tervezetten és lépésekben. Nem válogatás nélkül tette a dolgokat, hanem inkább megkereste a megfelelő időt és a megfelelő alkalmat, hogy tegyen valamit, ami által az ember megláthat valamit, ami valóban át van itatva értelemmel. Ily módon bizonyította hatalmát és kilétét. Akkor tehát Lázár feltámasztása bizonyíthatja az Úr Jézus kilétét? Nézzük meg a Szentírás következő passzusát: „Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott [...]”. Amikor az Úr Jézus ezt tette, csak egy dolgot mondott: „Lázár, jöjj ki!” Lázár ekkor kijött a sírjából – ez az Úr által kimondott néhány szónak köszönhetően történt. Ez idő alatt az Úr Jézus nem állított fel oltárt, és semmilyen más cselekedetet nem hajtott végre. Csak ezt az egy dolgot mondta. Vajon csodának vagy parancsnak kellene ezt nevezni? Vagy valamiféle varázslat volt? A felszínen úgy tűnik, csodának lehetne nevezni, és ha modern szemszögből nézzük, akkor persze továbbra is nevezhetjük csodának. Semmiképpen sem tekinthető azonban olyan mágiának, amely a lelket visszahívja a halálból, és egyáltalán nem volt semmiféle varázslás. Az a helyes, ha azt mondjuk, hogy ez a csoda a Teremtő hatalmának legnormálisabb, apró megnyilvánulása volt. Ez Isten hatalma és ereje. Istennek megvan a hatalma, hogy egy ember halálát okozza, és annak lelke elhagyja a testét s visszatérjen az alvilágba, vagy bárhová, ahová mennie kell. Egy ember halálának időpontját, és a helyet, ahová halála után kerül, Isten határozza meg. Ezeket a döntéseket bármikor és bárhol meghozhatja, nem korlátozzák emberek, események, tárgyak, tér vagy földrajz. Ha akarja, megteheti, mert minden dolog és élőlény az Ő uralma alatt áll, és minden dolog az Ő szava és hatalma által születik, él és pusztul el. Ő képes feltámasztani egy halott embert, és ezt is bármikor, bárhol megteheti. Ez az a hatalom, amellyel csak a Teremtő rendelkezik.

Amikor az Úr Jézus olyan dolgokat tett, mint Lázár visszahozása a halálból, az volt a célja, hogy bizonyítson az embereknek és a Sátánnak, illetve tudassa az emberekkel és a Sátánnal, hogy az emberiséggel kapcsolatban mindent, az emberiség életét és halálát Isten határozza meg, és bár testet öltött, továbbra is Ő irányítja az anyagi világot, amely látható, és a szellemi birodalmat is, amelyet az emberek nem láthatnak. Ez azért történt, hogy az emberiség és a Sátán megtudja, hogy nem minden, emberiséggel kapcsolatos dolog áll a Sátán irányítása alatt. Ez Isten hatalmának kinyilatkoztatása és bemutatása volt, egyúttal üzenetküldési lehetőség Isten számára, amellyel megüzente minden dolognak, hogy az emberiség élete és halála Isten kezében van. Lázár feltámasztása az Úr Jézus által az egyik módja volt annak, ahogyan a Teremtő tanítja és oktatja az emberiséget. Egy konkrét cselekedet volt, amelyben Ő az erejét és hatalmát használta arra, hogy az emberiséget tanítsa és ellássa. Olyan módszer volt, amellyel a Teremtő szavak nélkül lehetővé tette az emberiség számára, hogy meglássa az igazságot, miszerint Ő parancsol minden dolognak. Ez volt az egyik módja annak, hogy gyakorlati tetteken keresztül mondja el az emberiségnek, hogy nincs más üdvösség, csakis Őáltala. Ez a néma eszköz, amellyel az emberiséget tanította, örökkévaló, kitörölhetetlen, olyan megrázkódtatást és megvilágosodást hoz az emberi szívekbe, amely soha nem halványul el. Lázár feltámasztása megdicsőítette Istent – ez mély hatást gyakorol Isten minden egyes követőjére. Szilárdan rögzíti minden emberben, aki mélyen megérti ezt az eseményt, azt a tudást, azt a víziót, hogy egyedül Isten irányíthatja az emberiség életét és halálát. Bár Istennek megvan ez a fajta hatalma, és bár Lázár feltámasztásával üzenetet küldött az emberiség élete és halála feletti szuverenitásáról, nem ez volt az Ő elsődleges munkája. Isten soha semmit nem tesz jelentés nélkül. Minden egyes dolog, amit tesz, nagy értékkel bír, és pompás ékszer a kincsek tárházában. Egyáltalán nem tenné munkája elsődleges vagy egyedüli céljává vagy elemévé azt, hogy „egy ember jöjjön ki a sírjából”. Isten semmit nem tesz, aminek nincs értelme. Lázár feltámasztása mint egyedülálló esemény elegendő ahhoz, hogy bemutassa Isten hatalmát és bizonyítsa az Úr Jézus kilétét. Ezért nem ismételte meg az Úr Jézus ezt a fajta csodát. Isten a saját elvei szerint cselekszik. Emberi nyelven azt mondhatnánk, hogy Isten csak komoly dolgokkal foglalja le az elméjét. Vagyis amikor Isten cselekszik, nem tér el munkája céljától. Tudja, hogy milyen munkát akar elvégezni ebben a szakaszban, mit akar elérni, és szigorúan a terve szerint fog munkálkodni. Ha egy romlott embernek ilyen képessége lenne, akkor csak azon törné a fejét, hogyan fedje fel a képességét, hogy mások megtudják, milyen félelmetes, és meghajoljanak előtte, hogy irányíthassa és felfalhassa őket. Ez az a gonoszság, ami a Sátántól ered – ezt hívják romlottságnak. Istennek nem ilyen a természete és nem ilyen a lényege. Az Ő célja a cselekvéssel nem az, hogy hencegjen, hanem az, hogy az emberiségnek több kinyilatkoztatást és útmutatást adjon; ezért látnak az emberek nagyon kevés példát a Bibliában az ilyen jellegű eseményekre. Ez nem azt jelenti, hogy az Úr Jézus képességei korlátozottak voltak, vagy hogy képtelen volt ilyen dolgokra. Egyszerűen arról van szó, hogy Isten nem akarta ezt csinálni, mert Lázár Úr Jézus általi feltámasztásának nagyon is gyakorlati jelentősége volt, továbbá, mert a testet öltött Isten elsődleges munkája nem az volt, hogy csodákat tegyen és embereket hozzon vissza a halálból, hanem az emberiség megváltása. Tehát az Úr Jézus által végzett munka nagy része az emberek tanítása, ellátása és segítése volt, és az olyan események, mint Lázár feltámasztása, csupán egy kis részét képezték az Úr Jézus által végzett szolgálatnak. Sőt, azt is mondhatnánk, hogy a „hencegés” nem része Isten lényegének, így az Úr Jézus nem szándékosan tanúsított visszafogottságot azzal, hogy nem mutatott be több csodát, nem is a környezeti korlátok miatt történt így, és bizonyosan nem a képesség hiánya miatt.

Amikor az Úr Jézus visszahozta Lázárt a halálból, csak ezt a néhány szót használta: „Lázár, jöjj ki!” Ezen kívül semmit sem mondott. Mit mutatnak tehát ezek a szavak? Azt mutatják, hogy Isten bármit el tud érni beszéddel, beleértve egy halott ember feltámasztását is. Amikor Isten megteremtett mindent, amikor megteremtette a világot, azt szavakkal – kimondott parancsokkal, tekintéllyel bíró szavakkal – tette, így teremtett meg mindent, és ezzel elvégeztetett. Ez a néhány szó, amelyet az Úr Jézus mondott, olyan volt, mint azok a szavak, amelyeket Isten mondott, amikor megteremtette az eget, a földet és minden dolgot; ugyanúgy Isten hatalmát és a Teremtő erejét hordozták. Minden dolog az Isten szájából jövő szavak miatt alakult ki és állt meg szilárdan, és ugyanígy Lázár is az Úr Jézus szájából jövő szavak miatt sétált ki a sírjából. Ez volt Isten hatalma, amely az Ő megtestesülésében mutatkozott és valósult meg. Ez a fajta hatalom és képesség a Teremtőé volt, és az Emberfiáé, akiben a Teremtő megszületett. Ezt a megértést tanította az emberiségnek az, hogy Isten visszahozta Lázárt a halálból. Itt most befejezzük e téma tárgyalását. A következőkben olvassunk még a Szentírásból.

10. A farizeusok ítélete Jézus felett

Márk 3:21-22  Amikor ezt meghallották a rokonai, odamentek, hogy megfogják Őt, mivel azt mondták: megzavarodott. A Jeruzsálemből érkező írástudók pedig azt mondták, hogy Belzebub van Benne, és hogy az ördögök fejedelmével űzi ki az ördögöket.

11. Jézus megrója a farizeusokat

Máté 12:31-32  Ezért mondom nektek: minden bűn és káromlás megbocsáttatik majd az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg. Aki az Emberfia ellen szól valamit, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben.

Máté 23:13-15  Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek házát, és színlelésből mégis hosszasan imádkoztok: ezzel súlyosabb ítéletet vontok magatokra. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bejárjátok a tengert és a szárazföldet, hogy egyetlen pogányt zsidó hitre térítsetek, és ha ez megtörtént, akkor a gyehenna fiává teszitek, kétszerte inkább magatoknál.

A fenti két passzus tartalma különbözik egymástól. Nézzük először az első passzust: A farizeusok ítélete Jézus felett.

A Bibliában a farizeusok így értékelték Magát Jézust és a cselekedeteit: „[...] azt mondták: megzavarodott. [...] Belzebub van Benne, és hogy az ördögök fejedelmével űzi ki az ördögöket” (Márk 3:21-22). Az írástudók és a farizeusok ítélete az Úr Jézusról nem olyan volt, hogy csupán mások szavait szajkózták, és nem is alaptalan feltételezés volt, hanem az a következtetés, amelyet abból vontak le az Úr Jézusról, amit láttak és hallottak a tetteiről. Bár a következtetésüket látszólag az igazság nevében vonták le, és az emberek számára megalapozottnak tűnt, azt az arroganciát, amellyel az Úr Jézust megítélték, még ők is nehezen viselték el. Az Úr Jézus iránti gyűlöletük tomboló energiája leleplezte saját vad ambícióikat és gonosz, sátáni arcukat, valamint rosszindulatú természetüket, amellyel ellenálltak Istennek. E dolgokat, amelyeket az Úr Jézus megítélésekor mondtak, vad ambícióik, féltékenységük, valamint az Istennel és az igazsággal szembeni ellenséges és rosszindulatú természetük vezérelte. Nem vizsgálták az Úr Jézus cselekedeteinek forrását, és nem vizsgálták annak lényegét, amit mondott vagy tett. Inkább vakon, őrült izgatottsággal és szándékos rosszindulattal megtámadták és lejáratták azt, amit Ő tett. Odáig mentek, hogy szándékosan lejáratták az Ő Lelkét, vagyis a Szentlelket, ami Isten Lelke. Erre gondoltak, amikor azt mondták: „megzavarodott [...] Belzebub” és „az ördögök fejedelme”. Vagyis azt mondták, hogy Isten Lelke Belzebub és az ördögök fejedelme. Őrültségnek minősítették a testet öltött, megtestesült Isten Lelkének a munkáját. Nemcsak Isten Lelkét káromolták Belzebubként és az ördögök fejedelmeként, hanem Isten munkáját is elítélték, és az Úr Jézus Krisztust is elítélték és káromolták. Istennel szembeni ellenállásuk és istenkáromlásuk lényege teljesen megegyezett a Sátántól és a démonoktól származó Istennel szembeni ellenállásnak és istenkáromlásnak a lényegével. Nemcsak a romlott emberek képviselői voltak, hanem sokkal inkább a Sátán megtestesítői. Ők voltak a Sátán csatornája az emberiség körében, és ők voltak a Sátán cinkosai és lakájai. Istenkáromlásuk és az Úr Jézus Krisztus becsmérlésének lényege az volt, hogy harcoltak Istennel a státuszért, versengtek Vele és vég nélkül próbára tették Őt. Az Istennel szembeni ellenállásuk és a Vele szembeni ellenséges hozzáállásuk, valamint szavaik és gondolataik lényege közvetlenül Isten Lelkét káromolta és dühítette. Ezért Isten észszerű ítéletet hozott az alapján, amit mondtak és tettek, és Isten a tetteiket a Szentlélek elleni káromlás bűnének minősítette. Ez a bűn megbocsáthatatlan mind ebben a világban, mind az eljövendő világban, amint azt a Szentírás következő passzusa is alátámasztja: „A Lélek káromlása nem bocsáttatik meg” és „aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben”. Ma beszéljünk Isten e szavainak valódi jelentéséről: „annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben”. Azaz, tisztázzuk, hogyan teljesíti be Isten a szavakat: „annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben”.

Minden, amiről beszéltünk, Isten természetével és az emberekhez, eseményekhez és dolgokhoz való hozzáállásával kapcsolatos. Természetesen a fenti két passzus sem kivétel ez alól. Észrevettetek valamit a Szentírás e két passzusában? Egyesek azt mondják, hogy Isten haragját látják bennük. Vannak, akik azt mondják, hogy Isten természetének azt az oldalát látják, amely nem tűri az emberiség sértéseit, és ha az emberek olyasmit tesznek, ami Istent káromolja, akkor nem nyerik el az Ő bocsánatát. Annak ellenére, hogy az emberek látják és érzékelik ebben a két passzusban Isten haragját és intoleranciáját az emberiség sértéseivel szemben, továbbra se igazán értik az Ő hozzáállását. E két passzus rejtett utalásokat tartalmaz Isten valódi hozzáállására és megközelítésére azokkal szemben, akik káromolják és feldühítik Őt. Az Ő hozzáállása és megközelítése szemlélteti a következő passzus valódi jelentését: „Aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben.” Amikor az emberek káromolják és feldühítik Istent, Ő hoz egy ítéletet, és ez az ítélet egy Általa megadott kimenetel. Ezt így írja le a Biblia: „Ezért mondom nektek: minden bűn és káromlás megbocsáttatik majd az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg” (Máté 12:31), és „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok!” (Máté 23:13). De vajon le van írva a Bibliában, hogy miután Ő mindezt elmondta, mi lett a kimenetele azoknak az írástudóknak és farizeusoknak, illetve azoknak az embereknek, akik azt mondták, hogy az Úr Jézus őrült? Feljegyezték, hogy elszenvedtek valamilyen büntetést? Nem – ez biztosan kijelenthető. A „nem” itt nem azt jelenti, hogy nem volt ilyen feljegyzés, hanem valójában csak azt, hogy nem volt emberi szemmel látható kimenetel. Ha azt mondjuk, hogy „nem lett feljegyezve”, az megvilágítja Isten hozzáállásának és bizonyos dolgok kezelésére vonatkozó alapelveinek kérdését. Isten nem csukja be a szemét vagy a fülét az Őt káromló vagy Neki ellenálló emberek előtt, sőt még azok előtt sem, akik ócsárolják Őt – akik szándékosan támadják, ócsárolják és átkozzák őt –, hanem egyértelműen viszonyul hozzájuk. Megveti ezeket az embereket és a szívében elítéli őket. Még azt is nyíltan kijelenti, hogy mi lesz a kimenetelük, azért, hogy az emberek tudják, hogy Ő egyértelműen viszonyul azokhoz, akik káromolják Őt, illetve hogy tudják, miként fogja meghatározni a kimenetelüket. Miután azonban Isten ezeket a dolgokat elmondta, az emberek ritkán láthatták meg annak igazságát, hogy Isten miként bánik ezekkel az emberekkel, és nem értették meg az Isten által rájuk szabott kimenetel és ítélet mögött álló alapelveket. Ez azt jelenti, hogy az emberek nem látják azt a sajátos megközelítést és módszert, amellyel Isten bánik velük. Ez Isten azon alapelveivel kapcsolatos, ahogyan a dolgokat intézi. Isten a tények bekövetkeztét használja arra, hogy egyes emberek gonosz viselkedésével foglalkozzon. Vagyis nem közli a bűnüket és nem határozza meg a kimenetelüket, hanem inkább közvetlenül a tények bekövetkeztét használja fel büntetésük és igazságos megtorlásuk kiosztására. Amikor ezek a tények megtörténnek, az emberek teste szenved el büntetést, vagyis a büntetés olyasmi, ami emberi szemmel látható. Amikor Isten egyes emberek gonosz viselkedésével foglalkozik, csak megátkozza őket szavakkal, és rájuk száll a haragja is, de a büntetés, amit kapnak, lehet, hogy olyasmi, amit az emberek nem láthatnak. Mindazonáltal az ilyen típusú kimenetel még súlyosabb lehet, mint az emberek által látható kimenetelek, például a büntetés vagy a halál. Ez azért van így, mert azon körülmények között, amikor Isten úgy döntött, hogy nem menti meg az efféle embereket, nem mutat többé irgalmat vagy elfogadást irántuk, és nem biztosít számukra több lehetőséget, akkor a velük szemben tanúsított hozzáállás az, hogy félreteszi őket. Mit jelent itt a „félretevés”? E kifejezés alapjelentése az, hogy félreteszünk valamit, figyelmen kívül hagyjuk és többé nem fordítunk rá figyelmet. Itt azonban, amikor Isten félretesz valakit, a jelentésének két különböző magyarázata van: az első magyarázat az, hogy átadta annak az embernek az életét és minden, vele kapcsolatos dolgot a Sátánnak, hogy ő foglalkozzon vele, Isten pedig többé nem felelős azért az emberért és nem irányítja őt. Akár őrült, akár ostoba az illető, akár halott, akár él, akár alászállt a pokolba a büntetésért, mindennek semmi köze nem lenne Istenhez. Ez azt jelentené, hogy egy ilyen teremtett lénynek nem lenne kapcsolata a Teremtővel. A második magyarázat az, hogy Isten elhatározta, hogy Ő Maga akar csinálni valamit ezzel az emberrel, a saját kezével. Lehetséges, hogy hasznosítani fogja ennek az embernek a szolgálatát, vagy ellenpontként fogja használni. Lehetséges, hogy különleges módon fog foglalkozni az efféle emberrel, különleges módon fog bánni vele, mint például Pállal. Ez az az alapelv és hozzáállás Isten szívében, amely alapján eldöntötte, hogy fog bánni az ilyen emberekkel. Amikor tehát az emberek ellenállnak Istennek, ócsárolják és káromolják Őt, ha felbosszantják a természetét, vagy ha túllépik Isten tűrőképességének határát, akkor a következményekre jobb nem is gondolni. A legsúlyosabb következmény az, ha Isten egyszer s mindenkorra átadja az életüket és minden velük kapcsolatos dolgot a Sátánnak. Az örökkévalóságig nem nyernek bocsánatot. Ez azt jelenti, hogy ez az ember táplálékká vált a Sátán szájában, játékszerré a kezében, és onnantól kezdve Istennek semmi köze sincs többé hozzá. El tudjátok képzelni, micsoda nyomorúság volt, amikor a Sátán megkísértette Jóbot? Még azzal a kitétellel is, hogy a Sátán nem tehetett kárt Jób életében, Jób nagyon szenvedett. Vajon nem még nehezebb elképzelni, hogy milyen pusztítást végez a Sátán olyasvalakin, akit teljesen átadtak neki, aki teljesen a Sátán markában van, aki teljesen elveszítette Isten gondviselését és irgalmát, aki már nem áll a Teremtő uralma alatt, akit megfosztottak az Ő imádatának jogától, valamint attól a jogától, hogy Isten uralma alatt álló teremtett lény legyen, és akinek kapcsolata a teremtés Urával teljesen megszakadt? Az, hogy a Sátán üldözte Jóbot, emberi szemmel látható volt, de ha Isten átadja egy ember életét a Sátánnak, annak következményei meghaladják az emberi képzeletet. Például egyes emberek tehénként vagy szamárként születhetnek újjá, míg másokat tisztátalan, gonosz szellemek foglalhatnak el és szállhatnak meg, és így tovább. Ilyen a kimenetele néhány olyan embernek, akit Isten átadott a Sátánnak. Kívülről úgy tűnik, hogy azok az emberek, akik gúnyolták, ócsárolták, elítélték és káromolták az Úr Jézust, nem szenvedtek el semmilyen következményt. Az igazság azonban az, hogy Istennek minden dolog intézéséhez van egy megközelítése. Lehet, hogy nem használ egyértelmű nyelvezetet, hogy megmondja az embereknek annak kimenetelét, ahogy mindenféle emberrel foglalkozik. Néha nem közvetlenül beszél, hanem inkább közvetlenül cselekszik. Az, hogy nem beszél róla, nem jelenti azt, hogy nincs kimenetel – valójában lehet, hogy ilyen esetben a kimenetel még súlyosabb. Kívülről nézve úgy tűnhet, hogy egyesekhez Isten nem beszél világosan a hozzáállásáról, ám valójában Isten már régóta nem akar velük törődni. Nem akarja többé látni őket. Tetteik és viselkedésük, természetlényegük miatt Isten csak azt akarja, hogy tűnjenek el a szeme elől, át akarja nyújtani őket egyenesen a Sátánnak, hogy szellemüket, lelküket és testüket a Sátánnak adja, és lehetővé tegye a Sátán számára, hogy azt tegyen velük, amit akar. Világos, hogy Isten milyen mértékben gyűlöli őket, milyen mértékben undorodik tőlük. Ha egy ember annyira feldühíti Istent, hogy Isten még csak látni sem akarja többé, és kész teljesen lemondani róla, olyannyira, hogy még foglalkozni sem akar vele Ő Maga – ha odáig fajul a dolog, hogy átadja a Sátánnak, hogy tegye, amit akar, továbbá hogy lehetővé tegye a Sátánnak, hogy irányítsa, felfalja és úgy bánjon vele, ahogy neki tetszik –, akkor ennek az embernek teljesen vége. Az emberi léthez való joga végérvényesen vissza lett vonva, és megszűnt az a joga, hogy teremtett lény legyen. Vajon nem ez a legsúlyosabb büntetés?

A fentiek teljes magyarázatot adnak e szavakra: „annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben”, egyúttal egyszerű kommentárként is szolgálnak a Szentírás ezen passzusaihoz. Azt hiszem, most már mindannyian értitek.

Most pedig olvassuk el a Szentírás következő passzusait.

12. Jézus szavai tanítványaihoz feltámadása után

János 20:26-29  Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő! Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz Engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.

János 21:16-17  Másodszor is megkérdezte: Simon, Jóna fia, szeretsz-e Engem? Ő ismét így válaszolt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek Téged. Jézus erre ezt mondta neki: Őrizd az Én juhaimat! Harmadszor is szólt hozzá: Simon, Jóna fia, szeretsz-e Engem? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: Szeretsz-e Engem? Ezért ezt mondta Neki: Uram, Te mindent tudsz, Te tudod, hogy szeretlek Téged. Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az Én juhaimat!

Ezek a passzusok bizonyos dolgokról számolnak be, amelyeket az Úr Jézus a feltámadása után tett és mondott a tanítványainak. Először is nézzük meg, miben különbözhetett az Úr Jézus a feltámadása előtt és után. Vajon még mindig ugyanaz az Úr Jézus volt, mint az elmúlt napokban? A Szentírásban a következő sorok jellemzik az Úr Jézust a feltámadás után: „Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek!” Nagyon világos, hogy az Úr Jézus abban az időben már nem hús-vér testben élt, hanem szellemi testben. Ez azért volt így, mert túllépett a test korlátain; bár az ajtó zárva volt, mégis el tudott jönni az emberek közé, és lehetővé tenni számukra, hogy lássák Őt. Ez a legnagyobb különbség a feltámadás utáni Úr Jézus és a feltámadás előtt testben élő Úr Jézus között. Annak ellenére, hogy nem volt különbség az akkori szellemi test megjelenése és az Úr Jézus korábbi megjelenése között, az Úr Jézus abban a pillanatban olyanná vált, akit az emberek idegennek éreztek, mert a halálból való feltámadása után szellemi testet öltött, és az emberek számára a korábbi testéhez képest ez a szellemi test sokkal rejtélyesebb és zavarba ejtőbb volt. Ez nagyobb távolságot is teremtett az Úr Jézus és az emberek között, és az emberek úgy érezték a szívükben, hogy az Úr Jézus abban a pillanatban titokzatosabbá vált. Az emberek ezen észlelései és érzései hirtelen visszavitték őket abba a korba, amikor még egy olyan Istenben hittek, akit nem lehetett látni vagy megérinteni. Tehát az első dolog, amit az Úr Jézus a feltámadása után csinált, az volt, hogy lehetővé tette mindenkinek, hogy lássák Őt, megerősítendő az Ő létezését és feltámadásának tényét. Ráadásul ez a cselekedet visszaállította a kapcsolatát az emberekkel olyanná, mint amikor testben munkálkodott, amikor Ő volt a Krisztus, akit láthattak és megérinthettek. Ennek egyik eredménye az volt, hogy az embereknek nem volt semmi kétségük afelől, hogy az Úr Jézus feltámadt a halálból, miután a keresztre szegezték, és nem kételkedtek az Úr Jézusnak az emberiség megváltásáért végzett munkájában sem. A másik eredmény, hogy az a tény, hogy az Úr Jézus a feltámadása után megjelent az embereknek és lehetővé tette, hogy az emberek lássák és megérintsék Őt, megszilárdította az emberiséget a Kegyelem Korában, biztosítva, hogy innentől kezdve az emberek nem fognak visszatérni a korábbi Törvény Korába azon a feltételezett alapon, hogy az Úr Jézus „eltűnt” vagy hogy „szó nélkül távozott”. Ezzel biztosította, hogy az Úr Jézus tanításait és az Általa végzett munkát követve haladjanak tovább. Így a munka egy új szakasza a Kegyelem Korában hivatalosan is megkezdődött, és ettől a pillanattól kezdve a törvény szerint élő emberek hivatalosan is kiléptek a törvény alól, és beléptek egy új korszakba, egy új kezdetbe. Ez a sokrétű jelentése annak, hogy az Úr Jézus megjelent az emberiségnek a feltámadás után.

Mivel az Úr Jézus most már szellemi testben lakozott, hogyan tudták az emberek megérinteni és látni Őt? Ez a kérdés annak jelentőségére vonatkozik, hogy az Úr Jézus megjelent az emberiségnek. Észrevettetek valamit a Szentírás imént olvasott passzusaiban? Általában a szellemi testeket nem lehet látni vagy megérinteni, és a feltámadás után az Úr Jézus által vállalt munka már befejeződött. Elméletileg tehát egyáltalán nem volt szükség arra, hogy visszatérjen eredeti képében az emberek közé, hogy találkozzon velük, de az Úr Jézus szellemi testének megjelenése az olyan embereknek, mint Tamás, konkrétabbá tette megjelenésének jelentőségét, így az mélyebben behatolt az emberek szívébe. Amikor Tamáshoz lépett, megengedte Tamásnak, a kétkedőnek, hogy megérintse a kezét, és így szólt hozzá: „Nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Ezeket a szavakat és cselekedeteket az Úr Jézus nem csak a feltámadása után akarta mondani és tenni, sőt, ezeket még azelőtt el akarta mondani és meg akarta tenni, mielőtt a keresztre szegezték volna, ugyanis Tamás kételyei nem csak ekkor kezdődtek, hanem egész idő alatt vele voltak, amíg az Úr Jézust követte. Nyilvánvaló, hogy az Úr Jézus már azelőtt, hogy a keresztre szegezték volna, megértette az olyan embereket, mint Tamás. Mit láthatunk tehát ebből? Feltámadása után Ő még mindig ugyanaz az Úr Jézus volt. A lényege nem változott. Itt volt azonban az Úr Jézus, aki feltámadt a halálból és visszatért a szellemi birodalomból az Ő eredeti képében, eredeti természetével és megértésével az emberiségről abból az időből, amit a testben töltött, ezért először Tamáshoz ment, és hagyta, hogy Tamás megérintse a bordáját, nemcsak azért, hogy Tamás láthassa a szellemi testét a feltámadás után, hanem azért is, hogy Tamás megérinthesse és érezhesse az Ő szellemi testének létezését, és teljesen elengedje a kételyeit. Mielőtt az Úr Jézust a keresztre szegezték, Tamás mindig kételkedett abban, hogy Ő Krisztus, és képtelen volt hinni. Istenbe vetett hitét csak az alapozta meg, amit a saját szemével láthatott, amit a saját kezével érinthetett. Az Úr Jézus jól ismerte az ilyen típusú emberek hitét. Ők csak a mennyei Istenben hittek, és egyáltalán nem hittek az Egyetlenben, akit Isten küldött, vagy a testet öltött Krisztusban, és nem is fogadták Őt el. Annak érdekében, hogy Tamás elismerje az Úr Jézus létezését és higgyen a létezésében, továbbá abban, hogy Ő valóban a megtestesült Isten, megengedte Tamásnak, hogy kinyújtsa a kezét és megérintse a bordáját. Vajon Tamás kételkedése eltérő volt az Úr Jézus feltámadása előtt és után? Mindig is kételkedett, és ha az Úr Jézus szellemi teste nem jelent volna meg neki személyesen, és nem engedte volna meg, hogy megérintse a testén lévő szögnyomokat, senki sem tudta volna feloldani a kétségeit, és rávenni, hogy elengedje őket. Attól kezdve tehát, hogy az Úr Jézus megengedte Tamásnak, hogy megérintse a bordáját és valóban érezze a szögek nyomainak létezését, Tamás kétsége eltűn, és már tudta, hogy az Úr Jézus feltámadt, valamint elismerte és elhitte, hogy az Úr Jézus az igazi Krisztus és a megtestesült Isten. Bár Tamás ekkor már nem kételkedett, örökre elvesztette a lehetőséget, hogy találkozzon Krisztussal. Örökre elvesztette az esélyt, hogy együtt legyen Vele, hogy kövesse és megismerje Őt. Elvesztette az esélyt, hogy Krisztus tökéletesítse őt. Az Úr Jézus megjelenése és szavai lezárást és ítéletet adtak azoknak a hitéről, akik tele voltak kételyekkel. Gyakorlatias szavait és tetteit arra használta, hogy megmondja a kétkedőknek és azoknak, akik csak a mennyei Istenben hittek, de Krisztusban nem, hogy Isten nem dicsérte a hitüket, és nem dicsérte őket azért, mert követték Őt, miközben kételkedtek Benne. Az a nap, amikor teljesen hittek Istenben és Krisztusban, csak az a nap lehetett, amikor Isten befejezte a nagy munkáját. Természetesen ez a nap volt az a nap is, amikor ítélet született a kételyeikről. A Krisztushoz való hozzáállásuk meghatározta a sorsukat, és makacs kételyük azt jelentette, hogy a hitük nem hozott gyümölcsöt, a keménységük pedig azt, hogy reményeik hiábavalóak voltak. Mivel a mennyei Istenbe vetett hitük illúziókból táplálkozott, és a Krisztussal szembeni kételyük valójában az Istennel szembeni valódi hozzáállásuk volt, bár megérintették a szögek nyomait az Úr Jézus testén, a hitük továbbra is haszontalan volt, a kimenetelüket pedig csak azzal lehetett jellemezni, hogy szitával merik a vizet – teljesen hiábavaló. Amit az Úr Jézus mondott Tamásnak, azt ugyanúgy világosan elmondta minden embernek: a feltámadott Úr Jézus az az Úr Jézus, aki harminchárom és fél évig munkálkodott az emberiség körében. Bár keresztre szegezték, és megtapasztalta a halál árnyékának völgyét és a feltámadást, semmilyen szempontból nem változott meg. Bár most már szögek nyomai voltak a testén, és bár feltámadt és kisétált a sírból, a természete, az emberiséggel kapcsolatos felfogása és az emberiséggel kapcsolatos szándékai a legcsekélyebb mértékben sem változtak. Azt is elmondta az embereknek, hogy leszállt a keresztről, győzedelmeskedett a bűn felett, leküzdötte a nehézségeket és győzedelmeskedett a halál felett. A szögek nyomai csak a bizonyítékai voltak a Sátán feletti győzelmének, bizonyítékai annak, hogy vétekáldozatként sikeresen megváltotta az egész emberiséget. Elmondta az embereknek, hogy Ő már Magára vette az emberiség bűneit, és befejezte a megváltás munkáját. Amikor visszatért, hogy meglátogassa tanítványait, ezt az üzenetet közölte velük megjelenése révén: „Még mindig élek, még mindig létezem; ma valóban előttetek állok, hogy láthassatok és megérinthessetek Engem. Mindig veletek leszek.” Az Úr Jézus fel akarta használni Tamás esetét is figyelmeztetésként a jövő emberei számára: bár nem láthatod és nem érintheted meg az Úr Jézust a belé vetett hitedben, áldott vagy igaz hited miatt, és láthatod az Úr Jézust igaz hited miatt, az ilyen ember pedig áldott.

Ezek a Bibliában leírt szavak, amelyeket az Úr Jézus mondott, amikor megjelent Tamásnak, nagy segítséget jelentenek minden embernek a Kegyelem Korában. Az Ő megjelenése Tamásnak és a szavak, amelyeket hozzá intézett, mély hatást gyakoroltak az utána jövő nemzedékekre; örökké tartó jelentőséggel bírnak. Tamás egy olyan embertípust képvisel, aki hisz Istenben, mégis kételkedik Istenben. Gyanakvó természetűek, baljós szívűek, álnokok, és nem hisznek azokban a dolgokban, amelyeket Isten képes véghezvinni. Nem hisznek Isten mindenhatóságában és szuverenitásában, és nem hisznek a megtestesült Istenben sem. Az Úr Jézus feltámadása azonban szembement ezekkel a jellemvonásaikkal, és arra is lehetőséget adott nekik, hogy felfedezzék saját kételyeiket, felismerjék saját kételyeiket és elismerjék saját árulásukat, így valóban hinni kezdjenek az Úr Jézus létezésében és feltámadásában. Ami Tamással történt, az figyelmeztetés és óva intés volt a későbbi nemzedékek számára, hogy több ember figyelmeztesse magát, hogy ne legyen olyan kétkedő, mint Tamás, ha pedig mégis elöntené őket a kétely, akkor a sötétségbe süllyednének. Ha követed Istent, de Tamáshoz hasonlóan mindig meg akarod érinteni az Úr bordáját és érezni akarod a szögek nyomát, hogy megerősítsd, ellenőrizd és spekulálj, hogy létezik-e Isten vagy sem, akkor Isten el fog téged hagyni. Az Úr Jézus tehát azt kéri az emberektől, hogy ne legyenek olyanok, mint Tamás, ne csak azt higgyék el, amit a saját szemükkel látnak, hanem legyenek tiszta, őszinte emberek, ne tápláljanak kételyeket Istennel szemben, hanem egyszerűen higgyenek Benne és kövessék Őt. Az ilyen emberek áldottak. Ez egy nagyon kicsi követelmény, amelyet az Úr Jézus támaszt az emberekkel szemben, és egy figyelmeztetés az Ő követőinek.

A fentiek leírták az Úr Jézus hozzáállását azokhoz, akik tele vannak kételyekkel. Tehát mit mondott az Úr Jézus azoknak, és mit tett azokért, akik képesek őszintén hinni Benne és követni Őt? Ezt fogjuk a következőkben megvizsgálni az Úr Jézus és Péter párbeszédén keresztül.

Ebben a beszélgetésben az Úr Jézus egy valamit többször is megkérdezett Pétertől: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e Engem?” Ez egy magasabb norma, amit az Úr Jézus a feltámadása után megkövetelt az olyan emberektől, mint Péter, olyan emberektől, akik valóban hisznek Krisztusban és igyekeznek szeretni az Urat. Ez a kérdés egyfajta vizsgálat és kihallgatás volt, de még inkább követelmény és elvárás a Péterhez hasonló emberekkel szemben. Az Úr Jézus azért használta ezt a kérdezési módszert, hogy az emberek elgondolkodjanak önmagukon, magukba nézzenek és feltegyék a kérdést: milyen követelményeket támaszt az Úr Jézus az emberekkel szemben? Vajon szeretem az Urat? Olyan ember vagyok, aki szereti Istent? Hogyan kellene szeretnem Istent? Bár az Úr Jézus csak Péternek tette fel ezt a kérdést, az az igazság, hogy a szíve mélyén azzal, hogy feltette Péternek e kérdéseket, arra akarta felhasználni ezt a lehetőséget, hogy ugyanilyen típusú kérdést tegyen fel több olyan embernek, akik igyekeznek szeretni Istent. Csakhogy Péter meg volt áldva azzal, hogy az efféle emberek képviselőjeként járjon el, és hogy ezt a kikérdezést az Úr Jézus saját szájából hallja.

A következő szavakhoz képest, amelyeket az Úr Jézus mondott Tamásnak a feltámadása után: „Nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!”, Péter háromszor megismételt kikérdezése: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e Engem?” lehetővé teszi az emberek számára, hogy jobban átérezzék az Úr Jézus szigorát és a sürgetést, amelyet a kikérdezés során érzett. Ami Tamást, a csalárd természetű kétkedőt illeti, az Úr Jézus megengedte neki, hogy kinyújtsa a kezét és megérintse a testén lévő szögnyomokat, ami oda vezetett, hogy elhitte, hogy az Úr Jézus a feltámadott Emberfia, és elismerte az Úr Jézus krisztusi azonosságát. És bár az Úr Jézus nem dorgálta meg Tamást szigorúan, és szóban sem juttatott kifejezésre egyértelmű ítéletet róla, mindazonáltal gyakorlati tettekkel tudtára adta Tamásnak, hogy megérti őt, miközben megmutatta az efféle emberekkel szembeni hozzáállását és eltökéltségét is. Az Úr Jézus követelményei és elvárásai az ilyen típusú emberekkel szemben nem derülnek ki abból, amit mondott, mert a Tamáshoz hasonló emberekben egyszerűen nincs meg az igaz hitnek a foszlánya sem. Az Úr Jézus velük szemben támasztott követelményei csak eddig terjednek, de a Péterhez hasonló emberekkel szemben kinyilatkoztatott hozzáállása teljesen más. Nem követelte meg Pétertől, hogy nyújtsa ki a kezét és érintse meg a szögnyomokat, és nem is mondta azt Péternek: „Ne légy hitetlen, hanem hívő.” Ehelyett ismételten ugyanazt a kérdést tette fel Péternek. A kérdés elgondolkodtató és jelentőségteljes volt, olyan kérdés, amely akaratlanul is lelkiismeret-furdalást és félelmet kelt Krisztus minden követőjében, de érezteti az Úr Jézus aggódó, szomorú hangulatát is. És amikor nagy fájdalmat és szenvedést éreznek, jobban meg tudják érteni az Úr Jézus Krisztus aggodalmát és gondoskodását; felismerik a tiszta, becsületes embereknek szóló komoly tanítását és szigorú követelményeit. Az Úr Jézus kérdése révén az emberek átérezhetik, hogy az Úr emberekkel szembeni elvárásai, amelyek ezekben az egyszerű szavakban megnyilatkoznak, nem csak azért vannak, hogy higgyenek Őbenne és kövessék Őt, hanem azért is, hogy elérjék, hogy legyen szeretet, hogy szeresd az Uradat és Istenedet. Ez a fajta szeretet gondoskodó és engedelmes. Istenért élő és meghaló emberek, akik mindent Istennek szentelnek, mindent Istennek áldoznak és adnak. Ez a fajta szeretet Istennek is vigaszt nyújt, lehetővé teszi számára, hogy élvezze a tanúságtételt és megpihenjen. Ez az emberiség törlesztése Istennek, az ember felelőssége, kötelessége és feladata, és olyan út, amelyet az embereknek egész életükben követniük kell. E három kérdés olyan követelmény és intés volt, amelyet az Úr Jézus Péterrel és minden olyan emberrel szemben támasztott, akik tökéletessé lettek téve. Ez a három kérdés vezette és ösztönözte Pétert, hogy mindvégig kövesse az életútját, és ezek a kérdések vezették Pétert az Úr Jézus búcsújánál arra, hogy elinduljon a tökéletessé válás útján, és az Úr iránti szeretete miatt ezek a kérdések vezették, hogy törődjön az Úr szívével, vesse alá magát az Úrnak, vigaszt nyújtson az Úrnak és felajánlja egész életét és lényét e szeretet miatt.

A Kegyelem Korában Isten munkája elsősorban kétféle emberre irányult. Az első az a fajta ember volt, aki hitt Benne és követte Őt, aki meg tudta tartani a parancsolatait, el tudta viselni a keresztet és ki tudott tartani a Kegyelem Korának útján. Az ilyen típusú ember elnyeri Isten áldását és élvezi Isten kegyelmét. A másik féle ember olyan volt, mint Péter, olyasvalaki, akit tökéletessé lehetett tenni. Miután tehát az Úr Jézus feltámadt, először ezt a két legjelentősebb dolgot tette. Az egyiket Tamással, a másikat Péterrel. Mit képvisel ez a két dolog? Vajon ezek Isten valódi szándékait képviselik az emberiség megmentésére? Isten emberiséggel szembeni őszinteségét képviselik? A Tamással végzett munkája az volt, hogy figyelmeztesse az embereket, hogy ne legyenek kétkedők, hanem egyszerűen csak higgyenek. A Péterrel végzett munkája az volt, hogy megerősítse a Péterhez hasonló emberek hitét, és világossá tegye az efféle emberekkel szemben támasztott követelményeit, hogy megmutassa, milyen célokat kell követniük.

Miután az Úr Jézus feltámadt, megjelent az Általa szükségesnek tartott embereknek, beszélt velük és követelményeket támasztott velük szemben, hátrahagyva az emberekre vonatkozó szándékait és elvárásait. Ez azt jelenti, hogy megtestesült Istenként az emberiség iránti aggodalma és az emberekkel szemben támasztott követelményei soha nem változtak meg; ugyanazok maradtak, mint amikor testben élt és amikor a szellemi testében élt, miután a keresztre szögezték és feltámadt. Aggódott ezekért a tanítványokért, mielőtt a keresztre került, és a szívében tisztában volt minden egyes ember állapotával, és megértette minden ember hiányosságait, továbbá a halála, feltámadása és szellemi testté válása után természetesen ugyanolyan megértéssel rendelkezett minden egyes emberről, mint amikor még testben volt. Tudta, hogy az emberek nem voltak teljesen biztosak az Ő krisztusi kilétében, de a testben töltött ideje alatt nem támasztott szigorú követelményeket az emberekkel szemben. Feltámadása után azonban megjelent nekik, és teljesen bizonyossá tette számukra, hogy az Úr Jézus Istentől jött, és hogy Ő a megtestesült Isten, továbbá megjelenésének és feltámadásának tényét az emberiség élethosszig tartó törekvésének legnagyobb víziójaként és ösztönzőjeként használta. A halálból való feltámadása nemcsak megerősítette mindazokat, akik követték Őt, hanem alaposan foganatosította is a Kegyelem Korának munkáját az emberiség körében, így az Úr Jézus üdvösségének evangéliuma a Kegyelem Korában fokozatosan elterjedt az emberiség minden szegletében. Kijelentenéd, hogy az Úr Jézus feltámadás utáni megjelenésének volt bármilyen jelentősége? Ha abban az időben Tamás vagy Péter helyében lennél, és ezzel az egy dologgal találkoznál az életedben, ami ilyen jelentőséggel bír, milyen hatással lett volna rád? Istenben hívő életed legjobb és legnagyobb látomásaként tekintetted volna? Hajtóerőnek láttad volna, miközben követed Istent, igyekszel megfelelni Neki és törekszel Isten szeretetére egész életedben? Fordítottál volna egy egész életnyi erőfeszítést arra, hogy terjeszd ezt a legnagyobb látomást? Elfogadtad volna az Úr Jézus üdvösségének terjesztését Isten megbízásaként? Még ha nem is éltétek ezt át, Tamás és Péter két példája már elég ahhoz, hogy a mai ember világos megértést nyerjen Istenről és az Ő szándékairól. Mondhatjuk, hogy miután Isten testet öltött, miután személyesen megtapasztalta az életet az emberiség körében és személyesen megtapasztalta az emberi életet, illetve miután látta az emberiség romlottságát és az emberi élet akkori helyzetét, a testet öltött Isten még mélyebben érezte, hogy az emberiség mennyire tehetetlen, siralmas és szánalmas. Emberi mivoltából kifolyólag – aminek birtokában volt, amikor testben élt – Isten több empátiára tett szert az emberek állapota iránt, testi ösztönei miatt. Ennek révén nagyobb aggodalmat érzett követői iránt. Ezek valószínűleg olyan dolgok, amelyeket nem tudtok megérteni, de az aggodalmat és gondoskodást, amit Isten a testben minden egyes követője iránt érzett, mindössze két szóval le tudom írni: „intenzív aggodalom”. Bár ez a kifejezés az emberi nyelvből származik, és bár nagyon emberi, mégis igazán kifejezi és leírja Isten érzéseit a követői iránt. Ami Isten emberek iránti intenzív aggodalmát illeti, a tapasztalataitok során fokozatosan érezni fogjátok, és ízelítőt kaptok belőle. Ezt azonban csak úgy lehet elérni, ha a saját beállítottságod megváltoztatására való törekvés alapján fokozatosan megérted Isten természetét. Az Úr Jézus e megjelenése azt váltotta ki, hogy követői iránti intenzív aggodalma az emberi mivoltban materializálódott, és átkerült a szellemi testébe, vagy mondhatnánk, isteni mivoltába. A megjelenése lehetővé tette, hogy az emberek még egyszer megtapasztalják és érezzék Isten gondoskodását és törődését, miközben erőteljesen bizonyította azt is, hogy Isten az Egyetlen, aki elindít egy kort, aki kibontakoztat egy kort, és aki véget vet egy kornak. Megjelenése által megerősítette minden ember hitét, és bebizonyította a világnak a tényt, hogy Ő Maga Isten. Ez örökre szóló megerősítést adott követőinek, és megjelenésével elindította munkájának egy szakaszát is az új korban.

13. Jézus kenyeret eszik és a Szentírást magyarázza feltámadása után

Lukács 24:30-32  És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, Ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?

14. A tanítványok sült halat adnak enni Jézusnak

Lukács 24:36-43  Miközben ezekről beszélgettek, Maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: Békesség nektek! Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Ő azonban így szólt hozzájuk: Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? Nézzétek meg a kezeimet és a lábaimat, hogy valóban Én vagyok! Tapintsatok meg, és nézzetek meg jól! Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, Nekem van. És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezeit és a lábait. Amikor pedig még mindig hitetlenkedtek örömükben, és csodálkoztak, megkérdezte tőlük: Van itt valami ennivalótok? Ők pedig adtak Neki egy darab sült halat. Elvette, és szemük láttára megette.

Ezután vessünk egy pillantást a Szentírás fenti passzusaira. Az első passzus arról szól, hogy az Úr Jézus a feltámadása után kenyeret evett és a Szentírást magyarázta, a második passzus pedig arról szól, hogy az Úr Jézus sült halat evett. Hogyan segít ez a két passzus abban, hogy megismerd Isten természetét? El tudjátok képzelni, milyen képet kaptok ezekből a leírásokból a kenyeret, majd sült halat evő Úr Jézusról? El tudjátok képzelni, hogy ha az Úr Jézus előttetek állna, és kenyeret enne, hogyan éreznétek magatokat? Vagy ha egy asztalnál enne veletek, halat és kenyeret enne az emberekkel, milyen érzés lenne benned abban a pillanatban? Ha úgy éreznéd, hogy nagyon közel vagy az Úrhoz, és Ő nagyon bizalmas veled, akkor ez az érzés helytálló. Pontosan ezt az eredményt akarta elérni az Úr Jézus azzal, hogy a feltámadása után kenyeret és halat evett az összegyűlt emberek előtt. Ha az Úr Jézus csak a feltámadása után csak beszélt volna az emberekkel, ha nem érezték volna a húsát és a csontjait, hanem egy elérhetetlen Szellemnek érzékelték volna, hogyan érezték volna magukat? Vajon nem lettek volna csalódottak? Ha csalódottak lettek volna, nem érezték volna magukat elhagyatottnak az emberek? Nem éreztek volna távolságot maguk és az Úr Jézus Krisztus között? Milyen negatív hatást gyakorolt volna ez a távolság az emberek Istennel való kapcsolatára? Az emberek bizonyára féltek volna, nem mertek volna közel jönni Hozzá, ezért tiszteletteljes távolságtartással viszonyultak volna Hozzá. Ettől kezdve megszakították volna az Úr Jézus Krisztussal való bensőséges kapcsolatukat, és visszatértek volna az emberiség és a mennyei Isten közötti kapcsolathoz, ahogy az a Kegyelem Kora előtt volt. A szellemi test, amelyet az emberek nem tudtak megérinteni vagy érezni, az Istennel való bensőséges kapcsolatuk megszűnését eredményezte volna, továbbá azt, hogy a bensőséges kapcsolat, amely az Úr Jézus Krisztus testben töltött ideje alatt kialakult – amikor nem volt távolság közte és az emberek között –, megszűnt volna létezni. A spirituális test mindössze félelmet, elkerülést és szótlan bámulást váltott volna ki az emberekből. Nem mertek volna közel menni Hozzá, vagy beszédbe elegyedni Vele, nemhogy követni Őt, megbízni Benne vagy felnézni Rá. Isten nem kívánta látni az emberek effajta érzését Iránta. Nem akarta látni, ahogy az emberek elkerülik Őt vagy eltávolodnak Tőle; csak azt akarta, hogy az emberek megértsék Őt, közel kerüljenek Hozzá, és az Ő családját alkossák. Ha a saját családod, a gyermekeid látnának téged, de nem ismernének fel és nem mernének közeledni hozzád, hanem folyton kerülnének téged, és ha nem tudnád elnyerni a megértésüket mindazért, amit értük tettél, mit éreznél? Hát nem lenne fájdalmas? Nem szakadna meg a szíved? Pontosan ezt érzi Isten, amikor az emberek kerülik Őt. Az Úr Jézus ezért a feltámadása után továbbra is megjelent az embereknek hús-vér alakjában, és továbbra is evett s ivott velük. Isten családként tekint az emberekre, és azt akarja, hogy az emberiség is úgy tekintsen Rá, mint a számára legkedvesebbre; csak így nyerheti meg Isten igazán az embereket, és csak így szerethetik és imádhatják az emberek igazán Istent. Most már értitek a szándékomat, hogy a Szentírásnak miért e két passzusát vettem elő, amelyben az Úr Jézus a feltámadása után kenyeret eszik és a Szentírást magyarázza, illetve amelyben a tanítványok sült halat adnak neki enni?

Elmondható, hogy komolyan átgondolt volt mindazon dolgok sorozata, melyeket az Úr Jézus a feltámadása után mondott és tett. Ezek a dolgok tele voltak a kedvességgel és a szeretettel, amelyet Isten az emberiség iránt érzett, és tele voltak a dédelgetéssel és az aprólékos gondoskodással is, amelyet az emberiséggel a testben töltött ideje alatt kialakított bensőséges kapcsolata iránt érzett. Sőt, tele voltak a nosztalgiával és a vágyakozással is, amelyet az akkori élete iránt érzett, amikor követőivel együtt evett és élt a testben töltött ideje alatt. Isten tehát nem akarta, hogy az emberek távolságot érezzenek Isten és az ember között, és azt sem akarta, hogy az emberiség eltávolodjon Istentől. Sőt, nem akarta, hogy az emberiség úgy érezze, hogy feltámadása után az Úr Jézus már nem az az Úr volt, aki olyan bizalmas volt az emberekkel, vagy hogy már nem volt együtt az emberiséggel, mert visszatért a szellemi birodalomba, visszatért az Atyához, akit az emberek soha nem láthatnak és nem érhetnek el. Nem akarta, hogy az emberek úgy érezzék, hogy bármilyen státuszbeli különbség keletkezett Közte és az emberiség között. Amikor Isten olyan embereket lát, akik követni akarják Őt, de tiszteletteljes távolságot tartanak Tőle, fáj a szíve, mert ez azt jelenti, hogy a szívük nagyon messze van Tőle, és nagyon nehéz lesz megnyernie a szívüket. Ha tehát szellemi testben jelent volna meg az embereknek, amelyet nem láthattak és nem érinthettek volna meg, az ismét eltávolította volna az embert Istentől, ami miatt az emberiség a feltámadása után tévesen úgy tekintett volna Krisztusra, mint aki magasztossá, az emberektől eltérővévált, és aki többé nem ülhet velük egy asztalhoz és nem étkezhet velük, mivel az emberek bűnösek, mocskosak, és soha nem kerülhetnek közel Istenhez. Az emberiség e félreértéseinek eloszlatása érdekében az Úr Jézus számos olyan dolgot tett, amit a Bibliában leírtak szerint korábban a testben is tett: „Vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta.” A Szentírást is magyarázta nekik, ahogy a múltban is tette. Mindezen dolgok, melyeket az Úr Jézus tett, éreztették minden emberrel, aki látta Őt, hogy az Úr nem változott, hogy Ő még mindig ugyanaz az Úr Jézus. Bár a keresztre szögezték és átélte a halált, feltámadt és nem hagyta el az emberiséget. Visszatért, hogy az emberek között legyen, és semmiben nem változott meg. Az emberek előtt álló Emberfia még mindig ugyanaz az Úr Jézus volt. A viselkedése és az, ahogy az emberekkel beszélgetett, nagyon ismerősnek tetszett. Még mindig tele volt szerető kedvességgel, kegyelemmel és elfogadással – még mindig ugyanaz az Úr Jézus volt, aki úgy szeretett másokat, mint saját Magát, aki hetvenszer hétszer képes volt megbocsátani az emberiségnek. Mint korábban mindig, most is együtt evett az emberekkel, beszélgetett velük a Szentírásról, és ami még fontosabb, most is húsból és vérből volt, akárcsak korábban, és érinthették és láthatták. Az Emberfia olyan volt, hogy lehetővé tette az emberek számára, hogy érezzék a meghittséget, hogy nyugalmat érezzenek és érezzék annak örömét, hogy visszanyertek valamit, ami elveszett. Nagy könnyedséggel, bátran és magabiztosan kezdtek el bízni ebben az Emberfiában és felnézni Rá, aki meg tudta bocsátani az emberiség bűneit. Habozás nélkül elkezdtek imádkozni is az Úr Jézus nevében, hogy elnyerjék a kegyelmét, az áldását, hogy békét és örömöt nyerjenek Tőle, hogy gondoskodást és védelmet nyerjenek Tőle, valamint az Úr Jézus nevében elkezdték gyógyítani a betegeket és kiűzni a démonokat.

Abban az időben, amikor az Úr Jézus a testben munkálkodott, követőinek többsége nem tudta teljes mértékben ellenőrizni a kilétét és az Általa mondott dolgokat. Amikor a kereszthez közeledett, követőinek hozzáállása a megfigyelés volt. Aztán attól kezdve, hogy a keresztre szegezték, egészen addig, amíg a sírba tették, az emberek hozzáállása a csalódás volt. Ez idő alatt az emberek a szívükben lassan már nemcsak kételkedtek azokban a dolgokban, amelyeket az Úr Jézus a testben töltött ideje alatt mondott, hanem elkezdték egy az egyben tagadni azokat. Aztán, amikor kisétált a sírból, és egyenként megjelent az embereknek, azok többsége, akik saját szemükkel látták Őt, vagy hallották a feltámadásáról szóló híreket, hozzállásukat a tagadásról fokozatosan a szkepticizmusra változtatták. Csak akkor fogadták el igazán azt a tényt, hogy az Úr Jézus a testet öltött Krisztus, amikor Tamással az oldalára tetette a kezét, és amikor feltámadása után a tömeg előtt megtörte és megette a kenyeret, majd sült halat evett előttük. Úgy is mondhatnánk, hogy olyan volt, mintha ez a hús-vér szellemi test, amely ott állt az emberek előtt, mindannyiukat felébresztette volna egy álomból: az előttük álló Emberfia az ősidők óta létező Egyetlen volt. Volt alakja, volt teste és csontjai, és már régóta élt és evett együtt az emberiséggel... Ebben az időben az emberek úgy érezték, hogy az Ő létezése nagyon valóságos és csodálatos. Ugyanakkor nagyon vidámak és boldogok voltak, tele voltak érzelmekkel. Újbóli megjelenése lehetővé tette az emberek számára, hogy valóban lássák alázatát, érezzék közelségét és ragaszkodását az emberiséghez, és érezzék, hogy milyen sokat gondolt rájuk. Ez a rövid találkozás olyan érzést keltett az Úr Jézust látó emberekben, mintha egy egész élet telt volna el. Elveszett, zavarodott, félő, szorongó, vágyakozó és zsibbadt szívük vigaszt talált. Nem voltak többé kétkedők vagy csalódottak, mert érezték, hogy most már van remény és van mire támaszkodniuk. Az Emberfia, aki akkor előttük állt, minden időkre a hátvédjük lesz; erős bástyájuk és menedékük az örökkévalóságig.

Bár az Úr Jézus feltámadt, szíve és munkája nem hagyta el az emberiséget. Azáltal, hogy megjelent az embereknek, azt üzente nekik, hogy függetlenül attól, hogy milyen formában létezik, kíséri az embereket, mellettük jár és velük lesz minden időben és minden helyen. Elmondta nekik, hogy minden időben és minden helyen gondoskodni fog az emberiségről és pásztorolni fogja őket, lehetővé teszi számukra, hogy lássák és megérintsék Őt, továbbá ügyel rá, hogy soha többé ne érezzék magukat gyámoltalannak. Az Úr Jézus azt is szerette volna, hogy az emberek tudják, hogy nem egyedül élnek ezen a világon. Isten gondját viseli az emberiségnek, Isten velük van. Mindig támaszkodhatnak Istenre, és Ő minden egyes követőjének családtagja. Azzal, hogy Istenre támaszkodhat, az emberiség többé nem lesz magányos vagy gyámoltalan, és akik elfogadják Őt vétekáldozatuknak, azokat többé nem köti gúzsba a bűn. Emberi szemmel nézve az Úr Jézus munkájának ezek a részei, amelyeket a feltámadása után végzett, nagyon apró dolgok voltak, de ahogy én látom, minden egyes dolog, amit tett, nagyon értelmes, nagyon értékes, nagyon fontos és rendkívül jelentőségteljes volt.

Bár az Úr Jézus testben való munkálkodásának időszaka tele volt nehézségekkel és szenvedéssel, teljesen és tökéletesen elvégezte akkori munkáját a testben, hogy megváltsa az emberiséget hús-vér szellemi testében való megjelenése révén. Azzal kezdte a szolgálatát, hogy testet öltött, és azzal fejezte be a szolgálatát, hogy megjelent hús-vér alakjában az emberiségnek. Meghirdette a Kegyelem Korát, megkezdve az új kort Krisztus kilétén keresztül. Krisztusi kiléte révén végzett munkát a Kegyelem Korában, és erősítette meg és vezette valamennyi követőjét a Kegyelem Korában. Isten munkájáról elmondható, hogy amit elkezd, azt valóban befejezi. Vannak lépések és terv, a munka pedig tele van az Ő bölcsességével, mindenhatóságával, csodálatos tetteivel, szeretetével és irgalmával. Természetesen a fő szál, amely Isten minden munkáján végigvonul, az emberiséggel való törődése; az egészet áthatja az aggódás érzése, amit soha nem tud félretenni. A Biblia e verseiben minden dologban, amit az Úr Jézus a feltámadása után tett, Isten változatlan reményei és emberiség iránti aggodalma, valamint az emberiséget illető aprólékos törődése és dédelgetése mutatkozik meg. Mindez soha nem változott, egészen a mai napig – látjátok? Amikor ezt látjátok, nem húzódik a szívetek öntudatlanul is közelebb Istenhez? Ha abban a korban élnétek, és az Úr Jézus feltámadása után kézzelfogható formában megjelenne nektek, hogy lássátok, és leülne elétek, kenyeret és halat enne, magyarázná nektek a Szentírást és beszélne veletek, akkor mit éreznétek? Boldognak éreznétek magatokat? Vagy bűntudatot éreznétek? A korábbi félreértések és Isten kerülése, az Istennel kapcsolatos konfliktusok és kétségek – vajon nem tűnnének el? Nem válna normálisabbá és megfelelőbbé az Isten és az ember közötti kapcsolat?

A Biblia e néhány fejezetét értelmezve találtok hibát Isten természetében? Ráleltek Isten szeretetének bármilyen meghamisítására? Láttok bármilyen csalást vagy gonoszságot Isten mindenhatóságában vagy bölcsességében? Biztosan nem! Most már ki tudjátok biztosan jelenteni, hogy Isten szent? Tudjátok biztosan állítani, hogy Isten minden egyes érzelme az Ő lényegének és természetének kinyilatkoztatása? Remélem, hogy miután elolvastátok ezeket a szavakat, a belőlük nyert megértés segíteni fog nektek, és hasznotokra válik a beállítottságotok megváltoztatására és az istenfélelemre való törekvésetekben, és hogy gyümölcsöt terem bennetek, olyan gyümölcsöt, amely napról napra növekszik, így e törekvésetek során egyre közelebb kerültök Istenhez, egyre közelebb kerültök az Isten által megkövetelt mércéhez. Nem fogtok többé idegenkedni az igazság keresésétől, és nem fogjátok többé úgy érezni, hogy az igazság keresése és a beállítottság megváltoztatása kellemetlen vagy felesleges dolog. Inkább Isten igaz természetének és Isten szent lényegének kifejeződésétől ösztönözve, vágyakozni fogtok a fény után, vágyakozni fogtok az igazság után, elhatározzátok, hogy törekedni fogtok az igazságra, az Isten szándékainak való megfelelésre, és Isten által megnyert emberré, valódi emberré váltok.

Ma beszéltünk bizonyos dolgokról, amelyeket Isten a Kegyelem Korában tett, amikor először testet öltött. Ezekből a dolgokból láttuk azt a természetet, amit Ő testben kifejezésre juttatott és kinyilatkoztatott, valamint annak minden aspektusát, amivel Ő rendelkezik és ami Ő. Mindezen aspektusai az Ő tulajdonainak és lényének nagyon emberiesnek tűnnek, de a valóság az, hogy mindannak a lényege, amit Ő kinyilatkoztatott és kifejezésre juttatott, elválaszthatatlan az Ő saját természetétől. A megtestesült Istennek az Ő természetét emberi mivoltban kifejező összes módszere és aspektusa elválaszthatatlanul kapcsolódik az Ő saját lényegéhez. Ezért nagyon fontos, hogy Isten a megtestesülés segítségével jött el az emberiséghez. Szintén fontos az a munka, amelyet a testben végzett, de még fontosabb minden testben élő ember számára, minden romlottságban élő ember számára az a természet, amelyet kinyilatkoztatott, és a szándékok, amelyet kifejezésre juttatott. Olyasvalami ez, amit képesek vagytok megérteni? Miután megértettétek Isten természetét és azt, hogy mije van és mi Ő, levontatok valamilyen következtetést arra vonatkozóan, hogy miként kellene bánnotok Istennel? Végezetül, válaszul erre a kérdésre, három tanácsot szeretnék nektek adni: először is, ne tegyétek próbára Istent. Nem számít, mennyit értesz Istenből, nem számít, mennyit tudsz az Ő természetéről, semmiképpen se tedd próbára Őt. Másodszor, ne harcolj Istennel a státuszért. Nem számít, milyen státuszt ad neked Isten, vagy milyen munkával bíz meg, nem számít, milyen feladatra nevel téged, és nem számít, mennyire szentelted magad Istennek és áldoztad fel magad Neki, semmiképpen ne versenyezz Vele a státuszért. Harmadszor, ne versenyezz Istennel. Függetlenül attól, hogy megérted-e azt, vagy alá tudod-e vetni magad annak, amit Isten tesz veled, amit elrendez neked, és függetlenül a dolgoktól, melyeket hoz neked, semmiképpen ne versenyezz Istennel. Ha tartani tudod magad ehhez a három tanácshoz, akkor meglehetős biztonságban leszel, és nem leszel hajlamos arra, hogy feldühítsd Istent. Itt fejezzük be a mai közös beszélgetést.

2013. november 23.

Lábjegyzet:

a. A „szorítópánt varázslat” olyan varázslat, amelyet Tang Szan-cang szerzetes használ a Nyugati utazás című kínai regényben. Ezt a varázslatot Szun Vu-kung megfékezésére használja úgy, hogy egy fémpántot feszít a feje köré, ami heves fejfájást okoz neki, így az irányítása alá vonja. Ez annak metaforájává vált, amikor valami gúzsba köt egy embert.