Amikor iskolás voltam, valahányszor lazítottam a tanulásban, anyám ezzel nyaggatott: „Nézd meg az idősebb nagynénédet; főiskolára ment és biztos állást kapott, így nem kell aggódnia az étel és a ruházkodás miatt. Bárhová megy, az emberek tisztelik és felnéznek rá. Ha most nem tanulsz szorgalmasan, nem jutsz be a főiskolára, és úgy végzed, mint a fiatalabb nagynénéd: gyárban fogsz dolgozni. Az emberek le fognak nézni!” Irigyeltem az idősebb nagynénémet, és reméltem, hogy egy nap én is olyan leszek, mint ő, hírnevem és nyereségem lesz majd, és olyan életet élek, amelyet az emberek irigyelnek, és amely miatt felnéznek rám. Ezért nagyon keményen tanultam. A főiskolai felvételi vizsgán azonban elsőre nem jártam sikerrel. Akkor úgy éreztem, minden elszürkült körülöttem. Nem akartam, hogy életem hátralévő részében lenézzenek, így a nyomás ellenére is úgy döntöttem, hogy évet ismétlek. Ekkoriban minden nap éjfél utánig tanultam. A feszített tempójú tanulás és az évismétléssel járó nyomás testileg és lelkileg is kimerített, legyengült az immunrendszerem, és szinte minden hónapban megfáztam. De még betegen sem mertem hiányozni, mert féltem, hogy lemaradok valami lényeges tananyagról, rosszul teljesítek a vizsgán, és újra elszalasztom az esélyt a főiskolára. A következő évben bejutottam egy tanárképző egyetemre. A rokonok és a barátok mind jöttek gratulálni, és azt mondták: „Miután végzel és tanár leszel, magas lesz a társadalmi státuszod, tisztelni fognak, és gondtalan életed lesz!” Nagy örömmel töltöttek el a szavaik.

A diploma megszerzése után egy központi általános iskolában kezdtem tanítani. Hogy hírnevet szerezzek magamnak a munkában, és hogy az iskolavezetés értékeljen, a kollégáim pedig felnézzenek rám, ki akartam tűnni az első bemutatóórámon. Már egy hónappal korábban elkezdtem a felkészülést. A rendes óráimon kívül minden nap minden időmet azzal töltöttem, hogy a bemutatóórákhoz kapcsolódó anyagokat kerestem, tapasztalt tanárokkal konzultáltam, majd bemagoltam az óravázlatokat. Minden nap újra és újra elpróbáltam a tükör előtt, amíg az egész tanítási tervet elő nem tudtam adni az elejétől a végéig. Bár nagyon fárasztó volt, amikor láttam, hogy az iskolavezetők elismerően bólogatnak az értékelő értekezleten, minden fáradtságom egy pillanat alatt elszállt. Azt gondoltam: „Most az iskolavezetés látta, mi rejlik bennem. A következő félévben talán rám bízzák a körzeti bemutatóórákat is. Akkor több lehetőségem lesz a tündöklésre.” Erre gondolva úgy éreztem, minden megérte, nem számít, mennyire voltam fáradt. A második félévben lehetőséget kaptam arra, hogy bemutatóórát tartsak a körzeti központban, ami miatt egyszerre voltam izgatott és ideges. Ideges voltam, mert féltem, hogy ha nem tanítok jól, az iskolavezetés biztosan átlagosnak ítéli a képességeimet, és a jövőben nehéz lesz ilyen lehetőségekhez jutni. Izgatott pedig azért voltam, mert ha jól csinálom, megszilárdíthatom a helyemet a központi iskolában, és talán még arra is esélyem nyílik, hogy tankerületi vagy akár városi szintű bemutatóórákat vállaljak. Hatalmas dicsőség lenne! Így ismét aprólékosan készültem, és naponta csak három-négy órát aludtam. De az óra napján, mivel túl ideges voltam, az osztálytermi teljesítményem nem felelt meg a várakozásaimnak. Ennek ellenére komoly elismerést kaptam az iskolavezetéstől és a többi tanártól. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy bármilyen kemény és fárasztó is volt, minden megérte. Úgy éreztem, ilyennek kell lennie az életnek. Ha nem kapnék nagyrabecsülést és dicséretet az iskolavezetés és a kollégáim részéről, mi értelme lenne dolgozni? Nem sokkal ezután az iskolavezetők megkerestek, mondván, hogy az iskola gyorsított képzésre szeretne beíratni, és megkértek, hogy vállaljam el az iskola biztonsági felelősi posztját is. A szívem mélyén nagyon boldog voltam, mert a biztonsági munka nem olyasmi volt, amit bármelyik tanár el tudna látni. Úgy gondoltam, ha jól csinálom, a jövőben nagyobb esélyem lesz arra, hogy kiváló tanárként ismerjenek el, és a kollégáim is más szemmel néznek majd rám, így beleegyeztem. De alig egy hónappal a szerep elvállalása után már teljesen kimerültem. Pár naponta kaptam biztonsági dokumentumokat, és a legtöbbet továbbítani kellett, végrehajtani, majd jelentést írni róluk. Az alárendelt iskolák anyagait is rendszereznem kellett. Ezen felül felelős voltam a saját tantárgyam tanításáért is. Minden nap még az irodában szorgoskodtam, miután a kollégáim már hazamentek, és hétvégén sem tudtam pihenni. Eredetileg kérni akartam egy másik tanárt, hogy dolgozzon velem, de amikor eszembe jutott, mit mondott az igazgató, hogy az embernek sokoldalúnak kell lennie ahhoz, hogy tankerületi szinten vagy afölött kiváló tanárként ismerjék el, elvetettem a gondolatot. Néhány hónap elteltével úgy éreztem, hogy így dolgozni túlságosan fárasztó, de nem voltam hajlandó félúton feladni, és hagyni, hogy mások alkalmatlannak tartsanak, így kényszerítettem magam a folytatásra. Minden egyes sűrű időszak után mindig ürességet éreztem a szívemben. Azt gondoltam, hogy a túl nagy munkahelyi nyomás miatt ki kell kapcsolódnom, ezért hétvégente eljártam szórakozni és finomakat enni, sőt, még Kína nyugati részére is elutaztam. De az evés és a szórakozás után a szívem még mindig nagyon üres volt. Beszéltem erről néhány barátommal, de mind azt mondták, hogy bolhából elefántot csinálok, hogy olyan jó munkám és életkörülményeim vannak, így nincs értelme annak, hogy üresnek érezzem magam. Csak 2007-ben, amikor anyám hirdette nekem Mindenható Isten utolsó napokbeli evangéliumát, tűnt el fokozatosan a szívemből az üresség érzése Isten szavainak olvasása, valamint a gyülekezeti élet megélése révén.

Egy nap egy összejövetel során olvastam egy szakaszt Isten szavaiból, és megtaláltam az ürességem gyökerét. Mindenható Isten azt mondja: „Ha Istennek nincs helye a szívében, akkor az ember belső világa sötét, reménytelen és üres. [...] Senki nem tudja betölteni az ember szívében lévő ürességet, mert senki nem lehet az ember élete, és egyetlen társadalmi elmélet sem tudja megszabadítani az embert az üresség gondjaitól. A tudomány, az ismeretek, a szabadság, a demokrácia, az élvezet és a kényelem csupán időleges vigaszt nyújtanak az embernek. Az ember még ezen dolgokkal is elkerülhetetlenül követ el bűnt, és a társadalom méltánytalanságai miatt panaszkodik. Az, hogy rendelkezik e dolgokkal, nem tudja megakadályozni az ember felfedezés utáni sóvárgását és vágyát. Ez azért van, mert az embert Isten alkotta, és az ember értelmetlen áldozatai és kutakodásai csupán egyre növekvő gyötrelmet hozhatnak rá, és azt okozhatják, hogy az ember állandóan a szorongás állapotában legyen, nem tudva, hogyan nézzen szembe az emberiség jövőjével, vagy hogyan nézzen szembe az előtte futó ösvénnyel, olyannyira, hogy az ember a tudománytól és az ismeretektől még meg is ijed, és még jobban megijed az üresség érzésétől” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 2. függelék: Isten szuverenitást gyakorol az egész emberiség sorsa felett). Rájöttem, hogy azért éreztem magam üresnek, mert nem ismertem Istent, nem imádtam Őt, és nem volt hely Isten számára a szívemben. Fiatal koromtól kezdve ateista nevelést kaptam, és nem tudtam, hogy az emberiséget Isten teremtette, azt pedig még kevésbé értettem, hogy az embereknek hinniük kellene Istenben, és imádniuk kellene Őt. Azt hittem, hogy a jó munka, valamint a másoktól kapott megbecsülés és dicséret jelenti a boldogságot, és ezért kétségbeesetten dolgoztam. Később kivívtam az iskolavezetés elismerését és a kollégáim megbecsülését, de ezek a dolgok csak átmeneti élvezetet nyújtottak; a szívem továbbra is üres volt. Azt hittem, hogy az evés, ivás és szórakozás megszüntetheti az ürességet a szívemben, de miután az élvezet elmúlt, továbbra is üresnek éreztem magam. Végtére is az embereket Isten teremtette, és szükségünk van az Istentől kapott ellátásra az életünkhöz. Csak úgy találhatunk békét és örömöt, ha visszatérünk Isten elé. Ezt követően gyakran vettem részt összejöveteleken és olvastam Isten szavait, valamint a szabadidőmet az evangélium hirdetésére fordítottam. A szívem nagyon békés volt. De egy nap, amikor a letartóztatás elért, békés életem összezúzódott.

2012 decemberében az iskolavezetők tudomást szereztek az Istenbe vetett hitemről. Ez még az oktatási hivatalban és a nemzetbiztonsági hivatalban is riadalmat keltett. Az igazgató három egymást követő napon át beszélt velem, és az ateizmust, valamint a materializmust felhasználva próbált meggyőzni arról, hogy adjam fel a hitemet. Vitába szálltam az igazgatóval, és bizonyságot tettem neki Isten munkájáról. Amikor nem tudta megnyerni a vitát, feladta, hogy megváltoztassa a gondolkodásomat, de megtiltotta, hogy az iskolában hirdessem az evangéliumot. Ezután az iskola nem szervezte meg többé, hogy külsős órákon vegyek részt, és nem engedte, hogy részt vegyek az oktatási és kutatási tevékenységekben. A kollégáim is eltávolodtak tőlem. Nagyon fájt, és csüggedt voltam amiatt, hogy az iskolavezetés már nem értékel, a kollégáim pedig különcként kezelnek. Később arra gondoltam, hogyan követte Nóé Isten akaratát, és hogyan építette meg a bárkát. Akkoriban sokan bolondnak nevezték Nóét, de Nóé nem törődött azzal, hogyan ítélik meg és rágalmazzák őt a körülötte lévő emberek. Egyszerű szívvel hallgatott Isten szavaira, és miközben építette a bárkát, hirdette az evangéliumot. Végül, amikor eljött az özönvíz, Nóé nyolctagú családja túlélte. Aztán arra gondoltam, hogy az Úr Jézust – azért, hogy megváltsa az emberiséget – hogyan üldözte a kormányzat, hogyan vetették el és rágalmazták a világ emberei, sőt keresztre szegezték. Isten oly sokat szenvedett azért, hogy megmentse az emberiséget. Mit számított az a kis szenvedés, amit én elviseltem? Azzal, hogy hiszek Istenben, az élet helyes útján járok; ez egy igazságos ügy, és nincs benne semmi szégyellnivaló. Nem hagyhattam, hogy mások hideg pillantásai befolyásolják az Istennel való normális kapcsolatomat: továbbra is részt kellett vennem az összejöveteleken, és hirdetnem kellett az evangéliumot. Ezután a szokásos módon jártam dolgozni, iskola után pedig mentem az összejövetelekre.

Egyáltalán nem számítottam rá, hogy 2013 augusztusában, egy héttel az iskolakezdés előtt felhív az igazgató, és közli, hogy két osztályban matematikát kell tanítanom, és egy osztálynak osztályfőnöke is leszek. Azt gondoltam magamban: „Hogyan lesz akkor időm az összejövetelekre és a kötelességemre?” Értetlenül kérdeztem: „Idén miért így rendezték el a dolgokat?” Az igazgató azt mondta: „Így nem lesz időd hinni Istenben és összejövetelekre járni!” Meg is fenyegetett: „Ha nem vagy hajlandó elvállalni a munkát a központi iskolában, akkor elintézem, hogy egy alintézménybe kerülj!” Azt gondoltam magamban: „A központi iskola tanárai gyakrabban vesznek részt tevékenységekben, mint az alintézményekben lévők, így több lehetőségük van a tündöklésre. Ha egy alintézménybe megyek, nem részesülök többé ebben a bánásmódban, és alacsonyabb rendűnek fogom érezni magam a központi iskola tanárainál, amikor látom őket. Ráadásul mit gondolnak majd rólam az alintézmény tanárai? Azt hiszik majd, hogy lefokoztak, mert túl gyenge volt a képességem? De ha a központi iskolában maradok, hogyan lesz időm hinni Istenben és végezni a kötelességemet?” Akkor csendben imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, mit válasszak?” Éppen ekkor eszembe jutott egy szakasz Isten szavaiból: „Minden küzdelemben a pozitív és negatív, a fekete és fehér között – család és Isten, gyermekek és Isten, harmónia és szakítás, gazdagság és szegénység, státusz és hétköznapiság, támogatottság és elutasítás, és egyebek között – bizonyára nem arról van szó, hogy ne lennétek tisztában a döntésekkel, amelyeket meghoztatok! A harmonikus és a széthullott család közül az előbbit választottátok, és ezt minden habozás nélkül tettétek; a vagyon és a kötelesség közül ismét az előbbit választottátok, még csak nem is akartatok visszatérni a rossz útról; a luxus és a szegénység közül az előbbit választottátok; amikor gyermekeitek, feleségeitek és férjeitek, illetve Én közöttem választottatok, az előbbieket választottátok; az elképzelések és az igazság közül pedig mégis az előbbit választottátok. Szembesülve mindenféle gonosz tetteitekkel, egyszerűen elvesztettem a belétek vetett hitemet, egyszerűen megdöbbentem. Váratlanul ért, hogy a szívetek ennyire képtelen ellágyulni. A szívem vére, amit sok éven át áldoztam, meglepő módon nem adott Nekem mást a részetekről, mint elhagyatottságot és lemondást, de reményeim irántatok minden egyes nappal nőnek, mert az én napom mindenki előtt teljesen kendőzetlenül feltárul. Ti azonban még mindig sötét és gonosz dolgokra törekedtek, és nem vagytok hajlandóak lazítani szorításotokon. Mi lesz tehát számotokra a végkimenetel?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Pontosan kihez vagy hű?). Az utolsó napokban Isten elsősorban szavakat fejez ki, hogy megtisztítsa és megmentse az embereket. Isten azt reméli, hogy több időt tölthetünk az Ő szavainak olvasásával, hogy megértsük az igazságot, jól végezzük a kötelességeinket, és levessük romlott beállítottságainkat az üdvösség elnyerése érdekében. De amikor választás elé kerültem, még mindig a saját hírnevem és nyereségem érdekelt, nem az életem, vagy az, hogyan végezzem jól a kötelességemet. Túlságosan nagy csalódást okoztam Istennek! Ha továbbra is a központi iskolában maradnék, biztosan továbbra is küzdenék a különféle elismerésekért. Ilyen nagy munkaterhelés mellett még az összejöveteleken való részvétel és Isten szavainak olvasása is kárát látná, nemhogy a kötelességem végzése. Hogyan tudnék akkor még hinni Istenben? Ha egy alintézménybe mennék, a munkaterhelés kisebb lenne, és normálisan részt vehetnék az összejöveteleken és végezhetném a kötelességemet. Még ha kevesebb személyes elismerést is kapnék, és a kollégáim lenéznének, az csak arcvesztés lenne; az életem azonban nem szenvedne veszteséget, és ez volt a legfontosabb. Ezt megértve mondtam az igazgatónak: „Azt választom, hogy az alintézménybe megyek.” Az igazgató annyira dühös volt, hogy azonnal letette a telefont.

Az alintézményben napközben tanítottam, este pedig összejövetelekre jártam és végeztem a kötelességemet. Egy évvel később, mivel az általam tanított osztály záróvizsga-eredményei jobbak voltak, mint a központi iskoláéi, az igazgató visszahelyezett a központi iskolába. De a jó idők nem tartottak sokáig. A Nemzetbiztonsági Osztály kapitánya ismét megjelent az ajtómban, hogy a hitemről kérdezzen. Hogy megakadályozzam, hogy a rendőrség kövessen, és bajba sodorja a testvéreket, nem volt más választásom, mint hogy egy időre felhagyjak az összejövetelekre járással. Gyülekezeti élet nélkül, a kötelességem nélkül, idővel a szívem egyre távolabb sodródott Istentől, és akaratlanul is visszakerültem az éles versenybe. Az általam tanított diákok szinte mindig megnyerték az összes első és második díjat a versenyeken minden évben, és az osztályunk záróvizsga-eredményei mindig a legjobbak között voltak. Az igazgató az értekezleteken is elismerte a munkámat. Az általam tanított osztálynak nemcsak jó tanulási légköre volt, hanem jó volt az osztályszellem is, és a szülők is nagyon támogatták a munkámat. A központi iskolába való visszatérést követő két évben, bár több virágot és tapsot kaptam, mint korábban, a szívem gyakran nehéz volt és elszorult. Tudtam, hogy ez azért van, mert a munka túl sok időmet és energiámat veszi igénybe, így túl kevés időm marad Isten szavainak olvasására, és a szívem távol van Istentől. Ekkoriban sok testvért láttam, akik felmondtak a munkahelyükön és elengedték a családjukat, hogy teljes szívvel a kötelességeik végzésére összpontosítsanak. Nagyon irigy voltam, és én is fel akartam mondani, hogy teljes szívvel és lélekkel végezhessem a kötelességemet. De éppen amikor meg akartam írni a felmondólevelemet, sok üdvözletet kaptam a diákjaim szüleitől, akik azt remélték, hogy továbbra is tanítom a gyermekeiket. Látva ezeket, a szívem újra megingott. „Ha elmegyek, nem fognak csalódni a diákjaim és a szüleik? Mit gondol majd rólam az iskolavezetés és a kollégáim? Apám mindig is próbálta megakadályozni, hogy anyám és én higgyünk Istenben, sőt el is vált anyámtól. Ha megtudná, hogy felmondok, hogy teljes időben végezzem a kötelességemet, biztosan megpróbálna megállítani, és talán el is kellene hagynom az otthonomat. Tizenkilenc évig keményen dolgoztam, hogy olyan munkám legyen, amit mások irigyelnek, és hogy elérjem a mai eredményeimet. A rokonaim, barátaim és kollégáim mind irigyelnek. Ha felmondok, odalesz a munkám, odalesz a hírnevem és nyereségem, és fel kell adnom a kényelmes életkörülményeimet. Mit fognak akkor mondani rólam az emberek?” Úgy éreztem, mintha a szívemet ide-oda rángatnák. Rendkívül fájdalmas volt. Csendben imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Tudom, hogy a teljes idejű kötelességvégzés jó dolog, de nem tudom elengedni ezt a munkát. Ha nem kapok nagyrabecsülést és dicséretet az emberektől, lehet boldog az életem? Ó, Istenem, kérlek, segíts tisztán látni ezt a kérdést!” Nem sokkal később az igazgató előléptetett pénzügyi vezetővé. Ez a pozíció sok értekezlettel és fárasztó munkával járt. Napközben sok részlegre kellett rohangálnom, este vagy hétvégén pedig gyakran kaptam hívásokat, hogy anyagokat kell leadnom, így gyakran ütközött a munkám és a kötelességem ideje. Az összejöveteleken sosem tudtam lecsendesíteni a szívemet, mindig attól féltem, hogy az iskolavezetés hívni fog valami miatt. Néha otthon olvastam Isten szavait, és egy hívás az iskolavezetéstől azt jelentette, hogy azonnal mennem kellett intézkedni. Úgy éreztem, a szívem nagyon távol van Istentől, és az életem nagyon fárasztó, de nem akartam elengedni a munkámat. Gyakran imádkoztam, kérve Istent, hogy segítsen.

2018 júniusában egy napon több mint húsz kollégával szálltam be egy liftbe, hogy felmenjünk. Miután elindult, a lift hirtelen zuhanni kezdett. Mindannyian megijedtünk. A lift elakadt, és mindannyian bennrekedtünk. Mivel a liftben nem cserélődött a levegő, kis idő múlva nehezünkre esett a légzés. Önkéntelenül is szorongani kezdtem. „Mi lesz, ha nem jönnek a karbantartók? Meg fogok itt fulladni?” Abban a pillanatban a dicsfény és a pénz, amit a tanári munkám hozott, már nem volt fontos. Csak arra tudtam gondolni, hogyan éljem túl. Eszembe jutott, hogy az Istenbe vetett hitem évei alatt, valahányszor nehézségbe ütköztem, tehetetlen és elveszett voltam, mindig Isten volt az, aki kiutat nyitott számomra, és szavaival eligazított, megmutatva egy utat, amelyet követhetek. Istenben híve megtapasztalhatom Isten munkáját, megismerhetem Isten tekintélyét, és érezhetem a Teremtő csodálatos tetteit. Ez az én áldásom. El kellett volna engednem a munkámat, és teljes időben végezni a kötelességemet, de a hírnév és nyereség élvezete miatt nem tettem. Most, a halállal szembenézve végre megláttam, hogy a hírnév, a nyereség és a státusz mind csak múló felhők, és teljesen értelmetlenek. Abban a pillanatban segítséget akartam kérni Istentől, de szégyelltem megszólalni. „Lesz még irgalma Istennek irántam? Lesz még esélyem értelmes életre törekedni?” Csak néhány szívből jövő szót tudtam mondani Istennek: „Ó, Istenem, mióta hiszek Benned, nem törekedtem megfelelően az igazságra. Csak a mai eset révén értettem meg hirtelen: az igazság nélkül milyen gyáva és tehetetlen vagyok, amikor a halál utolér! Ó, Istenem, még ha ma itt meg is halok, akkor is alávetem magam az elrendezéseidnek. Ha élve kijutok, mindenképpen átgondolom a jövőbeli életemet.” Pont abban a pillanatban láttam, hogy a kollégáim mind leguggolnak az oxigénhiány miatt, de én hirtelen éreztem, hogy friss levegő áramlik az orromhoz. Meglepődtem és nagyon megörültem, mert tudtam, hogy Isten gyakorol irgalmat irántam. Abban a pillanatban, ahogy a liftajtó kinyílt, a kollégáim mind ujjongtak, de az én szívem tele volt hálával Isten iránt. Tudtam, hogy Isten felhasználta a lift meghibásodását, hogy elgondolkodtasson az élet értelmén és értékén.

Később olvastam két szakaszt Isten szavaiból, és még világosabban megértettem a hírnév és nyereség lényegét. Mindenható Isten azt mondja: „Minden, amit bármely nagyszerű vagy híres ember – vagy valójában bármelyik ember – hajszol egész élete során, csak ezzel a két szóval kapcsolatos: »hírnév« és »nyereség«. Azt hiszik az emberek, hogy amint hírnévre és nyereségre tesznek szert, meglesz a tőkéjük ahhoz, hogy magas státusznak és hatalmas vagyonnak örvendhessenek, és élvezhessék az életet. Szerintük mihelyt hírnévre és nyereségre tettek szert, meglesz a tőkéjük ahhoz, hogy a gyönyört keressék, és elmerüljenek a hús-vér test féktelen élvezetében. Ennek az általuk vágyott hírnévnek és nyereségnek a kedvéért az emberek boldogan és tudtukon kívül átadják a Sátánnak a testüket, a szívüket, sőt mindenüket, beleértve a kilátásaikat és sorsukat. Fenntartás nélkül teszik ezt, pillanatnyi kétség nélkül, és mindvégig nincs tudomásuk arról, hogy vissza kellene szerezniük mindazt, amijük valaha volt. Meg tudnak tartani az emberek bármilyen irányítást önmaguk felett, miután ily módon átadták magukat a Sátánnak, és hűségesek lettek hozzá? Biztosan nem. Teljesen és maradéktalanul a Sátán irányítja őket. Teljesen és maradéktalanul belesüllyedtek ebbe az ingoványba, és képtelenek kiszabadítani magukat. Amint valaki a hírnév és nyereség mocsarába süllyedt, többé nem keresi azt, ami fényes, ami igazságos, sem azokat a dolgokat, amelyek szépek és jók. Ez azért van, mert a hírnév és nyereség vonzereje túlságosan nagy az emberek számára, és ezek olyan dolgok, amelyekre az emberek egész életükben, sőt még az egész örökkévalóságon át is vég nélkül törekedhetnek. Nem ez a valós helyzet?” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). „Most nézzük át: Minek a segítségével tartja a Sátán szorosan az irányítása alatt az embert? (Hírnévvel és nyereséggel.) A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az emberek gondolatait, elérve, hogy másra se gondoljanak, mint erre a két dologra, és rávéve őket, hogy a hírnévért és nyereségért küszködjenek, a hírnévért és nyereségért szenvedjenek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrjenek el megaláztatást és viseljenek nehéz terheket, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hozzanak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókat helyez az emberekre, nekik pedig ezek által megbéklyózva sem képességük, sem bátorságuk nincs, hogy kiszabadítsák magukat. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, ahogy nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre, lépésről lépésre. [...] Lehet, hogy ma még mindig nem láttok át a Sátán alattomos indítékain, mert úgy vélitek, hogy hírnév és nyereség nélkül nem lenne értelme az életnek, az emberek többé nem látnák az előttük lévő utat, többé nem látnák a céljaikat, és a jövőjük elsötétülne, homályos és borús lenne” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavai leleplezték számomra, hogy a hírnév és nyereség nem hozhat boldogságot; ellenkezőleg, ezek olyan eszközök, amelyeket a Sátán használ, hogy megrontsa, megkötözze és irányítsa az embereket. A Sátán téves gondolatokat ültet belénk, elhitetve velünk, hogy a hírnévvel és nyereséggel mindenünk megvan – hogy nemcsak minőségi életet élvezhetünk, hanem mások is nagyra becsülnek minket. Azt érezteti velünk, hogy az ilyen élet értékes, és hogy így élni boldogságot hoz. Ennek eredményeként az egész társadalom hírnévre és nyereségre törekszik. De nem ismerjük a Sátán aljas szándékait, amelyek a hírnév és nyereség mögött rejlenek. A hírnév és nyereség hajszolásába sok időt és energiát kell fektetnünk, nyílt és burkolt harcokba bocsátkozva, sok taktikát használva, és nemcsak az egészségünket kell feláldoznunk, hanem elhagyni a lelkiismeretünket, méltóságunkat és integritásunkat. A hírnév és nyereség megszerzése után élvezzük a kielégülés egy pillanatát, de ez csak múló. Ami marad, az többnyire üresség, fájdalom és végtelen keserűség. Amikor Isten eljön, hogy megmentsen minket, és megköveteli, hogy törekedjünk az igazságra és járjunk az élet helyes útján, mi elutasítjuk az igazságot a hírnévhez, nyereséghez és hiúsághoz való ragaszkodásunk miatt, elszalasztva a lehetőséget Isten üdvösségére, és végül a Sátánnal együtt pusztulunk el. Ez a Sátán alattomos szándéka azzal, hogy rávesz minket a hírnév és nyereség hajszolására. Fiatal koromtól kezdve a szüleim meséltek a két nagynéném eltérő körülményeiről, és olyan gondolatokat ültettek belém, mint: „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét” és „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg”. Elhittem, hogy csak úgy lehet boldog életem, ha bejutok az egyetemre és olyan stabil munkám lesz, ami miatt az emberek felnéznek rám. Ezért keményen tanultam. Amikor először megbuktam a felvételin, úgy éreztem, összedőlt a világ. Hogy sikeres legyen a vizsga, a hatalmas nyomás ellenére az évismétlést választottam, és mindennap pattanásig feszültek az idegeim. A testem a végsőkig kimerült, és nagy fájdalmaim voltak. Miután végeztem a főiskolán és elkezdtem dolgozni, aprólékosan felkészültem minden bemutatóórára, és jól elvégeztem minden feladatot, amit az iskolavezetés rám bízott, gyakran túlórázva, hogy kitűnjek a több mint száz tanár közül, és hogy dicsérjen és figyeljen rám az iskolavezetés és a kollégáim. Miután megkaptam az iskolavezetés és a kollégák dicséretét, bár tekintélyt szereztem, fizikailag és szellemileg kimerültem, és a lelkem üresnek érződött. Miután elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, tudtam, hogy Isten utolsó napokbeli megmentő munkája rövid ideig tart, és hogy törekednem kell az igazságra, és teljes időben végeznem a kötelességemet. Ez a leghasznosabb az életem számára. De az „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét” és „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” sátáni mérgei mélyen gyökereztek a szívemben, emiatt nem voltam hajlandó feladni a munkámat, a hírnevet és nyereséget, hogy teljes szívemből törekedjek az igazságra, és addig kínoztak, amíg teljesen ki nem merültem. Valójában bármennyi hírneved és nyereséged van, ezek csak múló felhők. Az igazság elnyerése nélkül az emberek meghalnak, amikor eljönnek a katasztrófák. Éppen olyan ez, mint a 2004-es indiai-óceáni cunami – hány ember vesztette életét az üdülőparadicsomokban? Köztük sok híres és rangos ember volt. Amikor a katasztrófa lecsapott, a pénz, a hírnév és a nyereség nem tudta megmenteni őket. Túl sok tény bizonyítja, hogy bármennyi hírneve és nyeresége van egy embernek, az mind üres, és az élet egy pillanat alatt odaveszhet. Ha hajthatatlan maradok, és nem ébredek fel, ha nem ragadom meg az alkalmat az igazságra való törekvésre, és mire Isten munkája véget ér, nem vérteztem fel magam elég igazsággal, és a beállítottságom nem változott, akkor katasztrófába zuhanok, és akkor már túl késő lesz megbánni. Ez a liftes eset felrázott. Amikor a katasztrófa lecsap, Istenen kívül senki sem menthet meg. Ez az eset nem arról szólt, hogy Isten el akarta venni az életemet, hanem inkább arra késztetett, hogy elgondolkodjak az életen, és világosan lássam a kárt, amit a hírnév és nyereség okozott nekem, hogy időben felébredhessek, és az élet helyes útján járhassak.

Később a Nemzetbiztonsági Osztály kapitánya ismét felhívott, hogy ellenőrizze a hollétemet, és azt is mondta, hogy rendőrségi akta van rólam, ezért jelentkeznem kell nála, valahányszor messzire utazom. Ha rájönnek, hogy még mindig hiszek Istenben, letartóztatnak. Különösen felháborodtam, és azt is láttam, hogy amíg a KKP rendszerén belül dolgozom, szorosan megkötöznek engem, és egyáltalán nem tudom végezni a kötelességemet. Ez tovább erősítette az elhatározásomat, hogy otthagyjam a munkámat. A nyári szünetben a testvérekkel végeztem a kötelességemet. Mivel a munka nem béklyózott meg, a szívem sokkal csendesebb volt, és normálisan olvastam Isten szavait és jártam összejövetelekre. Egy nap a felügyelő megkérdezte, hajlandó vagyok-e teljes időben végezni a kötelességemet, és felolvasott nekem egy szakaszt Isten szavaiból: „Amint követitek Istent, eltávolodtok a bűn helyeitől, és eltávolodtok a elvetemült emberek csoportjaitól, legalábbis a gondolataitok és szívetek nem fogják továbbra is elszenvedni a Sátán megrontását és tiprását. Egy darab megtisztult földre érkeztetek, jöjjetek Isten színe elé. Hát nem óriási áldás ez? Az emberek nemzedékről nemzedékre reinkarnálódnak, egészen napjainkig, és vajon hány ilyen esélyük van? Hát nem csak az utolsó napokban született embereknek van ilyen lehetőségük? Milyen nagyszerű dolog ez! Ez nem veszteség, ez a legnagyobb áldás. Annyira boldognak kellene lenned! Teremtett lényekként, az összes teremtmény között, a földön élő néhány milliárd ember között hány olyan ember van, akinek lehetősége van arra, hogy identitásában mint teremtett lény tanúságot tegyen a Teremtő cselekedetei mellett, hogy végezze a kötelességét és a feladatát Isten munkái között? Kinek van ilyen lehetősége? Vajon sok ilyen ember van? Túl kevés van! Mi az arány? Egy a tízezerből? Nem, még kevesebben vannak! Különösen ti, akik tudjátok használni a képességeiteket és a tudásotokat, amit tanultatok, hogy végezzétek a kötelességeteket, nem vagytok-e rendkívül áldottak? Nem emberről teszel bizonyságot, és amit teszel, az nem karrier – akit szolgálsz, az a Teremtő. Ez a legszebb és legértékesebb dolog! Nem kellene büszkének éreznetek magatokat? (De igen.) Ahogy teszitek a kötelességeteket, részesültök Isten öntözésében és ellátásában. Ilyen jó környezet és lehetőség mellett, ha nem szereztek semmi érdemlegeset, ha nem nyeritek el az igazságot, akkor nem fogtok-e sajnálkozni életetek hátralévő részében? Ezért meg kell ragadnotok a lehetőséget, hogy végezzétek a kötelességeteket, és ne szalasszátok el; komolyan törekedjetek az igazságra, miközben a kötelességeteket végzitek, és nyerjétek el az igazságot. Ez a legértékesebb dolog, amit tehettek, ez a legértelmesebb élet! Nincs olyan ember vagy embercsoport az összes teremtett lény között, aki áldottabb lenne nálatok. Mi az, amiért a nem hívők élnek? Azért élnek, hogy reinkarnálódjanak, valamint a világ izgalmáért. Ti miért éltek? Azért éltek, hogy a teremtett lény kötelességét végezzétek. Az ilyen élet értéke rendkívül nagy!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Azzal, hogy átadja a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). Ahogy Isten szavain töprengtem, megértettem, hogy ha értékes és értelmes életet akarunk élni, akkor törekednünk kell az igazságra, végeznünk kell a kötelességünket, és többet kell olvasnunk Isten szavait, hogy jobban megértsük az igazságot. Csak így tudjuk felismerni a Sátán eretnekségeit, téveszméit és különféle cselszövéseit, és kiszabadulni a Sátán rabságából és irányítása alól, hogy a világosságban éljünk. Így van ez velem is. Nemcsak a hírnév és a státusz iránti vágyam volt erős, hanem sok romlott beállítottságom is volt, mint például az önzés, a hajthatatlanság és az arrogancia. Ha nem olvastam volna lelkiismeretesen Isten szavait, és nem tapasztaltam volna meg szavainak ítéletét és fenyítését, ezeket a romlott beállítottságokat nem lehetett volna feloldani, és még mindig fájdalomban és sötétségben élnék. A munkám elengedése több időt adna a kötelességem végzésére, az igazságra való törekvésre, hogy feloldjam a romlottságomat, és Isten előtt éljek. Az ilyen élet lenne a legboldogabb mind közül. Éppen úgy, ahogy Isten mondja: „Amint követitek Istent, eltávolodtok a bűn helyeitől, és eltávolodtok a elvetemült emberek csoportjaitól, legalábbis a gondolataitok és szívetek nem fogják továbbra is elszenvedni a Sátán megrontását és tiprását. Egy darab megtisztult földre érkeztetek, jöjjetek Isten színe elé. Hát nem óriási áldás ez?” Aztán Péterre gondoltam. Mindent elhagyott, hogy kövesse az Úr Jézust, és egész életében az igazságra és az Istennek való alávetettségre törekedett. Több száz megpróbáltatás átélése után végül tökéletessé lett téve. Az ilyen élet a legértelmesebb és legértékesebb. Ezt megértve hitem növekedett, és elkezdtem felkészülni arra, hogy elhagyjam az otthonomat, hogy végezzem a kötelességemet.

Éppen amikor a felmondólevelem megírására készültem, kinevezési okiratot kaptam a városi oktatási hivataltól egy vezető szakmai beosztásba. Ezzel az okirattal élvezhetném a vezető tanároknak járó javadalmazást és juttatásokat. Nemcsak tisztelnének a munkahelyemen, de az éves fizetésem is több mint tízezer jüannal emelkedne. Röviddel ezután az iskola oktatási igazgatója megkért, hogy töltsek ki egy űrlapot a kerületi szintű kiváló tanári díjra. Alig akartam elhinni. Az iskola több mint száz tanára közül évente csak ketten kaptak ilyet. Ez olyan kitüntetés volt, amelyről minden tanár álmodott! Ha nem mondok fel, néhány nap múlva elmehetek a kerületi önkormányzat dísztermébe, hogy átvegyem az elismerést a Pedagógusnapon. A nevemet közzétennék a városi oktatási újságban, és bónuszt is kapnék az iskolától. Ezzel a két kitüntetéssel a kezemben a következő félév biztosan tekintélyt hozna, és ki tudja, hány kollégám irigyelne még. De hamar rájöttem, hogy ez a Sátántól érkező kísértés. Eszembe jutottak Isten szavai: „Ha felállsz és harcolsz a Sátánnal, fegyverként használva Istenbe vetett hitedet, Istennek való alávetettségedet és istenfélelmedet, amikkel élet-halál harcot vívsz a Sátánnal, hogy teljesen legyőzd és elérd, hogy sarkon forduljon s gyáva legyen, amikor csak meglát téged, csak akkor fog teljesen felhagyni az ellened irányuló támadásaival és vádaskodásával, te pedig ekkor leszel megmentve és válsz szabaddá” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). A Sátán tudta, hogy érdekel a hírnév és nyereség, ezért felhasználta ezt a két kitüntetést, hogy megkísértsen, abban a hiú reményben, hogy a munkahelyemen tart, hogy a hírnévért és nyereségért versengjek, és hogy meggyötörjön és irányítson. A Sátán mindig is a hírnevet és nyereséget használta, hogy megkötözze a szívemet, és akadályozzon az igazságra való törekvésben. Nem dőlhettem be újra a trükkjeinek. A legfontosabb, hogy nem voltam hajlandó elszalasztani ezt az ezerévente egyszeri lehetőséget, amikor Isten megmenti az embereket. Jól kellett végeznem egy teremtett lény kötelességét, Istenre bízni a jövőbeli életemet, és arra törekedni, hogy értelmes életet éljek. Éppen úgy, ahogy Isten szavai mondják: „Ha magas státuszod van, nagy a hírneved, bővelkedsz a tudásban, dúskálsz a vagyoni eszközökben, és sokak támogatását élvezed, ám ezek a dolgok nem zavarnak, hanem továbbra is Isten elé járulsz, hogy elfogadd az Ő elhívását és megbízatását, és megtedd azt, amit Isten kér tőled, akkor mindaz, amit teszel, a leginkább érdemi ügy lesz a földön, és az emberiség legigazságosabb vállalkozása” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 2. függelék: Isten szuverenitást gyakorol az egész emberiség sorsa felett). A világon nincs értelmesebb, sem értékesebb dolog, mint jól végezni egy teremtett lény kötelességét. A múlton elgondolkozva rájöttem, hogy keményen dolgoztam, és kivívtam az iskolavezetés és a szülők elismerését, de nem végeztem jól a saját kötelességemet, és nem nyertem el Isten jóváhagyását, a szívem pedig még mindig üres volt. A nagy katasztrófák már elkezdődtek, és az idő senkire sem vár. Sokan még nem hallották Isten utolsó napokbeli evangéliumát, és az életüknek nincs helyes iránya. Sietnem kellett, és hirdetni az evangéliumot, hogy még több ember fogadhassa el Isten üdvösségét. Ez Isten sürgős szándéka. Ezt megértve benyújtottam a felmondólevelemet az igazgatónak. Az igazgató nagyon meglepődött, és azt mondta: „Sokan törik magukat ezért a címért, te mégis fel akarod adni. Jól gondold meg! Ha feladsz egy ilyen jó munkát, miből fogsz élni a jövőben? Ha a munkaterhelés miatt van, akkor idén csökkentjük a terheidet. Felújítom az irodámat, és pénzügyi irodát csinálok belőle neked. Remélem, maradsz és folytatod a munkát.” Az igazgató szavait hallva már nem haboztam, és határozottan a távozást választottam. Miután hazaértem, hagytam egy levelet apámnak, majd fogtam a csomagomat, és elhagytam az otthonomat, hogy végezzem a kötelességemet.

Visszagondoltam arra, hogy az évek során hogyan hajszoltam a hírnevet és nyereséget, és megelégedtem azzal, hogy csak a szabadidőmben higgyek Istenben, nem sok kötelességet végezve, és csak Isten kegyelmének élvezetét ismerve. Nem ismertem fel a romlott beállítottságaimat, a téves nézeteimet és a különféle sátáni mérgeket, és az életfelfogásom egyáltalán nem változott. Most a gyülekezetben végzem a kötelességemet, és Isten szavainak gyakori olvasása lehetővé tette számomra, hogy sok igazságot megértsek. Általában, amikor bármilyen romlott beállítottságot fedek fel, a testvérek rámutatnak, amikor látják, elbeszélgetnek velem, és Isten szavait használva segítenek nekem. Szereztem némi ismeretet önmagamról, és az életem is haladt előre valamennyit. Szívem mélyéből érzem, hogy Isten követése a legjobb választás, amit ebben az életben hoztam. Hála Istennek!