A 90-es években születtem, és középiskolás koromban a romantikus drámák rabja lettem. Amikor csak a férfi és a női főszereplő megingathatatlan szerelmét láttam, különösen, amikor a férfi gondoskodott a nőről, irigykedni kezdtem, és reméltem, hogy egy nap nekem is részem lehet egy ilyen szerelemben. Azt gondoltam, hogy ha találok valakit, aki szeret, és jóban-rosszban kitartunk egymás mellett, úgy élhetem a legboldogabb és legértelmesebb életet.

2009 áprilisában, nem sokkal azután, hogy hinni kezdtem Istenben, megismertem Venpint. Négy évvel idősebb volt nálam, jámbor, őszinte, érett és megbízható, és igazán figyelmes és gondoskodó volt velem. Amikor rossz kedvem volt mellette, mindig elviselte. Általában, ha történt valami, először kikérte a véleményemet, és mindig egyetértett velem, és tiszteletben tartotta a döntéseimet. Jól éreztem magam vele. A rokonaink és a barátaink is irigyeltek, mondván, Venpin mindig olyan alkalmazkodó, és manapság nehéz ilyen embert találni. Elmerültem a szerelem édességében, és gyakran szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen figyelmes barátom van.

Ahogy egyre többet olvastam Isten szavait, megértettem, hogy Isten utolsó napokban végzett munkája a megtestesülésén keresztül az emberiség megmentésére és tökéletesítésére irányul, hogy azokat, akik őszintén hisznek Istenben és el tudják fogadni az Ő ítéletét és megtisztulhatnak, átvigye a következő korba, és hogy ez az utolsó lépés Isten emberiséget megmentő munkájában. A szüleim is gyakran közösséget vállaltak velem az Istenben való hit jelentőségéről, emlékeztetve, hogy becsüljem meg ezt a rendkívül ritka lehetőséget. Szerettem volna hirdetni az evangéliumot Venpinnek. Micsoda öröm lenne, ha mindketten hinnénk Istenben, együtt törekednénk az igazságra, és a végén mindketten megmenekülnénk és bejutnánk a királyságba! Így hát tapintatosan próbáltam kideríteni a hozzáállását a hithez. Nem hitt Istenben, és abban hitt, hogy az ember sorsa a saját kezében van. Azt mondta: „Fiatalok vagyunk, mindennek a pénzről kell szólnia.” Azt is mondta, hogy ne hallgassak a szüleimre, amikor az istenhitről beszélnek, és hogy nincs Isten ezen a világon. Amikor ezeket hallottam tőle, leírhatatlanul kényelmetlenül éreztem magam. Eredetileg azt gondoltam, mindketten hihetünk Istenben, de arra sosem számítottam, hogy ateista. Mit tegyek? Láttam, hogy néhány testvért, akiknek a családja nem hitt Istenben, akadályoztak és üldöztek, ami annyira fájdalmas volt! Pont, mint az unokatestvéremet – mielőtt férjhez ment, aktívan végezte a kötelességét és hirdette az evangéliumot különböző helyeken, de a férje, egy ateista, a házasságkötésük után üldözte és akadályozta a hitében, és mindennap vagy vitatkoztak, vagy veszekedtek. Később az unokatestvérem már összejövetelekre sem járhatott, és végül kénytelen volt elválni, a gyereket pedig az apának ítélték. Nagyon szomorú volt minden alkalommal, amikor a gyerekére gondolt. Nem akartam ilyen házasságot vagy ilyen fájdalmat elviselni. Venpin nem hitt Istenben, így ha a házasságunk után üldözne, vajon képes lennék szilárdan megállni? Egy ideig nem tudtam, mit tegyek. Fájdalmamban Istenhez imádkoztam: „Istenem, nem számítottam rá, hogy Venpin ateista. Mivel ilyen régóta együtt vagyunk, túl sokat fektettem ebbe a kapcsolatba érzelmileg. Nem bírom elengedni. De ha vele maradok, és a hitem útjába áll, mert külön utakon járunk, akkor mit tegyek? Istenem, túl csekély az érettségem, kérlek, vezess, hogy helyesen döntsek.” A következő napokban folyamatosan Isten szavait olvastam arról, hogyan közelítsem meg a házasságot, és megértettem, hogy a partner választásának alapelvei vannak. Fontos, hogy egy hasonló gondolkodású, jó emberi mivoltú személyt találjak, aki nem állna a hitem útjába. Venpin nem hitt Istenben, nem voltunk hasonló gondolkodásúak, és nem egy úton jártunk, és előbb-utóbb szakítottunk volna. Minél több érzést fektettem bele, annál nagyobb fájdalmat éreztem volna később. Abban az időben, valahányszor erre gondoltam, fájt a szívem. Nem bírtam elviselni a szakítás gondolatát, de ha együtt maradnánk, különböző utakon járnánk. A szívem nagyon vívódott, ezért elmondtam Istennek a fájdalmamat és a nehézségeimet, és a segítségét kértem.

Mielőtt észbe kaptam volna, 2011 márciusa lett, és Venpin családja azt kérte, hogy jegyezzük el egymást. Döntenem kellett. A szívemben tisztán tudtam, hogy Venpin nem hisz Istenben, és hogy nem juthatunk el együtt ugyanannak az útnak a végére, de mégis reménykedtem, és azt gondoltam: „Soha nem tettem neki formálisan bizonyságot Isten munkájáról, és nem vagyok biztos a hozzáállásában az igazsághoz. Ha nem hisz Istenben, de nem akadályozza a hitemet, még együtt maradhatnánk.” Így hát elhatároztam, hogy beszélek vele az Istenbe vetett hitemről, és meglátom, hogyan reagál. Soha nem számítottam rá, hogy amint meghallotta, hogy hiszek Istenben, dühében ökölbe szorította a kezét, és a falba csapott. A tettei sokkoltak, és mire magamhoz tértem, a keze már vérzett. Amikor láttam, hogy tovább akarja ütni a falat, gyorsan megragadtam a kezét, de ő erővel elrántotta. Látva a rendellenes viselkedését, a nagyon hideg arckifejezését és a szemében lévő gyűlöletet, idegennek éreztem, és megijedtem, arra gondolva: „Ez még mindig az a barátom, aki régen mindenben egyetértett velem? Miért ilyen a hozzáállása, amikor meghallja, hogy hiszek Istenben? Én csak hiszek Istenben, és nem tettem semmi rosszat. Miért reagál így?” A szívemben folyamatosan imádkoztam: „Istenem, ha valóban akadályozza a hitemet, hajlandó vagyok szakítani vele. De túl csekély az érettségem, és nem tudom elengedni ezt a kétéves kapcsolatunkat. Kérlek, adj erőt, hogy meghozzam a helyes döntést.” Az ima után megosztottam vele a tapasztalatomat arról, hogyan óvott meg Isten, és világossá tettem az álláspontomat. Egy ideig csendben volt, majd beleegyezett, hogy nem áll a hitem útjába. Megállapodtunk, hogy ha valaha is akadályozná a hitemet, szakítunk. Először megdöbbent, amikor ezt hallotta, de mégis beleegyezett.

Venpin bátyja és sógornője jó emberi mivolttal rendelkeztek, és hittek Isten létezésében, ezért bizonyságot tettem nekik Isten utolsó napokban végzett munkájáról. Amikor Venpin ezt megtudta, dührohamot kapott, és a családja előtt azt mondta, hogy takarodjak, és hogy soha többé nem akar látni. A telefonját dühösen lecsapta elém. Soha nem láttam még ilyen dühösnek. Gyűlölettel a hangjában azt mondta: „Nem állok a hited útjába, de ne próbálj prédikálni a családomnak!” Látva, mennyire ellenálló a hitemmel szemben, aggódni kezdtem, és arra gondoltam: „Azt mondta, nem áll a hitem útjába, de ez azért van, mert nem tudja, hogy összejövetelekre járok és kötelességeket végzek. Ha megtudja, megpróbál majd az utamba állni? Ha igen, elkerülhetetlenül vitatkozni fogunk, és a házasságunk tönkremehet. Mit tegyek akkor?” A szívemben vívódtam. Ha szakítanánk, talán soha többé nem találkoznék olyannal, aki így szeret, akkor mi értelme lenne az életemnek? De ha nem szakítunk, biztosan folyamatosan vitatkozni fogunk, akkor milyen boldogság lehetne egy ilyen életben? Már a gondolattól is gyötrelmesen fájt a szívem, és dilemmába kerültem. Később rájöttem, hogy nyilvánvaló különbségek vannak a dolgokról alkotott nézeteinkben. Például Vanpin azt mondta, hogy miután összeházasodunk, nyissunk egy éttermet, keressünk pénzt, hogy autót, házat vegyünk és így tovább. Én azt mondtam: „Az, hogy mennyi pénzt kereshet egy ember, már el van rendelve a Mennyben, és nekünk csak annyi kell, amennyi a megélhetéshez elég. A pénz nem a legfontosabb az életben. Istenben hinni és Őt imádni a helyes út az életben.” Ő elégedetlenül azt mondta: „Mi értelme van élni, ha nem keresel pénzt? Hogyan fogsz enni vagy inni pénz nélkül? Nincs benned semmi törekvés!” Az ilyen viták gyakoriak voltak, és kimerültnek éreztem magam. Minden alkalommal, amikor egy nézeteltérés boldogtalanságot okozott, azon tűnődtem: „Ez az a boldogság, amit akartam? Miért nem érzem magam boldognak? Mi a legértelmesebb dolog, amire törekedni lehet az életben? Hogyan kerülhetem el, hogy elpazaroljam az életemet?” Istenhez imádkoztam: „Istenem, eredetileg azt hittem, hogy Venpinnel élni boldogságot hoz, és hogy ez az az élet, amiről mindig is álmodtam, de a dolgok nem úgy alakultak, ahogy gondoltam. Különböző utakon járunk, és nincs közös alapunk, így a szívem soha nem talál felszabadulást. Minden nap titokban kell olvasnom a szavaidat és összejövetelekre járnom, mert félek, hogy vitatkozunk ezeken a dolgokon. Istenem, nagy fájdalomban vagyok, és szeretnék kiszabadulni ebből a ragaszkodásból, de a lelkem mélyén nem bírom elengedni ezt a kapcsolatot. Kérlek, segíts nekem.”

Később Venpin mintha megérzett volna valamit. Miután távol voltam, és hazajöttem, többször is mindenféle kérdést tett fel. Először nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, amíg egy nap korán elkészültem, és éppen indulni készültem egy összejövetelre. A szokásos szelíd hangja megváltozott, és nagyon komolyan nézett rám, mondván: „Mondd meg az igazat, megint összejövetelre mész?” Azt mondtam: „Igen. És akkor mi van? Nem azt mondtad, hogy nem fogsz megakadályozni abban, hogy higgyek Istenben?” Azt felelte: „Akkoriban, ha nem értettem volna egyet, szakítottál volna velem. Hogyne mondtam volna ezt? Azt hittem, idővel meggyengül az akaratod, hogy higgy Istenben, és felhagysz a hittel. Soha nem számítottam rá, hogy az elmúlt hat hónapban még buzgóbb leszel! Nem bírom tovább. Választanod kell köztem és a hited között. Ha engem választasz, fel kell adnod a hitedet!” Tudtam, hogy ha együtt maradunk, állandó viták lesznek, és ez a vita csak a kezdet. De ha valóban szakítanánk, még mindig nagyon vonakodnék, és nem akarnám feladni ezt a kapcsolatot. De ha azt választom, hogy Venpinnel leszek, fel kell adnom a hitemet. Ez volt a kulcsfontosságú pillanat, hogy Isten tökéletesítse az embereket, és én is szilárdan hittem abban, hogy Mindenható Isten szavai az igazság, az út és az élet, és Isten munkájának megtapasztalása által megtapasztaltam, hogyan tudják Isten szavai megtisztítani az embereket, feloldani romlott beállítottságukat, és megmutatni nekik a helyes irányt és utat a viselkedésükben és magatartásukban. Az igazság, amit Isten az embereknek ad, valóban értékes, így ha elszalasztanám ezt a lehetőséget, az egy életre szóló megbánás lenne! Hogyan válasszak a hitem és a házasságom között? Kétségek között vergődtem, és csendben imádkoztam Istenhez. Eszembe jutott Isten szavainak egy részlete, amelyet egy összejövetelen olvastam: „Isten rajtatok végzett munkájának minden egyes lépése mögött ott van a Sátán fogadása Istennel – a hátterében csata dúl. [...] Amikor Isten és a Sátán a szellemi birodalomban vívják csatájukat, hogyan kellene eleget tenned Istennek, és hogyan kellene szilárdan megállnod a Mellette való bizonyságtételedben? Tudnod kell, hogy mindaz, ami veled történik, egy nagy próbatétel és olyan alkalom, amikor Istennek szüksége van a te bizonyságtételedre” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Isten szavai által megértettem, hogy a felszínen úgy tűnt, Venpin akadályoz abban, hogy Istent kövessem, de a valóságban a Sátán keltett zavart a színfalak mögül. Isten és a Sátán is figyelték, hogyan választok, és nekem bizonyságot kellett tennem Isten mellett. Úrrá lettem az érzelmeimen, és nyugodtan azt mondtam: „Azt választom, hogy hiszek Istenben!” Venpin világossá tette az álláspontját: inkább szakítana, minthogy megengedje, hogy higgyek Istenben. Mélyen levertnek éreztem magam, és utána nem tudtam megállni, hogy ne törjek ki sírásban. Nem számítottam rá, hogy ennyi év után a kapcsolatunk tényleg idáig jut. Fájdalmamban Istenhez imádkoztam, kérve Őt, hogy segítsen megértenem a szándékát ebben az ügyben, és hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben.

Később Isten szavait olvastam. Mindenható Isten azt mondja: „Nehézségeket kell elszenvedned az igazságért, fel kell áldoznod magad az igazságért, el kell viselned a megaláztatást az igazságért, és még több szenvedésen kell keresztülmenned ahhoz, hogy még többet elnyerj az igazságból. Ezt kellene tenned. Nem szabad eldobnod az igazságot a családi harmónia élvezetének kedvéért, és nem szabad elveszítened egy egész élet méltóságát és integritását az ideiglenes élvezet kedvéért. Mindarra kell törekedned, ami szép és jó, és olyan életútra kell törekedned, amely értelmesebb. Ha ilyen hétköznapi és világi életet élsz, és nincs egyetlen célod sem, amelyre törekednél, akkor vajon nem pazarolod el az életedet? Mit nyerhetsz egy ilyen életből? Le kellene mondanod minden testi élvezetről egyetlen igazság kedvéért, és nem kellene minden igazságot eldobnod egy kis élvezet kedvéért. Az ilyen embereknek nincs integritásuk és méltóságuk; nincs értelme a létezésüknek!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavain elmélkedve megértettem, hogy a házasság nem a legfontosabb dolog az életben, és hogy az Istenbe vetett hit, az igazság elnyerése és Isten megismerése teszi értelmessé az életet. Az utolsó napokban a megtestesült Isten eljött az emberek közé, hogy kifejezze az igazságot, megítélje és megtisztítsa az embereket, hogy megmentse őket a Sátán hatalmától, és örök életet adjon nekik. De én csak az ideiglenes testi élvezetekre összpontosítottam. Nem voltam hajlandó szenvedni és árat fizetni azért, hogy elnyerjem az igazságot és az életet. Mit nyerhettem volna a végén azzal, ha így élek? Amikor eljönnek a nagy katasztrófák, ki tudna megmenteni engem? A múltban azt hittem, a házasság gyönyörű, és az teszi értelmessé az életet, ha olyasvalakivel töltöd, aki szeret, de most rájöttem, hogy túl naiv voltam. Venpinnel különböző utakon jártunk. Venpin nem hitt Istenben, a tudományt imádta, és a pénzkeresés és a magasabb színvonalú élet módjait kereste. Én viszont abban hittem, hogy meg kell elégedni azzal, ha van ételünk és ruhánk, és hogy az embereknek az igazságra kell törekedniük, és arra, hogy megéljék a valódi emberi hasonlatosságot az életben, teljesítsék a teremtett lények kötelességeit, és elnyerjék a Teremtő jóváhagyását. A nézeteink a dolgokról és a törekvéseink céljai teljesen különbözőek voltak, így nem volt közös alapunk. Bár nagyon figyelmes és gondoskodó volt velem, mégis fájdalmat és elnyomottságot éreztem magamban. Amikor vele voltam, titokban kellett összejövetelekre járnom és Isten szavait olvasnom, mert féltem, hogy vitatkozni fog velem, és rendkívül korlátozva és kimerültnek éreztem magam. Ha egy életen át így kellene élnem, az túl fájdalmas lenne. Isten szavai megértették velem, hogy az életben a legfontosabb dolgok azok, hogy az ember az igazságra törekedjen, teljesítse egy teremtett lény kötelességét, és végrehajtsa a Teremtőtől kapott küldetést. Egy ilyen ember a Teremtő szemében értékes, és értelmes, értékes életet él. Mint Péter, aki egész életében az igazságra törekedett és a kötelességét teljesítette, hogy elégedetté tegye Istent, és a végén elnyerte Isten jóváhagyását. Miután ezt megértettem, még biztosabb lettem abban, hogy az Istenbe vetett hit útjának választása volt a helyes döntés. Ezután aktívan csatlakoztam a kötelességüket végzők sorához.

Egy idő után Venpin és a szülei hirtelen eljöttek hozzánk. Venpin, miközben patakzottak a könnyei, azt mondta: „Nem tudom elengedni ezt a kapcsolatot, de egyszerűen nem tudom elfogadni a hitedet. Az én kedvemért nem tudnád feladni a hitedet? Éljünk együtt jó életet.” A szülei is sürgettek, hogy adjam fel a hitemet. Rájöttem, hogy ez egy újabb döntés, amit meg kell hoznom. Lenyugodtam és elgondolkodtam: „Ha Venpin valóban szeretne, támogatná a hitemet. Ennyire ellenzi a hitemet – ez igaz szerelem? Nem, nem köthetek kompromisszumot.” Így hát nyugodtan kijelentettem az álláspontomat: „Azt választom, hogy hiszek Istenben, és nem fogom megbánni a választásomat.” Mielőtt elmentek, Venpin megkérdezte, miért nem őt választottam, és azon tűnődött, hogy nem volt-e elég jó hozzám. Azt mondtam: „Nem, jó voltál hozzám. A múltban azt hittem, a házasság jelentős része az életnek, de miután megtaláltam Istent, megértettem, hogy a házasságkötés nem a legfontosabb dolog az életben. Ha feladnám a hitemet, hogy veled legyek, bár a felszínen az élet könnyűnek és boldognak tűnhet, testi élvezetekkel, mi értelme lenne így élni? Nem úgy élnék, mint egy élő halott? Az élet csak az evésről, ivásról és szórakozásról szól, miközben várjuk a halált? Milyen értéke lenne egy ilyen életnek? Te a testi élvezeteket és a magasabb színvonalú életet hajszolod, de én nem ezeket a dolgokat akarom. Én arra törekszem, hogy valódi életet éljek, hogy valódi emberi hasonlatosságot éljek meg, és hogy elnyerjem a Teremtő jóváhagyását. Különböző utakon járunk, és soha nem jutunk ugyanarra a rendeltetési helyre.” Venpin elhallgatott, miután ezt hallotta, és a kapcsolatunk véget ért.

Később elgondolkodtam azon, miért gyötrődtem annyira, amikor a házasság és a hit között kellett választanom. Rábukkantam Isten szavainak egy részletére: „A káros befolyások, amelyeket több ezer év során »a nacionalizmus magasztos szelleme« hagyott hátra az emberi szív mélyén, továbbá az embereket megkötöző és láncra verő feudális gondolkodásmód, amely egy csepp szabadságot sem enged, sem akaratot törekedni vagy kitartani, sem vágyat az előrehaladásra, úgyhogy az ember inkább negatív marad és visszafejlődik, rabszolga-mentalitásba betonozva be magát, és így tovább – ezek az objektív tényezők kitörölhetetlenül mocskos és rút külsőt kölcsönöztek az emberiség ideológiai kilátásainak, ideáljainak, erkölcsiségének és beállítottságának. Úgy tűnik, az emberek a terrorizmus sötét világában élnek, amit egyikük sem igyekszik túllépni, és egyikük sem gondol arra, hogy továbbléphetne egy ideális világ felé; hanem meg vannak elégedve a maguk osztályrészével, hogy azzal telnek a napjaik, hogy gyerekeket szülnek és nevelnek, küszködnek, izzadnak, intézik a tennivalóikat, kényelmes és boldog családról álmodoznak, hitvesi ragaszkodásról, kötelességtudó gyermekekről, örömről életük alkonyán, miközben békésen leélik az életüket... Évtizedek, évezredek és több tízezer év óta mindmáig így tékozolják az emberek az idejüket, miközben egyikük sem teremt tökéletes életet, hanem mindannyian csakis azzal törődnek ebben a sötét világban, hogy egymást mészárolják, versenyt fussanak a hírnévért és vagyonért, és áskálódjanak egymás ellen. Ki kereste valaha Isten szándékait? Figyelt-e bárki Isten munkájára valaha is? Az emberiség minden része, amelyet a sötétség befolyása elfoglalt, már régen emberi természetté vált, ezért elég nehéz véghez vinni Isten munkáját, és az emberek szíve még kevésbé képes odafigyelni arra, amit Isten ma rájuk bízott” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (3.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, miért volt olyan nehéz választanom a házasság és a hit között. Kiskoromtól kezdve a tévédrámák sulykolták belém az olyan tanításokat, mint: „Az élet becses, a szeretet még inkább” és „A szerelem mindennél fontosabb”. Ezek az elképzelések befolyásolták és megmérgezték a gondolkodásomat. Azt gondoltam, hogy a legboldogabb dolog az életben az, ha az ember talál valakit, aki szereti, és együtt öregszenek meg, egymást támogatva. Különösen, amikor láttam, ahogy a férfi főszereplők mindenben gondoskodnak a női főszereplőkről, azt gondoltam, nagyon boldogok, és tévesen azt hittem, hogy ha talál az ember valakit, aki szereti, az azt jelenti, hogy nem élt hiába. Látva, hogy Venpin milyen erősen ellenzi a hitemet, és azt kéri, hogy válasszak közte és a hitem között, fájdalom és vívódás töltött el, és arra gondoltam, hogy ha nem tölthetem az életemet egy olyan emberrel, aki szeret, akkor az életemnek semmi értelme. Isten szavainak evése és ivása által végül megértettem, hogy nem a szerelem tesz egy életet értelmessé. Pontosan úgy, ahogy hiába volt Venpin mindig figyelmes és gondoskodó velem, mégis gyakran éreztem magam üresnek és tehetetlennek, és csak Isten szavainak olvasása által talált a szívem vigasztalást. Rájöttem, hogy a szív ürességét nem töltheti be anyagi élvezet vagy egy partner gondoskodása. Az olyan elképzelések, mint az, hogy „a szerelem mindennél fontosabb” és „az élet becses, a szeretet még inkább” mind a Sátán ördögi szavai, hogy félrevezesse az embereket, és a Sátán ezekkel próbál megkísérteni és megtéveszteni minket, arra késztetve, hogy vakon hajszoljuk a szerelmet és a házasságot, és ezeket a dolgokat a helyes törekvéseknek tartsuk, végül pedig eltávolodjunk Istentől, eláruljuk Istent, és elveszítsük az esélyünket az üdvösségre. Ha nem lett volna Isten szavainak megvilágosítása és útmutatása, a házasságot választottam volna, és elszalasztottam volna a lehetőséget, hogy az igazságra törekedjek, és hogy Isten megmentsen. Ezen elgondolkodva az elszántságom, hogy kövessem Istent és higgyek Benne, még rendíthetetlenebbé vált.

Azzal, hogy Venpin ismételten a hitem útjába állt, fokozatosan átláttam a lényegén. Venpin szelídnek, megközelíthetőnek és barátságosnak tűnt, de ateista volt, és valahányszor a hitemről hallott, dühös lett, és a szemei bevörösödtek. A megnyilvánulásai ellenségességgel voltak tele, és démoni lényege volt. Ahogy Isten mondta: „Mindazok, akik nem hisznek, csakúgy, mint azok, akik nem gyakorolják az igazságot, démonok!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Egy normális ember, még ha nem is fogadja el a hitet, nem lesz ellenséges. Csak a démonok gyűlölik Istent, és Venpinnek valóban démoni lényege volt. Aztán Isten szavait olvastam: „Miért szereti a férj a feleségét? Miért szereti egy feleség a férjét? Miért kötelességtudóak a gyerekek a szüleikkel szemben? Miért dédelgetik a szülők a gyermekeiket? Valójában milyen szándékok rejlenek az emberekben? Nem az a szándékuk, hogy saját terveiket és önző vágyaikat kielégítsék?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Elgondolkodtam azon, hogy Venpin azért volt kedves velem, mert nem költöttem meggondolatlanul a pénzt, mint más lányok, és nem voltak rossz szokásaim sem. A szüleivel is jó voltam, keményen dolgoztam a családjáért, és nem riadtam vissza a piszkos, verítékes munkától sem. Ezek a dolgok az ő javát szolgálták. De amikor megtudta, hogy hiszek Istenben, aggódni kezdett, hogy nem fogok vele pénzt keresni, és mivel ez érintette az érdekeit, különösen neheztelővé és ellenállóvá vált. Valahányszor a hitet említettem, szidott és becsmérelt, egyáltalán nem törődve az érzéseimmel. Még nem mentem hozzá feleségül, és még nem igazán sértettem az érdekeit, mégis már így bánt velem. Ha összeházasodunk, amint odaszántam volna magam a kötelességemnek, biztosan még jobban akadályozott és üldözött volna, és talán még el is vált volna tőlem. Milyen boldogság lehetne valakivel, aki a személyes érdekeit helyezi előtérbe és gyűlöli Istent?

Miután szakítottam Venpinnel, nagy megkönnyebbülést éreztem a szívemben, és korlátok nélkül olvashattam Isten szavait, járhattam összejövetelekre és végezhettem a kötelességeimet. Arra gondoltam, hogy az, hogy tanúja lehetek Isten megjelenésének ebben az utolsó korban, elfogadhatom, hogy Isten szavai megtisztítsanak és tökéletesítsenek, és teljesíthetem egy teremtett lény kötelességét, az valóban nagy áldás, és a szívem tele volt édességgel és örömmel. Most már teljesen odaszánhatom magam a hitemnek és a kötelességemnek. Ez Isten szeretete és üdvössége számomra, és teljes szívemből hálát adok Istennek!